Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll . . . . ! ! ! Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
Oláh Gábor: Halottak szigete.
  2018-08-15 07:50:55, szerda
 
  Oláh Gábor:

Halottak szigete.


Komoran, mint a halál gyászbárkája,
Lebeg a tenger színén egy sziget
Haláldalt jajgat ott a vizek árja,
Gyászfátyol-felhők fedik az eget.

Az Elmúlás gárdája: czipruslombok,
Morajtalan őrséget állanak.
Fekete-kékbe játszanak a dombok,
Sötét fény ül szikamorfák alatt.

Egy roppant hallgatag száj örök tátva:
A bazaltkőből ívlő kapubolt,
Mely némán is a Meghalsz-ot kiáltja ;
Homlokán : vörös menny, fekete hold.

Homlokán Dante döbbentő igéje :
>Hagyj fel minden reménnyel, ha belépsz.<
Lángolnak e betűk koromra égve,
Értelmük, mint testük, homályba vész.

Mikor éjfélt ver az idők tornyában:
Megcsobbannak künn a fakó habok,
Jönnek, tünedeznek kékhaloványan
Rejtelmes suhanású csolnakok.

Futnak, kormány nekül, mert a Halálnak
Szörnyű mágnese mindent odavon.
A csolnakon átlátszó lelkek állnak,
Sötét fátyol rajtok: a fájdalom.

Halálos ívben vágtatnak be sorra
Az örökéhes gyászkapu alatt.
Nyomukat a tenger beugarolja,
A föld terem és a halál arat.

- Törékeny sajkám a csillagos éjben:
Rengő tengeren hova futsz, hova ?
Ha lehull egy-egy tűz, remegve kérdem :
Nem a Halálnak vagy te a lova ?

Nem a Halálsziget sötét gyűrűje
Ver itt alattunk? Mi ott az a láng,
Mely fel-fellobban a végtelen űrbe ?
Micsoda végzet nehezül reánk?

Hiába verem vérbe tört kezekkel
Futásodat: a Sziget karja von.
Kormánytalan csak berohanunk egyszer -
Hurráh, halál ! Evezőm eldobom . . .


Vasárnapi Ujság 1909. szeptember 26.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Feledni vágyom.
  2018-08-14 07:04:16, kedd
 
  Oláh Gábor:

Feledni vágyom.


Lelkem mély zengésű fehér harangja
Magát sirató jajjal kongja :
Világomat vesztettem a világon,
Nem kell az emlék, én feledni vágyom.

Feledni vágyom a port, melyből lettem.
Az életet, mely zúg fölöttem,
Az álmot, mely karjával most is átfon.
Én magam magamat feledni vágyom.

Elmúlt szerelmek visszarémlő árnya
Ne kopogtasson éjszakámba.
Én magam magamnak nagy terheképen
Gunyasztok bánatom ős erdejében.

Jót kértem : roszat adtak a hatalmak.
Engem az angyalok is csaltak.
Isten tán örök gúnynak vert vizére.
Hogy csak szégyentől égjen arczom vére.

Feledni vágyom. Omolj rám kaczagva.
Örök felejtés hűs patakja.
Oltogasd lámpásaim gyújthatatlan.
Ne járjon vissza minden múlhatatlan.

Dobjatok, idő-szelek, nagy előre,
A múltat, elhagyott jövőbe.
Tán más csillag alatt nem ver az átok,
Ha hozzám hasonlókat nem találok.


Vasárnapi Ujság 1909. január 3.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Hess, madár !
  2018-08-10 08:11:26, péntek
 
  Oláh Gábor:

Hess, madár !


Aranytálon, bíborpárnán, mint egy drága, ékkövet
Hozd elém bár szívedet,
Nem tűzlek föl a mellemre, szép virág, kék virág !
A világom, a világod: két világ, két világ.

Meg megrebbensz a lelkemben, pompavágjó pávalány.
Hogy szeretnél igazán?
Hogy szeretnél, mikor szíved festék az ajkadon ?
Csak maradj hát, ami voltál: hajadon, hajadon.

Egyszer-kétszer, napsugárban, holdas estén, rám esett
Páros-csillag kék szemed.
Babonáztak, bajjal vertek . . . Oh be jó, hogy vége már !
Hess, repülj el a szivemről, rosz madár, rosz madár.


Vasárnapi Ujság 1910. május 8.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Szívemet kapatnám
  2018-07-10 07:33:08, kedd
 
  Oláh Gábor:

Szívemet kapatnám


Szivemet kapatnám szerelemre,
De bizony köszönet nincsen benne.
Ingatag, forgatag nyári árnyék
Testbeli párjára, hogy találnék?

