Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hervay Gizella
  2016-05-22 20:00:44, vasárnap
 
 




Hervay Gizella


Hervay Gizella: (Makó, 1934. október 14. - Budapest, 1982. július 2.) költő, író és műfordító, Szilágyi Domokos első felesége.

Magánéletének nehézségein, az újra és újra legyőzni próbált magányon nem segített költői eredményeinek egyre egyértelműbb elismerése. Házassága Szilágyi Domokossal végképp megromlott,szétváltak útjaik. Magányérzése 1976-os Budapestre távozásával csak fokozódott, a súlyos családi veszteségek - Szilágyi Domokos öngyilkossága, majd közös fiuk, Attila (Kobak) halála a bukaresti földrengéskor 1977 márciusában - idegeit végképp megrongálták, nem tudott segíteni rajta a leggondosabb orvosi kezelés sem. Többszöri kísérlet után saját kezével vetett véget életének.

ahogy érkeztem úgy megyek haza
lehajtott fejű napraforgó
mindkét szemem kipereg
kiszáradt kút szomjat sem oltó
/Hervay/





Hervay költészete, ha úgy tetszik, a megláttatott idő: az éppen aktuális kérdések történeti voltára mutat rá azáltal, hogy olyannyira érzékenyen viszonyul mindenhez, ami éppen történik.
Végletességében és abszurditásában tökéletes ez a költészet és ez a sors -
mint metafora. Vegytiszta képlet: lehetetlen gyermekkor, ahonnan kinőve egyetlen hitelesnek tűnő lehetőség mindaz, ami szembenáll ezzel a gyermekkorral. Ráébredés arra, hogy ez a világ is hazug, ezzel párhuzamosan egy ellehetetlenülő, de végig egységében őrizni próbált
magánélet, betegség, embertelen méretű tragédiák, külső és belső száműzöttség, a hasonló sorsokkal való szolidarizálás, a száműzöttség kimondása mint utolsó értelmesnek tűnő tett. És mindennek a végig-írása: tudósítás erről a mások helyett leélt életről.








AKI AZ ASZTALT KIGONDOLTA...


Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.







CSEND


Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.


Hervay Gizella: Csend

Link








EMLÉKÜL


Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából napkereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
rám omlott a hegyről szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,
rám szakadt harag harangja,
csengettyűszó szólalt szívemben,
szívembe közönykés akadt,
villogó szenvedély szívemben,ő
megfojtott hazugság kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fennakadt,
halál hálója kezemben.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben,
kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben,
sugárzó kezem, merre vagy?
sugárzó világ kezemben,
sugárzó bolygóm, merre vagy?
sugárzó szerelem, te ments meg!







ÉNEK, HÁROM HANGRA


Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

II.

A kő a Napról álmodik,
a Nap a kőről álmodik.

A víz a földről álmodik,
a föld a vízről álmodik.

Az ember a mindenségről álmodik,
a mindenség az emberről álmodik.

A virág a vízbe vándorol,
a Hold a halálba vándorol,
a lélek a lélekhez vándorol.

Kővé válna a Nap,
Nappá válna a kő,
emberré válna az ember.

III.

Az ember csak akkor döbben a világra,
ha rákényszerül.

Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.

Csak akkor döbben önmagára,
ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.

Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember -
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.








ÉTELLEL, CSENDDEL...


Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenndel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres acomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Ami kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.







