Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
szeretettel
  2011-05-10 09:40:16, kedd
 
 



FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT: CSENDES VÁLSÁGOK

Friss reggeli időben érkeztek és becsöngettek a szunnyadó házba. A legelső hajó hozta őket, mikor a folyóparti gyárak áttetsző, búgó tülökszava végigrezgett a Dunán és vízszagú, nagy garabonciás szellők nekilódulva átcsatangolták a homályos utcákat. A két fiú ma látta a hajnalt belepiroslani a víz hideg acéllapjába; szigetek halványan rügyező fáit látták, terhes szaladó uszályhajókat és lenge ladikokat, pihenve a fölengedett, tavaszi vízen. A sima, fiatal arcuk átszínesedett, amikor felhágtak a kis nyaralóváros hegyi sikátorán és lihegve, fújva álltak a zöldrácsos utcaajtó előtt.

A kiskerten át jött Rézi; jóindulatú, nyugodt családi házak e halk és derűs Rézije. A kulcs megzörrent a kezében és szólt ragaszkodó, csendes örömmel:

- Lám, a pesti úrfiak!

Úgy tett, mintha ismerné a másikat, a vendéget is, akinek az érkezéséről úgyis tudott. Körülrepeste őket, az ujja hegyét remegve és futtában végighúzta a fiatal gazda vállán, előrement, majd visszafordult.

- Felköltsem most az asszonyt? - kérdezte és aggódón, határozatlanul várta a "nem"-et.

- Dehogy! - nyugtatta Pál. - Anyám csak estére vár, ugye? Meglepjük. Csak terítsen háromra reggelihez és nekünk adjon addig valami kis italt. De ne szóljon ám neki, Rézi, míg csak ki nem jön! Mi addig megszállunk, Ferkó! Látja, Rézi, hát ez az a Ferenc úr! Itt még fűtenek?

A verandaszerű, üveges ebédlőben enyhén langyos volt a kályha porcelánja és a parázs gyönge izzása kellemesen lehelte be a szobát. Még jól esett, - húsvét hete volt és hűsen üde reggel. Az üvegfal keletre nyílt és már jó sok, tisztafehér napfény ömölt be rajta, megcsillogtatva a teríték ezüstjét s a csészéket, amint jól nevelt nesztelenséggel odaigazította Rézi. Pál itthon volt, - mosolyogva jött-ment, gyékény karszékeket hurcolt a kályha mellé, töltött, kínálkozott.

- Francia konyak, - nem rossz ugye? Friss pogácsa, - Rézinek ma jó napja van. Te, ez ritka egy Rézi ám, tizenöt éve van nálunk. Csak néha egy kicsit vénleány, tudod, - bogaras. Sokat beszélt, fesztelenül és valami kedves, diákos lelkendezéssel minden apró dologról. A csinos fiú arca csupa buzgóság volt és gyöngéd kedvkeresés. A vendége hallgatagabb, de erősen és komolyan megfigyelő.

- Még egy pohárral, - sürgette Pál. - Annak az essaydnek a sikerére, - mi is van vele? Beadtad?

- Az asszisztens megígérte, hogy felhívja rá majd az öreg figyelmét. Nem várok sokat!

- Ha tudná őméltósága, hogy az utódát kell tisztelnie benned a történetfilozófiai tanszéken.

Őszintén mondta ezt a gyerekséget. Tizenkilenc évesek voltak mind a ketten, az imént jelesen érettek; és a tarsolyuk, mint a többi sok eminensé, duzzadt a nagy elérések csillogó garderobjától. Náluk és bennük volt mindaz, ami idővel, lassan majd zálogba kerül és marad valami egyhangú, kopott emberuniformis... De tizenkilenc év!...

- Jöjj most, - kérte Pál, - nézzünk szét itthon. Lábujjhegyen, kérlek! Ezenkívül csak három szoba az egész; a mama szalonja, a háló, meg ez az enyim. Itt fogunk aludni, már itt a táskád. - Most gallért váltunk, - jó? Kormos lett a hajón.

Már megint igazította, öltöztette a plebejus fiút, - de közben a csinos, rokonszenves képe sugárzott a megértő ragaszkodástól és a jólneveltség dresszírozott készségével vette élét a szónak. Ferenc mosolygott, - tán valamicskét fanyarul, - aztán engedelmeskedett, kezet mosott, beférkőzött ő is.

- Rajtad meglátszik, Palkó, hogy édesanyád mellett nőttél, - mondta később sok egyébre is gondolva.

A háziasszony nappalijába mentek, e bronz és rezedazöld tapéták közé, ahol a világos, nagy áttört függönyök mögött, a reggeli interieur félderűjében könnyű, de azért mély, jelentős és bájos parfümillat úszott. Pál megállt egy percre idebenn.

- Milyen szép, - mondta a másik sóhajszerűen, akaratlanul.

- Igen, - mosolygott Pál. - Ezt én is úgy szeretem, - ez olyan igazi szoba, mert olyan nagyon hasonlít a gazdájára. Itt minden egészen a mama!

Kedves meghatottsággal intett az alvó szobája felé, tompított hangon beszélt inkább a bútoroknak és a tárgyaknak, amiket viszontlátott.

- Látod, - ez az asztal, amelyiknél leveleket ír. Minden más asszony-íróasztal tornyos és szűk, és buta holmikkal van telerakva. Ez nem nagy, de sima és téres, metszett üvegű és tompa élű. De ugye, valahogy formás és nyugodt. Nem találod? Az egész szoba nyugodt, ugye? Ez a nagyobbik perzsaszőnyeg csak utánzat, de azért nem ízléstelen. Úgy ismerek itt minden apróságot és tudom, hogy mama előbb sokáig kívánta és álmodta és gyűjtött rá; - amíg valahol kirakatban, vagy múzeumban, vagy zsibárusnál meglelte az igazit. Csacsi darab nincs is, csak egy; ez a beezüstözött babacipő, az enyém, egyéves koromból - nézd, hogy kitapostam a sarkát!

A másik nézett mindent, némán és csendes, nem is öntudatos megilletődéssel. Sajátságos módon úgy találta, hogy jó lenni idebenn. A horgolt terítőkhöz, plüss albumokhoz és lombfűrész-kazettákhoz szoktatott szemét valóban nem lázította itt kirakat drágaság gőgje, vagy a fabútorok zárkózott, hideg masszivitása, ami nagyon előkelő szobákban mindig szomorúvá és ellenségessé tette őt. Itt minden magától lettnek látszó volt, könnyed, de tartalmas és kedvesen mértékletes. Párnák egyszínű, sima selyemből, egy darab régi brokát, diszkréten tarka japán ellenző, néhány szoborvázlat agyagból, vagy sima rámás tollrajzok, - nem, - nem is látta darabonkint, csak érezte e négy fal közé zárt intimitást, szelíd harmóniát és lappangó, szinte fájó érdekességet. Arra gondolt, hogy az illatszer különös árnyalata ejti csak káprázatba és elmélyedésbe.

- Én nem ismertem az anyámat, - mondta csaknem gyerekes ellágyulással, amit mindjárt megszégyellt.

- Nem mind egyforma, - felelt Pál komolyan és kinyitott egy könyvet. - A legtöbb anya ósdi, tanulatlan és együgyű és sopánkodó, - olyanok, akiket szeretni és ámítani kell. Anyó egészen más! Ő a legokosabb ember és igazi jó barát. Nem is hiszed, mi mindent meg lehet tárgyalni ővele egészen fesztelenül. Nem ütközik meg semmin, mindent úgy fog fel, ahogy kell.

- És az ott édesapád?

Kicsiny platinakép függött az íróasztal fölött, fiatal egyenruhás férfi, szikár és elegáns, - hosszában végignyúlva egy hintaszéken és különös, ujjongóan lelkes szemeivel, beszédes, feszült izmú arcával szinte kihajolva a keretből.

- Apám? Dehogy, az apa nagy képe az én szobámban van. Ő korán elhalt, alig egy évi házasság után. Ez itt Wellingen bácsi, egy német báró, tengerésztiszt, - tavaly halt meg szegény. Mamának nagyon jó barátja volt.

Komolyan és kicsit buzgón lapozta a könyvét, de a másik fiú nem fordult felé. Egyébre gondolt, - körülbelül arra, hogy lám a pajtása, akivel egykorúak, némely dologban észrevétlen elébe emberedett. Az asszonyok például - és sok minden egyéb. - A könnyű és közvetlen észjárása mennyire tájékozott az életformákban, amikről ő még ezután készül egyszer behatóan gondolkozni. Nagyon is sokat küszködött mostanig; kalkulusok, ösztöndíjak, továbbvergődés, - minden olyan nehezen adódott neki...

- Ah, - fenn van anyó! - kiáltott Pál és gyorsan letette a könyvét. Az ajtót kicsapta és mindjárt kacagós, apró örömhangok ujjongtak odakinn a verandán. Már túlestek az első ölelésen, amikor Ferenc kilépett és bemutatkozott.

- Isten hozta, Farkas, - azaz, hogy Ferenc, - ugye így? Már karácsonykor is vártuk, Palkó senkit sem szeret és becsül úgy, mint magát. Épp egyidősek, ugye? - megálljon, hadd nézzem meg magukat így együtt!

Mosolygott. Nézte, hogy a fia mennyivel formásabb, megnyerőbb arcú, erősebb alkatú. Aztán még egyszer az idegen ifjút, - kicsit fakó, hosszas képét, vékony száját és nagy dióbarna szemeit. Csak ez volt rajta szép, - e két okos, meleg és felhős magyar paraszt-szem.

Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve. - Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e, vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsókarja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, eleven sárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japáncsészék, meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; - hogy mindez talán hozzátartozik a "jó"-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, ujak ezek a pillanatok, - pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel egy tavasz nap reggele; - kizökkenés munkából, gondból, alvásból, - hajnali kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; - ennyi! - És, hogy most ünnep jön és pihenés, - itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. - És lám, - érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; - egyszerűek, tiszták és meghatottak arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény bízó és birkózó fiatal embernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés, - és igen, ház és asszony, - erre mostanig alig gondolt.

A háziasszony ráemelte a szemét egy átmeneti és néma pillanatban, tán semmire, vagy nagyon messzire gondolva; akkor megzavarodott, de visszanézett rá. A nő szeme szürke volt, szivárványos és mélyárnyékú - az arctól különvált életet élő és csaknem diszharmonikus. A fiúban valami ismeretlen, naiv részvét dobbant meg, - egészen szűzies tudattalan, amilyent rejtélyekkel és szomorúsággal teljes szépség idéz fel bennük.

-

Átkutatták a könyvszekrényt a fiúszobában és azzal telt a délelőtt. Csak tizenegy tájban ült be közéjük az asszony; a kezében kulcs volt, sonkát meg kalácsot hozott és néhány új könyvet. Beszélgettek. A fiát nézte egyre, - mintha valami rejtett, kétkedő aggodalommal, - amíg a másiknak a sorsát tudakolta. A tanulmányait, célját, anyagiakat; és mennyi puha tapintat volt ebben, kényes dolgokon átsikló jóság. Mosolygott és elhárította a fiú nekikészült köszönetét, amiért eddig is ismeretlenül jó volt iránta és a befolyásával ösztöndíjat szerzett neki.

Hisz a Pál jó barátja, - és senki, mint ő, nincs olyan jó hatással Pálra. Óvatos, könnyed kérdésekkel próbálkozott! rendesen élnek-e odabenn a két szobatárs, - vigyáznak-e egymásra és az egészségükre? Pál néha nagy gyerek, ugye? A Ferenc vélekedéseit, szavait ismételte némely dologról; mindent tudott. A fiú meglepetve látta, hogy baráti kettesük meghittségében mindig része volt a harmadiknak; - Pálnak az anyja volt a másik bizalmasa. Kedvenc eszméik, időszakos teóriák, tetszetős rájutásai két gondolkodó és lelkes fiatal fejnek, - mindehhez köze volt, része volt benne. Valami gyöngéd árnyalatával a nesztorkodásnak talán - a szüle kedvezésével, aki lépést tanulja kicsinyével az ábécét? - Ferenc tűnődve figyelt rá. Lelkesülten látszott a legújabb, néha forradalmi irányokhoz csatlódni, ízlése a legutolsó nemzedéké volt, rokonszenve a keresőké, a tekintélytörő ifjúságé. De mintha több volna ebben az okosság és a szándék, az ízlés nemes bocsánata, vagy azok fölényes melankóliája, akik már megjárták egyszer ez utakat. Akik már leszűrték önmaguk számára életük és az élet eredményeit és lojálisan engedik át e jogot az utánuk jövőknek is. És precieuse-ség nem volt a szavaiban sem, - sokkal több magától való báj. "Csodálatos, csodálatos!" - tűnődött az idegen fiú.

Hogy ez egy asszony, - hogy ilyen is lehet egy asszony, - valakinek az anyja. És a nőrokonaira gondolt, - akik házsártos mesterasszonyok voltak, vagy szűkölködő, elkényszeredett írnoknék.