Versz engem jó Isten, két karoddal.
Suhogtatsz fölöttem ostoroddal.
Emberi sziveket hideg kővé,
Változtatsz lelkemre jégesővé.

Reményem határát el is verted;
Pusztává haragvád azt a kertet.
Melynek rózsája, violája
Behajlott szivem ablakába.

Kerül a szépség, kerül a jóság.
Mondják: nincs bennem állandóság.
Szegénység bélyege homlokomon,
Lelkemen bánat, és hervadozom.

Sólymoknak szárnyán szállj, szívbeli párom!
Vigyázlak, kiáltlak a kéklő határon.
Felrózsaszinellő arczod nekem :
Lobogó hajnali szövétnekem.

Óh jöjj, ha teremtve értem te vagy !
Óh jöjj, ki életem élete vagy !
Szivem sóvárgás betegje rég.
Siess, szerelmed megváltja még.

Vasárnapi Ujság 1913. január 26.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Sötét napok.
  2018-07-07 07:26:39, szombat
 
  Oláh Gábor:

Sötét napok.


Az én napjaim szomorúak,
Az én napjaim gyászba festve.
Nekem nem hajnal már a hajnal,
Nekem a dél is néma este.

Nekem a napfény nem világos,
Nekem csillagtalan az éjem.
Csak bánatom nőtt óriássá,
S a dacz lángol bennem kevélyen.

Ki a világot átöleltem,
Ki magam is egy világ voltam :
így, czélt nem érve hulljak össze?
Vergődve, porként puszta porban?

Hol a nagy álmok palotája,
Mit büszkén terveztem az égig?
Jaj, csak ravatal lesz belőle,
Melyen bús szégyenem sötétlik.

Mily gúnykaczaj dalol fölöttem
Halotti dalt? Reszketve hallom.
Holt csontjaim rá megzörögnek
És jajt nyilal rá síri halmom.

Ki életemet eljátszottam,
Még halni sem tudok hát szépen.
Lebbentsétek föl szemfedőmet
S meglássátok : pirul a képem.

Vasárnapi Ujság 1913. január 12.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Örök harczosok.
  2018-04-25 06:07:01, szerda
 
  Oláh Gábor:

Örök harczosok.


Mindig tusáztam, mindig csatáztam,
Kinn táboroztam, szabadban áztam,
Nyáron izzadtam, telente fáztam,
Kebelemen kenyerem, hátamon házam.

Előre törtem : döntöttek hátra,
Gyávák sarkamban, elől a bátra ;
Csaholva szabdalták testi ruhámat,
S birkózott bennem harag és bánat.

Mikor sújtottam szivem-rendűlten :
Magam is vélök porba terültem ;
Ránk jajdúlt a föld feddő bús jajjal:
Miért bánik így a magyar a magyarral?

Véres századok gyászos példája
Korbácsol minket vivó hajszára.
Ural tövétől az Oczeánig :
Magyar sziv holtig vérrel virágzik.

Lovon születtünk, lóról beszélünk;
Mindig rohanunk, mégis elkésünk.
Zászlónk foszlánya : szemünk fedője,
Testünk: lelkünknek bús temetője.

Mért volnék hát jobb, nemzetem, nálad?
Sötét szemünkben testvér a bánat.
Ha újulsz, én is veled újulok,
Ha hullasz, én is teveled hullok.

Mért szánjam-bánjam megvagdalt arczom ?
Tied is véres áldatlan harczon.
Ha más baj nincsen : öntestét marja
Magyar Istennek furcsa magyarja.

Az élt e földön, ki vívott, tusázott,
.Nemcsak szűz vizben : vérben is ázott.
Mi, boldog magyarok, bezzeg tusáztunk,
Örökös véres záporban áztunk.

Vasárnapi Ujság 1914. augusztus 2.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Az utolsó kürtszó.
  2018-04-17 07:58:21, kedd
 
  Oláh Gábor:

Az utolsó kürtszó.


