Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
szeretettel
  2011-05-06 20:50:41, péntek
 
 



Kahil Gibran, A Próféta című könyvéből:

"Akkor egy tanító ezt mondá: Beszélj nekünk a Tanításról.
És ő ezt válaszolta:
Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever.
A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességéből ad át nékik, hanem hitéből és szeretetéből.
Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.
A csillagász beszélhet néktek arról, mennyire ismeri a tér titkait, de ismereteit nektek át nem adhatja.
A muzsikus énekelhet néktek a ritmusról, amely a térben mindenütt jelen van, de nem adhat néktek olyan fület, amely felfogja ezt a ritmust, sem olyan hangot, mely e ritmust visszhangozni képes.
És aki jártas a számok tudományában, beszélhet a mértékek birodalmáról, de oda el nem vezethet.
Mert az egyik ember tudománya át nem adhatja szárnyait a másiknak.
És mivel mindegyikőtöket magában ismeri az Isten, ezért mindegyikőtöknek egyedül kell megismernie az Istent és megértenie a földet.


És a város egyik elöljárója ezt mondta: Beszélj nekünk a Jóról és a Rosszról.
És ő így felelt:
A bennetek élő jóról beszélhetek, de a rosszról nem.
Mert mi egyéb a rossz, mint a jó, melyet önnön éhsége és szomjúsága kínoz?
Bizony mondom, amikor a jó megéhezik, a sötét barlangban is keres ennivalót, és amikor megszomjazik, halott vizekből is iszik.
Jók vagytok, ha egyek vagytok önmagatokkal.
Ám amikor nem vagytok egyek önmagatokkal, akkor sem vagytok gonoszok.
Mert a megosztott ház nem rablók barlangja, csupán megosztott ház.
És a kormány nélkül maradt hajó céltalanul kereng ugyan a veszélyes zátonyok között, de el nem süllyed.
Jó vagy, ha adni akarsz magadból.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha önmagad hasznát keresed.
Mert amikor a hasznot keresed, nem vagy egyéb, mint gyökér, mely a földbe kapaszkodik, és szívja annak tejét.
Hiszen a gyümölcs nem mondhatja a gyökérnek: - Légy olyan, mint én, dús és érett; és adakozz a te bőségedből.
Mert az adakozás a gyümölcs sajátja, éppúgy, amiként az elfogadás a gyökéré.
Jó vagy, amikor teljesen éber vagy a te beszédedben.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha aluszol, míg nyelved céltalanul dadog.
Mert még a dadogó beszéd is megerősítheti a gyönge nyelvet.
Jó vagy, amikor határozottan, merész léptekkel haladsz célod felé.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha sántán érsz oda.
Mert még a sánták sem haladnak hátrafelé.
Hanem ti, kik erősek és gyorsak vagytok, ne bicegjetek a sánták előtt, kíméletességnek vélvén ezt.
Megszámlálhatatlan módon vagytok jók, és akkor sem vagytok gonoszak, amikor nem vagytok jók.
Csupán vesztegeltek és henyéltek.
Kár, hogy a szarvas nem taníthat fürgeséget a teknőcnek.
Jóságotok az önnön óriás lényetek iránti vágyakozásban rejlik, és ez a vágyakozás mindegyikőtökben benne van.
De némelyikőtökben ez a vágy sebes folyam, mely hatalmasan zúdul a tengerbe, magával sodorva a hegyek titkait és az erdők dalát.
Másokban sekély patak, mely kanyarulatokkal pazarolja önmagát, el-elhajlik, meg-megáll, mielőtt a tengerpartra ér.
De akiben erős a vágy, mégse mondja annak, akiben gyönge: - Miért vagy oly lassú, miért torpansz meg?
Mert az igazán jók nem kérdezik a mezítelentől: - Hová lett a ruhád? -, sem a hajléktalantól: - Mi lett a házaddal?"
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 20:42:24, péntek
 
 



Egy kis semmi a víz alatt"

Lin-csi kolostorában élt egyszer egy jóravaló öreg szerzetes, név szerint Ling. Hallgatag, töprengő öreg volt, a tudás titkát kutatta egész életében.
"Mi a titka annak, hogy egyesek tudás nélkül is bölcsen elhelyezkednek a világban, s boldogan élnek benne, mások meg kiolvassák a kolostorok és a paloták összes könyvtárát, s mégsem boldogulnak?"
Ilyen kérdéseket tett föl magának Ling, s Lin-csit is rendszerint effélékről faggatta.
- Mondd, Mester! Tudás-e az, amit a felhőkből olvasunk ki nem a könyvekből?
Tudás-e az, amit a könyvekből olvasunk ki, de nem tudjuk, mire való? - kérdezte egy nap az apáttól.
Az apát a kérdésére kérdéssel válaszolt.
- Tudod-e, jó öreg Ling, hogy mi a lótusz, amikor még nem bujt ki a víz alól?
- Nem tudom- felelte Ling. - Talán semmi. Egy kis semmi a víz alatt.
- Egy kis semmi a víz alatt. Miként minden csak az, míg teljességében elénk nem tárulhat, valódi természete meg nem mutatkozhat- szólt az apát, s máris intett, hogy a kérdésről nincs több mondanivalója. Ling szerzetes megértette a választ.
Meghajolt Lin-csi előtt, majd kiballagott a folyópartra.
"Ahol a szónak helye nincs,
Tanult szavakkal, ha felelsz,
Locsogsz összevissza,
S az útra rá nem lelsz."
Idézte magában a régi strófát séta közben, s hirtelen mintha könnyebbé vált volna a járása.
"Lám, mindenből támadhat tudás! Csak a szavak hínárja vissza ne húzza a megtalált gondolatot a víz alá. Támadhat felhőkből, szívekből, szemekből- csak a szó, mi róla mondható nem felhőkből, szívekből, szemekből való.
Nincs öröktől való szó!" Így emlékezett Ling szerzetes a Huo-to folyó partján, szavainak rongyfoltos ruhájába próbálván öltöztetni a mélyből fölbukkant gondolatot.
Milyen jó, hogy hosszú sétáin annyit bámulta az eget! Milyen jó, hogy az eget bámulva hallgat az ember.
(Su-la-ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, 19. történet)
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 20:30:31, péntek
 
 



