Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Wilhelm von Kries : II. rész
  2011-03-26 22:31:04, szombat
 
 
Wilhelm von Kries:
Az angol háborús propaganda stratégiája és taktikája II. rész

II. A háború előtti helyzet

Angol tévedések

A következő fejezetet Rogerson az egykorú, azaz az 1938 évben adott helyzet vizsgálatának szenteli. Ez a kép még ma is megérdemel némi figyelmet, már csak azért is, mert olyan angol ember rajzolta, aki a propaganda problémáival a világháború óta állandóan, mégpedig hivatásszerűen foglalkozott. Lássuk tehát, mit ír Rogerson. ,,Ami a jövő háborúját illeti, a propaganda szerepének helyes megítélése, ha a jelenlegi helyzetet nem vesszük részleteiben is vizsgálat alá, és ha nem jövünk annak tudatára, hogy vizsgálatunknak feltétlenül 1919-ig, a háború befejezésének évéig kell visszanyúlnia, nehéz feladat lenne. Az akkori helyzetet azoknak a szemüvegén át kell néznünk, akik a világháborús propaganda fráziskészletét egészen magukévá tették. Négy éven át ontották a régi propagandagyárak az önigazolás és gyűlölet szólamait. Németország ezzel szemben mindent megtett, hogy nemcsak saját népeit és volt szövetségeseit, hanem lehetőleg a semleges országokat is meggyőzze, mily barbár módon garázdálkodtak az orosz hordák Kelet-Poroszországban, kipellengérezte a brutálisan könyörtelen angol blokádot, mely nem átallotta ártatlan polgári személyek kiéheztetésére törni, de nem leplezte véleményét a gyűlölt franciákról és rémtetteikről, végül pedig a legújabban megutált amerikaiakról sem. A gyűlöletnek ez az áradata ma már talán komikusnak tetszik, azonban valóságos, akkoriban nagyon is valóságosan átélt érzelmeket fejezett ki. Hogy a háború mellett kitartásra bírják, a franciák népük hagyományos németellenességét használták ki, egyidejűleg pedig megkísérelték, hogy a szép Franciaország, 'La belle France' támogatására más népeket is megnyerjenek. Mi angolok, akikben lassabban lobban lángra a gyűlölet, és akik a faji előítéletekben nem vagyunk oly makacsok, odáig jutottunk, hogy minden németben durva vadembert, kisgyermekek keresztrefeszítőjét, nők meggyalázóját és a civilizált hadviselési mód minden előírásának megcsúfolóját láttuk. A legközelebbi múltnak ezzel az örökségével ültek össze a győzők a romok eltakarítására, és hogy a felelősség kérdését, mint képzelték, egyszer s mindenkorra eldöntsék, a legyőzötteket a nemzetközi igazságosság ítélőszéke elé idézték, azzal az előre megállapított céllal, hogy őket a háborús felelősség vádjában ítélőbírákul fellépve elmarasztalják és megbélyegezzék. Közben pedig könyörtelenül folytatták a blokádot, bár az ellenségeskedéseknek már vége volt, és a központi hatalmak békét kértek. Ezzel a kiéheztetés művét akarták befejezni, mely már addig is a férfiak, nők és gyermekek millióinak egészségét ásta alá. A nélkül, hogy erre a visszásságra gondoltak volna, a győzelmet aratott népek valósággal orgiákká fajuló diadalünnepekkel adtak kifejezést örömüknek, hogy a háború befejezésével sikerült a háborús helyzetnek véget vetniük. A legerkölcstelenebb, legrosszindulatúbb jelszó volt ez, melyet a hivatásos politikusok több igyekezettel, mint józansággal csak azért hoztak forgalomba, hogy velük az állítólag vezetésük alatt álló néptömegeket félrevezessék."