Világszellem, Lélek, Isten, Mindenható, ki az égben
Gondolatok lángtrónján ülsz láthatatlan, észrevétlen,
Látod-é, hogy lenn a porban mint vergődik egy parányod ?
Bánod-é, ha látod? Vagy ha bánod, azt se szánva bánod ?
Lelkemtől, mely horgonyt vetve küzd az árral, küzd a vízzel,
Titokzatos szent voltodig régi hitnek hidja ível,
Rajta szállnak, tántorognak hozzád sorba csonka vágyak,
És panaszló fájdalommal csak keresnek, csak kiáltnak :
Óh mért hagytál egymagamra, mindeneknek Alkotója ?
Szivem, mint a tűzben égő porfir, kinnal van beróva,
Hozzád dobban, hozzád lobban mondhatatlan fájdalomban,
Önmagától zaklatottan, egy világtól elhagyottan.
Vagy igy lobog, gyászos éjén tűnő létnek, mint a máglya,
Minden lélek ? S önmagára támad ölve balga lángja ?
Szétszórt szikrák, az Örök Fény forgásától szétrepülve,
Egy-egy fényjelt írni s aztán be merülni a nagy űrbe ?
Oh mért érzem, hogy magasabb fáklyalángom lobbanása,
Mint körültem más ezernek ? Mért a lelkem büszke lámpa ?
Lámpa sorsa, hogy ragyogjon ; fárosz sorsa, hogy vezessen -
Akkor célom ég-magasban mért sirassam, mért keressem ?
S ha Te küldtél : címered és szent pecséted, melynek zordon
Nagy értelme fenn kiált mért nem ragyog e bús heroldon ?
Égek, zengek és beszélek, pusztaságban, mint a holtak
Mesemondó vak bolondja . . . Süket égnek mit daloljak ?
. . . Ifjúságom mint az álom. mint az árnyék, tova lebben -
S én utána csak esengek, sirván, e bús szürkületben.
Nemcsak hajam barna szálát esi dér meg - lelkem őszül !
S vérem piros csergetegje megfakúl e sárga ősztűl.
Lázaimból, melyek egykor fölgyújtották a világot,
Hamut szűr csak a fejemre sorsom, ez a gyásszal áldott.
Zengő arany trombitám is, melyet egykor szent kezeddel
Illesztettél ajkaimhoz, lehanyatlik . . . óh ne vedd el,
Hadd próbáljam, hátha egyszer még a régi dalra szólna,
Mint Roncevallesnál Roland vitéz szent halotti riadója.
Riadalmas és fájdalmas nagy erővel ha megfújnám,
S érezném, hogy Gábor angyal fényes szárnya leborúl rám
Szivemet, mint véres keztyűt nyújtanám föl, föl az égig,
Hozzád, Uram, hol a mennyek ibolyaszin sátra kéklik ;
S ravatalra téve lelkem bús pompával, néma gyászban,
Tudva, hogy tört életemet arany hittel koronáztam,
Hittel, mely megóriásit és hozzád fűz, szent királyom :
Ellobbannék, mint csillagfény, utolsó nagy éjszakámon.

Budapesti Szemle. 1924. szeptember
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Patkánybűvölők
  2018-02-11 07:53:24, vasárnap
 
  Oláh Gábor:

Patkánybűvölők

- Magyarország költőinek -


Hej, tárogatósok, sípolók, dobosok,
És ti, harsány rézkürt hangra kapatói,
Cikornyás cimbalmon, citerán kacagók:
Jó lesz a dalt többé nem szelekbe szórni!
Csélcsap fiatalság mit járja tovább
Táncát zeneszóra, ha Dávid a holdban
Hegedűre lehajtja a fejét?
Mit táncoljon a jókedv holtan?

Jertek, hegedűsök, és ami varázs,
Bűbáj, ördögi kéj és angyali álom
Aluszik hangszerszámotok suta mélyén:
Ébresszétek föl! Összekavarva szálljon,
Mint szédítő fűszer, lélekre ködöt
Szitáló vad számum, határtalanul!
Dagadó tengerként bömböljön, ömöljön,
Míg az északi sarkcsillag is belefúl.

Óh, mert van egy Ország, szebb, mintha kelet
Álmodta volna, hajnali szerelem
Gügyögő mámorában; csillagokat tartó
Mennyei sátor, égbefutó hegyeken;
Kis kék tengereket ringat az ölében,
Vándorfelhőket igéz szeretőnek,
Ezüst fátyolba borult pusztáin az idők
Leggyönyörűbb ember-virágai nőnek...

Egy ország. Szerelem és büszke Szabadság
Hazája, örök Dóm, a csillagokig
Suhanó oszlopokon, hol egy fiatal isten:
Az ifjú Petőfi szelleme lakik...
Most, megvakult őröktől nyitva hagyott
Tündérpalota, szent föld, ronda pogányok,
Patkány-csapatok világszállója! Lerágják
Csontját, hogy vére gyöngyözve szivárog.

Az udvar, a pitvar, a hombár, a kamarák,
A tiszta szobák, az aluvó termek,
A futó falak, ablakok, a küszöb-alja:
Mind, mind ronda, állati vermek.
Szapora patkánynép visongva, ledéren
Fúrja magát dalmahodón le a mélybe,
Hogy ezer év összecsatázott javait,
Kenyerét és húsát zabálva fölélje.

