Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Garay János
  2017-07-21 20:00:26, péntek
 
 










GARAY JÁNOS


Garay János (Szekszárd, 1812. október 10. - Pest, 1853. november 5.) magyar költő, író, újságíró.

A költészet iránti vonzalma, már fiatalon megmutatkozott. Az 1840-től 1848-ig pezsgő nemzeti élet és a politikai mozgalmak lelkesítő ereje őt is fölvillanyozták, s ekkor írta hazafias ,,iránykölteményeit". 1853-ban bekövetkezett halála sok szenvedésének vetett véget.

A köztudatban Garay János mint Az obsitos költője, Háry János alakjának megteremtője maradt halhatatlan. Az antológiák őrzik még Kont című történelmi balladáját is, amely hosszú időn át a legnépszerűbb szavalnivalók közt volt divatos. A gazdag életműből a többit alaposan elhalványította az idő. Holott a reformkor éveinek irodalmi főalakjai közé tartozik, s ha költői nagyságrendben el is marad nemhogy Vörösmarty, de még Czuczor mögött is, romantikánk történetét mégsem lehet elmondani Garay János rokonszenves alakja nélkül.



Garay János összes költeménye

Link








A BALATON

I

Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.

II.

Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.

S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!

Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!

III.

Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
- A Balaton háborog! -

Mily varázsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
- A szélvész belé veszett! -

Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.

Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:

Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem...
- Reményimhez új halott szállt! -
Ettől mozdúlt meg szivem.

IV.

Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.

Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.

A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.

S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.

S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.

Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen...
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.

Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.

Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala -
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.

V.

Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.

Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.

Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.

Mit suttog e játszi szellő?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.

Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!

VI.

Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.

Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.

Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.

Adj hozzá csókot, kedvesem;
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!







EGY ISMERETLEN SZÉPHEZ


Sugár de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.

Hajad selyemből
Sötét bogár,
Elbontakozva
Egy tengerár.

Cseresznye - szácskád
Legszebb bíbor,
Kedves magadka
Élet - vidor.

S mégis szemedben
Ábránd is ég,
Nem nap,
Nem is hold,-
Egész egy ég.

Mindenben az vagy,
Ó bájalak,
Kit álmaimban
Óhajtalak.

S ó, hogyha ajkad
Ezüst szaván
Szép magyar szót
Hallanám.

Ha tűz - szemedben
Lelked ragyog:
Ó hölgy, örökre
Rabod vagyok.







EMLÉKEZET


Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek:
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.

Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s - hallgaték.

Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel.
A vágy dallammá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!

A dal nem ér el hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész:
A szép vidék közel van,
És távol van nekem:
S távolban és közelben
Borús marad egem.







AZ ÉJHEZ


Szép vagy, éj, csillagpalástban,
A szendergő föld felett,
Mint egy tündér ősmondában,
Mint egy bájemlékezet.

Benned a hold lágy sugára
És a csillagmilliárd
Csába villik légtáncára
Szellemek hónába ránt.

S a liget hűs ernyejében,
A susogló ér felett,
S a kebelnek rejtekében
Száz kegyisten lejteget.

Minden oly szép, oly regényes
Tünde fényhomályodon,
Mintha minden, ami édes,
Csak körödben volna hon.

Ah de múló tüneményed,
Mint az ifjúságé vész,
Fellegekből hajnal ébred
S a varázskör szétenyész.

Felsüt a nap, fénysugárral,
Felderül a csalvilág:
És a villik légtáncával
Elröpült az ifjúság!







AZ ÉN DALOM


Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?

Költő szive mint az Aethna,
Lángelem' hazája;
Csak az élet jégfuvalma
Hót ne fúna rája!

Költő szíve mint a tenger,
Fél világra folyna;
Csak az ember szikla szíve
Benne gát ne volna!

Költő szíve mint a kék ég,
Csak malasztra nyilnék;
De a földön nincs meleg szív,
Mily vele betelnék!

Álmodom egy szebb világról,
Mint ez itt köröttem,
Melyben a föld még virágzóbb,
Szebb a nap fölöttem.

Sem szerelmem, sem hazám ez,
A hogy itt találom,
Élet álma, álmok élte
Te vagy én világom!







FAKADÓ SZERELEM


Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szívem föl-földobog.

Ki az, kiért így égek?
Mi az, mi így epeszt?
Jöhet, jöhet-e, kérdem,
Istentől ily kereszt?

Talány vagyok magamnak,
Nincs kit szeretni még;
S ah, mégis érzem, érzem,
Szívem csak érte ég!










HALÁSZLEÁNY


Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
" Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?"

Arany halat fogott a lányka;
"Ereszsz anyámhoz, oh ereszsz!"
Sír a halacska - mond a lányka:
"Ne sírj, anyád a lányka lesz."

Tovább, tovább sír a halacska:
"Ereszsz el engem, hagyd megyek
Édes hugomhoz" - Mond a lányka:
"Hugod helyett hugod leszek."

"Vár sírva nyögve kedvesem rám,
Ereszsz hozzája, oh ereszsz!"
"Menj, mond a lányka, kis szerelmes,
Ha van szerelmed, el ne veszsz!"

Még sokszor elment kis tavára
A szőke fürtü Habilán,
S a halra gondolt s kedvesére -
S egy könycsepp ült szemcsillagán.







HARCZBAN HALDOKLÓ MAGYAR.


Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!

Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kivánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;

Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!

Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!

Legdicsőbb jutalmam
Ez leszen nekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!







HAZÁMHOZ - Részlet

1846.