Örökké ugyanazt: önmagát keresi

Az ifjú Lin-csi egy nap a Jóságos Kegy kolostorának könyvtárából kilépve fölnézett a Holdra.
- Szólj, vándor, égi társam!
Látszik-e onnan, mit kutat az ember idelenn a porban?
Bűvös árnyak között forog tébolyultan, betűk erdejében bolyong vakon, kínban.
A Hold azon nyomban válaszolt. Mintha mindig csak a jelek erdejében tévelygőket leste volna, valahányszor benézett egy könyvtár ablakán.
- Örökké ugyanazt: önmagát keresi.
Ám térképén az utat sohasem leli, űzi az elszánt ész, csatát csatára vív,a könyv lapján az elme küzd, soha a szív.
Amit már birtokol, mert beleszületett, úgy döntött, fáradsággal szerzi meg.
Nincs hang, mely őt feltartsa, bármi édes, nincs dal, mely hullámot megtörni képes.
- Ajaj! Ajaj! - sóhajtott Lin-csi. Megértette a Hold válaszából, milyen csapdát épített magának könyvtáraiban az ember.
Ebbe bizony Buddha követői is jól beleestek.
Ezért olyan végtelenül hosszúak kolostoraikban a reggeli beszélgetések, ezért szaporodnak olyan sebesen a könyvtárak szekrényeiben a teleírt rizspapírok.
- Kár! Kár, hogy ilyen okos az ember - állapította meg sajnálkozva Lin-csi.
Lassan, tűnődve lépkedett a főváros hosszú utcáin.
A harmadik dobszó már az éjfélt jelezte, ám kint az utcán és bent a házakban még eleven volt a városi élet.
Egy szép, módos ház ablaka előtt megállt. Hangokat hallott, csendes, szelíd szavakat, derűs beszélgetést. Az ablak pergamenjén Lin-csi apró lyukat fedezett fel, kíváncsian benézett. A családi asztal körül többen ültek, csillogó szemmel, kipirult arccal. Az asztalon sütemények, és két szilvavirágsziromból préselt illatos égő ostya, melyeket éppen akkor helyezett oda egy fiatal lány.
Szép látvány volt. Az üldögélők izgatottan figyelték egymás szavát, nevetés hallatszott.
- A könyvtárakban nyoma sincs derűnek. Komorak a könyvek, komorak az olvasóik.
Miért? Mintha más szemmel, másra figyelnének a lapok fölé hajló szerzetesek, mint ezek az emberek.
Ők talán itt a szobában mást keresnek, mint kolostori társaik?
Nem önmagukat? - tűnődött a pergamen mögött leselkedő Lin-csi.
- Akinek tökéletes a látása, megfeledkezik a szemről.
Akinek tökéletes a hallása, megfeledkezik a fülről.
Aki okos, megfeledkezik az értelemről.
Aki helyesen gondolkodik, megfeledkezik a gondolkodásról, aki pedig helyesen él, megfeledkezik a létezésről.
Az ilyen ember már jól érzi magát a bőrében, és többé nincs benne semmi erőfeszítés. Olyanná válik, akár egy pompás begóniafa.
Vagy akár ezekben a pillanatokban ez a család - foglalta össze magának aznapi tűnődéseinek eredményét Lin-csi, s a pergamentől máris odébbállt. Útját a Kanyargó Patak ligetében álló hibiszkuszfa felé vette.
Aznap már erőfeszítés nélkül sem töprengett tovább. Azt akarta, hogy kis időre szűnjön meg számára a földi világ.
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 12:02:41, péntek
 
 



Lev Tolsztoj: A gyertya

,,Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és fogat fogért.
Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak..."
(Máté ev. V. 38-39.)

Amit elmondok, még a jobbágyság idején történt. A földesurak sem voltak ám egyformák. Volt, amelyik gondolt a lelke üdvösségével, észben tartotta Isten törvényét és jól bánt az emberekkel, és volt közöttük vérszopó gazember, akinek Isten legyen irgalmas. De senki sem volt rosszabb az olyan úrnál, aki jobbágysorból küzdötte fel magát a hatalomra, aki szolgából lett úr! Ezek csigázták legjobban a népet.

Ilyen intéző került az egyik földesúr birtokára. A parasztok robotban voltak. Föld volt elegendő, és jó zsíros, fekete; víz, legelő, erdő, minden volt bőségesen, jutott az úrnak is meg a parasztoknak is; de akkor az úr odatette intézőnek egy másik uradalomból való cselédjét.

Nagy hatalomra tett szert az intéző és ráült a parasztok nyakára. Családos ember volt - felesége volt, két asszonyleánya s már a régi helyén takaros vagyonkát szerzett, élhette volna világát, s mást is hagyhatott volna élni, de kapzsi volt és a bűn elhatalmasodott a lelkén. Azzal kezdődött, hogy a parasztokat időn túl is robotoltatta. Azután téglagyárat épített, férfit, nőt agyondolgoztatott benne s a téglát eladta. Felmentek a parasztok Moszkvába a földesúrhoz panaszra, de dolgukvégezetlen tértek haza: az úr nem váltotta le az intézőt, elküldte a parasztokat. Az intéző megtudta, hogy a parasztok panaszra mentek, s bosszúból csak annál jobban sanyargatta őket. Akadtak a parasztok közt is megbízhatatlanok, azok aztán följelentgették az intézőnél a társaikat, de még egymás ellen is áskálódtak. Egyre jobban elkeseredett a nép, egyre ádázabbul tombolt az intéző. Egyre jobban elmérgesedett a helyzet, a végén már odáig jutottak, hogy félt a nép az intézőtől, mint a dühöngő fenevadtól. Ha végigment a falun, futott előle mindenki, mint a farkas elől, mindenki bújt, ahová tudott, nehogy a szeme elé kerüljön. Látta ezt az intéző és még jobban dühöngött, amiért félnek tőle. Veréssel, munkával sanyargatta a népet, sokat szenvedtek tőle a parasztok.

Megtörtént néhol, hogy az effajta gazokat eltették láb alól. Egyre többet emlegették a parasztok az ilyen eseteket. Összejöttek valahol titkos helyen s a bátrabbja nyíltan kimondta:

- Meddig tűrjük még ennek a bitangnak a garázdálkodását? Fogjunk össze; az ilyet agyonverni nem vétek.

Egyszer húsvét előtt kimentek a parasztok az erdőre; az intéző meghagyta, hogy ritkítsák ki az urasági erdőt. Ebédidőn összejöttek, megint összedugták a fejüket.

- Nem is élet ez már! - mondották. - Halálra csigáz minket ez a szörnyeteg. Agyondolgoztat, se nappalunk, se éjjelünk, még az asszonyoknak sincs egy szusszanatnyi idejük. És mihelyt valami nincsen ínyére, deresre húzat. Szemjon belehalt az ütlegekbe. Anyiszimot a kalodában kínozta halálra. Mire várunk? Ha kijön ide este és megint rákezdi, rántsuk le a lóról, aztán elő a fejszét és egy csapásra el van intézve. Ássuk el, mint a kutyát, s azzal vége. Csak egy a kikötés: tartsunk ki egymás mellett, egyik se árulja be a másikat!

Vaszilij Minajev volt az, aki így beszélt. Mindenkinél több oka volt, hogy haragudjék az intézőre. Minden héten megbotozta, és a feleségét is elszerette, odavette a házába szakácsnőnek.