HAZULRÓL HAZA - ÖNINTERJÚ
/Kérdezett: HERVAY GIZELLA Válaszolt: HERVAY GIZELLA/


- Mikor születtél?
- 1970. Július 15-én Diósadon, Szilágyban, 36 éves koromban. Mikor bedeszkázott házak között egy traktornyomban, könyékig a sárban, feljártam a falut. ,,Pestis-falu" - mondták. ,,Elvándorolt a fele falu." Pontos adatok szerint Diósadról 1915-től 1970-ig 1386 lélek vándorolt ki. 45 év alatt egy Isten háta mögötti faluból egy falunyi ember.
- Hány éves vagy most?
- 45. Az én életemből 1386 lélek vándorolt ki.
- Miért?
- Mert nem volt megélhetésük. Mert volt valami kis szőlő, de jött a nagy filoxera-járvány - leragyált. Az Olaszországból hazavánszorgó katonák behozták a novát. Nem is kívánt annyi munkát, mint a nemes szőlő, meg nem is ragyált le. Magántermő a neve is. Mert volt ám a Nagyhegyen nemes szőlő is: Kecskecsöcsű, Csabagyöngye, Olaszrizling, Saszla - gyönyörűség volt nézni is. De csak a gazdáknak. Eladni alig lehetett valami keveset a szom széd falukban - bort -, út nem vezetett sehova. Maradt tehát a legroszszabb - Amerikába! De ott is mire ment a szegény szilágyi ember? Bemehetett az aranybányába. A diósadiak egy fél életet leéltek úgy Amerikában, hogy azt sem tudták, hol vannak. ,,Nevjork mellett Amerikában." ,,Amerika mellett Kanadában." ,,Ott a tenger mellett."
Azt ették ott is, mint odahaza - az orcátlan laskát, amit csak bele kellett ereszteni a sós vízbe. Mikor kifut, akkor orcátlan, akkor ehető.
Jött aztán haza, aki bele nem rokkant az otthontalanságba. Mert ahogy mesélik - naponta esett rájuk a bányabeli eső, naponta leszakadt róluk egy rend gumiruha. Aki összegyűjtött mégis valamicske dollárt, küldte haza. Lett belőle kicsi föld. Az asszony dolgozta. Madárijesztőnek nagy kereplővel rohangált fel-alá a legkisebbik fiú.
Aki már érezte, hogy hazamegyen meghalni, az pénzzé tette mindenét, és indult haza. De még a csomagjától is, a kicsi kis pénzétől is kifosztották a hosszú úton. Hazatért egy dollárral! Kiragasztotta a falra. Jöttek a népek csodalátni. Megnézték a dollárt a falon, elmentek. Az amerikás meg családja kézitől meghalt. Nem is mesélt egyik sem, aki hazajött, csak üldögélt és hallgatott.
Mentek aztán a Zsil völgyébe bányásznak. Merthogy írástudatlanul hová is mehettek volna? A föld gyomrába.
Előbb csak szállingóztak, az ötvenes évektől kezdve aztán családostul, csapatostul mentek. Falunyi diósadi él Lónyán, Petrillán, Petrozsényben. Hazajönnek negyvenéves korukban rokkantan. Nyáron meg, aki teheti, jön haza építeni a házát, öregségire, éveken át. Mire megrokkan, fölépül a ház. Mire fölépül, tíz szomszéd házat bedeszkáznak.
A Nagyhegy a rókának barlang, a fácánnak szerencse.
A nova könnyen termett, könnyen pusztított. Az iskolaköteles gyermekek fele debilis. Csökkent értékű, fejletlen, rosszul táplált.
Az ötvenes években csak azt nem vitték el Szilágyból Duna-Feketetenger csatornát ásni rabnak, akit elfelejtettek feljelenteni. Feljelenteni könnyű volt. Mindenki kisüstit főzött törvénytelenül.
Hatvantól hetvenig aztán tíz év alatt felére csökkent az iskolás gyermekek száma. Tömegesen vándorolt ki a falu. Nem volt maradása. Szőlőből, szilvából pénzelt volt Szilágy. A bor meg a pálinkafőzés állami monopólium lett. Nem volt a népnek maradása.
- Neked miért nem volt maradásod otthon?
- Mert a magnószalagra, amire az emberek Szilágyban rámondták az életüket, a saját lakásomban - amíg én sorban álltam cukorért - rábeszéltek.
Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából hogy a Télapó román vagy magyar? Pedig amíg nem járt óvodába, addig esti mese helyett a Cantata Profanát követelte, azt a lemezt, amelyiken Bartók mondja el a kolindát. A fiam naponta eltáncolta, eljátszotta, megrajzolta, megfestette a kolindát. Kellett neki a Cantata Profana. Az óvodából aztán azzal jött haza, hogy a Télapó román vagy magyar?
Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is.
Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De - Istenem! - csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében.
Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.
- Honnan jöttél?
- Kelet-Közép-Európából. Egyik nagyapám főjegyző volt Makón, a másik Csíkból menekült paraszt. Egyik nagyanyám kalotaszegi nagyasszony, a másik kórház elé kitett lelenc.