,,A gyűlölet és elkeseredés, illetőleg a másik oldalon a gyűlölség és diadalérzet ezen légkörében lassankint új reménység tüze lobogott fel, de félre ne értsük, olyan tűz, melyet a propaganda lobbantott lángra, és táplált, az a propaganda, mely a barátnak és ellenségnek egyképpen új kort ígért, új jövőt az elnyomás alatt élő népeknek, mely megvalósítja reményüket, az elnyomóiktól való megváltást. A szabad nemzetek népszövetségének ez a víziója egy új korszak jelképe lett, egy már közelinek látszó koré, melynek jelszava, az 'önrendelkezés' ugyancsak az 'Istennek tetsző' szavak tekintélyét élvezte. Ezek szerint tehát a kisnépeknek, sőt olyan népeknek is önállóságot kellett kapniuk, melyek sohasem tudták bebizonyítani képességüket, hogy szert tudjanak tenni arra az erkölcsi, gazdasági és katonai erőre, mely nélkül egy nép sem állhat meg a saját lábán, önállóságot kellett kapniuk, csak azért, hogy mint az amerikai főiskolás leányok, maguk határozhassanak jövőjükről. Az általános kimerültség és kiábrándulás korában az efféle víziónak szükségképpen olyan hatást kellett kiváltania, amilyennel egy új orvosság felfedezésének híre hat a gyógyíthatatlan betegre. Az eredeti gondolat Woodrow Wilson érdeme. Időközben azonban kiderült, hogy a halála után történt események túlságosan nagy felelősséggel terhelték meg vállait. Bár ő volt az új tan hirdetője, nem kétséges, hogy fáradozásai abban a formában valósultak meg, mely legalkalmasabb volt arra, hogy a nem-német népeknek a központi hatalmaktól való elválását siettesse, és hogy e formát a mi saját propagandaminisztériumunk választotta, éspedig a cél világos tudatában. Már megkíséreltem a bizonyítását, hogy akkor, amikor a hivatalos háborús propaganda a gyűlöletet hirdette, a háborús felelősség kérdését feszegette és az igazságosság szólamát hangoztatta, Northcliffe lord új, hatásos módszert fedezett fel. Ez a módszer teljes összhangban állott azokkal az ígéretekkel, melyek közvetlenül a felelős államférfiaktól származtak, és ebben rejlett a vonzóereje. A háború utáni idők légvárainak egész rendszere sokkal inkább erre az alapra épült, nem pedig az Egyesült Államok boldogtalan elnökének elvont igehirdetésére. Amint az új propagandát angolok találták ki, úgy a bomlasztó idealizmusért is nekünk kell a felelősséget viselnünk, bármily meggyőző volt is, és bármily merész lépés is volt a megvalósítás megkísérlése. Az utóbbi húsz év folyamán mindenesetre neki köszönhetünk minden félreértést és elégedetlenséget. Ennek az időnek történetét azonban még nem írták meg."



H. G. Wells szerepe és a szövetségesek háborús céljai

,,Már utaltam arra, hogy Northcliffe lord a propagandaminisztérium vezetésének átvételekor minden erejét először Ausztria-Magyarország megsemmisítésére összpontosította. Legközelebbi rohamát a főellenség, Németország ellen intézte. Ennek a propagandahadjáratnak részletes haditervét H. G. Wells dolgozta ki.

Fentebb említettük, hogy a minisztérium első propagandahadjárata alkalmával milyen szerencsés módon tudta meghatározni a nyugati szövetségeseknek azon népekkel szemben követendő politikáját, melyeknek megnyerését a propaganda céljául tűzte ki. Ha a látszat nem csal, a propagandaminisztérium a második esetben egészen önálló propagandát követett, melyet a szövetségesek csak utólag tettek magukévá. Más szóval tehát a politikával szemben a propaganda ragadta magához a kezdeményezést. 1918 februárjában Wells emlékiratot szerkesztett és benne a Németország elleni propaganda módszereit tárgyalta. Ahhoz, ami azóta történt, nem egy esetben ebben a fontos okmányban találjuk meg a magyarázatot. Megérdemelné tehát, hogy jobban ismerjék. Bevezetőül megállapítja Wells, hogy propagandánk csak a szövetségesek világos és határozott irányban haladó politikájára épülhet, majd így folytatja: ,,A szövetségesek háborús célja a valóságban nem az ellenség legyőzése, hanem olyan világbéke megteremtése, mely a háború újrakezdését lehetetlenné teszi. A németeket a következőkről kívánta meggyőzni:

1. A szövetséges hatalmaknak szilárd elhatározása, hogy a háborút mindaddig folytatják, míg a németek békefeltételeiket el nem fogadják.

2. A szabad nemzetek érvényben lévő háborús szövetségüket elmélyítik és kiterjesztik, a szerződéses viszonyban lévő államok katonai, tengeri, pénzügyi és gazdasági erőforrásaikat mindaddig egyesítik, míg

a) katonai céljaikat el nem érik és,

b) a békét tartós alapon helyre nem állítják.

