Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
szeretettel
  2011-06-04 18:19:17, szombat
 
 


Felix Salten:
BAMBI



A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó..., most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.


 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-18 11:38:16, szerda
 
 


Kovács András
Bernát dicsősége

Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját. Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat ? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A
folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a
falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.
A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt. '
"Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki. '
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-17 17:22:08, kedd
 
 



Fazekas Mihály
Lúdas Matyi.

ELSÕ LEVONÁS.

Hajdann egy Falubann, a' Nyírenn é, vagy az Erdő-
Hátonn, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe.
Már tsak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg Asszony,
Özvegy vólt, 's egy rossz Fija vólt. Ez munka fejébenn
Nyáronn a' legyet a' szárán tsapkodta nap estig,
Télenn a' tüzelő mellett a' piszka fa végénn
Átsorgott el egész napokat; Jó Annya eléggé
Zsémbelt rá; de akár a' száraz falra marokkal
Borsót hintett vólna, szitok, motsok és a' hurítás
Annyit tett Matyinak, (Matyi vólt neve a' Sihedernek)
Illy tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer
Hóltra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni
A' napokat; 's nem elég tágasnak az Annya telekjét:
Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan
Bajra vetette fejét, 's kigyaloglott a falu végen
Lévő dombig, ahol szoktak vólt mindenik Innep
Délyesténn az Időtöltők karikába hasalni. -
Mint sziszeg a' fót Lúd idegenre: Matyinkat is akként
Gúnyolták ki az ő vele nőtt egy forma korás
Virgontzok; de tsak ott volt már ő s nem sok időre
Öszve gyalúlódott velek. - Innen láta először
A' mi fijunk, nézvénn szana széllyel, az ég karimáján
Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyan annyi
Nyársakat a' távol helységek tornyait; ittenn
Vette ki a' szóból, hogy szomszéd Vármegye is van;
És a' többek közt, hogy a' híres Döbrögi Vásár
Egy hét múlva esik. - Fel pertzene benne az Ország
Látására való kívánság; már az eszében
Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;
Nintsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte
Rés nyílik, mellyenn szándéka folyásnak eredhet. -
Annyának húsz szép annyányi libáji valának
Egy vén Gúnárral, 's egy pár öregetske tojóval,
Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az Özvegy,
Hogyha szerentsésen, úgymond, feltudja nevelni,
Majd egy kis télére valót árúlna belőllök.
E' Lúdakra fené fogait Matyi, kéri az Annyát,
Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerentsét;
A' Vásárra bemenne velek; jó móddal eladná;
'S így kapadozva talám kupetz is kerekedne belőlle,
Melly úton sok Rátz úr lett abban az időben. -
Korhely! léhûtő majd a' Vásárra, pokolba!
Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz
Látsz itthonn: - az Anyó így 's így motskolta le Mátyást.
Õ pedig a' Vásárra-menést feltette magába,
Már pedig ő, a' mit feltett furfangos eszébe,
Azt onnan sem tûz, sem víz nem ütötte ki többé;
És addig kunyorált, hogy tsak rávette az Annyát:
Ám no hiszem legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,
Tsak lendítts valamit, mert héj nagy bûn a' henyélés.
Kedve derûl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,
'S a' sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát,
Melly öreg Apjának soha sem szállott le nyakából.
Ebbe az Annya rakott túrót, hájat, kenyeret, sót,
'S fokhagymát; az alatt ő a' vén Lúdakat arrább
Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá,
És egy körmön font ostorral az útra riasztván,
Annyának minden jót kíván, 's ballag utánnok.
Döbrögben vala hát ekkor Vásár, a' hatalmas
Döbrögi Úr örökös Jószágábann, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a' Felség se parantsol;
A' mit akart a' vólt Törvény, 's tetszése Igazság. -
A' Portékáknak maga szokta kiszabni az árát,
És a' melly Darabért többet mert kérni az Áros,
Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más óltsón vett meg akármit
És neki megtetszett, tsak azért kivetette belőlle,
Hogy fenn tartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. -
A' mint Döbrögi Úr ekkor sétála alá 's fel
A' mi Matyink és a' szép húsz liba tûne szemébe,
Annyival inkább, mert minden süvegelte személlyét,
Tsak Matyinak vólt fenn egyedûl a' főre valója.
Kérdi az Úr: ki ezen Lúdak Gazdája? Magam la!
Így szóllott nagy nyers nyakason Matyi. - Ennye, gaz ember!
Nem tudod itt ki az Úr? majd emberségre tanítlak!
Hol vagyon a' Süveged? mi ezen Lúdaknak az árra? -
Bényomván süvegét, s megrázíntván katzagánnyát:
Három Márjás, úgymond, párja az illyen amollyan! -
Kérdi az Úr: id' adod fele árrán? - Õ biz az Apja
Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.
Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a' Kastélyba tzibálják;
Lúdjait elhajtják; és a' kapu közt hevenyében
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy Ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. - Matyi így szólt hogy felereszték:
Én Uram a' fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád,
'S Életben megtart, majd megszolgálom; azért tsak
Róvja fel a' kapu fél fájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
Ezt tsak alig végzé, néhány zöld Ingesek agyba-
Főbe verék, 's kiveték, jól meghurtzolva hajánál
Fogva, hogy a' földet még a' lábújja sem érte.
Míg húzták vonták, még egyszer viszsza kiáltott:
Osztánn háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!
Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a' sokasághoz:
Majd meglássátok, háromszor meg verem azt la!
Ezt minden neveté; de kivált a' Döbrögi Háznál
Õrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

MÁSODIK LEVONÁS.
A' mi Matyink könnyen lehet elgondolni, hogy Annya
Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva
Elment földetlen földig; 's elvitte magával
A' boszszúállás Lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe tzéljához juthasson, pénz kuporásra
Adta magát; jótskán keresett is, hol napi számmal
Hol szolgálattal; 's néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy Városokat bebarangólt;
'S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A' tsínnyát bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez
Mind erszénnyéhez; Hogy Döbrögi meg ne tsalódna,
Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni.
Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátrann elmegy hát a' nyílt Udvar kapujáig,
A' mellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt.
Látja, hogy a' füstös nagy Ház hellyére azólta
Pompásabb Palotát újjabb ízléssel emeltek,
A' fala fel van már építve, de a' fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
Meg lessz már, így szóll Matyi, meg lessz Döbrögi verve.
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekertzét,
Zsebbeli ölmérőt, 's plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló Olasz-Áts formába jelen meg.
Eljutván a' nagy Kastélyhoz, mint ahoz értő
A' Falnak szélét hosszát mérkéli szemével;
Onnan visgáló képpel megyen a' fa-rakáshoz;
Ollykor felfelnéz, a' fákat megmosolyogja,
'S tsóválgatja fejét. Meglátja az Úr is az embert,
Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,
Úgymond, Méltóságos Uram! tsak ezenn vala útam,
Meg sem is álhatnám hogy az illyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom hogy akárki tsinálta,
A' Palotában a' kőmives munka királyi,
Bár tsak már fedelét láthattam vólna; reménylem
E' díbdáb fákkal nem akarja az Úr bekeverni.
Mondja az Úr: ezeket bizony én vágattam az erdőn
Tsak hozzá vetvén. Jók jók úgymond Matyi, apróbb
Házaknak, de nem illy Kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás Fedelet láthasson az ember.
Én Nagyságos Uram! láttam, 's dolgoztam is egy két
Hertzegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni; - kirántja
Mérőjét, - mérkéli - be kár hogy öt újjnyi hibázik;
Ám de hisz' e' nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Sem magam ok nélkûl más munkájába nem ártom.
Menni akar: de az Úr megtartóztatja. - Barátom!
Még nekem, úgymond, nints egy Átsal is alkum, az Úr hát
Járt az Olasz földönn? - tessék béjönni! - Ebédje
Volt-é már ma? - Ha a' munkám fog tetszeni, nem fog
Nállam az Országban Nemesebb Gazdára találni.
Elmosojodja magát Matyi, és dítséri az Úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja ha ittenn
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
Óh! mond Döbrögi, nints a' földönn olly jeles Erdő
Melly az övénél jobb 's gyönyörûbb fát tudna nevelni.
Látni szeretné azt Matyi. - Döbrögi pontba parantsol
Egy Hintóba fogatni. - Szakáts tálaljon azomba!
Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni,
Sőt tán egy úttal vágatni is. - Egybe az Ispánt
Szóllíttsák! - két száz fejszést rendeljen az erdő-
Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a' hintó
Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A' Fejszések is ott vagynak már. - Járja az Úrral
A' roppant Tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széllyel,
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Bellyebb mennek hát, - visgálódnak, Matyi egyszer
Mondja hogy ő már lelt. - Egy sûrû völgybe letsalja. -
Illyen lenne derék ha hogy ölnyi kerûlete vólna.
Döbrögi mellé áll 's által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnann két keze szárát,
Egy gúzsal, mellyet tsak azért font, öszveszorítja.
Nem vagyok én Uram Áts, hanem a' Lúdas Matyi úgymond,
Kit kend megtsapatott, és elrablotta libájit,
'S Háromszor fogadá hogy vissza püfölgeti kenden.
E' most hát első. Vág egy jó tölgyfa husángot,
'S azzal tarkótól talpig meghánnya keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A' szájját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a' sûrû kopogástól, 's a' rohanó fák
Vad morgásaitól. - Mátyás az Urat megagyalván
És a' Lúd árrát a' zsebjeiből kikeresvén
Törli szemét szájját, és a' sûrûbe elillant.
Már a' Fejszések, nem lévénn munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a' tzímeres erdő-
Legszebb része; menő félenn már a' nap: az ember
Bár ha dologtalan is, de az átsorgást elúnnya:
Még sem jő sem az Úr, sem az Áts. Végtére az Ispán
Nem veszi a' dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a' rengeteg erdő.
Halgatnak: de tsak a' baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli tsendet. -
Már most mindnyájann kurjantnak; a' hangok özönje
Zengeti a' zordont; bellyebb bellyebb morog a' míg
Méjjen elnémúl. - Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most most szeppen meg az Ispán,
Széllyel rendeli a' látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -
Amint egynéhány hajtók a' völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a' Kant
Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót
Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott Jobbágy; hátrál; ordítja az Ispánt;
Ott terem az, 's félénk népét bíztatva lemégyen
Ólálkodva az allyra velek; - mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a' jó Krimi Tatárt is!
Fához kötve Urok, fa mohával szája betömve,
És a' drága ruhák szétt vannak rajta feselve.
Elvágják a' gúzst, és szájából kifeszítik
A' mohot; a' rémült Ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen
A' Nagyságos Urat? Felelet hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok tsuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. -
Egyik Jobbágy a' másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a' mellette valóra könyökkel
Titkon bökdöse, míg Urok óbégatva könyörgött:
Óh Fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok, úgymond.
Megfogadák ezek a' jó emberek és az ölökben
Vitték a' kotsihoz, mások fa mohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szûrét tette alá, másik betakarta gubával. -
Hogy haza tzommogtak vele a' lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az Udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt hat férjfi tseléd, és szintugyan annyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy vólt egy szóval a' hû hó!

HARMADIK LEVONÁS.
Hát Matyi hol járt most? vátig keresék, de az éjjnek
Jó oltalma alatt hamar által ment a' határonn,
És már újj módon gondolkozik a mi Urunknak
Más ízrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb
Vándorlott, egy vén Doctornál jó darab ízig
Szolgált; (hajdann ez valamelly külföldi Seregnél
Feltser vólt) minthogy híven szolgálta, bizonnyal
Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett;
Még életbe lelé, 's hozzá beszegőde Inasnak,
Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak
Tzifra nevére; haszonvehető fûvekre, porokra;
Érvágó, köppöly, kristély, lántzéta, borotva,
'S más borbély szerszám hasznára; sebekre való szer,
Fördők 's párgolatok készítésére, kenőtsre
Oktatná őtet. - Feje jó vólt a' mi Matyinknak
'S egy két hét tsak alig múlt, hogy vagy Római nyelven
Vagy Görögûl, sok rossz nyavalyákat elő tuda böltsen
Mondani, mellyek azon században mûbe valának;
És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. -
Elkéré ekkor Doctor Scorbuntzius Úrtól
Ótska parókáját, spádéját, vén paripáját,
Bőr-bugyogóját, és a' tábori régi kabátját,
Hadd tsapjon velek egy Fársángot Földes Uránál.
Ráállott az Öreg, minthogy jó zálogot ígért. -
Felveszi hát a' vén hatzukákat; Doctori módon
Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka,
Koszperd és bugyogó; úgy hogy Scorbuntzius Úr is
Megfogvánn a' hasát, majmát majd hóltra nevette.
Õ meg bútsút vesz, 's Döbrögnek ereszti fakóját.
Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi
Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra
Látogatásra megyen hozzá Matyi, hajdani szörnyû
Ígéretje szerént. Híjjába keríti magát bé
Puzdrás és lántsás Hajdúkkal: nints neki annyi
Lelke, hogy a' boszszús Matyinak kikerûlje husángját. -
A' végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé
Egy vezetőt bérelt; mikor osztánn Döbrögöt érte,
Ott a' Bírótól katonás hangonn Kalaúzt kért,
Mert ő menni muszajn Szakkerment a' Generalis,
Quartély a' ki betegh. (Hihető abban az időben
Történt vólt e' meg, mikor a' sokféle keresztes
Ponyva Hadak szanaszétt kóborlották be Hazánknak
Nagy részét). Bíztatja Matyit szóval, hanem elsőbb
Földes Urához fut Bíró Uram, és bejelenti
Hogy Hadi Orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fûhöz
Fához kapkoda, és a' kit tsak ajánlani tudtak,
Bárha kerékgyártó, lóorvos, marha kuruzsló
Vólt is, kínjában mind meghalgatta tanáttsát.
Kéreti hát ezt a' Feltsert is, hogy ha az Istent
Féli, tekintse az ő nyomorúságát, 's ha tsak egy két
Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat
Várakozása felett ígér, és a' kotsijában
Küldi el a' Generál szállásáig. Matyi Gazda
Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást
Felváltó Posták elvitték tsak nem erővel.
(Bárha nem említném, lehet elgondolni tsak úgy is,
Hogy Matyi a' képét okosann bétudta vakolni
És különös módon elváltoztatni beszédét).
A' mi Urunk, ki szegény, még vagy három daganattal
Mellyek a' hátáról nem akartak eloszlani, ágyban
Kornyadozott: hogy vélt Orvossa felé közelített,
Majd kirepûlt szedres bőréből; kéri az égre
'S földre, hogy illy nyomorúlt sorsánn ha lehetne segíttsen.
Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevûlést
Érez megromlott vérében; hogyha azonnal
Fördő nem készûl, és köppöly, még ma bizonnyal
A' szívére megy, és - Ekkor vállat von az álnok.
Kéri az Úr minden Szentekre, hogy a' mit az Isten
Értésére adott, rendeljen. - Doctori módon
Harmadik újjával megbökvén homloka búbját:
Fördővíz szaporán, úgymond, és fûvek! ezeknek
Elszámlálja külön neveket; száz erdei réti
Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, béka-tseresznyék;
Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, matska-tövissek;
Hát meg az angyal- szent- 's ördög-gyökerek (mivel akkor
A' füvek neve tsak barom, ördög, 's szent vala; Füvész-
Könyv még nem lévén). Nosza Ispán, szolga, poroszló,
Hajdú, kukta, szakáts, kertész, szoba, konyha-leányok,
Béres, strázsa, kotsis, fullajtár, bába, favágó,
Egy szóval minden, valamely'k tsak elől vagy utól vólt
Fusson az Udvarból a' rétre, ligetre, mezőre;
Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta.
A' Nép mind kirohant, egyedûl egy sánta Banyára
Hagyván a' tüzelést; hanem a' szemfûl Matyi ettől
Így szabadúla meg: a' Paphoz küldé, hogy az Istent
A' fûveknek erőt szerző Menybéli malasztért
Kérje a' Hívekkel, - Maga megvisgálja az Úrnak
Vak szemeit; kendőt vesz elő 's addig simogatja
A' két szárnyával, hogy száját bé fedi; ekkor
Megköti hátulról tarkójánál. Uram! úgymond,
Nem Feltser vagyok én, hanem a' Lúdas Matyi, kit kend
Megveretett; 's Lúdját elvette: de hasztalan a' szót
Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg,
A' mit megmondtam; főképp, hogy kend is a' hosszas
Várakozásba magát ne gyötörje sokára, tsak essünk
Által rajta; ha még nekem a' jó Isten erőt ád,
Harmadszor se fogok majd késni. Előveszi osztán
Döbrögit, és a' vert testét megdöngeti rútúl.
Ekkor az Ágyfőből a' Pénz kultsát ki keresvénn,
Lúdjaim árrát és költségemet elveszem úgymond.
Azzal bútsút vesz, ki megy; a' paripára felugrik;
'S illa berek. - Haza jő a' Fûvész tsorda rakottan:
Bészalad egy szobalyány, meglátja az Úr tsuda képét;
Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az Udvart.
Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az Orvos?
Kútsolják kezeket, tanakodnak hogy ki az ördög
Fojtá bé ismét száját Nagyságos Uroknak?
Óldjuk meg szaporán. - A' félholt Döbrögi ekkor
Már tsak alig szuszogott, és minden pontba elájúlt,
'S tsak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi vólt az,
És hogy agyon kínzá. - Mind lóra kap a' ki tsak ülhet,
Kergetik a' Matyi hûlt nyomait, de haszontalan, ő már
Tudj' Isten hol járt; bizonyos, hogy tsalfa örömmel
És degesz erszénnyel tért meg Scorbuntzius Úrhoz.

