Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Hegedű az osztályban
  2016-05-07 22:45:23, szombat
 
 





Gyurkovics Tibor: HEGEDŰ AZ OSZTÁLYBAN


Visongva törtünk be az osztályba. A szeptemberi nap ott úszott a levegőben, arany rácsokat dobott a padokra. Olyan volt még az idő, mintha méz lengte volna be. A nyár bennünk égett, a bőrünkön, az ereinkben futkározott. Mi is futkároztunk.

- Az az én padom volt!

- Oda én ülök!

- Menj a másik oldalra!

Rikoltoztunk, foglaltuk a helyünket, mintha életfontosságú lett volna, ki hova kerül? Lökdöstük egymást, volt aki a kardigánját dobta foglalónak a pad ülésére. Egy másik a tízórais táskáját röpítette. Röpdöstek tárgyak, gyerekek.

Zsóka magában állt. Kedves, széles arcán nem látszott tülekedés, a fal mellé húzódott. Kövér testén feszült a kék kardigán, dudorodtak a kis testdarabjai, majd szétpattantak a gombok. Vastag lábán magas szárú cipő, kezében tartotta a táskáját.

Az utolsó helyekért folyt a küzdelem.

- Én nem ülök a Zsóka mellé!

- Ülj te. Majd megeszi a tízóraidat!

- Hogyne! Ülj te. Olyan sovány vagy, melletted elfér.

- Vagy agyonnyom. Köszönöm.

- Kipréseli belőled a levegőt!

A lányok gonoszul kacagtak, hancúroztak, Zsóka arcán piros foltok jelentek meg, állt a fal mellett, kezében a táskájával.

Bejött a tanítónő. Elcsöndesedtünk. Ragyogó arccal állt a katedrán, kezdődhet az új iskolaév.

- Na, gyerekek, megvagytok! Hű, de megnőttetek! Mutassátok magatokat! Mindenki megtalálta a helyét? És te, Zsóka, hova ülsz?

Zsóka lenézett a földre.

- Még nem tudom.

- Hova akarsz ülni, kislányom?

- Nekem mindegy.

- Keress magadnak egy helyet, és ülj le szépen.

Zsóka csak állt. Tartotta kezében a táskáját. Meg a hegedűt. Hátul megszólalt egy hang:

- Nem fér el egy padban.

Aztán még valaki belekiabált a kezdődő nyüzsgésbe:

- Üljön egyedül.

- Van hátul hely, ott talán elfér.

- Pókhasú!

A tanítónő pisszegett.

- Hordó!

- Dehogyis! Dinnye! - Nevettek, visongtak a lányok.

- Görögdinnye!

- Görög Zsóka!

A tanítónő rendet teremtett.



- Gyerekek! Mi ez a felfordulás? Elég legyen ebből. Csend! Ki akar Zsóka mellett ülni?

Mindenki elcsöndesedett, magában kuncogott egy-egy hang. Még a légyzümmögést is meg lehetett hallani. Aztán nagy sokára fölállt egy vézna kislány a második padban, Margit.

- Én szeretnék Zsóka mellett ülni.

Alakját furcsán megdöntötte, mintha szégyellné magát. Zsóka szedte a cókmókját, lassan elindult, vitte a táskáját meg a hegedűjét. Bepréselte magát a padba, aztán lerakta a kezéből a holmit. Oldalvást Margitra pillantott, igyekezett összehúzódzkodni, kezét ügyetlenül a padra tette és figyelt.

- Hát elkezdjük a munkát, gyerekek! Ki tud valami szép verset, vagy köszöntőt? Aztán neki a tanulásnak.

Lökdösték egymást a gyerekek. Persze, senki sem akart vállalkozni.

- Kérem... - Állt föl Margit. - A Zsóka nagyon szépen tud hegedülni... Ő játszhatna valamit... Mikor az ablakuk alatt elmegyek, mindig hallom, hogy játszik.

- Nagyon jó! - A tanítónő megörült, a gyerekek megint kuncogni kezdtek. Sugdostak.

- Összeroppan a hegedű!

- Meg se tudja fogni! - Lökdösték egymást, kezüket szájuk elé kapva.

- Kiejti a vonót a kezéből!

- Na, kislányom, játsszál nekünk valamit.

Zsóka fölállt, céklapiros arccal.

- Nem nagyon tudok... Csak két éve tanulok...

- Nem baj, játsszál valamit.

Zsóka nagy szégyenkezve magához emelte a hegedűtokot, kinyitotta, és óvatos kézzel, szinte dédelgetve kivette a hegedűt. Aztán a vonót fölemelte, a hegedűt az álla alá szorította.