Wells így folytatja okoskodását: ,,Ebből következik,hogy egyik főkövetelményként kellő tanulmányozás után azokat az alapelveket kell megállapítani, melyeken a szabad nemzetek életképes szövetsége felépülhet." Majd terjengősen és ahhoz képest, hogy hivatalos okmányról van szó, túlságosan dagályos, de nagyszerűen ható szólamokban tovább fejtegeti elgondolását. A mai olvasó előtt úgy tűnik fel, mintha saját propagandájának hatása alá került volna. Vegyük például a következő idézetet: ,,A világ nagy nemzetei, melyek a német császár túlhatalmának árnyékán kívül élnek, szilárdan eltökélték magukat, hogy kiharcolják az utat az együttműködéshez. Míg a Németországban uralkodó értelmiségi osztály csak az alávaló hódító politika előnyeire gondolt, Oroszország erkölcsi erejét aláaknázta, szétbomlasztotta és demoralizálta, az osztrák-magyar birodalom leigázott népeit a pusztulás szélére sodorta, a semlegeseket fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekezett zsoldjába állítani, addig ellenfeleinek szívében messze terjedő szellemi áramlat jutott uralomra, mely az emberi fejlődés jobb és ideálisabb korának alaptörvényét a meglévő megőrzésében és a bölcsességben látja. Az egész világ minden gondolata egyetlen jelszóban kristályosodott ki; ez a jelszó ,,a szabad nemzetek szövetsége."

Az emberiség előharcosának szerepére való igény tökéletes példájával találkozunk itt. Az egyik oldalon minden nemes, a másik oldalon csupa gonoszság és alávalóság.

Álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk, rögtön világos lesz előttünk, milyen felületes volt az az elképzelés, hogy a béke visszaállítása a mindig csak gyűlöletet vető propaganda minden hatását kiírtja. Azok a benyomások, melyek e hosszú és nagy erőfeszítéssel folyt romboló munka nyomán keletkeztek, nem mosódnak el egykönnyen. Az Egyesült Államokat kivéve, mi szerencsésebbek voltunk, mint a háború többi főszereplői. Anglia a háborút kevésbé szenvedte meg és közvetlen károkat nem kellett elviselnie. Utána tüstént diadalünnepre tudtunk összeülni és a civilizált élet sokféle kényelmi berendezését békés, politikailag és gazdaságilag egyképpen biztos körülmények között élvezhettük. Az azóta eltelt évek folyamán biztonságban éltünk, alig álltunk ki aggodalmakat, életszínvonalunkat állandóan javíthattuk. De még ezek a szerencsés viszonyok sem voltak elegendők ahhoz, hogy a háborús propaganda visszahatásait kiküszöbölhessék. Igaz ugyan, hogy időnkint a háború utáni időkben is szóhoz jutott a propaganda és ez is hozzájárult a régi hatások életben tartásához, azonban elég csak meghallanunk, mint beszélnek a külpolitikai kérdésekről az idősebbek, főleg azok, akik nem teljesítettek katonai szolgálatot, nyomban rájövünk, hogy mily mély nyomokat hagyott a háborús propaganda a lelkekben. Oktalanság lenne feltételeznünk, hogy a legyőzöttek lelkében nem vert még mélyebb gyökereket, hiszen ezeknek semmi okuk sem volt arra, hogy a béke beálltát ünnepeljék. Ehhez hiányzott a hangulatuk, de a módjuk sem volt meg rá, még évek multán sem. Másrészt pedig, ha hajlottak volna is erre, sajnálatosképpen elég fájdalmas módon emlékeztették őket, hogy míg a csehek és románok, szerbek és horvátok új kor hajnalára virradtak, nekik efféle reményeik sem lehettek. Az önrendelkezés szépen csengő szava az ő fülükhöz is eljutott ugyan, csakhogy nemcsak tengerentúli birtokaikat vették el, hanem saját vérükből is nagy tömegeket szakítottak el, a nélkül, hogy alkalmuk nyílt volna igent vagy nemet mondani. Nem szeretném, ha bárki is úgy értene engem, mintha azt mondanám, hogy a szövetségesek jogtalanul jártak volna el. Az akkori politika mentségére bizonyos joggal lehetett felhozni, hogy egyes esetlegességek megelőzésére biztonságot nyújtó rendszabályokat kellett hozni. Ami engem illet, fáradozásom csupán arra szorítkozik, hogy tényeket szögezzek le és utaljak arra, miszerint propagandánk a német népcsoportokra nemcsak gyűlöletet hagyott örökségül, hanem bizalmatlanságot is. Térjünk azonban vissza Wellshez. Munkálatában, melyben propagandájának megalapozásán buzgólkodik, ezeket mondja:

