Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gyöngy versei
  2019-01-12 21:45:24, szombat
 
 







GYÖNGY VERSEI


"Mindig szerettem az irodalmat, de inkább a versek vonzottak. Nemrégiben megpróbálkoztam a versírással, melynek témája a szerelem körül forgott. Kedvenc költőm Radnóti Miklós, de éppúgy kedvelem Paul Géraldy verseit is."

Szigetszentmiklóson él.

/Gyöngy alkotói adatlap/



Link



Napkorong

Link








AGGÓDÁS


Halkan, nesztelenül ereszkedik rám az éj,
Ugyanígy talál meg a hajnali pirkadat is.
Az éj csendje finoman átöleli háborgó lelkem.
Remegő mellkasom kapkodva szívja a levegőt.

A mindennapok harcát az aggódás váltja fel,
Betegség szele lengi át a szoba félhomályát.
Félelem szorítja béklyóba szívem és lelkem.
Rettegek, didergek és imádkozom, suttogva.

Istenem! Kérlek, ne legyen baj, űzd el a félelmem,
Segíts megtalálni a kivezető utat, hinnem kell!
Hinnem, hogy meggyógyul, hogy nem lehet...
Nem lehet másként ugye, igazságtalan lenne!

Virrad, belopózik észrevétlenül a fény, az élet!
Menekül a sötétség, mert felváltja a napfény...
Csörren a telefon, ugrok, jó hír, jobban van!
Múlik a félelem, enged a szorítás, érzem az éltető levegőt!







AKARNI KELL ÚJRA...


Ülök és nézem az asztalon égő gyertyát,
Gyertya, mely lassan csonkig ég.
Arcok, emlékek, villanások, találkozások,
Képekké rendeződnek össze szemeim előtt.

Eszembe jut megannyi átvirrasztott éjjel,
Önmarcangolás, ezerszer újraértékelt tett.
S a hang, mely mindig próbált átsegíteni,
Ne add fel az álmaid, mert egyszer sikerül!



Lassan felváltja a sötétséget a hajnal fénye,
A gyertya is leégett már, csak a füstje maradt.
Fázósan összehúzódok a fotelban, s tűnődök,
Félek, pedig erre vártam, a boldogság madarára!

Itt van, csak egy karnyújtásnyira tőlem, mégis...
Tudom még nincs közös múltunk, de lehetséges.
Lehetnek csodás együtt töltött perceink, napjaink.
Csak merni, hinni és főként akarni kell mindezt!







AMIKOR MÉG ÖLELTÉL


Amikor még öleltél, éreztem szeretsz.
Nem tudtam, hogy az évek múlásával
Ennyire fog fájni a hiánya!

Felhők paplanán úsztunk a boldogságban,
Izzott a mindent elsöprő szerelem.
Miért ér véget minden, ami gyönyörű?

Jég karcolta szívem zökkent a valóságba,
Csipkézett kristályok gurulnak arcomon
Kőburokba láncolt lelkem emlékeztet a múltra!

Amikor még öleltél... amikor még szerettél!







ANYÁK NAPJA ELŐESTÉJÉN


Kezemben margaréta helyett, gyertyaszál!
Hosszú évek óta ez lett az anyák napi virág.
Szavak helyett könnycseppek buggyannak.
Mosoly és puszi helyett, remegő kezű gyertyagyújtás.

Köszönöm, hogy vártál, s életet adtál nekem.
Köszönöm azt a sok szépet, és jót mire tanítottál.
Köszönöm a boldog, gondtalan gyermekéveket.
Eltéphetetlen szál köt hozzád egy életen át.

Nem feledtelek drága ÉDESANYÁM!

(A margaréta volt édesanyám kedvenc virágja)







AZ ÁLMOK VILÁGA...


Az álmok világa a mi világunk, az enyém, s a Tiéd,
Benne minden lehetséges, remény, szerelem, közös jövő!

Az álmok világában boldogság és ölelő karod vár,
Benne megszűnik az idő, s a hiányod okozta fájdalom!

Az álmok világában minden oly egyszerűnek tűnik,
Benne egymásra találhatunk, s nem kell búcsúznunk soha!

Az álmok világa varázslatos, hol jó Neked, s nekem,
Benne megbújhatok két karod ölelő biztonságában!

Az álmok világában elmerülhetek két szemed sugarában,
Benne értelmet nyernek az átvirrasztott, átsírt éjszakák!

Az álmok világa gyönyörű, nincs benne félelem, s alkuvás
Benne örökkön-örökké szerethetjük egymást, Te meg én!







AZT HITTEM FELEDNI TUDLAK...


Azt hittem feledni tudlak,
Azt hittem, hogy könnyű,
S ha telnek az évek minden oly egyszerű!

Azt hittem már nem fog fájni,
Azt hittem csak emlék leszel már,
S ha telnek az évek, minden tovaszáll!

Azt hittem elszárad a rózsa is,
Azt hittem a színe sem lesz sárga,
S ha telnek az évek, az illata is vele száll!

Azt hittem sírni sem fogok többé,
Azt hittem kőbe záródott a szívem,
S ha telnek az évek, a múlt többé nem fáj!

Azt hittem feledlek végleg,
Azt hittem elég, hogy telnek az évek,
S bár teltek az évek, de kevés lett hozzá az ÉLET!







ÁLOMBELI UTAZÁS


Álmomban hozzád utaztam, mint régen.
Robogott a vonat, kattogtak a kerekek,
S én néztem az ablakból a tovatűnő tájat.

Emlékeimbe merülve, néha felpillantva,
Mosolyogva vártam, hogy megérkezzek.
Megérkezzek oda, ahová örökké vágytam!

Kis állomás, rohanó emberek, várakozás.
Boldogság, mikor megpillantalak, hiszen vársz.
Ölelés, csókok, ez a viszontlátás öröme!

Robogó vonat, tovatűnő emlékek, álmok,
Vágyakozás, megérkezés, megannyi érzelem.
Soha el nem múló lázas szerelem.







BARÁTSÁG


Szomorú valóság,
Egyenlőtlen harc,
Sárba tiport szép napok.
Hová tűnt az őszinteség?
Egy napon ráébredsz, ez nem volt más,
Csupán ÉRDEKBARÁTSÁG!

Keserűség mardossa lelked,
Ízekre téped önmagad,
Hogy ismerhetted ennyire félre?
Távolodik, s kihuny benned a szeretet fénye,
Szívedben pulzál a kiköpött fájdalmas szó!
ÉRDEKBARÁTSÁG!

Jegyezd meg te balga!
Most és mindörökké, hogy többé ne fájjon!
A barát melletted marad, összedőlhet az ég is!
A barát melletted áll, s nem vív veled csatát!
Őszinte, elmondja mit rontottál el!
Ha nem ilyen volt, akkor ne sajnáld, hogy vége!

Hiszen csak egy ÉRDEKBARÁTSÁG volt!










BELOPAKODOTT AZ ŐSZ


Dér csipkézte ágakon,
rozsdabarna hajnalon,
belopakodott az ősz.

Tovatűnt a nyár reggeli
zamatos harmata,
elillant nyomtalanul.

Ködpárás falevelek,
Színes avarrá egyesültek,
A természet örök körforgása.
Belopakodott az ősz!







BÚCSÚT INT A NYÁR


Búcsút int a nyár, tétován elköszön,
Régen így búcsúztunk mi is egymástól.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett,
Lábunk alatt lehullott ezerszínű falevelek.
Éreztük, a búcsú nem lehet végleges!
De szükséges!

Sok év után, ismét itt lépkedsz mellettem,
Most nem fáj, hogy búcsúzik a nyár.
Ugyanolyan szép az ősz, mint egykor,


Csak mi lettünk őszebbek, csendesebbek.
Ez most nem búcsú, ez TALÁLKOZÁS!

Nézzük egymást csendben, kutatón,
Mosolygok, mert fogva tart két szempár.
Mosolyogsz, mert megigézett újra az a két szempár!
Körülöttünk megállt az idő, beszédes a csend.
Fogjuk, szorítjuk egymás kezét és érezzük,
Szükséges!







CSAK TE MEG ÉN


Ez volt a kedvenc dalunk, a mi dalunk,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt.
Dúdoltuk halkan, suttogtuk lágyan,
Csak te meg én, nem lehet másként.

Csillogó szemmel figyeltük egymást,
Pezsgett a vérünk, égett az ajkunk.
Ringattál lágyan a dal ütemére,
Csak te meg én, nem lehet másként.

Sodort az élet, elsodort egymástól,
A dal önálló életre kelt nélkülünk.
Belesajdult a lelkem, ha hallottam valahol,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt.

Sok-sok év után most újra itt vagy velem,
Csak te meg én, dúdoljuk ismét.
Ringatsz lágyan, szerelmesen,
Csak te meg én, lá-la-la, örökre együtt!

Most már tudjuk, örökre együtt!







CSENDÉLET

(Munkácsy Mihály: Virágcsendélet c. festménye nyomán)


Színes virágok festett kavalkádja,
Élénkpiros színtől a haragos zöldig,
Korsóba rendeződve tárulnak felém.

Asztal közepén szirmaikra vetül a fény,
Néhány szál kibújva a csokor öleléséből,
Magányosan lehullva, halkan száradva.