Palkó felolvasta anyjának egynéhány versét. Újfajta poémák voltak, a fiatal forradalmárok érdekesen nyers, melódiakerülő modorában, egy-egy gondolat merész, rusztikus odagördítésével, egy-egy szó szokatlan oldalvilágításával. - Olyan versek, amilyeneket a kortársak legjobbjai irnak. A meghökkentés lírája, - mondotta egyszer valaki epésen. Az asszony komolyan és nagy figyelemmel hallgatta.

- Tudja, - fordult később Ferenchez, - közöltethetnők most mindjárt. A versek jók, - ugye - és nagy lapoknál vannak ismerőseink. De mégis várni szeretnék. Pál két év múlva, ha végezte a jogot, külföldre megy, - szeretném, ha akkor még szabad és zavartalan volna. Lehet, mire visszajön, nevetni fog a rigmusain és megszerkeszti a programbeszédét. - De hátha hoz valamit a lelkében, ami egészen ő lesz és megcsinálja, amit előtte senki sem csinált. Valamit, - például az egyszerűséggel.

- Azt hiszem én is, - mondta Ferenc - jobb készen, egyszerre kilépni.

Az asszony még egyre a fiát figyelte, a hangja csaknem sürgető volt az imént, - Pál hallgatott és egy árnyalat kedvetlenséggel tette félre a verseit. Az anyja megint visszatért ezekre, - az egyéves utazásra - a városokra, ahol meg kell állapodnia, - hogy lassan és időterv nélkül haladjon át Európán, sokat és friss lélekkel kell látnia és visszatérnie, ahova visszavágyik. Látszott, kedves gondolata ez és sokat vár tőle; hogy új és kész ember válik majd a fiából. Nem volt túlságosan gazdag, Ferenc is tudta ezt. Különös, - és Pál nem felelt.

- Mennyire szereti őt, gondolta a másik belsejében meghódítva. Megérdemli-e mindig? - fűzte hozzá becsületes buzgósággal. Egy ilyen anyát.

Odakinn postás kereste Pált egy levéllel, Rézi is beszólt, hogy tálalva van. Pál még feltörte a borítékot, komoly és kedvesen megilletődött arccal gyűrte zsebre, amikor elolvasta. Senki sem kérdezett semmit, - csend volt egy percig.

Az ebédnél inkább a vendéggel foglalkozott az asszony és megtisztelő kedvességgel hozzá intézte a kérdéseit. Komolyan látszott őt érdekelni mindaz, amit a fiatalember mondhatott. Csakhamar belemelegedtek. Ferenc megfelelt a halk és ingerlően szokatlan ellenvetésekre, tűzbe jött, csaknem ékesszóló lett, mint a hozzá hasonlók, ha tanulmányaikról beszélnek. Iskolai ízű párhuzamokat mondott, amiket önmaga talált meg és fejlesztett tovább, - amik legkedvesebb gondolatai voltak mostanáig. Az asszony mosolygott, - szürke szemével fogva tartotta egy percig. "Milyen céltalan mindez, hivalkodó és kicsiny!" látszott mondani egészen szelíden. És a fiatal diák megdöbbent. Mert nagy néha őbenne is ébredt már hasonló felszínes elméletek, - és valamit, - újat, pompázót, lüktető elevenségűt csakhamar halkan és kéretlenül ki fog bontani számára az élet. Ezt hozta az ő tizenkilencedik évének a gondolatok pillanatnyi csődje. - Az asszony mosolygott.

Eközben pedig pontosan és komolyan váltva a tányért, jól készült ételeket hordott fel Rézi és Pál mosolygó elmerüléssel nézte a tányérját.

- Lefekszem egy félórára, - mondta asztalbontáskor az asszony - elmehetnétek sétálni addig, - a helységen át, az erdő felé.

Megnézte őket, leporoltatta a kabátjukat, - a Ferenc nyakkendőjét mosolygó érdeklődéssel bontotta ki és újra kötötte. A fehér, karcsú ujjaival, hosszan, anyásan, bíbelődve. - Meglepettnek látszott, amikor észrevette a fiatal arc hirtelen felszökkenő bíborszínét. "Már jó!" mondta gyorsan, - megérintette a vállát, küldte őket.

-

A rügyezés halványzöld zománca fújta be a fákat és a ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap. A szélcsöndes reggelen az élet első, fájóan édes nyilallásait lehetett érezni, amint keresztül-kasul jártak; - az oldalak szakadékos, apró árkaiban halkan, csörögve szivárgott a talajvíz. A két fiú néma megegyezéssel vált ketté néha, - elbandukoltak, lábukkal suhogtatva a múlt évi száraz levelet, egymásra lelve, vagy meg-megállva, - téveteg és új érzéseikkel e méla, szelíd tavaszban.

Ferenc Pálra igyekezett gondolni, - barátságukra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. Ők mind a ketten a "jó" ábrándja felé, a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak, - egyik inkább a nevelése, másik a lelke rétegezetlenül normális, törvényszerű és alázatos paraszt hajlama miatt. A Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja, egy agglegény asztalosmester házában élt mint kicsiny gyermek, onnét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy taníttatni érdemes. Hosszú ideje már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről, - leckét adott és térképeket másolt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először.

E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már érteni vélte mind, ami a pajtásában az ellentét erejével vonzotta; - jó modorát, bizalmát, - a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség, - gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigyelik egymás lelkiéletét és tisztelik, számba veszik a cselédlány kedélyváltozásait is. - Az ilyen asszonyok, - gondolta egészen egyszerűen, - arra születtek, hogy körülöttük nyugalom legyen és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is - van benne valami, kimondhatatlan és egyedül való érték. Egyszerre maga előtt látta a szemét és édes, fehér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal lényét: hála volt talán, vagy hódolat, - mert a Pál anyja a legtökéletesebb nőnek látszott. - Megállt és mélyen elpirult - érezte az arcán és a homlokán, - nagy lélegzetet vett és bevárta a másikat, aki fütyörészve szólongatta.

Elért hozzá és átfogta a vállát mosolyogva, hízelkedően.

- Arra gondolok, milyen jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami készül? Ma akarok beszélni anyámmal.

A másik rábámult.

- Igen, - hisz tudod; - Mirjam felől. Ma irt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz? Elhallgattak. Gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt - és Pál komolyan figyelt a másik arcára. Új gondolatok szöktek közéjük, az a leány, - valami diszharmonia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a percben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet, - erőszakosnak, éretlenül komolytalannal. Ez a leány, - akit a barátja Mirjamnak nevez. - - -

Ismerte őt. A kis felföldi iskolavárosban került eléjük, ahol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével a temetősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el és az idősebb leány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormótlan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsószövetű és merészen reform alakú ruháit nyúlánk gazellatermetén, - a tisztessége bájosan vadóc gőgjét, - az egész kis különc, forradalmi, rendetlen, büszke és okos teremtést; és szinte vaskosan demonstratív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szociológusok könyvein át szövődött két középiskola ifjúságának irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepett. Mirjam, - Braun Mari máskülönben, - csakugyan kivételesen szép és nem mindennapi jelenség, - gondolta, - de mégis - - -

Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, taktusos lépésben együtt haladjanak és az ő könnyed, bő és kifizető módján halkan, rábelészőn magyarázni kezdett.

- Most, hogy ismered édesanyámat, félsz a dologtól, - valld be! De azt hiszem, tévedsz! Hát először is, te tudod, hogy milyen Mirjam. Vagy dehogy is tudhatod. Ha olvasnád a leveleit. Nem képzelhetsz kedvesebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsőségekben is fejleszthető, - tele van természetes előkelőséggel, ugye?

- Igen, - kétségkívül.

- És te mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Ő felőle is el akarok neked valamit mondani.

Ferenc gyönge ütést érzett a belsejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltitkolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata.

- Anyám, - kezdte, - nagyon sok évig, amióta csak özvegy, szeretett egy embert, egy német tengerésztisztet, - Wellingen báró volt a neve. Az arcképét láttad a nappaliban. Valahol útközben találkoztak; sohasem ismertem hozzá hasonló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság, - vagy mama miattam nem akart messze költözni, vagy nem is ezért; - azt hiszem, erről keveset beszéltek és mind a ketten tudták, hogy úgy szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig,egészen zavartalan. Éveken át egy hónapot töltöttek együtt Gradoban vagy más kis tengeri fürdőn, - rendesen a májust. Az én szünidőm azután következett.

Letört egy barkás, fiatal gallyat és a fogaival csipegette, majd suhogva lóbált vele a levegőben.

- Egyszer, - folytatta - és gyöngén mosolygott, - a hetedikbe jártam épp, és akkor tárgyaltuk Boricsot a magyar irodalomból - igazi kamasz voltam, nagyon rám jött a gondolkodás és valami olyas buzdult fel bennem, - a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát, Telemachos, a Penelopé fia, vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szólok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem, - soha ezt semmi le nem mossa rólam. Ha láttad volna mamát, - a csendes, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt és az életemben először röviden és gőgösen elhallgatott. Nem tudnám neked ismételni az egész jelenetet, de nagyon sokat tanultam akkor.

Nem tudom, érted-e, amit mondok.

A másik némán bólintott.

- Hát igen, - Ferenc, - mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik. - Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, - nincs rajtam kívül más élete, vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túl vagyok. - Anyám később sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem, - a nő és a férfi helyzetéről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus függetlenségéről. No jó, - öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron, megismertem Wellingen bácsit, - emlékszel, írtam neked Polából akkor, - velük töltöttem az utolsó hetet, - és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit nagyon megszerettem. És nagy hatással volt rám, - ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő.

- Már nem él? - kérdezte röviden a másik.

- Másfél éve halt meg. Igen; - szomorú dolgok következtek azután. Az ő pompás agyvelejében valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és készülődött, - később tudtam meg, hogy mama már évekkel ezelőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanulmányozták a patológiáját és rejtegették egymás előtt; ez tulajdonképpen borzasztó. Mama nagyon szerette. - Rosszul esik rágondolni, hogy e közben leveleket irt a professzoraimnak, tárgyalt a szabómmal az új ruháim ügyében és a szünidőn velem tanulta Virgilt. - A báró egyszer idejött egy napra, - már különösnek látszott. A családja akkoriban fenyegetőn sürgette a házasságát valami unokanővérével, egy harminckét éves baronesszel, akit bonyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki venni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett, - két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Evvel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele, - és tavaszra meghalt egy szanatóriumban.

Puha talajra jutottak és elhalt a lépteik nesze. A fasudarak közt már homály húzódott el, - kikerültek a gyér, mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet.

- Igen, - szólt, - látod, akkor tanultam meg, hogy bizonyos dolgokat külön kell átélnünk, - jót, rosszat, - függetlenül a legközelebbiektől is. Mama ezután is az maradt számomra, aki volt; engem sohasem hanyagolt el, sőt akkor nyáron együtt mentünk Svájcba és az nagyon jó időm volt nekem. Mikor legényedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világberendeződés mellett nem lehetek liliomfi, nem is kívánta ezt, de legalább megőrizte a kedélyem és az egészségem. A szomorúsága pedig egyedül az övé volt és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar és így fog viselkedni velem, az én külön és emberi ügyeimmel szemben.

- A leányt feleségül akarod ? - kérdezte Ferenc az ingerültség valami rejtett árnyalatával.

- Természetesen, - felelt a társa és nyílt szemekkel nézett rá. - Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemetlenségünk lenne, ha demonstrálni akarnók a szabad szerelmet, - és hát gyermekeink is lesznek. - Mamának ki kell eszközölnie a hadmentességemet. Mirjam az idén tesz érettségit, - tudod, ugye, - jövőre beiratkozik az egyetemre. Együtt fogunk járni, mint férj és feleség, - együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez?

- Hárman, - hiszen te is! - tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagságát. - Meg vagyok győződve látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fiatal testtel és lélekkel, romlatlanul jusson egymáshoz két egészséges és intelligens ember. Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást és egymás számára mindig ugyanazok maradjanak. Két éve ismerem már a leányt és soha, senkit sem tudnék így szeretni.

Az alkonyat szétterült már a mezőn és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt, - gyorsabban lépkedett és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt és tulajdonképp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi új dolog támadt rá egyszerre. A világ dolgaiban járatlanabb volt a társánál, de mérsékeltebb és pozitívabb, - úgy érezte, hogy mindez nincs rendén. Ő idáig csak könyvekből tanult és az "asszony"-ról egy-egy régi bölcselő álláspontját tette a magáévá; a férfi és nő vonatkozásainak mai közkeletű társadalmi formáit sem ismerte egészen - és barátja most komolyan forradalomról, a jövő berendezkedéséről beszél. És - ejh, gyerekség, - házasodni akar a Forel, vagy más valaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul állhatatos kedélye első szerelmével. - Azelőtt is, sohasem akart egészen hinni e dolog komolyságában, - és most valami idegenkedő, türelmetlen nevetés kerülgette, mikor Pál az ő benső és külön emberi ügyeiről beszélt. - Nem, - ez a háborúsdijátékhoz hasonló, - hisz ők mégis, - mind a ketten gyerekek.

