Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Gligorics Teréz
  2016-04-20 21:30:34, szerda
 
 








Gligorics Teréz

Gligorics Teréz: 1950. március 28.







AMÍG ÉLEK...


Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet?
De mielőtt életem véget ér,
lesz-e még alkalmam szeretni Téged,
eljössz-e egy nap majd szívemért?

Semmit sem várok, és semmit sem kérek.
Ha rólam álmodsz, megérzem Én,
de szívemben örökké várok, remélek
míg az órán a mutató mendegél.

S ha már nincs holnap, én attól sem félek.
Nem fáj a szív, ha már nem dobog,
de ma még itt vagyok... s ameddig élek,
szeretlek... míg a nap elrobog.







AMIKOR SÍRNI NEM LEHET...


Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Gondolatom suhan át a messzeségen,
Üldőzi egy álom szívemet,
Tündérszárnyát szövögeti már a lelkem,
Egy árnyékra véletlenül ráleheltem,
S melegében sírni nem lehet...

Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Gyengéd karok ölelnek a messzeségben,
S a felhőkre napot festenek...
A düllőútról félredobnak minden hantot,
S minden borut, mely valaha átsuhant ott,
Az alvajárók el ne essenek...

Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Szirmaim úgy repülnek a messzeségben,
Félredobva gondot, bánatot,
Nyugodjanak békében a búzaföldön,
(Mi nem hajlik meg, az egyszer el kell törjön...)
Repülj, szirom, álmok várnak ott...







ANYÁMNAK...


Emlékszel még, édesanyám, valamikor régen
Amikor csak bárányfelhők úsztak még az égen,
Két kezembe csak egy marék anyaföldet tettél,
S mondtad, ahova visz az út, arra törekedjél.

És elmentem. Tudtam is én akkor hova, s merre,
Élni vágytam, mint a madár repülni bármerre,
Fészket rakni itt is, ott is, sok idegen tájon,
Ó, jó anyám, ne engedd hogy ilyen nagyon fájjon!

Évek múltak. Voltak jók is. De hű a honvágyam!
El nem hagyna egy percre sem, s egyre nő a vágyam,
Haza jönnék, mint a madár repülnék én vígan,
De mi haszna, édesanyám, ott fekszel a sírban...










ÁLMODOM...


Te vagy az én lelkem mása...
A kéklő ég kacagása
visszhangzik, ha nekem dalolsz,
ha gyengéden fölém hajolsz..
Nincs éjjel, és nincsen nappal,
mégis, mint az új tavasszal,
a szivemben virág nyílik...
Nekem talán nem is illik
ilyen nagyon boldog lenni -
csak feledni... Elfeledni
mindent, ami szép és jó volt.
Az örömet, mint egy kóbort
messze űzni, ne kísértsen,
újabb bánat ne érintsen.
De te jöttél. Elfeledtem


hogy szivem rég eltemettem..
S bár néha még most is havaz,
mosolyodtól elolvad az...
Fecske dalol, kék az égbolt!
Ez az álom jaj, de szép volt..
Csak virradat sose lenne...
Eloszlik az álom benne,
és odakint megint tél lesz..
Hogy éljek, ha mindent érez
már a lelkem...szivem dobog,
s bennem minden lángol, lobog,
jégcsapokban is elégek...
Mig álmodom, addig élek...







ÁLMOK ÚTJA...


Messze visz az álmok útja,
szívem újra lángra gyújtja,
s óh, be tud az égni!
Becsap mégegy szerelemmel,
de amit érzek a szívemmel,
nem lehet elérni...
Megőrült az egész világ,
minden csupa, csupa virág
amerre csak nézek,
s csak kacag az álom rajtam,
mert elhinni de akartam
azt, amit most érzek...