(...)

- Hová mégy?
- Hazulról haza.
Mikor Pozsonyban a József Attila Ifjúsági Klubban Szilágyi Domokosról beszéltem, úgy éreztem magam, mint otthon Szilágyban. Mikor az óvárosban csavarogtam Pozsonyban, úgy éreztem magam, mint otthon Kolozsvárott. Aztán örültem, hogy hazajöttem Budapestre.
Nem én - a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet meg igazán senki, csak az, aki gyermekkora óta ingázik hazulról haza.
Én itt Budapesten értettem meg három év alatt az otthon eltelt harminc évemet. Budapesten értettem meg azt, ami az alatt a harminc év alatt történt velünk, azt, hogy mi hogyan történtünk. Én Pozsonyban értettem meg azt, hogy a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése.
Ezt itthon még a legjobbak is alig értik. ,,Ti ott" - mondják.
- Nálatok ez hogy van? - kérdeztek rám Pozsonyban.
- Hol nálunk? - kérdeztem vissza. - Erdélyben? Budapesten? Aki már három hazában hontalan, annak már három szeme van. Az nem összeadja a barátságokat - az másképpen barátkozik.
Én már csak úgy tudok barátkozni, hogy minden közös beszélgetéssel kitaláljunk valamit, ami különben nem jutna eszünkbe.
Akár egy szemvillanással.
Már szemmel beszélni is megtanultam. Megtanultunk.
- Hová való vagy?
- Választott szülőföldem Szilágy. Tizenkét éves sem voltam még, mikor Amerika helyett választottam. Ettem Szilágyban földet, martilapit, vadsóskát, árvacsalánt, mint a rucák, villával szorítottam le a vipera fejit, és ütöttem agyon gombászás közben, csináltam tintát bodzaléből, írtam lúdtollal, gyártottam mécsest petróleumhiányban. Tavasztól őszig gyűjtöttünk az erdőn, mezőn, hegyen, Szamos-parton, mikor mit lehetett. Mindenevők voltunk. Dagasztottam kenyeret kisszéken állva - mikor volt miből -, de volt olyan karácsonyunk is, mikor egy marék puliszkalisztet tudtam csak összekotorni a lisztesláda mélyiről - málépogácsát ettünk karácsonyi kalácsnak.
Aztán mégis Szilágyban borították ki a tehervagonból az éhező székely gyerekeket. Úgy válogattak közülük a tehenes gazdák, hogy ki lenne jó az istállóba a jószág mellé.
A kanadai magyarok meg vöröskeresztes csomagokban tűsarkú cipőt küldtek az éhező falunak, egy halom tűsarkú cipőt életmentésül. Mehettünk volna tűsarkú cipőben libát legeltetni, de mezítláb célszerűbb volt.
Igazából mégis akkor választottam szülőföldemnek Szilágyot, amikor már magam is úgy jártam a dombokon át, mint a széllel szemben gyalogló szilágysági asszonyok. Mikor már minden szilágysági sorsban, akit elmondtak volt nekem - otthon voltam. Otthon a közös árvaságban. Otthon a közös kiűzetésben.

(...)

- Mit teszel most?
- Rekonstruálom a fejemben a magnószalagokat. Az odapusztult jajkiáltást. Mindennap eszembe jut egy mondat. Följegyzem. Van olyan nap, hogy egész emberi sorsok jutnak eszembe. Nemsokára fel tudom mondani fejből az egész odaveszett Szilágyot. És ha nincsenek adataim, ha csak néhány adatra emlékszem bátorságosan, akkor megírom a történelmi folyamatot. A történelmi folyamat végzetes logikáját. Megírom, hogyan jutottunk ide, idáig, hogy már csak szemmel beszélgetünk, ha otthoniakkal találkozom.
Megírom, hogy veszett oda a magnószalag, milyen iszonyatos módon. Megírom, hogy tudassam a világgal: ELVETTÉK TŐLÜNK AZ ÉLET LEHETŐSÉGÉT! Szétszórattunk, segédmunkásokká váltunk, cseléddé, munka után vándorlókká. Kiűzettünk szülőföldünkről, városainkat ellopták, rendőr áll már porrongyunk előtt is.