"... Megtört igából
S ketté hasított láncz kemény vasából
Fegyvert kovácsolt Árpád gyermeke,
Szabadság lett győzelmi éneke;
És elvonulván a nehéz vihar,
Új életet kezd élni a magyar.
Honába visszahozta két kincsét;
Vallása istenét és szép nyelvét,
S lerontva külbálványok szobrait,
S mindent, mit abba ellensége vitt,
Kinyitta nékik isten templomát,
S szabad tanácsa szabad csarnokát;
Onnan miként a csattogány dala,
Költő lantjáról szerte szárnyala..."







HAZÁM HÖLGYEIHEZ


Kondúl a vész harangja,
A harczi kürt riad;
Férjed csatára száguld,
Kardot fen a fiad!
Csókold arczukra búcsud
Magyar hölgy, honleány!
Kárpáttól Adriáig
Veszély van a hazán.

Kettő forog koczkán, a
Szabadság és haza -
Ki fogja ótalmazni,
Ha nem saját fia?
Te kösd fel oldalára
A kardot, honleány!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Te add vitéz kezébe
A lengő lobogót,
Saját gyengéd kezeddel
Varrván belé a szót,
Mely hősi tettre gyújtsa
Mindenkor a csatán;
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Mi az? saját ruhádból
Szab lobogót kezed?
Édes szemed könnyével
Meg és fölszenteled?
Ki az, ki nem rohan, zúg
Ily szent zászló után?
Elő, elő! kiáltod,
Veszély van a hazán!

De te tovább s tovább mégysz,
Letéped gyöngyödet,
A lánczot szép nyakadról,
Kezedről gyűrüdet! -
S kardot cserélsz be érte
Segitni a hazán!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!

Légy üdvöz az új pályán,
Hagyd fennen zengenünk:
Rómának, Karthagónak
Hölgyei vannak velünk.
Köss koszorút előre
Babérból honleány!
Mert nagy, dicső lesz e hon
Ily áldozat után.

Leróva lesz a nagy bün,
A súlyos, régi vád:
Hogy hölgye nem szerette
A szép magyar hazát!
Odadta íme kincsét
A magyar honleány -
Férjét, fiát, szerelmét,
Midőn vész volt honán.

Fel, fel magyar csatára!
Lobog az áldozat!
A véres fellegekből
Dicsőbb, szebb nap fakad.
S a dicsnek szent sugárát,
Mely leng majd a hazán,
Testvérileg megosztja
A honfi s honleány.







HIT, REMÉNY ÉS SZERETET


Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával,
Mely szeretet vala,
Az isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így az ég s föld
Egy szép egésszé vált!
Téged hiszünk, nagy Isten,
Ég, föld dicső ura,
Benned remélünk, Isten!
Szelíd, kegyes atya.
Téged mertünk szeretni
Fiadnak általa:
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala!







INDULÓ


Fegyverre a hazáért,
A nép szabadságáért,
S ha kell, hű honfivért!
Készen vagyunk csatára,
Hazánkért hős halálra
Mind együtt és egyért!

Esküdtünk hűségére,
Zászlónk három szinére,
Magyar bennünk a szív!
Készen lel indulóra
Bennünket minden óra,
Mely honvédésre hiv.
Szép élni a hazáért,
Szebb adni éltet és vért
A vész napján neki;
A harcz borostyánága
A föld legszebb virága,
Ha szent ügy kelti ki!

Ügyünk magas szentsége
A nemzet egyessége
S jogban testvériség!
Nem, nem lehet, hogy isten
Ne áldja meg, mi itt lenn
Oly szent lángokban ég!

Dobogj szív a kebelben,
Lobogj zászló a szélben,
Jelszónk: hazánk java!
Dalunk: győzelmi ének
Árpád szabad népének!
Szavunk a nép szava!

Egy szóban szent háromság:
Egyenlőség, szabadság,
S testvériség a czél.
Előre hát, előre!
E szent háromság őre
A nép, az isten él!







KANDALLÓ-DAL


Kályha mellett fűl a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját,
Versenyt szíjja füsti mellett
Hosszu, nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim,
Kik meglátogattok,
E hazának jó, balsorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ott künn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint e cserfa légyen a szív
Ép s kemény a mellben;
Mint e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Énkezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Igy rakassék máglya, minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, a mit elgondoltam,
Vágyam és imám lett:
Vajha lángra igy lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
A hogy égni látod,
Bárcsak annyit eszközölne,
- Meleget s világot!

Rakj a tűzre, szép leányka,
Barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsustorogjon, -
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel,
A dics az, fentartni lángját
Uj s új kellemekkel.

És ti szíves, jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá, mig a tűz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vígan egyre másra -
Sűrű nagy füstöt bocsátván
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszu füstöt
Régi borujának, -
Hogy, mi ként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyészszék
Semmiség ürébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe.
Rajta szélvész a viharban,
Rajta, társak itt benn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Ha szivünk oly melegen ég
Mint e tűz lávája:
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában
Ébredő tavasz van!







KETTŐS BÚ


Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.

Oh lány, epedve száll feléd
Pillantatom;
Oh hon, oh szent, ölelve tart
Fiúkarom;
De ah, lánykám meghalva rég!
Hazám fölött borús az ég!

Két veszteség, két fájdalom
Búm ingere,
S ketté olvad nehéz szivem
Gyászéneke:
Téged könyez, te szép leány!
Érted vérzik, hazám, hazám!







KÉT ÁRVA.


Sírján a jó anyának
Két árva sírdogált,
Kesergő bánatának
Írt, enyhet nem talált.