Így folyt a szó a parasztok között. Estére kijött az intéző lóháton, s nyomban szidni kezdte az embereket, hogy nem úgy vágják az erdőt, amint kell. Felfedezett a farakásban egy fiatal hársfát.

- Nem megmondtam - ordította -, hogy hársat nem szabad kivágni? Ki vágta ki? Mondjátok meg, máskülönben valamennyit elverem!

Kutatni kezdte, kinek a sorában van a hárs. A gyanú Szidorra terelődött. Az intéző úgy elverte Szidort, hogy csupa vér lett az arca. Vaszilijon is végigvágott a korbácsával, amiért kicsi a rakás. Azzal hazament.

Este megint összeültek a parasztok, megint Vaszilij vitte a szót:

- Micsoda népség! Nem is emberek vagytok ti, hanem verebek. ,,Összefogunk, összefogunk..." aztán mikor itt az ideje, akkor hess! az eresz alá. Így volt, amikor a verebek összefogtak a héja ellen: ,,Nem áruljuk el egymást, összetartunk mind egy szálig!" S mikor jött a héja, elbújtak mind a csalán közé. Így aztán a héja lecsapott arra, amelyik éppen kellett neki, elvitte. Mikor elrepült, előbújtak a verebek: ,,Csivit, csivit!" Számbaveszik egymást: eggyel kevesebben vannak. ,,Ki hiányzik? Ványka. Eh, úgy kell neki! Magára vessen." Ilyenek vagytok ti is. Ha összefogunk, hát fogjunk össze! Mikor nekiesett Szidornak, akkor kellett volna leszedni a lóról, végezni vele. Ti meg: ,,Összefogunk, összefogunk, el nem áruljuk egymást!" - s mikor jön a héja, bújtok a bokorba.

Egyre sűrűbben emlegették az intéző halálát, míglen aztán istenigazából elhatározták, hogy elteszik láb alól. Nagypénteken kihirdette az intéző a parasztoknak, úgy készüljenek, hogy húsvét szent ünnepén zab alá szántanak, robotba. Felháborodtak ezen a parasztok, nagypénteken este összejöttek Vaszilij hátsó udvarán s megint összedugták a fejüket.

- Ha már ilyen istentelenségre vetemedik - mondták -, és így akar velünk elbánni, akkor csakugyan el kell tenni láb alól. Ha pusztulni kell, pusztuljunk együtt.

Eljött közéjük Pjotr Mihejev is. Ez a Pjotr Mihejev békés természetű volt, és máskor nem vett részt a parasztok tanácskozásában.

Most eljött, végighallgatta őket s azután így szólt:

- Nagy bűnre szántátok magatokat, testvéreim. Nagy szó ám egy élő lelket elveszejteni. A máséval nem törődni könnyű... de hát a ti lelketek üdvösségével hogy álltok? Az az ember rosszul cselekszik, rossz vége lesz. Tűrni kell, testvéreim.

Nagyon megharagudott Vaszilij e szavak hallatára.

- Te csak azt hajtogatod: embert ölni bűn. Bűnnek bűn, csak az a kérdés, hogy miféle emberről van szó? Jó embert megölni bűn, de az ilyen gazembert eltenni láb alól Istennek tetsző cselekedet. A veszett kutyát az emberek iránti szánalomból kell lepuffantani. Ha nem öli meg az ember, nagyobb bűn származik belőle. Mennyi kárt tehet még ez az intéző az emberekben! Ha megszenvedünk is tettünkért, a társainkért szenvedünk. De ha eltátjuk a szájunkat, mindenkit halálra gyötör az a gaz. Nincs igazad, Mihejics, abban, amit mondasz. Az talán nem lesz bűn, ha Krisztus feltámadásának szent ünnepén kimegyünk munkára? Magad se mennél, úgy nézem!

- Miért ne mennék? - felelte Mihejics. - Ha küldenek, megyek. Nem magamnak szántok. Számon tartja a Jóisten, hogy kinek a vétke, csak mi ne feledkezzünk meg róla. Nem a magam eszétől szólok - azt mondja. - Ha úgy lenne helyénvaló, hogy a rosszért rosszal fizessünk, akkor erre Istentől is volna törvényünk; csakhogy nem ez van rendelve nekünk. Aki maga lát neki, hogy kiirtsa a rosszat, annak a rossz beleszáll a lelkébe. Nem nehéz egy embert megölni, csakhogy a vére a lelkedhez tapad. Aki embert öl, a saját lelkét fertőzi meg a vérével. Azt hiszed, rossz embert öltél meg, azt hiszed, irtottad a rosszat, de lásd, magadban nagyobb rosszat neveltél. Tűrd el a bajt, s a baj is türelmes lesz veled.

Nem jutottak hát megegyezésre a parasztok, megoszlottak a vélemények. Némelyek úgy gondolkoztak, mint Vaszilij, mások meg Pjotr Mihejiccsel értettek egyet, hogy ne kövessenek el bűnt, hanem tűrjenek tovább.

Megünnepelték a parasztok húsvét első napját, a vasárnapot. Este kiment hozzájuk a sztarsina az írnokkal, kihirdették Mihail Szemjonics parancsát, hogy másnap valamennyi paraszt menjen ki zab alá szántani. Végigjárták a falut, közhírré tették, hogy mindenkinek ki kell mennie, kinek a folyó túlsó partjára, kinek az országút mentén levő földekre. Siránkoztak a parasztok, de nem merték megtagadni az engedelmességet, másnap reggel egy szálig kimentek a faekéjükkel, s hozzáláttak a szántáshoz. A templomban reggeli misére harangoznak, mindenfelé ünnepel a nép, ők meg, szegények, szántanak.

Mihail Szemjonics, az intéző, későn ébredt, körülnézett a háza táján; az asszonyok - a felesége meg özvegyasszony lánya, aki látogatóba jött az ünnepre - öltöztek, templomba készülődtek; a béres befogta a lovakat, misére mentek, hazajöttek, a szolgáló behozta a szamovárt, Mihail Szemjonics is megjött, nekifogtak teázgatni. Jól teleszítta magát teával Mihail Szemjonics, pipára gyújtott, aztán hívatta a sztarosztát.

- No, kirendelted a szántásra a parasztokat?

- Ki, Mihail Szemjonics.

- Mind kimentek?

- Mind, magam állítottam be őket.

- Beállítani beállítottad, de vajon szántanak-e? Eredj ki, nézz utánuk, aztán mondd meg nekik, ebéd után kimegyek én is, felszántsa ki-ki a maga fél gyeszjatyináját, de tisztességesen! Ha mulasztást látok, ünnepnap se kímélem őket!

- Igenis, Mihail Szemjonics.