NEGYEDIK LEVONÁS.
Már most ám igazán roszszúl lett Döbrögi; Rendes
Orvosokat hívtak, 's Currenst küldöztek az Ország
Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása
Végett; tsak hogy az ő képét igazára leírni
Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg. -
Hogy pedig ez nem más földön, hanem a' mi Hazánkban
Történt, a' bizonyos: megtetszik az akkori Törvény-
Tévők gondjából, kik az ő tsúfjára, örökre
Feljegyzék a' nagy Törvény könyvben, hogy az ollyan
Rossz úton járó kutya fog, mint a' mi Matyink vólt,
Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. -*)
Nem jött kézre Matyink, melly Döbrögi Úrnak eléggé
Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység
Sem vólt éltéhez: hanem a' bölts Orvosok által
Nagy Nyavalyáján a' munkás Természet erőt vett,
És lassan lassan keze szennyét tsak kiheverte
Mátyásnak; hanem a' Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a' vídék Lúdját kiölette,
Mert tsak Lúd tollat látott is, azonnal elájúlt;
Még a' Ludimagistert is ki akarta tsapatni
A' Jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább
Rectornak hívatja magát 's minden követőit.
Húsz Lántsást tsak azért tartott, hogy tíze nap estig
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az Udvar
Környékén; - hozzá közelítni akárki fijának
Sem lehetett, ha ugyan tsak előtte nem esmeretes vólt.
Hogyha az Udvarból a' Jószágába kiment is,
Tíz Lántsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. -
Ezt Matyi is mint más jól tudta, de hasztalan; ő azt
Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit, annak
Bár ha törik szakad is, tsak meg kell lenni akárhogy. -
Országos Vásár esik egykor Döbrögi Úrnak
Városkájában; Matyi ott mint más igaz Ember
Megjelenik paripán, a' Lóvásárba bojongván,
Meg lát egy virgontz Lovat egy idegen sihedernél;
Kérdezi, hogy mire tartja? Uram tsak száz arany úgymond.
Tzimbora, hogy lehet az? Matyi így szóll, úgye' komázol?
Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.
Úgyde Uram! felel a' Siheder, jó nagy Magyar Ország,
És még is ki hagyom mindjárt vájatni atzéllal
Mind a' két szememet, ha tsak egy Lova hág is elébe.
Úgy én a' Lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha
Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.
Int neki, - félre megyen vele, - nézd ottan lakik egy Úr,
Tán tudod azt magad is, - majd itt kotsikázik el arra;
Tíz lántsás katonák lovagolnak hintaja mellett;
Majd ha az Erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad
Szembe az Úrnak, hogy: te vagy a' Lúdas Matyi; osztán
Kotródj ám, mert száz Lelked lessz, még is az ördög
El visz Etsém, ha azok megtsípnek: hogyha nem, úgy én
Megveszem a' Lovadat; felpénzûl, hogy bizonyos légy
Tíz Aranyat feladok; majd meg lelsz engemet itt 's itt.
Tettszett a' tûzről pattant Sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indul már az az Úr ki. -
Egyszer lárma esik, - riogatják széllyel az embert;
Döbrögi jő hintón! - Útjából félre vonódik
Minden igaz Lélek. - Pezseg a' pozsgás Sihederben
A' jó vér, 's tsak alig várhatja, hogy a' kerek Erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a' nyíl utánnok ereszti
Ráróját; - lassan, lassan, Uraim! kiabálja;
Mellé szöktet a' hintónak, tudod é Uram úgymond;
Hogy ki vagyok? tud meg Lúdas Matyi én vagyok! - utszu
Rajta Legény! ordítja az Úr - egyszerre utánna
Hajt a' tíz Lántsás, de mi haszna, nyomába se hágnak.
Fogd ki kotsis nyerges lovadat, mond Döbrögi, jobb ez'
Mind a' tízénél, mondjad hogy száz arany a' ki
Elfoghatja! - szorítsd! Maga a' hintóba felugrik,
És kívántsi szemét düllyesztve mereszti utánnok
Hogy fogják már el Matyit. - ő pedig a' kerek erdő-
Sarkánál elbújva fülelt, 's látvánn hogy az Úr már
Tsak maga van; kilopószkodik, és meg rántja ruháját:
Mit bámúl az Uram? nem fogják azt ma el úgymond;
Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok a' kit
Megveretett Kelmed, 's Lúdját elvette erővel.
Döbrögit a' mennykő ha azon nyomban megütötte-
Vólna talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek;
Öszve rogyott, és a' kotsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkûl megverte utólszor;
'S erszénnyét a' Lúd árrába viszont kiürítvén
Mondja: ne féljen az Úr, már többször nem verem én meg.
Azzal lóra kapott, 's el ment dolgára örökre.
A' tizenegy Lovasok nagy későn viszsza kerûltek,
Vert lovaik tsak alig húzván inokat, valamint a'
Megzsákolt Urok is, kit elérkezvén, kotsijában
Bádjattan leltek; mondják, hogy nem vala képes
Tarkón tsípni Matyit. Nem is a' vólt Döbrögi mondja,
A' négyelni való, meg vert háromszor. - Az Isten
Így bánik, 's bánjon valamennyi kegyetlen Urakkal.
Ezt mondván, megtért a' Kastéllyába, 's azonnal
Elküldötte a' húsz Lántsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezután az erőszak tételek ellen;
És törvénytelenûl nem bánt, hanem úgy a' hogy illik,
Ember társaival; jól is végezte világát.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-12 13:05:30, csütörtök
 
 