Csend és nyugalom honol köröttük,
Virágok bársonyos szirmainak ölelkezése,
Összhang a vágy cseppjeinek gördülésére.

Pompás csokrot festett a festő palettája,
Mi egykoron illatot ontó bokréta volt,
Ma porlepte festmény a régmúlt idők szépségéről.







CSILLAGMESE...


Ezernyi kis csillag ragyog a sötétben,
S te vágyakozva tekintesz az ég felé.
Sóhajtva suttogod szerelmed nevét,
Hiszen tudod, a csillagok hallgatnak!

Nézed a milliónyi villódzó fénypontot,
Álmodsz magadnak egy szép világot.
Az álom, a csillag és a mesék csodáját,
Hiszen tudod, ott minden lehetséges!

Álmod egy csodaszép csillagmese,
A párját kereső, s megtaláló csillagról.
Két, örökké izzó fény a végtelenben,
Hiszen tudod, ott minden lehetséges!







CSILLAG VOLTAM...


Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Csillag voltam, sok apró csillag között.
Milliónyi sok kis fénylő pont az égen,
Ki párját keresi, s megleli a végtelenben.

Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Csalóka álom, képzelet játéka csupán.


Egy parányi ragyogó pont a sötétben,
Mely fényesen, vakítón uralja szíved.

Álom volt, vagy valóság, ki tudja?
Egy gyönyör?, ezüstszín? hullócsillag.
A végtelen egy parányi része talán,
Csillag, az álom és valóság határán.







EGY BESZÉLGETÉS


Egy beszélgetés, egy mondat, egy szó,
Amitől újra felsejlik a múlt.
Nem fájón, nem bántón, de bénítón.

Újra örülni tudok, ha látlak,
Hallom hangod, mely régen elbódított,
Mint a szerelem vad mámora.

Újból tudunk egymással beszélgetni,
Melegség járja át testemet, lelkemet.
Jóleső érzés kerít hatalmába, mi ez?

Telnek a percek, órákká válnak,
S nem vesszük észre, hogy szaladnak.
Mondanivaló akad bőven, ne siess!

Mi hajdan fájt, ma csak mosolygok már,
Nem látom éj-sötéten a jövőt.
Múlt, jelen, jövő kibékülhet egymással?







EGY FÉNYKÉP MARGÓJÁRA...


Egy fénykép, mely sok mindent elárul,
Egy fénykép, mely az életünk villanása.
Boldogság, öröm, szerelem látszik rajta,
S a pillanat tovatűnő varázsa.

Egy fénykép, mely a kezembe került,
Egy fénykép, mely egykor májusban készült.
Reménytelenség, bánat, fájdalom a látványa,
S a pillanat nem múló keserűsége.

Egy fénykép, mely összeszorítja a torkom,
Egy fénykép, mely könnyeket csalt szemembe.
Hazugság, hiszen él még bennem e szerelem,
S a pillanat elfeledett reménye.










ELFÚJT A SZÉL...


Elfújta szerelembe szőtt érzéseim a szél,
Szél borzolta levelek között hallom tovasuhanó lépted.
Megborzongok, de már nem fáj, elfújta a szél.

Viharos, gonosz szél, egyszer csak útra kél,
Nem kímél, nem hagy reményt, csak tombol.
Rásimítja hideg fuvallatát arcodra, hogy sírj!

Süvöltő szél egyszer lecsendesül, megpihen,
Lágy fuvallatként érinti, cirógatja arcod.
S illata visszahozza az elveszettnek hitt meseszép érzést!










EMLÉKKÖNYVEM...


Kezembe került egy drága könyv,
Az ifjúságom legféltettebb kincse,
Megannyi kis emlék fért el benne,
Parányi lakat őrizte csodás titkát.

Melegség öntötte el szívem, lelkem.
Mert benne versek, rajzok vannak,
Kis szívecskék, s a közepében nevek,
Sok-sok kedves barát álma, s vágya!

Annyi szépet és jót kívántak nekem,
Hogy mennyi valósult meg belőle?


Mi lett a világot megváltó álmokból?
Azt sajnos csak én tudom egyedül!

Hol vagytok Ti kedves versírók?
Merre jártok drága játszótársaim?
Vajon az élet hová sodort titeket?
Úgy szeretnék találkozni újra veletek!

Már fátyolosan látom csak a sorokat,
Peregnek a könnyeim, mint az esőcseppek.
Feltör bennem egy csodálatos érzés,
Az ifjúság mindent elsöprő mámora!







ÉN VAGYOK A GONDOLATOD


Én vagyok a gondolat, a féltve őrzött titkok,
el nem mondott vallomások ismerője
talányos, rejtélyes, távoli világ a horizonton.
Fel-fel bukkanok álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a gondolatod...

Gyötörlek, kínozlak, megsebezlek, kitalállak
százszor, mert hiszem, találkozunk egyszer.
Megbújok az álmaidban, élek a gondolataidban
Visszatérsz hozzám ezerszer álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a gondolatod...

Rám gondolsz ezerszer, nem tudsz szabadulni
Fogva tartalak, mert szeretsz, nem menekülhetsz.
Amióta először éreztél, hiányzom évtizedek óta
Akkor elhagytál, de maradtam álmatlan éjszakáidon, mert
Én vagyok a te gondolatod...







ÉRZÉSEK


Mikor a szemedbe nézhetek,
Megköszönöm, hogy létezek.
Pillantásod parázsként éget,
Látom benne a jövő ígéretét!

Nincs más, mint ez a perc,
Múlt, jelen, jövő végtelenje.
Ami vagy, és ami én vagyok,
El nem téveszthető érzések.

Te azt mondtad folytassuk,
Én azt feleltem, kezdjük újra.
Ugyanaz a két csillag ontja ránk sugarát
Ott vagy az álmaimban, s én a Tiédben!







ÉRZÉSEK TÜKÖRKÉPE


Akár a tópart ezüstös vizében arcom visszatükröződése.
Múlt és jövő, fájdalom és öröm, álom és vágy fodrozódása.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Tó mélyén a színes kavicsok, mintha simogatnák arcom.
Nézem, s várom a csodát, amit látni szeretnék, az arcod!
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Arcod az arcom mellett lágyan, érzékien tükröződik.
Örvénylő vihar haragos moraja nem festi zöldre színét.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!

Elhagyott öböl csendjeként borul ránk a nyugalom.
Boldogság és szerelem képei fodrozódnak ringatózva.
Látomás, csak egy látomás, semmi más!







FIATAL VOLTAM...


Fiatal voltam, szerelmes, és szép,
Fiatal voltál, szerelmes és szőke.
Tele voltam célokkal és vágyakkal,
Vágyakkal, melyeket Veled élhetek át.

A tavasz elhozta nekünk az álmunk,
Család lettünk, s én boldog feleség.
Azt hittem e boldogság örökké tarthat,
S nem vethet rá árnyékot egy új varázsa.

Én bíztam Benned rendületlenül,
Benned, ki akkor már gondolatban máshol élt.
Nem számított semmi, mert hajtott a vágy,
A vágyad, mely erősebbnek bizonyult nálad.

Elhagytál, s magaddal vitted az álmaim,
Az álmaim, melyek az idő múlásával
Ma már csak a képzeletemben élnek.
A képzeletemben, ahol nincs se tér, se id?.

Tudom, ezerszer megbántad már mit tettél.
Megbántad, mit ellenünk elkövettél.
Álmaimban ott állsz a hídon s nyújtod kezed,
Indulnál felém, de hiába, többé nem érhetsz el!







FOHÁSZ...


Istenem! add, hogy szeretni tudjak,
Add meg még egyszer ezt a csodát!
Engedd, hogy szívem kinyíljon,
S a kőbezárt érzelem végre kitörjön!

Istenem! légy kegyes hozzám,
Ne büntess, mert vétettem egyszer!
Ezerszer megbántam már mit tettem,
Engedd, hogy szeretni tudjak ismét!

Istenem! tekints le rám, kérlek,


Ígérem nem fogok hibázni többé!
Csak segíts, hogy szeretni tudjak,
S érezhessem újra a szerelem ízét!

Istenem! Mielőtt örökre elröppenek,
Engedd, hogy boldog legyek egy picit!
Meglátod nem leszek 'telhetetlen',
Beérem egy csodálatos szerelemmel!







FOREVER AND EVER
RÓZSALOVAG


Álomvilágom lebegő képein
újra itt vagy éj szerelmem.
Gyönyörű szál
sárgarózsát nyújtva felém.
Nem érlek el!
Rózsalovag merre vagy?

Képzeletem varázsszőnyegén
lépdelsz könnyedén.
Felém hajolsz
fülembe suttogod.
E sárgarózsa szerelmed záloga
Örökkön-örökké a miénk!

Ködbe burkol Álomvilágom
ahol minden lehetséges.
Illan az álom, közel az ébredés
marad egy lehullott sárga rózsaszirom.
Nem érlek el!
Rózsalovag merre vagy?







GONDOLATOK


Futnak a nappalok, cammognak az éjszakák,
Néhány boldog óra, csókok, vad ölelések,
Utána búcsú, s marad az álmok végtelenje!

