Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hajdú István: A méreg
  2011-03-29 16:58:02, kedd
 
 
Hajdú István: A méreg

I.

Nagyobb öröm már nem érhette volna özvegy Szabó Gáborné asszonyomat a szép húsvét ünnepén.

Levelet kapott Pestről, a menyecske leányától.

Régen várta ő már azt a levelet, hiszen éppen ma múlik két hete, hogy a Szántaiék Petije elvitte a lányát. Azóta azt se tudta róla, él-e, hal-e? Hiszen csak a jó Isten a megmondhatója, mi minden történhetik az emberrel abban a nagy városban!

Bizony Peti okosabban tette volna, ha átveszi az öreg Szántaitól a kovácsműhelyt. Lett volna belőle, ami az apja volt, jóravaló falusi kovács. Megéltek volna itt szépen. No de most már meg van a nagy öröm, itt van a várva-várt levél! Vajon mi lehet benne? Jó-e, rossz-e?

Százszor is elgondolta magában az öreg Szabóné asszonyom, míg magára öltötte az ünneplő ruháját, míg felkötötte ősz fejére a fekete selyem keszkenőjét. Mert hát, mégis úgy illik. Ha az ember a tanító úrhoz megy, nem állíthat oda be csak úgy, ahogy, a malacot etette, hozzá még húsvét első napján! Hiszen a templomra úgyis felöltözött volna, de --- nem tudja elvárni. Még templom előtt fel akarja keresni a tanító urat. Meg akarja kérni, hogy olvassa el neki azt a levelet, aminek ő úgy örül, pedig azt se tudja, mi van benne?

Istenem, uram... de nagy baj is az, ha valaki nem ismeri a betűt! Akárcsak vak volna, vagy süket volna. Hiába tárja a szeme elébe, nem tudja, mit írt Panna abban a levélben, nem hallja, hogy mit beszél hozzá a távolból.

Hja, Pannának könnyű, az tud írni, olvasni. Azt már iskolába járatta, ahol írni, olvasni, imádkozni megtanítják az embert. De bizony ő csak ott nőtt fel a libák mellett. Imádkozni is csak úgy a tiszteletes úr után tanult, amint vasárnaponként a templomban utánamondogatta szépen, félhangosan: ,,és ne vigy minket a kísértetbe!"...

No, de végre elkészült.

Szépen, illedelmesen kopogtatott a tanító úr szobája ajtaján s a ,,szabad" szóra tisztelettudóan belépett.

A tanító úr csak rápillantott arra a szép hófehér zsebkendőbe takargatott valamire, amit özv. Szabó Gáborné a kezében tartott s már tudta, hogy hányat ütött az óra!

Nem is várta, hogy a jó öreg asszony belekezdjen mondókájába, csak amint viszonozta a szíves köszönést, egyenesen kinyújtotta a kezét a kis paksaméta felé:

--- Na, Szabó néni, hát megjött a levél? Ugye mondtam én magának, hogy ne nyugtalankodjék. Jaj lelkem, Budapest nem Komlód, ott más dolguk is van ám az embereknek, minthogy levelet írjanak, meg a posta is drága ám mai napság!

Míg így beszélgetett, fel is bontotta a levelet.

No hát aztán megtudta mindazt Szabó néni, hogy hála a jó Istennek, nincsen a leányának semmi baja és azt kívánja a jó Istentől, hogy a levele hasonló jó egészségben találja az édes anyját, mint amilyen neki van.

Ő is, meg Peti is köszöntetik szépen a tanító urat és tudatják, hogy van ám szép lakásuk a Duna partján, egy ötemeletes nagy palotában. Itt meg nem állotta Szabó néni, hogy egy ,,szent Isten"-t ne sóhajtson.

De a tanító úr olvasta tovább: ,,Itt kaptunk egy szép szoba-konyhát egy bíró úrnál takarításért, meg mosásért, de a mosásért fizet."

Szabó néni rábiccentett a fejével, hogy érti.

,,Peti egy nagy gyárba jár dolgozni, szépen keres, mert igen jó munkás, ott a munkavezető úr igen szereti s ha valami kényesebb dolog van, azt Petire bízza, mert mindig józan és szófogadó".

,,Úgy határoztunk, hogy hetenkint négyezer koronát félreteszünk, hogy ha majd a kis kocsit meg kell venni, akkorára a pénz együtt legyen."

Szabó néni megint biccentett egyet és hozzátette, hogy két libát tép, a toll is együtt lesz akkorára.

Mire a tanító úr bevégezte a levelet, éppen gyülekezőre kezdtek harangozni. Együtt ballagtak el a templomba és Szabó néni soha életében még olyan áhítattal nem énekelte, hogy: ,,E Húsvét ünnepében zeng nyelvünk dicséretet"...

II.

Abban a levélben pedig csupa igazság volt írva.

Boldog menyecske volt a Panna. Volt tisztességes, becsületes munkás ura, aki két erős keze tisztességes munkájával nemcsak a mindennapi kenyeret kereste meg az ő kedves kis feleségének, de bizony szombat este még mozira is jutott, ahova szépen karonfogva kettecskén elsétáltak, onnan meg szépecskén hazasétáltak. Panna elővette a hosszú kis skatulyát, amibe egyszer jó, keserű mandulaszagú szappant hozott neki a Peti. De most a szappannal a siffont szagosítja, a skatulyába meg most teszi már bele a negyedik-négyezer koronát.

Oda is pillant az ágya elébe. Ott, meg a kályha között fog állani a kis kocsi. Erre elpirul. Peti, aki szemével kíséri feleségének minden mozdulatát, kitalálja azt a rejtett gondotatot s gyöngéden magához ölelve a piruló menyecskét, megfelel a gondolatára:

--- Ott, ott lesz a legjobb helyen. Ott nem fog fázni.

Az asszony szép gömbölyű karjával eltakarja a két szemét s úgy tűri az ura gyöngéd ölelését, mézes csókját.

Így tartott ez pár hónapon keresztül. Galambok tanulhattak volna szeretni attól az embertől, aki egész napon által a kemény hideg vasrudakat forgatja izmos tenyerében, este pedig olyan lágyan, olyan gyöngéden tud simogatni egy virágszálat: ugyanazzal a két kérges, munkás tenyerével!...

Egyetlen árnya volt a Panna életének, a szerda este.

Szerda volt a szakszervezet gyűlésnapja.

Bizony, a szakszervezet!... Ez volt az, aminek Péter falusi kovácslegény korában a hírét sem hallotta.

Szabad ember volt. Azt gondolta, amit akart. Azt tett, amit akart. Addig dolgozott, ameddig akart. Oda tette pénzét, ahova akarta. Bizony ennek a szabad akaratnak, szabad gondolkozásnak, --- amint a pesti gyárba betette a lábát --- egyszerre vége lett!

Ott legelőször is azzal fogadták a többiek, hogy szervezett munkás-e?

Mikor Péter azt felelte, hogy nem tudja, mi a szervezett munkás, megmagyarázták neki. Megtudta Péter egyszeribe, hogy a szervezett munkás olyan munkás, aki nem gondolhatja azt, amit akar, helyette a szakszervezeti központ gondolkozik; nem azt teszi, amit akar, hanem amit a szakszervezeti központ parancsol; nem addig dolgozik, ameddig akar, hanem ameddig a szakszervezeti központ megengedi. A pénzét nem oda költi, ahova akarja, hanem annak egy jó részét be kell fizetni a pártkasszába. A lelkét sem gyönyörködtetheti olyan olvasmánnyal, ami neki tetszik, hanem kénytelen megvásárolni a ,,Munkáskönyvtár" füzeteit, sőt még azt is megparancsolják neki, hogy melyik újságra köteles előfizetni.