Már indult volna a sztaroszta, de Mihail Szemjonics megállította. Tartóztatta, látszott, hogy még valamit akar mondani, de hímez-hámoz, sehogy se tudja, hogyan fogjon hozzá. Addig-addig kerülgette, míg végre kibökte:

- Mit akartam még: figyeld meg, mit beszélnek rólam azok az akasztófáravalók. Aztán mondd el, ki ócsárolt, ki mit mondott. Tudom én, nem akaródzik dolgozni azoknak a semmirekellőknek, inkább heverésznének a hűvösön és lopnák a napot. Falni, ünnepelni, azt igen, de arra nem gondolnak, hogy a szántást is idején be kell fejezni, másképp elkésünk mindennel. Szóval hallgasd ki a beszédüket, aztán pontosan mondd el nekem, ki mit fecseg. Nekem azt tudnom kell. No, lódulj, aztán nyisd ki a füledet, s mindenről számolj be, semmit el ne hallgass.

Sarkon fordult a sztaroszta, kiment, fölült a lovára és kiment a zabföldre a parasztokhoz.

Meghallotta az intézőné, mit beszélt a férje a sztarosztával, bement hozzá és kérlelni kezdte. Szelíd, jólelkű teremtés volt az intéző felesége, békítette a férjét, ahol tudta, s mindig a parasztok védelmére kelt.

Most bement hát urához és kérlelni kezdte:

- Édes jó uracskám, Misenykám, ezen a nagy ünnepen ne vétkezz a Krisztus ellen, bocsásd haza a parasztokat!

De nem hallgatott rá Mihail Szemjonics, hanem kinevette.

- Talán már elfelejtetted a korbács ízét, hogy így nekibátorodtál, olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd?

- Misenykám, édes jó uram, olyan rossz álmot láttam, hallgass rám, ereszd haza a parasztokat!

- Úgy, úgy - mondta a férje. - Én meg azt mondom: elhájasodtál fenemód, s azt hiszed, a vastag húsodon már a korbácsot se érzed. Vigyázz magadra!

Feldühödött Szemjonics, égő pipáját az asszony foga közé bökte, aztán kikergette s megparancsolta, tálalják fel az ebédjét. Jóllakott Mihail Szemjonics kocsonyával, piroggal, sertéshússal, főzött káposztalevessel, malacpecsenyével, tejes tésztalevessel, ivott rá meggypálinkát, lenyomtatta süteménnyel, azután behívta a szakácsnőjét, odaültette nótázni, maga meg elővette gitárját, azon pötyögött hozzá.

Széles jókedvében üldögélt ott Mihail Szemjonics, a gitár húrjait pengette, s a szakácsnővel cicázott. Akkor visszajött a sztaroszta, illendőképpen üdvözölte, s beszámolóba fogott, hogy mit tapasztalt kinn a földeken.

- No, szántanak? Elvégzik, amit rájuk osztottál?

- Már felén túl vannak.

- Nem hagynak semmit felszántatlanul?

- Nem láttam mulasztást, rendesen szántanak, félnek.

- Aztán jól megdolgozzák a földet?

- Jó porhanyó a föld, szétmállik, mint a mák.

Elhallgatott az intéző; kis idő múlva újra megszólalt:

- No és mit beszélnek rólam... szidnak?

A sztaroszta feszengett, köntörfalazott, de Mihail Szemjonics rászólt, hogy mondja meg a teljes igazságot.

- Mondj el mindent, nem a saját szavaidat mondod, hanem az övéiket. Ha megmondod az igazat, megjutalmazlak, de ha takargatod őket, megkeserülöd, ellátom a bajodat. Batyusa lelkem, adj neki egy pohár vodkát, hadd kapjon bátorságra.

A szakácsnő térült-fordult, vodkát hozott a sztarosztának. A sztaroszta illendően felköszöntötte gazdáját, megitta, megtörölte bajszát s azután rákezdett. ,,Édes mindegy - gondolta magában. - Végre is nem az én hibám, hogy nem dicsérik; megmondom az igazat, ha már úgy kívánja."

- Zúgolódnak, Mihail Szemjonics, erősen zúgolódnak - mondta tehát.

- Mégis, mit mondanak? Ismételd el.

- Mind azt hajtogatják: ,,Pogány, istentelen."

Elnevette magát az intéző.

- Ezt melyik mondta? - kérdezte.

- Mind azt mondják. Azt mondják, a sátánnak adta a lelkét.

Megint csak nevetett az intéző.

- Ez igazán szép. De mondd csak el egyenként, melyik mit mondott. Mit mondott Vászka?

A sztaroszta nem akarta beárulni a parasztjait, de közte meg Vaszilij közt régi háborúság dúlt.

- Vaszilijnek a legnagyobb a szája - mondta.

- Mit beszél? Mondd el.

- Még elmondani is rettenetes. Azt mondja: bűne-megbánatlan fog meghalni a cudar.

- Nagyszerű! - nevette Mihail Szemjonics. - Mit halogatja, mért nem végez velem? Úgy látszik, nem ér e1 addig a keze! Jól van, Vászka, még számolunk. No és Tyiska mit beszél, az is megéri a pénzét!

- Mind csúnyán beszélnek.

- Mégis, mit mondanak?

- Elismételni is rettenetes.

- Ugyan mi rettenetes? Mondd csak, sose félj!

- Hát azt kívánják, bár szakadna ki a hasa, fordulna ki a bele.

Úgy megörült Mihail Szemjonics, hogy hahotázni kezdett.

- Majd meglátjuk, kinek szakad ki a bele elsőnek. Ezt melyik mondja? Tyiska?

- Jót egy se mondott, mind szitkozódnak, fenyegetőznek.

- No és Petruska Mihejev mit beszél, a ronda? Biztos az is szitkozódik, ahogy kifér a száján!

- Nem, Mihail Szemjonics. Pjotr nem szitkozódik.

- Nem-e?

- Az összes közt ő az egyetlen, aki egy mukkot se szól. Fura egy ember az! Nem győztem rajt csodálkozni, Mihail Szemjonics.

- Ugyan min csodálkoztál?

- Hát azon, amit csinál. Még a többiek is ámuldoztak rajta.

- De hát mit csinál?

- Igen-igen furát művel. Odamentem hozzá. A Turkin-féle földön szánt, odafenn a lejtőn. Hát ahogy közeledem hozzá, hallom, hogy énekel, de olyan szépen cifrázza, hogy csuda, az eke szarván meg valami fénylik.

- Ugyan!

- Igen, fénylik, mint a lámpás. Hát ahogy közelebb érek, látom: ötkopejkás viaszgyertya van az átfára ragasztva, ott világlik szépen, a lángja meg se rebben a szélben. Pjotron meg patyolat ing, úgy szántogat, s közben ünnepi zsolozsmákat dalol. Fordul is, meg ki is emeli a földből az ekét, s a gyertya nem alszik el. Ott előttem is kiemelte, átigazította, újra bevágta a földbe az ekét, s a gyertya meg se rebben, ég szépen tovább.

- És mit mondott?

