Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
szeretettel
  2011-04-16 09:57:30, szombat
 
 



Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

 
 
0 komment , kategória:  Egy mosolyért...  
szeretettel
  2011-04-15 09:18:43, péntek
 
 



Christina és Carol Bigley: A jó szándék

Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor
segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg.


Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett wels terrierjét a kutyák számára kijelölt futtatón. Szegény pára, minden lépésnél
úgy tűnt, megadja magát és elterül a földön. Gazdája időközönként hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély
hangján kedvesen nógatta öreg kutyáját.

- Gyerünk, Bliff, úgy, mintha élnél!

A kutya ilyenkor kissé erőt véve magán néhány lépés erejéig felvette gazdája tempóját, majd visszatért a régi, megszokott
ütemhez.

Kutyámmal, Damdival - kilenc hónapos, golden retriever hím - a kerítés mellett elhaladva néztük, a minden bizonnyal
matuzsálemi kort megélt, szinte összeaszalódott kutyát. Érdeklődni azonban nem mertem a kutya kora felől, ugyanis
valahányszor elmentünk mellettük, az idős ember dühös képpel fordult el tőlünk, még köszönésemet sem fogadta. Két hónap
múlva, miután kíváncsiságom nem hagyott békén, más kutyásoktól kezdtem érdeklődni róluk. Kérdezősködésemre azonban
valamennyien a vállukat vonogatták.

- Nem áll szóba senkivel - mondta egy uszkárját ölelgető, középkorú hölgy.

Ha nem, akkor nem, gondoltam, nem olyan fontos. Két hét elteltével azonban feltűnt, hogy az öregember egyedül, a barátja
nélkül rója a megszokott köröket. - Elment - ötlött fel bennem. A kis öreg fejét leszegve bandukolt, járása elárulta
magányát és mérhetetlen fájdalmát. Szívszorító látványt nyújtott. Tudtam, hiába mennék oda, hogy kifejezzem
együttérzésemet, csak fájdalmas emlékeit hoznám felszínre.

Ebben a pillanatban villámként hasított a fejembe a megoldás: kiskutya, igen, megvan, egy kis kutya kell neki! Az talán
képes lenne halványítani a múltat és felcsillantani a jövőt.

Nem tétováztam, azonnal elmentem egy wels terrier tenyésztőhöz, és kiválasztottam a legszebb kölyökkutyát. Egy kis kék
nyakörvet tettem a nyakára, amire egy cédulát tűztem: "Ne szomorkodj, Bliff küldött, rám testálta a feladatát. Megígértem
neki, hogy amíg élek, hűséges leszek hozzád."

A következő kutyasétáltatási idő előtt betettem a kis kópét az elkerített futtató területre, én pedig elbújtam egy sűrűn
összevissza gabalyodott bokor mögé, hogy onnan szemléljem az eseményeket. Az idős férfi, háta mögött összekulcsolt kézzel
tipegett a sétáltató felé. Mikor észrevette a kis kölyköt, érdeklődve nézett körül, a kutya gazdáját keresve, de miután
elolvasta a cetlit, magához ölelte az izgő-mozgó állatot.

Másnap Damdival a megszokott időben sétálni indultunk. Már messziről láttam, a kiskutya önfeledt hancúrozásával miként
csalt mosolyt gazdája ajkára. Amint elhaladtunk mellettük, a férfi reszelős hangon szólt utánam:

- Nem akarom feltartani, csak szeretném, megköszönni... - a torka elszorult, és néhány könnycsepp csillant fel a szemében.

- Honnan tudja? - kérdeztem meglepődve.

- Ugyan - legyintett száraz, ráncos kezével. - Nem akar bejönni?

Leültünk egy padra, és a férfi lassan, kutyámat simogatva elmesélte családja tragikus történetét.

Fia három agyvérzést követően tért végső nyugalomra, s a felesége képtelen volt feldolgozni egyetlen gyermeke halálát.
Addig mardosta a fájdalom, míg egy napon a szívéhez kapott, és összeesett.