Majd eszébe jutott, hogy hiszen Pált az édesanyja nevelte így, - ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül. Ő pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert a társai közt a legkülönbnek hitte. Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogatumaitól és szegény pária-lányok iránt rokonszenves, de szinte önváddal tele részvétet érezzen, - a mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága könyveket,- most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűrzavar.

- És az édesanyád tervei veled? - kérdezte tanakodva. A jövőd és az utazások?

- Istenem, - hát nem azt kívánja-e legjobban, hogy boldog legyek? - Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek, - és Mirjamnál nem kell jobb útitárs. Nem, - mama nem lehet előítéletes.

A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen jelentős szépsége, különös szemei, hullámos egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája, - az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak, - minden, amit nem értett és hódolva csodált rajta, - az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. - Igen, - története, melyet az imént hallott... Ez hát a szerelem, e tragikus, szent és éretten emberi, - e rejtett és magányosan átélt nagy szomorúságok, - érezni vélte őket a rezedazöld szoba illatában. - És csaknem föllázadt a gondolatra, - hogy ez az asszony most vegyen ide menyül egy Mirjamot, - egy kicsi fűszeres lányt a Hóstyáról. Az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért? -

Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat.

- Remélem, - kérdezte lehangoltan, - nem fogsz ellenem szólni ebben?

- Nem fogok. -

A bronzsárga-ernyős nagy függőlámpa fénye széles, melegszínű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.

- Mennyire illik egymáshoz ez a kettő, - mondta Pál, - a Grieg zenéje és anyám.

Leült barátja mellé, a szalon kerevetén és cigarettára gyújtott, - teáscsészék illata párázott előttük az asztalkán és a háziasszony a zongoránál szemben ült velük.

Ase halálát játszotta. - Tudással, magas nívójú egyszerűséggel és egyéni ízléssel, - döntötte volna el egy zeneértő; de a fiatal vendég nem volt az. És félbarbár idegzete sejtő felviharzásával többet, csaknem mindent megérzett e percekben, - a muzsikát, a kimondhatatlant, - az élet nagy, hűs és mindent egymásba simító hullámveréseit, a vágyakat és tetteket, - és mind a véres és álmatag mysteriumot, amelybe dacosan, kérkedőn és kétségbeesetten tapos bele az északi lélek gőgje. És borzalmak, gyötrődések, téboly, halál mögött, - lágyan, piano, - mint meg-meg újuló szelíd és örök kíséret, mint engesztelő könnyek harmatozása, - a melódia, a mese, a báj. - Csodálatos, - gondolta, - hogy menynyire világos ez a nyelv, a hangoké, melyet ma engedett először a lelkéig jutni. Lám, egy új életérték! Lebűvölten meredt maga elé, két kezével átszorítva térdét; azon erőlködött, hogy gondolkodjék. Miért éppen ma? - Mintha kivedlett volna valami kemény és holt kéregből, mely alatt sajgó elevenségű, színes és nyilallóan érzékeny az élet. Ezentúl mindig így lesz vajon?

- Miért is játssza ma éppen ezt anyám? - kérdezte félig önmagától Pál és egy selyempárna fodrain babrált.

Az asszony kissé hátravetett fővel ült, arcát könnyedén fölemelve és szépvonalú, gyöngéd leányválla utána lendült az ütemsoroknak. A két gyertya sápadt sugárcsíkja alakján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette és kiemelte a sötét fal teréből. - Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltja megöl különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon. Az egész arcát szokatlanná tette a zene, áthangolódottnak látszott, felszabadult életűnek és nyugtalanítónak. "Milyen szép ma anyám!" - mondta félhangosan Pál.

Melyikükre néz vajon? Ferenc összekulcsolta az ölében a két kezét és akaratlanul imádságos volt e mozdulata. Előre görnyedt, nézte őt és éles, fájó, boldog villanások jártak át a lelkén. Már eldöntötte magában, - hogy íme, elkövetkezett rá valami, - jött-jött, puha lábakkal, halkan, diadalmasan és komolyan, - be az ő okos, egyszerű és szegény életébe. Egy ilyen szerelem! Mi lesz vele. Ám ez az élet legigaza és legelevenje. - - Leborulni elé, vagy meghalni érette, - ez volna jó. Az óra zengő kis érc szava fulladtan vert el valamit; tízre járt. Az óra fölött a falon arckép, - egy eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből. Ez volt, - a férfi, az egyetlen, aki hozzá illett és itt már minden elvégződött. A zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait, - az asszony arca halványan átpiroslott, - a technikai fáradságtól talán. - - Hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú belsejében a zokogás vágya; a sok elfojtott bennrekedt forró gyermekérzés mind, mind. Mit tegyen, mit tehetne? Mindig így lesz már ezután? Az utolsó accordoknál az asszony elfordította a fejét. Mosoly volt ez, - gyors, meleg és szomorú? Neki szólt? - Bocsánat volt.

- Én még anyóval maradok egy kicsit, - mondta Pál, amikor Ferenc búcsúzni készült.

A másik felállt. Egy percig még azon félt és ujjongott, hogy mindjárt-mindjárt a kezében lesz egy pillanatra az asszony keze. Aztán ez is megvolt. Egyedül haladt a fiúszoba felé, a lelke tántorgott belül; - olyan egyszerre jött mindez. Arccal a párnákra borult, azt hitte, sírni fog és örült, hogy egyedül lehet. Ám csak mélyen, szaggatottan sóhajtott, - fölkelt megint, - és lassú, álmatag, boldog babrálással szedte le magáról a ruhát. Falnak fordult és gyorsan, édesen elszunnyadt.

Az álma szűzies volt és boldogan izgalmas. Valami folyó partján látta ülni az asszonyt gyászos és királynői pompájú öltözetben, és nehéz vasbéklyóban két csodálatos kezét. Eddig nem ismert idegáramlások futottak végig rajta e bilincsek láttán. Ő gyors, zakatoló, kicsi hajón sietett megmentésére, minden pillanat közelebb vitte; ám az nem nyújtotta felé szép fogolykezeit. Némán és sápadtan ült és nézte őt félig hunyt pillái alól. Talán mosolygott.

Felriadt, - szeme kipattant és ebben a pillanatban már szégyenletesnek érezte az álmát. Egy idegen asszony; - ha a fia tudná. Meg akart fordulni és maga előtt látta Pált.

Köpeny volt rajta és fején kalap.

- Hová készülsz? - kérdezte tőle majdnem ijedten és felült az ágyban.

Vállat vont és leült mellé a takaró szélére. Ideges volt, a szája remegett, mint akit nem volna nehéz sírásra fakasztani.

- Mi bajod ? Hova akarsz most menni ?

- Egyelőre, - nevetett fel röviden, - valami egészen alkalmatos helyre. A "Bolero"-ban friss a személyzet, - nem jönnél velem te is? - A városba, - no.

- Most, - megőrültél? Mit beszélsz? Mit gondol édesanyád?

- Hát, - öreg mesterem, - úgy látszik, ő éppen ezt akarja. Tanuld meg, hogy egy asszony se okosabb a többinél. Semmi na! Most azután nyakára mászok az életnek, - Wein, Weib und Gesang, - valahova majd csak kilyukadunk. Még rámtalálsz egyszer a halottnézőben vagy a rendőrségnél, - anyám úgyis karriert akar tőlem.

Sarkon fordult, elment, - hangos ajtónyitással, élesen fütyörészve. Felindulásában és keserűségében végletes és durcás volt, egészen kivetkőzött önmagából. Sok mindenre képes ilyenkor, - gondolta Ferenc, - és félálmosan utána-révedt egy ideig. Még zavaros volt előtte a dolgok összefüggése, - ösztönszerűen nyúlt megint a ruhái után. Felöltözött. Közben ajtók halk nyitódását hallotta ott kinn, csöndes lépteket, suttogást. A verandán találkozott a háziasszonnyal.

Rézi abban a percben húzta be maga után az ajtót. Az asszony fel-alá járt, - mikor meglátta, a kályha falához támaszkodva állt meg és bevárta őt.

- Szegény gyerek, - mondta, - ugye felzavartuk?

Mosolyogni próbált és úgy beszélt, mintha apró házirendtelenségről volna szó. De a hangján, egész alakján izgalom remegett, nagyon halvány volt és mélyárkú, szépséges szemei alatt, - valóban könnyek nyoma. A fiatal fiú az arcába nézett, és egy pillanat alatt forró lelke egész elfogultságával, a hivő egyoldalú áhítatával pártjára szegődött. Szinte gyűlölte Pált, amiért fájdalmat okozott neki. Ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját; - és a leányt, e ravasz kis kékharisnyát, aki bizonyára számítással és nagyravágyással van tele. - - Úgy érezte, fel tudná áldozni az egész világ minden idegen ügyét, - és az ő fiatal testét-lelkét, - mind, egyetlen könnye miatt.

- Elment ugye? - kérdezte az asszony, szelíd bizalommal és már nem palástolta aggodalmát. A fiú némán bólintott és eltelt keserűséggel a másik ellen. Most messze csatangol a tavaszi éjszakán, poétás, bolond tetszelgéssel a számkivetettség pózában, - milyen önző és gonosz igazság az ő igaza! - Ferenc, aki sohasem ismerte a szülőit, mély, lélekig ható részvéttel értette meg e percben a nemzedékek tragédiáját. Hogy eljön egy nap, amikor nem értik egymást többé, és hiába volt az egész élet áldozata, gond, munka, lemondás. - Mennyi elpazarolt érték van itt, mennyi szépség, asszonyos, édes báj, fennkölt jóság; - mindez kinek?

Szemben álltak, - az asszony puha alakja a kályha langyos, fehér falához simult. Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs északi lég szállongott be hozzájuk, - messzeterülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. Csendben voltak. - "Ha én lehetnék a fia!" - gondolta a fiatalember, rettegve, mintha ezzel is megsérthetné. És már gyűlölte ezt a félénk, áhítatos gondolatot. - Lázas merészséggel fordult az idegen, halott férfiarckép ellen. "Kije volt ez?" Vad, keserű szégyenkezés fogta el. A torka szárazon, égve szorult össze, - már pillanatokig tartott a csend, - és egyszer látta lassan lecsukódni az asszony szemét.

- Mit tehetnék, - tört ki majdnem nyögve. Mit lehetne! - -

Az asszony felnyitotta a szemét és ránézett. Az első pillanatban összeszorította ajkait és elpirult kissé. Most már látnia kellett. E szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arcot; nagy, néma izzású szenvedélyt a szép, felhős, sötétbarna szemekben, szikár, csontos vállai remegését, e fogvacogtató izgalmat és hasztalan, bús igyekezetet, hogy mindezt palástolja. Látta és meg kellett éreznie, hogy ez itt mégis a kész, teljes férfiúi-szerelem immár, - a hallgatag, komoly és elszánt; nincs magyarázata, értelme vagy kelte, - ez a szerelem. És férfi áll mellette egész, forró, odaadó valójával e percben, amikor minden, amiért élt, elhagyni készül őt. Most - egyszer utoljára még, - a szerelem, a fiatalság. Erre gondolt vajon?

- Mit tehetnék? - - Minden megtennék, - ismételgette a fiú görcsösen, jelentés nélkül, - mert szüksége volt ilyen semmitmondó szavakra. Aztán elszállt egy sóhaj, - rövid, nagyon picike és önkénytelen, - az asszonyé. A szeme nedves volt, melegsugárú és bánatos, - talán több is ennél, hamvadó rejtélyekkel, álmatag, fojtott veszedelmekkel teli. Feléje nyújtotta a jobb kezét, - puhán, hajlékony simulással fektette bele a kemény, barna tenyér érdes mélyébe, - és úgy hagyta egy pillanatig. - Még egyig aztán, - vagy tovább. - Ennyi volt.-

Visszavonta, - leejtette egy percre, - nem következett semmi. Már egyenesen, komolyan, kedves, szomorú fölénnyel nézett a szemébe.

- Igen, - mondta, - ha jó akar lenni, - menjen utána. Menjen és vigyázzon rá. Magára hallgat; - megteszi ugye?

A fiú némán, görnyedten hajolt meg előtte. És vette a köpenyét, - alázatosan, kiverten, boldogtalanul. Szinte örült, hogy mindjárt kinn lesz a levegőn, ahol megállhat, - nekiborulhat valami falnak és sírhat. -

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
szeretettel
  2011-05-10 09:08:00, kedd
 
 



Johannes Mario Simmel: Bohóckönnyek

- Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

- Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

- S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

- Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.

- Ugyan, min nevessek?

- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

- És miért nem?

- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!

Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

- Igen, mi az?

- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

- Persze, hogy tudni szeretném!

- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.

- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.

- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

- Rendben van, mondjuk hatkor?

- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?

- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:

- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.

- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!

- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)

- Kész? - kérdezte végül.

- Hm - mondta Erika.

- Tudod, hogy nézek ki?

- Pontosan.

- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!

Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.

- Persze - mondta Erika.

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.

- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.

Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.

Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.

A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.

- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.

- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!

Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:

- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.

Fordította: Fodor Tamás
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
szeretettel
  2011-05-10 08:44:46, kedd
 
 



Dino Buzzati: Aki meg akart gyógyulni...

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

- Gaspare - mondták például -, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? - Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. - Miért nem jössz? - kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

- Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

- Barátaim - válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón -, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

- Hát persze hogy igaz.

- Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig...

- Te?

- Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan... értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

- Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. - Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

- De nekem - vágta rá Mseridon -, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

- Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog - nevette el magát jóságosan Giacomo -, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

- De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem - makacskodott a fiatalember.

- Ó, gondolom - mondta Giacomo -, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

- Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.

- Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki...

- Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.

Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.

- Igaz, igaz - zokogta az öreg -, a te korodban én is... én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni... már-már meggyógyultam... de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett... látod, milyen állapotba kerültem.

- Tehát - mondta Mseridon - te nem hiszed, hogy én...

- Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked - suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.

Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.

Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.

- Meggyógyult, meggyógyult! - kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. - Fiam, szerencsésnek mondhatod magad - volt a válasz -, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.

- Majdnem? Miért? - kérdezte a fiatalember keserű csalódással.

- Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart - s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.

- Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.

- Föl a fejjel - buzdította az öreg Giacomo -, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.

Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.

Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.

A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek - az ember birodalma!

Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.

- Mi bajod? - kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:

- Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!

De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:

- Jaj, de borzalmas!

- Mi bajod - ismételte Giacomo -, rosszul vagy?

- Nem bírom ki! - mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.

Az öreg faggatta:

- Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?

- Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?

- Én tudtam - válaszolta az öreg. - Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.

- Fizetek? Miért?

- Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat... Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Fordította: Ecker Ildikó
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
szeretettel
  2011-05-10 08:01:17, kedd
 
 



Fekete István: Alkony
Először melege lett, aztán megszédült.

Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.

Körülnézett: mi ez? - A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.

- Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.

A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve...

Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.

- Haza kellene menni - gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki...

- Hívsz Mariska? Jól van. Tudom... és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. - Menni, menni - dünnyögte magában. - Öreg lábaim csak még hazáig... - Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.

- Menni, menni öreg lábak - susogott - csak hazáig menni, utoljára menni...

A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.

A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.

Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.

Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.

A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.

- Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem...

A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.

Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.

A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.

És nőtt, feketedett, öregedett az este.

Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.

Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki... Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.

Elpergett az idő.

Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.

Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.

Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.

- Öreg bátyám! - döbbent ki belőle. - Orvosért menjek?

A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:

- Ne menj, fiam. Majd később... A papért... A fiamért... Most veled van még pár szavam.

A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.

- Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.

A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: - Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? - Az öreg szemek már újra messze révedeztek.

- Most aztán eredj... a fiamért... áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.

Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.

Szaladt a vadász az éjszakában.

Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.

A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.

A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.

Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.

A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:

- Apád uradhoz... hozzátok az Úr testét...

Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:

- Fuvarost keress és várj a templomnál.

Újra nekiugrott a sötétségnek.

A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.

Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.

A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.

A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé... Aztán egyedül marad.

- Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek...

Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát... És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.

- Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. - Megint melléhez hajolt. - Erősíts meg, Uram!

Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.

A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.

Aztán halkan, régi szavakkal el kezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.

A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az őregember: - Dicsértessék az Úr Jézus!

A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek...

Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: - Ego te absolvo.

A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.

- Istenem - gondolta az apa, - mintha az édesanyja nézne rám... Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta...

- Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már...

A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.

Aztán csend lett a szobában.

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.

Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

Forrás: Fekete István: Öreg utakon
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET
Budapest, 1941.
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
szeretettel
  2011-04-28 07:55:09, csütörtök
 
 



Fekete István:
Őszi délután

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyefát és a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.

A diót már leverték, mégis, ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.

A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságokban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.

Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.

És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrós szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.

Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, hogy nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltoznak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző a pókmester, a szúnyoghalász.

És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.

Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti -, néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állanak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.

- Kár... kár!...

Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a gyásznak van hangja.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.

Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kerteken nem jár senki, a feketerigó elrepül valahová, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.

És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond, s borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.

Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.

- Tél lesz! - kiáltotta. - Tél... téél... vigyázatok! Dermedés és elmúlás jár a kertek alatt. Én látom. Látom... Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkába fogja a várost! Reszkessetek!

Aztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.

Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak, és huhoghat a bagoly száraz rémlátással, én már nem hiszek nekik.

Én a néma vándoroknak hiszek.

A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk; de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.

Károghat hát a varjú, huhoghat a bagoly. Mondhat, amit akar.

Én a tavasznak hiszek!
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
Művei
  2011-04-20 12:25:17, szerda
 
 



Művei

Józsi és egyéb kis komédiák (1904)
Az ördög (1907)
Liliom (1909)
A Testőr (1910)
A Farkas (1912)
Úri divat (1916)
A fehér felhő (1916)
Farsang (1916)
A hattyú (1920)
Színház: Előjáték Lear királyhoz, Marsall, Az ibolya (1921)
Égi és földi szerelem (1922)
A vörös malom (1923)
Az üvegcipő (1924)
Játék a kastélyban (1926) (teljes szöveg)
Riviera (1926)
Olympia (1928)
Egy, kettő, három (1929)
A jó tündér (1930)
Valaki (1931)
Harmónia (1932)
Nagy szerelem (1935)
Delila (1937)
Panoptikum (1949)

Egyéb prózai művek

Az éhes város (1901)
Egy gazdátlan csónak története (1901)
A Pál utcai fiúk (1907) (teljes szöveg)
Muzsika (1908)
Egy haditudósító naplója (1916)
A zöld huszár (1938)
Útitárs a száműzetésben - Jegyzetek egy önéletrajzhoz (1950)
A Dohány-utca és a Körut-sarok (?)
A zenélő angyal
Huszárest
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
molnár ferenc
  2011-04-20 12:14:59, szerda
 
 



Molnár Fernc

Molnár Ferenc 1878. január 12-én született, német-zsidó polgárcsaládban. Édesapja, Neumann Mór (1848-1907) sebész volt, de sokáig üzemorvosként dolgozott: előbb a Margit híd építésénél, majd a Ganz Gyárban. Édesanyja Wallfisch Jozefa volt.
Középiskolai tanulmányait 1887 és 1895 között a Lónyai utcai Református Gimnáziumban végezte. Ekkor már aktívan újságírónak készült, de szülei nyomására 1896-tól egy évig a genfi egyetemen, később Budapesten jogot tanult. Ebben az időszakban már cikkei jelentek meg budapesti napilapokban, többek közt a Pesti Hírlapban, hazatérte után a Budapesti Naplóban. Ezzel párhuzamosan irodalmi műveken és idegen nyelvű színdarabok fordításán is dolgozott. Ekkoriban magyarosította nevét, azzal az indokkal, hogy felmenői közt akadt molnár.
Első nagy feltűnést keltő írása az 1901-ben megjelent szatirikus regénye, Az éhes város volt. Ugyanebből az esztendőből származik az Egy gazdátlan csónak története című lírai kisregénye, melyben egy 15 éves lány tragikus szerelmi történetét beszéli el. Első önálló színpadi műve A doktor úr volt, amely nagy sikert aratott az 1902. novemberi Vígszínházbeli bemutatón.
1906. május 19-én Budapesten feleségül vette Vészi Margit festő-írónőt[1], főszerkesztője, Vészi József leányát, ez a házasság azonban nem volt tartós. Fél év után különköltöztek, bár a válásra csak négy év múlva került sor.[2] Egy lányuk született, Molnár Márta aki később Sárközi György író felesége lett.
Első külföldi színpadi sikerét 1907-ben aratta Az ördög című színdarabjával. 1908-tól már több városban is játszották színpadi műveit (Bécs és Berlin mellett Olaszországban és az Egyesült Államokban is), de a polgári társadalom kritikája miatt az előadások nem mindig találtak kedvező fogadtatásra. Legnagyobb sikerét a Liliommal aratta. Az 1909-es budapesti bemutató után 1912-ben a bécsi előadás következett. 1934-ben Fritz Lang megfilmesítette, és alapjául szolgált az 1945-ben a Broadway-n bemutatott Carousel (Körhinta) című musicalnek[3]. Molnár Ferenc 1907-ben írta meg mindmáig népszerű A Pál utcai fiúk című regényét,amely a Pesti gyerekek olykor vidám, olykor szomorú életét vázolja, írja le nekünk.
Az első világháború alatt Galíciában volt haditudósító; erről írta 1916-ban az Egy haditudósító naplója című könyvét. 1922. október 11-én Budapesten feleségül vette Fedák Sárit[4], de ez a házasság is hamarosan válással végződött. Harmadik felesége Darvas Lili színésznő volt, akivel 1926. június 9-én kötöttek házasságot Budapesten.[5]
Az 1920-as és 30-as években sok könnyed színdarabot írt, amelyek korának legnépszerűbb színpadi szerzőjévé tették.
A fenyegető nemzetiszocializmus elől 1937-ben Svájcba, majd 1939-ben New Yorkba menekült. Amerikában súlyos depressziója ellenére forgatókönyveket és színdarabokat írt. 1949-ben mutatták be a Broadway-n Panoptikum című darabját.
1952. április 1-jén New Yorkban halt meg, 74 éves korában.

 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
szeretettel
  2011-04-20 12:11:36, szerda
 
 



MOLNÁR FERENC
A Pál utcai fiúk
I.
Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem
katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre- -valahára,
nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen
lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy
az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi
a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed
egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán
egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok
tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő
szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt,
ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan
bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt
voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan
lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból
néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos
kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a
templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a
tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt
más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti
kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint
amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály.
Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyvek közt; a rendesebbek
megtörülték a tollaikat; Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont
zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgyhogy sose folyt
ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember; Csele összeszedte
a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert Csele gigerli
volt, és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárát, mint a többi, hanem
csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva
összes külső és belső zsebeiben; Csónakos az utolsó padban akkorát
ásított, mint valami unatkozó víziló; Weisz kifordította a zsebét,
és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből
maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a
zsebéből evett ki darabonként; Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a
lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani; Barabás pedig minden
szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkosvásznat, nagyság
szerint rakván bele a könyveket, s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta,
hogy a pad is megreccsent, és ő maga belevörösödött - egyszóval mindenki
előkészületeket tett a távozásra, s csak egyedül a tanár úr nem vett
tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek, mert a tanár
végighordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött, és így
szólt:

- Mi az?

Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. Barabás kénytelen volt elereszteni
a szíjat, Geréb maga alá kapta a lábát, Weisz ismét befordította a zsebét,
Csónakos befogta a száját a kezével, és a tenyere mögött végezte be az
ásítást, Csele békében hagyta a "lapokat", Boka hamar zsebre vágta a piros
tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép
kék antracén.

- Mi az? - ismételte a tanár úr, s ekkor már mindenki mozdulatlanul
ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a
verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári
fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányába
is, és így szólt:

- Csengey, csukd be az ablakot!

Csengey, a kis Csengey pedig, aki "első pad első" volt, fölkelt, és
az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén, és odasúgta egy kis
szőke fiúnak:

- Vigyázz Nemecsek!

Nemecsek hátrasandított, majd a földre nézett. Egy kis papírgombóc
gurult melléje. Fölvette, kihajtotta. Az egyik oldalára ez volt
írva:
`Add tovább Bokának!`

Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés, és hogy maga a levél, az igazi
mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan
jellemes férfiú volt, és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát
ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most
ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára, és ő súgta:

- Vigyázz Boka!

És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt
az üzeneteknek. Valóban, gurulva jött a kis papiros gombóc. A másik
oldalára, tehát arra az oldalra, amelyet a szőke Nemecsek becsületből
nem olvasott el, ez volt írva:

`Délután háromkor közgyűlés.
Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni.`

Boka zsebre vágta a kis papirost, és egy utolsót szorított már
összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni
kezdett, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának.

A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a
természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden
ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak
kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de
méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult
emberi csontváz.

És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos
lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelídültek
sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó
gyerektömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra
csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltűnt, újra
elkezdődött a lefelé való verseny.

A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra
oszlott. És tanárok jöttek köztük, és ilyenkor lerepültek a kis kalapok.
És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy
kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok
vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyújt. Mintha kiszabadult
kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényben,
úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra
nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke,
amelyben haza kellett találni.

Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt.

A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül felemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül,
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három
fél füge, három prünella, három fél dió, mindmegannyi folyós cukorba
mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár
az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diákabrak is, mely apró
staniclikba van osztva, s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben
mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét,
szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diákabrak felöleli
a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.

Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablók lakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti
szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta
jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s
minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte
elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.