Úgy imádtam, úgy szerettem!
Szinte a bolondja lettem,
eltaszított mégis.
S ha suttogtam szerelmesen:
de szeretlek, én kedvesem,


visszasúgta: én is...
Hazugság volt minden szava,
bár elhitte ő is maga
mit álmában érzett.
Nem nézte meg soha arcom,
s szívemet, bár kézben tartom,
nem látta, hogy vérzett..

Becsapott egy régi nóta-,
-elszállt az is rég azóta,-
s elszállt az a nyár is.
Odakötve délibábhoz
volt, amit a boldogság hoz,
jött, és elment máris...
Elvitte az életemet,
s mély síromba élve temet,
mégsem csordul könnye...
Talán itt, a hársak alatt,
-ha sok idő már elhaladt-,
nem fáj már közönye...







CSAK ÉN VAGYOK


Az előszoba ajtón kívül,
látom, vannak emberek,
vannak felhők, víg madarak,
s az ősz is még szendereg.
Van holdvilág is az égen,
s ragyognak a csillagok,
de aki az ajtón belép,
egyedül csak én vagyok...

Azt mondják hogy jő még tavasz...
Zöldbeborult világot
hoz a napfény, s melegével
csalja ki a virágot.
Kertbe megyek csodát nézni,
minden gondot itthagyok.
Nincs ott virág, nincs pillangó,
nincs senki, csak én vagyok...

Szülő is van, gyerek is van...
Testvér ha van, vesztesség,
valahányszor üt az óra,
növekszik a messzeség...
Sajnálgatni önmagamat
időt soha nem hagyok,
Minek? Ha az est felzokog
könnytörlője én vagyok...

Vörös alkony el-el csábít
ha szunnyad a tengeren,
míg a hullám átcsap rajta,
mint élet az emberen...
Ezüstösen fénylik a hold,
azt hittem hogy rám ragyog?
Nevet rajtam... árnyékában
elveszve csak én vagyok...







...S EGY REGGEL ZÚZMARA ÜL .....


...s egy reggel zúzmara ül
kopasz ágakon,
a szél süvít majd,
tépve álmokon,
s a levelek megfúlnak
a sárban,
de most még meleg van,
még nyár van,
élj, élj míg a napfény ragyog
fáradt arcodon,
s hogy mi lesz holnap,
azt még nem tudom,
most csak ez a perc az ami kell...
A szél is még lágyan énekel,
s vele repülök az égbe fel
mielőtt szívem megreped
a felhalmozott szeretet terhe alatt,
s a hajnal könnyekbe fojtja
majd a nyarat...
...mert holnap zúzmara ül
majd az ágakon,
s hogy lesz-e még egy nyár,
azt én nem tudom.
Jaj! azt nem tudom...







ÉLNI MÉG...


Ha érezném végét a vad hideg télnek,
s látnám, a fecskék is még visszatérnek,
kereplő gólyákat kémények felett
a füstölgő, dübörgő gyárkémény helyett...
Ha nyílna a rózsa, úgy, ahogy régen,
s pacsirta szólna a felhőtlen égen,
ha nem hívna úgy az a messzeség,
egy percre szeretnék élni még...

Hideg van, fázom...két kezem reszket,
sok gond az arcomra barázdát metszett,
rügyező fákat remélek, ostobán,
s csak fészkeket találok, üresen, mostohán,
nincs bennük élet.. Nincs madársereg,
a fészkeken csak fagyos esőcsepp pereg,
a pacsirta dala oly messze még!
Elfeledtem én élni rég...

Esik az eső...szürke az égbolt,
ha valaha nyár volt, az nagyon rég volt...
Nyílik a virág, jegesen, hidegen,
a madarak éneke nekem oly idegen!
Ismerős idegen... halványan emlékszem,


de bennem a zivatar, zajában elvészen,
s még rosszabb az ami csendben ég...
Korai haláltól félni még...

