Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
szeretettel
  2011-04-16 09:24:46, szombat
 
 



Mikszáth Kálmán
A KÍSÉRTET
1881

Petruska úr szerette volna a házát eladni; akadt is vevője. De ájtatos nénje, kit a ház jussa felerészben illetett, sehogyan sem akart az ősi fészektől megválni...

Nagypénteken reggel Püspükóvár templomjáró népe különös hírt hallott.

Petruska Ignác főkapitány házát kísértetek járják. Soha, mióta Püspökóvárt a török elpusztította, a nagy piacon ilyen gyülekezés nem volt.

Az emberek suttogva bújtak össze s rémült arccal beszélték el egymásnak a történet részleteit, melyeket egyikök se látott. Kupka, a harangozói pontosság 77 esztendős mintaképe, elfelejtett a nagymisére beharangozni; Hájas Kata asszony nem vette észre, hogy az inasgyerekek az almáját lopják, - oly hévvel deklamált; Pásztor Imre, becsületes szűcsmester pedig keresztet vetett magára a korcsma előtt is; Pakli Tamás találkozott az utcán Jani úrfival, aki négy esztendeje adósa egy öltözet ruha árával, és Pakli Tamás nem kérte a pénzét. Az al-járásbíró, derék, pocakos agglegény, elment a gyógyszertár előtt és nem nézte meg magát a nagy üvegtáblán.

És mindezt ama hír okozta, hogy a főkapitány házát kísértetek járják.

Kellett valaminek lenni a dologban; mert Püspökóvár írástudó közönségét minden kósza szellő meg nem ingatja hitében. Bizonyosat ugyan senki se mondott; de azt úton-útfélen beszélték, hogy a Petruska-kisasszonyok, ezek a fehér viaszból formált angyalkák, egész éjjel imádkoztak; a padlásról titkos dübörgés hangzott; a falakon kopogó szellemek árnyai vonultak végig, és a főkapitány testvére, az öreg Zsuzsi asszony feje alól tízszer is kihúzták a vánkost.

A megrontott ház zöld kapuja egész nap be volt zárva, s a magas kőfalon a legkíváncsibb szemek se bírtak keresztülhatolni. Egyedül Erzsók néninek, a Boris szolgáló mostohaanyjának sikerült egy percre bejutni.

- Jaj, édes lányom, gyere hamar, haldoklik az apád.

A szegény leány futott. Erzsók néni megállította.

- Mit tudsz? mit láttál? minő volt? Beszélj!

- De mikor az édesapám!...

- Ördög baja sincsen. Csak azért mondtam, hogy kieresszen a vénasszony. Láttad a kísértetet?

- Láttam-e anyámasszony? Úgy láttam, mint kigyelmedet látom. Fehér lepedő volt rajta, a csontjai zörögtek, mint a vacogó ember foga. Villogó haj úszott utána, szemeiből és szájából kénköves tüzet okádott. Hát még az a csörömpölés, amit véghez vitt! Az üvegek, az edények táncoltak az almáriumban, s a szenteltvíztartóból egy szempillantásra kiszáradt a víz. A ténsúr a fejét se merte kidugni a paplan alól, a kisasszonyok pedig halványabbak voltak, mint amikor bálba mennek. Éppen éjfélt vert a toronyban, mikor a csengettyűk megszólaltak. Én hallottam a zajt s fölnyitottam a szemeimet. De a világért se tudtam megmozdulni. A szívemet mintha malomkő nyomta volna, s a kezeim guzsba kötve se fájnának úgy. A gonosz lélek járt fölöttem.

Erzsók asszony eleget hallott; kipirult a lótásfutásban, mire a komámasszonyt, sógorasszonyt, ángyomasszonyt s a jó ég tudja, még miféle asszonyt összeharangozta. Nem száradt a lelkiismeretén, hogy másokat nem tudott részesíteni a pletykatudás mennyei mannájában. Déli harangszóra minden ember tudta már a dolgot, s még Rőt Miska, a három mázsás mészáros is így fohászkodott:

- Add meg, Uram, mindennapi kenyerünket és ments meg a kísértetektől!

Másnap Petruska Ignác úr, hóna alatt a jólismert bambuszbottal, a plébániára ment. Apró szemei nem reszkettek ugyan a félelemtől, sem arcavirágát az ijedség el nem hervasztotta; de szemtanúk beszélik, hogy a plébánia küszöbén guggoló hét koldusasszonynak fejenkint két garast osztott ki. S ez a körülmény határozottan valami rendkívüli eseményre vall; mert Petruska úr emberemlékezet óta nem adott koldusnak többet egy fillérnél, azt is csak a legnagyobb sátoros ünnepen, mikor az árendát beszedte.