Úgy ám! És akinek mindez nem tetszik, annak: ,,le is út, fel is út". Annak meg se szabad itt fogni a kalapácsnyelet!

--- Most pedig egy-kettő, be a szakszervezetbe! Váltsa ki az igazolványát és úgy jöjjön vissza. Ha pedig ezt meg nem teszi, vissza se jöjjön, mert itt ugyan dolgozni nem fog...

Így lett az egyszerű falusi kovácslegényből ,,szervezett munkás"...

A legelső szerdán pedig ráparancsolt a főbizalmi, hogy el ne merjen maradni a szakszervezeti gyűlésről, mert mint mondta:

--- Nem maradhat sötétben botorkáló falusi fatuskó. Az ilyen embernek le kell operálni szeméről a hályogot, hogy tisztán láson, hogy minél előbb ,,osztálytudatos proletár" legyen belőle. Na, erre majd megtanítják a szakszervezeti gyűléseken azok, akik erre hivatva vannak!...

Ezek a szerda esték aztán egészen kitörlődtek a Panna életéből.

Péter, mikor a szerdai napokon nagy későn hazatért, kicserélt ember volt.

Panna ilyenkor is szíves szeretettel, mosolygó ajakkal tárja ki felé patyolat, gömbölyű karjait, de Péter elhárítja magától az ölelést. Vacsora közben is alig vált Pannával egy-két közömbös szót, mogorván utasítja vissza Panna szíves kínálását; nagyokat sóhajtva borzolja felfelé sűrű göndör haját. Gondterhelt arcán látszik, hogy a lelke fel van dúlva; valami fő-forr odabenn a zubbonya alatt; kezei idegesen rángatódznak, ökölbe szorul a két vasmarok, amelyre ráhajtja összeráncolt homlokát és így, az asztalra könyökölve, néz-néz maga elé szótlanul a szoba falára hosszú ideig.

Panna aggódó figyelemmel kíséri gyötrődő férjét. Lopva fel-felpillant kézimunkájáról s fájdalmas pillantásokkal simogatja végig az összeráncolt homlokot. Úgy szeretné neki megmutatni, hogy ,,menynyivel hosszabb már a pólyakötő" amelyen olyan szívvel-lélekkel böködi azt a horgolótűt, de alig mer szólni hozzá. Pedig más mondanivalója is volna.

Remegő hangon szólítja meg:

--- Peti!... és szó nélkül gombolyítja le előtte a pólyakötőt... Ránéz azzal a két meleg, nefelejts szemével imádattal, könyörgően, reménykedően...

Peti rápillant és --- mert máskülönben olyan, mint egy falat kenyér --- mosolyogni próbál, ami olyan édes kesernyésen sikerül neki.

Panna egy kis bátorságot erőltet magára:

--- Peti!... mondani szeretnék valamit.

Peti ránéz, de nem szól.

Panna felhatalmazásnak veszi a tekintetet.

--- Peti... ma délután, mikor itt az ablak mellett horgoltam, az ablakon beszólott a bíró úr és arra kéri magát, hogy csinálja meg a vízvezetékcsapot --- ha lehetne még este --- mert már két napja folyik.

--- Nem csinálom, felelte Peti röviden, de határozottan.

Panna bámulva tekintett rá:

--- Nem csinálja?... Hiszen egyszer már megcsinálta és a bíró úr meg is fizetett, most is megfizet.

--- Nekem ne fizessen!

--- Nem?... hát kinek?... Hiszen a múltkor is magának fizetett,

--- Még akkor nem tudtam, mi a ,,szolidaritás"! Ha a bíró úr vízvezetéket akar csináltatni, hívasson szerelőt. Ez a szerelő munkája. Ezen a szerelőnek kell keresni. Amelyik munkás egy másik szakmunkás elől elveszi a keresetet, az meglopja a munkástársát.

--- De hiszen maga köteles az apróbb házimunkát elvégezni, így egyeztünk --- mikor idejöttünk --- a bíró úrral.

--- Még akkor nem tudtam, mi az uzsora!

Panna nem folytatja tovább, de utálattal pillant azokra a kis füzetekre, amelyek ott vannak egymásra rakva az asztalon.

Minden szerdán szaporodnak eggyel. Tudja, hogy azok az idegen című kis könyvek az okai az ő jó Petijében dúló lelki harcnak. Csak azóta ilyen az ő jó Petije, mióta azokból iskolázzák. Ma is hozott haza egyet: ,,Bér, --- Ár, --- Profit!"...

Mennyivel szebb címe van annak a könyvnek amit a bíró úr adott neki elolvasni:
,,Egy az Isten!"



III.

Egy este valami cédulát hozott haza Peti, ott osztogatták a gyár kapujában.

Eleinte el sem akarta fogadni, de aki osztogatta utána ment, a zsebébe dugta és azt mondta neki:

--- Elolvassa ám elvtárs, mert most ettől függ minden!

A villanyoson súgtak-búgtak a munkások, mutogatták egymásnak a cédulát, de Peti nem ügyelt rájuk.

Ma nem volt szerda.

Az ő gondolata ott járt a Duna-parti ötemeletes palota kis, udvari szobácskájában.

De odahaza mégis csak elővette.

Az asszony kíváncsian tudakolta, mi legyen az a cédula?

--- Nem tudom, --- feleié neki Peti egykedvűen --- valami kitaposott nadrágú nyomta a zsebembe, azt mondta, hogy ,,ettől függ minden".

--- Ettől?... Ettől a cédulától?... Hadd lám!

Míg Peti megmosakodott, átváltotta a munkásingét, az asszony a cédulát olvasta.

--- Na, mi az Pannikám? --- kérdi Peti, jó erősen dörzsölve a nyakát a Szabó néni szőtte vászontörülközővel.

--- Mi ez, apjuk?... Ez apjuk, nem jó írás. Azt mondom magának, el se olvassa. Mindjárt begyújtok vele a vacsorához.

--- Na hát, már csak hadd olvassam el én is Pannuskám, ha te elolvastad.

--- Én azt mondom, ne olvassa el. Én azt mondom rá, hogy: ,,bolond lyukból bolond szél fúj!" Aki ezt írta, az nem jó ember. Gyújtsunk be vele l

Peti nyugodt hangulatban volt.

--- Hát gyújtsunk be vele! --- És anélkül, hogy megnézte volna a cédulát, hagyta, hogy Panna szépen tüzet rakjon vele. Ha Panna azt mondta, hogy ez nem jó írás, akkor úgy is van.

Másnap reggel, mikor Peti a gyárba indult, észreveszi a villanyoson, hogy az emberek bökdösik egymást a könyökükkel. Felé integetnek a szemükkel, nevetnek --- de gúnyosan, sértő módon.

--- Mi lehet az? --- gondolja magában --- mi van rajtam nevetni való?...

Végigtekint tiszta kék ingén, kék nadrágján s akkor veszi észre, hogy a többi egy sincsen munkásruhába öltözve.

Az egyik munkás felfogja Peti csodálkozó tekintetéi, odaszól neki:

--- Hát mi az elvtárs? Csak nem ,,sztrájktörő" akar tán lenni?

Peti meghökkent

Fülébe zúg a munkás szava: ,,sztrájktörő"... Elvörösödik. Átalcikázik az agyán, mit tanítottak neki a sztrájktörőről: ,,bérenc"; ,,gazember"; ,,a munkásügy elárulója"... Felülkerekedett benne a dac s nyersen odavágta a gúnyolódónak:

--- Nem, én vastörő vagyok!...

--- Na. Na, --- feleli neki a másik fenyegető hangon --- jó lesz, ha ma nem töri a vasat, mert be talál törni a feje!...

Péter alig hallja a goromba feleletet Forr a vér az arcában... szíve dobogása elelakad, aztán megint őrült tik-takkal ver tovább. Feje zúg, szemei előtt szinte minden elsötétül.