A csillár meséje - Fényes és Árnyacska
Bartha László

Este volt. Péter szobájában egyre nőtt a sötétség, ahogy sorra aludtak el a lámpák a lakásban. Végül anyuék szobájában is elaludt a kis olvasólámpa fénye. A kisfiú bebújt a takaró alá, és megpróbált elaludni. Hirtelen valami szörnyű neszt hallott. Kikukucskált. Nem látott semmit, de mintha valami lassan lopakodott volna az ágya felé. Lassan csúszott, félelmetesen araszolt, egyre közelebb és közelebb jött. Mintha a távolban is állna valami irtóztató, borzongató lény. A szoba hirtelen megtelt szörnyekkel. Volt kicsi, nagy, parázsló szemű, bikaszarvú, sokcsápos, sőt mintha a szőnyegen is feküdt volna egy nagytestű rovarszerű rettenet. Péter félt. Bebújt a takaró alá, hogy ne is lássa őket. De egyre csak arra tudott gondolni, hogy lopakodnak, osonnak oda hozzá, hogy felfalják, megegyék, vérét szívják és persze halálra rémisszék. Gondolkodni kezdett. Ha fel tudná kapcsolni a villanyt, biztos eltűnnének. De tudta, nem éri el a kapcsolót. Eszébe jutott valami. Odatolja a széket, és feláll rá. Igen ez sikerülhet. Kibújt a takaró alól. Odasietett a nagy támlás székhez. Odatolta a kapcsoló alá. És felmászott rá. Felgyújtotta a villanyt. A szörnyek eltűntek. Győztem-gondolta büszkén. Eloltotta a lámpát, újra előjöttek. Gyorsan visszakapcsolta. Eltűntek. Bámultan meredt a kapcsolóra. Le- itt vannak a szobámban, fel-messzire iszkolnak. De hogyan? Megpróbálta őket rajtakapni menekülés közben.
- Kisfiú! - Hallott egy zümmögő hangot fentről. - Nem tudsz aludni?
Ez lehetetlen, a csillárok nem tudnak beszélni. - gondolta Péter.
- A csillárok nem tudnak beszélni. - Jelentette ki egészen olyan hangsúllyal, mint amikor az apja torkolta le őt valami eget rengető, hihetetlen ostobaságért.
Dehogynem, csak az emberek nem figyelnek ránk sohasem. - hallatszott a zümmögő válasz. - Amikor hazaérnek, fáradtak, felkapcsolnak minket, és lerogynak a székbe. Eszükbe sem jutna, hogy néha-néha mi is szeretnénk beszélgetni valakivel. De mondd csak, kisember! Hogyhogy te még nem alszol?
- Nem tudok. Amikor sötét van, mindenféle csúnya lények másznak elő valahonnan. - válaszolta Péter.
A sötétség lakói - válaszolt megértően zümmögve a csillár. - Nem olyan félelmetesek, mint ahogy elsőre látszik. Némelyik egészen kedves, és szeretetre méltó. Ha megígéred, hogy utána leoltasz, szívesen mesélek róluk egy történetet.
- Jó. - válaszolta a kisfiú, és leült a székre.
- Sok-sok évvel ezelőtt - kezdte a csillár - ha pontos akarok lenni nem sokkal azután, hogy az idő megindult a világegyetemben, az űr végtelenségét nem szakította meg semmi. Sötét volt mindenütt. Ebben a hatalmas sötétségben számos királyság született. A Legfeketébb Uralkodók kormányozták az árnymanók, éjtündérek, sötétóriások országait. A Legfeketébb Uralkodók igen bölcsek voltak, szigorúak ugyan, de jóságosak. Kemény kézzel uralkodtak, de ha valaki megérdemelte, bőségesen megjutalmazták. Birodalmaik törvényeit egészen az idő kezdetéig vezették vissza. Azonban egyszer a változás törvényének engedve a világűrben megjelent a fény. Csillagudvarok jöttek létre, óriási területeket szakítva ki a Birodalmakból. Sok bátor lény a Birodalmakból kíváncsiságtól, vagy kalandvágytól hajtva belépett ezekre a területekre, de vissza már egyik se tért soha többé. Felolvadtak a napfényben, anyaguk - mely nem volt más, mint árnyak és sötétség - nem viselte el az új erő hatalmát. Hamarosan legendák terjedtek el az ott élő lények gonosz hatalmáról, kegyetlenségéről, rútságáról.
Azonban a csillagudvarok nem ilyenek voltak, az sem amelyikből hősünk, Fényes származott. Emberi szem számára leginkább egy óriási erdőségre hasonlított az a hely, ahol a fák dacosan és büszkén törtek az ég felé, egyenes törzsük megállíthatatlanul nyújtózkodott felfelé egészen addig, míg a szem ellátott. A legcsodálatosabbak a fák levelei voltak, nem volt két egyforma, a világegyetem valamennyi színében tündököltek. Volt, hollófekete, pipacsvörös, tengerzöld, égőbíbor, szomorú-kék, sóhaj-sárga, fátyol-fehér, és még ezernyi, ezernyi szín. Valójában nem volt más az erdő, mint Fény. De, - mint biztos tudod - a fény sokféle lehet, simogathat selymesen, vagy beleöklelhet gorombán a gyomrodba. Alaptermészete, hogy láthatatlan, de folyhat, mint a patak, vagy lehet kemény, mint a szikla. Nem állt másból sem a birodalom, sem a lakói, sem az erdő. Ennek a gyönyörű fényrengetegnek a középében állt a Nappalota, a Csillagudvar lakóinak otthona. A Nappalotának ezernyi karcsú, fehér tornya volt hatalmas ablakokkal. Még soha senki sem járta be az összes termét, talán soha nem is fogja. Termek termekbe nyílnak, ajtó ajtót követ. Ha az ember cél nélkül kódorog bennük, nem biztos, hogy visszafelé is megtalálja az utat. Ezen a gyönyörű helyen nevelkedett Fényes. Fényes herceg volt, Nap király és Sugár királyné egyetlen fiúgyermeke. Kimagaslott a többi ifjú közül mind erőben, mind ravaszságban, mind magasságban. Haja ezüstösen csillogott, ha nevetett, belső fénye elért a legközelebbi csillagig. Gyorsan futott, mint a villám, és erős volt, mint a Nap tüze. Mindenki szerette, apja, a Nap rá mosolygott a legmelegebben, a Szivárványtündérei gyönyörű ruhát varrtak neki ajándékul, a csillagfiak pedig neki adták ménesük legszebb paripáját, Üstököst. Üstökös vad paripa volt, olyan aki arra született, hogy magányosan vándoroljon az űrben. Egyedül elhúzta volna a legnehezebb szekeret is, de sohasem hagyta volna azt, hogy valaha is hámot erősítsenek a hátára. A herceget mégis barátjaként szerette.
Mindene megvolt Fényesnek, mégis boldogtalan volt. Unatkozott, és hiányzott neki valami. Nem vidította fel sem a szikramanók önfeledt mókázása, sem a prizmatündérek éneke. Az egyedüli dolog, ami felrázta, az volt, ha kilovagolt Üstökössel. Egyszer egy ilyen lovaglás alkalmával, túl messzire vágtatott, és elérte a Csillagudvar határát. Itt a fény megkopott, lassan átadta magát a sötétségnek. Fényes még soha nem látott ilyet. Egyszerre vonzotta, és taszította a látvány. Kíváncsi lett, mi lehet benne, miket rejthet a titokzatos feketeség. Zaklatottan indult haza. Otthon egyre csak azt kérdezte, mi lehet ott. De a választ senki sem ismerte. Senki sem lépte át a sötétség fátylát, ahol nem volt elég fény, ahhoz, hogy élni lehessen belőle. Apja csak a fejét csóválta, a szikramanók vadul vihogtak, a szivárványtündérek megvonták a vállukat, a csillagfiak pedig gyorsan más témát kerestek. Hamarosan Fényes ekképp állt szülei elé:
- Édesapám, édesanyám! Nem lesz addig nyugovásom, amíg meg nem tudom, mit rejt a sötétség. Elindulok Üstökössel, bele a feketeségbe, hogy választ kapjak erre a kérdésemre.
Győzködték, győzködték, hogy ne menjen, de hajthatatlan maradt. Végül anyja összecsomagolt neki annyi fénysugarat, hogy neki és lovának fél évre elég legyen, és útjára bocsátotta.
Elindult hát Fényes, bele az ismeretlenbe. Üstökös hátán vágtatott, vitte előre a csillagszemű táltos. Haladtak az éj sötétségében, nem volt köröttük más fény, mint amit ők ketten kibocsátottak, Üstökös haragos vörös, és Fényes büszke-sárga fénye. Először nem volt köröttük semmi, majd hamarosan megelevenedett a sötét. Vidám kacajokat hallottak- árnymanók játszottak a közelben, madár trillázott - megszólalt az éjféli pacsirta párhívó éneke, hukk, ó hukk, hukk, vagy hökk - csuklott a közelben egy sötétségóriás öblös hangján, máskor boldog dalokat énekeltek az éj tündérei. A herceg csodálkozott a rengeteg életen, amit az egyhangú sötétség rejtett. Közben - .amerre járt - az éj lényei is megcsodálták az ő ragyogását.
Minden lépés, amit megtettek újabb és újabb élményt hozott a paripának, és Fényesnek.
Egy hete bolyonghattak, amikor olyan gyönyörű énekszóra lettek figyelmesek, amely csordultig töltötte a szívüket reménnyel és boldogsággal. Tiszta, egyszerű női hang volt, kellemes, mély. Olyan volt, mint a patak csobogása, tele élettel. A herceg körül megállt az idő, nem létezett számára más csak a dal. Amíg állt, a muzsika hangjai meséltek barátságról, szerelemről, örömről, bánatról, gazdagságról, szegénységről. Végül az énekes elhallgatott, de Fényes még mindig hallotta a dalt, ugyanolyan erővel, ugyanolyan szépséggel.
- Kivagy szépséges hangú pacsirta, aki énekeddel nappallá változtatod az éjszakát? - kérdezte, hangja reszketett. Bűvöletében tartotta a csodálatos zene.
- Árnyacska vagyok, a Birodalom hercegnője, apám legkisebb leánya. - válaszolt a lány, aki míg énekelt kellőképp szemügyre vette a királyfit. Neki aki addig a többi élőlényből nem látott mást, csak fekete sziluetteket, maga volt a csoda.
- És te? Honnan származol? Még soha nem láttam hozzád hasonlót?
- Fényesnek hívnak, és a Csillagudvarban születtem, ahol apám a Nap uralkodik. - válaszolt amaz - Énekelj még! - kérlelte. - Bársonyos hangod az otthonom melegére emlékeztet.
Árnyacskát meghatotta a kérlelés, és folytatta a dalt. Szállt, szállt a zene, ki tudja meddig, Amikor Árnyacska elfáradt, Fényes mesélt neki otthonáról, majd a lány újra énekelt. Az idő néhány pillanatra megállt, hogy gyönyörködjön bennük, és azután folytatta útját. Végül, amikor a beszédet, éneket megunták, elhallgattak. Fényes megölelte Árnyacskát. A karjában tartotta, majd elengedte. A lány valami hihetetlen melegséget érzett.
- Nem akarlak elengedni többé. - mondta Fényes. - Vezess apádhoz, megkérem tőle a kezed.
A lány boldogan vezette apja a Nagy Sötétség elé a herceget. Ám a király szörnyű haraggal fordult leánya felé:
- Leányom bár nagyon szeretlek, de ez az ifjú a csillagudvarból származik, és nincs helye a Birodalmakban. Távozz vakmerő idegen! - ordította.
Árnyacska hallgatott, Fényes azonban büszkén felelt:
- Felség, lányod kezét megkérni járultam eléd. Addig nem távozom a Birodalmadból, míg őt magam mellett nem tudhatom.
Nem soha nem adom a lányomat valakihez, aki Onnan jött, ahol nincs más, csak gonoszság és égető fényesség. Kotródj a szemem elől, amíg még jó kedvemben találsz. - az öreg király egyre mérgesebb lett.
Árnyacska lerogyott apja elé, és sírva kérlelte. - Apám, kérlek ne tedd ezt! Mi ketten egyek vagyunk, mint két egy tőről nyíló virág. Ne szakíts el tőle. - A király szeme meglágyult, de azt felelte. - Nem.
Árnyacska folytatta: Apám kérlek emlékezz az Űr örök törvényére, mely akkor keletkezett, amikor az idő. Minden királyi vérből származó herceg elnyerheti hitvesét, ha kiáll három próbát, amit a megkért hercegnő apja ró ki rá. Ahogy nővéreimnek is megadtad ezt a lehetőséget, add meg nekem is.
- Úgy legyen hát! - felelte a király komor arccal. - Ha kiállod a próbákat herceg, megkapod a leányom. De ha nem, váram legmélyére vetlek, legsötétebb tömlöcömbe.
- Úgy legyen, királyom. - felelte Fényes bátran. - Semmi el nem választhat szerelmemtől.
- Jól van hát - mondta a Nagy Sötétség - Látom erős vagy, mint egy bivaly. A bátorságodhoz sem férhet kétség, ha be mertél merészkedni országomba. Bár bátor vagy, de szerintem botor is. Így a bölcsesség hármas próbáját kell majd kiálld. - a király ünnepélyes, lassú léptekkel kivonult a trónteremből. Árnyacska szomorúan lépett a herceg mellé.
- Kedvesem, nincsen semmi reményünk. Eddig nővéreim egyetlen kérőjének sem sikerült megfejtenie apám trükkös feladványait. Sőt mind elbuktak a legelső próbánál. - a lánynak többször megbicsaklott a hangja beszéd közben. Fényes magához szorította őt, és nyugtatóan megölelte:
- Senki sem választhat el tőled. Nincs olyan próba, amit ki ne állnék érted. - felelte.
- Mindent megteszek, hogy úgy legyen. De sajnos csak az első próbát ismerem. - suttogta a csodáshangú hercegnő. Egy ládikát kell kinyitni egy kulccsal - Azonban a kulcs a legfinomabb sötétségből készült, így meg sem tudnád érinteni anélkül, hogy meg ne olvadna a kezedben. Azonban, ha felhúzod a kesztyűmet, akkor már nyugodtan megfoghatod. De, hogy hogyan kell megoldani a próbát, sajnos nem tudom. - Fényes felhúzta a kesztyűt a kezére. Kicsit szorította, hiszen Árnyacska apró ujjacskái sokkal kisebbek voltak, mint az ő ujjai.
A király hamarosan visszatért, kezében ott tartotta a ládikát.
Az első próba egyszerű, de még nem volt olyan kérője a lányaimnak, aki akár ezt az egyszerű feladatot teljesíteni tudta volna. Tessék egy láda, tessék a kulcsa. Nyisd ki a ládát a kulccsal, kiálltad a próbát.
Fogta Fényes a ládát, fogta Fényes a kulcsát. Próbálta a kulcsot a zárba, de nem illett bele. Próbálta, próbálta csak nem illett. Elkezdett gondolkodni. A ládikán és záron nem tudok változtatni. És csak ezzel a kulccsal nyithatom ki. Tehát a kulcsot kell megváltoztatnom. Eszébe jutott, amit Árnyacska suttogott neki. A kulcs a legfinomabb sötétségből készült, ha hozzáér megolvasztja. Gondolt egyet. Óvatosan hozzáért a kulcshoz, azzal a kezével persze, amelyiken nem volt kesztyű. Persze, persze, hiszen a másikkal fogta. Belepróbálta a zárba, nem illett bele. Óvatosan újra felolvasztott a kulcsból egy kis részt. Addig, addig próbálkozott, míg végül bele nem tudta dugni a kulcsocskát a zárba. Vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta elfordítani. A ládika kinyílt. Büszkén adta át a királynak. A Nagy Sötétség nem igazán örült a fejleményeknek.
- Nahát. Az első próbát kiálltad, fiam. De van még kettő. És mindegyik sokkal nehezebb lesz. Gyere hát velem, meg mutatom, mi lesz a második feladatod. - Az öreg király egy óriási sötét- hát persze, hogy sötét volt, hiszen a Sötétség birodalmában uralkodott - réthez vezette hősünket , ahol temérdeknyi koromfekete birka legelt, és bégetett. - Ez a nyájam, azonban nagyon gyakran elkóborolnak belőle az állatok. A feladatod egyszerű lesz. Őrizd meg őket, de hiánytalanul ám. Ha akár egy is elvész, amíg visszatérek, váram legmélyére, legsötétebb tömlöcébe vetlek. Te meg lányom velem jössz. Hallottam ám, hogy sugdolóztál, segítettél az első próbában. Másodszor ezt nem hagyom.
Fényes gondterhelten vakarta meg a kobakját. Koromfekete birkák egy sötét mezőn. Hiszen, ha még látná is őket akkor is nagy nehézségébe kerülne megőriznie mindet. Hát még így. Törd a fejed, Fényes. Hacsak nem akarsz a vár legmélyén, legsötétebb tömlöcében elpusztulni. Gondolkodott, gondolkodott, közben a birkák közt sétált. Hát észrevette, hogy ezek a jámbor jószágok mindig félreállnak az útjából. Ha közeledett, ők távolodtak. Hirtelen megértette, az állatok féltek a fénytől. Ha sikerülne őket valami fényessel körülkerítenie, akkor nyugton maradnának. De mivel? Nem volt, nála más amit erre felhasználhatott volna csak a ruhája. Elkezdte hát lefejteni a szövetet, és a vékony szállal körbekeríteni a nyájat. Legombolyította az ingét, majd a nadrágja jó részét. Mire végzett, szinte meztelenül állt a tisztáson. Azonban igaza lett. A birkák nem merték átlépni a fényes fonalat. Telt, múlt az idő. Hosszú idő múltán a király visszaérkezett kíséretével. Árnyacska nem volt velük. Amint meglátta a fényes fonalat, a Nagy Sötétség zavartan összehúzta a szemöldökét. Parancsot adott embereinek, hogy számolják össze a birkákat. Több óra hosszan számoltak, míg végül bejelentették, hogy egy sem hiányzik. Az uralkodó nem látszott meglepettnek, bár láthatóan annyira örült ennek a hírnek, mintha füvet szolgáltak volna fel neki vacsorára.
- A második próbát teljesítetted. De még egy hátra van. Azt semmiképp sem teljesítheted. Menj inkább országomból, mert ha elbuksz, és biztos, hogy elbuksz a váram legmélyére, legsötétebb tömlöcébe vetlek téged. - intette a herceget.
- Kettőt kiálltam, a harmadik már nem állhat utamba. - válaszolt Fényes. Magabiztosan kihúzta magát.
- Köves hát. - Mondta a király. Visszavezette udvarába a daliás herceget. Boldog volt Fényes, hiszen így újra láthatta a csodáshangú hercegnőt. Meg is látta, meg is zavarodott. Ki hiszi, ki nem: nem egy Árnyacska állt vele szemben, hanem mindjárt tíz. Tíz ugyanolyan magas, ugyanolyan sötét, ugyanolyan formájú hercegnőt látott. Az öreg király elégedetten szólalt meg:
Halld hát a harmadik próbát, vakmerő herceg. Előtted áll lányom és kilenc udvarhölgye. Egyetlen kérdést ehetsz fel egyiküknek. Válaszd ki Árnyacskát, és tiéd a keze. De ha nem, váram legmélyére, legsötétebb tömlöcébe vetlek téged.
Fényes meresztette a szemét, de nem tudott választani. Próbálkozott tovább. Végül odaállt az egyik lány elé:
- Hozzám jönnél feleségül? - kérdezte. A király azonnal intett katonáinak. Az egyik alak pedig úgy sóhajtott, mintha a szívét tépték volna ki abban a pillanatban. Fényes odarohant hozzá, és megölelte.
-A kérdést feltettem, a leányt megleltem. - kiáltotta boldogan. Az öreg király is megértette most már a turpisságot. Elmosolyodott a szakálla a alatt. Ám fennhangon szomorúan így szólt:
- Valóban bölcs vagy hercegem, azonban a leányom kezét nem adhatom neked.
- De miért, atyám? - suttogta Árnyacska.
- Leányom. Az Űr törvénye volt, hogy fény és sötét soha ne egyesülhessen örökre. Ha a két birodalom lakója szerelembe esne, minden ölelésük és csókjuk ezer évet rabolna el életükből. Soha nem lehettek boldogok egymással ezzel a tudattal. - csóválta meg a Nagy Sötétség szomorúan a fejét. Sírt-rítt Árnyacska, szomorúan hallgatott a herceg. Végül Fényes ekképp fordult a királyhoz:
- Mondd, nagyuram. Nincs e valaki birodalmadban, aki segíthetne rajtunk?
- Lakik Birodalmam közepén, ott ahol legsűrűbbek az árnyak, ahol a sötétség a legfélelmetesebb lényeket rejti, egy bölcs varázsló. Ő olyan idős, mint maga az idő. Ő volt az, aki a világegyetem törvényeit megteremtette. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki sem. Azonban még senki sem tért vissza onnan, ahol ő él. Keresd meg őt! - válaszolt a király.
- Felpattant hát lovára Üstökösre Fényes, és indulni akart. Egyedül, ahogy a Birodalomba lépett. Nem akarta veszélybe sodorni kedvesét. De Árnyacska nem engedte el a paripa kantárját, és addig könyörgött neki, amíg magával nem vitte. A Nagy Sötétség szomorúan nézett utánuk. Úgy érezte nem látja őket többé.
Lovagoltak, Üstökös gyorsan vágtatott, mint maga a fény. Vágtatott át a sötétségen. Vágtatott a sötétség szíve felé, ahol a varázsló élt. Hosszan, hosszan vágtatott, mígnem a sötétség sűrűsödni kezdett. Fényes ragyogása egyre tompult, ahogy haladtak előre. Köröttük félelmetes neszekkel telt meg az éjszaka. Fogak csattogtak, vérfagyasztó hangon sikított valami. Mintha őrültek kacagtak volna körülöttük, és hatalmas lények üvöltettek, ordítottak újra meg újra megállás nélkül. De Fényes és Árnyacska nem ijedt meg, egymás félelmét kioltva, szorosan összefonódva vágtattak előre céljuk felé. Nem tudták, meddig haladtak ebben a pokoli, félelmetes ricsajban előre, amíg megérkeztek. A ló hirtelen megállt. Előttük egy apró, töpörödött alak jelent meg. Ő volt a varázsló.
- Szeretjük egymást. - kezdte Fényes. - De soha nem lehetünk egymásé. Segíts rajtunk nagy bölcs, aki akkor születtél, amikor az idő, és törvényeket adtál a világegyetemnek.
- Valóban igaz szerelem köthet egymáshoz benneteket, ha képesek voltatok legyőzni legbensőtök sötétjének félelmeit. Akik a hozzám vezető úton álltak, azok csak a ti fantáziátok teremtményei voltak. Mindet ti találtátok ki, és most már legyőztétek őket. Megérdemlitek, hogy segítsek rajtatok. Mennyetek el a Csillagudvar és a Birodalmak határára. Te Fényes lépj vissza atyád földjére. Fogd meg Árnyas kezét. És kezdjetek táncolni, forduljon Árnyacska a fénybe, Fényes a sötétbe újra és újra, megint és megint. Mígnem egyikőtök sem fog egyik országhoz sem tartozni, hanem mindkettőhöz, és egyikhez sem. Örökké egymáséi lesztek, amíg világ a világ.
- A hercegnő és a herceg ellovagolt hát a határvidékre. Fényes átlépett a csillagudvarba, megfogta Árnyacska kezét. Táncolni kezdtek. Fényes a sötétségbe fordult, Árnyacska a fénybe újra és újra. Nem vették észre, mikor változtak meg, kezdtek egybeforrni. Végül teljesen egymásba olvadtak. Árnyas és Fényes eggyé vált, míg világ a világ. Bolygó lett belőlük. A Föld. Bolygó, amelynek egy része folyton a Csillagudvarba fordul, ekkor van nappal, majd a Sötét Birodalmakba, ekkor éjszaka köszönt a bolygó lakóira.
A lámpa befejezte történetét, és Péter leoltotta. Többé nem fél a sötét rémeitől. Tudta azokat csak ő találja ki, a többi lény pedig aki az árnyakban lakik, igazán kedves gondolta. Az ágyába ment, és lefeküdt. Hamarosan már aludt is.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-12 13:02:15, csütörtök
 