Szelid József esperes úr a díványon hevert s nagyon megörült, hogy a főkapitányt látta.

- Micsoda gyermekmesét terjesztenek az ön házáról?

- Nem mese az. Egy szóig valóság, főtisztelendő uram. Föl van forgatva házam gyökerestől. Harmadik éje már, hogy a szemünket se hunyhattuk be. Iszonyú dübörgés riaszt fel álmainkból; a falakban titokzatos moraj zúg, a tűzfalon kéklángú jegyek jelennek meg, s a föld mintha bugyborékolna lábaink alatt. Éjfélkor valami kísértő szellem huzódik át ágyaink fölött, mintha ködbül volna, s hatalmas, mint a pokol fajzata. Olvastam én, uram, Wilkie Collinst, Poe Edgart; egy csöppet se féltem. De most én is csak azt mondom, amit a néném sürget, hogy nem ártana a házunkat b e s z e n t e l n i.

Ünnep után Szelid József esperes mind a két káplánjával teljes papi díszben beszentelte a kísértetjárta házat. Kupka vitte a füstölőt, s két iskolás fiú a nagy könyveket, melyekből az esperes úr ráolvasott a manóra.

Zsuzsi néni, a főkapitány testvére, ott ült a bőrös karosszékben s morzsolta az olvasót. Redős arcán az áhítat nyugalma fénylett, s ajkai csöndesen reszkettek.

- Én uram, én istenem, mi rosszat tettem, hogy így büntetsz engem! - suttogta jámboran s szemeit a papra emelte.

De nem használt semmit. Sok bátorság szorult abba a kísértetbe, még a szentelt víztől sem ijedt meg.

Húsvét után kedden és szerdán éjjel nem volt a Petruska-házban egy zug, mely a kísértet figyelmét elkerülte volna. Zsuzsi néni a kamrába zárkózott, Szűz Mária képe előtt mécset gyújtott s buzgón hangoztatta a zsolozsmát. Éjfélkor az ablakok megzendültek, az oltármécs hirtelen kialudt és Zsuzsi néni halálra ijedten a következő szavakat hallá:

- Hagyd el ezt a házat, itt lakik a sátán!...

Isten a megmondhatója, mi történt ezután.

Reggel Zsuzsi néni beszélt az öccséhez.

- Édes öcsém, én ebből az átokverte házból még ma kihurcolkodom. Áztasson inkább az egek esője, mintsem egy éjszakát még e födél alatt töltsek.

Nagyot villant Petruska úr két apró szeme.

- Mondtam én azt régen, hogy adjuk el ezt a házat. Vevője is volt már. Szekeres Pál hétezer forintot kínált érte; azonban te nem akartad adni.

- Od adom, öcsém, od adom!

- Késő bánat! Szekeres Pál már csak a felét ígéri.

- Od adom féláron, od adom ingyen.

Húsvét után első csütörtökön megtörtént az alku. Szekeres Pál uram kifizette a hétezer forintot, nem retteg ő a kísértetektől.

És aki a kísértettől nem fél, azt a kísértet sohasem látogatja meg...

Püspökóváron pedig a rossz nyelvek azt beszélték, hogy Zatocsil Márton hajdani szitakötő, akinél azelőtt soha senki tíz garast nem látott, - három hétig csak úgy szórta a pénzt, mint a polyvát, s minden éjjel kapatosan került haza, az utcákon végig azt dalolva, hogy:

- Én vagyok a Petruskáék kísértete!
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán Műveiből  
szeretettel
  2011-04-16 09:23:07, szombat
 
 



Mikszáth Kálmán
KALIFORNIAI RAJZ
1881

Csöndesen meghúzódva ültem a vagonban, Bret Harte elbeszélését olvasva. Néha letettem a könyvet s álmodozva tekinték ki az ablakon, vagy pedig bágyadtan hordozám szemeimet a körülülőkön.

Majd újra olvasni kezdék. A varázsszerű hatás lenyűgözve tartott s vonzott, visszahítt az életet lehelő apró betűkhez, mint ahogy a thungelshirei folyam kiabált a gyermek után.

A nap átkozottul sütött s kopasz fejemet csiklándozta, siettem behúzni a függönyöket. Éppen egy nagy homoksivatagon mentünk keresztül, bizony így könyv nélkül nem is tudom, merre jártunk, a konduktor csodálatos állomásneveket kiáltott olykor-olykor, midőn a vonat megállapodott bizonyos rövid időre.

A tájék, melyen most haladtunk, nem volt rút, hasonlított azokhoz, melyeket Aldrich és Twain Mark oly szépen leír. Igen-igen ismerős volt előttem valahonnan. A homok, amint a nap fényét rávetette s a süvöltő szél fölkavarta, arany porszemeket csillogtatva futott össze-vissza. Valóban ez már az arany por. Itt már közel kell lenniök valahol a kaliforniai aranybányáknak.

