Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gősi Vali
  2016-04-22 19:30:18, péntek
 
 







Gősi Vali


Gősi Vali (Győrszemere, 1954. május 29. - ), Győrött él, immár 40 éve.


Nekem a vers a lelkem is...
Vallom, hogy akinek egyszer sikerül túlélnie e mérhetetlen veszteséget, a gyermeke halálát, a mély, megélt gyász különös módon egyúttal - szinte észrevétlenül - élni segít, s majd meghalni is tanít, különösen az irodalom, a művészetek közelségén át.
S talán idővel halkul majd a hiány...
"Ha írok néha, a versben ott vagyok, s a fojtott hangon síró verssoron míg átoson a lopakodó bánat, lassú táncot lejtve arcomon lágy fényével megsimít az emlék, és rám hajol az est a balkonon."


(Gősi Vali: A végtelenség tenyerén...)







Versekkel - a könnyek útján

Link


Link

Link

Link

Link

Link








ALUDJ KISFIAM!


Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
itt vagyok Kincsem,
az édesanyád!

Eljöttem hozzád
hogy mondjak mesét.
Rigók dalolnak,
dalt súg a szél.

Tiéd e dallam,
halld a zenét,
aludj, mint régen,
a tündérmesén.

Itt vagyok nálad,
aludj, ne félj!
Hallom, hogy kérlelsz.
Anyu, mesélj!

Csitt, csak hallgass,
a szív szava szól,
szeretlek kincsem!


Hallod valahol?

Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
altatót dúdol,
az édesanyád.

Dobban a szívem,
hallod? Álmodra vár.
Aludj, s mint régen,
álmodj csodát!

Aludj el kérlek,
ne félj, ne sírj!
Itt vagyok én is,
és ölel a sír.

Betakar óvón
a langyos föld,
szívem a széllel
neked köszön.

Álmosan reccsen
önt egy faág.
Holnap is mesélek,
jó éjszakát!

2001

Aludj kisfiam

Link








ANYÁM EMLÉKE NYÁR


Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.







APÁM MOSOLYA


Esténként, hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárban
riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára - nyugtázta -
és hangjára halkan
visszaduruzsolt a kályha.

A sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám zsémbelt: ne oda tedd, kérlek...
és hányszor figyelmeztettelek,
hogy a fűrészport az udvaron lerázd...!
S arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.

Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára,
de az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám és a fahasábok
hangtalan sírása,
míg ültünk némán a tűz körül,
valami csodára várva...







ÁHITAT


Hiszek az Istenben,
hiszek az Emberben,
hiszek egyesítő,
örök szeretetben.
Hiszem a végtelent,
hiszem, odaérünk,

ahol lelkeinkkel
majd mind összeérünk.
Hiszem, hogy egyszer
mindenki odajut,
ahol a végtelen
szeretet nyit kaput.







ÁLMOMBAN ÚJRA DÚDOLOK


Bár a sors fukarul
kurtára szabta életed,
s a sírodba magaddal vittél
lelkemből minden éneket,
álmomban néha mégis
örömtől dúdolok,
ha szárnyukon
magukkal hoznak
éjjel az angyalok.







BOCSÁSD MEG, MAMA!


Szíved alatt melengettél,
langyos tejjel etetgettél,
édes szóval nevelgettél,
köszönöm, Mama!

Ha kérdeztem, te feleltél,
könnyeimre átöleltél,
elhagytalak - elengedtél
csendesen, Mama.

Boldog voltam, mert szerettél,
sorsom útján jót reméltél,
göröngyöket egyengettél
fáradtan, Mama.

Őrizted az égi rendet,
amit Isten megteremtett,
a szíveddel melengetted,
vigyáztad, Mama.

Lelkembe is átültetted,
ápolgattad, felnevelted.
Azt ígértem, boldog leszek,
hittük is, Mama.

Megtörte a sors a rendet,
bánat üli meg a csendet.
Temetik a gyermekemet,
mit tegyek, Mama?

Boldog én már nem lehetek,
anyák napján, virág helyett
elküldöm a könnyeimet
zokogva, Mama!

Hazudtam, hogy boldog leszek,
hogy Rád mindig csak nevetek.
Mosoly helyett a könnyeket
bocsásd meg, Mama!