- Elszakad a húr - sugdostak a lányok. És mintha csak varázsütésre történt volna, csakugyan elpattant az egyik húr, levágódott. Zsóka csak állt, piros arccal. Aztán egy gyerek fölugrott a hátsó padok egyikéből, és hozta a hegedűjét.

- Itt az én hegedűm! Játsszál ezen! - nyújtotta Zsókának, aki már azt se tudta, hova bújjon zavarában. A tanítónő biztatta. Zsóka röstelkedve tette le a magáét, és átvette a lánytól a hegedűt, aztán hirtelen az álla alá fogta, és játszani kezdett. Eleinte remegett a hang, mintha csak rossz helyen markolászta volna, de aztán egyre egyenletesebben, gyönyörűbben zengett a dal. A gyerekek visszafojtva hallgatták. A hegedű hangja boldogan szállt a teremben. Egyik-másiknak párásodott a szeme is. Aztán elhallgatott a hegedű, a gyerekek tapsolni kezdtek. Zsóka boldogan állt a teremben.

Tízpercben pedig lerohantak a hegedűvel, ellopták a lánytól. Zsóka sírdogált, pufók arcán folytak a könnyek. De csakhamar megvigasztalódott, hozták vissza a hangszert a főgonoszok.

- Megcsináltattuk a pedellussal. Most majd megint játszol nekünk, jó?

És körülvették a nagydarab lányt. Az osztályba besütött a puha napfény.








 
 
1 komment , kategória:  Gyurkovics Tibor  
Gyurkovics Tibor
  2016-05-07 21:00:11, szombat
 
 







Gyurkovics Tibor

Gyurkovics Tibor (Budapest, 1931. december 18. - Budapest, 2008. november 16.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, pszichológus







ANYÁCSKÁM


Gyógyíts meg, édes kis anyám,
ki odaát is gondolsz rám,
ki izzadt tenyeredbe rejtve
nyújtottad gyógyszereid: "vedd be!
És üss pofon, ha nem használ!"

Anyám, édes kicsiny anyám,
te vagy az egyetlen talán,
aki aggódsz kicsinyedért,
hatvanhatéves fiadért,
nyújtsd mégegyszer a tenyered,

és ígérem, hogy jó leszek,
nem töröm össze az edényt,
se a szívedben a reményt,
ha felnövök, ha nagy leszek,
mindig veled ebédelek!







AKI MEGÉRKEZETT


Nincs módom megérkezni,
nincs már meg az az út,
amin az ember ennyi
baj után hazajut.

Nincs meg a hó, a fákból
kivonták a telet,
amin keresztül lábol,
aki megérkezett.

És elsötétítették
a hosszú ablakot
a függönyök, a lepkék
vagy épp a benn lakók.

Pár száz lépés a sorban
hiányzik, az a táv,
amíg az ember jobban
megérti önmagát.

- Haza akarok menni -
ezt mondja a beteg,
az utas és mindenki,
aki megszületett.







ANYÁM-APÁM SZERELME


Anyámnak szép írása volt,
akár a menüett,
úgy kanyarította alá
a kecses betüket,
keringtek és lebegtek
és perdültek, mint a tánc,
apámra kacskaringatón
fonódott így a lánc.

Anyám azt mondta: nem jöhet,
mert fél, nem szereti,
apám azt írta: mindenét
fölajánlja neki.
Anyám azt írta: nem lehet,
apám azt, hogy muszáj,
és röpködtek a levelek
és suttogott a száj.

Anyám mindíg ellenkezett,
azt írta, hogy ne, ne!
Apám a levelek között
csak fuldokolt: te, te!
Forogtak, lengtek a betűk,
kulcsoltak, mint a lánc,
és így lett egyre szabadabb
és szédítőbb a tánc.







ÁLDÁS


Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.







BÉKE


Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,
folyékony levegőbe,
műholdak és rakéták
között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,
szemérmes szerelemmel,
vergődünk hosszan, árván,
ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,
hol a napsugár özönnyi,
Isten kitárt világát
még egyszer megköszönni!







CSODA


Én látom őt - és ő lát engem
valami tükörszerelemben
én benne - ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok.







CSÓK-VERS
(Salfedi bohócmester dala)


És mi lenne ha csókolnálak
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak -
csókolnálak - kibomlanának
fölemelkednél - madárszárnyak
melegével - csak csókolnálak -
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak...







EGY TÜCSÖK


Van egy tücsök a kertben,
egyedül énekel,
nem tudom miben bízik,
hogy mit érhet el,
mert ilyen kitartóan
csakis az énekelhet,
aki még utoljára
reméli a szerelmet.