,,A szövetségesek szándékai nem irányulnak arra, hogy bármely népet is tönkrezúzzanak, hanem arra, hogy az önrendelkezés elve alapján minden nép szabadságát szavatolják. Az önrendelkezés gyakorlása az igazságosság és a nagyobb áldozatok elkerülésének bizonyos meghatározott garanciáinak szem előtt tartásával fog történni. ... A szövetségesek legfőbb háborús célja ezért Németország belső átalakítása, mégpedig nemcsak a szövetségesek, hanem a német népnek jól felfogott érdekében. Németország tehát a következő választás előtt áll: amennyiben továbbra is ragaszkodik az eddigi kormányrendszerhez és annak politikájához, saját végleges pusztulását választja, de választhatja a gazdasági és politikai megváltásra való kilátást is, ebben az esetben azonban a katonai kormányzati rendszernek búcsút kell mondania és becsületesen bele kell illeszkednie a szövetségesek új világrendet hirdető terveibe. Később úgy nyilatkozik Wells, hogy a németellenes szövetség háborús célja mindinkább és mind világosabban egy erős világszövetség formájában bontakozik ki, melynek tagjai a közös jogok megvédésére, a gyengébb államalakulatok oltalmazására, továbbá a háborús fenyegetéseknek és a fegyverkezésnek az egész világon való megakadályozására, illetőleg korlátozására szövetkeznek és kötelezik magukat, hogy nézeteltéréseiket egy legfelsőbb bíróság döntésének vetik alá."

A német anya szemei elé, aki gondoktól gyötörve keresett gyermekeinek élelmet, a reménybeli új kor képét vetítették, amint azt Wells megfestette, bekövetkeztét azonban ahhoz a feltételhez kötötték, hogy belátja, mint vezették félre bűnös módon a német államférfiak, és hogy a harctéren szolgáló, a szántóföldön vagy a gyárban dolgozó férjét ráveszi a kormány megbuktatásában és a szövetségesek liberális elveinek elfogadtatásában való közreműködésre. Történelmi tény, hogy ezeknek az ábrándképeknek a hatására, melyet természetesen a blokád egyre erősbödő szorítása és a katonai helyzet majdnem teljes reménytelensége is támogatott, a németek csakugyan elűzték vezetőiket, a Hohenzollerneket Hollandiába kergették és egy szíjgyártóval az élén kikiáltották a köztársaságot, de csak azért, hogy később felfedezzék: ,,a propagandisztikus ígéretek üresek és hamisak voltak. A pápai szék módszereivel nagy hasonlatosságot mutató magyarázkodások és ferdítések erre a bűnbánókat arról akarták meggyőzni, hogy a feloldozásra esetleg méltók ugyan, a kiszabott büntetést mindazonáltal mégis el kell szenvedniük. Teljesen hiába utaltunk arra, hogy szándékaink őszinték voltak, és hogy propagandánk ígéreteit, ha a különféle tárgyalásokon és konferenciákon nagy politikai akadályok nem merültek volna fel, megvalósítottuk volna. A német közvéleményt képviselő tömegeknek mindebből arra kellett következtetnie és a történtek bizonysága szerint valóban arra is következtettek, hogy csalás áldozatai lettek, propagandánknak csakis az volt a célja, hogy az ellenállás feladására bírja őket."

Az ellenhatás: gyűlölet és bizalmatlanság

Időközben azonban a szövetségesek oldalán is mutatkozni kezdtek a propaganda következményei.