Ha nem lenne ködös a nap ott az égen,
s egy kereszt ha nem lenne a faluvégen,
szentjánosbogár ha szállna az éjben,
s a királyfi élne még mint a mesékben,
ha nem lenne....S ha lenne, az, ami nincsen,
boldogan messziről felém ki intsen,
szemében lánggal, mely most is ég,
talán szeretnék élni még....

Ha ifjúak lennének jövendő napjaim,
s nem folyna könnycsepp még életem lapjain...
Ha délibáb izzana a messze tájon,
s az nem csak illúzió lenne, mi fájjon...
Ha tudna a hegedű helyettem sírni,
könnytelen lapokra ha kéz lenne írni,
csak egyetlen csillag ha égne még...
Egy percre jó lenne élni még.







ÉN LEGYEK...


Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény...

Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,


Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod...

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad...

Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább.







GONDOLSZ-E MÉG RÁM ...


Nyugszik, s a nap már nincs tovább,
gondolj majd rám. Az illatos estben
magányom ezerszer mostohább...

Mikor az égen ezernyi csillag
ragyog, s a szívedben zeng egy dal,
olyankor lelkem a felhőkben ballag,
s tudom víg dalod szerelmet vall...

Érzed-e azt, ha boldogan nevetsz,
valaki másnak a könnye hull...
S amig te másokat ölelgetsz, szeretsz,
ő életén könnyen adna túl...

Amikor életed gondtalan, boldog,
s lelked egy percre messze száll,
én itt a semmiben magam bolyongok,
s néha a szivem meg-meg áll...

Gondolsz-e rám ha megtörten járod
ön-választotta utadat,
s bánt-e a gondolat, hiába várod
vissza eltékozolt multadat?

Látod-e néha még mosolygó arcom
amint szemedbe oly félve néz
egy szóra várva...és reménnyel tartom
a jövőt...mig életem benne vész...

Álmodsz-e néha még? Él-e a muzsika,
vagy vélem az is elveszett?
Él-e a Szemafi, aki a gitárral
álmokat, szerelmet kergetett?

Ha ablakodból a hóvihart nézed,
s nem nyilik más, csak a jégvirág,
a szélben suttogom: szeretlek....érzed?
Nyugtató ez a fehér világ.

Talán egy magányos éjszakán megszűnik
fájni a seb, amit itthagyott
az álom, mely bennem is lassan eltűnik.
Egyszer volt szivem...de megfagyott.

Amikor öltönyöd magadra veszed,
vagy telefonod a kocsidba teszed,
amikor ránézel néha a gépre,
vagy egy-egy régi, elfakult képre,
s a kétdollárost ha felveszed,
kedvenc dalom ha felteszel,
vagy néha épp a zongorán játszol
és érzed, szivedben nem minden pászol,
ha látod, hogy életed elveszett,
gondoly a szivre, mely szeretett....

S mikor az élet keményet oszt ki,
vagy életedből a szeretted foszt ki,
amikor szemedbe hazudnak gyáván,
s a világba küldenek egyedül, árván,
tudva, a jövőre nincs remény,
s a szem amely néz rád, az oly kemény...
Ha egyszer majd nagyon becsap az élet,
s úgy érzed, senki sem szeret már téged,
és egyedül, némán könnyezel,
szeretsz, de nem hiszi senki el,
amikor fájdalmad végtelen,
megérted mit tettél énvelem...

És mégis szeretlek, álmodok rólad
bár régen kihült a szived, a tollad...
Amikor helyetted más ölel,
még az sem szakithat tőled el.
Lehunyom szemem, s a te csókod érzem,
emléked szivemben még felidézem,
a te karod ölel, a te hangod hallom,
amig a szerelmet másoknak vallom,
s vallani kinek van bőven itt,
Mégis azt kérdem: mért nem vagy itt...
Sok, aki szeret, de semmit sem érzek,
én téged szeretlek, ameddig élek...