Létezünk, vagyunk, vágyunk az elérhetetlenre,
Keressük a boldogságot, s ha megleltük végre,
Kicsit belehalunk, s nem lehet a miénk örökre!

Majd egyszer! remélünk, hiszünk, bízunk benne,
Addig beérjük annyival, amennyit kaphatunk,
Szeretünk, s menekülünk az álmok csendjébe!







GONDOLATOK...


Jó veled beszélgetni, élvezem minden percét,
Melyek pillanatok alatt órányira sűrűsödnek.
Szeretem, ahogy beszélsz, de nem engedsz közel,
Védőburkot vonsz magad köré, s kettőnk között
Egy áttörhetetlen bástya tornyosul, örökre?

Próbálom megfejteni a mögöttes tartalmat,
Érzéseket, vajon én, mit válthatok ki belőled?
Mi lehetek? Latolgatom egyre, választ nem lelek.
Egy felnőttkorban meglelt gyerekkori Jó barát ?
Talán, ennyi egészen biztos, ha más nem is.

Te mindenben megtalálod a szépet, s örömöd leled,
Én benned találnám meg ezt az örömöt, nem lehet!
Fényévnyire vagyunk egymástól, távol a közel,
Nem látom, nem érzem a lelked, nem engeded!
Bár azonosan vélekedünk, belátom ez még kevés!

Ébredj királylány, hiszen csak egy álom az egész.
Csalóka a képzelet, csalóka a játék, más a világa!
Suttog egy hang, ne akarj többet, mint amit lehet!
Nem lehet más, csak Barátság, örülj hát ennek is.
Királylány! Aludj és álmodd tovább e szép mesét!







GYERTYÁK


Félhomály ült a szoba csendjére,
Gyertyák fénye világítja arcom.
Meghatottan nézem lobbanásuk,
S érzelmek vihara dúl lelkemben.

Gyertya és könnycsepp ég bennem,
Szeretteimért gyúltak a gyertyák.
Gyertyák, melyek csonkig égnek,
S látványuk fájdalommal tölt el.

Apró fények, melyek átölelnek újra,
Szívemben a jégcsap olvadni kezd.
Enyhül tán a fájdalom, a szorítás,
Mire a gyertyák csonkig égnek!







HA EGYSZER MEGKÉRDEZNÉD


Ha egyszer megkérdeznéd tőlem
Mennyire hiányzol? Zavarban lennék.
De megmutatnám Neked!

Kitárnám két karom, mint a gyerekek,
S mutatnám Neked, ennyire hiányzol.
De Te nem kérdezed!

Ha egyszer megkérdeznéd t?lem
Mennyire szeretlek? Nem tennék mást,
Ismét csak kitárnám két karom!

De Te nem kérdezed!
Nem kérdezed, mert tudod a választ!
Nagyon! Az életemnél is jobban!







HAJNALI DERENGÉSBEN...


Hajnali derengésben másnak tűnik a lét,
Gomolygó pára lengi körül testemet.
Puhán átölel, mint kedvesem karja,
Tétován, akár egy leheletnyi érintés.

Megnyugszik lelkem ebben a békében,
Földöntúli nyugalom érzését élem át.
Ahogy lágyan, csókot lehel pilláimra,
Harmatcseppek hullnak szempillámra.

Harmatcseppek, mint a gyöngyszemek,
Mögötte halvány remény, tán fénysugár.
A harmatcseppek felszáradnak arcomról,
S eloszlanak, mint a hajnali ködpárnák!







HALLÓ-HALLÓ! KICSI LÁNY?


Halló-halló, kicsi lány?
Boldog lettél igazán?
Teljesültek a leányszoba álmai?

Halló-halló, kicsi lány?
Erre vágytál igazán?
Megmaradt a csodás szerelem?

Halló-halló, kicsi lány?
Szeretnélek látni már!
Van-e szemedben ragyogás?

Halló-halló, kicsi lány?
Karomba zárnálak már!
Maradt-e szívedben még szeretet?

Halló-halló, kicsi lány?
Kérlek, vedd fel a telefont már!
Hisz megannyi kérdésem válaszra vár!










A HARCOT FELADOM


A harcot feladom, vesztettem én!
Szép szemed tüze kihunyt felém.
Hiába vártam, hogy visszatérsz.
Szép álom, szép mese voltál nekem.

Játékod voltam csupán, egy játék!
Hiába vártam, hogy átölelj újból.
Sok évig álmodtam, szégyellem én.
A harcot feladom, nem megy tovább!

Kiáltanék utánad, de nem érdemes.
Legyen végre vége, örökre vége hát.
Volt sok remény, vágy és szerelem.
Gyönyörű álom, és fájdalmas ébredés.

A harcot feladom, vesztettem én!
Egyetlen szót vártam, nem keresem tovább.
Egyetlen szív kellett volna, a Tiéd!
A harcot feladom, nem megy tovább!







HAVAS ÁLOM


Csendesen hull a hó az álombéli tájakon.
Pihe-puha hópelyhek szálldogálnak alá.
Mosoly gördül orcámra, hópihe pillámra!

Álombeli hófehér, jégkristályos szerelem,
Paplan alatt izzik a vággyal teli érzelem.
Mosoly gördül orcádra, hópihe pilládra!

Mesebeli ölelő karod melegében álmodom,
S karcolom a hóba szívünk íves vonalát.
Hópehely tündér vigyázza jégkristályos álmaink!







HAVAS ERDŐ REJTEKÉN


Havas erdő rejtekén, hó borította táj mélyén,
Lábam alatt csikorog a frissen lehulló hó.
Arcom lágyan permetezi a hulló hópihe,
Új kép a horizonton, beköszöntött a tél!

Szép emlék lett a nyár, akárcsak a szerelem,
Könnyáztatta arcom most hûsíti a hópehely.
Tovatûnő boldogság, reménysugár, hópihe,
Emlék-képpé szelidült, mint a nyár melege.

Lépteim zaját elnyeli a havas erdő csendje,
Békesség, nyugalom árad szét lelkemben.
Bár mindent beborít a hótakaró, én remélek,
Egyszer visszatérsz, s veled a nyár melege!







HOZD VISSZA A NYARAT...


Elmentél, s veled ment a nyár is,
Utánad csak tomboló szélvihar maradt.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Hiányod fájó sebeket ejtett, s könnyeket,
Elcsukló hangot, fátyolos tekintetet.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Nélküled sivár lett minden, és egyhangú,
Monoton hangok dobolása a fülemben.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Megszokom lassan, akár a kihalt utcákat,
Melyeken keresem lépteid nyomát, hiába.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!

Múlnak az évek, változnak az évszakok,
Tavaszra ősz, őszre tél, a nyár elszökött.
Kérlek, hozd vissza nekem a nyarat!







IDILL...


Nyár volt, s mi szerettük egymást.
Mindegy mi volt a program Veled.
Lopott órák, lopott percek, együtt!

Emlékképek jönnek el?, össze-vissza.
Egy tarka rét, ezernyi nyíló virággal.
A nap ezer ágra szórja ránk sugarát.



Fekszünk a fűben, felettünk a kék ég,
Fejed az ölemben pihen, szemed nevet,
Egy boldog nyár idilli képei villannak fel!

Már nem fáj, hogy vége, hiszen tudtuk!
Elmélázok, tűnődöm, mosolygok is talán,
S felnézek a felhőtlen, napsugaras égre!







(IDILL)


Sétálunk a késő őszi napsütésben.
Karod féltőn átöleli vállam,
Szeret? Tűnődöm elmélázva.

Kezemben virág, számolom szirmait.
Szeret - nem szeret suttogom,
Szeret! Mondod mosolyogva.

Időnként pajkosan egymásra pillantunk.
Tekintetünk egymásba fonódik,
Ajkad puhán ráhajol ajkamra.

Szeretlek! Suttogod szelíden, halkan!







ISMÉT ELTELT EGY ÉV


Ismét eltelt egy év, s megint nélküled.
Újra szegényebb lettem egy mosollyal,
Egy fényl?, izzó, gyönyör? tekintettel.
Egykor félt?n óvó, két ölel? karral!

Múlnak az évek, sivárabb lesz a lélek,
Feledni kellene, feledni, hogy hittem.
Csak neked elhittem, hogy SZERETSZ,
S hogy lehet közös jöv?, itt és most!

Nem lett, és nem is lesz soha, tudom!
Mégis, Szilveszter éjszakáján kívánom,
Kívánom, hogy még egyszer az életben,
Boldog lehessek veled, akár egy percre is!







A KAGYLÓ FOGLYA...


Foglyod vagyok, mint egy gyöngyszem,
Harmatcsepp, homokszem a kagylóban.
Fogva tartasz, akár egy drága kincset,
Hiszen az vagyok már régen számodra!

Édes börtön lettél ezer éve szívemnek,
Vakító gyöngyház fényemmel körbefonlak.
Csodálva tekintek rád a tenger mélyén,
Igazgyöngyként szorítasz kagylódban!

Csend és nyugalom vesz körül minket,
A tenger mélye ezer titkot tartogat még.
Magába fogadott minket is féltőn, óvón,
Ahogy a kagyló is magába szorítja cseppjét!







KEGYETLEN JÁTÉK...