- "A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el" -
mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete
a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell
innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:

- Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.

És amíg nagy nehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul
hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:

- Vágd a kalapodat a cukor közé!

Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!

Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:

- Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.

Csele levette a kalapját.

- Ezt a szép kalapot? - mondta.

El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.

- Sajnálod? - kérdezte tőle.

- Sajnálom - mondta Csele. - De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok.
Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom!

Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt.
Fel is fortyant. Ezt mondta:

- Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam.
Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is
vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli
volt rakva cukorral.

De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang
ezt kérdezte tőle:

- Mit csinálsz?

Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.

- Mit csinálsz? - kérdezte tőle ismét.

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére
tette a kalapot, és vonogatta a vállát.

Boka csöndesen mondta:

- Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek
semmi értelme nincs. Gyere!

És feléje nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem
sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a
falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal
tintás lett, de Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy
azonban ezzel be volt fejezve. Boka karon fogta Gerébet, és elindultak
a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották,
amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az
olasznak:

- Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.

És belenyúlt finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott, és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden -
három krajcár volna. De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint
amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot
sújtott a késsel a törökmézre, s a lepattant szilánkot egy kis papírba
tette.

Csele keserűen nézett rá.

- Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!

Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva
szólt:

- Hát most drágább, hát most kevesebb.

És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis
bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli
középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek
csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a
törökmézben.

- Pfuj - mondta Csele az új vevőnek -, ne vegyen ennél!
Ez uzsorás.

És egyszerre csapta be a szájába az egész törökmézet, amelyre a fele
papír ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

- Várjatok! - kiáltott Bokáék után, és utánuk szaladt.

A sarkon érte őket utol, s itt befordultak a Pipa utcába, a Soroksári utca
felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment, és magyarázott valamit
csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt, s arcán kevés
nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány
évet. A hangja mély volt, szelíd és komoly. S amit mondott, az is
olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot, és nem
mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogótempókhoz. Kisebb
veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért.
Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel
megy el, és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már
elhatalmasodott a baj, és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári
beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki
békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak
látszott Boka, és úgy indult, mint aki az életben ha sokra nem is viszi,
de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállani.

A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári utcából a Köztelek
utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a tavaszi
nap, s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig
húzódik. A Köztelek utcában mindössze két alak volt látható. A középen
álltak és vártak.

Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos, s a másik a kis szőke
Nemecsek.

Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében
a szájába vette két ujját, és egy akkorát fütyölt, mint valami
gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem
tudta utánacsinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban
alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze
talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen
módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör
elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába.
Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyartanár
mellett ült a katedrán, ez nem illett volna.

Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá, és megállottak
csoportban, az utca közepén.

Csónakos a kis szőke Nemecsekhez fordult.

- Nekik még nem mondtad el?

- Nem - mondta Nemecsek.

A többi mind egyszerre kérdezte:

- Mit?

Csónakos felelt a kis szőke helyett:

- A Múziumban tegnap megint `einstand`ot csináltak!

- Kik?

- Hát a Pásztorok. A két Pásztor.

Nagy csönd lett erre.

Ehhez tudni kell, mi az az `einstand`. Ez különleges pesti gyerekszó.
Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-
magba - pesti nyelven: `boxenli`be - játszani lát magánál gyöngébbet,
s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: `einstand`.
Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak
nyilvánítja a golyót, s aki ellenállni merészel, azzal szemben
erőszakot fog használni. Az `einstand` tehát hadüzenet is.
Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak
és a kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.

Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:

- `Einstand`ot csináltak?

- Azt - mondta erre nekibátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy
a dolog mily hatást tett.

Most Geréb fakadt ki:

- Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit
csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit,
még meg is vernek bennünket.

Csónakos szájába vette a két ujját, annak jeléül, hogy most fütyölni
fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni.
De Boka lefogta a kezét.

- Ne süketíts meg! - szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:
-
Hát hogy történt?

- Az `einstand`?

- Az. Mikor volt?

- Tegnap délután.

- Hol?

- A Múziumban.

A Múzeum-kertet hívták így.

- Hát mondd el úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert
nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit...

A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog
középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. Nemecsek mindenkinek
levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az `egy` a
számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú
volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy
jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni, s a fiúk összedugták
fejüket.

- Úgy volt - mondta -, hogy ebéd után kimentünk a Múziumba, a Weisz
meg én meg Richter meg a Kolnay meg a Barabás. Előbb métát akartunk
játszani az Eszterházy utcában, de a labda a reálistáké volt, és azok
nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: "Menjünk be a Múziumba, és
golyózzunk a falnál!" És akkor mind bementünk a Múziumba, és golyózni
kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót, és
akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva,
akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt
a falnál vagy tizenöt golyó, és volt közte két üveg is. És akkor
egyszerre csak azt kiáltja a Richter: "Vége van, jönnek a Pásztorok!"
És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük, és
lehajtották a fejüket, és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan
nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan
erősek, hogy tízet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani,
hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és
a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én
is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind
az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok
a legjobb futók az egész Múziumban, és mink hiába szaladunk, mert
utolérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és
nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: "Te, ezeknek tetszik a
mi golyónk!" És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta:
"Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!" De én
azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem
csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak,
és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: "Te, Nemecsek,
hagyjuk abba." Azt mondom neki: "Hogyne, majd éppen most, amikor
te gurítottál, és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem,
abbahagyjuk." Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a
keze a félelemtől, és fél szemmel a Pásztorokra nézett, hát persze
hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdultak, csak ott álltak,
zsebre dugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam.
Megnyertem az összes golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem,
volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a
kisebbik, és rám kiáltott: `Einstand`! Én hátranéztem, és Kolnay
meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt, és sápadt volt, a
Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam
előbb becsületesen. Azt mondtam: "Kérem, ehhez maguknak nincs joguk."
De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta be
a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat, és rám
kiáltott: "Nem hallottad, hogy einstand?!" Hát persze aztán én se
szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg
a Kende a Múzium sarkáról kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a
Pásztorok mind fölszedték a golyókat, és egy szót sem szóltak, csak
továbbmentek. Ez volt az egész.

- Hallatlan! - mondta fölháborodva Geréb.

- Valóságos rablás!

Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy
puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki
őt figyelte. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit fog Boka szólni
ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta, s
amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az
esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította.

Halkan szólt:

- Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon.
Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy
ez hallatlan dolog!

Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt
ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték
okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias
tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is
felháborodott.

Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a
Józsefvárosban, a nap sütött, és minden szép volt, és minden örömmel
volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant
a tettvágy, s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz. Mert ha Boka
mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!

Mentek, mendegéltek az Üllői út felé. Csónakos hátramaradt
Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordult feléjük, mind a ketten a
dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag, sárga
rétegben rakódott le a finom dohánypor.

- Tubák! - kiáltotta vígan Csónakos, újra süvített egyet,
és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.

Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt, és
felszippantott vékony kis ujja hegyéről egy kicsit a dohányporból.

És tüsszögve vonultak végig ketten a Köztelek utcán, boldog örömet érezve
e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami
ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengerinyúl, ha bosszantják.
És prüszköltek, nevettek, szaladtak, s ebben a percben ez oly nagy
boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették,
amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy
hallatlan.
II.
A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell
lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék
bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a
nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé
ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek.
A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti
számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet
egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy
házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy,
négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se
tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a
fiatalságát jelentette.

A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A
palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház
határolja, s hátul... igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé,
érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt
a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele
volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a
hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-
hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt,
s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis
nagy nehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott,
amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfűrész. Furcsa,
titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőlő véges-végig
befutotta, s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény,
amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta
fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta,
hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud
elindulni.

A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről időre az
egyik kocsi odaállott a ház eresze alá, s akkor recsegés-ropogás
hallatszott. A házikó eresze alatt volt egy kis ablak, s az ablakból
deszkavályú nyúlt ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá,
egyszerre csak potyogni kezdett a deszkavályúból az aprófa, s szinte
csurgott a nagy kocsiba, olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele
lett aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény
pöfögése, egyszeribe nagy csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a
lovakra, és a lovak elindultak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt
az eresz alá, éhesen, üresen, s akkor megint pufogni kezdett a gőz a
fekete vaskéményben, és megint potyogott az aprófa. És ez így ment
évek óta. Ami fát a kis házban felaprózott a masina, ahelyett nagy
szekerek újat hoztak a telekre. Így aztán sose fogyott el a farakás
a nagy udvarról, és sose szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány
csenevész eperfa állott a kis ház előtt, s az egyik eperfa tövében
fakalyiba volt összetákolva. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát
őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne gyújtsák.

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi
fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el
se tudtunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű sík föld volt, s ez
volt az, ami az amerikai prériket helyettesítette. A hátulsó rész,
a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt a város, az erdő, a sziklás
hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És
valahogy azt ne higgyétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes
nagyobb farakások tetejébe várak, erődök voltak építve. Hogy melyik
pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban
Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd, és minden
erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez
volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész
grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek
parancsoltak, egyetlen közlegényt egzecíroztattak, egyetlen közlegényt
ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.

Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek
volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok
csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor
is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a
sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak:

- Szervusz!

Csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia,
és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind
rákiáltott:

- Hogy állasz?

- Össze a sarkot!

- Ki a mellet, be a hasat!

- Hapták!

És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is
vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú
mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes
dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt
a közlegény.

Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kaliba előtt
lópokróc volt a földön, és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig
nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült
az egyik erődben, és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a
kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, és az aprófa
potyogott a nagy kocsiba.

Fél három után néhány perccel megcsikordult a Pál utcai kisajtó,
és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a
zsebéből, körülnézett, s miután látta, hogy még senki sincs itt,
csöndesen majszolni kezdte a kenyér héját. De előbb gondosan
bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt
egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után
bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság
járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.

Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjat, és várta a többit.
Ma nagyon érdekesnek ígérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma
nagy dolgok fognak történni, s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban
nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál utcai
fiúk híres társaságának. Majszolta egy ideig a kenyeret, s aztán
unalmában sétálni indult a farakások felé. A kis utcákban mászkált,
s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.

- Hektor! - kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem
mutatott arra, hogy a köszönést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást
jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi
siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal továbbvágtatott, és
dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utánaszaladt. A Hektor egy
farakás alatt állott meg, s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike
volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején
védőfal volt hasábfákból, és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld
zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt, és szünet nélkül
ugatott.

- Mi lehet ez? - kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke
nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta
kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.

Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki
motoszkál az ölfák közt. Hát nekiindult, és fölkapaszkodott a kiálló
végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy
valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve, s
most kedve lett volna visszafordulni. De mikor lenézett, és lenn
meglátta Hektort, megint nekibátorodott.

- "Ne félj, Nemecsek" - mondta magának, és óvatosan kapaszkodott
tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:
- "Ne félj, Nemecsek." "Ne félj, Nemecsek."

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó "ne félj, Nemecsek"-et
mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a
levegőben maradt a lába, amelyikkel lépni akart.

- Jesszus! - kiáltotta.

És hanyatt-homlok kapaszkodott visszafelé a fokokon. Mikor a földre
ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett,
jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts
Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő, vörös ingét
lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott.

Csöndesen szólt le a kisfiúnak:

- Ne félj, Nemecsek!

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utánarohant,
s együtt kanyarogtak a farakások közt, vissza a grund felé. A szél
szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

- Ne félj, Nemecsek!

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn Áts Feri
vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld
zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltűnt a
farakások közt. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől, de az
is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.

És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végigment a
hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni.
De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de
őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt,
s pompásan illett rá a bő, vörös ing. Ez valami harciasságot adott
a megjelenésének. Valami "garibaldis" volt abban a vörös ingben. A
füvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták
Áts Ferit.

A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak.
Nemecsek föllélegzett. A négy koppantás a Pál utcai fiúk jele volt.
Odarohant a bereteszelt ajtóhoz, és kinyitotta. Boka jött Cselével és
Gerébbel.

Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot,
de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény, s hogy mivel
tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott,
és feszesen szalutált.

- Szervusz! - mondták az újonjöttek. - Mi újság?

Nemecsek a levegőbe kapkodott, és szeretett volna mindent egyszerre,
egy szuszra elmondani.

- Borzasztó! - kiáltotta.

- Micsoda?

- Rettenetes! Nem fogjátok elhinni!

- De micsoda?

- Áts Feri itt volt!

Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.

- Nem igaz! - mondta Geréb.

Nemecsek a mellére tette a kezét.

- Isten bizony!

- Ne esküdözzél! - szólt rá Boka, s hogy nagyobb nyomatékot adjon
a szavának, rákiáltott: - Hapták!

Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá.

- Részletesen mondd el, mit láttál.

- Mikor odamentem az utcák közé - mondta -, a kutya ugatott.
Utánamentem, és valami recsegést hallottam a középső citadellában.
Fölmásztam rá, és fönn állott Áts Feri vörös ingben.