A franciák véleményem szerint a propaganda számára a világ bármely más népénél megközelíthetetlenebbek. A logika annyira uralja őket, és figyelmüket oly nagymértékben összpontosítják önmagukra, hogy a szabad népek szövetségének idealista terve semmiképpen sem volt rájuk hatással. Abban a hitben nevelkedtek, hogy Németország az ősellenség. A háború hitükben csak megerősítette őket, úgyhogy mire a háború végre befejeződött, kortesjelszavuk nem az ,,önrendelkezés" lett, hanem a ,,Jaj a legyőzötteknek!" Bár mi a népszövetséget egyes esetekben alkalmas eszköznek tartottuk, hogy a francia politika felhasználja, az, ,,hogy a francia nemzet akár csak célszerűségi okokból is hitt-e valaha benne, nagyon is kétséges. A franciáknak azt prédikálni, hogy eljön egyszer az idő, amikor Franciaország többé már nem fog háborút viselni, falra hányt borsó lenne. A világ népei közül mindig a franciák voltak a legreálisabbak és azok is maradnak. Angliában azonban, és bizonyos mértékben az Egyesült Államokban is más a helyzet, már csak azért is, mivel odahaza a háború súlyát sokkal kevésbé éreztük, másrészt pedig azért, mivel a gyűlöletre természetünknél fogva távolról sem vagyunk annyira hajlamosak, úgyhogy ennek következtében több türelmet is tudtunk tanúsítani. A követelést: ,,Akasszátok fel a császárt!" sohasem vettük komolyan. Gazdasági és kereskedelmi köreink ellenben hamarosan elkövették azt az őrültséget, hogy Németországot a jóvátételekkel addig akarták szorítani, amíg a csontjai is bele nem roppannak! A másik oldalon azonban az új propagandával sajátmagunkat hipnotizáltuk. Történelmünk folyamán első ízben viseltünk nemzeti háborút. Amióta nagyipari ország lettünk, háborúink hazánktól tisztes távolban lejátszódó tengerentúli események voltak, melyek fizetett zsoldosainkon kívül senkinek sem okoztak gondot. Minthogy azelőtt sohasem fordult elő, hogy mindenkinek ki kellett volna venni részét a háborúból, most annál bosszantóbb tapasztalatra tettünk szert. Eltökéltük tehát magunkat, hogy többé nem engedjük ezt az esetet megismétlődni. A háborút mi valóban abból a célból küzdöttük végig, hogy véget vessünk neki. A demokrácia számára, mint akkoriban mondogatták, biztonságot teremtettünk e világon. Ha nem foglalkoztunk volna annyit az akkori idők gazdasági konjunktúrájával, talán gondoltunk volna arra, hogy államunkból országot csináljunk, ahol a hősöknek is jut hely.

Mindenesetre dagadó vitorlákkal hajóztunk be a népszövetség révébe, abban a reményben, hogy minden jövő háborút megakadályozhatunk és a nemzetközi kapcsolatokat megjavíthatjuk. A népszövetség a szövetséges hatalmak azon elhatározásának köszönhette létét, hogy olyan világot teremtenek, melyben minden nép elegendő teret és biztonságot kap, hogy a jogos mértékben fejlődhessen. Ez is egyike volt azoknak a minden vitán felül állónak vélt elgondolásoknak, melyekért propagandánk minden erejét latba vetve szállt síkra, hogy egykori ellenfeleinket megnyerje. Nemcsak mi gondoltuk ki a népszövetséget, hanem magunk is hittünk benne és biztosítéknak tekintettük, hogy házi tűzhelyünk oly közvetlen, nyugtalanító közelségében nem tör többé ki háború. Ennek az önámításnak természetesen nem estünk azonnal áldozatul. Amint azonban az új kort hirdető propaganda illúziói a népszövetségben és egyéb testületekben látható módon is testet öltöttek, lassankint megbarátkoztunk velük. Szerencsére ezeket a nemzetközi alakulatokat nem szervezték meg olyan jól, mint ahogyan ez megtörténhetett volna. Mert igaz ugyan, hogy elég átfogó szervezetek voltak és ellenállóerejük is megfelelt a kívánalmaknak, ügykezelésük azonban túlságosan lassú volt."

Összefoglaló áttekintésünk természetesen csak általánosságban mozgó megállapításokra szorítkozott. Mindazonáltal így is meggyőzően mutatja, hogy a háborús propaganda nemcsak a távol területeken élő népek hadaiban hagyott hátra gyűlöletet és bizalmatlanságot, hanem a mi sorainkban és a kedvező körülmények között élő népek körében is a gyűlöletnek ugyanezeket az érzelmeit állandósította, amihez még önámításunk is hozzájárult. Ezt a két tényt, melyeknek a jövő háborúban kifejtendő propaganda irányvonalainak megállapításában nagy szerep jut majd, világosan szem előtt kell tartanunk. Feladatunkat, hogy tudniillik ugyanazt az ellenséget másodszor is megközelítsük propagandánkkal, az első tény nagyon meg fogja nehezíteni. A második ténnyel pedig annak a problémának megoldásában kell számolnunk, hogy a belföldi közvéleményt miképpen foghatjuk össze és állíthatjuk ügyünk szolgálatába.