- Nem mondott az semmit. Amint meglátott, Krisztus feltámadásával köszöntött s énekelt tovább.

- Beszéltél vele?

- Én nem, de mások odamentek hozzá, csúfolták: ,,Lám, azt mondják, Mihejics haláláig se fogja levezekelni, hogy ekkora bűnt követett el, húsvét hétfőjén szántott!"

- És ő mit felelt rá?

- Csak ennyit mondott: ,,A földön békesség, és az embereknek jóakarat." Azzal megint megfogta az eke szarvát, megnógatta a lovát és vékony hangján rázendített a zsolozsmára, a gyertya pedig égett, soha ki nem aludt a lángja.

Elhagyta a nevetést az intéző, letette a gitárt, lehorgasztotta a fejét, gondolkodóba esett.

Ült, üldögélt, aztán kikergette a szakácsnőt, a sztarosztát, hátrament a függöny mögé, lefeküdt az ágyra és akkora nyögésbe, sóhajtozásba fogott, mint hogyha valaki nehéz terhet cipel. Odament hozzá a felesége, kérdezgette, nem válaszolt. Csak ennyit mondott:

- Legyőzött! Most aztán rám kerül a sor.

A felesége kérlelte:

- Eredj ki hozzájuk, bocsásd haza őket. Nem lesz ebből semmi baj! Ennél nagyobb gyalázatot is elkövettél már, mégse féltél. Mért vagy most úgy megszeppenve?

- Elvesztem - hajtogatta Mihail Szemjonics. - Legyőzött.

A felesége ráförmedt:

- Egyre azt hajtogatod: ,,Legyőzött, legyőzött". Menj ki, bocsásd haza a parasztokat, és minden el van intézve. Menj csak, mindjárt szólok, hogy nyergeljék meg a lovad.

A lovat elővezették, s az intézőné rábeszélte az urát, menjen ki a zabföldre s küldje haza a parasztokat.

Mihail Szemjonics fölült a lovára és elindult. A falun át vitt az útja. Odaért az egyik végéhez, egy parasztasszony kinyitotta előtte a kaput, belovagolt a faluba. Mihelyt meglátta őt a nép, úgy elbújt előle mindenki, mintha a föld nyelte volna el, ki hová bírt - udvarba, szegletbe, veteményesbe.

Végiglovagolt az egész falun, odaért a másik végén a kivezető kapuhoz. A kapu be volt zárva, lóhátról nem tudta kinyitni. Kiáltott, hogy nyissa ki valaki, de a kiáltására nem jött elő senki. Akkor maga szállt le a lováról, kinyitotta a kaput, és mindjárt ott a kapuban újra lóra akart szállni. Egyik lába már a kengyelben volt, fölemelkedett és éppen át akarta vetni a másik lábát, mikor a lova megijedt egy disznótól, megbokrosodott és nekiugrott a karóból csinált kapuszárnynak; az intéző meg súlyos, kövér ember volt, nem a nyeregbe huppant, hanem hassal a kapuszárnyra. A kapuszárnyban csak egyetlen felül kihegyezett karó volt, a többinél magasabb; Mihail Szemjonics éppen arra a karóra esett, és a karó átdöfte a hasát. Leesett.

Megjöttek a parasztok a szántásból; a lovaik megtorpannak a kapuban, prüszkölnek, nem mennek tovább. Jobban odanéznek a parasztok: hát látják Mihail Szemjonicsot, amint ott fekszik hanyatt, a karja kitárva, a szeme fennakadt, a bele meg mind kifordult a földre! A vére tócsában állt körülötte - nem itta be a föld.

Megrémültek a parasztok, meghátráltatták a lovaikat, csak az egy Pjotr Mihejics ment oda az intézőhöz, látta, hogy meghalt, lezárta a szemét, befogta a szekerét, fiával együtt föltette a holttestet és elvitte a kastélyba.

Megtudta a földesúr a történteket, s annyira bánta, hogy attól fogva nem követelt többé robotot a parasztjaitól, hanem megengedte, hogy obrokkal, természetben fizessenek.

És megértették ebből a parasztok, hogy Isten ereje nem a bűnben van, hanem a jótettben.

1885
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 11:45:42, péntek
 
 



Akutagava Rjúnoszuke: A pókfonál

Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: ,,Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám." És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.

Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.

2
Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.

Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.

Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.

Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.

Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.

Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.

Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket.

Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.

Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: ,,Sikerült! Sikerült!"

És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.

Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.

Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött:

- Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!

Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.

Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.

A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.

3
Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott.

Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal.

A gyöngyfehér virágok Buddha lába előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Dél volt a Paradicsomban.
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 11:37:00, péntek
 
 



Ito Tenzan Csuja zen mester tanítása: A csodálatos macska

Sókén vívómester házában egy hatalmas patkány garázdálkodott. A mester - megunva az egyre jobban kellemetlenkedő állat üzelmeit - macskáját a házba vitte, és rázárta az ajtót. A patkány azonban nem ijedt meg a macskától, úgy megharapta, hogy az rémülten menekült.

A házigazda erre szomszédaitól szerzett néhány bátor macskát, és ezeket zárta be a házba. A patkány egy sarokban lapult, de mihelyt egy macska közelíteni merészelt, támadott és megfutamította ellenfelét. A patkány oly félelmetes volt, hogy a macskák másodszor már nem is merészkedtek a közelébe.

Sókén igen megharagudott, és maga fogott a patkány üldözéséhez. Az állat azonban olyan ügyesen kerülte ki a vívómester ütéseit, hogy mindig megmenekült.

Ezután a házigazda ily szavakkal fordult szolgájához:

- Mondják, hogy él a környéken egy híres patkányfogó macska, menj és kerítsd elő!

A szolga távozott, és nemsokára megjelent a macskával. Az állat nem látszott sem különösen okosnak, sem különösen vadnak. Sókén nem is remélt tőle eredményt. De mivel mást nem tehetett, ezt is bezárta a házába.

A macska nyugodt léptekkel indult előre, mintha semmi veszélytől sem tartana. A patkány összehúzta magát, és mozdulni sem mert. A macska lassan folytatta utját, és végül egyszerűen torkon ragadta a patkányt.

Este Sókén házában gyűlést tartottak a megvert macskák. A fő helyet az öreg győztes macskának ajánlották föl, és miután tisztelettel köszöntötték, ily szavakkal fordultak hozzá:

- Mi valamennyien jó hírnévnek örvendtünk, mesterségünket lelkiismeretesen gyakoroltunk, karmainkat gondosan élesítettük, hogy eredményesen küzdhessünk a patkányok és más ragadozók ellen. De soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen patkány is létezik. Te vajon milyen módszert alkalmaztál? Kérünk, ne tartsd titokban tudományodat!

Az öreg macska elmosolyodott, és ezt válaszolta:

- Ti, ifjú macskák, valóban derék állatok vagytok, de nem ismeritek a helyes utat. Ezért, ha valami váratlannal kerültök szembe, elvétitek a célt. No de meséljétek csak el nekem, hogyan gyakoroltatok?