--- Sztrájk... sztrájk... harsog fülében, mintha kürttel fújnák bele... sztrájk! A villamos robog tovább a gyár felé,

Néhány pillanat múlva öntudatra tér.

Sztrájk!... töpreng magában --- dehát miért?... hiszen szó sem volt még erről tegnap a gyárban... A bizalmiak ugyan súgtak-búgtak egymás között, de... a munkásokat nem kérdezte meg senki!... és önkéntelenül előtör ajkán a szó:

--- Miért van sztrájk?

--- Miért van? --- felel neki hetykén az előbbi fenyegetődző munkás --- miért van?... Hát nem olvasta elvtárs a szakszervezet tegnap esti parancsát, mélyet Lügner elvtárs bocsájtott ki az osztálytudatos munkásokhoz?... Na, ha a maga falujában csupa ilyen mafla jószág terem, akkor jól néz ki az a maga faluja.

Pétert dühbe hozza a gorombaság:

--- Dehát engem nem kérdezett meg senki, pedig-hát...

Nem folytathatta tovább jogos és önérzetes felháborodásból fakadt szavait Durva röhej, --- mely az egész villanyosból mintegy varázsütésre hangzott fel egyszerre --- nyomta el a sértett, mellőzött ember önérzetes kifakadását, aki most kezdte érezni, hogy a munkást nem is veszik a munkásvezetők ember számba, csak baromnak tekintik, akit megkérdezése nélkül egyik karámból a másikba terelnek tetszésük szerint.

Mikor a durva röhej némileg csillapodott, az; egyik munkás felállott és mély meghajlással Péter felé közeledett:

--- Bocsánat kegyelmes uram... --- valószínűleg: bocsánatot kért Pétertől, hogy engedelme nélkül rendezték a sztrájkot, de hangja elveszett a vihar erejével kitörő őrült kacagásban.

Péter előre ingott, --- mely az ellenére törő párduc ugrásának első mozdulata volt ---- és egészen bizonyos, hogy egyetlen markolással fojtja meg, aki őt nevetségessé tette s otthagyja a többiektől saját beleit kitaposni, ha pont abban a pillanatban nem érkezik a gyár elé a villanyos s a felugráló munkások dütve-boritva, egymás hegyén-hátán nem rohannak kifelé a villanyosból, elszakítva egymástól és magukkal sodorva Pétert és ellenfelét.

A gyár kapuja be volt zárva.

A sztrájkoló munkások sűrű fala zárta el oda az utat s minden egyes megérkezőt azonnal megkérdeztek: csatlakozik-e a sztrájkhoz?

Valamennyi ,,igen"-nel felelt, csak Peti állott ott tanácstalanul.

--- Vágd kupán azt a barmot, --- kiáltja oda az egyik munkás a Peti mellett állónak --- hogy megjöjjön a szava!

Peti egészen bizonyosan meg is kapja az utalványozott kupánvágást, ha ebben a percben minden szem nem fordul egy éppen odagördülő gumikerekű, kétfogatos kocsi felé.

A tömeg zúgni kezd:

--- Itt van Lügner elvtárs! Eljött Ganef is! Éljen! Éljen!

Peti is odabámul. A kocsiban két, előkelően öltözött úrféle ül, vastag pántlikás szivarból fújva az illatos füstöt.

Éljen Lügner! Éljen Ganef!...

A gyár bezárt kapuja sark-kövén féllábú öreg kapus ül. Pétert mellé sodorja a tömeg. Mindenki ordít, lóbálja a kalapját az érkezők felé, csak Péter nézi, bámulja hangtalanul a jelenetet. Nem hallja senki, csak ő, amint a féllábú, --- sarkkövön ülő --- kapus mormogja:

,,Akasztófára való gazemberek! Munkásbolondítók! Kinek a pénzéből szívjátok azt a vastag szivart? Szegény munkások, szegény bolondok!"...

Szerencséje a szegény féllábúnak --- akinek a nagykerék szíja csapta el a fél lábát és akit a gyár igazgatósága ezért holtig tartó kenyéren tart ma is --- hogy egyedül csak Péter hallotta azt, amit a bajusza alatt mormogott, mert bizony, hamar megmagyarázták volna neki, hogy mit kell ilyenkor mondani az osztálytudatos munkásnak, mikor Lügner és Ganef elvtársak tisztelik meg őket látogatásukkal!...

A munkások a kocsihoz tódulnak, karjaikra emelik Lügnert és Ganef elvtársat s a vállukon viszik a téglarakásig, melyet éppen most hordák a gyár újabb építkezéséhez.

Amint Lügner elvtárs a kőrakáson feltűnt, pillanat alatt, mintha ollóval vágták volna el a tömeg minden hangszálát, síri csend váltotta fel egyszeribe a még pillanat előtt egetverő zsivajt.

--- Ez a pártfegyelem, --- mormogta az öreg féllábú --- most veszik be a szegény munkások a maszlagot.

IV.

Panna, aki a szerda esteli lelki küzdelmek csillapultával, --- rajongó és reménykedő lelkének meleg simogatásával, --- újból és újból megkísérelte egészen magához visszahajlítani a Peti ingadozó lelkületét, kézimunkájáról nyugtalanul pillantgat az ablakdeszkáján ketyegő serkentő órára.

Szeretett volna gondolkozni, --- mint valamikor annak előtte --- egy szép, egy boldog jövőről, de gondolatai el-elakadnak, összekuszálódnak. Olykor-olykor még a hite is megrendül egy szebb, egy jobb jövőben, szinte reménytelennek, sötétnek látja azt maga előtt.

Hiába no!... Érezte ő azt, hogy azok a gondolatok nem közös gondolatök többé, azok csak az ő szomorú, sötét gondolatai. Éket vertek gondolataik közé a szerda esték és azok a szerencsétlen füzetek, amelyekre a bíró úr azt mondotta neki, mikor az ablakon át megpillantotta:

--- Szántainé!... Dobja a tűzbe azt a nadragulyát... Ne engedje, hogy megmérgezze az ura lelkét. Méreg az a munkások lelkének, --- lassan ölő méreg!

Nagyot, mélyet sóhajtott: méreg... méreg!...

A serkentő óra hetet ütött.

Panna ijedten rezzent fel szomorú gondolataiból:

--- Boldog Isten, hét óra és ő még mindig nincsen itthon!... Soha, sohasem történt ez meg!

Hirtelen az asztalra dobja kézimunkáját, leszalad az utcára, a villanyos megállóhoz, ahol Peti szokott leszállani. Egy kocsi... kettő... három... nem jön!... nem jön!...

Az asszonyt balsejtelem fogja el. Ki tudja, mi történt vele? Egyre jobban és jobban belelovalja magát a képzeletbe. Látja az urát véresen, összeroncsolt karral, ájultan a műtőasztalon feküdni. Most jön be az orvos, most fűrészelik le a karját!...

Rettenetes!,.. Igen! Igen! Petit elkapta a nagykerék, különben már itthon volna, hogyne volna Peti Itthon?...

A másik oldalon, feltűnik a gyárhoz járó villanyos. Egy pillanat. Átvágtat a széles kocsiúton s már is rohan vele a villanyos a gyár felé.

A gyár bezárt kapuja sarokkövén ül az öreg féllábú.

Ennek nekiront s míg hadar össze-vissza az ő szerencsétlen uráról, az ura letépett karjáról, az öreg féllábú keserű mosollyal legyint egyet a levegőbe:

--- Soh'se sírjál olyan nagyon szegény asszony. Nem szakította le a kerék a te urad karját, sokkal rosszabb történt azzal, pedig nincsen a testének semmi baja!