A vagonban apró csoportokban beszélgettek halkan, vagy pedig szótlanul ültek különböző sajátszerűbbnél sajátszerűbb alakok, a világ mindenféle nemzetiségeiből összeszedve.

Ezek már nem az Aldrich emberei, ezek már a Bret Harte-éi: tőrülmetszett szerencsevadászok és aranyásók.

Egyik a német viselet szerint van öltözve, markirozott arca sápadt, haja vörhenyes és a szemei alatt patkók vannak, bizonyosan a brandytól. Lássuk csak, ha nem láttam-e valahol ezt az alakot? Ahá, az a mr. Snagsby. Nem, nem! A monsieur Gaillard lesz... ilyesvalami. - Nem emlékszem már, hogy a világ melyik városában láttam, hanem azt bizonyosan tudom róla, hogy a kártya volt a foglalkozása... Rosszakarói azt suttogták róla, hogy hamisan játszik. Nos igen, az ilyen ember való ide!...

Másokon ismét magyar ruha volt, valóságos zsidótípusok pedig. Hol az ördögbe jutottak ezek ilyen öltözethez? Volt azonban egy zöld kaftános orosz zsidó is köztük. (No, ez ugyan jó, hogy eljött otthonról!)

Némelyek arca ki volt borotválva közepütt; ezek bizonyosan angolok. Amott az a szikár ember a büszke hidalgói tartással és hegyes szakállal alkalmasint spanyol s Calderon dicsőségéről gondolkozik. Ódát bizonyosan nem tudott írni, de aranyokra szomjazik ő is: ide jött az aranytelepre.

Vagy hogy éppen ódát írt, azt olvassa az ablaknál és tanulja be arról a papirosról... Legalább azt mutatják a gesztikulációk s izzadó üstöke.

Sok országban utaztam, de mindenütt bizonyos jellege van az arcoknak, az öltözetnek, és a többség első pillanatra elárulja, mely tartományban vagyunk; - de itt nem, és éppen azért érdekes ez a Kalifornia, mert a világot látjuk benne, igaz, hogy olyanformán, mintha a földkerekség minden terményéből összehoznák azon magokat, amik a rostán keresztülesnek.

A napbarnított, vöröses bibircsókos, sápadt, kiélt és ismét elhízott tokás arcok, mindeniken más a homlok, más a szem színe, vágása, mások a karakterisztikus vonalak - egyszóval reprezentálva van minden faj, minden éghajlat.

Kár, hogy odább ülnek és nem lehet kivenni, miről beszélnek. Hanem, ohó, Bret Harte! Valamiben mégis elhibáztad! Hiszen ezek a te fickóid meglehetős tisztán vannak öltözve. Vagy igaz, hisz ma vasárnap van...

Ily gondolatok közt tettem le a könyvet ölembe s szétnéztem, mintha vártam volna valamit vagy valakit. Úgy rémlik, hogy vártam is a konduktort, meg akarván tőle kérdeni: messze járunk-e San Franciskótól.

De nem jött, s addig-addig bámészkodtam az esti szürkületbe, míg egyszer szempilláim fáradtan lecsukódtak s fejemet könyökömre hajtva, félszenderbe merültem.

A vonat dübörgő zakatolása s a vagonbeli társalgás lassú moraja altatólag hatott idegeimre, bár megvan az a rossz szokásom, hogy vasúton csak félébren tudok aludni.

Koronkint csodálatos ordítások vertek föl. Ilyenkor felriadva nyitottam ki szemeimet. A vonat rendesen állt, s utazótársaim megkevesbedtek. A fickók közül kettő-három kiszállott, - s hihetőleg aranyásó pajtásaik odakünn fogadták őket olyan mennydörgő lármával. Ezek a kaliforniaiak bizonyosan mind részegek és bolondok vasárnap, hogy az embert nem hagyják aludni.

Hanem azért mégis csak aludtam. Két utas mellém ült s beszélgettek, úgy hogy szavaikat teljesen kiérthettem.

- Mennyi lelked van összesen? - kérdé egy nyújtott madárhang.

- Ezer - felelt egy bariton.

- Mennyibe vannak?

- Sokba, nagyon sokba... Félek, megsokallja a kormány...

- Mind vették a számodra?

- Majd mindnyájat. Potya csak vagy száz, az atyafiak. (Ejnye, de generózus ez a kaliforniai kormány is - gondoltam magamban.)

- Hüm! Én olcsóbban csináltam volna.

- Tán ördögöd van?

