Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gulyás Pál
  2016-05-03 19:00:42, kedd
 
 





Gulyás Pál

Gulyás Pál Lajos (Debrecen, 1899. október 27. - Debrecen, 1944. május 13) magyar költő, tanár. Élete végén szoros kapcsolatot ápolt Hamvas Bélával.







ALUDJÁL, ÁLMODJ!


Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!



Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!







APÁM


Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!"
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.







APRÓ KIS ÁRNYAK


Már nemsokára itt az éj,
már nemsoká a kémények felett
fog lengeni keselyű-szárnya.
Pedig nyugatról még a Nap
sugárzó csókja rátapad
a háztetőkön át
a földrehajló jázminok hajára.

De már a fák alatt apró kis árnyak
mozognak nyugtalan
s a lombok szárnya őket eltakarja.
Hiába már a Nap aranyt
mosolygó cselvetése,
már nemsoká leszáll az éj hatalma.

A nyugtalan apró kis árnyakat
a lombok úgy takarják, védik,
olyan anyai szeretettel
ölelik lassan dobbanó szívükre,
mint a kotló melengeti a csibéit.







AZ ABLAKOS


Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget,
a kezében görbe bot,
cipeli az ablakot.
Nézd csak, nézd az ablakost,
hogy cipeli a napot!
Mert a nap a hátán van,
ott ragyog a rámában!
A nap a hátán játszik
s az ablakos átlátszik,
csak nagy szöges bakancsa
cseng az úton csattogva.
Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget.

Nem koldus ő: királyfi,
csak elment világlátni
és most itt jár titokban
rongyosan és kopottan.
Én láttam: tarsolyába
csillog-villog gyémántja.
Az ablakos nagy ravasz,
vagy tán görbe botja az,
tud a koma magyarul,
mégis így kiált vadul:
ob-lóóó-kot! ob-lóóó-kot!
Valahányszor meglátom
az ablakost uccánkon,
mint az árnyék követem,
csüngve a szép üvegen.







EGY IBOLYÁRÓL


Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...

De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul.










ESTI HÓ


A fákon pihen a hó,
fehér mint a liliom,
ó, én szeretem a hót,
ő az evangéliom,
ő mindenkit eltakar,
aki élni nem akar.
A szép hercegnőt is el
s a híres költőt is el,
eltakarja a bárót
és a fáradt favágót.
Lelke nincs és mégis él,
festve nincs s mégis fehér,
úgy csillog és úgy lebben,
mint a képeskönyvekben.
Nézd, hogy világít a fa,
rászáll a hó mint vatta,
rászáll a kis madárra,


kicsiny sovány hátára.
A hó mindenkit szeret,
keze jég, szíve meleg,
melengeti a nádat
és az alvó fűszálat.
Bámulom a hó leplét
és fölötte az estét,
a hó és az éj, ezek
szépen összeillenek.
Kinézek ablakomból
s mintha harmóniumból
szállna felém az álom.
A hó pihen a fákon.







A FA


A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka.
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Zöld karját a szélnek kitárja
s táncol nyugtalan futamára.

Magával hozta a vizet,
magával hozta a tüzet.
Alatta a föld még homályos,
még visszahúzza őt magához,
de lombja lenge szelleme
zizegve szárnyal felfele.







FOHÁSZ A CSILLAGOKHOZ


Szívemet a hűs esti szellő
aranyporával hinti már...
Nemsoká a halál is eljő
és felborul a láthatár.

Magas fenyők sötéten állnak
és hirdetik a végzetem,
denevérek csapongva szállnak
át a borzongó életen.

Szemed az ott a láthatáron,
vagy ott már a halál ragyog?
Segítsetek, segítsetek,
óh halhatatlan csillagok!







HAJNALI SÉTA AZ ORSZÁGÚTON


A füvön csillog a harmat,
a levegő még hideg,
ez a friss hajnal, előtte
megdobbannak a szívek. -
Akit nem védett az álom,
mint egy rejtelmes burok,
az olyannak ez a hajnal
fojtó kegyetlen hurok!
most siet vissza a csontváz
a sírnak mélységibe,
a kakas most kukorékol,
mert kergeti a szíve:
csőrét élesen kitátja,
teste borzongó-puha,
csak úgy sugárzik belőle
a föld elementuma.

Így megyek én két akác-sor
közt a tág országúton,
megyek csöndesen előre,
merre megyek, nem tudom.
Merre az akácok dőlnek,
merre a szél keze ránt...
Ki tudja most életében
az egyetlenegy irányt? -
Most egyetlen cél világít
bennem: a harmat színe
mely hamvas lepelt borított
az úton mindenkire, -
aki ember, aki állat,
a harmat most rajta van,
most az örök álom csillog,
a fűszálon zajtalan.







HEGEDŰSZÓ AZ ERDŐN


Ki hegedül a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az udvarban
a rózsaszínű makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.

Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt a béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok...
De most a fák között a hang,
mint lassú vér szivárog.

Ki hegedül a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messzi égi tájak.







A LOMBOK FUNDAMENTUMA


Ahogy az udvaron a fák
nyugodtan állnak helyükön,
mint hallgatag fakír, kinek
szemében nincs már semmi könny:
lelkednek csöndes lombjai
úgy néznek mély, szemeden át...
Kár volna háborítani
a lombok fundamentumát!

Nézz ki az ablakon, az ég
rád szórja kristályzáporát!
Óriási üveg a lég,
kápráztató varázspohár,
melyben ember és növény
egy mondhatatlan álmot érez...
Aludj velük te is, szegény,
s ne nyúlj az álmok gyökeréhez!