Panna megkövülten hallgatta a féllábút. A féllábú folytatta:

--- A te urad az ő egészséges, ép vállán emelte le a téglarakásról Lügner elvtársat, azt az égetni való gazembert, aki megforgatta az ő ingadozó lelkében a mérgezett hegyű tőrt.

A te urad testének nincsen semmi baja, hanem a lelke, az mától fogva beteg, nagybeteg. Megmérgezték azt végleg Lügner és Ganef.

A te urad mától kezdve ,,osztálytudatos proletár", aki nem a munkájával akarja megkeresni a te kenyeredet, hanem onnan venni, ahol van.

--- A te urad mától kezdve nem a kenyéradóját tiszteli az igazgató úrban, hanem a legnagyobb ellenségét gyűlöli benne, aki az ő vérét szopja, aki őt kiuzsorázza és ,,suhogtatja feje fölött az éhség korbácsát!"...

--- De hiszen ez nem igaz! --- szakadt fel Panna szívéből a szó. --- Hiszen az igazgató úr Petit nagyon szerette, hiszen csak a múlt héten léptette elő parti-vezetővé. Mi nem éheztünk soha, hiszen mi négyezer koronát minden héten félretettünk, mi szombaton este moziba mentünk, ki mondta ezt a gyalázatos hazugságot?

--- Ki? Hát Lügner és Ganef.

--- Kik ezek?

--- Két akasztófavirág. Két munkásbolondító svindler. Az egyik egy sikkasztó ügyvéd, aki mert nem folytathatja a mesterségét, beállott munkásbolondítónak; a másik egy elcsapott könyvelő, szintén munkásbolondító.

--- De hát mi köze ezeknek a munkásokhoz?

--- Hja galambom, valamiből csak élni kell! Az egyik ember dolgozik, ezért eltartja a munkaadója. A másik hamisan kártyázik, a harmadik munkást bolondít, azt eltartja a szegény, becsületes, elbolondított munkás.

--- De hát ez közönséges csalás! Hát miért állanak szóba az ilyen alakokkal? Hát nincsen a munkások között elég józaneszű, okos ember, aki a munkások ügyét, mint a magáét, el tudná intézni? Hát miért tartják a munkások az eszüket másnál? Hiszen én csak egy egyszerű asszony vagyok, de nem megyek eszet kölcsönkérni a szomszédba...

Hát az urak is nem szívesebben állanának szóba magával a munkással? Ha látnák azok az urak, hogy ott, előttük egy igazán szenvedő munkás sírja el a maga igazán érzett fájdalmát, nem hamarabb orvosolnák azt, mintha tudják, hogy itt csak --- a munkások pénzén élősködő, munkakerülő herék által --- felizgatott, elbolondított, megmételyezett tömeg ordít és követelődzik ész nélkül, maga sem tudja sokszor: mit és miért? Csak azért, mert ezt neki így parancsolják azok, akik az ő zsírjukon híznak? Hát nincsen már a magyar munkásnak józan esze?...

Most aztán a féllábún volt a bámulás sora.

--- Ne, ne, hiszen ez a kis liba valóságos prókátor. Hát honnan az Isten csodájából veszi ez az egyszerű kis jószág ezt a beszédet? Hát ki tanította ezt a fiatal kis teremtést erre a beszédre?

Hejh! Az öreg féllábú legényember volt. Nem ismeri ő az asszonyi szívet! Nem tudja ő, mi minden telik ki egy asszonytól, ha úgy érzi, hogy most elveszíti azt, ami neki legdrágább a világon! Elveszíti azt a szívet, mely eddig csak egy szerelmet ismert őt és most?... Elrabolja tőle ezt a szívet egy semmiházi pernahajder. Kergeti majd az ő drága, becsületes, kenyérkereső, istenes urát egy őrült fantom után, amit maga az a munkásbolondító is tud, hogy őrület, megvalósíthatatlan agyrém! Ennek a bolondjává teszi az ő édes, jó, okos urát... aki kiskocsira gyűjtötte hetenként az ő megspórolt pár ezer forintocskáját. Aki mindig, de mindig csak őnála volt s most, mikor kérdezi, hogy hol van, azt mondják neki, hogy kint van a sztrájktanyán, a ,,Trieszti Nő"-nél!

Hejh te öreg féllábú! Nem tudod te, mit érez ilyenkor egy asszony! Nem tudod te, mit tesz az, mikor egy asszonynak osztozni kell a szerelemben! Már pedig az a szerelem, amibe ma Szántai Pétit belevitte Lügner elvtárs, sokkal veszedelmesebb, mintha egy másik asszonnyal állott volna össze. Annak a másik asszonynak még ki lehet kaparni a szemét, de; ez a szerelem szegény Szántai Pétert vakította meg!



V.

Öthónapos házasságuk óta ez volt az első éjszaka, amit Panna egyedül, hideg ágyban töltött.

A féllábú ugyan megmagyarázta neki, merre van a ,,Trieszti Nő" de egyúttal hozzátette, hogyha nem akar a farkasokkal együtt üvölteni, akkor oda se menjen, mert széjjeltépik. Azt is megmondta neki, hogy ne féljen attól, hogy egyedüli asszony találna ott lenni. Dehogy! Fog ott már találni sok részeg asszonyt, akik torkuk szakadtából ordítják, hogy ,,Pusztuljon el ez a rabló banda," de ezektől aztán őrizkedjék, jobban, mint a férfiaktól, mert mikor az asszony megbolondul, ahhoz képest a férfi csak ,,kis miska!"

Bizony, nem hunyta le szegény asszony a szemét egész éjszaka. Ahányszor megszólalt a kapu csengője, annyiszor ugrott ki az ágyból, kinyitotta az ablakot: --- most jön, most jön --- de Péter csak nem jött.

Eszébe jutott a szappanos skatulya: vajon beleteszik-e szombaton a négyezer koronát?

Öt óra reggel. Most nyitja a vice a kaput. Hallgat! Valakivel beszédbe elegyedik. Kivel? Az egyik nagyon hangosan beszél... ,,ez ő," igen, igen, megismeri Péter hangját, pedig idegen a hangja rekedt, olyan átéjszakázott. Még ilyennek nem hallotta soha. Megborzongott két fehér gömbölyű válla: nem józan! Hadar, botlik a nyelve... Szent Isten, vajon milyen lesz? Csak hagyná már békén a vice, hadd jönne már... Csak ne látná meg valaki a házbeliek közül! Milyen szégyen... milyen szégyen... így űzték fejében egymást a gondolatok.

Végre nehézkes, bizonytalan léptek hallatszanak a lépcsőn. Panna, mint aki zivatar elől menekül, hirtelen visszabújik az ágyába. Úgy tesz, mintha aludnék.

Péter bejön. Gépiesen felgyújtja a villanyt, lábujjhegyen az ágyhoz settenkedik, odahajlik a Panna arcához. Pannát megcsapja az éjjeli bor gőze, megremeg az undortól, de nem mozdul.

--- Alszik --- mormogja Péter. Eloltja a villanyt, hiszen nem is volt szükséges felgyújtani, itt-ott hat órára jár az idő.

Péter ismét az ágyhoz settenkedik, lassan vetkőzni kezd... Imbolyogva bámul Pannára, mintha gondolkoznék: oda feküdjek?... ne feküdjek?... Szégyellni kezdi magát, egy kis félelemforma is erőt vesz rajta, aztán lábujjhegyen megint elsomfordál. Kihúzza az asztal alá tolt széket, leül, a két karját az asztalra fekteti, ráhajtja borzas, nehéz fejét. Egy darabig rábámul az egyre világosodó ablakra, aztán egyszerre éktelen horkolásba kezd.

Pannának elég ideje marad, hogy meghányja-vesse, mitévő legyen, mert Péter felől akár összedőlhetett volna a fél város, aludt mint a bunda!