Mint a Rossz: naponta ezeret nemz egy!
Ezerszer ezernyi csapatban
Rág, fúr, dönt, ront, mar, mérgez eszeveszett
Dühödötten, vadul és szakadatlan.
S nem elég a fal, a föld: már eleven
Húsukat rágja s kifogyó vérünket elissza;
Nincs őr, nincs ember, nincs kutya, nincs bot,
Nincs isten, ki a poklokra zavarja vissza!

Jertek, hegedősök! Tárogatósok és dobosok,
Sípolók, harsány kürt szóra kapatói,
Cimbalmon, citerán dallamokat kacagók:
Most kell csodaverte nyelveken szólni!
Ha tudtok emésztő, agyba fonódó,
Szívre hurkolódó vad dallamokat:
Hajrá! Zendítsétek, patkányigéző garaboncok!
Mit vártok emésztő új századokat?

Már látom: az éjben, babonás hajnali holdnál,
Hogy surran, hogy zörren, neszel a buta had -
Kibukkan, elámul, szédül a gyönyörtől,
S a táncoló síposok nyomába halad.
Fújjátok, ahogy Isten tudnotok adta,
A haláltánc-nótát, azt a gyönyörűt,
Melynek hallatára leszállnak a csillagok is,
Melyre a hold is vérhajnalba merült.

Hajrá, hegedősök! Már fog a varázs,
Már láncát a bűbáj el, messze kibontja,
Már kábulva marsol előre, halálba
A patkánynép okossa, bolondja.
Most egy szívcsiklandót, most egy kiviharzót,
Hadd rágja agyukat, fülüket hadd tépje!
Most egy andalítót - hogy álmodva, bután
Fúljanak a bosszú sötétlő vizébe.

Vérző Magyarország 1928.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Ülök a dombon.
  2017-12-12 09:05:58, kedd
 
  Oláh Gábor:

Ülök a dombon.


A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörösfrakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek.
Hangya-karaván mozgó kis sötét vonalja hídal
Az úton át, nagy gömböket görgetve s szinte kínnal
Törtetve át kavicshegyen, falomb-avar veszélyes
Lomhalmazán; tapogató csápjuk kutatva kérdez.
Fölöttük, mint az ellenség bombadobáló gépje,
Szitakötő-monoplán zúg, pókhálókat letépve,
Mint kinn a véres harcmezőn, ha drótsövénybe gázol
Méregbe robbant vas halál, s utána lomha fátyol
Füstköd lobog. Fűszönyegen aranytallért ki hint szét?
Nem is hinnéd: az égi Nap dobálja porba kincsét.
Meg-megragyog ingó tava a szórt arany mezőknek,
Hova hullnak, a füvek is aranyba szegve nőnek.
Határtalan rémek gyanánt fák bujnak el az égbe,
Lomb-oszlopukra ráborul az égbolt síma kékje.
Valami nagy szél lengeti, s úgy reng, mint reng a tenger
Sok szárnyas lény hajózza fenn, repülőgépes ember.
Ott messze, messze kéksötét barlang a lomb odúja,
Ott álomdallal ringató sípját valaki fujja,
Ott régi szép regéket mond az erdő remetéje,
És fűnek, fának súgja, hogy aztán tovább beszélje.
Arany mezők, smaragd mezők Amerikája zöldel,
Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel,
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá - s lehunynak,
Lappanve füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetőjén. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan -
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.

Nyugat 1930.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Oláh Gábor: Kis vers.
  2017-11-04 07:49:15, szombat
 
  Oláh Gábor:

Kis vers.


Hogyha úgy meghányom, vetem
Az én szegény kis életem,
Úgy találom.
Fele élet, fele álom.

Amit éltem : keserűség,
Mit álmodtam : gyönyörűség.
így hát jajjal
Nem köszöntlek, örök hajnal.

Gyászfekete napok után
Fényesebb volt az éjszakám
Ifjúságom
Rózsat látott minden ágon.

Kibocsátott szárnyas lelkem
Elmerüít a végtelenben.
De szivemre
Akkor szállt a szerelem le.

Virág alatt hajlik az ág,
Nyomta szívem a boldogság.
Le is ráztam -
Virágeső alatt áztam.

Aki éri, meglátja még:
Megnyílik majd nekem az ég,
S mit nem hittem :
Jobbjára vesz a jó Isten.

Békésmegyei közlöny, 1909. március 21.
 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 2470 db bejegyzés
Összes: 32366 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1793
  • e Hét: 28129
  • e Hónap: 75493
  • e Év: 1916137
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.