(...)

Írom, amire emlékszem. Amire nem emlékszem pontosan, arról nem írok. Kényszerítem magam, hogy emlékezzem. Amit nem tudok pontosan, annak utánakérdezek, utánajárok. Már amennyi statisztikai adat egyáltalán hozzáférhető. Ráadásul minden hivatalosan közzétett statisztikai adat megbízhatatlan és részrehajló. Ezért tartom fontosnak magát a történelmi folyamatot megírni, s az eredményt, amely vitathatatlanul végzetes.
Írom, amit csak fel tudok fogni, mert irracionális már az egész. Írom azt, amit otthon még elgondolni sem mertem, mert megzsaroltak, megfélemlítettek. Anyját gyermeke, gyermeket anyja ellen fordítottak. Testvért testvér ellen, barátot barátja ellen.
Írom, hogy GYARMATOSÍTOTTÁK A MUNKAERŐNKET, AZ ÉLETÜNKET, AZ AGYUNKAT, DE MÉG AZ ÁLMUNKAT IS!
Írom, hogy A NEMZETISÉGI ELNYOMÁS, AZ TÁRSADALMI ELNYOMÁS.
Írom, hogy TÖRTÉNELEM ALÁ SZORÍTOTTAK BENNÜNKET, versenyképtelenné tettek bennünket, életképtelenné tesznek.
Ma már a megmaradás is hősiesség!
Tudod, mi volt a legiszonyúbb Szilágyban? A jövőtlenség. Hogy mindenki csak menekült, senkinek a fejében nem fordult meg a jövő, de még a lehetősége sem. Ha megkérdezel egy szilágysági gyermeket - akár Szilágyfőkeresztúron is -, hogy mi akar lenni, kínai a kérdés, mert a gyermek van annyira okos, hogy tudja: az lesz belőle, ami lehet. Eszébe sem jut, hogy valamivé akarjon válni. Tudja már gyermekkorában, hogy lehetetlen akarnia valamit is. Lehetetlen vágynia valamire.
Ez a koravén bölcsesség már a jövő lehetőségét is lekaszálja gyermekeink feje fölül. Úgy nő fel a gyermek, hogy eszébe sem jut törekedni valami felé. Olyan bölcs már gyermekkorában, hogy már nem is él, csak vegetál.
A tanítónő, aki elmegy a faluba tanítani - nem akar semmit. Semmi elképzelése sincs arról, hogy mit tehetne a tehetetlenség ellen. Siránkozik a sár miatt.
Annyira természetessé vált az emberek számára, minden magyar számára, hogy semmit sem akarhat, semmit sem tehet, hogy csak menekülhet hazulról, mert semmibe sincs beleszólása, legkevésbé a saját sorsába, hogy a jövő elvont fogalom a számára, ami nem is létezik.
Csak néhány fiatal értelmiségi fejében él a jövő lehetősége, akarása - elvontan. Holott a jövő akkor élő, akkor alakítható, ha az ujjunk hegyével tapintjuk ki. Akkor átélhető, akkor emberi. Akkor válik erővé.
Egyetlen bátor mondat már lehetőség. Ha elhangzik.
- Mondj rá példát!
- Nézd! Nekem tizennyolc éves koromban adtak egy papírt a kezembe, hogy hontalan vagyok. Nem volt szabad elhagynom Kolozsvárt, rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen. Szilágyba sem utazhattam haza. Az Anyámhoz sem.
Megtanultam tizennyolc évesen, hogy aki hontalan, az rendőri felügyelet alatt áll. Mikor már megtanultam, akkor megkérdezték, hogy románnak vallom magam, vagy magyarnak. Román vagyok, vagy magyar.
- Magyar vagyok - válaszoltam, román rendőrfelügyelet alatt, tizennyolc évesen. És elmentem az Erzsébet útra a magyar konzulátusra - akkor még működött -, néhány kiló papírt kitölteni. Máig sem tudhatom, hogy Magyarországnak miért nem kellettem, a főjegyző nagyapám miatt-e, vagy a román rendőrség tette fel úgy a kérdést, hogy eleve eldöntötte a választ - függetlenül attól, hogy én mit felelek.
Valószínűleg ez történhetett.
Eldöntettetett. (...)