Okos asszony módjára el is határozta, hogy jó ebédet főz, --- lumpolás után valót, --- citromos, savanyú tüdőt, aztán úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

Mikor a vásárcsarnokba indult, lopva, lábujjhegyen ment le a lépcsőn, csak úgy elsurrant a szembejövők mellett, mindig attól remegett, hogy valaki a szeme közé vigyorogva, azt mondja neki: ,,Láttam Pétert, részeg volt!"

Mikor visszatért, Péter még mindig aludt. Már az ebéd is régen készen állott a tűzhelyen, mikor végre felemelte nagy nehezen a fejét.

Zavaros, vizes szeme bambán bámul széjjel a kis szobában s lesüti, amint tekintete a Pannáéval: találkozik. Nem mer szólani.

Panna szíves nyájassággal simította meg az ura borzas fejét:

--- No, édes apjukom, készen a jó ebéd. Ni... ni, hiszen maga még ma nem is mosdott. Mosdjék csak meg hamar. Itt a tiszta ing. Nézze, még a munkás ruhájában van!...

Erre a szóra eszmélni kezd Péter. Végigtekint magán, szemeit hosszasan a földre szegezi, mint aki igen hosszú történeten gondolkozik.

Bamba arca egyszerre változni kezd. Homlokát összeráncolja, belecsendül a fülébe Lügner elvtárs szava:

--- Igen, munkásruhában. Ha munkásruha volna!... De rabszolgaruha! A fehér rabszolgák ruhája, amelyben éhezve, nyomorogva tengeti életét a munkásnak nevezett rabszolga, akinek vérét a rabló kapitalisták szipolyozzák nyomorult éhbérért.

A félig kialudt mámor egyre jobban érőt vesz italhoz nem szokott agyán.

Most már összeszorított torokból, a gyűlölet hörgő hangján folytatja:

--- A munkás orrával túrja a földet, hogy családjának a betevő falat kenyeret véres verejtékével meg tudja szerezni. Éhségtől és fáradtságtól kimerülten rogyik este nyomorult szalmazsákjára, míg azok a gaz uzsorások, akiknek a fehér rabszolga, a munkás keresi kérges tenyerével a milliárdokat, fényezett automobilokon gázolnak a munkás fáradt testén keresztül, céda kéjnőikkel. Durrogó pezsgőspalackok és cigány mellett dőzsölik át az éjszakát. És míg a munkás takaró nélküli, rongyos szalmazsákján didereg, ők részegen ássák belé magukat szeretőikkel a hattyúpehelytől duzzadó, csipkés selyemágyba!...

A munkás feleségének kapcarongyra sem telik, a kapitalista felesége tízezrekbe kerülő selyem fátyol harisnyáit naponként kétszer váltogatja. A becsületes munkás felesége szódás mosószappannal mossa le arca verejtékét s örül, ha a Teleki-téren vásárolhat magának koldus rongyokat, míg a kapitalista uzsorás céda felesége angol szappannal, kölnivízzel mossa le a drága festéket elviharzott pofájáról s milliókat érő prémes bundába burkolja a kéj után sóvárgó, a lustaságtól elhízott, gondosan ápolt patyolat testét.

Panna megkövülten hallgatta ezt a rettenetes, őrült beszédet. Nem ismert az urára; hogy megváltozik egy ember, ha megforgatják a lelkében a mérgezett hegyű tőrt!...

Eszébe jutott az öreg féllábú beszéde: --- ,,A te urad testének nincsen semmi baja, hanem a lelke az mától fogva beteg. Megmérgezték azt Lügrter és Ganef!"... Hát csakugyan beteg a Péter lelke! Megmérgezték.

A beteggel gyöngéden, szeretettel kell bánni, a megmérgezettnek ellenmérget kell beadni.

Megpróbálta hát gyógyítani az ura beteg, megmérgezett lelkét.

Megfogta annak dühtől remegő kezét és mint ahogy ő szokta, gyöngéden, szeretettel maga mellé vonta a kanapéra:

--- Édes, jó apjukom, Peti, mondja meg nekem, ki bántotta magát?... Mondja, mi beszél így magából?

--- Mi beszél?... Hát mi beszélhet egy munkásból? A keserűség!

--- A keserűség?... Nézze csak édes apjukom, hát mi oka van magának a keserűségre? Nincsen magának két szép, erős, egészséges karja, amivel maga a maga becsületes munkájával megkeresi mindazt, ami nekünk kell? Hát nyomorgunk mi? Éhezünk mi? Hát nézzen oda az asztalra, fekete a mi kenyerünk?... Nézzen oda arra a szép fehér ágyra, hát rongyos szalmazsákon didergünk mi? Hát nincsen nekem, ha akarom, akár három darab keserűmandula szappanom? Hát nincsen nekünk, mind a kettőnknek tisztességes télikabátunk? Hát nincsen nekünk a szappanos skatulyában megtakarított pénzünk?... Panaszkodtam én magának, hogy nem elég nekem, amit ruhára, kosztra ád?... Hát az, igazgató úr...

Peti közbevágott:

--- Semmi úr! Igazgató --- punktum.

--- Ejnye, ejnye édes jó uram, de nem érdemli magától az az ember az ilyen beszédet. Hát hol van még egy munkás, akit öt hónap múlva parti-vezetővé tett meg az igazgató?

--- Igen, mert dolgozom, mint egy marha!

--- Dehogy, mint egy marha, Petikém!... Mint egy becsületes, tisztességes ember, aki becsületbeli kötelességének tartja, azért, amiért megfizetik, becsületesen megdolgozni. Hiszen becsületes ember másként nem is tehet!

--- Nézze kedves apjukom, maga nincsen hozzászokva az ilyen éjszakázásokhoz, maga beteg. Jöjjön, főzök magának jó, forró citromos limonádét; lefekszik, én jól betakargatom, megissza a limonádét, jól kiizzadja magát, jót alszik, holnapra nem lesz semmi baja. Holnap szépen elmegy a gyárba...

Mintha kígyó marta volna meg Pétert, úgy ugrott fel erre a szóra a kanapéról:

--- Én?... Hát kinek nézel te engem? Hát azt hiszed, hogy én sztrájktörő leszek? Nem így beszélnél, ha hallottad volna, mit mondott tegnap Ganef elvtárs.

--- Ej, édes apjukom, az a Ganef nem az ilyen munkásokról beszélt, mint mi vagyunk. Akik tisztességesen beosztjuk magunknak a heti keresetet. Nem iszunk, nem kártyázunk, nem hányjuk ki a pénzt az ablakon. Az olyan munkás, akiről az beszélt, szégyenfoltja a munkásságnak. Közönséges részeges korhely, aki nem hazafelé tart, mikor felvette a heti keresetét, hanem egyenesen neki a korcsmának. Az nem megy vasárnap reggel a templomba, mert tökrészeg, de azért tovább iszik. Csak akkor megy már haza --- részegen --- mikor mindenét elverte. Az asszonynak nem ad se kosztra, se ruhára. Persze, hogy az ilyennek fekete a kenyere, rongyos a ruhája, mert még ez is abból telik, amit a nyomorult asszony keres, ha keres. Tisztességes, becsületes munkásnak, ki jó férj, jó családapa, nem kell éhezni, sem rongyos szalmazsákon henteregni, mert ha ő megkeresi, az asszony meg megtakarítja, ha nem is fényesen, de tisztességesen meg tudnak élni. Csak nem kell tovább nyújtózni, mint ameddig a takaró ér. Ezer koronából nem lehet kétezret költeni. Azzal kell megelégedni, ami van és bízni keli a jó Istenben, aki a becsületes embert még nem hagyta el soha!... Jöjjön édes apjukom, pihenje ki magát!...