- Ezért nem beszélgetek senkivel - tette hozzá torkát köszörülve. - A kutyám, Bliff, tizennyolc éven át meghallgatta
minden bajomat, minek terhelnék ezzel másokat. - Ekkor felemelte a kócos szőrű, kis bestiát, és egy hatalmas cuppanós
csókot nyomott az orrára. Meleg tenyerét a kezemre téve folytatta. - Azt hiszi, nem vettem észre, hogy a bokor mögött áll?
Tudtam ,hogy maga tette be Merdont a sétálóba, és magának köszönhetem, hogy ismét van valaki, aki meghallgatja a bánatomat.

Ettől kezdve mindennap együtt sétáltattuk kutyáinkat. A férfi sokat mesélt az életéről, a háborúról, az éhezésekről, a
golyók süvítő becsapódásáról, bombákról és természetesen régi kutyájáról Bliffről.

- Mindig hittem Istenben, Ő soha nem hagyott el. Tudta, hogy Bliff hatalmas űrt hagyott a szívemben, ezért két igaz
barátot adott, hogy lelkemet megbékítse.

 
 
0 komment , kategória:  Egy mosolyért...  
szeretettel
  2011-04-15 08:28:43, péntek
 
 



Torjay Attila: Az igazi szeretet

Volt egyszer egy nagyon szegény ember és annak három fia. Amikor a gyerekek elérték a felnőttkort apjuk elé léptek, kérték szülői áldását.
- Drága apánk mi bizony világgá mennénk szerencsét próbálni, elegünk van a szegénységből, nem fog beletelni három év és hisszük, hogy gazdagon fogunk megtérni.
Mit tehetett volna a szegény ember? Elengedte a fiait, akik a kapuban elváltak és hárman három felé indultak el.
De bizony, amikor eltelt a három esztendő mindenki csodájára járt a visszatért testvéreknek, hiszen dúsgazdag emberekként tértek vissza.
- Te mit hoztál ajándékként édesapánknak? - kérdezte a legkisebb a legidősebbtől.
- Én bizony egy Ferrarit, egyedi gyártmány, ezüstözött kipufogóval, MP3 lejátszóval.
- Én pedig építettem neki Keszthelyen egy 8 szobás nyaralót - mondta a középső - különb lift van benne, mint a Torgyán villában.
Hát te? - kérdezte a legkisebbtől.
- Én egy különleges kakadu madarat hoztam, fejből ismeri az egész Bibliát, szegény megromlott látású édesapánk már úgy sem tud olvasni, csak mondja a madárnak a fejezetet, és az felmondja neki, azt hiszem nagyon meg lesz elégedve. Hat tudós ember négy évig tanította, egy millió dollár az értéke.
Az ajándékozás után visszatértek munkájukhoz idegen földre és hamarosan levelük érkezett öreg édesapjuktól.
A legnagyobbnak azt írta, hogy ő már bizony csak gyalog jár, mint egész életében, így nem sok hasznát veszi a luxusautónak az MP3 lejátszóval együtt.
A középsőnek azt, hogy neki idáig elég volt egy szoba és bizony ez ezután is így lesz, a lift egyébként is a Torgyánné Mariskára emlékeztetné.
A legkisebbnek meghatott szavakkal köszönte meg, hogy ennyire ráérzett arra, mit is szeretne.
Mint írta: a csirke nagyon finom volt paprikásan.
 
 
0 komment , kategória:  Egy mosolyért...  
szeretettel
  2011-04-15 08:26:26, péntek
 
 



Egy mosolyért...

Az utca csendes, szinte kihalt volt. Kevesen jártak már ilyenkor, a csúcsforgalom ideje régen elmúlt. A lassan lenyugvó Nap a ködös őszi délutánon szomorkásan bambult be a tízemeletes házak közé. Kósza szellő kergetett meg néhány falevelet az úton, amik zörögve csapódtak a járdaszegélyhez. Egyik pont a lábánál akadt el.