Budapest, 1980 február


- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1543/hazulrol-haza-hervay-gizella-portreja#s thash.PzDiA89j.dpuf


Link








HÁROM HANGRA


Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.







HOL VAGY MAGYARORSZÁG


hol vagy Magyarország édesanyám hol vagy
aprítottál volna árvacsalán közé
falattál fel volna fekete disznóval
mintsem szültél volna szültél volna követ

mert a jobb szememből a Szamos patakzik
az én bal szememből a Maros patakzik
jobb karom jobb parton bal karom bal parton
jobb karom bal parton bal karom jobb parton

szóltam három évig szüntelen szelekkel
szájam fölsebezte a haragos halál
szájam beszögezte a csillagok csöndje
lábam megakasztá járhatatlan árvíz

meg sem is halhattam élni sem élhettem
méhem beomlasztá a földnek rengése
arcom elfonnyasztá a hontalan haza
kezem elszárítá a híves mostoha

hol vagy édesanyám Magyarország hol vagy
aprítottál volna árvacsalán közé
falattál fel volna fekete disznóval
mintsem szültél volna szültél volna követ







ÍTÉLET


Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett.
Nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz - félek,
csak amit magamra mérek.







KÉSSEL - KENYÉRREL


Ki azt hiszi, hogy mocsoktalan marad
a szerelemben, az is áldozat.
Mert kényszerít a vágy. Villan szíved,
úgy táncolod körül a leányt,
ki gyanútlanul bontja a haját.
Így bontottam én is. Ámulat
vetette meg első nászágyamat
krumpliföldön, s aki otthagyott,
kést hajított értem a bolond.
Hogy élek még? Így. Nem is tudom.
Fogam közt kés. Utánad dobom.







KOBAK KÖNYVE

Link








LENNÉK


lennék véredben fehér folyó
elfogynék lassan veled
lennék bordád közt félrevert harang
lennék utolsó lélegzeted







LEVÉL HELYETT


Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis ég darabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonat ablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott
a szerelem felé.



Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.







A MONDAT FOLYTATÁSA


Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj, s a föld minden halála, háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon...







A MOZDULAT CSAK ÚGY SZÉP


A mozdulat csak úgy szép,
úgy teljes,
ha egyszerre nyúlik ki a kéz,
a vágy s a gondolat.
Arcotok mögött az alakító
erőket kutatom,
így alakítom arcomat.

Amíg a teremtő munka csak sejtelem,
visszavágyik a lélek
a naprobbanás, kő-lét,
állatösztön korokba,
de egyszer csak megérzi erejét a kar,
s önfeledten ível
tudatos teremtő-mozdulatba.







NOSZTALGIA


Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.










REGGELTŐL HALÁLIG


Szabad vagyok! -
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! -
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok -
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok -
Szögesdrót-szerelem szememben.

Szabad vagyok -
Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok -
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok -
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok -
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok -
Reggeltől halálig ezt kiabálom.







SZAVAK HELYETT


Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.

Nézem:
ez a perc is messzebb vitt,
mert nem tudtam semmit tenni,
hogy közelebb hozzalak.
Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű
szavakat.
Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?

Mikor még ujjaink némán értették egymást,
s egy időben összekapcsolódni vágytak,
nem voltak szavak ujjaink között,
és szó nélkül értettük egymást a jelenben,
és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét.
De a múlthoz szavak kellenek,
és szavak kellenek a munkához s a türelemhez.
És hiába száműzöd közülünk a szavakat,
mert fennakadnak az időben mozdulatlanul,
mint elgurítatlan üveggolyók,
s a fájdalom minden érintésére összeverődnek.
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt
kíméletlenül.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit se tenni,
hogy közelebb hozzalak.