 



Vitéz János és Hollófernyiges

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt Tiszán innen, Tiszán onnan, Dunán túl, még azon is túl, ahol a kandisznó túr, de még azon is túl, volt egyszer egy kicsi-kicsi kis kert. Abban a kis kertben volt egy igen-igen nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy szegény özvegyember.
Volt annak a szegény embernek három lánya meg egy fia. A fiút Vitéz Jánosnak hívták. Amikor az édesapjuk az utolsó órája felé járt, magához szólította az egy fiát, s azt mondta neki:
- Kedves egy fiam, hallgasd meg a szavamat, s ígérd meg, hogy megfogadod. Ha nem, igen nagy baj ér.

Most én meghalok. A három lánytestvéred itt marad veled. Akárki kéri akármelyiket, nevét se kérdezd, hozzá kell adni, bárki legyen is.
Azzal az édesapjuk nemsokára meghalt.
Egypár nap múlva éjszaka irtózatos zivatar kerekedett. A nagy égiháború közben egyszer csak megverik az ajtót. Valaki beszól:
- Gyere ki, Vitéz János!
Kimegy Vitéz János, de nem mutatkozik kint senki. Mégis mondja neki a sötétben valaki:
- Küldd ki a legidősebb lánytestvéredet!

Vitéz János kiküldte a legidősebb lánytestvérét. S maga is kiment utána. Akkor látta, hogy egy irtózatos szörnyeteg sárkány kapta el a lányt. Vitéz János szomorúságnak adta a fejét. Nem tudta, hogy elrabolták-e a testvérét, vagy feleségül vitték-e. Édesapja azt mondta, ahhoz adja a lánytestvérét, aki kérni fogja. De ez nem kért, hanem rögtön elrabolta.
A zivatar nem állt el. Másnap este ismét behangzik az ablakon egy erős hang:
- Gyere ki, Vitéz János!
Vitéz János kimegy. Nem lát senkit, de mégis valaki, akiről azt se tudja, ki vagy miféle, azt mondta neki a sötétben:
- Küldd ki a középső lánytestvéredet!

Szegény lány a kuckóba szaladt. Szaladhatott, ott künn az a hang most azt dörögte, ha ki nem megy a lány, rögtön vége lesz mindnyájuknak. Nem volt mit tennie szegény lánynak, ennek is ki kellett mennie. A fiú utána lopakodott, hogy megláthassa, ki jött a testvéréért. Csak amikor már az a levegőben volt, akkor látta, hogy egy irtózatos nagy szörnyeteg, még az előbbinél is sokkal nagyobb sárkány.
A harmadik este ismét megverték az ajtót, ismét behangzik egy erős hang:
- Gyere ki, Vitéz János!
Kimegy Vitéz János:
- Hozd ki nekem a legfiatalabb lánytestvéredet. De ne késs, mert ha késel, halál fiai vagytok.
Bement János most már ellenvetés nélkül, kihívta a lánytestvérét. Azt is sárkány kapta a levegőbe még az előbbinél is rettenetesebb, s máris szállt vele tova.

Szegény fiú egyedül maradt. Eddig a lányok főztek, mostak rá. Hamarosan kifogyott mindenből, a kenyérből, a tiszta ruhából. Büszke volt, szomszédokat nem akart hívni, hogy főzzenek, mossanak rá. Becsukta kulcsra az ajtót, és bánatosan világgá indult. Gondolta, addig megyen, míg valahol agyon nem lövik, vagy másképpen el nem pusztul, ha már ilyen egyedül maradt a világon.
Amint megy, mendegél, nagy sokára beér egy városba. Látja, hogy a város minden házának a tetején fekete zászló van kitűzve. Gondolkozik Vitéz János: ,,No, ezek is úgy vannak valahogy, mint én, csak én elfelejtettem zászlót tűzni a házam tetejére." De aztán mégis kérdezősködni kezdett, miért van a város gyászban.
Feleli neki egy öregasszony:
- Ez bizony, fiam, gyászban van, mégpedig olyanban, amilyenben sose volt. Három nap leforgása alatt meghalt a király, a királyné, a fiuk, ezért van ez a nagy gyász. Az árván maradt királykisasszony akaratából.
- Hol lakik a királykisasszony?
- Menj, itt a város közepén van a királyi lakás. De mit akarsz tőle?
- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek. Engem is sok szerencsétlenség ért, szeretnék még nálam is szerencsétlenebbnél szolgálni. Hátha megvigasztalom.
- Bajosan sikerül az neked, fiam, mert a királykisasszony nagyon bizalmatlan. Kihirdette, ha valaki azt meri mondani neki, hogy szereti, ő azt nyomban lefejezteti. Egyedül akar élni.
- No, én úgyis elmegyek hozzá, és megpróbálkozom.
El is ment Vitéz János a királyi palotához. Indulna be egyenest. De ott van a kapus, elibe áll:
- Mit akarsz itt, te legény?
- Szolgálatot keresek.
- Nincs most itt szükség szolgára.
- De hátha van.
- Menj dolgodra; nincs, ha mondom!
De Vitéz János csak állhatatoskodik:
- Pedig én talán megvigasztalnám a királykisasszonyt.
- Mivel, te?
- Merthogy magam is vigaszt keresek. Sok nagy baj ért engem is.

Meghallja ezt az ablakon át a királykisasszony. Kitekint, kihajol, lenéz, meglátja a szomorú arcú legényt. Mindjárt nem érzi úgy egyedül magát. Küldi az inast, hogy kérdezze meg azt a fiatalembert, mi járatban van.
Feleli az ott lent:
- Szolgálatra volna szükségem, ott, ahol énrám volna szükség.
Behívatja a királykisasszony maga elé. Látja, hogy közelről is derék, szép legény. Azt mondja neki:
- Mondd el, mi szükség hajtott szolgálni.
Kezdi Vitéz János a panaszt mondani, közben elfogódik a szíve, majdnem sírva magyarázza, hogy mi minden történt vele három napon keresztül. Hogy veszítette el a lánytestvéreit. Hogy maradt egyedül. Hogy nem maradt otthon, aki főzne-mosna rá.
A királykisasszony is majd elsírta magát.
- No - azt mondja -, te másik szerencsétlen ember, úgy jártál, mint én. Hát fölfogadlak szolgálatra. Pihend ki magadat. Egyelőre nem is fogsz dolgozni, csak ismerkedj a tennivalóval. A fiú nagyon jól bevált. A királykisasszony felöltöztette szépen; a bátyja ruháiba. Éppen olyan volt, mint az ő testvérbátyja. Így éldegéltek évekig. Már huszonegy éves lett a fiú. Akkor behívatja magához a királykisasszony. Azt mondja neki:
- Mondd, Vitéz János, valamit kérdek tőled, de őszintén felelj. Szeretsz-e te engem vagy se?
Megakadt a fiú. Ha azt fogja mondani, hogy szereti, a fogadalom miatt a királykisasszony a fejét véteti. Ha azt fogja mondani, hogy nem szereti, haragjában véteti a fejét. Mindegy: megmondja az igazat! Hogy szereti. Történik, ami történik.

De a királykisasszony nagyon megörült.
- No - azt mondja -, hát ha szeretsz, én is szeretlek téged! Hívunk papot, megesküszünk. Te leszel a király!
Úgy is történt. Papot hívtak, megesküdtek, meglett rögtön a nagy királyi lakodalom.
Másnap a felesége azt mondja neki, Vitéz Jánosnak:
- Kedves férjem, amit látsz, mindenhez közöd van, de ami zárva van, ahhoz én tartok jogot. A palota legbelsőbb termén lakat van. Ne is érdeklődd soha, hogy miért. Ne is kérdezz róla soha.

Nagyon bántotta Vitéz Jánost, hogy ha ő király már, miért van a palotában valami, amit nem ismerhet. Gondolta, majd csak kitudódik egyszer. De azért fúrta a kíváncsiság. Együtt jártak a templomba. Egyszer is vasárnap fölkészültek, mentek a templomba. Mielőtt megindultak, Vitéz János király a fejét kezdte fájlalni.
Azt mondta a feleségének:
- Csak eriggy el, fiam, magad a templomba, én most nem megyek.
Elment a királyné a templomba. Vitéz János meg ment egyenest a palota legbelsőbb részébe.
Ott volt az a tilos terem, akkora, mint egy kocsiszín vagy még egyszer olyan nagy. Zörgette, be akart menni, hiába. Volt Az ajtón zár is, egy irdatlan lakat is. No de ő bemegyen, még ha az ajtót betöri, akkor is. No de döngeti, zörgeti az ajtót, csak nem tudja kinyitni.
Egyszer csak belülről egy tompa hang hangzik, azt mondja:
- Vitéz János, ha be akarsz jönni hozzám, eriggy a feleséged ágyához, a vánkosa alatt van a kulcs, avval kinyithatod az ajtót, s bejöhetsz.

Úgy is történt. Elmegy Vitéz János, keresi a kulcsot, megtalálja. A két nagy, széles kapu kivágódik, Vitéz János bemegy bátran, s látja, hogy a nagy terem közepén egy irtózatos nagy kőkád van lefenekelve. A kőkádon meg egy nagy kőlap, három helyen is ráabroncsolva. Valami neszez a kádban. Azt mondja egyszer csak, aki a kádban van:
- Vitéz János, adj nekem egy ital vizet, adok neked érte egy életet.
- Nem kell nekem az életed; adok neked anélkül is nem vizet, hanem, ha akarod, egy ital bort.
Válaszol erre az a valaki örvendezve a kádból:
- Itt van, nézd, ennek a kádnak a fedőlapján egy lyuk; ezen öntsd be, én odatartom a számat, és megiszom.
Úgy is történt. Mikor megitta, egy abroncs lepattant a kádról.
- Adjál még egy ital vizet, Vitéz János, adok érte egy világi utat.
Feleli Vitéz János:
- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.
S odaadta.

Akkor lepattant a második abroncs a kádról.
Hangzik azonban ismét a kőlap alól:
- Adjál még egy ital vizet, adok neked egy világi próbát.
- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.
Vitéz János beöntötte a harmadik ital bort. Lepattant erre a kádról a harmadik abroncs is. A kőlap felemelkedett. Rettenetes szélroham csapott ki a kádból, majd valami szörnyű teremtmény szökkent ki belőle. Kimenekült a fogoly! Repülni tudott! Úgy megütötte Vitéz Jánost a szárnyával, hogy eszméletlenül rogyott össze.
Maga sem tudta, meddig feküdt ott. Mikor magához tért, s kezdett széjjelnézni, először is az jutott eszébe, hogy a felesége még nincs otthon. Nézi az órát, a templomból már rég kijöttek!
Felugrott, sietett a paphoz. Azt mondja a pap Vitéz Jánosnak:
- A felséges királyné, mint máskor is szokott, öt perccel hamarabb kiment, mint az egész gyülekezet. Attól fogva nem láttam.

De most már jönnek is a testőrök, és jelentik neki, hogy egy rettenetes szárnyas állat épp akkor, amikor a királyné hazafelé ment a templomból, levágódott a palota és a templom között, fölkapta a királynét, fölszállt vele a levegőbe, elvitte, és azt hagyta üzenetül Vitéz Jánosnak, azt kiáltotta le a felhők közül:
- Hollófernyigesnek adtad, Vitéz János, a három ital bort: ha megszomjazol, jöjj el hozzám, visszaadom. Most már tudta Vitéz János, hogy ki rabolta el a feleségét. Hollófernyiges a sárkányok fejedelme. Összehívatta tüstént Vitéz János a katonáit, a testőreit, a cselédeket, kiadta a parancsot, hogy amíg ő vissza nem jön, a palotába senki ember fia be ne tegye a lábát, a gazdálkodás pedig csak menjen úgy, mint eddig ment. Akkor elszántan útnak indult.

Hátizsákjába tett egy kis ennivalót.
- Gyerünk, hát, neki a világnak! Addig megyek, amíg élek vagy elpusztulok, addig, amíg meg nem látom a feleségemet.
Ment, mendegélt, hetedhét ország ellen, még azon is túl. Egyszer egy nagy vad erdőbe ért. Elesteledett. Ahogy besötétlett, Vitéz János fölment egy magas fának a tetejébe, azért is, hogy a vadak éjjel meg ne támadják, de azért is, mert onnan nézett körül a világ sötétségébe. Látta, hogy igen-igen messze valami világ pislog. Elszánta magát erre, mégsem hál meg ezen a fán, hanem elmegy, megkeresi azt a világot.
Ment, mendegélt, egyszer csak elért a pislákoló kis világhoz. Egy ablakból szűrődött ki. Vitéz János illően bekopogtat; kihangzik egy hang:
- Gyere be, ha idegen vagy.
Benyitja Vitéz János az ajtót, hát csodák csodája, kit lát ottan?
A legidősebb lánytestvérét. Nagyon megörültek egymásnak.
- Adjon Isten jó estét, kedves jó testvérem!
- Adjon Isten neked is, kedves jó testvérem! Hol jársz itt? Mióta hazulról elkerültem, még madarat sem láttam onnan valót. De rejtőzz azonnal el, mert az én uram a hatfejű sárkány; ha hazajön, azonnal végez veled.