HA CSILLAG RAGYOG


Ha csillag ragyog odakint,
S a hold amikor betekint,
Rád gondolok, kedvesem..
S amikor már minden fáj,
sajgó szívre írt találj,
simogatlak csendesen...
Ha egy új nap hajnalán
madár dalol fenn a fán,
megcsókollak, kedvesem...
S ha megtör a napi gond,
hogy elég volt, sose mondd...
Megölellek csendesen...
S ha bánat ül szíveden,
bántani nem engedem...
Veled leszek, kedvesem.
S ha álomra hajtanád
fejed, úgy mint hajdanán,
nevem suttogd csendesen...







HIÁBA VÁGYOD


Hiába vágyod amit nem lehet,
Tavaszi napfényt őszi szél helyett,
Mikor a szívben az él egyedül,
S kerül az álom, szinte elfeled.

A napnyugtát nézed és találgatod
El tud-e merülni úgy a bánatod,
Ahogy a vízben süllyed el a nap?
Sóhajts fel, lélek, van rá száz okod.

Ha bár csak egyszer tavasz lenne még,
S a tűzre lehelne, amely bennem ég,
Fellobbanna talán még az a kis láng,
De nem lesz tavasz? s az őszből, jaj! Elég.

Hiába vágyod, amit nem lehet,
Ragyogó arcot szarkaláb helyett,
Ha ifjúságod régen elhagyott.
Épp csak emléke maradt itt veled?







KI ÁLLÍTHATJA MEG?


Ki állítja meg az álmot,
A véletlen boldogságot,
Hópihét a kopasz ágon,
Fáradt tested puha ágyon,
Ki állítja meg az évet,
Mely csak jön, de el nem téved....

Ki állítja meg a tavaszt,
Mely barackfa rügyet fakaszt,
Tubarózsát, madárfészket,
Szerelmet mely ég, s eléget,
Ki állítja meg az évet
Mely csak jön, de el nem téved...

Ki állítja meg a nyarat,
S azt ki búzakalászt arat,
Tiszapartján lengő fűzet
S két szívben a merő tüzet,
Ki állítja meg az évet,
Mely csak jön, de még nem érted...

Ki állítja meg a telet,
S a lehulló leveleket,
Könnyeket a fáradt arcon,
S a még égő vágyat ajkon,
Ki állítja meg az évet,
Mely csak jön, de nem, nem érted...

S ki állítja meg az évet
Mely csak jön és el nem téved,
Zúzmarát szór szerte-széjjel,
S égő tested minden éjjel,
Lázas csókot, s könnyet párnán,
Régen kihűlt vágyak árnyát,
Ki mondja majd, mondd, kedvesem,
Ha te leszel, s én ne leszek...

S ki állítja meg a vágyam,
A rád váró forró ágyam,
Két karom, mely érted lüktet,
Testem parazsat nem szüntet,
Ki állítja meg az időt?
Egy keresztfa, mely rég kidőlt...







KITÁRTAM NAGYRA


Kitártam nagyra lelkem ablakát,
Hadd hallja meg a madár víg dalát,
Lássa meg azt a fényes csillagot,
Amely örökre neki ragyog ott.

Kitártam nagyra lelkem ablakát,
Ablakom alatt néhány koldus állt,
Sápadt éhséggel könnyes arcukon,
Elrongyolt lábbal törött álmokon...

Törtem lelkemből néhány darabot,
Amennyi kell még, annyi marad ott...
De sokan voltak...töredeztem én,
Elúszott mind a könnyek tengerén.

Szorongatom a csonka lelkemet,
El tud még vinni a sírba engemet...
Becsukom halkan a lelkem ablakát,
Molypille jött be...A maradékba szállt...







KÍVÁNTAM


Örültem a madaraknak,
Oly vidáman röpdöstek az égen!
S kívántam bár madár lennék én is,
Dalolnék és dalolna az ég is...
De nem lettem dalos madár,
Harcok folytak, s én voltam az élen...