BOLDOGSÁG? szép szó, s mennyit ér?
Hiszen nincs mögötte öröm, szerelem.
Nem látom szemed pajkos csillogását,
Nem hallom az ajkadról feltör? nevetést.

Kih?lt, vagy tán sohasem volt szerelem?
Ábránd, hogy ami nem volt, az még lehet?
Hittem hogy volt, mert úgy akartam hinni!
Ma már tudom, játék volt, kegyetlen játék!

Kegyetlen játék mit ?ztél velem, tudtad?
Szándékos volt, vagy csak ilyenné lettél?
Nincs rá válasz, de már értelme sem lenne,
A játéknak vége! a crupier új lapot nem oszt!




-


KÉTSÉGEK


Gondolataim gombolyított fonalán
Szövődik egyre kétségbeesésem.
Hálót fon körém ez a néma csend
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

Megfojt ez a csend, ez a némaság
Tévedtem, ismét tévedtem! Jaj ne!
Képzeletem hiába építgeti a jövőt
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

A felhők paplanán ülve repültem
Veled együtt szárnyalt a szerelem.
Most néma csend, s telnek a napok
Miért? Hiszen szeretni csodaszép!

Mondd, hogy nincs vége, még nincs!
Mondd, hogy én vagyok a jövőd!
Mondd, hogy szeretni fogsz örökké!
Mondd! Hiszen szeretni csodaszép!







KÖSZÖNET...


Nem járna köszönet érte, s én mégis megteszem,
Hogy miért?, mert rájöttem, hogy ez "jár" Neked!

Megköszönöm, a sok átvirrasztott, átsírt éjszakát,
Mert így lettem felnőtt Melletted!
Megköszönöm, a sok fájdalmat, mit okoztál,
Mert így lettem irigylésre méltóan elszánt és dacos!
Megköszönöm, a sok hazugságot, mellyel elhalmoztál,
Mert így sikerült kiölnöd belőlem a szerelmet!
Megköszönöm Neked, hogy elvetted az álmaimat,
Mert így tudtam végleg lezárni a közös múltat!

Egyetlen dolgot tudok jó szívvel megköszönni Neked,
Mert ez az egyetlen igazi érdemed amit adni tudtál!
Ez az egyetlen maradandó, igazi érték Tőled!

Ő a FIAM!







KRISTÁLYBA KARCOLT SZERELEM


Hófehér kristályba karcolt rózsaszál,
Jégcsipkézte virágszirom pereg az idő peremén,
Megállíthatatlan, akár az emlékek gombolyított fonala.

Jéggé fagyott könnycseppek kristálya,
E láthatatlan csöndes varázs megérinti lelkem,
Fogva tartja múlt és jelen eggyé váló, fájó harmóniája.

Újra jégcsapokat fon körém ez a néma fájdalom,
Könnycseppek kristályai csillognak ajkamon,
S körülöttem újra és újra kristállyá fagy a szerelem!







KRISTÁLYKÖNNYCSEPP


Könnycseppek kristállyá gördülnek arcomon,
Jéggé fagyott kéz markolja, jég hasította szívem.
Jégcsapokat fon körém ez a néma fájdalom.
Könnycseppek kristályai csillognak ajkamon.

Fagyos szél csal ismét kristályt a szemembe,
Zúzmara és hideg versenyt futnak az idővel.
A jégcsap mindig eléri a boldogságot,
Körülötte újra kristállyá fagy a szerelem!







LEHULLÓ SZIRMOK


Éveken át, már csak álmaimban élt
annak a csodálatos szerelemnek az emlékképe,
melynek sárga rózsás szirmai eggyé olvadtak lényével,
mi egykoron a mindent jelentette nekem.

Szomorú a jelen, sebet ejtve megérintett.
Nincs varázsa!
Fájó eszmélés, elvarratlan selyemszálak cafatjai
ahogy testét a betegség marcangolva tépi.

Gondolatok foszlányai cikáznak értelmemben.
Mit tehetnék érte?
Enyhíthetném-e arcára kiülő fájdalom redőit?
Fülemben dobol rekedtes, bús hangja
fogva tart még, s elkísér talán a sírig!







LEVÉL


Szerelmünk apró titkait sok levél őrizte,
Papírok, melyeket az évek összegyűrtek.
Noha elmosta a tintát róluk az eltelt idő,
A régi érzések újra életre keltek bennünk.

Hajunk ősz lett, ráncunk több lett,
Ám érzelmeink dacoltak az idővel.
A megélt boldogság nem hamvadt,
Vihar nem csendesítette, nem feledte.

Tüzünk ezer fokon ég, lobog, lángol,
Újraéljük leveleink összes érzését.
Álmaink egyszer teljesülni látszanak,
Ismét papírra vethetem ezt az egy szót:

SZERETLEK!







LIBBEN A FÜGGÖNY


Libben a függöny az ablakomon,
Szell? szárnyán, mint a gondolat.
Csendesek a habos, fehér fodrok,
Szép emlék nesztelen hullámzásuk.

Tétován nézem libben? játékukat,
Melyek hallgatagon ?rzik titkukat.
Óh, ha egyszer választ kaphatnék!
Oly sok miértre kellene felelned!

Válasz és felelet nincs, csak tűnődés,
Megélt, elmúlt, csodás szerelmemen.
Melynek titkát nem árulja el semmi,
Még a függöny libben? játéka sem!







LILARUHÁS NŐ

(Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő c. festménye nyomán)


Megigézett, akár egy szobor, oly fenséges,
Arcán sugárzik a remény, a jövő ígérete.
Nincs lila köd, csak bárányfelhős égbolt,
Elbújt a nap perzselő sugara a horizonton.

Távoli világba mereng két barna szempár,
Gyönyörű karcsú alakot takar e lila ruha.
Puha kis kézben megbújva egy parányi virág,
A tavaszi rét friss illatát rejtegeti szirma.

Sötéten izzó hosszú, fodros, lila ruha,
Méltóságteljesen fedve, fején egy kis lila csipke.
Színek csodálatos összhangja e képen,
Egy letűnt kor elfeledett nyugalmát varázsolja vissza.







MAJÁLIS


Május van, a természet csodás ébredése.
Tavaszi virágok kavalkádja teríti be a rétet,
Merre vidám társaságunk megpihen.
Lágy szellő simogatja arcunk, s
Kacagásunk csengése űzi el a megállt időt.

Körülöttünk a tágas mező ezernyi virága,
Pipacs, kankalin csodálatos ötvözete
Bájos arcocskák, csacsogó szájacskák,


Epekedő gavallérok lesik gondolataink.
Míg rátalálnak a rét legszebb virágszálára.

Festő, vajon milyennek látsz minket?
Örökítsd meg az utókornak e csodát!
Ne hagyd elröppenni a pillanat varázsát.
A tavaszt, a színes virágokat, a boldogságot,
A fiatalság soha el nem múló vidámságát!

(Szinyei Merse Pál: Majális festménye nyomán)







A MÁJUS SZERELMESE LETTEM


Visszatért a jelenbe a múlt, a múltba a jelen,
Szívemen kopogtat, s bebocsátásra vár újra.
A hangok néma birodalmában jól hallatszik,
Tétován belopódzó szerelem!

Te vagy a Napfény, te vagy a ragyogás,
A mosoly, melyért élni, s halni érdemes.
Te írod szívem könyvét, a boldogság perceit,
Tétován belopódzó szerelem!

Bíbor sugarak világítják tűzforró arcom,
Rögös út vezetett idáig, próbáltam boldog lenni.
Féltem, hogy már nem láthatlak soha többé.
Csillagszemű! Te vagy a májusom!







MELLETTED...


Melletted tanultam meg szeretni,
Hogy másként is lehetne élnünk,
De elrontottuk, s elváltak útjaink,
Így mára közömbös és hárító lettél!

Ez csak a látszat, a viharok dúlnak,
A sebek fájnak, és nem múlnak,
Nem gyógyít az id?, a lélek sajog,
Hiába a hárítás, er?sebb az érzés!

Azt mondják, az id? majd segít,
Ha a szerelem múlik, fájnia kell!
Meddig és miért?- megannyi kérdés,
S a válaszok a csillagokban íródnak!







MERENGÉS


Messze mentél, távol vagy tőlem,
Egy más vidéken, indult új életed.
Már nem ébredünk együtt néha,
Csak gondolunk a szép napokra.

Tudom, csak magadnak ismered be,
Ha leszáll az est, s csend vesz körül.
Hogy nem tudtál elfelejteni még,
Én érzem szíved minden rezdülését.

Mert szerelem volt, olyan igazi,
Olyan sírig tartó és nem felejthető!
Ugye már nem fog értünk szólni,
Sohasem a Szegedi Dóm harangja?

Tagadni lehet, de elfelejteni sosem,
Milyen volt őrülten szeretni egymást?
Mert gyönyörű volt újra meg újra
Csillapítani, a csillapítatlan vágyat!

Elengedtelek, nem tehettem mást,
Tudod, 'történelmileg' így alakult.
Tudtam, nem lehetek boldog mások
Boldogtalansága árán, hát ezért...