- Fönn állott? A citadellán?

- Fönn! - mondta a kis szőke, és majdnem megesküdött megint. Már
a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta.
És hozzátette: - A zászlót is elvitte.

Csele fölszisszent.

- A zászlót?

- Azt.

Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt,
részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem
lehetett tudni, hátha ott bujkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd
előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt
ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a
hidegvérét.

- Mondd meg a nővérednek - fordult Cseléhez -, hogy holnapra
csináljon új zászlót.

- Igen ám - szólt Csele -, de már nincs több zöld szövetje. Piros
még van, de zöld már nincs.

Boka nyugodtan intézkedett:

- Fehér van?

- Van.

- Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér
lesz a színünk.

Ebben megnyugodtak.

Geréb rákiáltott Nemecsekre:

- Közlegény!

- Jelen!

- Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld
a színünk, hanem piros-fehér.

- Igenis, főhadnagy úr!

És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:

- Pihenj!

A kis szőke pedig "pihent". A fiúk felmásztak a várba, és konstatálták,
hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve, s az
a kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.

A grundról kiáltások hallatszottak:

- Hahó, hó! Hahó, hó!

Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is,
és keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:

- Hahó, hó! Hahó, hó!

Csele odaintette magához Nemecseket:

- Közlegény!

- Jelen!

- Feleljen a többieknek!

- Igenis, hadnagy úr!

És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony
kis gyerekhangját:

- Hahó, hó!

Azzal lemásztak, és megindultak a síkság felé. A síkság közepén
csoportba verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay
és még néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert
ő volt a kapitány.

- Szervusztok! - mondta Boka.

Kolnay kiállott a csomóból.

- Alássan jelentem - mondta -, mikor bejöttünk, a kiskapu nem volt
bezárva. A törvény szerint pedig a kapunak belülről be kell reteszelve
lennie.

Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind
Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze, és
épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány
megszólalt:

- Ki jött be utoljára?

Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott
mindenki. És ekkor Nemecseknek földerült az arca. Megszólalt:

- A kapitány úr jött be utoljára.

- Én? - mondta Boka.

- Igen.

Kissé gondolkozott.

- Igazad van - mondta aztán komolyan. - Elfelejtettem bereteszelni
az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.

Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete noteszkönyvet,
és nagy betűkkel beleírta: "Boka János." És hogy tudja is, miről van
szó, melléje jegyezte: "ajtó".

Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly
gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt még a latinórán se
lehetett hallani, pedig a latinóra tele volt római jellemekkel. De
Boka is ember volt. Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Felíratta
ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, aki a nyitott ajtót bejelentette.

- Neked pedig ne járjon mindig a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt
árulkodásért.

A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt, és beleírta
Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csendes
kis csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert
tudni kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint a Nemecsek
neve. Mindig, mindenért mindenki csak őt íratta fel. És a törvényszék,
mely minden szombaton ült össze, mindig őt ítélte el. Hiába, ez így
volt.

Ő volt az egyetlen közlegény.

És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc múltán mindenki tudta
a nagy újságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya idemerészkedett,
a grund szívébe, felmászott a középső citadellába, és elvitte a zászlót.
A szörnyülködés általános volt. Az egész társaság Nemecseket vette
körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta meg a szenzációs
hírt.

- És mondott neked valamit?

- Hogyne! - büszkélkedett Nemecsek.

- Mit?

- Rám kiáltott.

- Mit kiáltott?

- Azt kiáltotta, hogy: "Nem félsz, Nemecsek?"

Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen
igaz. Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott,
mintha ő nagyon is bátor lett volna, úgyhogy ezen Áts Feri is
elcsodálkozott, és rászólt: "Nem félsz, Nemecsek?"

- És te nem féltél?

- Nem én! Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt.
Elszaladt.

Geréb közbekiáltott:

- Az nem igaz! Áts Feri még sohasem szaladt el senki elől!

Boka ránézett Gerébre.

- Ejnye, de véded! - mondta.

- Csak azért mondom - szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb -,
mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek
zavartan állt a csomó közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka
állott a középre.

- Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást
hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt,
akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a
dologból háború lesz, és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat
előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő!
Hapták! Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk, és mindenki
reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papírokat majd
egy kalapba dobjuk, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az
elnök.

- Éljen! - kiáltotta egyszerre mind, és Csónakos a szájába vette a
két ujját, és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Noteszkönyvekből
papírlapok kerültek elő, és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten
azon veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay
és Barabás, akiknek mindig volt bajuk egymással, már majdhogy ölre nem
mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros.
Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb.
Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás
kalapjában a belső bőrszalagot. De már akkor késő is volt. Csele
odaadta a közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában
Cselén nem tett túl senki.

Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre, ahelyett hogy szétosztotta
volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem
egy pillanatra feléje terelődött, és piszkos kis kezébe szorítva a
cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így
szólt:

- Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek
közlegény... Már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki
tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény, és nekem mindenki
parancsol... és mindent nekem kell csinálni... és... és...

Itt nagyon elérzékenyedett a szőke, és finom kis arcán kövér
könnycseppek kezdtek végigfolyni.

Csele előkelően szólott:

- Ki kell zárni. Sír.

Egy hang megszólalt hátul:

- Bőg.

Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt
szegénykének a szíve, s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit.
Zokogott, és sírás közben ezt mondta:

- Nézzétek meg... a... a... fekete könyvben is... is... én vagyok
mindig beírva... én... én... én vagyok a kutya...

Boka nyugodtan szólt:

- Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk.
Pockokkal nem játszunk.

A "pocok" szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek
nagyon megijedt, és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a
vállára tette a kezét.

- Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet
belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.

A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a
mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek
parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:

- Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát!

A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a
golyók közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát,
könnyes szemmel, könnyes arccal állt haptákba, s aztán elkezdte
hegyezni, hegyezni, egy kicsit szipegve-szipogva, ahogy nagy sírás
után szokás, és minden bánatát, kis szívének minden keserűségét
belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába.

- Me... meg van hegyezve, főhadnagy úr!

Visszaadta, és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre
le is mondott az előléptetésről.

Kiosztották a cédulákat. Mindenki félrevonult, mindenki külön ment,
mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a
cédulákat, és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele
kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt.

- Ez is zsíros.

Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs
többé min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor
már igazán vége a világnak.

Az összegyűjtött cédulákat Boka olvasta fel, és mindeniket átadta a
mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta:
Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer azt olvasta: Geréb
Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt.
Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János
következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb
Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának, és három Gerébnek. Geréb
zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyíltan a vetélytársa
volt a társaságban Bokának. És jólesett neki ez a három szavazat.
Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott
azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán
belenyugodott.

- Tehát engem választottatok elnökké.

Megint éljeneztek, és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes
volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát
nagyon.

Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.

- Köszönöm, fiúk - mondta -, és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz.
Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek
el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is
elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok, és ma itt bujkált Áts Feri,
és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket
innen elkergessenek. Márpedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni!

Csónakos közbebömbölt:

- Éljen a grund!

És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal, lelkesen kiáltotta:

- Éljen a grund!

Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott
az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt
a kis darabka földet, és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne
a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy:
"Éljen a grund!" - mintha azt kiáltották volna, hogy: "Éljen a
haza!" És ragyogtak a szemeik, és mindeniknek tele volt a szíve.

Boka pedig folytatta:

- Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk a
Füvészkertbe!

Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk.
De
a lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:

- Elmegyünk!

És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt
kiáltotta, hogy: "Elmegyünk!" Ő, szegény, úgyis hátul fog menni, és
cipelni fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a
farakások felől. Az is azt kiáltotta, hogy: "Elmegyung!" Odanéztek.
A tót volt. Ott állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor.
A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját,
és ordított:

- Elmegyung!

S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik
gőgösen kiáltott:

- Közlegény, menjen a raktárba, és hozza elő a labdát meg a levattát!

És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábújt,
és kihúzta a levattát meg a labdát. A farakás mellett állott a tót, és
a tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót
kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté
volt a legzsírosabb.

Boka odament Gerébhez.

- Te is kaptál három szavazatot - mondta neki.

- Igen - felelt büszkén Geréb, és erősen a szemébe nézett.
III.
A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt.

A gyorsírási órának ötkor volt vége, s az utcán már gyújtogatták a
lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

- Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk
olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb
emberemet, és kimegyünk velük a Füvészkertbe. Be fogunk hatolni az
ő szigetjükre, és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa
nagybetűvel ez volt írva:

ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult
gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

- Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka tagadólag rázta a fejét.

- Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri
tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni,
hogy nem félünk tőlük, s oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a
gyűléseiket tartják, és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab
piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

Csele is megszólalt:

- Kérlek - mondta -, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor este vannak
ott a szigeten, és rabló-pandúrt szoktak játszani.

- Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon
leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott.
Látni való volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre.

Büszkén állott elő.

- Én veled megyek!

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni,
mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki
egyforma volt.
Csónakos is előállott.

- Én is!

- De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!

- Megígérem. Csak most... hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni
egyet!

- Hát fütyölj!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az
emberek visszafordultak az utcán.

- Most kifütyöltem magamat mára! - mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult.

- Te nem jössz?

- Mit csináljak? - szólt szomorúan Csele. - Nem mehetek, mert otthon
kell lennem fél hatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik
a gyorsírásóra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged
sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek:
a grundnak, a főhadnagyságnak.

- Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket.
És
holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

- Mondjátok, ugye, Geréb ma nem volt gyorsírásórán?

- Nem.

- Talán beteg?

- Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben
gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentőn nézett a
szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg
Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi.
Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség;
Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát
sokkal különb legénynek tartotta.

- Tudja isten - mondta csöndesen, és elindult a két fiúval. Csónakos
komolyan ment mellette. Nemecsek pedig vidám volt, és úszott a
boldogságban, hogy végre ilyen kevesedmagával vesz részt egy érdekes
kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:

- Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk?
Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak
a Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás.
Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták
a reáliskolából. Erős gyerek volt, és hihetetlenül merész. De volt
a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből
hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan
néztek, napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem
látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három
kislegény sietve ment kifelé a végtelen Üllői úton. Most már egészen
besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton, s
ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak
szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak
a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett, s negyedóra alatt
kiértek a Füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a
nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb
között, sötét volt, és ahogy elterült előttük az óriási Füvészkert
a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant
a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

- Az istenért, valahogy ne csöngess! - mondta Boka. - Megtudják, hogy
itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük... és különben se nyitják
ki nekünk a kaput!

- Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével intett a fal felé.

- A falon?

- A falon.

- Itt, az Üllői úton?

- Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal!

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar
deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve
valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az
utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon
belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

- Ha itt fölmászunk - suttogta Boka -, akkor ezen az akácfán
könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire
elláthatunk, s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá
is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt, s kezével a palánknak
támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára, és benézett a
kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka
meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével.

Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

- Emeld!

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott
a palánk tetejére, s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó
alkotmány.

- Ugorj be! - súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott, s a következő pillanatban tompa
puffanás. Boka benn volt, egy veteményeságy kellős közepén. Utána
Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az
akácfára, ő értett a fára mászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik
kettő alulról kérdezgette:

- Látsz valamit?

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

- Nagyon keveset, mert sötét van.

- A szigetet látod?

- Azt látom.

- Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt, s merően nézett
a sötétbe, a tó felé.

- A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól... de a hídon...

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

- Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csöndesen szólt:

- Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy
csöndben állottak ott hárman, s azon gondolkoztak, hogy most mitévők
legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa
őket, s ott csöndes, suttogó hangon indult meg a tanácskozás.

- A legjobb lesz - mondta Boka -, ha most itt a bokrok mentén
valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok... van ott egy várrom, arra
jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

- A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott
aztán valamelyik fel fog mászni a dombra, és körülnéz. Ha nincs
senki, akkor hasra fekszünk, és lemászunk a dombról. A domb egyenest
a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között, és majd meglátjuk,
mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden
szavát szentírásnak vette.

Boka megkérdezte:

- Jó lesz?

- Jó! - intett a másik kettő.

- Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam! Én ismerem itt
a járást.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt
a földre két kísérője, hosszú, éles fütty hallatszott a távolból.

- Észrevettek! - mondta Nemecsek, és talpra ugrott.

- Vissza! Vissza! Hasalj le! - adta ki Boka a parancsot, és erre mind
a hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy
most mi fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?

De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:

- Semmi.

De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint
nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:

- Körül kellene nézni a fáról.

- Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!

És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.

- Mit látsz?

- A hídon alakok mozognak... most négyen vannak... most kettő
visszament a szigetre.

- Akkor rendben van minden - mondta megnyugodva Boka. - Gyere le.
A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról, s azzal elindultak mind a hárman, szépen
négykézláb, a domb felé. A nagy, titokzatos Füvészkertre ilyenkor
ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra, s nem marad
ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki
haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki
gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak
egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt
őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség
kellett hozzá: a vörösingesek jól fölszerelt várába, egy kis tó
közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely
a szigetre vezet, őrök állanak.