III. A háború utáni idők

1914---1938

A jelenlegi, azaz a körülbelül másfél év előtti helyzet megvitatásának második része kimerítőbb és részletesebb az elsőnél. A szerző annak a figyelemreméltónak talált ténynek megemlítésével kezdi, hogy a hadviselő felek a világháború megindulásakor valamennyien szükségét érezték, hogy magukat a propaganda segélyével a világ szemében az országhatárokon belül és kívül egyaránt igazolják. Anglia, Németország, Oroszország, Franciaország és Belgium egymással vetélkedve tettek meg minden lehetőt, hogy az átlagembert meggyőzzék és ezzel a közvéleményt a maguk oldalára állítsák. Ez azért érdemli meg a figyelmet, mondja Rogerson, mert a XIX. századig a háborút a nemzetek közötti véleményeltérések elintézésének s a nemzeti érdekek elősegítésének rendes és helyénvaló módjának tartották, még akkor is, ha ez utóbbi a kisebb államok rovására történt. Még emlékezetünkben él, hogy a felháborodásnak milyen hullámát váltotta ki az az állítólag jogtalan nyilatkozat, melyben a császár az afrikai háború idején a búrok védelmére kelt. Vajon milyen jogon avatkozik be a mi legális ügyeinkbe, hallatszott a felháborodás hangja. Amíg a szokásos alakiságokat sérelem nem érte, a háborúban körülbelül azt látták, mint két személy párbajában, azaz az ellentétek elsimításának lovagias elintézési módját. Akkoriban az összes civilizált államok mintegy lovagok voltak. A háború jegyzékváltással kezdődött, mely végül is ultimátumhoz vezetett, majd a nagykövetség visszahívása és annak bejelentése következett, hogy egy meghatározott napon kezdetét veszi az ellenségeskedés. Erre rendbehozták a színpadot, a színészek a díszletek mögött elhelyezkedtek, és csak ezután ment fel a függöny. A viszályban résztvevő felek 1914-ben ezt a szertartást még tiszteletben tartották, azzal a különbséggel azonban, hogy mindegyik annak kimutatásával igyekezett magát igazolni, hogy a körülmények kényszerítették a megkezdett útra.

Ezzel új hang csendült fel. Visszhangja azóta évről-évre erősebb, amint tudniillik egy-egy nemzet minden teketória nélkül új támadócselekményeket kezdeményez és ezeknek lármáját a propaganda hangszórójával akarja túlharsogni. Így tett például Japán is Mandzsúriában, bár mentegetődzése oly gyenge és halk volt, hogy a géppuskák kattogását még tompítani is alig tudta. Majd Olaszország hívta tanúul a világot annak bizonyságára, hogy a barbár abesszinek többek között a walwali betöréssel nemzeti becsületét megsértették és károkat okoztak neki. Majd ismét Japán követelt meghallgattatást, ez alkalommal már hangosabban és nagyobb dobveréssel, hogy igazolja a Kínában uralkodó törvénytelenség ellen indított keresztes hadjáratát. A valódi célt, tudniillik hogy Kínát Japán vadászterületté tegye, azzal az állítással igyekezett leplezni, hogy Kínát meg kell nyerni a civilizált népek, sőt a demokráciák számára. Efféle szólamokat Spanyolország is szívesen használt, ezek azonban hatásosabbak voltak, mivel mindegyik fél ugyanannak az eszmének nevében szónokolt. Minél inkább kimentek a divatból a régi alakiságok, annál hangosabb lett a mentegetődző és önigazoló propaganda. Azzal, hogy egyes országokban az érvényben lévő egyezményeket és a szokásos formaságokat még tiszteletben tartó kormányok helyébe aktívabbak kerültek, már el is érkezett az az állapot, amikor az önigazoló frázisokkal egyidejűleg bombák is hullottak a polgári lakosság fejére, mégpedig minden hadüzenet nélkül. A katonai szakértők jelenleg már nagy buzgalommal vitatják meglepetés előnyeire építő döntő támadás lehetőségeit, mely nemcsak a hadüzenet szertartásait, hanem a mozgósítás előkészítő intézkedéseit is mellőzi. A bombavetőgépek bombázórepüléseiket gyakorlataik folytatásaképpen fogják végrehajtani. A meglepetésszerű betörésben résztvevő csapatokat gépkocsik szállítják majd a szomszédállam határára. Amíg az események valóban meg nem történtek, sem itt, sem ott nem fogja a lakosság sejteni, mi is van készülőben."