Péter, mintha megnyugodott volna egy kissé ezen a szeretetteljes, okos beszéden, alább kezdte:

--- De hát ez úgy se maradhat így, ahogy van. Mert akárhogy, akármint, így a munkás mégis csak kiuzsorázott rabszolga. A milliárdokat a kapitalisták vágják zsebre.

--- Édes Istenem, de hány, meg hány ezer családot tart fenn az a munkaadó? Hát ha a munkaadónak nem volna vagyona, miből tudná fenntartani a gyárat? Miből tudná venni a szenet, meg azt a rengeteg nyersanyagot, amit a munkások feldolgoznak? Miből fizetné a munkásokat?

--- Éppen ez! Ne fizesse senki a munkásokat!...

--- Hát?

--- Osztozzunk. ,,A szociális termelésből fakad a jólét", ezt mondta Ganef elvtárs.

--- No, hát én meg azt mondom, hogy az a Ganef egy közönséges, munkásbolondító gazember. Hát hogy akar apjukom azon osztozni, ami nem a magáé.

--- Enyém lesz!

--- Hogy?

--- Hát elvesszük! Szocializálunk mindent. Nem lesz munkaadó, meg munkás, hanem minden mindenkié egyformán, --- osztozunk.

--- De hát ki fog dolgozni?

--- Ki?... Hát tudja a fene, azt nem mondta Ganef elvtárs, --- osztozunk, oszt' punktum!

--- De meg, minek kell akkor dolgozni, ha mindenkinek egyformán lesz mindene?... Nem érted?... Elosztjuk mindenkinek a pénzét egyformán! Nem lesz gazdag és szegény!... Egyformák leszünk!.... Nem lesz munkás, meg munkaadó, nem lesz cselédje senki a másiknak, nem lesz senki a más kenyerére szorulva, mert mindnyájunknak lesz pénze egyformán. Nekünk is annyi, mint másnak! Nem érted?...

--- Dehogy nem, értem édes jó apjukom, dehogy nem értem! Amit maga mond, én azt értem, csak azt nem tudom, hogy meddig lesz az az ,,egyformán!" Mert hiszen az egyik ember takarékos, beosztó, a másik meg csél-csap pazarló, kártyás, iszákos. Hát ha aztán mi megtakarítjuk, a másik meg elissza, elkártyázza, aztán nem lesz semmije, akkor újra osztozkodunk? A becsületes, takarékos akkor megint odaadja a semmirekellőnek, hogy megint egyformán legyünk egy napig, aztán kezdhetjük újra, míg semmink se lesz?

Péter meg volt akadva... pár pillanatig némán bámult maga elé. Panna szemében már felcsillant győzelem fénysugára, de Péterben újra felülkerekedett a méreg láza:

--- Mit értesz te ahhoz? --- szólt Pannára ingerülten --- földet is osztunk, azt nem lesz szabad eladni!

--- És ki fogja megművelni azt a földet?

--- Ki?... Hát a paraszt!

--- A paraszt?... Hát a paraszt másnak fog dolgozni?... Majd bolond lesz az a paraszt!... Neki nem csinál senki csizmát, kaszát, ekét, ő azonban csináljon másnak búzát, kenyeret!... És ha így volna, hát nem megint csak ott volnánk, hogy egyik a munkás, a másik meg a munkáltató!.... Csak nem ment el annak a parasztnak a jó dolga, hogy ingyen dolgozzék!... Peti!... Édes jó uram, gondolkozzék egy kicsit.

--- Úgy lesz!... --- kiáltott Péter öklével az asztalra ütve, a tudatlan emberek szokása szerint gorombasággal terrorizálva azt, akit ésszel legyőzni nem tudott.

Panna elhallgatott, két nagy könnycsepp csillant fel a nefelejtskék szeme szögletében, azon által nézte azt a szegény beteg embert, akinek a ,,testének nincsen semmi baja, de a lelke az betege nagyon beteg", megmérgezték azok a kis könyvek; a gyilkos munkát betetőzték Lügner meg Ganef. Nézte, nézte ezt az embert, aki tegnap óta más ember lett, aki itt van ugyan mellette, de rá nézve éppen annyi, mintha meghalt volna... Rosszabb.

VI.

Az első egynéhány nap igen vidáman telt el a. ,,Trieszti Nő"-nél.

Folyt a bor, osztották az ingyen pörköltöt. Három cigánybanda is húzta éjjel-nappal a Marseillest. A munkások már rekedtre ordították magukat; a munkásasszonyokon már cafatban csüngött a sáros, piszkos ruha, amiben részegen kint henteregtek a bokrok között --- maguk sem tudják hányszor, kivel?

Lügner és Ganef felváltva állandóan a sztrájktanyán tartózkodtak. Kitartásra, összetartásra buzdították a részeg, mámoros munkástömeget. Sajátkezűleg osztogatták bankótól duzzadó bugyellárisaikból a segélyt. Nagylelkűen, fölényesen... mintha csak a magukéból osztogatták volna. Ők is potya bort ittak, potya pörköltöt ettek és nem volt a munkások között egy józan ember, aki felgondolta volna, miből telik mindez?

Nem, ezen egyik sem gondolkozott. Pedig csak egy parányi józan ész kellett volna hozzá, hogy kitalálja, hogy bizony ez a rengeteg pénz, a munkás becsületesen megdolgozott pénze. Kitalálhatta volna, hogy itt nem Lügner és Ganef fizeti az ő borát, meg pörköltjét, hanem ő fizeti azokét is.

A két munkásbolondító kövér bugyellárisába az ő sovány zsebéből került a bankó. Hetenként vonták azt le az ő amúgy sem túlságosan sok, de a tisztességes megélhetésre elég munkabéréből. És ami abból hiányzott, az ott van a Lügner és Ganef kövér bugyellárisában!

Hajh! A magyar munkás nem gondolkozik, ez rábízza az eszét a Lügnerekre, meg a Ganefekre!...

Péter a sztrájktanyán kitűnő alanynak bizonyult. Az első egypár napon csak úgy falta az idegen szavaktól, üres, elcsépelt frázisoktól hemzsegő förmedvényeket. Csak úgy kóválygott a feje a sok ,,intellektuell"-től, ,,burzsoa"-tól, ,,kapitalizmustól" és néhány nap múlva már ő is beszédet tartott az ,,osztálytudatos" proletárokhoz, egy felfordított hordó tetejéről. Onnan ugyan lerángatták a szintén szónokolni akaró elvtársak, mert ők is szónokolni akartak. Pétert azonban megvigasztalhatta, hogy azokat is lerángatták mások, akik szintén szónokolni akartak. Mert ott mindenki szónokolni akart!..

Péter néhány nap múlva ,,per tu" volt Ganef elvtárssal, aki felismervén benne a kitűnő anyagot, védőszárnyai alá vette és biztosította arról, hogy bármikor az életben számíthat rá, sőt egy önfeledt pillanatában a névjegyét is átadta Péternek. Ez megcsókolta a drága ereklyét s a lajbija belső zsebébe rejtette.

VII.

A sztrájk már a harmadik hetébe fordult.

Lügner és Ganef kezdtek megszeppenni. A munkások nagyon is beleízeledtek a sztrájkba. Ízlett nekik a dologtalan élet, a potya dinom-dánom, a segély. Lügner és Ganef bugyellárisa kezdett vékonyodni.. Ha még néhány napig így tart, nem lesz mit zsebre vágni a sztrájkkasszából!... Pedig hát ezen a sztrájkon meg akarták keresni a balatoni nyaralás költségeit...

Elhatározták tehát, hogy leszerelik a sztrájkot...

Most még csak az volt a kérdés, mit fizet a gyár igazgatósága a leszerelésért?...