- Nem bizony nekem, hanem van egy sógorom, annak meg bányái vannak, s azokban a bányákban hétszáz munkás; hétszázból ha kivonunk háromszázat, aki nem számít, marad négyszáz.

Hosszú idő múlva ismét suttogó hangok érintik füleimet. Egészen mások beszélgettek most és más nyelven.

- Nem thodom, lesz-e szerencshe?

- Lesz, kedves Spitzer úr, lesz... Bízzunk a legjobban. Ön meg fogja látni, mennyire népszerű vagyok. A dolog biztos s én meg vagyok győződve, hogy ön prolongál és kölcsönöz. Hiszen csak bagatell az egész...

- De khérem, az mindig reszkirt... ami reszkirt, az nem bagatell, még ha üt gharas is. Önnek semmi vagyona nincshen.

- Van népszerűségem, kedves Spitzer úr. Az pedig aranybánya.

- Nü, az is csak valami: ün port szór az ő szemükbe, ük pedig aranyport szórnak vissza... De hát mit mondott nekik olyan okosat?

- Elengedtem nekik az adót.

- Micsoda? Az egész adót? Ah, bah! Ön, oram, egy tékozló... Ez még threfábul is nadj bűn...

- Azonfelül elmondtam nekik, hogy mindenki gazember, magamat kivéve.

- Igen helyesen tette, baratocskám! Ez edj szép mondás!

Harsogó kacaj hallatszott e pillanatban a vagon túlsó szegletéből. Szomszédaim elhallgattak, valószínűleg odamentek. Az aranyásók közül valaki, mint a zűrzavaros szavakból kivehettem, egy papirost gyújtott meg fidibusznak szórakozottságból, s mikor már égett, vette észre rémülve, hogy az egy értékes okmány, amely nélkül most már akár visszafordulhat.

- Oda a programbeszédem - mondá és dühösen káromkodott. - Most már megbuktam.

- Ki csinálta azt a beszédet? - kérdé egy gúnyos hang.

- Készen hozom otthonról, holnap kellett volna elmondanom - és még nem tudom könyv nélkül. Vagy úgy, hogy ki csinálta? Ki más, én magam...

- Tehát forduljon ismét maga magához...

- Igen ám, csakhogy a tanár öcsém nélkül sohasem vagyok magamnál.

Ismét elcsendesült minden, vagyis jóízű álom nyomott el talán, azt hiszem, hogy hortyogtam is.

- Hozol-e tollakat? - kezdé a társalgást egy rekedt torok.

- Van bőven - felelte vontatottan megint egy új ember.

- Hát a kerület hogy áll?

- Az megvolna...

- No, derék, - többi megjön magától, mert hallod, öcsém, ha már mindenét elveri az ember, kétféleképpen válhatik még valamivé: vagy a kormány nevezi ki valami hivatalba, vagy a nép helyezi olyan piedesztálra, aminek hasznát veheti. Voltál-e már valaha Miskolcon templomban?

- Hát hogyne lettem volna!

- Akkor hát láttad, hogy Szent József egy arany tuskóra van állítva. Mármost azt kérdem én tőled, mit tennél, ha te lennél esetleg Szt. József és ha megelevenednél? Ugye ahelyett, hogy a tuskót taposnád, kapnád hirtelen a hónod alá s beváltanád az aranyművesnél. A népszerűség arany, édes öcsém, a kormány ö t v ö s, te pedig okos ember vagy...

- Jól ismer, kedves bátyám... pszt... a lelkemben olvasott!...

E pillanatban éles, hosszantartó fütty hallatszott. Fölriadtam. Hangzott a csengettyű is, s a vonat szép csendesen megállapodott.

Az utasokból három leszállni készen áll az ablaknál. Lelkesedett, harsány kiáltás fogadta: »Éljen Bajmóczy Kristóf jelöltünk!«

Kitörültem szemeimből az álmot.

Teringette... milyen bolond vagyok én! Hiszen nem aranyásók ezek az urak, hanem kerületeikbe utazó követjelöltek. Aztán nem Kaliforniában vagyunk, hanem idehaza Magyarországon.

A konduktor torkaszakadtából kiáltotta:

- Bugy-Péterfalva, drei Minut.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán Műveiből  
szeretettel
  2011-04-16 09:15:39, szombat
 
 



Mikszáth Kálmán
A SZÜRKE ASSZONY
1881

Csöndesen ültem tegnap szobámban, a XIX-ik század legostobább könyvét, a tegnap megjelent »Rejtelmes édes«-t lapozgatva, s koronkint kitekintve a nyitva hagyott ajtón át a folyosóra, ahova éppen most csinálják a telefont.