ERDŐ


Ó, istenem, de csoda volna,
ha az erdő megsokasodna,
még erdőbb lenne, csupa gyémánt,
és én ott állnék benne némán.

Egy madár ülne fönn a fákon,
amilyenre én magam vágyom,
nem szólna, csak reám meredne,
és az én könnyem megeredne.








FECSKE


El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrót kottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! - azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! - így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.







FELESELŐ


Tudod, hogy mi a szerelem?
- hogy vele igen - Vele nem

Hogy mi a tűzbocsátkozás?
- csak ő legyen és senki más

Az utcán meg sem ismerem
- még szemhéját is szeretem!

Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja - Akkor is!



Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se - Vele igen!

És kerülöm és megvetem
és átkozom - és szeretem!

Őrült vagyok és lángolok
karjában - mint a csillagok.







GYÖNYÖRŰ


De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
- de gyönyörű az őszi ég -
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!







HAGYATÉK


Mindent neked akartam hagyni,
mint egy hatalmas hagyatékot,
hogy mikor meg akarok halni,
legyen "vagyonomhoz"elég jog.

pedig ez csak kis jele annak,
amit szeretve erőltettem,
valójában én tőled kaptam
mindent könnyedén egyöszegben.







HAJNAL


Lobognak a fák a szelekben
a réteken át idejön
két nagy szeme ég, haja lebben
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot
karját kinyújtva a tájba
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e
a fák közt? Rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
Tudod-e, hova érsz, te leány?
Itt zúgnak estente a vermek
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak
az ünneplőm fekete
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom
hogy estére nem birom el.

Gyere már, gyere már, ideérsz-e?


Sugaras kicsi énekesem
kapaszkodj nyírfa-levélbe
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad
mindent, amit szeretek.

Örökké hordjad a házam
csiga fel, csiga le, ez az út
és én adok Néked majd három szivet
falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél
mi öleli hosszan a fát
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.







HOSSZÚ ÚT ZSOLTÁRA


Uram, köszönöm neked a hosszú utat,
a rövid utat nem irigylem
tudom, szerencse, ha kísért, mire véljem
s nem jó
húst kapni, ingyen.

Apró falatok a számban tanítottak éhezni,
tüske taníttatta vélem a takarót,
de el tudom választani a gonoszt
és a jóakarót.

Hadd el, Uram, ne törődj evvel,
hogy kíméljen az eső meg a fagy,
az úton félrelökdösnek a rajkók, lábam
között elgurítják
a követ, szabad,

mindent szabad. Valami alak
állított be hozzám tegnap
befogta a szememet és kilopta a számból
a szavakat.
Felkap

a szél, olyan könnyű és sovány vagyok, Uram,
kóc az ingem, de megvagyok így,
mert csontjaimat melengetik kíméletes kezek
s az éjszaka beborít.

Igen, igen én tudom, hogy ez a te
választásod jele,
a nyelvem alatt tartom igéidet
kezem összeszorul már, mint az állatok
karma,
szívem jéghideg,

de nézd, neked tartogatom hosszú ereimet,
melyek mint a kötél, nyakamba lógnak,
Uram, fogadd el függelékeim
s adj utolsó erőt a messzehaladónak.







ISKOLA-NYITOGATÓ


Iskola, iskola,
ki a csoda jár oda?
A takács, a kovács,
a kőműves meg az ács,
a kardjával odajár
kese lovon a huszár!

Itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
mennyi szálat fon a pók.
Itt tanulta meg az í-t,
hogy a rózsa kivirít,
hogyan írja le az ú-t,
s a Dunántúl csupa púp,
pörögtek az ő-k, az ű-k,
mint a fényes köszörűk.

Itt kezdte a hóember,
jaj, de szép a december!
itt sütötte meg a pék
a legelső kenyerét,
itt tanulta meg a csősz,
mikor sárgul meg az ősz,
minden ember itt tanulta
meg, hogy mennyit ér a munka,
é-t is, b-t is, c-t is,
itt tanulok én is!

Kinyújtom a kezemet,
ha ugyan elérem
a kilincset s bemegyek
pirosan, fehéren,
körülöttem karikában
kürtös-fürtös kobakok,
itt tanult meg a halász is
készíteni csónakot,
itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
hogyan kötik a csomót,
meg a d-t, meg a t-t,
emberek becsületét!







ISTEN VÁLASZTOTTJA


Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját -
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.

Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged... azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed...