"A föld ölébe vitted
Szerelmed, jó anyánk!
Kinek lesz most helyetted,
Kinek lesz gondja ránk?"

S a sírt szelíd virággal
Körülültetgeték,
Könyűjük harmatával
Naponként öntözék.

De a legszebb virágot
Mindenkor elvivék,
Egy sziklakőbe vágott
Szent szűznek szentelék.

"Oh szent szűz, esdve kérünk,
Tekints keggyel reánk:
Te légy hitünk, reményünk,
Anyánk helyett anyánk!"

Szólottak, s a virággal
Behinték zsámolyát,
Szólván, letérdelének,
S mondák a hő imát.

Ki vitt a szűz anyának
Drágább ajándokot?
Ki ajkai mondának
Buzgóbb imádatot?

A sírvirág kelyhében
Két árva könyje ég -
Ha ily szivek kértét nem,
Mit hallgat meg az ég?







KÉT LEÁNY


Ketten együtt két leány
Dombon álltanak,
Rózsa együtt s líliom
Így virágzanak.

Domb alatt vitéz pihen,
Egy sugár fiú;
Mint a dér sütött fenyű,
Néma, szomorú.

Dalnok ő, s a két leány
Szépen kéri őt:
"Mondj nekünk egy éneket,
De szerelmi hőt."

És az ének megzeneg,
Dalnok ajkiról;
Benne szerelem helyett,
Gyásznak hangja szól:

A mohácsi vércsata
Napját hozta fel:
Meghasonlás a magyart
Mint temette el.

S összenéz a két leány,
Lelkök elborul;
Szép szemükből hő könyűk
Kristálygyöngye hull.

Egyikének atyja lelt
Sírt Mohács alatt;
Másikának kedvese
Volt, ki ott maradt.

Kettejök közt melyike
Volt a vesztesebb? -
Mint a dalnok bánata,
Nincs keservesebb!

Ő anyát veszíte el,
Egyetlen anyát,
Egy csapással mindenét,
A szabad hazát.

II.

Éve múlt; a dombtetőn
Elvonult a tél,
A vidék uj zöldet ölt,
Mosolyog s remél.

A leányok egyike
Dús rokont talált;
Másik a dombon gyürűt
Új jegyessel vált.

Domb alatt egy sírorom
Fű s virágtalan;
Benne a dalnok vitéz
És keserve van.










A KIRÁLYLEÁNY É S APRÓDJA


Volt egy öreg királynak
Szép lánya hajdanán;
Ketten szerették egymást,
Egy ifju s a leány.

Az ősz király kegyelte
Szerette gyermekét,
De gyűlölé az ifjút,
S átszúrta hő szivét.

- Atyám, atyám, hová lett
Apródom, a lovag?
Nem jő szolgálatomra,
Érette szívem agg! -

'A Vértes erdejében
Egy rózsaszál terem,
Elküldtem az erdőre,
Hadd hozza el nekem.

A Vértes erdejébe
Elment a szép leány;
Ott lelte az apródot
A zöld fű bársonyán.

Szép arcza mint a liljom
Oly halvány, oly fehér;
Szivén piroslik a rózsa,
Az ontott ifju vér.

A lányka mellé térdel,
Megmossa könyivel,
Megtörli szép hajának
Aranyló fürtivel.

Ketté hasítja keblén
Hónál havabb mezét,
S gyengéden bepólyázza
Az ifjunak sebét.

Éles, aczél kardjával
Sírt ás szegény neki,
S két hattyu, szép karával
Beléje fekteti.

Sírjára egy virágot,
Egy árva rózsát tűz:
Ő maga volt e rózsa,
A bús királyi szűz.







KONT


Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a Bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
"Földig boruljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!"

Szólott haraggal s bosszúsan,-
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

"Nem úgy, király!" kiált a hős
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

"Nem úgy, király! az égre, nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyűlölséggel fizetsz,
Az isten tudja miért!

Vagy visszavívja őshazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve, hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dulsz minket és e hont,
Nem hajt neked, sem e sereg,
Sem Hédervári Kont!"

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kész,
Semhogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
-S király haragja nagy -
"Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád nyakas vezér,
Te itt is lázító!"
S zordan mögötte feltűnik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes,
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:

"Kezemben élet és halál,
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!"
De nem mozdulnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

"Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
-Mond a király- s így vesszen el,
Ha kell, egy millió!"

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sóhaj.

Ki az, ki végsőnek maradt
A harmincból, ki ő ?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson, a dicső ?

Igy áll az őserdők dísze,
Az óriás cser,
A fejszés hozzásujtani
Csak kételkedve mer.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

"Mint bajnokot, mint férfiút,
Így illet a halál,
Nem gaz, nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!"

Szólott a hős, sujt a bakó,
A nap homályba vész....
Így halt el a harminc nemes,
S Kont. a kemény vitéz.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj.

Zsigmond király, zsarnok király!
S a zsarnok vére fagy -
Ítéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!"







KÖLTŐ KIRÁLYSÁGA


Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?

A képzeletnek
Dús mezején,
Királyi joggal
Járkálok én;

S van népem, e szív
Szülötti mind;
Kormányzom őket
Szivem szerint,

S a nép alattam
Nem hord igát,
Nem ismer osztályt,
Nem babonát;

Van díszpalástom,
A tudomány,
Rám ölthető ez
Későn korán;

Királyi pálczát,
Azt is birok,
A toll ez, melylyel
Munkát irok.