(Első versem a Mamának, - 2006. anyák napján)







BOLOND MESE KISGYEREKNEK EGEREKRŐL


Volt egy házban egy kamra,
ott lógott a szalonna.
Penész volt az oldalán,
nem főzte meg senki már.

Egyszer a ház asszonya,
arra járt, hogy kihozza.
Ijedtében sikoltott,
a szalonna nem volt ott!

Benézett a sarokba,
ott sem volt a szalonna.
Megkérdezte nagyapát,
megetted a szalonnát?

Nagyapó csak nevetett,
szalonnát ő nem evett
De ki látott már ilyet,
megették az egerek?

A szalonna mérges lett,
ettől megpenészedett,
bejöttek az egerek,
egymást hívták, egyetek!

A szalonnát megrágták,
maradékát eldugták.
Azóta az egerek
sosem esznek kenyeret.







CSAK SZERETNI


A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.







A CSEND HANGJA


Együtt voltam ma a csenddel
némaság volt a szívemben.
És ahogy a csendre leltem,
dallam csendült a lelkemben.

Simogattam, melengettem,
hangtalanul átöleltem.
S ahogy a csendet öleltem,
dalra kélt a szeretetem


Gősi Vali: A csend hangja - VIDEÓ

Link








CSERESZNYEVIRÁG


Anyám járását
idézi a május:
körötte kék virágok ringanak,
talpa alá fűszálak simulnak,
s a búzakalászok fejüket leszegik,
amerre árnya hangtalan' halad.

Kapaszkodnék
köténye fodrába,
barázdát simít'nék lábai elé,
harmatot hintenék földjére a kertben,
ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.

Szelídíteném
a szúrós bokrokat,
meg ne karcolják szép, fáradt kezét.
Cseresznyevirág -, a szívére hajolnék,
megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még...!

(Májusi cseresznyevirágzás idején, anyám nélkül, 2014. )







FÉLTELEK


Jaj, úgy féltenélek,
el hogy engednélek
a szivárvány-szélnek,
a langyos esőnek,
a nap melegének,
folyók mély vizének
rejtelmét keresve,
vágyakozva lesni
a fénylő kék eget,
kíváncsi kisgyerek?

Titok hív, védelek,
melletted lépdelek.

Ha elengednélek
felhőnek, hűs szélnek,
folyók mély medrének,
csillagfényes égnek
titkait keresni,
oda'dnám szívemet,
esengő lelkemet,
éberen lángoló,
ölelő fényemet,
kísérje léptedet,
ha majd én nem leszek...

Jaj, nagyon féltelek!







FOHÁSZ


akár a Föld hátán
ütemre forgó évszakok
homokszem-létű ember
- gyermek anya és nő is -
úgy vagyok

voltam bár
májusra ébredő
szivárvány - létcsoda
lettem
a forduló idővel
ostoba
- perzselő nyári láz után
vacogó faágtól
titokban jajongva búcsúzó
- haldokló falevél
lapuló hant alatt
rég halott madarak
kísértetdala volt
könnyű altatóm
mozdultam kő alól
- didergőn kibújó hóvirág
hajoltam előre-hátra
süvítő szél dalára
- vajúdón táncoló barkaág

vagyok remegő gyertyaláng
fényben eltűnő jégvirág
porszem-létemet áldozom
bárány-szelíden fohászkodom:
legyek a fény
egy csillag mosolya
végtelen utamon
örök anya







HA LENNE EGY DAL


ha lenne egy dal
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
várnám és befogadnám
fodrozó levél alá
s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány óvna
ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled







HANG VAGY...


Csendemen néha
Átszalad egy kósza hang
És a pillanat
Egy emléket hátrahagy
Hang vagy, illat, mozdulat.







HA A SZÍVEM KETTŐ VOLNA


Ha a szívem kettő volna,
útra kelni könnyebb volna.
Egyik szívem itt maradna,
csak kislányomért dobogna.

A másikkal elindulnék,
s addig mennék,
míg egyszer a végtelenben,
halott fiamra találnék.

És ha egyszer megtalálnám,
másik szívem neki adnám.
Visszaküldeném a Földre,
élne a szívemmel örökre.