MÉG EGYSZER ÚJRA


Emlékképek sora fájdítja összekarcolt szívem.
Ha lehetne, mennyi mindent másként tennék újra,
Semmit sem ér a fénylő nappalok ragyogása,
A fájón nyíló rózsák ezernyi sárga szirma
A forró, lángoló éjszakák nélkül kettesben Veled!

Amikor nem tudni, csak érezni lehet, a létet
A létet, ahol eggyé olvad a jelen a múlttal,
Gyötrő vágyakozás, két szempár egymásba kapaszkodása,
Ahol megszűnik minden, a tér, s az idő, nincs más
Csak egy végtelen szerelem soha el nem tűnő varázsa!

Gyöngyszemű!
Még egyszer újra kellene élni minden éjszakát!







MÉG MINDIG VÁRLAK


Még mindig várlak, ugye érzed?
Ha ezer évig is kell várnom Rád.
Sírva, akár dacolva a jelenemmel,
Nem tudom merre vitt a sorsod.
Fülemben dobol rekedtes hangod,
Nem érdekel, hol leltél új hazára!
A szerelemben nincsenek határok,
Mert hiába mondtuk, hogy vége.
Tudod a szív parancsot nem ért!
Nem lehet, hogy ne lássalak újra!
Te vagy a kezdet és a végzetem







MIÉRT BÁNTASZ?


Szárnyaszegett madárka leszek,
Midőn ebben a virtuális világban
Egymáshoz sodródunk egy oldalon.

Miért bántasz? Kérdezem halkan,
Inkább csak motyogok magamban.
Mert a választ úgyis tudom rég.

Nem tudod megbocsátani a múltat.
A vélt, vagy valós sérelmeid
Újra feltámadnak, s élni kezdenek.

Elengedtelek, nem tartottam Veled,
Nem érdekel, hogy ez nekem is fájt,
Pedig jól tudtad a miértre a választ.

Önző vagy, csak magadra gondolsz!
Ahelyett, hogy szavakkal simogatnál,
Inkább tőrt szúrsz szívembe, fájjon!

Ha neked fáj, hát ezerszer fájjon nekem is!







MIT VÁRSZ AZ ÉLETTŐL?


Ugyan mit vársz az élettől még, Te kis bolond?
Miért hiszed, hogy bármi szépet tartogat neked?
Nem volt elég a sok hazugságból, csalódásból?
Nem megalázó kikönyörögni a röpke boldogságot?

Kérdések, melyeket ezerszer teszek fel magamnak,
Nem! Nincs rá válasz, nincs rá megoldás, tudom!
Mégis! Vajon miben bízhatok? - nem tudom!
Talán a csillagos égben, talán az idő múlásában?

Az idő a fájó sebeket begyógyítja, s újakat nem ejt.
Hiszem rendületlenül, hogy rosszabb már nem jön.
Álmodom, hogy újra boldogság vesz körös-körül,
Akiért és amiért érdemes lesz reggel felébredni!

Hogy nevetve, újra rám mosolyog a nap első sugara,
Melegség önti el szívemet, lelkemet, érzem élni szép!
Mert majd jön valaki, aki csodává varázsolja a napokat
Aki mellett kivirulok, mint tavasszal a réten a virágok!







MONDD MIÉRT?


Múlnak az évek, változnak az évszakok,
Örök forgás, s csak egy dolog állandó!
Szeretlek, s nem jöhet utánad senki!

Fáj a hiányod, ezernyi sebből vérzek,
Mond miért nem tudok mást szeretni?
Miért? - ha úgyis tudom, hogy késő?

Hallom a hangod, látom a mosolyod,
Nem tudlak kiszakítani a szívemből!
Meddig akarsz fogva tartani még?



Nem akarok sétálni elhagyott utcákon,
Illatod, s lépteid nyomát kutatva.
Mert tudom már nem vagy az enyém!

Ki volt a hibás, melyikünk mondta, hogy vége?
Mindketten! elrontottuk ami szép volt.
Maradtak az emlékek, s a múlt varázsa.

Nem akarom hallani többé rekedtes hangod,
Ahogy jó éjt kívánsz nekem az éteren át.
S én csendesen álomba sírom magam.

Nem akarom, hogy így legyen!







MOST MONDD!


Mondd, hogy szeretsz, hogy mindig...
az életed nélkülem hiába való lenne.
Mondd! Kérlek! Most mondd!
Talán holnap már késő ...!

Nézz fel az égboltra, az a két fénylő...
az ott a miénk, s az is marad örökké.
Mondd! Kérlek! Most mondd!
Talán holnap már késő...!

Egy megélt csoda volt a szerelmünk...
átcsókolt nappalok, viharos éjszakák.
Mondd! Kérlek! Mondd!
Talán holnap már késő...!

Most ölelj, most még itt vagyok...
Ki tudja ölelhetjük-e egymást még.
Ölelj! Kérlek! Ölelj! MOST!
Talán holnap már késő...!










NE FÉLJ TŐLEM...


Fülledt, meleg, nyári éjszakákon,
mikor nem jön álom szemünkre,
egymásra gondolunk, s álmodunk.
Elképzeljük, hogy milyen lenne...
vajon milyen lehetne egymással?

Miért félsz tőlem, s én miért Tőled?
Csalódtál? hát csalódtam én is!
Bántottak? Fájt? hát így voltam én is!
Félsz? Én is félek, de mégis remélek!
Ne félj tőlem, meríts erőt a hitemből!

Hidd, amit én hinni szeretnék, hidd el!
Felejtsd el a sok rosszat, a fájdalmat!
Szoríts magadhoz, hisz én is reszketek!
Álmodjunk egy szép jövőt magunknak,
rájöttem, Te engem, s én Téged akarlak!







NE KÉRDEZD!


Ne kérdezd tőlem ki vagyok, ki voltam!
Merről sodort erre a kósza szél?
Hány átvirrasztott éjszaka vezetett hozzád?
Mindegy, lehetek semmi, vagy
a MINDEN!

Lehetek fényes csillag az égen,
Vagy szellő, mely lágyan simogat.
Lehetnék ezüstös hópihe a válladon.
Mindegy, lehetek semmi, vagy
A MINDEN!

Talán egy puha érintés szád vonalán,
Egy csillogó könnycsepp szempilládon.
Vagy a végtelen, szíved belsejében.
Ha én az vagyok, akit örökre szeretni tudnál!
SEMMI, vagy a MINDEN!







NEM HISZEM EL...


Nem hiszem el, hogy a romokon
Épülhetnek még várak,
A romokon, csak kövek maradtak.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon
Egy új élet kezdődhet,
A romokon, még kóró sem látható.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon


Fel lehet kapaszkodni,
A romokon nem tapad meg a kéz.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Nem hiszem el, hogy a romokon
Sarjadhat egy új szerelem,
A romokon nem várhat boldogság.

Ami romokká hullott szét,
az csak romhalmaz lehet ismét!

Hát ne mondd nekem, hogy egyszer...
Egyszer szép lesz újra minden,
Te is tudod, a romokon csak követ hagytál!







NEM ÍGÉRHETEK...


Nem kereslek, mert nem ígérhetek,
Nem keresel, mert Te sem ígérhetsz.
A remények idejének vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetek Neked közös jövőt,
Te sem ígérhetsz boldogságot.
A szerelmes éjszakáknak vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetek Neked találkozást,
Te sem ígérhetsz megtisztulást.
Az együtt átélt csodáknak vége,
Ennél ma már több kellene, de
Nem lehet ...

Nem ígérhetem Neked, hogy felejtelek,
Te sem ígérheted, hogy már nem fájok.
Mert a csodák az álmainkban élnek,
Nem lehet? ...







NEM TUDLAK GYŰLÖLNI


Gyűlölni? Talán mégis könnyebb lenne,
Mint átsírni az éjszakákat hangtalanul!
Engem nem tanítottak meg gyűlölni.
Igaz, megbocsájtani sem a vétkedet!

Nem tudlak gyűlölni! Hiába. Mégsem.
Igaz, szeretni sem tudok mást többé!
Hatalmas ûr maradt utánad lelkemben.
Hiába próbállak felejteni, nem megy!

Telnek az évek, múlnak az éjszakák,
Napra nap jön, éjre bár jönne álom!
Sajog a lélek, fáj az emléked ma is.
Talán haló poraimban egyszer vége lesz ennek is!







NÉLKÜLED


Telnek az évek, a napok, újra nélküled,
Szegényebb lettem egy mosollyal,
Két fénylő, tüzesen izzó szempárral,
Egykor féltőn óvó, két ölelő karoddal.
Csillagszemű!

Feledni kellene, feledni, amit elhittem,
Neked elhittem, semmi sem választhat el tőled.
Lehet közös jövőnk ebben a világban itt, és most!
Hát nem lett, nem is lesz soha, hiába az érzés!
Gyöngyszemű!

Odaadnék mindent, hogy egyszer még az életben
Boldog lehessek veled, akár egyetlen percre!
Szeretsz! Érzem - akkor miért nem lehet?
Nem válaszol senki, körülölel a néma csend!
Jaj! Csillagszemű!







NYÁR VOLT...


Mondd, gondolsz-e még arra a nyárra,
Mikor szerelemünk még úgy lángolt,
Mint amikor az erdőn a tűz rohan át?