De mind ezek közt
A korona
Szivem szerelmes
Menyasszonya.







A LIGETHEZ


Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.

E szív, e lágyan érező,
Nemesb hevűletért dobog;
Éretted, oh hon, szép s dicső,
Mely egykor földerülni fog, -
S érettetek,
Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!

S te érted, elrejtett liget!
Hol szívem égi kéjt cserél,
Hol lelkem - e rideg sziget -
Önalkotott világban él,
S ti bennetek,
Kik égtek értem, s égek értetek!







MAGYAR HÖLGY


Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
N agy és szép gondolat.
Oh hölgy, ki azt megérted,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Szépnek teremte isten,
Mert hölgynek alkota
Virág a hölgy, az élet
Szépsége, illata;
Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő
A szívnek tengerén,
Szelíd és tünde csillag
A szerelem egén.

De te midőn születtél,
Két hívatást nyerél:
A hölgyét s honleányét,
Mert hölgy s magyar levél, -
Te néked szebb, dicsőbb tért
Szabott a végezés;
Születni és szeretni -
Magyar hölgynek kevés!

Te egy alvó hazának
Lányáúl születél,
Fölébredő nemzetnek
Anyjává tétetél;
Mit érne tündökölnöd
Egy büszhödt tó fölött?
Mit, szép virágnak lenned
Gyász sirhalmok között?

Te néked korcs apákat
Jutott, ébreszteni,
Hazádnak tűzhelyéhez
Férjed tériteni,
S szived lángjába mártván
Vezér szövétneked,
Hazád szeretetére
Nevelni gyermeked.

Hogy légyen, a mi nincsen,
Egység e bús hazán;
Minden magyar, mi nem volt,
Csak honfi, honleány, -
Hogy egy gyürűvé forrjon
Árpádnak nemzete!
S e szép arany gyürűben
A gyémánt gyöngye - te!

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hívatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.







MAGYAR LEÁNY DALA


Magyar leány vagyok -
E szóra szívem feldobog;
S ha nem dobogna hangosabban,
Kitépném enmagam...
Inkább mi sem, mint nem magyar szív,
Ez esküm s jelszavam!

Magyar leány vagyok -
Hazám nyelvén szólok, tudok;
E nyelven esdek istenemhez
Imámban a honér;
E nyelven esküszöm szerelmet,
Síromba ez kisér.

Magyar leány vagyok -
Szívemben, érzem, láng lobog,
Szeretni egykor tiszta-híven,
Szeretni lelkesen...
De kit szivem választ, magyar fi,
És honfiú legyen!

Magyar leány vagyok -
Magyar nő lenni lángolok,
Hogy szebb, nemesb jövőt teremtsek,
Mint volt a mult s jelen,
Hol minden férfi honfi s a hölgy
Mind honleány legyen.

Magyar leány vagyok -
Mert lenni más nem is tudok,
A könyv, mely lelkem nemesíti,
Rosszabb-e, ha magyar?
S a honi kelme, melyet öltök,
Tán rútabbúl takar?

Magyar leány vagyok -
S az lenni síromig fogok,
Ne légyen a hon, dalnokával
Sohajtni kénytelen:
Hogy nőtlen ország Magyarország;
Mert hölgye - idegen!

Magyar leány vagyok -
Érzem, ha szívemhez nyulok...
Magyar leány és hon leánya,
Mily büszke öntudat!
Hitem, szerelmem szent könyvében
Ez legszebb ágazat!







MENYASSZONYOMHOZ


Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!

Enyém e szép szem,
E nyilt mennyország,
A melybe nézni
Őrök boldogság;

Enyém e szácska,
E bájbeszédes,
E csókolásban
Szerelmes édes,

Enyém e tündér-
Hazáju hó mell,
Magasra szépre
Gyult érzetével:

S mely szép szemedből
Szemembe lángol;
A melyet ajkad
Ajkamra csókol;

A melynek üdvét
Melledbe rejted,
Enyém, oh hölgyem,
Enyém szerelmed!

S e szerelemben
Egész egy éden,
Hol a boldogság
Virágzik nékem.

Oh hölgy, ez érzés
Oly édes, oly nagy!
Nem, oh nem álom!
Te hitvesem vagy!










A MÉHECSKE


Mihelyt jókor reggel felszikkadt a harmat,
a méhecske többé nem ismer nyugalmat,
Repdes ide, s tova virágról, virágra,


majd a ligetbe száll, majd a rónaságra.

Megnéz figyelmesen minden virágkelyhet,
s örül, ha egy kis mézrevalót lelhet.
Nem csügged, ha kevés méz van egy virágban
sok kicsi, sokra megy - dúdolja magában.







AZ OBSITOS


II.

/Az obsitos látogatása Ferenc császárnál/


Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.

Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról,
Amit ember nem hall hetvenhét országról,

Elbeszélte nekünk: Franciaországban,
A tengernek partján hogy járt Padovában,

Látván ő nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirolországot,
A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta.

Máskor Mantovában kedvre táborozván,
Hétfejű sárkánnyal vitt, mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend.

De ha még ezerszer oly vitézlő volna,
Mint amekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén,
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén:

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában,
Király őfelsége látogatásában.

És az obsitos hős, társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,

Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte,
Aki elprüsszentse jó magát fölötte.

De diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mind igaz hívő vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János isten-igazában,
Elveté a sulykot ő bátorságában.

"Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe-hóba,
Kedvem szottyan menni kis látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális,
Sőt valót beszélve, maga a király is.

Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentettem meg, nem messze Padovától.

Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek?
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.

Hej ha élne, most sem látná senki párját,
S mint a szél, elértem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismértem

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl,
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik kötöttem.

Magam végig mentem az isterázsákot,
Egytől-egyig ismert, régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornác végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére.

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikba buktam,
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam.

Hát nem is hogy én, de amint rám tekinte,
Maga ő felsége szólt s magához inte.

"Isten hozta kendet, régi jó barátom,
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen amint látom."

"Hála Isten - mondám - megvagyok biz ott még!
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét
Egykor megmentettem; járja, de a végét."

S jó, hogy említettem a szegény páráját,
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:

"Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal:

Egyazon jászolból kapjon eleséget,
Még pedig aranyból" - s küldte a cselédet.

"Hát te már ettél-e?" kérdezé jósággal.
"Nem bizony még, felség, kérem átossággal."

"Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem."

S asztala fiából egyben ki is vette,
S egy fehér cipóval én elém letette.

Erre bekiálta a mellék szobába,
"Van-e még, hej anyjuk, a slivovicába?"

"Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lakájom!"

Szólott a királyné. "Ej no, küldjön el hát,
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!"

Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába,
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte.
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke.

És amint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harcainkról jóizün beszéltünk:

Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,
Mint mikor két tábor van hadakozásban.

A királyi urfik (most látám őket meg)
Cifra tarsolyomért összeverekedtek.

"Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti hajbakaptok?

Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit."

Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek,

Én pedig benyultam cifra tarsolyomba,
S egy-egy karajcárkát vettem a markomba.

"Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek.

Pénzre több szükséged van neked, vitézem."
Mire markomat már tömve, dugva érzem.

Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam.

S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tallér.

Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom."


1843.







AZ ÖRÖMEK ÖRÖME


Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.

Nem szólok, és nem szól ő,
Mindketten hallgatunk.
Csak szűnk verése mondja:
Mi boldogok vagyunk!

Lábunknál a két gyermek,
Egy kis galambkapár,
Virág között a fűben
Csevegve, játszva jár;

Lovával, ostorával
A pajkosabb fiú;
Bábjával a leányka
Félénken összebú.

Az egyikből hazámnak
Én képzek egykoron
Egy szebb jövőre polgárt,
Neked, te drága hon!

A másikat szivének
Hő érzeményivel
Jó honfiú számára
Ő nevelendi fel







AZ ÖRÖMHEZ.


Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád!
Miért nincs a szivekben
Szilárd tanyád?

Keblembe is beszálltál,
Oh hittelen!
A szív miket nem érzett
Megjöttöden!

Keblemben is tanyáztál -
Egyek valánk,
Mint két rokon kebelben
Szerelmi láng!

De csalfa vendég voltál,
S nem csalfa csak:
Istentelen tolvajnak
Kiáltalak:

Orúl vivéd magaddal
Szivem szivét,
Egyetlen egy szerelmem
Minden hitét!

Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád,
Oh, hogy nincs a szivekben
Szilárd tanyád!







A PÁSZTORTŰZ


Sötét az éj, amerre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem:
Gyermekkoromtól ismerőm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!

Aludni ment-e valamennyi csillag,
Vagy megvakult köröttem a világ?
Ott mégis ah, egy csillagocska látszik,
Vagy földi tűz? mi a látkörre hág?...

Egy csepp a tenger véghetetlenében!
Parányi mint a Jánosbogara:
Miként ha sírdomb volna a kerek föld,
S ez egy lámpácska égne rajt maga.

Ne félj, a fénypont nem lidérc az éjben:
Sem égi csillag, el nem érhető.
Pásztortűz az, csak közelebbről érd el,
Elég világos és melengető.

Igy gyújt világot a költő az éjben,
A tűz sugári messze látszanak:
Kísértetes lidércnek tartja egyik,
Másnak hideg fény, tünde légalak.

Oh lépj közel, eloszlik a lidérc rém,
A légi csillag máglyául lobog:
Meleg tüzénél csendesen cserélnek
Dalt és regéket csendes pásztorok.

S ha megpihenvén meghallgattad őket,
Megáldod a tűz enyhe melegét:
S talán egy és más dalban vagy regében
Szivednek enyhét, vagy kéjét leléd!







PETŐFI SÁNDOR EMLÉKKÖNYVÉBE

Pesten, mart. 15-kén 1848.


S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.







A SÍR


Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.

,Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sir ez?'
"Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:

Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, - a remény!

S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok."

És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:

A sír sötét ürében
Magamra ismerek;
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.







SZABADSÁGI DAL.


Légy üdvözölve, szent szabadság,
Te szép menyasszonyunk!
Érted dobog szivünk verése;
Érted, ha kell, vérünket adjuk,
Vérünket s meghalunk!

Igázva voltál s eltapodva,
Széttéptük lánczaidat,
Repülj magasra, hófehéren,
Csattogtasd győzelem-zászlóként,
Csattogtasd szárnyaidat!

Soká feküdtél koporsóban,
Repdess most szabadon;
Mi betemetjük addig a sirt,
Hogy fel ne ássa soha többé
Soh' semmi hatalom!

S ha tiszta lesz szennyétől e föld,
S oltárunk állni fog:
Oh szállj közénk s maradj közöttünk,
Maradj jegyese hő szivünknek,
Mely éretted dobog.

Im összetépett lánczaidra
Istennél esküszünk:
Mikép magunkhoz, hozzád hívek,
Hozzád szerelmünk, szent szabadság,
Örökre hűk leszünk!