"Talán éppen a Pásztorok" - gondolta Nemecsek, és eszébe jutottak a szép,
finom, színes golyók, amelyek közt üveggolyó is volt, és még most is
bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor hangzott el a borzasztó
"einstand" szó, amikor ő gurított, és mindezt a sok szép golyót megnyerte
volna...

- Jaj! - kiáltott Nemecsek.

A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.

- Mi az?

Nemecsek akkor már térden állott, és az ujját tövig beszopta.

- Mi történt veled?

Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:

- Csalánba léptem - a kezemmel!

- Szopd, csak szopd, papuskám - mondta Csónakos, de esze volt,
és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább, és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb
egyik oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot
építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva
a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy
kövek közeit.

- Ez itt a várrom - magyarázta Boka. - Itt vigyáznunk kell, mert
hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

Csónakos is megszólalt:

- Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a Füvészkertben
vár lett volna...

- Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett.

- Hát ha már építették, miért nem építettek új várat? Száz év múlva
magától rom lett volna belőle...

- Ejnye, de jó kedved van! - szólt rá Boka. - Bezzeg ha majd szemedbe
néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától!

Valóban, a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt,
aki minduntalan elfelejtette, hogy baj van. Folyton emlékeztetni
kellett rá.

S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein
kapaszkodva, a dombra. Most Csónakos ment elöl. Egyszerre úgy,
ahogy volt, négykézláb, megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd
hátrafordult, és ijedt hangon szólt:

- Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle gizgaz jól eltakarta kis
alakjukat. Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

- Tedd a földre a füledet, Csónakos - adta ki suttogva a parancsot
Boka. - Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja
az ember, ha jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre, s egy helyen, ahol nem
nőtt fű, a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

- Jönnek! - suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki
csörtet a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre
azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük
jött. A fiúk megszeppentek, és még a fejüket is lekapták a fűbe.
Csak Nemecsek szólalt meg halk, nyöszörgő hangon:

- Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el a kedélyét. Ezt mondta:

- Lapulj meg, papuskám.

De miután Nemecsek még erre sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka
kidugta a fejét a fűből, és haragtól villogó szemmel szólt rá,
persze suttogva, hogy el ne árulja magát:

- Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult.
A
titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most már úgy hallatszott,
mintha irányt változtatott volna, s nem feléjük jönne. Boka újra
felágaskodott a fűben, és szétnézett. Sötét alakot látott, aki
most már lefelé ment a dombról, s botjával a bokrokat piszkálta.

- Elment - mondta a fűben hasaló fiúknak. - Az őr volt.

- A vörösingesek őre?

- Nem. A Füvészkert őre.

Erre föllélegzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a
bibircsós orrú öreg honvéd a Múzeumkertben, aki nem bírt velük. Tovább
folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit,
mert megállt, és fülelni kezdett.

- Észrevettek - dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek,
várva intézkedését.

- Be a romba! - adta ki a parancsot Boka.

Mind a hárman hanyatt-homlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az
imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak.
Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz
sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek
közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét
fülkébe, és lélegzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az
ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert Üllői
úti része felé, ahol a lakóháza volt.

- Hála istennek - szólalt meg Csónakos -, ezen átestünk.

S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a
levegő, mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás
közben egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt, és
fölvette ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat
gyér világosságánál látták, hogy az a valami - egy tomahawk. Olyan
szekerceféle, aminővel a regények tanúsága szerint az indiánok szoktak
hadakozni. A tomahawk fából volt faragva, s ezüstpapírral volt
beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

- Ez az övék! - mondta áhítattal Nemecsek.

- Úgy van - jegyezte meg Boka -, s ha ez az egy itt volt, akkor itt
többnek is kell lenni.

Kutatni kezdtek, s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű
volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek.

Úgy látszik, ez volt a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az
első gondolata, hogy a nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene
vinni.

- Nem - szólt Boka -, azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.

Csónakos elszégyellte magát.

- Most beszélj, papuskám! - bátorodott neki Nemecsek, de Boka
gyöngéden oldalba bökte, mire elhallgatott.

- Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki, és fel a dombra! Nem akarom,
hogy akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki.

Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz.
A szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki.
Aztán kimásztak a hasadékon, és most már bátorságra kapva siettek
fel a domb tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni.
Megálltak egymás mellett, és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett
ki a zsebéből. Újságpapirost göngyölt le róla, s a papirosból egy
kis gyöngyház távcsövet vett elő.

- Ez a Csele nővérének a színházi gukkerja - mondta, és belenézett.
De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül
fénylett a kicsike tó, ahol a vízinövényeket tenyésztik, s amelynek
a partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái,
magas bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a
három fiú elkomolyodott.

- Ott vannak - szólt fojtott hangon Csónakos.

Nemecseknek a lámpa tetszett.

- Lámpájuk is van!

A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltűnt egy bokor mögött,
hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.

- Úgy látom - szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a
távcsövet egy pillanatra sem -, úgy látom, hogy készülődnek valamire.
Vagy esti gyakorlatot tartanak... vagy...

Itt hirtelen elhallgatott.

- Nos? - kérdezte aggódva a másik kettő.

- Szent isten! - mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve -, az, aki
a lámpát viszi... az...

- Nos? Ki az?

- Ismerős alak... csak nem...

Följebb ment, hogy jobban lásson, de akkor a lámpafény eltűnt egy
bokor mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.

- Eltűnt - mondta csendesen.

- De ki volt?

- Nem mondhatom meg. Nem láttam jól, és épp mikor szemügyre akartam
venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit
meggyanúsítani...

- Talán valaki a mieink közül?

Szomorúan felelt az elnök:

- Azt hiszem.

- De hiszen ez árulás! - kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról,
hogy csöndben kell maradni.

- Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig
türelemmel.

Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta
megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is
megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba
keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról, s lenn ismét
négykézláb folytatták útjokat a fűben. Most már észre se vették,
ha tüske, csalán vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán
csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt föl lehetett állni, mert a sűrű sás, nád meg a parti
bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel
adta ki a parancsokat:

- Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a
parton, keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg, Csónakos, balra
mégy. Aki előbb akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.

Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést,
Boka a sás között meglátta a csónakot.

- Várjunk - mondta.

Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat, és a túlsó
oldalról visszakerül ide. Leültek a partra, s kis ideig a csillagos
eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd
a szigetről. Nemecsek okos akart lenni.

- Te - mondta -, majd én a földre hajtom a fülemet.

- Hagyd csak a füledet békén - szólt Boka -, azt ugyan hiába hajtanád
víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk.
A halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak
egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a
hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak
suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett
Csónakos, és búsan jelentette:

- Nincs csónak sehol.

- Ne búsulj, papuskám - vigasztalta Nemecsek -, már megvan.

És elindultak, le a csónak felé.

- Beleülünk?

- Nem itt ülünk bele - szólt Boka. - A csónakot előbb elvontatjuk a
híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd
közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy
nagyot kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött
beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú, s ilyen ügyesen
tud számítani. A vezér pedig megszólalt:

- Kinél van spárga?

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár,
amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban
bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv,
srófhúzó, meg még Isten tudja, micsoda. Elővette a spárgát, és ezt
Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni
kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot a sziget túlsó oldala felé.
Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek
arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét
hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták
jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem
voltak most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc
hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban.
Amíg nem láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán
az első golyó elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte
megrészegednek tőle, és elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.

A fiúk beültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak
Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

- Gyere, gyere, papuskám! - biztatta Csónakos.

- Jövök, papuskám - mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében
belekapaszkodott egy vékony nádszálba, és szó nélkül belepottyant a
vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a
sekély mederben, és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott
róla a víz, s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár
vékonyságú nádszálat.

Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant:

- Ittál, papuskám?

- Nem ittam - mondta ijedt arccal a kis szőke, s amúgy vizesen,
sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az
ijedségtől.

- Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok - mondta csöndesen.

De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az
evezőket, és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán
lendült ki a vízre, és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül.
Az evezőket nesztelenül mártogatták a vízbe, s olyan nagy volt a csönd,
hogy tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis
Nemecseknek vacogott a foga. Néhány pillanat múlva a sziget partjára
szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak
egy bokor mögé.

- No, idáig is eljutottunk volna - mondta Boka, s halkan, óvatosan
mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

- Hohó - fordult vissza az elnök -, a csónakot nem hagyhatjuk magára!
Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök
állanak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki
észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat, és fütyülj akkorát,
amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba,
és te eltaszítod a parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz, és titokban annak örült, hogy
talán lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud...

Boka pedig továbbment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok
magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik
ilyen magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot.
Beláttak a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták
a vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a
szíve. Közelebb simult Bokához.

- Ne félj - súgta a fülébe az elnök.

A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül
guggoltak a vörösingesek. Valóban mindnyájának vörös volt az inge.

Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor, és a kisebbik Pásztor mellett
valaki, akinek nem volt vörös tornainge...

Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette.

- Te... - mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani - te... te...

Aztán halkan hozzátette:

- Látod?

- Látom - szólt szomorúan Boka.

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor
a dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt
az imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot.
A lámpa furcsán világította meg a sötét arcú Pásztorokat meg a többiek
vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami
olyat adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje
hajoltak, s nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két
Pál utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

- A grundra kétfelől lehet bejutni... Be lehet menni a Pál utcáról, de
onnan nehéz, mert törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell
reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária utca felől van.
Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el
lehet innen jutni a grundra. Ez csak azért nehéz, mert a farakások
közt az utcákban erődök vannak...

- Tudom - szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a Pál
utcaiakat.

- Tudhatod, hiszen ott voltál - folytatta Geréb. - Az erődökben őrök
vannak, s ezek azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások
közt. Nem is ajánlom, hogy arról jöjjetek...

Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajöjjenek a grundra...

Geréb tovább beszélt:

- A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor
majd én megyek be a grundra utolsónak, és nyitva hagyom a kisajtót.
Nem fogom bereteszelni.

- Jól van - szólt közbe Áts Feri -, ez helyes. A világért sem akarom
olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje
és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a
grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk, és kitűzzük a
vörös zászlónkat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok...

Az egyik Pásztor szólalt most meg:

- Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet, és
az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért... Nekünk
labdaterület kell, és punktum!

Íme, éppolyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az
igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért
hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s
miután másképp nem ment, háború útján akarták megszerezni.

- Tehát annyiban maradunk - szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri -,
hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál utcai
kiskaput.

- Igen! - mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve.
Ott állott, csuromvíz ruhában, nagyra nyitott szemmel nézve a tűzfény
körül ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve,
hogy mikor Geréb szájából elhangzott az "igen", mely azt jelentette,
hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka
nyakát, csöndesen zokogott, és csak azt mondogatta:

- Elnök úr... elnök úr... elnök úr...

Boka szelíden eltolta magától.

- Most nem érünk semmit a sírással.

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az,
amit Geréb itt művelt.

De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.

- Haza fogunk menni - szólt a vezér. - Mindenkinek megvan a fegyvere?

- Igen - mondták egyszerre valamennyien, s fölvették a földről hosszú
falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

- Előre - vezényelte Áts Feri -, be a bokrok közé, gúlába rakni a
fegyvereket!

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé.
Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön
az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek
befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

Boka megmozdult.

- Most - súgta oda Nemecseknek, s a zsebébe nyúlt.

A piros cédulát vette elő, melybe már bele volt illesztve egy
rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait, s hátraszólt a kis szőkének:

- Itt várj! Meg se moccanj!

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a
vörösingesek. Nemecsek még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy nézett
utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a
tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő,
az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt
feltűzte a piros cédulát, s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a
lámpa egyik ablakát, s belefújt. A gyertya elaludt, s e pillanatban
Nemecsek Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a
szeme a sötétséghez, már mellette állott Boka, s karon fogta.

- Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor
Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta
az evezőt, hogy minden pillanatban kész legyen az indulásra. A két
fiú beugrott a csónakba.

- Mehetünk - lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indult.
Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak, s a csónak félig
szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje
az orrát, s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a
tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból, és eloltva
találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor
Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

- Itt járt valaki! - kiáltotta bömbölő hangján, s oly hangosan, hogy a
csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát, s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött
cédula: ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK! A vörösingesek összenéztek. Áts
Feri elkiáltotta magát:

- Hát ha itt voltak, akkor még itt is vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök, és jelentették, hogy a
hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

- Csónakon jöttek - mondta a fiatalabbik Pásztor.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó
harsány kiáltást:

- Utánuk!

S épp mikor ez a szó elhangzott, sikerült a Csónakosnak a ladikot a
vízbe taszítani, s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták
az evezőket, és teljes erővel kezdtek a part felé evezni.