Egy fekete macska így válaszolt:

- Híres patkányfogó családból származom, és így magam is ezt a hivatást választottam. Két méternél magasabbra ugrom, képes vagyok kis lyukakba befurakodni. Éberen alszom, és nyomban fölpattanok, ha patkány közelít. Eddig még mindig elfogtam ellenfelemet. Ez a legutóbbi patkány azonban erősebbnek bizonyult nálam, és én csúfos vereséget szenvedtem. Szégyellem magam.

Az öreg macska válasza így hangzott:

- Gyakorlási módszered nem volt más, mint fizikai erőkifejtés. Szellemedet ez a kérdés foglalkoztatja: miként győzhetek? Ezek szerint még célhoz ragaszkodsz! Ha az öregek ,,technikát" tanítottak, úgy ezt azért tették, hogy ezzel az ösvény egy fajtáját ismertessék. Módszerük egyszerű volt, mégis a legmagasabb rendű igazságot tartalmazta. Az utókor azonban pusztán a technikára helyez súlyt. Eközben sok mindent kitaláltak, mint például: ha ezt vagy amazt gyakoroljuk, akkor ez vagy amaz lesz az eredmény. És végeredményben mi ez? Nem több mint ügyeskedés. És mindenkor ez a helyzet, ha technikára és eredményre gondolunk, és közben kizárólag elménkre támaszkodunk. Szállj tehát magadba, és gyakorolj megfelelő módon!

Ezután a tigrisbundájú macska szólalt meg:

- A lovagi művészetben úgy vélem, a szellem a legfontosabb. Ezért gyakorlásaim során mindenkor ezt az erőt fejlesztettem. Szellemem, úgy érzem, acélkemény és szabad. Bírja ama erőt, amely a mennyet és földet eltölti. Ha ellenfelem szembetalálja magát ezzel az erővel, úgy megbénul, hogy a győzelem már eleve biztosított. Szinte öntudatlanul támadok, a technikával egyáltalán nem törődöm; ez utóbbi önmagától alakul. De ez a rejtélyes patkány alak nélkül közelített, és nyom nélkül távozott. Arra, hogy tulajdonképpen mi történhetett, nem találok magyarázatot.

Az öreg macska válasza így hangzott:

- Az erő, melyet gyakorlásaid során megszereztél, valóban az, mely a mennyet és a földet megtölti. De a te birtokodban mégsem volt más, mint puszta pszichikai erő, amely nem is mondható kiválónak. Már az a tény, hogy a birtokodban lévő erőnek tudatában vagy, meghiúsíthatja a győzelmet. Személyes éned részt vesz a küzdelemben. Mi történik akkor, ha az ellenfél ereje a nagyobb? Azt képzeled, hogy csupán te birtoklod az erőt, és mindenki más gyengébb nálad? A te szabad és acélos, mennyet és földet eltöltő erőd nem maga a Hatalmas Erő, hanem csupán annak tükröződése szellemedben, Szellemed csak bizonyos körülmények között töltődik fel ama erővel, Így a Hatalmas Erő, amelyről Mencius beszél, és a te erőd különböző forrásból erednek. Egy ősi közmondás szerint a sarokba szorított patkány a macskát is megmarja. Ha az ellenfél halálos csapdában van, úgy megfeledkezik életéről, bajáról; nem gondol győzelemre vagy vereségre. Ennek következtében pedig akarata acélkemény. Hogyan is volna tehát vélt szellemi erőddel legyőzhető?

Ezt követően egy idősebb, szürke macska szólalt meg:

- Valóban úgy van, ahogy mondod. Még a legnagyobb pszichikai erő is formával bíró. És a formával bíró megragadható. Én ezért már régóta a lelkemet fejlesztettem. Tehát nem azt az erőt fejlesztettem, amely a másik szellemét legyőzi. Nem is bocsátkozom küzdelembe. Ellenkezőleg: megbékélni igyekszem ellenfelemmel, szinte eggyé válok vele, és semmiképpen sem tanúsítok ellenállást. A patkány, legyen bár erős, ha támad, nem találhat esetemben semmit, amire támaszkodhatnék. De ez a legutóbbi patkány mégis túltett rajtam. Jött, ment - fölfoghatatlan módon -, mint egy istenség. Ilyesmi még nem fordult elő velem.

Az öreg macska azt felelte erre:

- Amit te megbékélésnek nevezel, nem a lényegiségből fakad, nem a Nagy Természet része. Csinált, mesterséges megbékélés, tehát csel. Tudatosan igyekszel az ellenség támadószellemét megbénítani. És éppen ezért, mert erre gondolsz - bárha csak felületesen is - az ellenfél szándékodat fölismeri. Tudd meg, hogy minden tudatos szándék akadályozza a Nagy Természet rezgéseit, és ilyenformán megakasztja a spontán mozdulat folyamatát. Ha azonban semmire sem gondolunk, akkor mozgásunkat e lényegi rezgés irányítja. Ez esetben valóban nincs megragadható formád, tehát ellenformaként sem jelentkezhet semmi. Hol van ez esetben az ellenfél, aki képes volna ellenállni?

A macskák feszülten figyeltek, s az öreg macska kisvártatva folytatta előadását:

- Ne higgyétek, hogy amit tőlem hallottatok, az a legmagasabb rendű. Nem is olyan régen a szomszédos faluban élt egy kandúr. Egész nap aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem látszott a megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány található. És ahol csak megjelent, ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt patkányoknak.

Egy alkalommal fölkerestem, és magyarázatot kértem. Nem válaszolt. Újra kérdeztem, de ismét csak hallgatott. Nem az volt a látszat, mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy tűnt, mintha nem tudná, mit is feleljen. ,,Aki tudja, az nem szól - és aki szól, az nem tudja." Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, ,,semmivé" vált, és így elérte a szándék nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e fokon valósul meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.

Fordította: Dr. Hetényi Ernő
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 11:30:15, péntek
 
 



Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

- Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

- Rabbi, rabbi! - zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ,,Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?"

- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: ,,A názáretit!"; mintha azt kiáltanád: ,,Az életemet!"

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ,,A názáretit!"; mintha azt kiáltanád: ,,A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!"

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: ,,A názáretit!"; mintha ezt kiáltanád: ,,A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!" Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ,,A názáretit!"; mintha azt kiáltanák: ,,Békesség, békesség! Békesség e földön!"

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: ,,Barabbást!"

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ,,A názáretit!"

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbást!"; mintha azt hörögné: ,,Halál! Halál! Halál!"

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: ,,Te látod..."

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

1917. január
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-05-06 11:15:17, péntek
 
 



Dino Buzzati: Alázat

Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.

Nos, e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.

Egy szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.

A késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon - csak akkor, az utolsó pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.