Kiültem az út szélére
Amikor a búzakalász érett,
S kívántam, bár kalász lennék én is,
Porból jöttem, s kenyér lennék mégis...
Nem lehettem búzakalász,
Nyárra fordult, elsodort Élet.

Szép levelek ékesíték
Arannyal az égigérő fákat,
S kívántam, bár levél lennék én is,
Szép a tavasz s lám mily szép a vég is,
Nem lehettem arany levél,
Fa lettem és most az eső áztat.

Nagy pelyhekben hullik a hó,
Betakarja lábnyomaim szépen,
S kívántam, bár pihe lennék én is,
Simogatna akkor még a szél is...
Nem lehetek már hópihe,
Fehér szárnyam régen széjjeltéptem...







LÁTLAK -E?


Látlak-e még, szőke Tisza,
Mikor ágyad megveted
Az elmúlt nap sugarának,
Ha fáradtan szendereg...
Látok-e még habjaidon
Nyiladozó virágot,
Suttogod-e, szelíd Tisza,
Jöjj közelebb, ki jár ott?

Látom-e még sötét vized
Hömpölyögni merészen,
Amint elsodrod a fákat
S a harmatot egészen...
Ha a falu tornya látszik
A délibábon keresztül,
Szivárvány fon koszorút
A napos égre felettünk.

Ringatod-e még az álmot,
Mint a bölcsőt, csendesen?
Elvesztettem, nem találom
Holnapomat benne sem...
S óvod-e a fecskefészket
A lengő fűzfaágakon?
Medreket vágsz, szőke Tisza,
Szíveken, s honvágyakon...







LEGYEK A HAJNAL


Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény. . . . .
Legyek a napfény, a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként, bárhol elhagyod. . . . .
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánd minden csókodat,
Legyek a hullám, a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad,
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább!







LEHULLOTT CSILLAG...


Mikor egy csillag lehull az égről
ki tudja hova, merre megy...
S eső ha pereg a sárgult levélről
minden oly szürke, minden egy...
Hiába égek oly lángoló tűzzel,
nem melengeti az lelkemet....
Az életet dobnám el reszkető kézzel,
de azt siettetni nem lehet...

Amikor hóvihar tombol az éjben
s idebent csak gyertya lángja ég,
magányom szomorú dalt zeng a szélben,
s tűnődöm: boldogság lesz-e még?
Hogy mosolyog rám a csillagos égbolt!
Hogy süt a hold, az a délibáb...
Elérhetetlen a boldogság... Szép volt,
de lehullt a csillag, és nincs tovább.

Lesz-e még új tavasz, lesz-e még új nyár?
S ágakon dalos madársereg?
Mosoly, mely nem ragyog másra, csak énrám,
s könny, amely többé már nem pereg...
Lesz-e még szivárvány, felhőtlen égbolt,
napsugár, mely mindig rám nevet?
Gondtalan élet, olyan, mint rég volt?
Engem az Isten úgy nem szeret...

Gúnyosan kacag a sors, míg az élet
őrjöngve, sebesen megy tovább,
s egy elveszett lélek, ki idetévedt
szenved... A sorsa még mostohább.
Két élet fénye is lobog a szélben.
Két szempár nézi a csillagot,
mely álmunkban fénylik a tenger vizében,
s zokog, mert érzi hogy meghal ott...







MEGSZŰNNEK AZ ÁRNYAK...


Ahogy nyúlnak egyre hosszabbra az esték,
megszűnik az ég s a föld között az egység,
a tüzek s a vizek immár szembeszállnak,
s óriás szellemként lépkednek az árnyak.

Halványabban égnek kályhámban a lángok,
mérgesen csörögnek kint a kutyaláncok.
S árnyéka sincs már meg annak a láznak,
amely egykor tüzét gyújtotta a vágynak.