Felel neki erre Vitéz János, legyintve:
- Nem baj, édes jó testvérem, ha kivégez is, csakhogy még egyszer láthattalak téged.
Mondja neki a lánytestvére:
- De csak bújj ide az ágy alá, mert mindjárt itthon lesz.
Alig bújt el Vitéz János, nagy dörögve megérkezik a sárkány. Amikor bemegy a házba, mindjárt azt kérdezi:
- Idegen szagot érzek! Ki járt itt?
Azt mondja a felesége:
- Mért éreznél, kedves férjem, idegen szagot? Idegenből jöttél, magaddal hoztad.
- Nem úgy van az, hanem bújj ki csak, sógor, az ágy alól!
Mert közben meglátta Vitéz Jánost. Kibújt a sógor, Vitéz János, az ágy alól. A sárkány rögtön elnyelte. De aztán szépen kiköpte, megint bekapta, megint kiköpte. Háromszor végezte ezt vele, ez volt nála a szeretet jele. Akkor végre megszólította:
- Mi járatban vagy itt, sógor, mondd csak, itt, ahol még a madarak se járnak?
Azt mondja neki Vitéz János:
- Hollófernyiges ellopta a feleségem, nem tudsz-e valamit róla, hogy merre lakik?
- Haj, hallod, itt ment keresztül a határomon, de ha én azt tudom, köbálvánnyá változtatom.
Hanem holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz.

Úgy is történt. Másnap reggel a sárkány derékon kapta a sógort, fölszállt vele a levegőbe, és pillanatok alatt már a bátyjánál volt vele. Bemutatja neki. Az is elkiáltja magát:
- Isten hozott, kedves sógor, hol jársz itt?
Széjjelnéz Vitéz János, a sógor, meglátja a középső lánytestvérét. Megvolt azzal is a nagy öröm. Csak akkor kezdtek el bánkódni, amikor Vitéz János elmondta, hogyan lopta el Hollófernyiges a feleségét. Azt mondja a második sárkány:
- Itt ment keresztül az én határomon is, ha tudom, mit mívelt, kőbálvánnyá változtatom, ahhoz jogom van, meg erőm is van hozzá. Hanem majd holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz, az ő birtoka már Hollófernyiges országával határos.

Úgy is történt. Megragadta a második sárkány is a sógort, és egykettőre a bátyja birtokán volt vele. Amikor Vitéz János bement a sárkány szobájába, kit lát ott, mint a harmadik lánytestvérét.
Összeölelkeztek. Felugrott erre a harmadik sárkány:
- Isten hozott, sógor, mi járatban vagy itt, ahol még a madarak sem járhatnak?

- Elmondta Vitéz János itt is, hogy Hollófernyiges ellopta a feleségét. Csóválja fejét a legidősebb sárkány.
- Itt ment keresztül a határomon. Ha egy pillanattal hamarább észreveszem, kőbálvánnyá változtatom. Mert fejedelmünk ugyan, de mindnyájan gyűlöljük. Azért is adták rabnak, kőkádba. No, de mit akarsz te most tőlem?
- Azt, hogyan tudnám a feleségemet elhozni tőle?
A három sárkány jót akart a sógorral. Vitéz János most nézte meg őket. Az egyik hatfejű volt, a másik tizenkétfejű, a harmadik huszonnégyfejű.
Azt mondja a huszonnégyfejű:
- Hárman vagyunk testvérek, elég fogós fickók vagyunk, de ha ezren volnánk, akkor se bírnánk ővele, olyan erős. Hanem tudod, mit, sógor? Kifogunk rajta ésszel. Elmégy hozzá koldusruhában; reggel nyolc órára kell ott lenned. Mit ígért neked, amikor italt adtál neki, háromszor is?
Elsorolja a fiú, hogy egy életet ígért, egy világi utat, meg egy világi próbát.
Válaszol a huszonnégyfejű:
- Akkor indulj neki, tán sikerül elhoznod a feleséged. Reggel nyolc órakor szokott a kútnál lenni szegény asszony. Siess.
Azt mondja a hatfejű sárkány:
- Itt az én paripám, ülj fel rá, és próbáld visszaszöktetni a feleségedet. Majd meglátjuk, mi történik.
Úgy is lett. Felül Vitéz János a lóra, vágtat a kúthoz. Megy reggel a felesége vízért. Amikor meglátták egymást, sírtak mind a ketten. Mondja neki az asszony végre:
- Miért adtál engem ennek az irtózatos állatnak?
- Dehogy adtalak! - feleli Vitéz János. - De most már siessünk! Gyere, ülj fel a lóra, viszlek!

Közben otthon Hollófernyiges éppen reggelizett. Egyszerre mit hall? Hogy kint az istállóban veszettül rúg-vág, toporzékol az ötlábú lova. Kiugrik Hollófernyiges az istállóba, s rákiált a lovára:
- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred? Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép
gazdasszonyod?
Felel a ló hátrafordulva a jászoltól:
- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!
- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?
- Ehetsz, ihatsz, egy mázsa szivart elszívhatsz, egy mázsa mogyorót megrághatsz, egy oldalra kialhatod magad, velem még akkor is utoléred.
Hollófernyiges ivott, evett, szivarozott, mogyorót rágott, aludt, akkor szépen felült az ötlábú paripájára. A paripa húsz lépéssel húsz mérföldet haladt, Hollófernyiges mindjárt utol is érte Vitéz Jánost.
Mondta neki:
- No te nyomorult, ide hallgass! Adtam neked egy életet. Most élhetsz vele, nem bántalak.
Add ide az asszonyt, de ide többet ne gyere.
Azzal elvette tőle, és ment vissza haza.

Megy haza Vitéz János is nagy szomorúan a sógorokhoz.
Várja a három sógor a határszélen:
- Na, hogy s mint esett, sógor?
- Elvette a feleségemet tőlem. Pedig már hoztam.
Azt mondja erre a középső sárkány, a tizenkétfejű:
- Holnap megint elmégy érte az én paripámon! Próba szerencse; lesz, ami lesz.
Úgyis történt. Másnap felült Vitéz János a tizenkétfejű sárkány lovára.
Nyolc órára megint a forrásnál volt. Megint mondja a feleségének:
- Gyere kedves feleségem, ülj fel, hadd vigyelek haza!
- Jaj, ne járj értem, mert az életedbe kerül. Ha engem ideadtál, eriggy, és élj a királyságodban inkább, mintsem elpusztulj.

De azért csak fölült az ura mögé.
Elkövetkezik az idő, Hollófernyiges ötlábú lova megint csak rúg-vág, ágaskodik.
Abbahagyja az evést, kiugrik Hollófernyiges az istállóba, ráordít a lovára:
- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?
- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!
- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?
- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, két oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De most már csak okkal-móddal csinálta mindezt Hollófernyiges. Sietett fölnyergelni a lovát, s utána! Mikor utolérte Vitéz Jánost, azt mondja neki:
- Megint itt vagy, nyomorult? Adtam neked egy világi utat. Most élhetsz vele nem bántalak, csak add ide a feleségemet s eltakarodj a földemről.
Visszavette Vitéz Jánostól az asszonyt, s vitte haza.
Ment haza Vitéz János is nagy szomorúan a három sógorhoz. Azok már várták:
- Mi újság, sógor?
- Visszavette a feleségemet. Pedig már hoztam!
Azt mondja erre a huszonnégyfejű sárkány:
- Holnap reggel az én paripámra ülsz, és megpróbálod harmadszor is.

Harmadik nap ment megint Vitéz János a feleségéért. Most is ott találta a forráskútnál, magához vette, hozta. Közben az istállóban megint rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova.
Abbahagyja a reggelit, kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:
- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?
- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!
- Ehetem még, ihatom? Utolérjük?
- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, három oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.
De ebből most már nem végzett el semmit Hollófernyiges, felült gyorsan a lovára, s már utol is érté Vitéz Jánost. Megállította. Azt mondja neki Hollófernyiges:
- Na, te nyomorult! Adtál három ital bort, adtam neked egy életet, egy világi utat és egy világi próbát. Most már a világi próba is lejárt! Ha még egyszer ide teszed a lábad, diribről darabra vagdallak, s megetetlek a hollóimmal!

S azzal visszavette tőle megint csak az asszonyt.
Ballag Vitéz János most már igazán nagy szomorúan vissza a sógorokhoz. Kérdezi a három sárkány:
- Mi újság, sógor?
- Nincs kegyelem többé Hollófernyigesnél.
Mondja erre a huszonnégyfejű sárkánysógor:
- Azért még holnap is el fogsz menni! Felöltözöl koldusruhába. A feleségedet most is a kútnál fogod találni. Mondd meg neki, ha szeret, ha igazán akarja, hogy feleséged legyen, tegye meg a te óhajodat, hisz te is már nagyon sokat szenvedtél érte. Kérdezze meg attól a gazember Hollófernyigestől, hol akad még az ő lovának párja a világon. Várd meg, amíg a feleséged megtudja tőle. De akkor rögtön gyere haza a feleséged nélkül.

Úgy is történt. Másnap ott várta Vitéz János megint a feleségét reggel a forráskútnál.
Azt mondja neki rögtön az asszony:
- Kedves egy férjem, miért jöttél értem; előttem fog darabokra vagdalni az az átkozott Hollófernyiges!
Feleli Vitéz János:
- Kedves feleségem, ha akarsz még a feleségem lenni, vagyis hogy megszabadítsalak ettől a gonosztól, kérlek valamire. Én már sokat szenvedtem érted, szenvedj te is. Kérdezd meg tőle, hogy van-e az ő lovának párja a világon, vagy nincs. Én ittmaradok, megbújok. Mihelyt megtudod, amit kérek, gyere még egyszer vízért, s mondd meg nekem.
- Hogyne tenném meg, édes uram, érted s értem.
Megy is az asszony be, viszi nagy örömmel haza a vizet, s mondja Hollófernyigesnek:
- Látod, kedves férjem! - ilyen hízelgő szépen szólt hozzá -, nagyon ráijesztettél arra a földi férjemre, már nem mert értem jönni, nem is jön soha tán. De nem is lehet ami lovunknak megadni az árát! A világ minden pénzénél többet ér. Ugyan mondd már, kedves egy férjem, van-e még a mi lovunknak párja a világon!
Felugrott erre Hollófernyiges, s úgy pofon vágta a feleségét, hogy kézzel kellett fölrázni, amiért ilyet mert kérdezni tőle. De ahogy följózanodott, megint csak azt kérdezte az asszony:
- Megütöttél, hát most már mondd meg, van-e a mi lovunknak párja a világon!

Hollófernyiges erre megint pofonvágta úgy, hogy vízzel kellett fellocsolni. Nagy sokára, amikor magához tért, megint csak megkérdezte az asszony:
- Hát most már igazán mondjad meg, van-e a mi lovunknak párja ezen a világon!
Harmadszor is fölugrott Hollófernyiges és harmadszor is úgy pofon vágta, hogy ecettel kellett föllocsolni szegényt. Mikor magához tért az asszony, újból csak megkérdezte:
- No, de most már igaz-igazán mondd meg, kedves férjem, hogy van-e a mi lovunknak párja a világon!
Felelte Hollófernyiges mérgesen:
- Most már megmondom neked: van! Méghozzá nem is olyan, mint a miénk, hanem százszorta gyorsabban futó. A miénknek csak öt lába van. De van a mi lovunknak egy testvére, annak hat a lába. Az pedig a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál. Éppen azon gondolkodom, hogy el kéne menni érte, ide kéne elhozni, nehogy az a te földi féreg férjed még elmenjen és megvegye, mert azon aztán el tudna szöktetni tőlem téged.

Ment ki ezután rögtön az asszony a forráshoz! Elmondta az urának, mi történt: hogy van annak a lónak párja, sőt nem is párja, hanem annál még sokkal gyorsabb. Vitéz János elbúcsúzott tüstént a feleségétől, útra kelt, ment vissza a három sógorához. Várták már, s kérdezték:
- Mi újság, sógor?
Elmondta hát Vitéz János, hogy nemcsak párja van Hollófernyiges lovának, hanem van a világon egy hatlábú csikó, amelyiknek Hollófernyiges lova a nyomába se léphet. A Tüzestengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál.
- Hát, sógor, azért bajos elmenni, tegyünk még egy próbát a feleségedért. Én adok neked lovat. A nyerge alá tegyél egy zsákot. Próbáld megszöktetni a feleségedet. De mondd meg neki: ha Hollófernyiges utána ered, utolér és összevagdal, kérje meg Hollófernyigest, engedje meg neki, hogy a te összedarabolt testedet szedje bele abba a zsákba, és tegye keresztül a lovad hátán, hadd vigyen haza, nehogy a madarak megegyenek.
Úgy is történt. Másnap reggel Vitéz János bátran lóra ült, elment a feleségéhez. Ott találta a forrásnál. Azt mondta neki:

- Édes feleségem, eljöttem érted.
- Jaj, minek jöttél, kedves férjem, most darabokra vagdal majd ez a szörnyű állat, ahogy fenyegetett.
- Nem baj az sem; ha mégis úgy esik, csak arra kérd, hogy ha össze talál is vágni, rakhasd te bele a testemet ebbe a zsákba, s tehesd föl a lovam hátára, hogy vigyen engem haza.

Amíg ők így beszéltek, otthon az istállóban rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:
- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?
- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!
- Van időnk?
- Nincs!

Rögtön felugrott a lovára Hollófernyiges. Hamar utolérte Vitéz Jánost; minden szó nélkül kétfelé szelte a lova hátán, aztán darabokra vagdalta. Nézi borzadva az asszony, de nem sír, hanem ezt mondja:
- Kedves férjem, ne haragudj rám azért, amit kérek. Vitéz Jánosnak is felesége voltam, ő is törekedett utánam, akár te, de hát te nyertél el engem. Engedd meg, hogy összeszedjem az eldarabolt részeit, és belerakhassam abba a zsákba, amelyik ott lóg a nyereg alatt, hadd vigye haza a lova a hazájába.
Hollófernyiges megengedte neki; még ő is segített az összeszedésben. Berakták Vitéz János testét a zsákba, jó erősen bekötötték a zsák száját, keresztültették a ló hátán. Hollófernyiges belerúgott a lóba.
- Vidd haza a gazdád - mondta nevetve.
Mert most aztán megnyugodott Hollófernyiges; azt hitte, hogy Vitéz János elpusztult a föld színéről, nem kell miatta a másik csikót elhozni. De hiszen még ha élne is az a nyomorult Vitéz János, akkor sem tudná megvenni azt a lovat tíz királyságért sem!