Mondd, emlékszel-e még arra a nyárra,
Mikor virágoktól ezernyi színben pompázó réten
Vidáman, mezei csokrot kötöttél nekem?

Mondd, felvillannak-e még ezek a képek?


Amikor a Nap sugara elvakítja a szemed,
S Te hunyorogva, mosolyogva jössz felém?

Emlékszel? Azt hittük sohasem lehet vége,
Azt hittük a nyár végigkísérheti az életünket,
Ma már tudom, ez volt életem legszebb nyara!







OKTÓBER VÉGÉN...


Csillagok felé ballagok, melyek örökké élnek,
Gyermeki szeretetem örök fényében!
Csizmám alatt rőt avar, vöröslő fájdalom,
Zokogó lelkem, nem gyógyította az idő.

Gyengéden megsimogat a múlt ezer árnya,
Köddé vált emlékképek foszlánya újra átölel.
Nézem a gyertyaláng imbolygó fényét,


Ahogy lágy táncot lejt emlékeim könnyáztatta mezején.

Körülöttem csend és az idők végtelen nyugalma.
Átszűrődik lehullott lombok ágai között a megtört fény,
Ölelkezve gyertyám lángjával, megvilágítva csokrom.
Szüleimnek hoztam, s szívemnek egy hasadt darabját!







ÖRÖKRE VELED...


Szeretnék újra két karodba bújni,
Tavasz nyíló virágaival öledben hintázni.
Beszédes csendben kék szemed villanását nézni,
Gyönyörű mosolyod rabjaként örökké így maradni

Szenvedély és örök tűz szerelmünk
Boldog voltam veled, s izzó parázs maradtam.
Nélküled múlik a virágos tavasz, eljön a jégkristályos tél,
Nem akarom, hogy így legyen!
Gyere velem hát az illatos rétre, köss fejemre bokrétát örökre!







ŐSZI EMLÉK


Az ősz jöttének simogatása,
Lopott csókok elfeledett romantikája.
Ezer vallomás, titkos suttogás...

Egy nyáron át lobogó szerelem,
Izzó vágyakozás mardosó kínja,
Ezer vallomás, titkos suttogás...

Felkavaró őszi szél vihara,
Féltve őrzött szerelem varázsa,
Ezer vallomás, titkos suttogás...







ŐSZI HANGULAT


Köd fátyolos hajnalon,
kopogtat az ősz az ablakon.
Dér-csipkézte ágakon
Lecsorog a fájdalom.

Elsárgult falevél
Arcomhoz fújt a szél.
Suttogj a fülembe,
bizalmat önts szívembe.

Lesz majd napsütés,
Csicsergő madár az ágon.
szerelmes csók is talán,
az elárvult őszi padokon.







ŐSZI HANGULAT


Búcsút intett már a napsugaras nyár,
Csendesen halódik körülöttem a táj.
Ezerszínű falevelek zizegnek a fán,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Dér csipkézte leveleken csurog a fájdalom,
Csizmám alatt az avar vörösen csillogó.
Egy-egy levél lebeg az ágak hegyén,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Rozsda lepte falevelek sikolya az enyém,


Eldobtál, mint a fa ősszel a levelét.
Színek kavalkádja, levelek susogása,
Szeretem az ősz bús hangulatát!

Fázósan összehúzom a kabátom, merre?
Hűvös a szél lehelete, elfújt, mint a falevelet.
Mire beköszönt a tél már egy levél sem él,
Szomorú a táj, kicsit vele halok én is.
*
Mégis szeretem az ősz bús hangulatát!







ŐSZ VOLT


Ősz volt, lábam alatt az avar vörösen csillogott,
Dér csipkézte leveleken csurgott a fájdalom.
Rozsda lepte falevelek sikolya, az enyém...
Elhagytál, eldobtál, mint a fa ősszel a leveleit.

Vajon merre jársz ősz táján hűtlen kedvesem?
Gondolsz-e még mindent perzselő, feldúló,
Halványuló, mégis csodálatos szerelmünkre?
Mondd!- kedvesem, hogy tudtál elhagyni?

Fázósan összehúzom a kabátom, vajon merre?
Így ősz táján gyakran tűnődöm a miérteken.
Hiányod ma már halovány, ahogy a Nap melege,
Szemem csípi a köd, ahogy lassan leereszkedik az emlékekre.







A PÓK HÁLÓJA...


A pók mely szövi a hálóját
úgy fontál körém szálakat,
szálakat, melyek észrevétlenek
fonalak, melyek eltéphetetlenek.

Nem vergődöm a hálódban
hiába fontál körém szálakat
nekem a fonalak arany szálak
s eltépni nem akarom őket soha.

Az én hálóm is szövődik már
vigyázz hercegem, beleszövődsz
ebbe a láthatatlan, téged is körülvevő
eltéphetetlen fonalak sűrű erdejébe.










RAGYOGNAK A CSILLAGOK...


Csillagok ezrei ragyognak fent az égen,
Nézem őket esténként, s álmodozom.
Régen, mi is választottunk két fényeset,
Te voltál az egyik, s mellette én a másik.

Összebújva, ölelkezve nézegettük őket,
Izzó, fénylő szemekkel kémlelve az eget.
Szemünk íriszében ott ragyogott a fény,
S ezernyi apró csillag tekintett le ránk.

Eljátszva a gondolattal nézegetem őket,
Vajon meglelem-e még azt a két fénylőt.
Elmélázva, tétován pásztázom az eget
Kereslek csillagom, s mond hol a másik?

Merre járhat, s meglelem e valaha őt,
Tudod, azt a csillagot, azt a fénylőt.
Mely fényesebb volt talán mindegyiknél,
S ragyogása ma is felmelegítené a lelkem.







RANDEVÚ PÁRIZSBAN?


Lelkem féltve őrzött parányi kis dobozában
Emlékek vihara dübörög, ismét a múlt!
Újra megrohant egy álom, gyönyörű mese,
Randevú Párizsban!

Párizs! a szerelmesek városa, s én vártalak!
Várnálak, mint akkor, a Diadalív árnyékában.
Tölts velem egy éjszakát a fény városában!
Randevú Párizsban?

Emlékszel? Nem akarom hinni, hogy feledted.
Andalogtunk szerelmesen a Luxemburg kertben,
Hittük miénk a jövő, a mindent elsöprő érzés!
Randevú Párizsban.

Kezünk egymásba kulcsolódott, tekintetünk izzott,
Álltunk a hídon a Szajna közepén, láttuk az Eiffelt,
Bíztunk a Notre-Dame megtartó varázsában!
Randevú Párizsban!

Ám az élet elsodorta a szerelmet, s a közös jövőt.
Teltek az évek, múltak a hónapok Nélküled!
Azóta csak álmaimban jártam a kedvelt helyeinken.
Ma vajon mit szólnál kedves, egy randevúhoz Párizsban?

(Az ötletet a vers megírásához Manon, Párizsról írt verse adta.)







REMÉNYSUGÁR...


Szeretem a hajnalt, mely ezer titkot rejt,
Reményt, egy csodás új nap kezdetére.
Ahogy a Nap felszárítja a friss harmatot,
Úgy éled lelkemben is a reménysugár.

E remény ismét bearanyozza a napom,
Talán jó lesz nézni újra a Napfelkeltét!
S megfürödni a Nap mosolygó sugarában,
Melynek aranyló fénye beborítja a horizontot.

Már búcsúzik a nyár, s nyomában az ősz,
Az én lelkemben még él a remény a fényre.
Nem engedem át szívem a fagyos télnek,
Vágyom a Nap éltető melegségére, fényére.

Hiába változnak az évszakok, én dacolok,
Eső, szél, vihar nem ingathat meg hitemben.
Hiszem, jönni fog újra a nyár, a szép kikelet,
Melyet elkísér a boldogság, s marad örökre!







RÉGI VERSESKÖTET...


Kezembe került egy régi könyvem,
Ifjúságom féltett kincse volt nékem.
Sokat olvasott verseim pihennek benne.
Kit?l kaptam, ki tudja merre vitte lépte?

Elsárgult, könnyek áztatta sorok, lapok,
Benne lepréselt, gyönyör? virágra leltem.
Már rég elfeledtem, mennyire óvtam,
De a könyv meg?rizte nekem e titkot!

Egy meseszép szerelem képei élednek,
Véget ért, még miel?tt beteljesedett volna.
Mégis csodaszép volt átélni ezt az érzést,
Az ifjúság, s a szerelem ?rült mámorát!







RÓLAD ÁLMODTAM...


Rólad álmodtam az éjjel Rólad!
Tekinteted simogatta a testem.
Féltőn, óvón, cirógattál engem,
Távolból, alig észrevehetően.

Én mégis éreztem a jelenléted!
Két szempár ragyogott rám,
Ahogy csak a gyöngyszemek,
S a csillagok tudnak ragyogni.

Gyöngyszemek, csillagok, fény,
Gyönyörű összhangok játéka!
Szem és kéz szelíd simogatása,
Maradj még! légy a valóságom!







SENKI, VAGY MINDEN


Ne kérdezd soha ki vagyok, s ki voltam!
Merről sodort erre a kósza szél?
Hány átvirrasztott éjszaka után jöttem hozzád?
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek fényes csillag az égen.
Lehetek levegő, mely után kapkodsz.
Lehetek por a vándor cserzett arcán.
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek elszáradt falevél egy ágon.
Lehetek puha érintés szád vonalán.
Lehetek a végtelen, szíved belsejében.
Mindegy! Lehetek senki, vagy minden!