S ahogy nyúlnak egyre hosszabbra az esték,
az éjről lepereg a rádobált festék,
mint színes maszkja az álarcos nyárnak.
Egy téli alkonyon megszűnnek az árnyak...







MÉG EGY CSEPPET...


Miért félek? Ó, de nagyon félek...
Valaha furcsán dobban a szívem,
Odakapok, mint kutya a csonthoz.
Jaj, ne pihegj így, szorítom öklöm egy ponthoz,
Még van testemnek egy kis ereje,
Pedig tudom, most már itt az ideje,
Hiszen szaporodnak a hirdetések,
Vége a gyűlöletnek, a szeretésnek,
Egyre sürgősebbek az ajánlatok,
- kifogást vajon még találhatok? -
Ne szalajtsd el ezt a lehetőséget,
Hiába áll haptákban őrséged,
A határidő lejárt, már nem vár út!
Ó, boldog ember, aki hozzájut...
Csend, nyugalom, pihenés,
A betegség, a gond is elpihen és
Utána már semmi sem fáj, semmi sem fáj...
Őszbe borul lassan a táj,
Belepnek a sárgult levelek
S az utolsó szem homok lepereg
Mint az a sok könny arcodon.
Csendes eső mohás partokon
Elmossa majd halvány lábnyomod,
Sóhajtásod hagy majd csak nyomot...

És mégis félek, s gyorsan odakapok,
Valaha a szívem furcsán dobog,
Hadd nézzem a kertem még egy cseppet,
Gyengéden borítsd majd rám az estet,
Megválni az élettől jaj, nehéz,
Pedig csak egy pillanat az egész...







MIT ÉR...


Mit ér az alkonyat, mit ér az est is,
mit ér a hajnal, ha színeket fest is,
mit ér a napfény, mely ömlik a fára,
ha felhőket sodor a szél nekem mára..

Mit ér a madár, mely dalol az égen,
ha szívem nem visszhangzik tőle, mint régen...
Mit ér a szellő, a mezőn a virág...
ha éhhalál pusztít, ha lángol a világ?

Mit ér a hit, ha nincs többé remény,
hasztalan imám, s a keresztem kemény.
Mit ér az áldozat, mit egykor az Isten
érettünk meghozott? Segített? Itt nem...

S mit ér a gyermek, amikor félve,
Borul a lesújtó anyai kézre,
Csattog a korbács a védtelen hátán,
míg megtörik, s tört lelkét várja a sátán...

Mit ér a szeretet, mit ér az élet,
szétesett testben a félőrült lélek,
amikor kegyelem a világon nincsen,
s itt van a pokol, de messze az Isten...







NE MENJ MÉG EL...


Ne menj még el...
Időtlen időkön át vártam jöttödet.
Ma végre magukkal hoztak a fecskék,
csillagként ültettelek el szemeikben
azon a tavaszon, amikor szárnyuk alatt
suhant el a lelked...
Belecsókoltalak már minden jégvirágba,
s pókhálóból szőttem neked szemfedőt,
nézd, hogy lengeti a márciusi szél...
Ne menj még el...
Zsoltárokat zengő madarak éheznek tavalyi
napraforgóföldeken
s még csak ezután nyilnak majd az orgonák,
emlékszel?
Megrészegülve ittuk be illatát


azon a májusi estén...
Árkot ugrottunk, s te beleestél,
majd nevetve ráztad le
magadról a sarat...
Most őrizgetem ami még maradt
a moha-lepte kavicsok alatt
s e pillanat leheletében
megtaláltalak,
enyém vagy újra,
velem vagy újra...
Ne menj még el...
Oly messziről nem tudlak
mégegyszer visszahozni,
ülj le mellém bár egy percre,
hisz emlékedben élni olyan jó...
_____________________
Lassan virrad...
Láthatárom tavaszára
halkan hull a hó...







NÉHA MÉG ...


Néha, néha még elmerengek
sorsodon, néma angyalom,
bárhogy is fáj, én emlékednek
lángját kihalni nem hagyom.