JÉZUS


Jézus a szalmaszál
amibe kapaszkodunk
Jézus a szakadék
amibe lezuhanunk

Jézus a kötél
amit elengedünk
Jézus a remény
amivel emelkedünk

Jézus a hangszer
amivel megszólalunk
Jézus a zene
amit elhallgatunk

Jézus tenyér
amivel adakozunk
Jézus kenyér
amit elfogadunk

Jézus penge
ami megsebesít
Jézus gyenge
aki megerősít

Jézus hatalom
a végeken
Jézusnak odaadom
az életem







KEGYELEM


Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van







KÉRÉS


Kis napot adj, kicsiny napot,
amilyen embereknek juthat,
őrjítő-puha meleget,
kétségbeejtőt, nyomorultat.

Kis napot adj, kicsiny napot,
a háztetőkön épphogy élőt,
a fejükön, a hajukon
rajongva érezzék az élők.

Kis napot adj, kicsiny napot,
kifordultat, elveszítettet,
amilyen jut, ha elhever,
egy nyitott ingű tizedesnek

Kis napot adj, kicsiny napot,
nem nyarat kérek, csak hogy este
húsba burkolt csontjaimat
valami átmelegíthesse,

kis napot adj.







KÉT LEVÉL KÖZT


Szerelemnek két levél közt
kell kinyílni egybezárva
meghasadva és kitárva
kell kinyílni két remény közt

Szerelemnek hét pecsét közt
kell indulni Indiába
Várni-várni mindhiába
hogy elérjen a szívünkhöz

Szerelemnek két levél közt
kell lebegni postaszámra
ki se bontva el se zárva
kell lebegni két személy közt.







LÁNY-SZERELEM


Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az ottelója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
fölgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni







MI LESZ VELÜNK?


Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltűnünk
a sürü ködben egy letűnt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?

Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?

Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen


és túlvilági szerelem
mi lesz velem?

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?

Az űrbe dobva mint a kő
a végtelenbe térülő
időben hol lesz az a nő
aki te vagy és én meg ő
és én meg ő?







MINDEN


Minden vagy, ami nem lehetsz,
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled.







MINDEN LEVÉL


Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az isten szabta ránk...










ÖRÖKKÉ


Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.







RÉGI EMLÉK


Én már örökké szépnek látlak
lehunyt szempillájú madárnak
fölrebbenésnek szárnyalásnak
akár az Isten csudájának.

Nekem az Isten sose rendelt
ilyen fontos lényt ilyen embert


ilyen vészesen ilyen egy helyt
vibráló némberi karaktert.

Fehér blúzban én annak látlak
ami vagy: kitárt angyalszárnynak
tested fölmagasztalásnak
és anarchista diáklánynak.







SZÁJ


Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.







TÉKOZLÓ FIÚ


Ha majd a föld begyógyul
mint régi-régi seb,
majd visszatérek hozzád,
mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb
leszek majd, mint a szél
és halhatatlanabb
leszek mindenkinél.







TÚLÉLNI


Hazugság hogy túlélni
mit nyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel

Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel

Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel

Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.







UTOLSÓ LEVÉL


Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint folyóban a sárga falevél,
minek ereje óriás folyónyi,
miközben pihe-módra alig él.

Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy
ne látszódjék belőled semmi sem,
amíg a nyár arany ereje elfogy,
ő csak lebeg a végtelen vízen.

Suhanj vele - nem kell kirajzolódni,
nem kell pörögni, zúgni - lenni kell,
az Isten kezéből kiejtett holmi
a bőr levélerezeteivel.

A fa emléke borul, mint az árnyék
a hömpölygő hűs folyón föléd,
nagy koronája biztat egyre: szállj még,


röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!

Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy,
mit üzenetül írott valaki,
amit kifog a parton, ha elég nagy
lesz majd a csönd, egy másik valaki.

Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak?
Kibetűzi őket az alkonyat?
Ne gondolj véle, magad megadón hagyd,
hogy fújja a szél levélarcodat.

Az út a fontos, mi magába fogja
a célt, ami Isten szívében él,
simulj a vízre, magad megadón hagyd,
hogy fújja levélarcodat a szél.







VALAKI SÍR...


Valaki sír az ablakon
lefolyik a könnye
ahogy kívülről hallgatom
nem is tudom hogy könny-e?

Vagy ez maga a lét vize
magából az időből
folyik elő s azt jelzi hogy
nem kezdhetem elölről.







VILÁG CSUDÁJA
( Salfedi bohócmester dala )


Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.

Azt hittem... Mit? Hogy meghalok teérted.
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni - élni akarok!

Úgy fúj a szél - hiszen most március van -
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.

Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.








A VERS


A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is. A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.








 
 
0 komment , kategória:  Gyurkovics Tibor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.