Mindnyájan egyért s minden egyes
Mindnyájunkért kiáll;
Nincs párt közöttünk, nincs hasonlás,
Nincs mától fogva magyar-átok:
Temetve a viszály!

Mint Árpád és Hunyad csatáztak,
Vivunk oltárodért;
Mint Zrínyi és Losonczy haltak,
Ontunk, ha kell, vért szíveinkből
Meleg, szent honfivért!

Légy üdvözölve, szent szabadság!
Isten tekints reánk!
Áldd meg, miért hozzád e nép esd,
Áldásoddal nagy és dicső lesz,
Szabad magyar hazánk







SZÁMADÁS


Vágyjátok őt ismérni,
Az én szerelmemet,
Ki keblem országában
Szivem királya lett?

Ki rózsa-lánczra fűzte
Az énekek fiát,
Királyi asztalának,
Vidám troubadorát?

Egy barna kis leány az,
Oly barna mint csinos,
Kis ajka félcseresznye,
Kerekded és piros.

Éjfél adott hajának
Holló csillámu szint,
Sugár növése karcsu
A szirti nyárfakint.

Igaz-gyöngyöt teremtett
A lények istene,
S e drága, ritka gyöngyből
Lett csillogó szeme.

Teremte csattogánydalt;
S e dalból lett szava,
Kezén a Mátrabércznek
Legcsillogóbb hava.

És mind ezekbe lelket
Oly bájolót adott,
Oly május-ég-derültet,
Oly kellem-gazdagot,

Oly fürge és regényest,
És mégis érezőt,
Hogy legmerészb dalommal
Sem érhetem fel őt.

S most kérdjétek tovább is,
Ti hitlenek tülem,
E barna kis leánykát
Mikép szerethetem?







SZEGSZÁRDI BORDAL


Már ha aztán bor: legyen bor,
Hegyi bor, ne szilvalé!
Még a vízből is csak az a jó,
Mely hegyekből zúg elé!
A lapályra béka menjen,
Igya meg a bűzös tavát;
Hegyre hág fel a szegszárdi,
Onnan hozza tűzborát.

Mint a legszebb kék leányszem,
Mint a nyájas, őszi ég,
A szegszárdi szőlőfürtnek
Szeme olyan tiszta kék;
S hogyha már szőlőkorában
Ily varázsjátékot űz:
Hogy ne volna hát borában
Hogy ne volna égi tűz!

Töltsd pohárba, és csodát látsz!
Színe mint a bikavér,
S mégis a gyöngy, mely belőle
Fölragyog, mint hó, fehér.
És a tőke, melyen termett
Nemde, oly zöld, mint a rét?
Hol leled föl szebben együtt

Szép hazánk háromszínét?
Ha sürűn tölt a szegszárdi,
Hát ne bánja senki se!
Mert hazája színeivel
Honszerelmét szíjja be!
Ha szegszárdi borral élne
Minden ember, mint te s én;
Nem rágódnék annyi hernyó
Nemzetünk szent törzsökén.

Már apáink ős korában
Hét országra szólt e bor:
Mert különben hegytövén nem
Épült volna kolostor...
Béla a dicső király is
Itt szűrt legjobb borokat,
Kit ma még minden tavasszal
Minden tőke megsirat.Béla király idejében
Még magyar volt a magyar;
Most ezerfelé szakadva,
Tudja isten mit akar!
Még a bort sem issza most úgy,
Mint az ősök idején;
Sört iszik vagy kávélével
Töltözik most ifjú, vén.

De borunkhoz hűk vagyunk mi,
S hűk legyünk szegszárdiak!
Míg fölöttünk e mosolygó
Sorhegyek virítanak,
Melyeket ha csúcsra szednénk,
Égig érne Bartinánk
S mi az égi csillagokkal
Poharat koccintanánk.

Ide hát, te bazsarózsa!
Poharunkba, bikavér!
Hadd igyuk az áldomást meg,
Legelőbb is magadér!
Jó barátért másod ízben,
Szép leányért azután,
Ki e háromért nem érez,

Kutyafejű, vad pogány!
S most le, társak, a kalappal,
Végre hagytuk a javát:
Isten éltesse hazánkat
A dicső magyar hazát,
Melybe min gyűrűbe minden
Hazafit befoglalunk,
Folyjon érte, hogy ha vér kell!
Mint foly érte itt borunk.

Folyjon a bor, folyjon a vér,
Hol dicsőség folynia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Még elég hazafia!
Volt, van és leszen Szegszárdnak
Míg le nem dől Bartina,
Mellyel honját felköszöntse,
Egy pohárka jó bora.







SZERESD MAGYAR HAZÁDAT


Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!

Éjszak fiát mi vonja
Rögéhez más felett?
A szülőföld vonzalma,
A hazaszeretet.
S téged ne vonzna földed,
Az éden kicsiben?
Hol Isten áldást hintett
El völgyön és hegyen.

Tekints körül! hegy és völgy
Mily gazdagon virít!
Melyet, mint hajdan édent,
Négy nagy folyam hasít!
Rónád arany kalásza
Tiz magvat szaporit.
Ki számolná meg erdőd
Fa-milliárdjait.

Hegyeid nemes borágát
Isméri a világ.
Hol van bor, mely Tokajnak
S Ménes nyomába hág?
Ily dús e föld, ily áldott,
Egy minta gazdaság,
Melynél szebbet, sem jobbat
Nem látott a világ.