Néha, néha még lépted várom,
látni véllek a kerten át,
s te széjjeloszlassz, mint az álom,
ha nap köszönti az éjszakát...

Néha, néha még szívdobogva
simogatom meg kék ruhád,
lehetetlen, hogy soha többé
nem nyújtod felém csókra szád...

Néha, néha még elképzellek
mellettem, s szived még dobog...
Lelkemben őrzöm dobogását,
míg értem is jönnek angyalok...







OTT ...


Ott, ahol az ég és föld
forrón öleli át egymást
s a tegnap sietve eltalpal,
köt majd békét létem a holnappal.
Talán akkor a hajnal
nem szívemből hasad,
a reményről lehullik a lakat,
s a frissen hullott harmat
eloltja a tüzet,
melyet szerelmed gyújtott bennem
s én őrült kacagással zengem,
fényed éhhalált hal,
s ó, mily lángolással
várom azt a végső sóhajt,
mely egy marék földet dob
majd üszkös emlékedre.
Mély az emlék medre...







ÖLELGETI MÁR AZ ŐSZ...


Hogy öleli át a szellő
A még nyíló kertemet,
Őszirózsát, vadvirágot,
Lassan, lassan eltemet.
Aranylevél hull a fákról,
Zöld füvemen száz halál,
Kertvégében érintetlen
Csak egy árva fűzfa áll.

Elfeledve a nefelejcs
Imitt amott kék talán,
Egy-egy rózsa bátorkodik
Házam keleti falán.
Ám a szélnek nincs kegyelme,
Megtépi a lelkemet
S nyári napfény, mely éltetett,
Bizony lassan elfeled.

Azt mondják, majd újra ébred
Tavasszal a sok virág,
Visszatér a fecske, gólya,
Ám mélyed a szarkaláb...
Ébredező rózsabimbót
Cirógat az enyhe szél,
Barackvirág szirmainak
Udvarol a fürj, a méh...

Hulló levél fátyolába
Bújtatom el kertemet,
Holnap reggel a zuzmara
Jégvirágot kelteget.
Arany levél, hulló levél,
Jövő nyár már másoké,
Had préseljek még egy rózsát
Fogyó lapjaim közé...







RÓZSASZIROM (részlet)


Tegyétek le a koporsót,
ne vigyétek tőlem el még messzebb.
Hadd aludjon, hadd pihenjen,
itt, ahol a sárga rózsa legszebb...
Itt fészkel a sárgarigó,
mely dalával tanította sírni,
nem halt ő meg, csak szendereg,
ne vigyétek, jó emberek,
valakinek ki is kell azt bírni.







TAVASZ LEGYEN...


Ha vége lesz e halvány létezésnek,
Új reménnyel zöld tavasz legyen,
Fecskék repüljenek fenn az égen,
S búza nőjön termőföldeken...

Ne legyen könny szeretők szívében,
Bimbó hajtson minden rózsafán,
Úgy menjek el, e világból, halkan,
Mint ahogyan jöttem, hajdanán.

Vagy ősz legyen, száraz levél hulljon,


Aranyszőnyeg a vén fák alatt,
A Tiszát lágyan ölelje a fűzfa,
Mint amikor ott megláttalak.

A nap is csak úgy, szomorúan süssön,
Siratva az elmúlt éveket,
Őszi eső mossa le az útról
E halkuló, fáradt lépteket...

S ha ősz sem lehet, jó lesz hát a tél is,
Szívemben már úgyis régen az,
Az én fecském nem jön vissza többé,
S nélküle már nem lesz több tavasz...







UTOLSÓ RÓZSA


Napos volt az ucca, ahol jártam én,
illatozó akácfák alatt.
Nyílott ezer rózsa, mind letéptem én,
de tövisse mindnek ottmaradt..
Nekem nyílott minden virág,
rózsaszinű volt a világ,
nem tudtam, az idő elszalad...
s letépni a rózsát, az utolsó rózsát,
nem mondták, hogy soha nem szabad...