SZERELMES VERS LILA ÉGGEL


Az éjjel nem tudtam aludni,
sajnáltam az időt,
s kijöttem a konyhába mosogatni.
Közben eszembe jutott,
mennyit írtam már a konyháról
s a konyhában, mosás, mosogatás között.
Ez talán meglátszik majd a verseimen is.
Rád is gondoltam,
tulajdonképpen neked akartam írni,
csak ürügy volt a mosogatás.
Neked akartam írni vagy rólad,
téged akartalak felidézni.
Olyan erőteljesen bukkant fel
kusza gondolataim közül az arcod,
mint ez a sötét, lila darab ég,
amely a konyhaablakon át rámharsan
hajnali-hidegen.
Késpenge-arcú hajnali ég. -
Téged idézlek ezzel a kis égdarabbal,
a fán a levelek majdnem feketék még,
de kinn már megindult a reggeli buszjárat,
s a villamosok
rárímelnek a versre.
Számolom, percenként hány villamos
fordul meg az ablak alatt,
de lehetetlen összeszámítani.
Az éles-sárga villamoszajba
belevegyül tompa búgással a busz,
most fordul egy kocsi,
csikorog; dudálnak;
két éles villamos-zörej -
már nem lehet elaludni - öt óra,
fél hat -
már szelíd-kék a lila ég.
Érzed-e, hogy téged idézlek
szavakkal, zajjal, számjegyekkel?
Csak el kéne képzelnem a tested -
hiszen olyan egyszerű,
de én úgy akarlak látni,
mint a hold eldugott másik arcát,
gondolat-szputnyikokkal lefényképezlek,
megteremtelek önmagamban.
Három éve mint egy megszállott,
teremtek így újra és újra
minden percet.
Gondold el,
micsoda energia!
Micsoda szakadékok nyílnak
ilyenkor, éjjel, bennem,
hogy felébredek és keresem arcodat?
Mi költ fel?
A hiányod?
vagy továbbzakatolt bennem a tegnapi
gondolat,
hogy ma kimegyek eléd a repülőhöz?
Mind azt mondogatom:
várom a gyerekeket:
téged s a fiamat -
nem bántalak ezzel, csak becézlek,
becézlek, hogy egyszer becézz már te is.
Már valószínűtlen - világoskék az ég -
ilyen a szemed.
Zöldek a levelek,
egyre töményebb, bujább kint a zaj -
Annyira hiányzol,
hogy már jó egyedül.
Milyen színű a magány?
Sűrű sötétlila, mint öt órakor az égbolt -
késpenge-arcú -
háromnegyed hat - mosogatok.







SZÓ

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!







TALPALATNYI FÁJDALOM


talpalatnyi fájdalom
tenyérnyi tiszta ég
tavaszra tiszta abroszon
terít virágot a rét

tavasszal én is ott leszek
ahol a madarak hazatérnek
tavasszal tiszta lesz a víz
égig érő az ének

itass meg még egyszer szomjazom
egy pohár vízre várok
bujdosó életem nem terem
virágot

teríts rám tiszta életet
bujdosnom tovább nem lehet
kezedre adom
talpalatnyi reményemet







VÁLASZTÁS


felkötnek vagy meggyaláznak
megölnek vagy gyilkolok
választásra ítéltettem
szemgödrödben meghalok

tenyeredben minden úton
otthon jártam - nincs hazám
tenyered is földi csillag
földalatti koponyám

börtönszemű már az ég is
halálod is meglopott
homlokomon szögesdrótra
tűzött árva csillagok







VELED VAGY NÉLKÜLED


Veled vagy nélküled,
végül is megszületik az ének:
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom,amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végül is megszületik az ének.







VÉDTELENÜL


Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
mégis borzongva elhagysz.
Nézem a táguló homályt a szemeden.
Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
hogy osztozz szétzilált életemen!

Embertelen sorsába zártan
megmaradhat-e embernek az ember?
Feláldozzam a mosolyodat?
Üsselek pofon szerelemmel?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
hogy bemocskolja magát.

S a jóság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszivárgó halál.

Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
Fáj-e a fának a simogatás?
Fáj-e neked a simogatás?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

S a tisztaság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszívódó halál.