- Mit tehetek érted, papocskám? - kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó hangján.

- Gyónni jöttem - szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.

Mármost Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek - többnyire nőknek - a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete, ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.

- Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!

- Nincs bátorságom, atyám... - hebegte a papocska.

- Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.

- Pedig épp erről van szó... - sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.

- Gyilkosság?

- Nem. A másik.

- Gőg? Lehetséges volna?

A pap bűnbánóan bólintott.

- Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.

Az ifjú pap végre nekiveselkedett:

- Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát...

- Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.

- És hát... amikor meghallom, hogy ,,tisztelendő úr"-nak szólítanak... akár hiszi, atyám, akár nem... tudom, nevetségesnek hathat... nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben...

Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).

- Hm... hm... értem... nem szép dolog... Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja... Szerencse, hogy magadtól rájöttél... S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe... Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet... Ego te absolvo.

Vagy három-négy esztendő múlva - Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a fura esetről - újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.

- De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.

- Nem tévedsz, atyám.

- Mutasd magad... Az ám! Te vagy az, aki... aki élvezte, ha tisztelendő uramozzák. Így van?

- Így - válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának; valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.

- Ó, ó... - diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino - ennyi idő alatt se tudtunk megjavulni?

- Rosszabb a helyzet, rosszabb.

- Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.

- Nos... - fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap - sokkal, sokkal rosszabb, mint múltkor... Én... én...

- Bátorság, fiacskám - buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét. - Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.

- A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, ,,monsignore", én... én...

- Jólesik, igaz?

- Sajnos.

- Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?

- Pontosan.

A remete gyorsan, egy-két szóval elintézte az ügyet. Első alkalommal még meglehetősen érdekesnek látta, afféle különleges esetnek. Most már csöppet sem érdekelte. Szegény hülye lehet ez, gondolta, afféle ,,szent", akivel tréfálkoznak az emberek, ugratják. Igazán nem az a fickó, akit váratni kell, hadd sóvárogjon jó sokáig a feloldozás után! - Néhány perc múlva el is küldte, Isten hírével.

Megint eltelt vagy tíz esztendő, a remete ugyancsak vén volt már, amikor a papocska újra jelentkezett. Persze ő is öregedett közben, még soványabb lett, még sápadtabb, a haja őszbe csavarodott. Celestino most meg sem ismerte. De alighogy beszélni kezdett, hangjának színe mégiscsak fölébresztette a szunnyadó emléket.

- Ó, te vagy az a bizonyos ,,tisztelendő" meg ,,monsignore"! Vagy tévednék talán? - kérdezte Celestino szokott lefegyverző mosolyával.

- Jó az emlékezőtehetséged, atyám.

- Mennyi idő is telt el azóta?

- Majdnem tíz esztendő.

- És tíz esztendő alatt mit sem változott a helyzet?

- Rosszabbodott, jaj, rosszabbodott.

- Hogyhogy?

- Lásd, atyám... most... valahányszor úgy szólítanak, hogy ,,kegyelmes uram", én...

- Nem is kell, hogy folytasd, fiacskám - szólt Celestino birkatürelemmel. - Mindent értek. Ego te absolvo.

Közben ezt gondolta: sajnos az évek múlásával egyre naivabb lesz ez a szegény pap, mind együgyűbb, korlátoltabb; az emberek meg annál nagyobb kedvvel űznek tréfát belőle. Ő pedig, a szerencsétlen, hagyja magát ugratni, még tetszik is neki. Fogadni merek, öt-hat év múlva azzal jön majd gyónni, hogy amikor ,,eminenciás uramnak" szólítanak, és a többi, és a többi.

Ami pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.

S ismét eltelt - azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős - jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az odújába.

El kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt, mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre nyilván semmi szükség.

- Szegény, szegény papocskám - üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?

- A lelkembe látsz, atyám.

- S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, ,,őszentségé"-nek szólítanak immár.

- Így van, pontosan így - ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.

- S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már boldogság?

- Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?

Celestino atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben, tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok, hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind kegyetlenebb. Monsignore... kegyelmes úr... eminenciás úr... most meg már őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a remete... Ego te absolvo.

Míg egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.

Megtagadhatták-e a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.

Vár, vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás terem túlsó végiben kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!

Hogy néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon felejtette a szemüvegét.

De szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa arcát. És fölismerte.

- Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! - kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.

S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le - először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.

Fordította: Telegdi Polgár István
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-04-28 08:45:18, csütörtök
 
 



A KÁVÉ

Miután felébredtünk, s ha az ébresztő óra nem ugrasztott ki minket túlzottan gyorsan az ágyból, nekiveselkedünk az önrekonstrukció nehéz munkájának. Mindannyiunknak megvannak a magunk módszerei arra, hogy hogyan lehet a legkisebb erőfeszítéssel és legkevesebb szorongással föltápászkodni. Van, aki azzal kezdi, hogy elhatározza, melyik lábát dugja ki először a meleg takaró alól. Mások szemük kinyitásával bajlódnak, vagy azzal, hogy felüljenek az ágyban, s körülnézzenek a szobában, amely még tele lehet az előző este gondjaival és az éjszaka árnyaival. A redőnyön áttűző napsugár nagy segítségünkre lehet abban, hogy visszataláljunk az életbe. Néhány perc, vagy másodperc tétovázás után kivonszoljuk magunkat a konyhába, föltesszük a kávét, amelyet nem csekély túlzással sokan az északon élő emberek napfényének neveznek. Valószínűleg tévesen. De ha nem is napfény a kávé, melegséggel tölti el az embert; édessége azt sugallja, hogy ennek a napnak is meglehetnek majd az örömteli pillanatai, keserűsége meg kijózanít, és arra figyelmeztet, hogy az életnek azért vannak keserűbb pillanatai is.
A kávéscsészének vagy csupornak is komoly szerepe lehet ezekben a pillanatokban. Ha van egy kedvenc csészénk, és megpillantjuk megszokott helyén a polcon, akkor voltaképpen ez az első barátságos, szívet melengető üzenet abból a nappali világból, amelyet az éjszaka folyamán elvesztettünk. Az első kapocs tegnapi és mai énünk között. Lehet a csésze vagy csupor napfénysárga, vagy élénkpiros, égszínkék, vagy lombzöld, lehet hófehér, sugározva a reggeli világ üde tisztaságát. S ha történetesen porcelán, akkor szép ívelése, törékenysége és eleganciája a remény első sugarát villanthatja föl bennünk; azt, hogy kibontakozhatunk az éjszaka formátlan kuszaságából, és megtalálhatjuk, megteremthetjük újra a nappali lét, az emberlét szép formáit.