Bizonyos türelmetlenséggel várom, míg elkészül, mert valóban mulatságos lesz távollakó ismerőseimmel itthonról beszélgetni s végighallgatni azoknak a feleletét.

Az épület, ahol lakom, a Népszínházzal fekszik szemben s kedvenc szállóhelye a színészeknek. Van is itt az én emeletemen vagy negyven színésznő (köztük a szegedi társulatból is sokan), s olyan nyihogást, vihogást visznek végbe a gangon, hogy az ember majd belesiketül.

Egy szürke ruhás délceg nő lenyírt hajjal köztük a királyné. Arcában valami szomorú van; tétovázó, de mégis ruganyos lépésein költészet ömlik el. A szürke ruha suhogását még a becsukott ajtón keresztül is kiismerem a többi közül. Varázs és bűbáj van abban a suhogásban...

A szép asszony maga van egy udvari szobában. Olyan fiatal és olyan szomorú! Aztán milyen szép! Bizonyosan akadnának elegen, akik megvigasztalnák...

Semmi közelebbit nem tudhattam meg róla senkitől, mindössze azt, hogy a pécsi társulatnál volt szende, s hogy férje az idén halt meg, s hogy a nyárra Aradihoz szerződött, tehát a jövő télre Szegedre kerül.

A portás leveleimet hozta föl ebéd után. Mindössze három levél volt. Az egyik, aranyos-betűs Szegedről, a szép Ilonka - a »második legszebb« - eljegyzését tudatja. Bizony nem hittem volna, hogy így megszomorít.

A másik levél azé a poétáé, akit az »Üstökös« adomája szerint én vicceltem le a palóc dialektusommal. Aprehensivus keserű levél, - pedig nem igaz egy szó sem a nekem tulajdonított rossz viccből: nem bántom én a poétákat sohasem, inkább kezdenék ki a hétfejű sárkányokkal.

A harmadik levelet már nem volt időm feltörni, a portással elegyedtem beszédbe:

- Kap-e leveleket ez a szürke szép asszony?

- Milyen leveleket?

- Hát tudja, illatos, rózsaszín leveleket. Hiszen ösmerik már önök az efféléket...

- Nem tudok semmit, uram.

- No, ha semmit sem tud, küldje föl nekem a borbélyt. Borotválkozni akarok... és keféltesse ki a fekete kabátomat.

Feljött a házban lakó borbély, s mialatt megmagyaráztam neki, hogy engem Asbóth János mintájára borotváljon meg, elhatároztam magamban, hogy ma este, amikor lent a vendéglőben vacsorázni fog a szép, szürke asszony, megszólítom. Egyéb bajom nem történhetik, mint hogy legföljebb összeszid.

- Nagy sérelem, uram - kezdé a borbély, a szappanhabokat kéjjel kavarva. - Rettentő dühös vagyok Tisza Kálmánra. Irtóztató sérelem, uram. Miért nem vagyok én a toll embere... mint ön. Hogy lesujtanám most ezt a zsarnokot...

- Mi baja, kedves Sprenger úr?

- Honnan tetszik tudni a nevemet?

- Hát a firmárul. Az ilyen becsületes magyar nevet megjegyzi az ember magának kegyelettel, a sok pipogya Rákóczy, Nádasdy és Árpádffy nevek között.

- Hogy mi bajom Tisza Kálmánnal? Hát képzelje, kérem, az iparosokról szóló törvényben úgy definiálta az iparosok fogalmát, hogy: iparosok mindazok, kik részint kézi, részint gyári munkával valamely használati cikket produkálnak...

- Nos aztán?

- Ön még kérdi? Valóságos merénylet ellenünk. Valódi orvtámadás kerülő úton! Mert mi, borbélyok, sohasem produkálunk, mi irtunk, uram... mindig csak irtunk - tehát nem is vagyunk iparosok. Hanem megállj, Tisza...

- Ah, bah! Önök művészek.

Sprenger mosolygott.

- Van benne valami, uram. Mert nem tréfadolog az, amivé ön lesz például a kezem alatt... Én tetszés szerint teszem az ön arcát, ahogy kívánja, tekintélyessé vagy ellenállhatlanná... Melyiket parancsolja.

- Tegyen ön ellenállhatlanná, kedves Sprenger úr! Látta ön azt a szép szürke ruhás asszonyt, aki ott lakik a hotelben... Szeretném, tudja... hiszen ért ön engem.

Sprenger úr kedvtelenül húzta szét nagy száját.

- Oh, oh! Annyira már nem megy a művészetem. Az egy nagyon furcsa, különös asszony.

- Miért furcsa, és miért különös?

- Azért, mert nagyon erkölcsös.

- Tehát ismeri?

- Hat év óta minden húsvétkor ide száll hozzánk.