A féllábú kapus már gyanította, hogy a sztrájk vége felé közeledik, mert már harmadízben nyitott kaput Lügnernek és Ganefnek. Jól gyanította, hogy ezek ide alkudozni jönnek. Régi ember volt ő már... Tudta, hogy a sztrájkon kétfelé lehet keresni a sztrájkrendezőknek: a munkáson és a munkaadón. Az üzlet csak így fizeti ki magát igazán!

Tudta ő azt nagyon jól, hogy a munkásügy éppen olyan közel áll a Lügner és Ganef szívéhez, mint a kupec szívéhez a vágóhídra vitt barom ügye --- az a kérdés, mit lehet rajta nyerni?...

A munkásbolondítóknak nagyon kellett vigyázniok magukra, hogy a munkásság észre ne vegye, hogy a sztrájkot le akarják szerelni. Annak magából a munkások kebeléből kell kiindulnia. Meg kell a munkásokkal únatni a sztrájkot.

Hogyan?

Többet kell nekik szónokolni, kevesebb segélyt adni, beszüntetni a potya pörköltöt, a potya italt!

Ha majd a munkásnak a megszorított heti segélyből kell magát kosztolnia, ha nem folyik a potya bor, --- már amit ők potyának gondolnak --- ha korogni kezd a gyomor, száradni a torok, majd lohad a nagy lelkesedés magától!

Valódi céljukat leplezve, segédcsapatot vonultattak fel a szónoklásra. Eljöttek Niemand, Ansager és Gauner, --- szerződtetett munkásbolondítók.

Amint a járandóság megcsappant, a sztrájkolok sora lassan-lassan gyérülni kezdett.

A munkások fáradtak, éhesek voltak és elszállingóztak haza --- pihenni. A három szerződtetett munkásbolondító nagy szónoklatokat tartott. Az eltávozókat megbélyegezték. Hivatkoztak a munkásbecsületre, a szolidaritásra, a munkásügy elárulására s arra bíztatták a többieket, hogy egyszerűen verjék agyon a sztrájktörőket. Egyébként még csak pár napi kitartást kérnek, útban van már a svájci testvérek segítsége! Meg kell mutatni a vérszopó kapitalistáknak, hogy a magyar munkás inkább éhen hal, de rabszolga sorban élni nem fog!

Könnyű volt a Ganef társaságnak a magyar munkást arra bíztatni, hogy haljon éhen, mikor ők jól voltak lakva! És sok mindenre rá lehet venni ravaszsággal a magyar munkást, de már arra, hogy a Ganefék szép szeméért éhen haljon, arra az egyre nem hajlandó.

A munkások morogni, zúgni kezdtek.

Akadt közöttük nem egy, aki a hordó tetejéről rekedt hangon ordította, hogy --- a munkásügy el van árulva!... becsaptak bennünket!... Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy --- abcug Lügner! Abcug Ganef!... Voltak Ganeféknek megfizetett emberei, akik ezeket lehurrogták, lehúzták a hordó tetejéről. Itt-ott már kisebb verekedések is előfordultak.

Lügner és Ganef megelégedett titkos mosollyal szögezték le egymás között, hogy a dolog jó fordulatot vesz. Titkon a rendőrségtől is megerősítést kértek, mert --- mint mondták --- nem tudják többé féken tartani az izgága munkásokat, kitöréstől lehet tartani.

Egy nagyobb csetepaté után Ganef összegyűjtötte a csoportokba verődött munkásságot. Szónokolni kezdett.

Rámutatott arra a szomorú körülményre, hogy a munkásság megfeledkezik azon méltóságról, mely a munkásügyet fenségessé teszi. A sztrájk, gézengúz, az osztálytudatos munkás névre nem méltó --- valószínűleg más oldalról szított --- elemek káros befolyása következtében elposványosodik, közönséges korcsmai dőzsöléssé fajul --- fájdalom, még verekedések is fordulnak elő, amelyeket valószínűleg a munkások közé betolakodott agent provokatőrök rendeznek, hogy a munkásoknak ez, immár három hete tartó méltóságteljes tüntetését beszennyezzék!

Ezt nem szabad megengedni!... Ennek a munkásügynek ragyogó csillagát elhomályosítani, hófehér tisztaságát bemocskolni hagyni nem szabad!

A sztrájk erkölcsi sikere páratlan a munkások történelmében!... A munkásság megmutatta robosztusi erejét, titáni hatalmát! Olyan leckét adott a kapitalistáknak, amilyet megérdemel az a korrupt, elzüllött társaság. ,,Most azonban, --- miután megsuhogtattuk fejük felett a munkásság büntető korbácsát --- mutassuk meg, hogy nemcsak büntetni, hanem a bűnbánóknak megbocsájtani is tudunk!"...

A munkásság zöme csak most vette észre, miről van szó. És míg a Ganef mellett elhelyezkedett, --- megfizetett --- néhány kipróbált cinkos folytonos ,,úgy van! helyes!" közbeszólásokkal segítette Ganefet célja felé, a távolabb állók ,,árulást" ordítottak és ellenállhatatlan erővel tolták az előttük állókat Ganef felé.

Sörös üvegek repültek a levegőben és hullottak csörömpölve a földre.

Péter, bár nem volt a beavatottak között, --- mert hiszen ahhoz még újonc volt --- becsületbeli kötelességének tartotta szorongatott barátjának segítségére sietni. Emberfeletti erővel tört magának utat fel Ganefhez, hogy testével fedezze a munkások szent ügyéért harcoló elvtársat.

Ebben a pillanatban egy törött sörösüveg homlokán érte. Péter arcát elborította a vér.

--- Vér folyik! --- Ordította Ganef torkaszakadtából, mialatt fehér zsebkendőjét Péter vérző homlokára terítette.

--- Vér!... vér! --- Ordította Lügner és Niemand. Arisagner és Gauner a rendőrcsapat parancsnokhoz rohantak:

--- Vér folyik!...

A rendőrtanácsosnak a ,,sztrájktanya feloszlatására" irányuló felhívása elhal az egetverő zsivajban, mely a vérbeborult arcú Péter láttára elemi erővel tör ki, mint a zúgó fergeteg. Nem hallja, nem érti senki, hogy a rendőrtanácsos kényszer esetén a fegyverhasználatról beszél. A megriadt tömeg egymást tiporja. Férfiak, asszonyok rekedt ordítása, sivalkodása tölti be a levegőt. A férfiak szék- és asztallábakat forgatnak fejük fölött, az asszonyok kezében sörös korsók villognak. Ganef felbérelt cinkosai revolvereiket puffogtatják a levegőbe, hogy a riadalmat fokozzák. Mindenki ütni, ölni akar, senki sem tudja kit?... Miért?... Egy gomolyaggá válik az egész tömeg... ordít, fenyeget; a hetek óta kicsapongó életet folytató kimerült idegzetű, tömeg elvesztette az eszét.

--- Kardot ránts! --- Hangzott fel a rendőrcsapat parancsnokának harsány vezényszava.

Tíz perc múlva csak bezúzott ablakok, szétszórt üvegcserepek, szanaszét heverő asztal- és széklábak, itt-ott egy-egy a homokba szivárgó barna vércsepp jelezte, hogy itt három hétig osztálytudatos munkástömeg suhogtatta büntető korbácsát a kenyéradó kapitalisták korrupt, elzüllött társasága feje felett.

VIII.

A gyár igazgatósága, kiknek a munkások ezen teljesen indokolatlan magaviselete milliárdokra menő károkat okozott, a legszájasabb sztrájkvezetőket kizárta.

Péter is a kizártak listájára került.