De hogy legyen, mivé lett
Kezek szorgalma kell,
S minékül nincs ipar s üdv -
Meleg magyar kebel,
Mely honja érdekéért
Lángolni tud s akar.
S ki az, ki igyen érez?
Ha nem te, hős magyar.

Te, a ki hős karoddal
Meg tudtad szerzeni,
Utóbb ezer csaták közt
Mindig megvédeni.
Te nem tudnád mivelni
Megáldott földedet?
Egy ezred éven által
Megszentelt kincsedet.

Szeresd magyar hazádat!
A szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád.
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezred év után is
Csak tőled kér nevet!







SZÓZAT


Polgárok vagytok, a hazának
Jó s hű polgárai!
Ha a "polgár" névre büszke volt a
Hatalma római:
Miért ne verne hangosabban
E névre kebletek,
Midőn hazáért és királyért
Benn lángot éreztek?

S magyar ifijak vagytok fejenként
S magyar had összesen;
Csákótokon kócsag-tolú leng
Negédes-kényesen,
Vitéz magyar szabás a testen,
Kard férfi oldalon, Honvédő fegyver a kezekben-
Künn álltok Rákoson.

Rákos mezőt dicső, nagy ősök
Árnyéka lengi át,
Nagy és dicső emlékek őrzik
Évszázados portát:
Itt esküvétek ti is esküt,
Hallá az égi bolt,
Zászlótokon lágy szél suhant el-
A hon nemtője volt.

S most fölkenetti a fegyvernek,
Megemlékezzétek:
Mi tiszt köt a király- s hazához,
Mi Pesthez bennetek!
Dicső magyar hazánk kebelén
Pestünk az élő szív,
Ki köztetek ne lenne hozzá,
Mint önmagához hív?

Népek tekintenek s nemzetek rá,
S tekintetenek reánk,
Nem, nem lehet, hogy megmaradjunk,
Miként eddig valánk!
Fenleng a zászló, ébredésre,
A őrtűz lánggal ég,
Kimondva harsan szét a jelszó,
S ez: -a nemzetiség!

E pajzs alá fogtok vonulni
A béke napjain,
(nélküle nincs fény, nincsen áldán,
A hon polgárain,)
És büszke verseny szép tüzében
Kőt kőre hordani,
S fog a magyar magyarvilága,
Pest felvirágzani!

S ha tán nehéz napok borultán
Ellenség törne ránk,
A házi tűzhely hű magányát
Fölváltja a harci láng:
Mint egykor Köszeg és Eger
Polgári keltenek:
E láng vigyen győző csatára
S e jelszó bennetek!

Polgárok vagytok! a hazának
Jó s hű polgárai!
Magyar fiak, a hon szívének
Esküdt őrhadai.
Fel, feldobogjon, hangosan fel
E névre kebletek!
Ti amagyar nemzet ''szívének''
Őrhadjai lettetek!







TAVASZI DAL




Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Szellem-csókod az,
Ébredő tavasz!
Oh e bimbó-ezredek
Nem soká kifejlenek!
Ebből illatár fakad,
Abból csörge ér szakad,
Ez növény, az zöldfa-ág,
Ez fűszál lesz, az virág,
S ez, mely itt van keblemen,
Érezem,
Ez - szerelmi dal leszen.







A TÁVOLBÓL


Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.

Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány:
Sóvárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.

Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.










A TIHANYI VISSZHANG


A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kinccsel ért fel a nyáj,
mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.

Szemének, éj hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.

Adj szép leány, a nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára.
S megoldom nyelvedet.

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány.
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Ímeg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak I
rigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszivel.

Amily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet:
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szivén.

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyult;
Három nap, három éj, mint
Ítélet napja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de bennveszett -
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig,
Ki tudja, mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De bárki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.

S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most - bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.










UNIO


Kimondatott, kimondatott végtére,
A rég epedt, a hőn várt égi szó;
Egygyé lőn a magyar hazával Erdély,
Kimondatott a szent szó: unio!
Oh ne szakadj meg szív e pillanatban,
Midőn magyar s magyar közt kapcsolat van!

Mióta a világteremtő "légyen"-t
Kimondta isten s lett e szép világ,
Nem monda senki e földön nagyobb szót,
Mint ők, kik e szent szót elharsogák;
Megszűletett e föld a "légyen" szóra,
Testvérré forrt, egygyé az «unióra.»

Magunk valánk a nagy kerek világon
Két árva, idegenek közepett;
Erdély, miként a pásztortűz az éjben,
Mi a világtengerben kis sziget;
Láttuk szünetlen egymást és epedtünk,
De karjainkkal egymást el nem értük!

Ölelve tartjuk végre mostan egymást,
Ajk ajkon csügg, sziven dobog szivünk;
Nem puszta vágy többé, nem kétes álom,
Hogy ujra egymásé s egygyé leszünk.
Kitelt a türés s távollét határa,
Egyek vagyunk, egy test s vér valahára!

Mint esküvője szent pillanatában
Áll szép arájával a vőlegény,
Állunk egymással boldog ölelésben
Két honnak egygyé lett oltárkövén;
Mint két kebelnek egy sziv dobbanása,
Magyarhon s Erdély egybeolvadása.

Dobogj, dobogj szív, hangos dobogásod
A szeretetnek legszentebb dala;
Lobogj, lobogj testvériségnek lángja,
Sugárod a szabadság hajnala!
Isten van e lángoknak szikrájában,
Mint volt Horéb hegyén a csipkelángban.