JÖN A BABA


Pocaklakó vagyok én,
kisleány, vagy kislegény?
Még nem tudom, ki vagyok,
gyorsan nevet adjatok!

Elkelne egy kicsi fény,
egy, kettőre jövök én!
Mi lehet ez, alagút?
Hova vezet ez az út?

Édesanyám, Apukám,
megvettétek a ruhám?
Takarót is vegyetek,
jó puhát és meleget!

Nem halljátok, kiabálok!
Születik a kisbabátok!
Ha én innen kijutok,







KARÁCSONYI ÁLOM-ÉNEK


Hull a hó,
suttogón
közelít karácsony.
Könnyű léptű angyal siet,
száll át a világon
- fehér varázsálom.

Köd szitál,
a téli táj
ezüst-fehér álom,


hó-csipkéből van a fátyol
a dermedt világon
- szétterül a fákon.

Himnusz száll,
tündér jár,
álmot csókol éppen
minden fagyos fenyőágra
hó-tündér, ki éjjel
lábujjhegyen lépdel.

Csillag rejt
égi jelt.
Három király ébred,
betlehemi csillag útján
Jézuskához érnek.
- Harang csendül, ének.







KEGYELEMÉR


Mondd, Uram,
lehet-e még,
hogy minden megkövült fájdalom,
ami már rég a lelkembe égett,
egyszer majd könnyűvé válik?
S nem úgy, hogy valaki lelkébe
terhemet átrakom,
mint szekrény mélyéről
sok megunt, ócska kacatom,
végül egy avitt nejlonzsákba,
koldus-szegény éhezők számára
kis ételmaradékkal
összepakolom
- nem, nem így akarom!
Hanem e súlyos terhet
- összes kínomat,
s minden kőnehéz bánatom,
ha túlcsodul már,
mint telt kehelybe öntött bor,
vagy szomjúzónak szánt
tiszta víz,
mit nem fogad be már a megtelt pohár -
lebegő létem végén
- talán bőséges, langy eső után,
egy napfényes hajnalon -
ébredő színes szivárvány-hajlaton
lenyomatként,
mosolyokért,
magam után hagyom.

Mondd, Uram!
Lehet-e még,
hogy minden, teher,
ami ma fájón a földre nyom,
elszáll tán velem majd,
így, és akkor, súlytalan -
s ékes kincs lesz ott,
hol a sírók is boldogok,
s ahol fagyos lelkekre
kegyelem vár,
s örök-szép,
fényes otthonok?








KÜLÖNÖS, ŐSZI ESTE


Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól, - akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor - örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán...

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve - mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.







LÉLEKÚTON


A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem lesz több hamis vallomás.

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.

Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

E fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!







A MASZK ALATT


Úgy nevetek néha, mint a zenebohóc:
arcomon maszk, fejemet kóc fedi,
szívemben halomra nőtt a bánat, -
ezért viselek gyakran színes ruhákat,
mert a színek mindent eltakarnak,
rejtik a bohóc égő könnyeit,
melynek minden cseppjét torz mosoly
leplezi, ami esténként újra és újra
az ajkára fagy, és a könnyeket
színes festék takarja, - ezért
a pódiumon sírni sosem szabadna,
mert ha arcáról lemállik a maszk,
már semmije sem marad, csak
az időtlen fájdalom, a mindent elborító,
néma kín, és a vakító lámpák alatt
zokogva áll a bohóc, meghajol és sírva kacag,
ahogy kacagok én is a röhögő ég alatt
némán üvöltve legbelül, hogy minden álmom
elkerül, míg arcomon szétárad a szenvedés,
lassan lecsorog a sorsom - festette maszk,
és zokog, sír a lelkem, hogy végre szabad,
s hogy az vagyok, aki voltam valaha:
gyermek, aki sírhat újra, ha kell,
s kacaghat végre megint, ha letörlöd
sápadt bohóc-arcáról a világ
összegyűjtött, keserves könnyeit.










MEGKÖVETEM A SORSOMAT


A sorstól kérni, ha lehet,
én most eléje térdelek,
ha álnokul, önzőn, szertelen'
uralkodott is létemen,
mint a pénzen vett szerető,
ha túl kevés a drágakő.
Eléje tárom lelkemet,
egész fájdalmas létemet -
szerelmet, halált, könnyeket -
kiterítem, mint szőnyeget.