- Hogyan, mindig húsvétkor?

- Annak sajátszerű története van.

- Mondja el, kérem.

Csak azt várta Sprenger úr, hogy beleszabadítsam a beszédbe.

- Most hat éve volt itt először. Olyan gyönge volt, mint a harmat, és már férjes, sőt egy kis három éves, angyalarcú szőke leánykája is volt. Csupa gyönyörűség volt megnézni a szép gyermeket, okos kék szemeivel, pajkos, csintalan mosolyával.

Éppen a húsvét közelgett. Az asszony és férje szűkecskén lehettek pénz dolgában. Amiről persze a szegény kicsike nem tudhatott. Oh, ezek a gyermekek olyan naivok, uram! Én ha még egyszer születnék, első dolgom volna széttekinteni a szobában, hogy van-e bent Wertheim-kassza? Mert ha Wertheim-kasszája nincs a szüleinknek, meg sem érdemes születni.

A kis Elza, mert így hítták (ezek a színészek mind olyan szegényes neveket keresnek a gyermekeiknek), folyton kuncsorgott az anyjánál, hogy lesz-e húsvétra kalács és tojás? A mama azt mondta, hogy lesz, de a kisleány nagycsütörtökön mindenáron látni akarta volna az említett kincseket, s addig-addig szekirozta a mamát a kalácsért meg a tojásért, mutassa meg, hogy az kijött a türelemből és megverte a kis Elzát.

Elza kiment a szobából, leszaladt a lépcsőkön könnyű perkál ruhácskájában, s ott ácsorgott a kapu előtt, nem mert fölmenni egész estig. Mikor a mama meglátta ott este, egészen át volt fázva, meg volt kékülve.

Megbocsátott neki, összevissza csókolta, de a csók már nem bírta fölmelegíteni. Ágyba fektette - s reggelre a kis Elza megkapta a torokgyíkot, s nagyszombaton kivitték a Kerepesi temetőbe, hol akkor sok száz ilyen kis sírocska domborodott egy végbe. A halál apró játékszereket ígért a Krisztuskának, ezer apró sírt mire föltámad. S még talán ez az egy hiányzott...

Képzelhetni, hogy a szegény asszony fájdalma milyen volt! Majdnem megőrült. Húsvét vasárnapján kiment a temetőbe, s kivitte Elzájának a piros tojást és a kalácsot.

- Elhoztam a tojást és a kalácsot - mondá zokogva a sírnál.

De onnan alulról nem jött semmi felelet.

Apró bogarak mászkálgattak ki s be a rögök között: azok se szóltak semmit.

És azóta minden évben húsvétkor itt terem ez a szegény asszony az ország bármely részéből is, s húsvét első napján kiviszi kicsikéjének a tojást meg a kalácsot.

- Hisz ez egy rettenetes érzékeny történet, Sprenger úr. Szegény szürke asszony! Remélem, készen van ön?

- Egészen, uram. Méltóztassék magát megtekinteni.

- Meg vagyok elégedve. Isten önnel!

- Ne feledje, kérem, Tisza Kálmánt! Oh, a zsarnok! Volna csak toll a kezemben... Vagy ha már toll nincs, legalább azt engedné az úristen, hogy az én borotvám járjon egyszer a nyaka körül. Majd megmutatnám én, hogy kell az alkotmányt kireperálni!




 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán Műveiből  
szeretettel
  2011-04-16 09:13:07, szombat
 
 



A KORMÁNYZÓ ÚR ISKOLALÁTOGATÁSA
Elbeszélés az iskolai életből
1881

I. VÁRJÁK A NAGY URAT

Volt egy idő, fiúk, amikor az iskolák is el voltak nyomva, amikor katona volt úr az országban, és küzdöttek még a kisgyerekek is az alkotmányért.

Nem volt ez háború, csak ellenállás. Nem kellett ahhoz fegyver, csak erő és szívósság.

Mi, akik abban a korban voltunk gyermekek, elevenen emlékszünk még mindenre: a fényes, pompás temetésre, midőn Széchenyi meghalt, s az ő porából is erőt szítt magába agg, ifjú, gyermek; emlékszünk, mikor édesapánk az első magyar ruhát varratta, és az első sarkantyús csizmát; azt az időt is jól tudjuk, mikor meg volt hagyva a tanár uraknak, hogy tiltsák be nekünk az árvalányhaj viselését. A szép gyöngyös nemzetiszín kokárdákat, miket a húgaink küldtek otthonról a pénzeslevélben, újra le kellett szedni. És ezt a korszakot akkor úgy hívták az öregebbek, hogy »provizorium«, és mindig szomorú volt az arcuk, valahányszor kimondták.

Azután megint más idők jöttek.