/Hankiss Elemér/
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
szeretettel
  2011-04-27 12:36:10, szerda
 
 



Decsi-Kiss Dorka
Egy teljesen új nap

 Miért hívtál?
 Nem is köszönsz?
 Nézd, sosem voltunk annyira jóban, hogy bármilyen magyarázat ésszerűnek tűnjön, hogy miért is kerestél, úgyhogy légy szíves, fogd rövidre. Nem örülök neked.
Leültem az asztalához, és cigarettát kotortam elő valahonnan. Míg rágyújtottam, ő benyúlt hosszú, fekete kabátjának bal zsebébe, és előhúzott egy kártyapaklit. A Sors megkeverte a kártyákat és kidobta az asztalra.
 Ehhez mit szólsz? - kérdezte.
Mit is szólhattam volna. Sosem játszottam még ezt a játékot, és még csak hasonló kártyákat sem láttam.
 Mutasd - mondtam neki.
Az asztal fölé hajoltam, hogy jobban lássam őket. Nem akartam hozzájuk érni. A kártyák valamivel kisebbek voltak az átlagosnál és jóval rondábbak. Furcsa, számomra értelmezhetetlen jelek voltak rajtuk. A Sors közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett.
 Ez nem játék - sziszegte vékony ajkai között.
Csontos ujjaival a kártyalapokat bökdöste. A pincérnő már harmadszor ment el az asztalunk mellett, mire végül meg merte kérdezni, kérünk-e valamit. A Sors valami keserűt rendelt, én meg a szokásosat.
 Ide figyelj, nagyon egyszerű... Ezek a kártyák itt...
Megállt. Elég szétszórtnak tűnt. Most éppen azt figyelte, ahogy az üveg asztallapon tükröződik a cigarettafüst. Tény, hogy szép volt, de azért a Sorstól az ember más viselkedést vár.
 Volnál szíves folytatni? Nem mintha annyira érdekelne, mik ezek, de ha már idehívtál késő este, jó lenne tudni, mit is akarsz.
 Rendben. A kártyákat hagyjuk. Az sok lenne. Beszédem van veled.
Ekkor valami szörnyű érzésem támadt. Mit akar már megint? Miféle eszement alkut talált ki?
 Figyelj. Tudom, hogy eddig elég szemét módon viselkedtem veled - mondta lesütött szemmel.
 Az nem kifejezés...
 Tudom. Elég sokat rágódtam a dolgon és... végül is... szóval szeretnék bocsánatot kérni.
Megdöbbentem. A Sors bocsánatot kér tőlem...
 Nagyon rádszálltam. Túlságosan is. Komolyan. Megbántam az egészet. Tudom, hogy nem lehet visszacsinálni, de szeretném, ha mostantól jóban lennénk.
 Ez megint valami becsapós kis üzlet, nem?
 Ne legyél ilyen! A múltkori tényleg az volt. Szemétség volt részemről elhitetni veled, hogy...
Ekkor megjelent a pincérnő az italokkal. Gyanakvóan letette az asztalra és sietve visszament a pult mögé. A Sors csak ült és tőle szokatlan módon, határozatlanul pakolászta vissza a kártyáit a zsebébe.
 Figyelj, tényleg nem bírtalak és ott tettem neked keresztbe, ahol tudtam... De megkaptam érte a magamét - mondta.
 Mit kaphat a Sors és kitől?
 Azt képzelted, én vagyok a leghatalmasabb? Nekem is van főnököm. A szokásos, jól lecseszett, mert a Szabályzat tiltja, hogy ilyen szinten ráálljunk valakire.
 Ráálljunk? Miért, többen is vagytok?
 Szerinted bírnám én egyedül? Ezt nem gondolhatod komolyan. Hát, csak amit veled műveltem, az is egy egész sorsot kíván! Aztán gondolj a haverodra, arra a... mi is a neve?
 Hagyjuk. Nem akarok veled pont róla beszélni.
 Jó, ne haragudj.
Nagyon furcsán viselkedett. Alig ismertem rá.
 Szóval tegnap reggel hívatott a nagyfőnök és azt mondta, szálljak le rólad. Hajnalig az aktádat olvastam. Elolvastam az egészet újra, végignéztem a filmeket és rájöttem, igaza van a főnöknek. Nem azért mondom el ezt az egészet, mert kirúgnának, ha nem tenném. Tudod, nálunk ilyen nincs. Ha valaki egyszer elkezdte, akkor ezt csinálja örökre. Kész. A lényeg, hogy mostantól szeretném, ha jóban lennénk. Azért nem mondom csak, hogy legyünk barátok, mert tudom, hogy arra egyelőre képtelen lennél.
 Szóval ez nem trükk?
 Nem.
 Nem alku?
 Nem.
 Mi hasznod van belőle?
 Tiszta lelkiismeret. Hitted volna?
 Őszintén? Nem. Mire számítottál, mit fogok mondani?
 Hát, tényleg sokat gondolkodtam. Én a helyedben elküldeném magam a francba, azok után, amiket veled tettem.
 Nem foglak.
 Tudom. Az én lennék. Ahogy végignéztem az anyagodat, rájöttem, hogy te más vagy. Szeretnék segíteni neked, ha még tudok.
Egy darabig csak ültem vele szemben és bámultam ki az éjszakai utcára. Eltelt pár perc. Elnyomtam a cigarettámat és a dobozt visszatettem a zsebembe.
 Jó - mondtam ekkor összegzésképpen. - Elfogadom a bocsánatkérésedet és idővel talán a barátságodat is. Most viszont, ha megengeded, hazamennék. Nagyon fáradt vagyok.
 Tudom, figyeltelek. Egész nap dolgoztál. Hétvégén... Persze, menj csak. Találkozunk valamikor?
 Ha gondolod, hívj fel. Csak ne éjszaka, jó?
 Jó-jó. Tényleg ne haragudj, de tudod, nekem sem volt könnyű idehívni téged és szembesülni mindennel.
Elnéztem, ahogy ott ül, és riasztó vonásai megszelídülnek. Már nem az ellenségemet láttam benne, hanem egy régi jó ismerőst, akinek örül az ember, ha visszatér egy távoli országból.
 Elvigyelek? - kérdeztem.
 Nem kell, köszönöm, még maradok egy kicsit. Tíz perc múlva jön valaki, akivel hasonló beszélgetésem lesz. Talán kicsit nehezebb... Most vagy egy hétig ez fog menni. De utána jobb lesz, tudom. A számlát meg hagyd csak. A vendégem voltál.
 Köszönöm. Hát akkor... sok sikert. És hívj, ha valami van.
 Rendben. Jó éjt. És köszönöm! - kiáltott utánam, ahogy kiléptem az ajtón.
Elsétáltam a kocsimig, beszálltam, de nem indítottam. Jó sokáig lehettem ott, mert arra riadtam, hogy hajnalodik. Egy új nap kezdődött. Egy teljesen új nap.

2002. november 18.
 
 
0 komment , kategória:  Egy szép történet  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2975
  • e Hét: 18204
  • e Hónap: 63276
  • e Év: 2004556
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.