VÉGRENDELET


hazátlan leszek rög a számban
ingyenkoporsó gerincemen
ne sajnáljátok a törvénytelen gyászt
nem hagyom rátok magammal viszem
úgy szállok fel minden villamosra
mint aki a fogantyúra fagy
porba írom a vonatablakokra
utolsó rímem mert kihagy
a vers is mint utolsó lelegzetem
ne kövessetek senki sincs velem

Hervay Gizella - Végrendelet

Link








ZSOLTÁR


én ember vagyok magyar és Európa
hiába szaggatták szét szilánkokra
hiába tiltjátok meg hogy szeressek
siratót kiáltok hogy belereszket
az ég s a föld kettéhasad a tányér
a vasárnapi asztalon - mindenki igazáért
jöttem és addig élek míg szabadon szerethetek
értem jönnek a havasok kékszemű tengerek
szemem helyén szilva szájam helyén szőlő
amíg az igazság otthonunkban felnő
addig tanulunk járni amíg hazaérünk
velünk jár a gyermek aki meghalt értünk
aki nincs de élő mert akarjuk mert gyermek
nélküle nem lehet szeretni a szerelmet
nélküle hazátlan minden vár minden város
árva a falevél a lelkünk is sáros
érte támadunk fel minden hétfőn újra
övé az ég s a föld minden országútja
minden vizespohár a kezében koccan
minden boldog magzat rá gondol ha moccan
kezéből támad a szél szeméből hull az eső
lábnyomában virág világ árvája ő
a dagasztóteknő neki szül kenyeret
szemével szeressen az aki megszeret







Bella István: HERVAY GIZELLÁNAK


,,Ihol jönnek a törökök
mindjárt agyonlőnek"
(gyermekmondóka)


Gizikém,

tudod-e,
meghaltál, eltemettünk,
aztán egy nagyot ettünk,
tettünk, vettünk, tettettünk,
de téged nem szerettünk.
De téged nem szerettünk,
csak tettünk, vettünk, tettettünk,
és előttünk és mögöttünk
ott feketéllt fölöttünk
árnyékod, hát fölettünk,
felettünk és megettünk,
de téged nem szerettünk.
- ott voltam esküvődön,
sírás sírt égen és földön,
sírt a násznép - mi ketten,
Mártával - tanúk is egyben,
sírt az ide űződött
váradianyakönyvvezetőnő,
és keresztben a vállán
a földvér-, fény-, fűszivárvány
háromszín...

esküt tettél,
hogy újra magyar lennél,
magyarból magyar lehetnél,
hisz arról nem te tehettél,
arról nem te döntöttél,
hogy árvának születtél,
amikor úgy döntöttél,
hogy magyarrá lehessél.
Násznagyod, Magyarország,
sírt és odaállt hozzád,
vőfélyed: nyoszolyód, a
Himnusz és a Szózat
- zsolozsma és zsoltár -,
és te voltál az oltár,
föld fele magasultál,
és sírtál és sírtál és sírtál,
(és sírt a vér, a fény, a fű):
,,Én, Hervay Gizella, hű
polgára leszek..."

majd hárman
egy Krúdy-volt-kocsmában
a menyegzőn, s láthatatlan
a haza, mécslángalakban,
kisüsti, vadas, jó bor-szó...
Tudtad már, hogy utolszor?
Tudtad, hogy soha többet?
Hogy megöleled a földet?
Hogy körötted és fölötted,
előtted és mögötted
megágyazták a földet?
Hogy elmész lefeküdni?
Urad-földed szeretni?
A földdel szeretkezni?
A földben földként szeretni?

Most úgy nézem a felhőket,
mint kitett lepedődet.
Van azon Tiéd-vér, sok is,
Kobak és Domokos is,
és Visky és Szabédi is,
minden jó szabadok is,
kiket is
sós vízbe tesznek,
onnan is kivesznek,
mély kútba tesznek,
onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek,
onnan is kivesznek,
amíg meg nem vesznek,
amíg ki nem vesznek,
amíg mind kivesznek.

*

Utassy József: HERVAY GIZELLA


Ellobbantál közülünk fényesen
Gizike, tüneményesen.

Voltál a magány vakmerő lánya,
karcsú alkonyat, ideges nyárfa.

Gondtól fekete, gyásztól ében
menyecske a halál ölében.

És hazádban is hontalan, árva.
Nézd, a tébolydák ajtaja tárva -

Te Drága, Te Drága, Te Drága!


Link










 
 
0 komment , kategória:  Hervay Gizella   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.