Vitte közben a ló Vitéz Jánost a sógorokhoz. Hazaért vele. A három sárkány már előre igen szomorú lett. Nézték, itt jön a sógor a zsákban. De aztán gyorsan levették a ló hátáról, bevitték az acélműhelyükbe. Rátették az acélműhely üllőjére. Mindegyik sárkány nagy pörölyt vett a kezébe. Kezdték ütni, vágni, verni a zsákot. Annyira verték, ütötték, ameddig a zsákban olyan emberalak nem lett, mint amilyen Vitéz János addig volt. Akkor megkenték forrasztófűvel, megöntötték élesztővízzel, s kibontották a zsákot. Vitéz János fölébredt. Sokkal különb ember lett, mint eddig. Azt mondja:
- Sógorok, de elaludtam!
Feleli neki a huszonnégyfejű sárkány:
- Bizony el, sógor! De most már készülj az útra, ha el akarsz menni annak a tengernek a hetvenhetedik szigetére. Annál a vasorrú bábánál beállhatsz szolgálni, annak mindig szüksége van szolgára. Meg is fogad, akármit is kérsz tőle. De ne kérj te bérbe semmi mást, mint az asszony koszos, beteg lovát, egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót. Nesze, itt van ez a síp. Akármi bajod történik, ha belefújsz ebbe a sípba, azonnal segítségedre megyünk. Még egyszer mondom: kínál majd az öregasszony aranyat, gyémántot, mindent a csikó helyett, de semmit el ne fogadj, csak azt, amit mondtam.
Elbúcsúzott Vitéz János a sógoroktól, s indult a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetére. Ment, ment, ment, amíg csak oda nem ért. A szigeten egy vén boszorkány fogadta. Ennek volt a nevezetes csikaja.

Odaköszön neki Vitéz János:
- Adjon Isten jó napot, édes öreganyám.
- Adjon Isten neked is, fiam. Ejnye, de derék szép legény vagy; mi járatban vagy erre?
Azt mondja Vitéz János:
- Szolgálatot keresek, édes öreganyám, ha szüksége volna kocsisra.
- Hogyne volna, kedves egy fiam! Mind ilyen derék szép emberek szolgáltak nálam, mint te vagy. Nem is lesz nagy a dolgod.
Volt annak a vasorrú bábának három lánya. Azokat ő csikóvá változtatta. Azokra kellett vigyáznia három nap, mert három napból állott az esztendő.

Azt mondja a boszorkány:
- Mi bért akarsz, te derék legény?
Felel Vitéz János:
- Nem kérek én egyebet, édes öreganyám, mint csak azt a rossz csikót kérem, amelyik ott fekszik ni.
Az pedig úgy benne feküdt a ganajlében, csak az orra volt kinn, meg a füle.
- Kérj még egyebet, fiam: mért csak ennyi bért akarsz?
- Kérek én - mondja Vitéz János - még egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót.
- Halljuk tovább, fiam, kérj még - mondta a boszorkány, abban a hiszemben, hogy Vitéz János úgysem tudja kiszolgálni az esztendőt.
- Nem kell semmi egyéb - mondja Vitéz János.
- Jól van, fiam.
Ezzel elővette a vén boszorkány a pennáját, s megszúrta az ujját, vért eresztett belőle. Azzal írta a szerződést.
- Nesze, fiam, itt a kötőfékszár; vezesd ki a csikókat a legelőre. De vigyázz rájuk, mert nagyon el vannak betyárosodva. Olyan ügyetlen szolgáim voltak teelőtted, hogy a csikók arra mentek tőlük, amerre akartak. De most ide nézz, mi van még a szerződésben. Ha a csikókat meg nem őrzöd, a fejedet veszem. Látod ezt a kastélyt? Csupa emberfőből van kirakva. A kastély falán egy hely még üres: oda a te fejed kerül, ha nem ügyelsz.

Kivezeti Vitéz János a csikókat. A vén boszorkány álomporos kenyeret adott neki. Messze volt a legelő.
A nagy gyaloglás elfárasztotta Vitéz Jánost. Ahogy kiért a legelőre, evett a kenyérből, majd lenyűgözte a csikókat. Rögtön utána letette a fejét, s abban a pillanatban elaludt. Aludt ő bizony uzsonnáig.
Amikor fölébredt, körülnézett - nincs csikó sehol!
Igen nagy bánat ütötte meg a fejét, mi történik most már vele. Aha, de eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba: rögtön ott termett a hatfejű sárkány.
- Mi baj, sógor?
- Nincsen csikó!
- Látod azt a tábla kölest?
- Látom.
- Az az egyik csikó. Látod azt a csőszkunyhót?
- Látom.
- Az a másik csikó. Látod a kunyhó előtt azt a csőszt?
- Látom.
- Az a harmadik csikód. Ne, itt ez a kötőfék, eriggy oda a csőszhöz. Akármit kiabál rád, csak menj hozzá bátran, és vágd a fejéhez ezt a kötőféket.
Megfogadta a szót Vitéz János. Megy a csősz felé. Az már messziről kiabál:
- Ne gázold le a kölesemet, te gazember! Hogy mersz idejönni? Mindjárt agyonlőlek!

De Vitéz János nem hallgatott semmire, csak gázolta a szép kölest, amíg a kunyhóhoz nem ért. Akkor fogta a kötőféket, a csősz fejéhez vágta. Nyomban ott termett a három csikó. Eltűnt a köles, el a kunyhó, el a csősz, ott termett helyükben a három csikó. Vitéz János fölült az egyikre, úgy vitte haza őket. Ahogy elért a kapuhoz, bekiáltott:
- Nyissa ki, édes öreganyám, a kaput!
Azt feleli a vén boszorkány:
- Ha csikós vagy, ugrass keresztül rajta!
Magas volt a kerítés, elég volt átugratni. Belevágta Vitéz János a sarkantyúját a csikóba, és átugratott a kapun.
Mondja a vénasszony:
- Kedves egy fiam, hát hazahoztad a csikókat?
- Haza én, édes öreganyám.
- Derék legény vagy, hogy hazahoztad ezeket a bitangokat. Eriggy be, édes fiam, vacsorálj meg, ott a vacsorád az asztalon. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

De a fiú megállt az ajtó mellett; furcsa neszt hallott. Aztán az istálló felé lesett. Bemegy a vén boszorkány az istállóba, és a három csikó elé egy véka zsarát tüzet önt. Elővesz egy tüzes vasrudat, üti-veri a három csikót, és azt mondja:
- Betyár bestiák, szeretitek a kocsist, ugye?
Azt feleli a csikók közül az egyik:
- Édesanyám, ne ölj meg bennünket, mert ha te egy ördög vagy, a kocsis száz ördög.
Azt feleli erre a vén boszorkány:
- De most már vigyázzatok ezen a két napon magatokra, hogy meg ne őrizhessen benneteket. A fiú bement, nyugodtan megvacsorázott. Másnap reggel felkelt, ismét álomporos früstököt adott neki a vén boszorkány. Mire kiért a legelőre a csikókkal, rájött az álom, elaludt. Délutánig aludt. Egyszerre fölébredt, széjjelnézett, hát nincsen csikó! De megint csak eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba.

Azonnal ott termett a tizenkétfejű sárkány:
- Mi a baj, sógor?
- Nincsen csikóm, sógor!
Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány:
- Látod azt a községet?
- Látom.
- Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot?
- Látom.
- Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz.

Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét:
- Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?!
Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó. Vitéz János ráült az egyik csikóra, úgy vágtatott hazafelé. Amikor a kapuhoz ért, megint bekiáltott:
- Nyissa ki, öreganyám, a kaput!
Azt feleli a vén boszorkány:
- Ha csikós vagy, ugrass be rajta!
Belevágta Vitéz János a sarkantyút a csikóba, és keresztülugratott a kapun. Azt mondja a vén boszorkány hízelegve:
- Hazajöttél, kedves egy fiam? Eriggy csak be vacsorázni. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

Vitéz János megint megállott az ajtó mellett, hogy hallja s lássa, mit fog a vénasszony csinálni. Az megint zsarát tüzet öntött a csikók elé. Aztán kezébe fogott egy tüzes vasdorongot, azzal ütötte-verte a három csikót; közben azt mondta nekik:
- Szeretitek a kocsist, ugye, betyárok, azért tud benneteket hazahozni?
Megszólal az egyik csikó, azt mondja:
- Ne ölj meg bennünket, édesanyám, ha te egy ördög vagy, ő száz ördög.
Azt feleli a vén boszorkány:
- De most már igazán vigyázzatok, holnap meg ne őrizzen benneteket!
De azon a harmadik reggelen még kenyeret sem adott a vén boszorkány a szolgának. Kiment Vitéz János, kivitte a csikókat, lepányvázta, úgy összekötözte őket, hogy alig tudtak mozogni. Reggeli helyett pipára gyújtott, de a szemét le nem vette a csikókról. Lássuk, hogy tűnnek el előle, ha tudnak!
Ahogy így pipázik, egyszerre csak arra megy egy koldusember. De hát ki volt az a koldus? Vitéz János se gondolta, hogy a vén boszorkány! Könyörög a koldus, hogy legyen szíves Vitéz János, adjon egy kis tüzet a pipájából. De mindig úgy fordul, hogy a csikókat János ne lássa. Gyanút fogott János, de ahogy belenéz a pipájába, hogy lehet-e egy kis tüzet adnia, a szemét mégiscsak levette a csikókról.

Mire széjjelnézett, se csikó, se koldus.
- Na - mondja Vitéz János -, ezeket elnyelte a föld.
De máris belefújt a sípba: ott termett rögtön a huszonnégyfejű sárkány.
- Mi baj, sógor?
- Nincsen csikó, sógor!
Feleli erre a huszonnégyfejű:
- Bizony nincs, és nem is tudom, lesz-e valaha! Noha azt tudom, hova lettek. Keszeghallá váltak. Abban a tengerben van három keszeghal, azok ők. Nesze, itt van a kötőfék, állj ki a tenger partjára. Ha véletlenül ; ara úsznak, vágd a fejükhöz a kötőféket. Mert mi most három csukává válunk, mi fogjuk űzni azt a három keszeget - a te három csikódat! Hívom is a testvéreimet.

Ahogy együtt voltak, a három sárkány nyomban átváltozott három csukává! Indultak azonnal a három keszeg felkutatására. A tengerben; meg is lelték, már űzték, zavarták is a keszegeket, de mikor már majdnem a fiú felé nyomták volna őket, a három keszeg kiugrott a vízből, három nyúllá váltak. Erre a három sárkány gyorsan három agárrá vált, s utánuk! Mire elfogták volna őket, a három nyúl három galambbá vált. A három sárkány erre három karvallyá. Utánuk!
Mire elfogták volna őket, a három galamb három egérré vált, belebújtak a földbe. A három sárkány erre három vakondokká vált: utána! Már mikor majdnem elfogták őket a három egér kiugrott a földből. Épp a vén boszorkány elé, aki akkorra már arrafelé somfordált. A boszorkány három gyűrűvé változtatta, és az ujjára húzta őket. A három sárkány ez ellen már tehetetlen volt. Szomorúan mentek Vitéz Jánoshoz. Ezt mondta a huszonnégyfejű sárkány:
- No, sógor, megvan a nagy baj: az a vén boszorkány vitte haza a csikókat. Otthon három tojássá változtatta őket, csinált egy fészket a sutba, ő maga ül rajtuk. Alóla pedig nagyon nehéz kivenni.
De a legkisebb sárkány nagyon ügyes volt, az ezt mondta:
- Halljátok, mit mondok én nektek! Én tudom, hogy a vénasszony padlásán van egy aranytyúk, egy aranyliba, egy aranypulyka meg hírmondó aranykakas. Én majd rókává válok, felbújok az eresz alatt a padlásra, és zavarni, nyaggatni, szorongatni fogom ott őket. Azok majd nagy ricsajt csapnak, amire a vén boszorkány hátha fölugrik a védelmükre a tojásokról. Ha megteszi, te, sógor, húzódj a kötőfékkel az ajtó mellé, szökkenj be tüstént a házba, és csapd a tojásokhoz a kötőféket!

Így is történt. A fiú odalopózott a konyhaajtóhoz, ott ügyesen meghúzódott. A rókává változott sárkány felmászott a padlásra, és elkezdte zavarni az aranybaromfit. A hírmondó aranykakast meg is fogta, és az egyik sarokba vágta. Rikácsolás, röpködés, kárálás, mi volt azon a padláson! A vénasszony csak emelgette magát a tojásokon, mégsem kelt föl, csak szóval hajtotta a rókát, csak ordított:
- Róka he, róka he!

De aztán már nem győzte a dolgot, fölugrott a tojásokról, kezébe kapta a piszkafát, fel a padlásra! A fiú ezalatt beszökött a konyhába, és készült a tojásokhoz vágni a kötőféket. Hogy a fiúnak ideje legyen elvégezni a dolgát, a róka körül-körül szaladt a padláson, a vasorrú bába meg utána a piszkafával. Mikor már gondolta a róka, hogy a sógora elvégezte a dolgát, akkor leugrott és elszaladt. A fiú közben valóban a tojásokhoz vágta a kötőféket. Mire kimegy a vénasszony az udvarra, mit lát? Azt látja, hogy a kocsis ott fogja a három csikót. Azt mondja a vénasszony, nagy hízelkedve:
- Hát hazahoztad a három csikót, kedves fiam?
Feleli Vitéz János:
- Haza én, édes öreganyám, hiszen jó szolga vagyok.
- Helyes fiam, derék fiú vagy. Most már el is készítem a szegődött béredet, kitelt az esztendőd,
elmehetsz.
- Kérem is, édes öreganyám.
De akkor azt mondja a vén boszorkány a fiúnak:
- Hallod, fiam, mondok neked valamit. Szegény ember vagy-e, vagy valami királyfi?
- Én, édes öreganyám, csak egy szegény ember gyereke vagyok.
- Tudod mit akkor? Adok én neked három egész szekér aranyat, elvitetem a házadhoz haza, még a gyermekednek a gyermeke is úr lesz belőle. Mert ez a rossz csikó, ami itt van a trágyalében, mit ér az neked? Annyit sem, mint ez a sült bárány, kefe s vakaró, amiért elszegődtél hozzám.
- Nem bánom én, édes öreganyám, amit ér, azt ér, énnekem más fizetés nem kell, csak amit a szerződésben kértem, de ahhoz ragaszkodom.

Elkészítette, mit tehetett mást, a vénasszony, amit kiszegődtek, a bárányt, a kefét, a vakarót; összecsomagolta, odaadta neki. Indult Vitéz János, megfogta a csikót a fülénél fogva, kihúzta a trágyaléből. Csutakolgatja, törülgeti. Azt mondja neki a vénasszony, nagy mérgesen most már:
- Vidd ki tüstént az udvaromról, ha már megnyerted!
Vitéz János hiába biztatta a csikót, az csak hevert tehetetlenül. Végül is nem tudott mit cselekedni, a nyakába vette a csikót, s úgy vitte ki. Bizony mondom, még a sarkán is folyt a trágyalé. De a csikó nehéz volt nagyon. Vitte jó darabot Vitéz János, vitte, amíg bírta, de aztán ledobta, s otthagyta, s ment egyedül tovább. De aztán mégiscsak megáll s gondolkozik: ej, visszamegyek érte! Visszament, megint fölvette a csikót, s most még messzebb vitte. De elfáradt megint; megint ledobta, megint otthagyta. De megint csak megállt és gondolkozik: ej, visszamegyek még érte! Visszament, megint fölvette, megint vitte. De ismét csak kifáradt.