Egyszer ezekkel a szavakkal nyitott be a tanárunk:

- Ez a mappa, fiúk, már nem ér semmit! (ti. Ausztria és Magyarország közös térképe függött egy szögletben). Egy nagy darabot elvesztettünk belőle, Velence többé nem tartozik Ausztriához.

És olyan gúnyos volt az arca, mikor ezt kimondta, és úgy ragyogtak azok az apró, szürke szemek, hogy mi mindnyájan boldogok voltunk attól a ragyogástól.

Az osztályban egy társaság szövetkezett, mely elhatározta, hogy ezentúl nem jár németórákra, és nem tanulja a német nyelvtant. Csinált is ilyen értelemben egy kérvényt, és azt benyújtotta a tanári karhoz, hogy nekik engedtessék el a német.

A derék Berkes Ferenc professzor urat bízta meg a tanári kar, hogy válaszoljon erre a kérvényre.

Magához hívatta a német nyelvellenes társaságot, s így szólt:

- Olvastuk kérvényeteket, fiúk. Helyes dolog az, nagyon helyes. A német nyelvre csakugyan nincs szükségtek, de csak egy esetben, ha julius 26-áig, amikor a nagy vizsgák lesznek, amennyi német csak van Európában, mind kikergetitek például Ázsiába. Ez esetben, mondom, belenyugszik a tanári kar kívánságotokba; de ha netalán ki nem bírnátok pusztítani a mondott határidőig, és nem tanultok németül, akkor irgalmatlanul meg foglak benneteket buktatni. Ehhez tartsátok magatokat. Elmehettek.

A nagy forradalmi kérdés, mely már két hét óta tartotta izgalomban a gimnázium összes rétegeit, ezzel meg volt oldva. A fiúk lehorgasztották fejüket. Az ügyes válasz hatott, visszatértek a grammatikához.

Furcsa idők voltak ezek! Tudományszomj mellett szabadságszomj epesztette a gyermekek szívét. A levegőben volt valami, hogy aki azt beszívta, dacot, haragot szívott be vele, mely ezer meg ezer alakban nyilvánult.

Nem értettünk mi a politikához, azt sem tudtuk, mi fáj, de éreztük, hogy fáj valami. Mikor a »Szózat«-ra gyújtott rá száz meg száz torok, öregek, ifjak, asszonyok, volt abban az égbeszálló dallamban valami rettenetes keserűség, valami szörnyű harag, mely mindent áthatott, a mi gyermekszíveinket is.

Egy napon tisztára ki volt seperve a gimnázium épülete előtt az utca, valamint a nagy udvar is, melynek közepén a harangláb állott. Derék öreg csengettyű, de sok jó órát is mért ki nekünk, melyeknek derült fénye bearanyozza emlékeimet.

A tisztára sepert udvar általános feltűnést keltett a városrészben és a diákok előtt. A pedellus, az öreg Dankó bácsi alig tudott felelni a sok kérdezősködésre.

- Hát bizony nagy dolog történt - mondá a katonaviselt ember némi hetykeséggel. - Itt van a kormányzó úr a vármegyeházán, megüzente reggel, hogy a gimnáziumot is megnézi. Az igazgató tanár úr meghagyta, hogy mindent rendbehozzak tíz óráig, mert tíz órakor fog eljönni a nagy úr.

Ebből aztán megtudtuk a nagy eseményt, hanem az értelmét nem fogtuk fel. Nem gyermekésznek való dolog az, amit a legfurfangosabb agyvelő a nemzet vesztére sötétben fogamzó gondolatokból kiforral. Megpróbálták, hátha olyan alakban lehetne tönkretenni legjobban az országot, megsemmisíteni, elfojtani benne az ellenállási erőt, hogy a fiatalság nevelését vezessék. A hatalmas, mindenható kormányzó volt megbízva e rettenetes terv keresztülvitelével, s ez sorba járta az ország valamennyi iskoláját.

Csakhogy ezt a tervet még akkor nem sejtette senki, még tanáraink sem. Díszesen öltözve gyülekeztek fel valamennyien, s az igazgató sorba járván minden osztályt, ünnepélyes hangon adta tudtára a tanulóknak azon magas kitüntetést, hogy őexcellenciája, a kormányzó úr szerencséltetni fogja a tanodát, s mivel bizonyosan tudni nem lehet, mely osztályokban tesz látogatást, felszólította a fiatalságot, hogy hazamenve, aminő gyorsan csak lehet, tegyék magukat vasárnapi burkolatba.

Mikor mindnyájan kiöltözködve, tisztességesen megfésülködve újra összegyűltünk, osztálytanárunk, Berkes Ferenc megpattogtatva a szavakat, ezeket mondá:

- Aztán ha ide jön az az »úr«, és kérdéseket talál tenni, azt mondom, fiúk, helyén legyen az eszetek, okosan kell felelni.