A totális államforma

,,Bármennyire nehezünkre esik is, nem térhetünk ki a felismerés elől, hogy ez az államforma a világháború öröksége. A tekintélyi állam kialakulása közvetlen következménye volt annak a kimerültségnek és belső züllöttségnek, mely a háború végén Németországban és Oroszországban, Olasz- és Törökországban egyképpen bekövetkezett. Szerepe volt még a propagandának is, mely arra hivatkozott, hogy a háború nem a hadseregek, hanem a népek háborúja volt. Ebből a ténymegállapításból követelmény lett: a háborúból az egész nemzetnek ki kellett vennie a részét. Nem kell sokat töprengeni, hogy mindenki belássa, a totális államforma ellentmond az emberi természetnek és legfeljebb a szlávoknak és németeknek felel meg. Az előbbiek túlságosan lemondók és belenyugvásra hajlamosak, az utóbbiak pedig túlságosan fegyelmezettek ahhoz, hogy a személyes szabadságot oly fontosnak tartsák, mint például a franciák vagy mi, angolok, akik még akkor sem lennénk hajlandók róla egy ember javára lemondani, ha valamely kényszerítő ok forogna fenn. Úgy látom, hogy a mi értelmezésünkben szabadságról csak olyan közösségben lehet szó, amely az életfontosságú javakból bizonyos fölösleggel rendelkezik, úgyhogy mindenki belenyúlhat a tálba és azt veheti ki onnan, ami éppen jólesik neki, a nélkül, hogy ezzel a közösség jóléte és biztonsága veszélybe kerülne. Ilyenképpen tehát a demokrácia a szó közönséges értelmében olyan kormányformát jelent, melyet csak gazdag államokban lehet megvalósítani. Ha az állam elszegényedik, a vagyon kevesek kezére jut, és ínség lép fel, akkor csak két kivezető út lehetséges, és mindegyik a diktatúrához vezet. Az egyik út, és régebben ez volt a szokásos, a forradalom, a csőcselék uralma, a felfordulás, mely végül is egy erőskezű embert vet felszínre, aki helyreállítja a rendet. A másik megoldás az egész kormányhatalomnak olyan férfiúra való átruházásában áll, aki a kevésből is sokat tud csinálni, minden egyes polgárnak kijelöli a feladatát és a tékozlást s pusztítást, minden forradalom természetes kísérőjelenségeit, megakadályozza."

Ezt az általános meghatározást Rogerson tovább is fejtegeti. Végső következtetésként megismétli azt az unalomig ismert angol felfogást mely szerint a plutokrácia és nemzetiszocializmus két áthidalhatatlan ellentét. Elég okos azonban ahhoz, hogy felismerje, miszerint az a diktatúra is, amelyet annyira utál, a nép nagy tömegeinek meggyőződésén nyugszik. A közvéleménnyel a diktatúráknak is számolniuk kell. A diktatórikus kormányzat a döntésben és a végrehajtásban csak akkor valósíthatja meg azt a gyorsaságot, mely ennek a rendszernek oly óriási előnyt biztosít, ha a nemzet cselekvőleg közreműködik. Rogerson utal arra, hogy a demokratikus rendszer születési hibáját még Baldwin lord is a közvélemény kialakulásának lassúságában látta. Rogerson láthatólag nagyon is jól tudja, hogy mit jelent a valóban helyesen vezetett nemzet tettrekészsége, ezért így folytatja:

,,Ha a vezér megítélése szerint a helyzet kívánatossá teszi az azonnali és teljes mozgósítást, akkor mindenkinek teljesítenie kell kijelölt feladatát. Ez azonban még akkor sem történik minden vonakodás nélkül, ha a propaganda hosszadalmas előkészítő munkát végzett. Az erőszak eszköze csak abban az esetben kerül alkalmazásra, ha az ellenszegülők kényszerítésére és a késlekedők meggyorsítására van szükség. Ám mindez semmi esetre sem érinti azt a tényt, hogy a mai tekintélyuralmi állam nemcsak polgárai többségének belenyugvásán, hanem azoknak tevékeny közreműködésén épül fel. Ha ez nem így lenne, a világ civilizált államainak nagyobb részében ez a rendszer már meghonosodhatott volna."

Az angol gondolkozás hibái és helyes angol meglátások

Ha arra a propagandára gondolunk, melyet a jövő háborúban ki kell fejtenünk, mindezt pontosan szem előtt kell tartanunk. Kétségtelenül hajlamosak vagyunk arra az elképzelésre hogy jövőbeli ellenségünk türelmetlenül nyög az önkényuralom alatt és éppen csak az alkalomra vár, hogy kényurai ellen fellázadhasson. Azt is szívesen feltételezzük, hogy a német munkás goromba, megvető bánásmódban részesül és a szükséges élelmiszeradagoknak csak a felét kapja meg, a japán paraszt pedig még ennél is súlyosabb helyzetben él és örök szegénységre ítélve küzd a kikerülhetetlen végzetként ránehezedő kizsákmányolás ellen. Erre az elgondolásra támaszkodva sokan már bebizonyítottnak vennék, hogy ha felvilágosítják ezeket, mennyivel jobb sora van a demokratikus rendszerben az egyes embernek, mennyivel jobb az élelmiszerellátás és mennyivel szabadabban adhat mindenki kifejezést gondolatainak és személyes kívánságainak, akkor már sem az egyik, sem a másik nem fogja urait támogatni. Ezek tehát azt hiszik, hogy az effajta propagandának, melynek remélt hatását oly élénk színekkel ecsetelik, a német és japán munkás engedne és kész lenne vezetőit cserbenhagyni. Ez a reménykedés minden alapot nélkülöz és egyben veszélyes is. Aki ilyen ábrándoknak adja át magát, álmokra alapítja politikáját."