Te vagy e lángban, te vagy e jelekben,
Oh magyaroknak védő Istene!
Ki ezredéven át megvédted e hont
A vésznek és ármánynak ellene!
Megismerünk, mert kebelünkben érzünk,
Mert benned volt, van és leszen reményünk!

Légy üdvözölve ujjászületésünk
Előpostája, rég várt égi szó!
Magyarország s Erdély egyesülése,
Légy üdvözölt, váltságunk, Unio!
Lefolyt az átok, egy lett Árpád népe...
Hol az erő, mely ujra ketté tépje?


Garay János-szobor (Szekszárd)





 
 
0 komment , kategória:  Garai Gábor&Garay János  
Garai Gábor
  2016-04-13 22:00:13, szerda
 
 







GARAI GÁBOR


Garai Gábor (Budapest, 1929. január 27. - Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus. Marconnay Tibor költő fia.







ARCRABORULVA


Arcraborulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkónlőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt:
kinek, mikor és mit vétettem én?!

Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!

Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.

És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.

/1974/







ÁLMODJ EGY SZÉP VILÁGOT...


Álmodj egy szép világot hol tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér...
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
A szívekben derű és senki sem fél...
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.







BIZALOM


S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

1965


Garai Gábor: Bizalom - Nagy Norbert

Link








BOLDOGTALANOK


Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi "hogy vagy"-ra;ők azok,
akik elmondják:" sajnos nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra..."

És keresik a tünetek okát:
talán frontátvonulás, vagy az A-2-es vírus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
......
Pedig csak boldogtalanok.

Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban - a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna, - szinte semmi.

Ők azok -
akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődik a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghez vinni,amit valaha tettünk....-

És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!

/1968/










FÖLÖTTED EGY CSILLAG...


Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jó szóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.







A FŰ, A FOLYÓ, TE MEG ÉN


A fű, a folyó, te meg én,
szemed reggeli üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.







HA A SZERELEM ELHAGYOTT...


Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson...

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés...

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál: menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takarózhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat.

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.







ÍGÉRET


Fontosabb kívül az élet,
mint belül a kínok, a poklok;
nézd, napról napra növekszik
az a kis ember-ígéret,
aki majd az időben
megtoldja létezésed;
fején friss haj pelyhedzik,
már nem csak sír, ha éhes,
nem csak alszik, ha álmos,
de mongolosra metszett
szemével s teli szájjal
- benne két kicsi rizs-szem -
rád nevet, ismerős vagy
neki e furcsa világban,
mely minden ébredéssel
megváltozik körülötte
és egyre érdekesebb lesz;
jó lenne hát, ha mégis
még élni tudnál, érte,
apját s őt is kikísérnéd
az ezredvég peremére,
ahonnan már lelátni
a jövendő időkre,
és úgy eresztenéd el
a kezét, hogy akármi
jöjjön, felvértezetten
induljon majd elébe,
az ígéretből ember
cseperedvén, a próbát
megállja, sohase félje.







JÓKEDVET ADJ!


Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.










JUNIUS


Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,

s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.







KETTEN AZ ŐRSÉGEN


Nekem törvény volt, törhetetlen
neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak
nekem sötét, tengernyi gyász.

Te mit kockáztattál?
A híred, a házad? Meglehet.
Nekem se hírem, se nevem, se házam
én föltettem az életemet.

Föltettem az egyetlenegyet
a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
se kenyér, se remény, se csók.

Szerettelek. Válladon vittél
hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
ha itt már minden végetér!

Szerettelek. Jól verekedtél
míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva
nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.

Hallod! A bosszuló fehérek
ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a Napba néztem.
S elvétem majd, ha rádlövök.







KISZEMELVE


Mielőtt rázuhan az alkony;
mielőtt meg kellene halnom,
még egyszer hadd legyek
méltó leghívebb önmagamhoz:
erős, de se hűvős, se hangos,
csupán fölvértezett
kis gondjaim önkénye ellen,
ne a habzó fölszint figyeljem,
a tömény lényeget;
a tétova esetlegesség
ki fent körmei ki ne kezdjék
fedetlen hitemet;

Mert kiszemelve más dologra,
nem önmagadba bonyolódva
kell némán panganom,
de kiáltanom, cselekednem,
valakiért, valaki ellen,
kötnöm és oldanom,
hinnem a mégis-győzelemben,
ha nincs más oltalom.







MAGÁNYOS FA
Csontváry cédrusára

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

1973










MINT KISGYEREK...


Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér;
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulók
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

/1964/







NAPONTA - részlet


Eljegyeztelek nehéz szerelemre;
alkonyi táj tárul körénk, derengve
tündöklik egyre holdas sátra még,

s igéri: pontosabban a halálnál,
végül virrasztó fényein végleg átjár
téged, ki hű leszel s halk, mint az ég.







NEM VAGYONRA...


Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.
Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;
Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.







NINCS MÁR...


Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.










NŐK

Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.







SZEPTEMBER


Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.







ÖRÖM


Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.










PARAINÉZIS


Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...

...Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, - s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!

...Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, - de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok - de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.







TÜNDÖKÖLVE


Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.

Fuldokolt a víztől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.

És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.

S fölragyogott egyszerre minden -
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.







ÚGY SZERETNÉK SOKÁIG ÉLNI


Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.







VELED VAGYOK


Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint és is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyujtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.











 
 
0 komment , kategória:  Garai Gábor&Garay János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.04 2019. Május 2019.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 121 db bejegyzés
Összes: 3821 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 765
  • e Hét: 4201
  • e Hónap: 20187
  • e Év: 174306
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.