És jelentőségteljesen hunyorított szemeivel.

Berkest nagyon szerettük, megértettük, hova céloz, valami ösztönszerű volt az bennünk. A mai nemzedék már nem képes ilyenre.

Nagy izgatottsággal vártuk a magas vendéget, minden kocsirobogás megrezzentett. A tanár úr fel s alá járt a tágas teremben és gondolataival volt elfoglalva. Az óra lomhán járt s egyhangúlag ketyegett a falon, mi suttogva beszélgettünk, s bizonyos szorongással vártuk a nagy pillanatot, midőn egy olyan nagy urat fogunk színről színre látni, akinek az a kevély címe van, hogy »Magyarország kormányzója«. Hej, hol van az most, ki őelőtte viselte ezt a címet akkor, mikor mi születtünk?...

De ha lassan is múlt az idő, eljött a 10 óra, el a 11 is, de a kormányzó úr még mindig nem mutatkozott. A tanár urak türelmetlenkedni kezdettek. Dankó bácsi, a pedellus nem győzött kiszaladgálni az utcára, nézni, vajon nem jön-e már kíséretével a megyeház felől, de bizony csak nem jött. Mi azalatt szintén türelmetlenkedve találgattuk, milyen ruhában lesz? Aranyban-e, ezüstben-e, vagy pedig hermelinprémesben, bíborosban, mint aminőben a színpadi kormányzók öltöznek? Vajon, hogy fog kinézni, ősies, megdöbbentő arca lesz-e, méltóságosak-e a léptei, királyi a magatartása?

Ezalatt a 12 órát is elütötte. A déli harangszó is hangzott mind a katolikus, mind a kálvinista templom tornyáról, és a kormányzó mégsem jött.

A tanárok most már bosszúsak voltak. Hogyisne, mikor otthon azalatt elhűl a leves s elromlanak az ételek.

Előre lehetett látni a végét, pedáns emberek nem állják ki. Ha minket nem eresztenek is szét, ők magok hazaszökdösnek egyenként, egymás tudta nélkül, Dankó bácsira bízva, hogy sebes híradással legyen, ha a kegyelmes úr csakugyan közelednék.

Dankó bácsi különösen úgy 1 óra tájban távozni látva őket egyenkint, valamennyit, azon hitben, hogy a többiek mind ott vannak, (mert mindenki szigorúan ráparancsolt, hogy ne tudassa a többiekkel, hogy ő elment) nagy feladatot érzett vállaira nehezedni. Kevély volt arra, hogy most kezeiben van a gimnázium becsülete, sőt több, most ő egymaga a gimnázium. Kiállt az utcára, s ernyőt csinálva kezeiből szeme elé, a világért sem vette volna le tekintetét azon irányból, honnan a kormányzónak jönnie kellett. Osztályunkból, mely a földszinten volt, (a többiek mind az emeleten valának) irtóztató zsivaj és lárma hangzott füleibe, a rend és fegyelem teljesen meg volt bomolva. Az éhség forradalmat csinál mindenütt, itt is háborút idézett elő. A nemes ifjúság komoly és tréfás színezetű bírkózásokkal töltötte idejét, némelyek zúgtak, hogy ily soká kell maradniok, mások ismét szenvedélyes veszekedésbe bonyolódtak valamely kérdés fölött, mert sok ember közt sok kérdés támad, kivált ha az a sok ember unatkozik.

Abban a pillanatban, amidőn legnagyobb volt a zűrzavar odabenn, ember ember hátán, letepert alakok a földön, beporolt ruházattal, és diadalmas alakok a katedrapadokon feltett kalappal, egyszerre minden kopogtatás nélkül megnyílik az ajtó, s egy hórihorgas ember lép be rajta, utána mintegy hatan, csupa tekintélyes emberek, díszmentében, kócsagos kalpaggal. A hórihorgas ember szélesen jártatja körül szemeit, mire mint egy varázsütésre helyeikre ugrálnak a diákok, olyan néma csend lesz, mint a tengeren szokott lenni vihar előtt.

- Nos, hát tanultak-e sokat? Tudnak-e valamit? - kérdé a hórihorgas ember, akin tábornoki ruha lötyög, s kinek vékony lábszárai hasonlítanak a szúnyogéhoz, hosszúkás arcán fanyarság látszik, apró kékes szemei bágyadtak, mégis fürkészőleg tekintgetnek jobbra-balra, mialatt a főispánnal halk társalgást folytat.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán Műveiből  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1822
  • e Hét: 26483
  • e Hónap: 71555
  • e Év: 2012835
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.