,,Kétségtelen, hogy Németországban, Olaszországban és Japánban vannak elégedetlen elemek, ám éppúgy minden más államban is, a magunkét sem kivéve."

Ezt a minden bizonnyal nem világrengető megállapítást Rogerson most a propaganda szempontjából is ki akarja aknázni. A Németországban, Olaszországban és Japánban is megmutatkozó természetes és az átlagos mértéket meg nem haladó elégedetlenséget magától értetődőleg valami különös fajta elégedetlenségnek szeretné minősíteni, azonban mégis csak kénytelen rámutatni, hogy hasonló más országok liberális elemeinél is megtalálható. Azonban ebben a világban az elégedetlenségnek sem erre, sem pedig más fajtájára nem szabad hagyatkoznunk, véli Rogerson. Majd így folytatja: ,,Ha tehát Németországban, Olaszországban vagy Japánban propagandánkkal eredményt akarunk elérni, jobb, ha fordítva tévedünk és abból a feltevésből indulunk ki, hogy a totális állam sokkal mélyebben vert gyökeret az emberek szívében, mint ahogyan ez valójában a helyzet. Semmi okunk sincs kétségbe vonni, hogy az uralmon lévő kormányzat mindhárom országban roppant erős és csak nagyon nehezen ingatható meg. Miért is ne? Akár az összesség, akár az egyén szempontjából nézzük is, ezek a kormányok valóban bámulatos eredményeket értek el."

,,Németországban a Vezér a tiszteletnek máris arra a fokára jutott, mellyel a mondák a kultúrhősöket ruházták fel. A mitológiák azokat az emberi alakokat, akik annak a közösségnek, amelyből kinőttek, törvényt, rendet adtak és megteremtették kultúrája alapjait, tiszteletben szokták részesíteni. Ezek a ,,félistenek" vallási tiszteletben részesülnek, és ez a tisztelet mutatja, hogy mily mértékben volt szükség rájuk, írja J. A. K. Thompson professzor, példaképpen Prometheus, Nagy Károly, Nagy Alfréd, Solon és Numa Pompilius nevét említve. Ezeket a neveket valami sajátságos romantika övezi, folytatja Thompson. Vajon miért? Azok az emberek, akik a káosszal és áttekinthetetlen zűrzavarral reménytelen harcban állanak, a jogrend helyreállításában és megvédelmezésében romantikus tettet látnak, mégpedig joggal. Nekünk, akik szerencsés módon biztonságban, rendezett körülmények között és a törvény oltalmában élünk, olyan mértékben, mely másutt ismeretlen, és akik a gazdasági káosz és politikai zűrzavar veszedelmeit már századok óta nem ismerjük, ez a romantikus szentté avatás kissé érthetetlennek tűnik fel. Ez azonban nem ok és mentség arra, hogy a tényt tagadásba vegyük. A szükség órájában azon németek nagy többsége sem fog egy pillanatig sem vonakodni, hogy a Vezér mellé sorakozzék, akik a nemzetiszocializmusnak nem hívei és némely vívmányát nem tudják szívelni, még pedig azért fognak a Vezér mellé állni, mert ők sem szeretik a káoszt és a zűrzavart, márpedig a Vezér bebizonyította, hogy képes őket mindettől megszabadítani. Ezt a Vezér nemcsak bebizonyította, hanem ezt harsogja fülükbe éjjel-nappal a szervezett propaganda is. A történelmi múlt 'kultúrhősei' az idők folyamán lassan lettek ilyenekké, éspedig az alakjuk köre fűződő legendák révén. Napjaink 'kultúrhősei', Hitler, Mussolini és Kemál atatürk a propaganda erejéből gyorsan, a szemeink előtt váltak azzá, amik. Ám ez nem jelenti gyengeségüket; az eredményes propagandának, mint már említettük, tényeken kell alapulnia, ezek a tények azonban esetünkben valóban hősök tettei".

 
 
0 komment , kategória:  Wilhelm von Kries : II. rész   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 361
  • e Hét: 2702
  • e Hónap: 15979
  • e Év: 336011
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.