Véres kendővel a homlokán, teljesen lerongyolva, elzüllve, nem mert visszamenni az ötemeletes fényes palotába. Hiszen a házmester már a múlt héten rendőrrel fenyegette és ki tudja, van-e még ott kihez menni? Ott van-e még Panna? Vajon van-e még valami a szappanos skatulyában?...

Kóborolni kezdett le és fel az utcákon, piszkos, rongyos, fáradt és éhes volt. A homlokán levő seb egyre jobban égni kezdett.

Néhányszor kinyújtotta a kezét s motyogott valamit egy-egy jobban öltözött ember felé, de azok megvető tekintettel mérték végig:

--- Pálinkás butykos!

Amint a keze egyszer véletlenségből a nadrágja zsebéhez ért, fellángolt ványadt, sápadt arca. Aztán hideg, meleg egyszerre járta át bágyatag tagjait.

Ott volt a revolver, amit Ganef osztott ki a munkások között, hogy ha arra kerülne a sor, meg tudja mutatni erejét a munkásság.

Egy revolver!... Nagy dolog!... Mi mindent tehet egy ember, akinek egy töltött revolver van a zsebében!...

Millió gondolat fordult meg agyában... még Panna is!... Ha nem akarná... ha nem vállalná... ha nem akarná odaadni a szappanos skatulyát?... Végre hosszas tépelődés után azt határozta, hogy eladja.

Eladja, de kinek? Hiszen, ha egy ilyen rongyos, véres kendős, elzüllött alaknál valaki egy revolvert meglát, mielőtt az még szóhoz jutna, rendőrért kiált! Sőt jó lesz azt a revolvert valahová beljebb elhelyezni. Még ki talál látszani a nadrágja zsebéből és baj lesz belőle!

Betért egy magános kapu alá, hogy a revolvert a belső zsebébe rejtse. Égő homlokát a hideg falhoz nyomva kotorászni kezd és kezébe akad egy kis négyszögű fehér lap: a Ganef elvtárs névjegye!

Rajta van a lakcíme is;

,,Hűvösvölgy, Egyenlőség villa."

Fellélegzett. Meg van mentve! Ganef elvtársat testével fedezte; az a sörösüveg az ő fejének volt szánva és az az ember egyszer azt mondta neki, hogy ,,mindig számíthat rá az életben!"

Már erősen szürkülni kezdett, mikor útját a Hűvösvölgynek vette. Kérdezősködni senkitől sem mert, hiszen mindenki útonállónak nézi. Nagyon félt, hogy rendőrrel találkozik, aki igazolásra szólítja fel. Megmotozzák, revolvert találnak nála... senki le nem mossa róla, hogy gyilkolni készült.

Egyik fától a másikig lopódzkodva ért ki a Hűvösvölgybe. Egyik kaputól a másikhoz osont, hogy a kapukon levő kis réztáblákat elolvassa. Közben óvatosan tekintgetett jobbra, balra, nem látja-e valaki? Ilyen züllött ember jóban nem járhat.

Most egy kivilágított villa következik.

A kapuján éppen kirobog --- üresen --- egy bérautó. Ez valakit hozott. A kapu homlokzatán ott ragyog a felírás: ,,Egyenlőség".

Az öröm és kétség változó érzetével bámul a kivilágított villára.

Hátha két ,,Egyenlőség" van?... Hihetetlennek látszik előtte, hogy egy ember, aki szívvel, lélekkel együtt érez a nyomorgó munkásnéppel, akinek könny csordul végig szomorú arcán, mikor a szegény munkásasszony kapcarongyáról beszél... egy ilyen szép villában élhessen. Hiszen, ha az övé volna, már régen megosztotta volna a rongyos szalmazsákon dideregve hentergő elvtársakkal...

De hátha ott, valahol hátul, valami kis melléképületben? Talán néhány menedékhely nélküli munkással együtt? Hátha... hátha? Óh, ha így volna!... Nem kellene már többé, minden ágreccsenéstől rettegve, tovább kóborolnia! Óh, Ganef elvtárs bizonyosan szívesen fogná látni, csak itt laknék, csak itt ebben az udvarban!...

A kapu tárva nyitva. Péter bátorságot erőltetett magára, belopódzkodik a parkba.

Újabb autóberregés... ez befordul a nyitva levő kapun. Péter az orgonabokrokhoz húzódik. Vendégek jöttek. Két úr és két elegáns dáma. Péter felismeri a két urat: Gauner és Niemand.

--- Ezek csak Ganefhez jöhettek!

A villa halijából hangos éljen! éljen! hallatszik. Férfi és női hangok vegyesen... a cigány a Rákóczi indulót játssza. Ez az újonnan jött vendégeknek szól!...

A munkásnak hevesebben kezd verni a szíve. Bokortól bokorhoz lopódzkodik, tovább... tovább, a villa tükörablakáig.

A tükörablakon csak ritka, hímzett függöny, --- mindent lát.

Öt nő és öt férfi ül egy dúsan terített asztal körül

Két férfi az ablakkal szemben, ezeket felismeri: Lügner és Ganef. Mindegyiknek jobbja felől egy-egy cifra, festett képű dáma.

Most durran a pezsgősüveg, egy inas körbehordja a habzó italt.

...Itt áldomást isznak!

Péter erősen belemarkol piszkos, fekete körmeivel gyér szakállal benőtt arcába. Ébren van-e?... Valóság ez, amit itt lát?...

...Hát ez a gazember meri beszélni munkásnyomorról, vérszopó kapitalisták céda szeretőiről, kifestett pofájú feleségeiről? Ez a bitang, ez a naplopó, aki nem dolgozik, mégis dúskálkodik a jólétben? Ezek azok az elvtársak, a munkások önfeláldozó barátai? Ezek hirdetik az egyenlőséget?

A szerencsétlen, tönkretett ember szemét elborítja a vér. Eszébe jut a féllábú,... agyában forrni kezd a velő,... keze önkéntelen mozgásra rándul, a belső zsebébe nyúl, egy dörrenés és a tükörüvegtábla csörömpölve hull millió darabra. Az üvegszilánkok véresre sebzik dühtől lángoló arcát, erőtlen kezéből kihull a fegyver és ő eszeveszett futással menekül a sarkig nyitva álló kapu felé.

--- Gyilkos! Gyilkos! hangzik ki a villából a kétségbeesett sikoltozás.

Az inas tér legelőbb magához. Kirohan és szabadon bocsátja a farkaskutyát.

A láncos farkaskutya nyomra akadva őrült iramban vágtat a menekülő ember után.

Az ijedtségből felocsúdott társaság az inas után kitódul a verandára s visszafojtott lélegzettel hallgatja a farkaskutya őrült csaholását.

A nekibátorodott Ganef elvtárs hangja végigsüvölt az őszi éjszakán:

--- Hajrá Cézár!... Csak a torkát Cézár!

Így telik el pár kínos másodperc, aztán nem hallik semmi, csak egy rettenetes, velőtrázó sikoltás a néma éjbe:

Cézár elvégezte a rábízott feladatot!...

IX.


Özvegy Szabó Gáborné ott ül a tanító úr szobájában, szemben a tanító úrral.

A tanító úr levelet olvas.

Szabó Gáborné tudja, hogy nem illik sürgetni a tanító urat. Nem is kérdezi, hogy miért csordul végig a könny a tanító úr deresedő szakállán és mikor a tanító úr az összehajtogatott levelet visszaadva elfojtott remegő hangon csak annyit mond, hogy:

--- Haza jön Panna holnap Szabóné asszonyom... --- az ő arcán is végigcsordul a könny,
feláll a székről és tisztességtudóan ,,minden jót" kíván a tanító úrnak.

A többit úgyis megtudja holnap!...

 
 
0 komment , kategória:  Hajdú István: A méreg  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 360
  • e Hét: 5188
  • e Hónap: 16339
  • e Év: 281554
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.