MÁJUSI KÖD


Jönnek már a fagyos szentek
ködöt fújva közelegnek.
Fuldoklik a Nap sugára,
bejön a fagy a szobámba.

A temető alig látszik,
a torony ködöt pipázik.
Jön lassan a ködön át
Pongrác, Szervác, Bonifác...







A MÉHEKHEZ


Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!..."







MIT AKAR A VILÁG?


Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető
vad égiháborúval
az Istent, ki után
piros szívünk oltára
reszkető fájdalomgomolyt
ereszt a magasságba?

Mit akar a föld barna
titokzatos anyagja?

Mit akar a mély tenger
hullámverő haragja?

Mit akarnak a lassan
csuszamló férgek itt lent?

Mit akar a világ, hogy
eltakarja az Istent?







MOST JÖN MEG A SZERELEM


Lásd, idáig néma voltam,
föld porába lehajoltam
s bámultam csüggetegen . . .
Most jön meg a szerelem!

A szerelem most jön értem
csillogó felhőszekéren!
Nézd, a felhő ellebeg!
Csókolom a lelkedet!

Csókolom piros ajkadnak
ifjú gyászát, lánykorod
mélabúját: ebbe zártad
szivedet, míg álmodott!

Csókolom sötét szemednek
ablakát, amelyen át
nézted ősszel, mint rázzák a
fák lombjuk esthajnalát!

Csókolom munkás kezednek
tíz csöpp ujját: éveken
e tíz lebbenő motóla
szőtte-fonta életem!

S tested tavaszát, amelyből
- nézd! - kiröppent s itt szalad
kisfiúcska, kisleányka,
két kis fürge pittypalatty!







NYÁRI ZÁPOR


Koppan a fák levelén az eső monoton kopogással,
válaszul andalitón reszket a friss üde lomb.
Igy veri lassan a dalnok a cimbalom ércidegét, ha
lágyan az ábrándok tiszta virága fakad.
Hosszú üvegfonalak húzódnak az ég tetejéről
a lebegő levegő lengeteg útain át:
táncol az égi fonál, csillog nemes étheri fénye
s milliom apró gömb robban az útköveken.

Nézd, az eső sebesen lefutó vonalát : a szobádat
ráccsal övezte körül s börtönöd itt ez a rács !
Ó, mondd, hogy melyik élet jobb : az örökkön-örökké
messzebolyongó Hős útja, ki hasztalanul
sóvárgott a ködbeborult tenger vize hátán
a szeretett honi föld enyhe vidéke felé?
A mélység játékszere volt, ötszázemeletnyi
vízoszlop fenekén bújt meg alatta a Sors :
ingtak az oszlopok és úgy kongott ércakaratja,
mint a magas tornyok tömbjeiből a harang.

Koppan a fák levelén az eső monoton kopogással,
válaszul andalitón reszket a friss üde lomb.
Most zuhan a hideg ég széttört gyémántkupolája !
Most zuhan a Nap s Hold ! Minden alap mozog itt!
Indul a föld, indulnak a fák s bódult zuhatagban
öntve piros vérét indul az emberiség !
Most indítja a természet kerekét... S te szoborként
álmodol egy helyben ? Hullj vele hát magad is !










ORSZÁGÚTI MADARAK


Ki tudna még itt dalba fogni?
Kinek a torka nem rekedt?
Jönnek a szavak s nyikorognak,
mint vén falusi szekerek.
Mit akarsz dalba önteni?
A zord telet? A vak nyarat?
Ki tudna még itt dalba fogni?
Az országúti madarak!
*
Úgy szeretném örökre nézni,


amint az úton átszalad,
ároktól árokig tipegve,
az országúti madarat.
Fölöttük a nyíló akácok
építenek zöld házikót.
S ők lábak pattanó rugóján
viszik a kis dalládikót.







PETŐFI UDVARÁBAN


Petúniák nyíltak az udvaron,
az ő kedves, szelíd virágai.
Csöndes udvar volt, mintha nem is udvar,
hanem a sírnak lenne halk magánya.
A kút gémje olyan rejtelmesen
hajolt alá a föld sötét tavába,
minthogyha egy arcot keresne, mely
dermedten álmodik a víz alatt.
Az udvar néma volt s a tárgyakon
ott csillogott a szüntelen reménység,
hogy az a gyermek hirtelen betoppan
a kis kapun, kezében egy falat
fehér cipó, melyet az édesanyja
adott neki imént ... S ők csöndesen
magukhoz vonják és letörlik a
szelíd kis arcról az évszázadok
eltemető porát ... Ez a reménység
bíztatja a kis ház pihenni vágyó
fáradt gerendáit; ez a reménység
csalogatott engem a régi kúthoz,
melynek tavába hangtalan lenéztem.
S a csillogó tükör félig homályos
acél síkságain oly elhagyottan
futottak át az őszi fellegek ...
S egy ágyúdörgés reszketett fülembe,
aztán egy szív utolsó dobbanása,
míg végre minden elcsitult s a kút
vize némán ringatta arcomat.
Petúniák nyíltak az udvaron,
az ő kedves, szelíd virágai.
Részvéttel néztem őket és szívemben
az ágyú reszkető zajával össze-
keveredett a méhek zümmögése
s a földről légberöppenő galambok
fehér szárnyának méla surranása.








 
 
0 komment , kategória:  Gulyás Pál   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 1348
  • e Hónap: 26303
  • e Év: 143657
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.