Magányosan állt a megállóban. Az órájára nézett, aztán meg ki az útra. Már körülbelül tíz perce várt. Végre a kanyarból előtűnt a busz és mint egy megtermett elefánt lomhán bearaszolt a megállóba. Felszállt, és miközben a hátsó ajtó lassan becsukódott mögötte, körülnézett. Páran voltak csak az utastérben. Egy idősebb házaspár ült elöl jobbra, mögöttük egy a mobilját babráló kamasz, fülhallgatóval a fülében, és tőle balra ült két fiatal lány, akik éppen felvihogtak valamin. Elővett egy jegyet, hogy kezelje, de megállt a mozdulata a levegőben.

A középső ajtónál egy szép profilú nő állt. Rajta felejtette a szemét. Fényes, rövid barna haja volt, tökéletesen illett az arcának a vonalához. Finom rajzolatú szemöldöke alatt szomorú kék szem, szép ívű orr. Kissé duzzadt ajka testszínűre volt rúzsozva. Bánatosan bámult kifelé az ajtó üvegén. Vajon mi baja lehet? Mitől ilyen szomorú? Elképzelte, milyen lehet, amikor mosolyog, szétterül az arca, kissé kinyílnak az ajkai... ettől aztán pajzán gondolatai támadtak, de elhessegette őket. A nő közben a táskájában kutatott, majd elővette a mobilját. Valakit hívott, de nem beszélt bele, valószínűleg a másik nem vette fel. Kicsit várt még, aztán eltette a táskájába, és még szomorúbb arcot vágott.

Kezdte bosszantani a dolog, mert egyáltalán nem illett ahhoz a szép archoz az a tekintet. Egyszerre csak látta, hogy egy könnycsepp indul el a jobb szeme sarkából, és a busz rázkódásától végiggurul az arcán. Ez alatt elhagytak egy megállót, mert nem volt felszálló. Általában észreveszik az emberek, hogyha merőn nézik őket, ezért aztán szuggerálni kezdte a szemével, el akarta érni, hogy felé fordítsa a fejét. Egy hosszú perc is eltelt, mire végre a nő egy pillanatra hátratekintett a busz végébe. Egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetük, aztán máris elfordult, mint aki egyedül akar maradni a gondjaival. A kézfejével törölte le a könnyét. Hm. Pedig reménykedett, hogy legalább egy mosolyt tud csalni az arcára! Nem akart odamenni hozzá, mert nem tartotta ildomosnak idegenként belemászni a lelkivilágába, így aztán úgy érezte, hogy inkább feladja. Még két megállót ment, aztán jelezte, hogy leszáll. A nő nem szállt le vele, sőt pillantásra sem méltatta, úgy, hogy bosszúsan lépett le a lépcsőről.

A nő viszont eltűnt a peronról! Aszentségit, mormolta magában, lehet, hogy közben leszállt? Megszólalt az indulást jelző csengő. Mérgében nekifeszítette a lábát az ajtónak. A sofőr újra és újra próbálkozott, de nem tudta becsukni. Az utasok, már elég sokan voltak érdeklődve felfigyeltek a váratlan eseményre. Mikor látta, hogy a sofőr dühösen kiugrik a vezetőfülkéből, előrántotta a zsebéből a jegyét, kajánul vigyorogva felmutatta, bedugta a jegykezelő automatába, és lekezelte.

- Az imént elfelejtettem! Tudja, a... izé... a lelkiismeret... - mondta jól kihangsúlyozva az utolsó szót, majd leszállt, odaballagott a megállóban levő kukához, összegyűrte a jegyet és beledobta. Aztán elindult visszafelé nyugodt léptekkel, miközben magán érezte az utasok tekintetét.

Az utolsó ablaknál önkéntelenül benézett. És ott, az utolsó ablaknál, ott ült a széparcú nő! Tekintetük találkozott és látta, amint az arcán szétterül a mosoly és szinte átfénylik az ablakon! Gyönyörű volt! Visszamosolygott, aztán most már lazán, elégedetten fütyörészve ballagott visszafelé.

Később, mikor egy pillanatra visszanézett, a sofőrt látta, amint még mindig ott áll a busz mellett a nyitott ajtónál, és értetlen arccal, bambán bámul utána...

/Gary Hun 2006. április 28./
 
 
0 komment , kategória:  Egy mosolyért...  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1136
  • e Hét: 9925
  • e Hónap: 89483
  • e Év: 2030763
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.