Mi voltam, mindent leteszek,
megköszönöm az éveket,
a könnytől-fényesülteket,
s ha fogvacogva kérhetek:
sötétség helyett fényeket,
napfényt, szivárványt, kék eget,
igaz szerelmet, édeset,
gyermekmosolytól fényeset
pőre lelkemért bőven adj! -
így követem meg sorsomat.

Ölelés kéne, hit, remény,
tisztán világló égi fény,
hol ezernyi csillag integet,
és egyik majdan én legyek,
ki átszelem a végtelent,
s felhőkre írva üzenek:
ennyit tehettem, Emberek,
csillaggá égtem értetek,
s hogy könnyű legyen léptetek,
kiterítettem lelkemet.







MINDÖRÖKKÉ


Álmodik mélyen a lélek,
lábujjon lép el a hajnal.
Csend visszhangzik, és időtlen
fény lobog földön és égen.

Ma új nap és új remény éled,
s bár pislog az álmos világ,
harmatos könnyel a hajnal
mosolyt szül: emléket ébreszt.










ÖNVÁD


Önző vagyok,
mert elengedtelek,
hogy úgy szeresselek,
mint soha még.

Önző vagyok,
mert elengedtelek,
hogy úgy várjalak,
mint soha még.

Önző vagyok,
Mert elengedtelek,


Hogy visszaküldhessen
Hozzám az ég.

Önző vagyok,
Mert meghaltam Veled,
Hogy megtudjam,
Végtelen-e a lét.

Boldog vagyok,
Mert itt vagy velem,
Pedig szíved
Megszűnt dobogni rég.

Boldog leszek,
Ha majd Hozzád megyek,
Nyújtod felém hívón kezed,
S indulsz a fényből felém.







AZ ŐZIKE ÉS A VADÁSZ


Volt egy erdőszéli ház,
ott lakott a vén vadász.
Nappal mindig szundikált,
éjjel meg vadászni járt.

Egyszer, egyik éjszaka
későn érkezett haza.
Asszonykája már várta,
vacsorával kínálta.

De a vadász nem evett,
hamiskásan nevetett.
Megpödörte bajuszát,
elővett egy tarisznyát.

Asszonykája mérges lett,
ej, ki látott már ilyet?
A bolondját járatja?
Mozog ez a tarisznya!

Az öreg csak somolygott,
néhány csomót kioldott.
Kinyílott a tarisznya,
s előbújt egy őzgida!

Felesége kiáltott,
hát, ilyet meg ki látott?
Örömkönnyet hullatva
szaladt ki a konyhába.

Ölbe vette a gidát,
adott neki vacsorát.
Langyos tejjel kínálta,
bevitte a szobába.

Mikor késő este lett,
öreg vadász álmos lett,
de a hitvesi ágyban
asszonykája nem várta.

A vadász csak nevetett,
nahát, ilyen esetet!
Asszony helyett őzgida
nyújtózik az ágyamba.







RAGYOGÁS


Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.








A SORSTÓL KÉRNI...


"A sorstól kérni, ha lehet,
én most eléje térdelek,
ha álnokul, önzőn, szertelen'
uralkodott is létemen,
mint a pénzen vett szerető,
ha túl kevés a drágakő.
Eléje tárom lelkemet,
egész fájdalmas létemet -
szerelmet, halált, könnyeket -
kiterítem, mint szőnyeget."







SZAVAK


Feleslegesek a nagy szavak,
végül úgyis a csönd marad.
A némaságból ha feldereng
a fényes ég - a régi kék -
átragyog a pillanat, és visszatér
egy régi hang.

Nem kellenek a nagy szavak,
csak tiszták, szépek, igazak.
S ha néhányat a világ befogad,
didergő, szerény, halk szavad
örökkön szóló
hang marad.







SZELÍD ÖLELÉSBEN


lángra lobbanni
szelíd ölelésben
égni észrevétlen'
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk
szívdobbanásban
megsemmisülni
álomba
merülni
tavasz-éledéssel
virágos fűágyon
lombok súgására
újra felébredni
élni
élni
élni







SZÍVEM-FARAGTA KŐ


megannyi érzés,
röppenő hangulat:
ín, bánat, félelem...
örömkönny
és fájdalomkőre sírt
gyász,
újuló remény,
üvöltő gyötrelem...
boldogító csók,
vágy,
és örök
szerelem...
szívem-faragta
kő alatt
megbújó
zsongó végtelen
minden halálom,
bűvös lelkem is,
és villanó valóm...
néma kövekre sírt
értelem talán
mégis
a sorsom,
kín-csodás
életem.