Megint ledobta, megint otthagyta a csikót, hogy most már igazán nem viszi tovább. De újra csak visszatért, s újra csak fölvette a csikót a vállára. Megszólal ekkor a csikó:
- Kedves gazdám, Vitéz János, csak még ezen a hegyen vigyél keresztül, aztán majd én viszlek téged. Megörült Vitéz János, hogy az ő hitvány csikója így megszólalt. Most már örömest cipelte át a hegyen, bár a nyelve lógott, de csak vitte. Azt mondja neki a csikó:
- Csak vigyél, kedves gazdám, mert az a vén boszorkány fenn áll a kémény tetején, s onnan figyel, mit csinálsz velem. Csak azt várja, hogy végleg magamra hagyj.
- Várhatja - felelte Vitéz János.
Amikor keresztül értek a hegyen, azt mondja a csikó:
- Tegyél le csak, kedves gazdám!
Vitéz János letette. A csikó megrázkódott. A világ szeme még olyat nem látott, amilyen gyönyörű paripa lett.

- Ülj rám, és most már csak magadra vigyázz!
Fölült Vitéz János a csikó hátára. Hatot lépett, hatvan mérföldet haladtak. De a kémény tetején az a kutya vén boszorkány is ráült a szénvonóra, kezébe fogta a piszkafát, s elkezdte hadarászni: utána!
Egyszer csak azt mondja a ló:
- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány!
Hátranéz a legény, s azt feleli:
- Dehogynem, kedves lovam! Már itt is van! A piszkafával hadarászik maga körül, mindjárt utolér bennünket.
- Lökd csak le azt a kefét!
Lelökte Vitéz János a kefét. Olyan sűrű erdő lett mögöttük, mint amilyen sűrű volt a kefében a szőr. Mire a vénasszony azon a piszkafával keresztülverte, törte magát, bizony addig igen hosszú utat haladt a csikó.
Megint megszólal a csikó:
- Nézz hátra, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?
Hátranéz a legény, s azt feleli:
- Dehogynem, kedves lovam! A piszkafával mindjárt le fog rólad kavarni, úgy hadonászik.
- Lökd le azt a vakarót!

Lelökte Vitéz János a vakarót. Amilyen szöges, hegyes a vakaró, olyan hegyes, sűrű vidék válott belőle. Míg a vénasszony azon keresztül törekedett, addig igen hosszú utat haladtak. De aztán megint csak megszólal a csikó:
- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?
Hátranéz a legény, s feleli:
- Dehogynem! Már a sarkunkban van. A piszkafával mindjárt leüt rólad.
- Lökd le csak azt a sült bárányt!
Lelökte Vitéz János a sült bárányt. Akkor felordított a vén boszorkány:
- Na, Vitéz János, ebből sem eszel, mert megeszem előled!
Megállott a vén boszorkány, és megette a sült bárányt, de még a csontját is megszopogatta. Míg ő azzal az időt töltötte, addig bizony igen hosszú utat haladt a csikó. A boszorkány ismét majdnem utolérte őket, de akkor ők már a három sárkány országában jártak. Így csak utánuk kiáltott:
- Megálljatok, kutyák, kezembe kerültök még!
De már a három sárkány birtokába nem mehetett be. A sárkányok ott várták a határszélen.
Azt mondják Vitéz Jánosnak:
- No, sógor, most már több szerencsével mehetsz a feleségedért.
Vitéz János már másnap reggel elment a feleségéért. Most is éppen a forrásnál találta. Azt mondja neki:
- No, kedves egy feleségem, gyere, ülj föl, most már igazán elviszlek haza.
Azzal magához kapta a feleségét. A ló nekivágott a sivatagnak. Égig rúgta a földet, olyan villámgyorsasággal haladt előre. De közben otthon az istállóban egyszer csak rúgni-vágni, ágaskodni kezd Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, rákiált a lovára:
- Mi a baj, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép
gazdasszonyod?
- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!
- Ehetek, ihatok? Még utolérjük?
- Ehetsz, ihatsz, örökre is elalhatsz, akkor sem érjük többet soha utol.

De Hollófernyiges csak fölugrott a lovára, utánuk iramodott. Felszállt a levegőbe, s annyira sarkantyúzta a lovát, hogy annak már a vére is folyt. Egyszer csak odanyerít Hollófernyiges lova a Vitéz János lovának:
- Állj meg, kedves testvérem, ne hagyj megölni, mert már a vérem folyik.
Visszanyerít Vitéz János lova:
- Hát nem tudsz segíteni magadon? Eriggy fel vele a kék égig, és ugorj ki alóla. Ha leesik, kulimász lesz a föld színén.
Megfogadta a szót a ló. Felszállt Hollófernyigessel a kék égig, s ott kiugrott alóla. Hollófernyiges leesett, még egy lángosnál is jobban ellapult a föld színén. Akkor megállt Vitéz János lova, és visszament a másik lóhoz. Vitéz János a feleségét ráültette az ötlábú lóra, ő pedig most már a hatlábú lovon ment. Elértek a sógorokhoz. Vitéz János megköszönte a szívességüket, aztán indultak mindjárt. Útközben egyszer csak Vitéz Jánossal is felszállt a ló a kék égig, s ott kiugrott alóla, Vitéz János is már majdnem a földre esett, amikor a ló visszaugrott alá.
Azt mondja a ló:
- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?
- Meg bizony, kedves lovam.
- Látod, így ijedtem meg én is, mikor engem először a földre dobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, megint kiugrik alóla; de mire Vitéz János a földre esett volna megint aláugrott. Azt mondja a ló:
- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?
- Bizony meg, kedves lovam.
- Látod, így ijedtem én meg, mikor engem másodszor ledobtál.
Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, s megint kiugrik alóla. De mire a földre esett volna, most is aláugrott.
- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?
- Bizony meg, kedves lovam.
- Látod, így ijedtem én meg, mikor harmadszor ledobtál.
- Ne ijesztgess már, kedves lovam; szemenszedett búzát adok neked, és szűrt vizet hozzá.
- Nem is ijesztelek többet, édes gazdám.
Így értek haza, a királyi palotába. Ott megtartották még egyszer a lakodalmat. Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé, olyan nagy lagzi volt. Igaz volt, mese volt, füle-farka benne volt; aki evett kását, mondja ennek társát.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-11 12:10:17, szerda
 
 



Lázár Ervin: Százpettyes katica

- Apu!
- Tessék?
- Bejöhetek?
- Be - mondom megadóan.
Bejön, olyan méltóságteljesen, amennyire csak egy ötévestől telik.
- Írsz?
- Láthatod.
- Mit írsz?
- Egy történetet.
- Nemlétezik történetet?
- Micsodát?
- A Maul mondta, hogy te mindig olyan nemlétezik történeteket írsz.
- Ki az a Maul?
- Velem jár oviba, tudod, akinek az apukája mindig olyan kacskaringósan
néz.
- Görbén.
- Jó, akkor görbén... Ugye, a Maul egy nagy buta?
- Hát... nem is tudom...
- Én nagyon örülök neki, hogy te nemlétezik történeteket írsz.
- Nagyszerű! Akkor meg vagyok mentve.
- Most nagyon meg vagy mentve.
- Nagyon? Miért?
- Mert hoztam neked valamit.
- Mit?
- Egy nemlétezik történetet.
- Na, erre kíváncsi vagyok. Mondd el.
- Nem elmondós. Itt van a kezemben.
- Akkor mutasd.
- Na, mi ez?
- Ez? Egy katicabogár.
- Nézd meg jobban!
- Akárhogy nézem, katicabogár.
- Számold meg a pöttyeit!
- Kettő.
- Na, látod! Akkor ez öt pöttyét elvesztette. Vagy ellopták tőle. Ha
pedig se nem ellopták, se nem elvesztette, akkor ez egy nemlétezik
katicabogár.
- Sajnos, kislányom, ez egy létezik katica.
- Nem látod, hogy két pöttye van?
- Dehogynem. De teljesen szabályosan van neki két pöttye.
- Két pöttyel született?
- Igen.
- És mégis katica?
- Persze. Úgy hívják, változékony katica. Latinul Coccinella
bipunctata.
- Micsoda?
- Coccinella bipunctata.
- És amelyiknek rendes hét pöttye van, az is punktata?
- Az is, csak éppen septempunctata.
- És hogyha látok egy olyan katicát, amelyiknek tíz pöttye van, az
is létezik katica?
- Hát az én fejem sem káptalan. De várjál, mindjárt megnézem.
Valamelyik könyvben biztos benne van.
- Micsoda nem a te fejed?
- Káptalan.
- Az mit jelent?
- Hogy én se tudhatok mindent.
- És akinek a feje káptalan, az mindent tud?
- Majdnem mindent.
- A tízpöttyös katicát is?
- Azt is.
- De te nem tudod.
- Én nem.
- Akkor a te fejed kápos.
- Hát bizony, eléggé kápos.
- De én se tudom a tízpettyes katicát.
- Nem baj az.
- Akkor az én fejem is kápos.
- A tied is.
- De a Maulé, ugye, káposabb?
- Nem tudom, nem ismerem a Mault. Itt a könyv.
- Ha megtudjuk a tízpettyes katicát, akkor káptalan lesz a fejünk?
- Akkor még nem.
- De már nem lesz annyira kápos?
- Annyira már nem.
- Benne van?
- Benne. Tízpettyes katica, Coccinella decempunctata.
- És tizenegy pöttyös?
- Az is van. Coccinella undecempunctata.
- És olyan is van, amelyiknek egy pöttye sincs?
- Na, nézzük csak... olyan is van. Úgy hívják: bogáncs-katica.
- Szegény... mondj egyet, amelyiknek sok pöttye van!
- Sok pötty... sok pötty... na nézd csak! Ennek huszonnégy van. Úgy
hívják, lucernaböde. És nagyon kártékony bogár.
- Ő is punktata?
- De még mennyire! Subcoccinella vigintiquatuor punctata.
- És ha egyszer katicabogár, miért hívják... hogy is mondtad a nevét?
- Lucernaböde.
- Na, annak!
- Az van ideírva, hogy katicabogarak. És... várj, megszámolom...
negyvenhétféle van belőlük. De a neve nem mindnek katica.
- Hát?
- Van itt böde, bödice, félböde, füsskata, szerecsenatka, sőt
fekete-sárga katóka is van.
- És százpettyes katica?
- Százpettyes? Az nincs.
- Nincs benne a könyvben?
- Nincs. Sem a könyvben, sem a valóságban.
- De amikor én láttam.
- Százpettyes katicát?
- Azt. Aranylottak meg ezüstlöttek a pöttyei, és szárnya nem volt,
nem szárnnyal repült, hanem olyan forgóval, ami a helikopternek van.
- Ne mondd! Akkor az egy helitica. Vagy katikopter.
- Az bizony! Helitica és katikopter. Amikor láttam, éppen azzal a
bácsival beszélgetett, akit annyit emlegettél.
- Én? Mikor emlegettem?
- Most.
- Most? Milyen bácsit?
- Hát a Punk tatát!
- Na nézd csak, tényleg! Tehát a százpettyes helitica, vagyis
katikopter, beszélgetett a jó öreg Punk tatával.
- Igen. És nagyokat nevettek... Nem hiszed?
- Dehogynem. Nem azért írok én nemlétezik történeteket, hogy ne
higgyem.
- De ez nem nemlétezik történet, ez létezik történet - fölemelte az
ujját -, figyelj csak!
Figyeltem. Tűhegynyi zúgás a nyitott ajtó felől. És már benn is
volt. Aranylott és ezüstlött a száz pöttye. A légcsavarja elmosódó,
szivárványszínű kör a pöttyök fölött. A helitica! Leszállt az
íróasztalomra. Illegett-billegett, meg-megforgatta a légcsavarját.
- Na ugye! - mondta a lányom, de nem tudtam neki felelni - igaz, nem
is lett volna mit -, mert kopogtak.
- Tessék - mondtam.
Kitárult az ajtó, és egy nagy szakállú apóka lépett a szobába.
Biccentett.
- Jó napot. Punk tata vagyok. Nem látták a heliticámat? Azaz a
katikopteremet?
- De itt van - mondtuk egyszerre nagy boldogan.
- Na végre! - sóhajtott fel Punk tata, és lehuppant egy karosszékbe.
- Mindig elcsavarog.
A lányom rám ragyogott.
- Látod, mégis hoztam neked egy nemlétezik-létezik történetet.
- Nagyon rendes vagy - mondtam, a szemem hol a heliticán, hol meg
Punk tatán.
- Megírod?
- Meg.
- A Maul úgyse fogja elhinni.
Azt akartam mondani, hogy mit csináljak, nem tudok a Maulon segíteni,
de Punk tata közbevágott.
- A Maul nem számít - mondta -, nagyon kápos a feje.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-10 12:19:52, kedd
 
 



A szerelmes virág (Vietnami népmese)