Lehetek napfény, mely felmelegít.
Lehetek könnycsepp a szempilládon.
Lehetek hulló, ezüstös hópihe a válladon.
Ha én az vagyok, akit örökké szeretni tudnál!
Senki, vagy Minden!







SÍR AZ ŐSZI SZÉL


Sír az őszi szél,
muzsikája szívemig ér.
Emlékek húrján játszó
kegyetlen őszi szél.

Elmúlt a vágy,
belehalt a szerelem.
Ködpárás, rőt avaron
lábaid nyomát kutatom.

Elrobogott az élet,
emléke e zizegő falevél lett.
Kopár ágakon ül bánatom,
elhagytál egy őszi hajnalon!







A SÍRKERT KAPUJÁBAN


Bebocsátásra várok a sírkert kapujában,
Kezemben virág, arcomon néma fájdalom.
Szemeimben könnycseppek csillognak.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Kislányom! - hallom a drága hangot,
Emlékképek sora villan fel előttem.
A múlt eggyé olvad a fájó jelennel.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Körülöttem csend és mindenütt nyugalom,
Átölel a némaság, átjárja lelkem a fájdalom.
Kiabálnék, de elszorítja valami a torkom.
Itt vagyok, mert engem ma várnak a szüleim!

Meggyújtom a mécsest, nézem a fény játékát,
Érzem, amint arcomon végigfolynak könnyeim.
Leteszem a két virágcsokrot, mit hoztam nekik.
S csendesen suttogom MEGJÖTTEM!







SZÁMVETÉS


Elszálltak felettem az évek,
kihunynak mellőlem a fények.
Szerettem őszintén, szívből,
s talán nem csalódtak bennem
kik engem is igazán szeretettek!

Tekintett rám öröm, boldogság fénye,
De nem kímélt a sors kegyetlen léte.
Kínált az élet ezernyi szépet, bátorítót,
Mégis oly könnyedén visszavette a jót!

Hálás vagyok mégis, hisz teljesült álmom,
Enyém Anna baba felhőtlen mosolya.
Gyermeki bája, szemének csillogása,
Ölelő két kicsi karja, puszi cuppogása.

Boldog vagyok, mert megadta az élet
A nagymamaság csodálatos örömét.
S ha csak ennyi volt, már megérte élni
Küzdeni a fiamért és az unokámért!










SZEPTEMBERI ESŐCSEPPEK


Kihalt az utca, éjfélt üt valahol az óra,
Lábam előtt koppannak az esőcseppek.
Felhőpaplan takarja el a fél ívű Holdat,
Esik, csak esik, kopog, tocsog, locsog!

Arcomra hullik, puhán esve beborítja,
Lágy cseppek, fényes, síkos, legördülő, sós.
Boldogtalanságom siratja talán az ég?
Esik, csak esik, kopog, tocsog, locsog!

Szeptember volt, akkor is esett, áztunk,
Álltunk csak némán egymással szemben.
Éreztük, ezek a búcsúzás percei!
Esett, csak esett, kopogott, tocsogott, locsogott...







SZERELEM - BOLDOGSÁG!


Szerelem! Mit jelent egyetlen szó?
Mindent!
Karod ölelését, szád mosolyát,
Szemed kisfiús csillogását.
Mindent!

Mit rejt egyetlen szó, Boldogság?
Mindent!
Kezed szorítását, ajkad puhaságát,


Ujjaid selymes cirógatását.
Mindent!

Múltunk, megtalált jelenünk, s jövőnk,
E két szóban rejlik, mely maga a csoda!
Szerelem és Boldogság, vagy fordítva?







SZERELEMHAJÓ
(KAPITÁNY)


Al-Duna, szerelemhajó, már csak egy csodás emlék,
Egy csinos kapitány, sok forró éjszaka, egy szép kaland.
Két összefonódó test ringatózik a zene ütemére a fedélzeten,
Édes volt a csók, s a hajó suhant tova az álmok tengerén.

Pillanatnyi lángolás, perzselő tűz, elemésztő vágy,
Tudtuk, véget ér majd a románc, ha kiköt a hajó, ott a végállomás.
A forró éjszakák emlékképpé csitulnak, nincs folytatás,
S én mosolyogva integetek a csinos kapitány után!







SZERETEK MINDENT


Szeretek mindent, mi Te vagy!
Szeretem a mosolyod, mely rabul ejtett,
Szeretem a szél susogását, mely rólad mesél,
Szeretem a Napfényt, mely körülölel, s melegít,
Szeretem a csillagokat, mely mutatja hozzám az utat,
Szeretem kezed érintését, ajkad puhaságát.
Szeretek mindent, mi Te vagy!







A SZERETET ÜNNEPÉN


A szeretet ünnepén, szoba meleg rejtekén,
Feldíszített karácsonyfa csillogó fényében,
Halkan hulló hópelyhek parányi cseppjén,
Távolba repít képzeletem fehér gyöngyfonala.

Emlékképek, puhán leomló ködfátylak táncán,
Gyermekkorom gyönyörű, mesebeli angyalkái.
Egy látomás, egy villanás karácsony estéjén!
Hulló, halk hópihék egymásra simuló pelyhei.

Vissza-visszatérő csodás szerelmek, vágyak.
Karácsonyfa fényében csillogó, tüzes szempár,
Meghitt ölelések, örökké tartó reményeim.
Betemette őket a szél, magukba fogadták a halkan lehulló hópihék.







SZERETNI HOZZÁD SZEGŐDTEM


Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Hiszen követtelek egy életen át.
A gondolataimat körüllengte léted.
Szeretni hozzád szegődtem én!

Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Már az első csókunknál azt éreztem,
Te vagy, aki nélkül már nem akarok élni.
Szeretni Hozzád szegődtem én!

Azt kérdezed szeretlek-e Téged?
Ezernyi arany fonállal szövődöm Hozzád.
Sírig tartó eltéphetetlen kötelék ez,
Miért? - mert
Szeretni Hozzád szegődtem én!
Ki tudja?







SZÉTGURULT GYÖNGYSZEMEK


Drága Gyöngyszem, elmentél...
Hiába aggódtak érted a barátok!
Hatalmas űr és végtelen fájdalom!
Szétgurult gyöngyszemek, megfakult álmok!

Fiatal kis életed, tele önzetlen szeretettel,
Féltő gondoskodással mindig másokért!
Arcodon soha el nem tűnő vidámság és pajkos mosoly.
Szétgurult gyöngyszemek, megfakult álmok!

Szerteszét gurultak a fénylő gyöngyszemek,
Fájó, mert nem lesz belőlük többé gyöngyfüzér!
Szép gyöngy szemeidet örökre lezárta leheletnyi hideg csók.
Szétgurult gyöngyszemek, eltűnt álmok...







TAVASZI ÁLOM


Tavasz van, napsugaras, reményteli.
Ujjá születik lelkemben a remény.
A remény, hogy visszatérsz újra,
Gyönyörű szép, színpompás tavasz!

Bimbóznak a virágok, akár a szerelem.
Olvadni kezd jégbe zárt szívem.
Melegség járja át testem-lelkem,
Jó álmodni, ahogy rám mosolyogsz!

Szinte érzem kezed puha simogatását,
Látom szemed kisfiús, pajkos csillogását.
Ahogy felállsz a padról, s elindulsz felém,
Nehéz megtenni azt a pár lépést, de talán érdemes!







TAVASZ VOLT


Tavasz volt, amikor megismertelek,
Tavasz, mely a szerelem ígéretét hozta.
Tavasz, mely megannyi örömöt adott,
Tavasz, mely akkor még csak adott-adott.

Tavasz, mely annyi szépet tartogatott,
Tavasz, mely körülölelt bennünket.
Tavasz, mely új értelmet adott a létnek,
Tavasz, mely akkor még csak adott-adott.

Tavasz lesz egyszer újra a szívünkben,
Tavasz, melynek emléke mélyen bennünk él.
Tavasz, mely újra élesztheti a szerelmet,
Tavasz, mely újra ad, s nem éri utol az ?sz vihara.







TÁRSAS MAGÁNY.


Sivár két szó, ez az életem része,
Nincs benne se szerelem, se vágy,
Nem található sehol a kék madár.

Mi van hát benne? Magányosság,
Elveszett remények, hiu ábrándok,
Menekülés az álmok birodalmába.

Hisz az az én világom, ott jó nekem,
Ahol minden megtörténhet velem,
Napfény, boldogság és szerelem vár.

Nem akarok felébredni az álomból,
Nem akarom a valóságot, nem kell!
Mi kell hát? Egy szó: SZERELEM!







TOVATŰNŐ ÁLOM


Csokorba szőtt álmok,
Pillekönnyű remények,
Villanásnyi mosolyok,
Valóságnak hitt parányi csodák.

Megszelídült vágyak,
Emlékké tépett vallomások,
Elcsitult szerelmek,
Életté ért hajdani pöttyös mesék.







UNOKÁMNAK!