SZÖKEVÉNY SZAVAK


Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva életre kél!

Ragyog a pillanat ... Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.







TALÁN A GYERTYALÁNG


Talán egy színes festmény a lét csupán...
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek...
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.

Talán való az álom, hogy nincs halál...
Talán a sötétből hajnalpír fakad...
Talán halott szerelmek élednek újra...
Talán az angyalok szemében,
aranyló reszketéssel megcsillan most a Nap...
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.

Talán még visszatér a tűnt varázs...
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad...
Talán éled halott szerelmünk újra...
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.

Talán a fagyos, hófehér táj is álom...
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!







TÜKRE LENNÉK...


Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
szálló madaraknak éteri dalát,
míg örök hajnalra virrad a világ.







UTÓIRAT


Mielőtt végleg elmegyek,
talán írok majd
egy búcsúlevelet...
ha írni akkor még lesz erőm
- s a búcsúszó helyett -
ha szólni akkor már
képtelen leszek,
megírhatnám még
azt az utolsó levelet...
S a levélbe írnék majd
utóiratot,
arról, hogy jövőt, reményt
örökül miként hagyok.

Különös gondolat
e levél, s benn' utóirat...
Mintha előre látnám most
lenyugvó napomat...
- feledve,
hogy fénytelen,
küzdelemben élt
földi létemet
sorsom kudarcaként éltem
győztes harc helyett...

... mert átutazóként
jártam itt csupán,
s a győzelem a földi lét során
vándorként
senkinek sem jár,
csak majd amott,
túl az anyagon,
túl a Földön álmodott
hamis ábrándokon...

S akkor, végül,
az utóiraton
olvashatnátok mind, talán,
ami ma még rejtély
e titkos Föld-tanyán:

hogy otthontalanul
élünk itt,
kunyhó, vagy pompás kastély
hiába vár...
a földi út nekünk
tűnő álom csupán:
tüzes harc,
és végül halál,
amíg a lélek mindent megtanul,
és végleg
hazatalál...

S bár kis földi örömöt,
és szerény, apró kincseket
a vándorlás során néha meglelünk,
végül minden múlandót
el kell vesztenünk,
mert terheinkkel
mi is elveszünk...

De aki sorsának útjára áll,
- hiába várja az út végén halál -
túl azon,
örök otthonára,
szellemhazájára,
s ott időtlen
boldogságra talál...

S utóiratomban is
végül majd ez áll:
ne csüggedj, vándor,
itt nincs többé halál!
Végtelen a pillanat,
s a boldog idő
- veled -
örökre
megáll!







ÜZENET A VÉGTELENBE


Küldöm a bánatom,
küldöm a könnyem,
küldöm a szívem melegét.
Tudom, hogy rád talál
valahol mindez,
s megbocsátasz
a könnyekért.

Tudom, hogy itt vagy,
hallom a hangod,
érzem a bőröd illatát,
látom a mosolyod,


hallom a lépted,
s várom az
örök találkozást!

Mégsem a régi
az illat, a hang,
hiányzik az erős szorítás,
mit karodon kívül
ezen a világon
nem adhat nekem
soha más !







VÉGLEGES


Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.
Minden szépség, jóság, ami a tiéd,
ékesíti az én kincses szívemet.
Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,
mit számít, ki volt valaha öregebb?
Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:
magamat adom, érted létezem.
Tudd, hogyha mégis előtted halok,
holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:
szövetségünk örök, döntésünk végleges.







A VÉGTELENSÉG TENYERÉN


Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon,
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel egybeolvadok,
csillagfényben világlik a lelkem,
s míg énekelnek szelíd angyalok,
áthallik az éteren a dallam:
a végtelenség tenyerén vagyok,
és e könnyű, égi lebegésben
rám köszönnek mind a csillagok.














 
 
0 komment , kategória:  Gősi Vali  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.