Ez a történet egy olyan helyen esett meg, ami már nincs többé, és valaha Nyugati Kertnek nevezték. Réges-rég volt egy elhagyott nagy kert, tele barackfával, ami hajdanán egy híres mandariné volt. Ha Njan, egy ifjú diák, mindennap elment mellette, amint reggelen te iskolába indult, és esténként hazatért. Egy este a diák a szokásosnál később jött haza. A tavasz utolsó havának teliholdja kék fénybe vonta a megújuló világot. A diák önkéntelenül megállt a fehér bársonyba öltözött, virágba borult kert mellett, és belesett a kerítésen. A kert mélyén, egy tisztáson fehér árnyak táncoltak némán. Ha Njan elbűvölve nézte őket, ám a táncosok egyszer csak ezüstös kacagás közepette abbahagyták a táncot. Ekkor egy csodaszép leány termett a kerítésnél, oly hirtelen, mintha a szelek szárnyán jött volna.
- Isten hozott - mondta szelíden.- Én nap mint nap látlak az úton, de még sohasem tudtam beszélni veled. Ismerkedjünk hát meg. Az én nevem Hoa Nai, más néven Barackvirág. És te ki vagy?
A diák megilletődve válaszolt:
- Nemes kisasszony - mondta meghajolva-, én csak egy szegénydiák vagyok,
akinek hajléka itt van a közelben. Egy idős írástudónál lakom, alig pár lépésnyire innen. "
A lány behívta a diákot a kertbe, és végigvezette az illatos virágok között.
Átléptek néhány leomlott falon, és kéz a kézben elsétáltak egész a fűzfasorig, a lótuszvirágokkal teli tó partjáig. Ott a lány Ha Njant megismertette társaival, és kérte, vegyen részt lakomájukon, melyen bódító gyümölcsöket szolgáltak fel mandulaborral. Késo éjszaka volt, mikor elváltak egymástól. Másnap este Ha Njan az olajmécs sápadt fényénél épp leckéjét írta, mikor a szél barackvirágillatot sodort be a szobájába. Hirtelen egy lélegzet melegét
érezte tarkóján, mintha valaki a válla fölé hajolna. Hátrafordult: s az előző nap megismert Barackvirág állt mögötte mosolyogva, a tegnap esti fehér bársonyruhájában. A fiú percekig nem tudott szólni a meglepetéstől. A váratlan vendég szerelemvágyón ölelte át tekintetével, a hangja olyan volt, akár a levelek közt sóhajtozó szellő.
- Úgy látom, megijeszt a váratlan látogatás. Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek!
Ha Njan hirtelen magához tért, és bocsánatot kért a lánytól. Elkapta kezét,
mely hűvös volt, akár a harmat.
- Maradj még, maradj! Ha az Ég akaratából társak lehetnénk, én lennék a legboldogabb, és életem utolsó percéig ragaszkodnék hozzád!
A rá következő hetekben Ha Njan sorra megízlelte az első szerelem minden gyönyörét. Az éj leszálltával Barackvirág mindennap eljött hozzá, de aztán tüstént magára hagyta, amint felhangzott az első kakaskukorékolás. Ha Njan hiába is próbálta reggelig marasztalni.
A diák félelemmel vegyes boldogságban élt. Annál inkább, mivel szerelme napról napra csak hervadozott, és láthatóan egyre szomorúbb lett. Mikor az okát firtatta, a lány csak sóhajtozott.
Egy este a lány későn érkezett,és elmondta, hogy hosszú útra készül.
- Kedvesem! - mondta. - Én ma éjfélkor elmegyek. Sorsom parancsolja így, s ellene mindketten tehetetlenek vagyunk. Ha még gondolsz rám, mikor az első nyári zápor megjön, gyújts egy tömjénrudacskát rövid szerelmünk emlékére.
Titkon letörölt egy könnycseppet, majd levetette fehér bársonypapucsát, és a fiúnak ajándékozta. Kérte, hogy forduljon hátra, s azzal örökre eltűnt.
Ha Njan mintha csak tünékeny álmot látott volna. A környék első kukorékolásai éjfélt jeleztek. E pillanatban villám hasított végig a sötét égbolton, és szakadó zápor zúdult a földre: megjött a nyár! Szomorú szívvel égetett el három tömjénrudacskát. Majd kezébe vette, és
megsimogatta a kis fehér bársonypapucsokat, amit kedvese emlékül ráhagyott. Ekkor valódi csoda történt. Mikor a tömjénrudacskák elhamvadtak, mindkét papucs átváltozott hófehér virágszirommá, melyeket egy könnyű szellő nyomban kisodort a nyitott ablakon.
A zápor csak reggelre állt el. Amikor Ha Njan elment a Nyugati Kerthez, a lehullott virágszirmok mint egyetlen hófehér halotti lepel borították el a földet. Akkor értette meg, hogy őt a virág lelke szerette, s hogy Barackvirág immár örökre elment a tavasszal.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-02 15:06:19, hétfő
 
 



A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
(Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyvéből)
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-02 15:01:18, hétfő
 
 



BENEDEK ELEK:
A TIZENKÉT VARJÚ

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az asztalfiában.

Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.

Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem volt. Nagy elkeseredésében azt találta mondani: - Ó, istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!

No, halljátok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a szempillantásban a tizenkét fiú mind varjúvá változott, s mert hogy éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el! Hej, nagy erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az isten úgy elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája.

Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy miért sír, miért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer: - Lelkem édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s addig vissza sem fordulok, amíg a bátyáimat meg nem találom.

Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány elbúcsúzott az édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.

Ment, mendegélt a kislány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszön a kisleány illendőképpen: - Adjon isten jó estét, öreganyám!

Fogadja az öregasszony: - Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja a kisleány: - Ó, lelkem öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében elrepültek hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk.

No bizony, én magam sem hallottam hírüket, te leányka, hanem ezen a rengeteg erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az aljában egy ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az talán útbaigazít.

Mert hogy éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát adott a kisleánynak, aztán vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel pedig, amikor fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranykörtét. Megköszönte szépen a kisleány az öregasszony nagy jóságát, elbúcsúzott illendően, s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az úton, amelyikbe az öregasszony beleállította. Estére kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s kerek erdő aljában bement a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb asszony üldögélt a kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan.

Köszön a kisleány: - Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja a kisleány, hogy mi járatban van.

- Jaj, édes leányom - mondja az öregasszony -, hírét sem hallottam annak a tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön túl, kerek erdő aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít. Ez az öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat, s amikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranyalmát, hadd menjen aztán isten hírével. Szépen beállította egy ösvénybe, s ugyan lelkére kötötte, hogy abból ki ne térjen. Megköszönte a kisleány az öregasszony szíves jóindulatját, elindult az ösvényen, s meg nem állott, amíg ahhoz a kis házacskához nem ért, ahol a harmadik öregasszony lakott. De vagy volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a nénjük olyan öreg volt, hogy az orra a földet verte, s azon pergette az orsaját.

Köszön a kisleány nagy bátran: - Adjon isten jó estét, öreganyám.

No, áldott szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bizony bekaptalak volna. De hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja a kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik elrepültek tizenkét varjú képében.

Hát bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz - mondja az öregasszony, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden áldott nap az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy vagy, el nem mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy annak a teteje az eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan csudaírem, hogy ha azzal megkened a gyenge válladat, szárnyad nő, s bátyáidhoz repülhetsz. No, megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre, mindjárt levetette az ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a csudaírrel mind a két vállát.

- No most, kisleányom, vacsorálj, s feküdjél le, reggelre olyan szárnyad lesz, hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz. Hát csakugyan reggel, amikor fölkelt a kisleány, olyan szép két szárnya volt két gyenge vállán, hogy - csupa csuda. Az öregasszony adott még neki két aranydiót, s aztán isten hírével útnak eresztette. Megmutatta, hogy milyen irányba repüljön, s a kisleány repült, csattogtatta szép sugár szárnyacskáját, hogy csak úgy suhogott belé a levegőég.

Hét nap s hét éjjel folyton repült, akkor aztán fölért a szikla tetejére. Hát ott mit talált? Ott bizony egy olyan ragyogó aranypalotát talált, hogy a szeme is káprázott a szertelen ragyogástól. Ő bizony nem kérdte: szabad-e, nem-e, nagy bátran belép a palotába, végigmegy a tenger sok szobán, de ott ugyan egy élő lelket sem talált sehol. Volt minden szobában asztal, ágy, szék, s minden csupa aranyból, ezüstből, aztán kifordult a konyhára, s volt ott főzni-sütnivaló annyi, hogy a szeme nem tudta belepni.

- Ó, bárcsak itt laknának az én bátyáim - sóhajtott föl a kisleány. De gondolta is, hogy itt laknak bizonyosan, mert megszámlálta, s éppen tizenkét szoba volt, minden szobában egy ágy. Hamarosan nekikészülődött, fölseperte a konyhát, pompás vacsorát főzött, tizenkét személyre terített, ki is tálalta, tizenkét tányérba levest meregetett, aztán mind a tizenkét tányérból evett egy keveset. Várta, várta, sokáig várta a bátyjait, de azok csak nem jöttek, s a kislány erősen elálmosodott. Sorba nézegette, próbálgatta a tizenkét ágyat, hogy melyikbe feküdjék le, aztán mégiscsak a tizenkettedikben maradott. Abba szépen lefeküdt s elaludt.

Alighogy elaludt a kisleány, jön haza a tizenkét varjú nagy károgással s szárnycsattogással. De bezzeg volt nagy álmélkodás! A konyhán valaki sütött-főzött, a szobákat valaki kisöpörte, az ágyakat megvetette, az asztalt megterítette. Az ám, evett is mind a tizenkét tányérból, csipegetett a kenyérből.

- Ugyan ki járhatott itt? Végigrepdesik a szobákat, sorba nézik az ágyakat, betekintenek, kukucskálnak az ágyak alá, s hát a tizenkettedik ágyban kit látnak? - Ez a mi húgocskánk! - károgott egyszerre a tizenkét varjú, s összecsattogtatták a szárnyukat nagy erős örömükben. Abban a szempillantásban fölébredt a kisleány, s volt öröm, de milyen öröm! Nem találták a helyüket.

- Ó, lelkem testvéreim, csakhogy megtaláltalak! - örvendezett a kisleány. - Gyertek haza velem, gyertek, ne sirasson többet édesanyánk.

- Hej - sóhajtott a legidősebb varjú -, most még nem mehetünk veled, amíg az átok alól fel nem szabadulunk. Eredj haza te magad, édes húgom, s mondd meg az édesanyánknak, hogyha a hüvelykujját felhasítja, s kifolyó piros vérével tizenkét inget s gatyát varr nekünk, csak úgy szabadulhatunk fel az átok alól, akkor ismét fiúkká változunk. Mondd meg azt is, hogy amíg varr, senkinek egy szót se szóljon, máskülönben kárba megy keserves-kínos munkája.

De csak egy pillantásig sem volt maradása a kisleánynak: repült haza az édesanyjához, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Mire hazaért, a szegény özvegyasszony betegre sírta magát, hogy ím elvesztette a leányát is, s magára maradott, mint az útszéli fa. No, most egyszerre vége szakadt a betegségnek s a nagy szívbéli búbánatnak, ahogy hazajött a kisleány, s elmondta a bátyjai üzenetét. Egyszeribe elővette a szegény asszony, ami vászna volt, szabott tizenkét inget s tizenkét gatyát, aztán felhasította a hüvelykujját, s ahogy folydogált a vér belőle, azonmódúlag húzta a tűbe, meg nem állott a keze, varrott éjjel-nappal.

Jöttek hozzá a szomszédasszonyok, kérdezték, vallatták. hogy ugyan miért varr a vérével, mikor erősebb a cérna, de a szegény asszony egy szót sem szólt, míg mind a tizenkét inget, a tizenkét gatyát meg nem varrotta. Mikor a tizenkettedik is kész volt, hát - csak hallgassatok ide! - berepült az udvarra nagy szárnycsattogással a tizenkét varjú, ott kétszer-háromszor körülrepdestek, s aztán - huss! be a szobába. Ott leszállottak a földre, megrázkódtak, s egyszeribe visszaváltoztak fiúknak.

No hiszen, sírt a szegény asszony, de most már örömében. Jött az egész falu csudalátni. Aztán egy nap múlva, két nap múlva visszament a tizenkét fiú az aranypalotába, onnét elhordozták a temérdek sok kincset, amit varjúéletükben gyűjtögettek, hordottak össze. Bezzeg volt ezentúl kenyér, de még kalács is annyi, hogy a kutyának is kalácsot vetettek. Aki nem hiszi, járjon utána.
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
szeretettel
  2011-05-02 14:50:30, hétfő
 
 



MÓRA FERENC: TÓT ANTAL KÖRTÉI

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak.
Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt
a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak
Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a
kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért
hívták így, mert ha szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal
vigasztalta meg:
- Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az Isten!
Soha tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét
hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel:
- Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a magad lábán meg bírsz
állni.
De két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról, csak kalaplevéve.
Egyszer Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő
számára valami viseltes kalap a padláson.
- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr. - Hiszen nem tűri a
te bozontod a kalapot.
- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű. - Ségyellem, hogy azs egés
város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert mán hús estendeje
elvesejtettem a kalapomat.
- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta
Fütyűt, hogy grófnak is elmehetett volna, ha jobb dolga nem akad.
Fukar Tót Gáspár azonban mindig megcsóválta a kevély fejét, mikor az effajta
hírek fülébe jutottak.
- Azt mondom én, nagy baj lesz még ebből a sok sebajból.
S az lett abból csakugyan, hogy Tót Antal úr egyszer hiába nyúlt a
ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola
udvarán.
- Sebaj, no - vigasztalta magát -, van Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy
olvasni se győzi.
Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte aranyát, szakajtóval a bankót. Nem is
mondta a bátyjának, hogy nem ad, inkább azt mondta, ad, de nem adja ingyen.
- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi rétet - szegezte testvérére
hideg nézésű szemét.
- Sebaj, no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már furatta a szegények
kútját.
Iskolát, kórházat építtetett, éheseket etetett, rongyosokat ruházott, s
lassankint minden pénzét elsebajozta a jó szívével.
Föld, erdő, szőlő, minden a fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt
egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.
- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám
alatt is.
S úgy is lett, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mindig lehúzta a
piros képű csengettyűkörte. Vándor, gyerek, koldus az alól el nem ment
éhesen, s Antal úr együtt bólogatott a nevető körtékkel:
- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyerekeknek hagyom, ha engem
betakarítanak az Isten csűribe.
S végigsimogatta tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna
neki:
- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!
S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan
csörgette meg az ágait, mikor a Nekopogi kovács özvegye állt alája nagy
jajszóval:
- Nagy bajban vagyok, lelkem. Elvitte a tehénkémet zálogba Gáspár tekintetes
úr. Mi lesz most már belőlem?
- Sebaj, lelkem - szaladt ki Antal úr száján a szó, de aztán megzavarodva
nézett körül, hogyan is segíthetne ő ezen az isten szegényén, mikor egyebe
sincs már egy körtefánál! S azt is elszánta már a szegényeinek!
- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öreg úr két szeme. Aztán elballagott
az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta,
mérgesen taszította be a fiókot.
- Magam is szegény vagyok!
- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a
körtefámat megveheted?
Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Amúgy is régen szúrta a szemét, hogy a
bátyja a város minden szegényét odacsődítette a fája alá.
- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr - Visszaadod a Kovácsné
tehénkéjét, s tied a körtefa.
- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öcs.
- Sebaj - szaladtak mosolyba Antal úr arcán a ráncok -, de van egy
kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, mint a fám, temessetek el velem a
síromba egy kosárka körtét. Legalább annyit szeretnék megmenteni a
vagyonomból.
- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után.
Az pedig olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a
családjához szokott.
Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki. S úgy kell
lenni, hogy lelke van a fának, mert annak minden levele csörgött-zörgött
egész éjszaka, pedig a szél se fújta.
Mit beszélgetett az öreg fa meg az öreg ember, ki tudná azt? Csak az biztos,
hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a
fája alatt.
De kedves, szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor
odatették ravatalára a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is
mosolygott volna:
- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!
S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a
bátyja emlékét nem vághatta ki vele az emberek szívéből.
Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s a temetőben ma is Antal úrnak
van a legszebb síremléke. A behorpadt sír felett kicsiny körtefaerdő zúgatja
lombjait; mikor a gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy a futkározó
gyerek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidáman suhan át a szellő a fák
koronáján:
- Ugye hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?
 
 
0 komment , kategória:  mesék  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 199
  • e Hét: 199
  • e Hónap: 79757
  • e Év: 2021037
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.