Hároméves lettél imádni való szépség!
Kedves kis lényed betölti az életem.
Puha simogatásod, a cuppogó puszik,
Melegséggel töltik el szívem,
Ha csak rágondolok, párásodik a szemem.

Lufik hada díszíti a szobád,
Színes kavalkád, ünnepli lakóját.
Ez a szép nap csak a Te napod!
A mese most nem Neked,
Hanem Rólad szól Tündérlány!

Isten éltessen sokáig kicsi unokám!







ÚGY SZERETNÉK CSILLAG LENNI


Úgy szeretnék csillag lenni,
A sötét égbolton fényesen ragyogni.
Esténként naponta útra kelni,
A barátaim ablakában megpihenni.

Körbesimogatni alvó arcukat,
Felszárítani könnyáztatta pilláikat.
Elsimítani homlokukról a gondokat,
Óvni álmukat, beragyogni házukat.

Úgy szeretnék csillag lenni,


Az én páromat megkeresni.
Nem tudva merre sodorta az élet,
S akar-e újra az én csillagom lenni?

Ha meglelem, boldog leszek újra,
Nem kell keresnem többé más csillagot.
S ha felnézel egy csillagfényes este,
Két boldog csillagot látsz majd ragyogni!







ÚJÉV HAJNALÁN...


Új remények hajnalán száll a gondolat,
fény, ragyogás, mint a mesék éjjelén.
Mit rejt a jövő? - szövődnek álmaink.
Hinni, hinni, hogy szebb és jobb lehet,
mint az elkoptatott, végigbaktatott régi.
Átélni a csodát, mit tartogat számunkra,
bízni magunkban, mire vagyunk képesek?
Remélni, hinni, merni boldognak lenni!







AZ ÚJÉV KÜSZÖBÉN...


Vannak álmaim, vannak vágyaim,
De nincsenek már fogadkozásaim.
Elszámoltam a múlttal, lezártam.
Csak emlékekb?l nem lehet élni!

Még fagyos a szívem, üres a lélek,
De már nem vágyom azt a régit!
A romokon épülhet talán valami,
Ami százszor szebb lehet, akár...

Akarni, hinni és bízni kell ismét,
Elhinni, hogy elolvadhat a jég is!
Süthet rám a nap ezernyi sugara,
S boldog is lehet az év háromszázhatvanöt napja!







VALAKI, VALAHA, VALAMIKOR...


Lágy fuvallat lengett körül,
Puha tenyér érintette arcom,
Meleg száj simogatta ajkam,
- Valaki, valaha, valamikor!-

Gyönyörű volt, talán álom?
Bizonyára, hisz fájt az ébredés.
Az álom és az ébrenlét határán,
- Valaki, valaha, valamikor! -

Lecsukódnak a szempilláim,
Még-még, álmodom egy picit.
Bársonyos, puha száj, csoda.
- Valaki, valaha, valamikor!







A VÁGY...


Papírra vetett félmondatok...
Írod, örülsz hatalmába kerített a vágy,
Mely erősebb a régi szerelemnél!
Bizonygatod, nincs érzelem, ez csak vágy,
Vágy szülte futó kapcsolat, ez az életed...
Melynek nem tudsz ellenállni,


miért ne tennéd?

Felfedezni új illatokat, véred űz, lávaként kitör,
Hajtja a még ismeretlent, mert jó érezned.
Nincs érzelem, szerelem, vágy pendül húrokon,
Rabul ejtett bőrének harmata, sejtelmes még.
Gombóccá gyűrt papír, már nem sebez, gyógyított az idő.
Fátyolt szőtt rá a belehalt szerelem!







VÁRLAK...


Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Ha ezer évig is kell várnom Rád.
Sírva, akár dacolva a sorsommal,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem tudom merre vitt a sorsod.
Fülemben dobol rekedtes hangod,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem érdekel, hol leltél új hazára!
A szerelemben nincsenek határok,
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Mert hiába mondtuk, hogy vége.
Tudod a szív parancsot nem ért!
Érezned kell, hogy létezem még!

Várlak, ugye tudod, hogy várlak?
Nem lehet, hogy ne lássalak újra!
Te vagy a kezdet és a végzetem.
Érezned kell, hogy létezem még!







VÁRTALAK...


Rólad álmodom, s ébren is merengek.
Vajon milyen lehetsz? - és miért Te?
Éveken át vártalak, pedig láttalak.
Nem vettelek észre! Te sem, miért?

Kérdések megválaszolatlan folyama.
Melyekre majd idővel választ kapok.
T?n?döm az eltelt éveken, a múlton.
Mely hitet és reményt adott a mára!

Vártalak! Hittem, hogy jönni fogsz.
Tudtam, egyszer megtörténik a csoda.
S talán most az egyszer nem csalódok.
Képes leszek újra bízni és szeretni!







VELED KÉPZELTEM A JÖVŐT


Veled képzeltem a jövőt!
A jövőt, amelyhez két szív, két ember kellett volna.
Nem elég csak egy, aki ég, lobog, lángol,
amíg a másik csak kivárva pislákol.

Veled képzeltem a jövőt!
Egy boldogabb, szebb jövőt, melyet eddig megéltünk.
Néhány hétig a felhőkben jártam, bíztam,
Nem figyeltem én intő jelekre.

Veled képzeltem a jövőt!
Oly szép lehetett volna minden, oly gyönyörű.
Csodásnak láttam a világot körülöttem,
Ragyogott a fény, melegített.

Veled képzeltem a jövőt!
Ám megfagyott a lelkem, zúzmarás lett a szívem.
Fagyos kéz markolja erősen, hidegen,
Arcomon jeges gyöngyszemek peregnek.







VELENCEI ÁLOM


Emlékemben csipkét vert a múlt ezernyi szála
dalolva, kecses gondolák siklanak tova.
Parányi szelencébe zárt illanó boldogság
lelkemben izzó fény, ez a lagúnák városa!

Megálmodott valóság, andalító séta
ezeréves történelem kegyhelyeit róva.
Karneváli bódulat, Szent Márk téri csoda,
te vagy az Adria királynője, a víz városa!

Velence, a titkok, halhatatlan szerelmek városa,
Ahol álarc mögé bújhat a világ, teljesülhetnek
szívünk vágyai, életünk megannyi apró csodái.
Meseszép álom, melyben ringok, akár a gondola!







VÉGTELEN SZERELEM


Hittem, egyszer véget ér a lázas ifjúság,
S a szívünk már nem perzsel tovább!
Csak emlékképekből éljük napjaink,
S nem fájnak többé elmulasztott éjszakáink.

Sóhajtva tekintek a ragyogó, csillagos égre,
Életembe helyet kérve visszatért a múlt!
Szívemben szûnni nem akaró érzés dobol,
Egy végtelen szerelem fájó csendje honol.

Kitörni készül a régen szunnyadó érzés,
Izzó lávaként öntve el testem a szerelem!
Bár elsuhantak az évek felettem nélküled,
Most ismét visszatértél,
s veled a szerelem mindent elsöprő mámora!







VISSZATÉR A MÚLT


Visszatér a múlt, oly könyörtelen!
Fáj érte a szívem, ami már a múlt.
Elveszett remények, csak álmok.
Nem csitul az érzés, fájó és könyörtelen!

Talán sosem múlt, csak halkult.
Miért vágyom rá, ha nincs kiút?
Megkísért a múlt, rég véget ért.
Nem csitul az érzés, fájó és könyörtelen!

Emlékképek sora, csak képzelet
Egy érintés, nincs menekvés tőle.
Élni kell tovább, miért vágyom rá?
Nem csitul az érzés, fájó és könyörtelen!







VISZONTLÁTÁSRA!


Mottó: Reményik Sándor

,,Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -,,

Távolból hallom e vers fájó foszlányait,
Mint papírlap zizegését, melyet cafatokra tépett a szél.
Viszontlátásra elpusztult szerelem,
Ebben a földi létben nekünk már nem jut lobogás.
Viszontlátásra álmok, vágyak,


Gyengéd csókok, ölelő karok szorításában.
Viszontlátásra, ez volt a múlt, s elveszett a közös jövő,
Elváltak útjaink, külön folytattuk életünk.
Viszontlátásra évek múltán, s ha nem,
Akkor bármikor, az égi fény küszöbén.
Viszontlátásra fájó, elpusztíthatatlan szerelem,
Két betű, mely örökre szívembe karcolódott.
Viszontlátásra, téged vár a csillagok izzó fénye.

Viszontlátásra!










ZONGORA RÓZSÁVAL...


Fekete zongora fehér billentyűin
elmerengve nézem az ott felejtett rózsát.
Tekintetem révetegen a múltban kalandozik.
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!

Gyönyörű dallamok, porba tiport álmok,
köddé vált emlékek a múlt részei lettek.
Húsz szál rózsa, s vele a zongorista.
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!

Tombolt a mindent elsöprő szerelem,
lángoltunk, elégtünk benne.
Hittük sohasem lesz vége, - hogy mi maradt?
Egy nyár, egy zongora, s a rózsa!















 
 
0 komment , kategória:  Gyöngy   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.02 2019. Március 2019.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 89 db bejegyzés
Összes: 3827 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 3623
  • e Hónap: 19008
  • e Év: 95949
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.