Elnyíltak a rózsák, közeleg az ősz,
hideg van a napos oldalon...
Vesztes napok múlnak, s a holnap sosem győz,
minden álom újabb sírhalom..
Ködbe borult, szürke világ,
nem csillog már csak jégvirág,
zokogok a borus ég alatt..
Letéptem a rózsát...az utolsó rózsát,
s szúr a tövis ami ottmaradt...







ÚGY ÁLLTÁL ELÉM


Úgy álltál elém, két kezed nyújtva,
Összetörten, de szíved meggyújtva,
Mint egy vas szobor, eget takarva,
Karodban lelked, véresre marva...
Szemedben kiégett tegnapok árnya
S a szellemek álmokat lesújtó szárnya...
Néztelek téged, ismerős idegen,
Kialudt reménnyel s lánggal a szíveden,
Reszkető kezedet enyémbe vettem,
S e pillanatban rabszolgád lettem...
Könnyekkel öntözöm simára arcodat,
S boldog a lelkem amíg te tartod azt,
Bár e szót, szeretlek, nem mondom soha,
Te nem ezt kerested...elmész...s nincs hova...
S most fogom a kezed, görcsösen szorítom,
Megőszült homlokom válladra borítom,
Ölelő csendben halad az élet,
S én hangtalan suttogom, szeretlek téged,
Szeretek magamért s helyetted, kedvesem,
Míg balról a remény, s jobbról ül Istenem







VALAHOL SÍR....


Valahol sír egy régi tangó,
A virágzó akácfák alatt,
A lángoló csókok emlékéből,
Már csak e régi dal maradt.
Egy lehulló csillag simogatja
Ölelés hervadó nyomát,
Valahol siratja a tangó,
A pohár bort s egy kicsiny szobát...

Valaha nyári éjszakákon,
Holdfényben bolyongtunk te meg én,
S a szendergő Duna partját járva,
Hullámzott bennünk a remény.
És lám, álmunk mégis semmivé lett,
Mást vittél az oltár elé,
S amíg szép menyasszonyod nézed,
Indulok én is hazafelé...

Valahol sír egy régi tangó,


A virágzó akácfák alatt,
A szememben égő csillagfényből
Bizony már semmi sem maradt,
Bár itt él még ez a régi emlék
Bennem, egy lakatlan szigeten,
Szürke hajamon, mint a fákon,
Zúzmara terül el szívemen...






 
 
0 komment , kategória:  Gligorics Teréz   
Gligorics Teréz: Hiába vágyod
  2014-06-19 20:30:16, csütörtök
 
 







Gligorics Teréz: HIÁBA VÁGYOD


Hiába vágyod amit nem lehet,
Tavaszi napfényt őszi szél helyett,
Mikor a szívben az él egyedül,
S kerül az álom, szinte elfeled.

A napnyugtát nézed és találgatod
El tud-e merülni úgy a bánatod,
Ahogy a vízben süllyed el a nap?
Sóhajts fel, lélek, van rá száz okod.

Ha bár csak egyszer tavasz lenne még,
S a tűzre lehelne, amely bennem ég,
Fellobbanna talán még az a kis láng,
De nem lesz tavasz? s az őszből, jaj! Elég.

Hiába vágyod, amit nem lehet,
Ragyogó arcot szarkaláb helyett,
Ha ifjúságod régen elhagyott.
Épp csak emléke maradt itt veled?








 
 
0 komment , kategória:  Gligorics Teréz   
Gligorics Teréz : Én legyek...
  2013-11-17 21:21:03, vasárnap
 
 




Gligorics Teréz : ÉN LEGYEK...


Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény...

Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod...

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad...

Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább.




 
 
0 komment , kategória:  Gligorics Teréz   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.