Áts Feri ordítva adta ki a rendelkezéseket:

- Wendauer, fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra,
és jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt
evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsan
futó Pásztorok megkerülik a tavat, s aztán nincs menekvés se jobbra,
se balra. Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a
fa tetejére küldött őrszem szemmel tarthatja őket, s megmondja, merre
menekülnek. A csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében
futkosott a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak
ki a Pásztorok a fahídon a szigetről...

Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

- Most kötött ki a csónak a parton! - süvöltözött egy hang a fáról.
S rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

- Utánuk mindenki!

A három Pál utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.

- Nem szabad, hogy utolérjenek - mondta futás közben Boka. - Sokkal
többen vannak, mint mi!

Továbbvágtattak, úton, gyepen keresztül, elöl Boka, nyomában a másik
kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

- Be az üvegházba! - lihegett Boka, s az üvegház kisajtaja felé
rohant. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak, és elbújtak
a nagy ciprusok mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők
elvesztették a nyomot.

A három kislegény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa
épületben, melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este
halvány világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház.
Ők a bal szárnyában voltak, s azon túl még az épület középrésze
következett, majd a jobb szárnya. Véges-végig nagy levelű, kövér
törzsű fák állottak nagy, zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány
és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig
legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé, s délszaki növényekből
valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence,
a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák,
óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres
szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött, nagy üvegcsarnokban
állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak a csöppek a nagy, kövér
leveleken, s amikor egy-egy nagy pálmalevél megzörrent, a fiúk mindig
valami furcsa, délszaki állatot véltek látni, amely itt futkos, ebben
a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztonságban
érezték magukat, s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor fognak innen
szabadulni.

- Csak ránk ne zárják az üvegházat - suttogta Nemecsek, aki kimerülten
ült egy nagy pálma tövében, s akinek jólesett a fűtött helyiség, mert
bőrig át volt ázva.

Boka megnyugtatta:

- Ha eddig nem zárták be, ezúttal se zárják be.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe
keresni őket. Aztán fölkeltek, és botorkálni kezdtek a magas polcok
között, melyek telis-tele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos
füvekkel, nagy virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak,
és beléje botlott. Nemecsek szolgálatkész akart lenni.

- Megállj - mondta -, majd világítok.

És mielőtt Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő
a zsebéből, és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a
következő pillanatban kis is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke
kezéből.

- Majom! - szólt rá haragosan. - Elfelejted, hogy üvegházban vagy?
Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van... most biztosan meglátták
a fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek
meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész
üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak
a kavicson ropogó lépteik. Ők is a bal szárny ajtaja felé tartottak.
Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

- Pásztorok a jobb kisajtón - kiáltotta -, Szebenics a középajtón,
én meg itt!

A Pál utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá
hasalt. Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes,
beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a
vízbe, s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak
annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonult kíséretével az ajtón, a lámpával a kezében.
A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts
Ferit, de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól
megnézte a vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a
Múzeum-kertben. Szép fiú volt Áts Feri, s most ragyogott a szeme a
harcvágytól. De csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat,
s a jobb szárnyban a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem
jutott eszébe keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a
fölfedeztetéstől, hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú,
akit Áts Feri Szebenicsnek nevezett, így szólt:

- Ezek már rég kimentek innen a jobb oldali ajtón...

És miután ő arra indult, a keresgélés hevében a többi is utánaszaladt.
Keresztülvágtattak az üvegházon, s néhány tompa puffanás jelezte, hogy
ők se nagyon kímélték a cserepeket. Aztán kimentek, s újra csönd lett.
Elsőnek Csónakos bújt elő.

- Papuskám - mondta -, a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld
vagyok...

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak,
mint valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke
megint csurgott-csöpögött, s amint ő már szokta, pityergőre álló
hangon panaszkodott:

- Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én?
Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.

- Ne siránkozzál - szólt rá Boka. - És most gyerünk, hadd legyen már
vége egyszer ennek az estének...

Nemecsek sóhajtott:

- De szeretnék már otthon lenni!

Itt eszébe jutott, hogy milyen fogadtatásban lesz része otthon, ha
meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította, amit mondott.

- Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon.
Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt
rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten
kiáltotta:

- Ott jönnek!

- Vissza a fára! - szólt Boka.

Csónakos visszament a fára, s maga után fölsegítette két társát. Olyan
magasra másztak, amilyen magasan csak bírta őket az ág. Bosszantotta
őket az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, mikor már olyan
közel voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn
némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között.

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította
előlük a csapatot:

- Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel
rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton
ő kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat
alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt, s
mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán
kapaszkodott fel ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár
fészkelt.

Sőt Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz,
a nyaka közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

- Esik az eső! - kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát, és azután
ő is kiugrott az utcára.

- Ott mennek! - hangzott az utcáról, s mind szaladni kezdtek, annak
jeléül, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

- Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna...

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől.
Látták őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik
kis utcán. A két fiú megijedt tőlük, és szintén szaladni kezdett. Nagy
ordítás tört ki erre, és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk.
A lárma messze halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában...

Lemásztak a kerítésről, és nagyot lélegzettek, mikor megint az utca
kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öregasszony baktatott arrafelé,
majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak, s
itt már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli
árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét
estébe, vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

- Siessünk - mondta.

- Megállj - szólt Boka -, te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt!

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az
elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár meg a finom
tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás
három krajcárt, és odaadta Nemecseknek.

- Csak ennyi van.

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos
szerencsekrajcárja, amit egy pilulásskatulyában hordott magával.
Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb
dolgával. Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem
tudott az árulásról semmit, tehát ő vidám volt.

- Ide figyelj, papuska! - mondta, s mikor Boka odanézett, bekapta
két ujját a szájába, és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát
csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott
volna.

- Ezt már egész este tartogatom - mondta vidáman -, de most
kikívánkozott belőlem, papuskám!

Karon fogta a szomorú Bokát, s azzal ennyi izgalom után fáradtan
kezdtek a város felé ballagni a hosszú Üllői úton...
IV.
Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra, s a fiúk a könyveikhez
kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét, és felállott a katedrán.
A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első odaugrott hozzá, és
fölsegítette rá a felöltőt. A Pál utcaiak a különböző padokból
összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már
kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló
előőrscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenki
tudta, hogy a kirándulás sikerült, s hogy a Pál utcaiak elnöke bátran
adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire
voltak kíváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a
fiúk forogtak. Bokából harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem
kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt összevissza, s Isten bocsássa
meg neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt,
amelyekkel a füvészkerti romok közt találkoztak... Hogy Nemecsek majd
belefulladt a tóba... Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körül
ültek... De összevissza beszélt, és épp a fontos dolgokat felejtette
mindig ki. És nem lehetett a beszédjét végighallgatni, mert majd
megsüketítette a hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok
helyett rakott a mondatok végére.

Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan
titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:

- Nem mondhatok semmit.

Vagy azt mondta:

- Kérdezzétek meg az elnök úrtól.

A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére
ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok
érezték, hogy ezek után ők eltörpülnek a közlegény mellett, sőt
némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után
okvetlenül tisztté fogják előléptetni, s akkor nem marad más
közlegény a grundon, mint Hektor, a tót fekete kutyája...

Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte
két ujját a Pál utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz
a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál utcaiak közé,
rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien
szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásul vették az elnök jelét.

És már mind indulni akartak, mikor történt valami.

Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén.

- Várjatok - mondta.

Nagy csönd lett erre.

A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a
szemüvegét, s a céduláról olvasni kezdte a következő neveket:

- Weisz!

- Jelen - mondta ijedten Weisz.

A tanár úr folytatta:

- Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!

Valamennyi rendre felelt:

- Jelen!

Rácz tanár úr zsebre tette a cédulát, és így szólt:

- Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába.
Egy kis dolgom van veletek.

Azzal elindult, s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát
adta volna, kisietett a teremből.

Nagy zúgás, zsongás támadt erre.

- Miért hív?

- Miért maradunk itt?

- Mit akarnak velünk?

Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien Pál
utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.

- Én nem tudom, mi lehet - mondta az elnök. - Csak menjetek be, és
én majd megvárlak a folyosón benneteket.

Azzal a többiekhez fordult.

- Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.

Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották
magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a
máskor csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett.

- Be vagytok zárva? - kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely
a tanári szoba előtt feketéllett.

- Nem - mondta büszkén Weisz.

A fiú azzal elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet...

Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja, s a
tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas, sovány alakja.

- Gyertek be - szólt és előrement.

A tanári szoba üres volt. A hosszú, zöld asztal körül állottak
a fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az
ajtót. Rácz tanár úr leült az asztalfőre, és körülnézett.

- Mind itt vagytok?

- Igen.

Alulról, az udvarról, a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott
fel. A tanár úr becsukatta az ablakot, s most ijesztő lett a csönd a
nagy, könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr:

- Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt
megtudtam. Valami úgynevezett gittegyletről hallottam. Akitől ezt
tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak névsorát is. Az egylet
tagjai ti vagytok. Igaz-e?

Senki se felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás
mellett, annak jeléül, hogy a vád igaz volt.

A tanár úr folytatta:

- Menjünk szépen sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki
alapította az egyletet, mikor világosan megmondtam, hogy semmiféle
egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította?

Nagy csönd.

Egy félénk hang szólalt meg:

- A Weisz.

Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre.

- Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni?

Szerényen hangzott a felelet:

- De igen, tudok.

- Hát miért nem jelentkeztél?

Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy
szivarra, s a füstöt a levegőbe fújta.

- Hát menjünk szép sorjában - mondta. - Először is mondd meg nekem,
mi az a gitt?

Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet, és
letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig
lehetett hallani, kijelentette:

- Ez a gitt.

- És mi ez? - kérdezte a tanár.

- Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába.
Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból.

- És ezt te kapartad ki?

- Nem, kérem. Ez az egyleti gitt.

A tanár úr tágra nyitotta a szemét.

- Mi az? - kérdezte.

Weisz most már nekibátorodott egy kicsit.

- Ezt a tagok gyűjtötték - mondta -, és a választmány rám bízta, hogy
én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok,
de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.

- Hát ezt rágni kell?

- Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni.
Én mindennap megrágtam.

- Miért éppen te?

- Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles
mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert
különben megkeményedik...

Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá:

- És most én vagyok az elnök...

Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott:

- Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot?

Csönd lett. A tanár Kolnayra nézett.

- Kolnay! Hol szedtétek ezt össze?

Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a
helyzetén:

- Ez van, kérem, tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de
akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta, és azért alapítottuk
az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin, és ő a kocsiablakból kaparta
ki. Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az
ablak, és én eljöttem délután, és egész délután vártam, amíg az üveges
jött, és öt órakor jött az üveges, és én megszólítottam, hogy adjon
nekem egy kis gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert
neki tele volt a pofája gittel.

A tanár úr szigorúan ráncolta össze a homlokát:

- Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van!

- Hát a szája volt tele. Ő is rágta. Aztán odamentem, és kértem, hogy
hagyjon nézni, amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én
néztem, és ő bevágta az ablakot, és elment. És mikor ő elment, akkor
én odamentem, és kikapartam a gittet az ablakból, és elvittem. De nem
magamnak loptam, hanem az egyletnek... az ehegy... lehet... nehek... -
Ő is sírt.

- Ne sírj - mondta Rácz tanár úr.

Weisz a kabátja szélét tépdeste, és zavarában szükségesnek találta
megjegyezni:

- Mindjárt bőg...

De Kolnay csak zokogott, szívet tépően zokogott. Weisz súgva szólt rá:

- Ne bőgj!

S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat.
Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele,
az elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé, s elhatározta, hogy
most ő is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott
hangon mondta:

- Kérem, tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet.

Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte:

- Honnan?

- Odahaza - szólt Csele - összetörtem a madárfürdőkádat, és a mamám
becsináltatta, és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt
a szőnyegre, mikor a Mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen
madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégse piszkosak.

Rácz tanár úr előrehajolt a széken. Fenyegetőleg mondá:

- Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd,
Kolnay!

Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte.

- Mit folytassak?

- Honnan szedtétek a többit?

- Hát most mondta a Csele... És az egylet nekem adott egyszer hatvan
krajcárt, hogy én is szerezzek.

Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.

- Hát pénzért is vettetek?

- Nem - mondta Kolnay. - Hanem az én papám orvos, és délelőtt
komfortáblin jár a betegekhez, és egyszer elvitt, és a kocsiablakból
kiszedtem a gittet, és az nagyon jó puha gitt volt, és akkor az egylet
adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba, és én délután
beleültem, és kimentem vele a Tisztviselőtelepig, és kiszedtem belőle
a gittet, mind a négy ablakból, és akkor gyalog jöttem haza a
telepről.

A tanár emlékezett rá:

- Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál?

- Igen.

- És megszólítottalak... Te meg nem feleltél.

Kolnay lehajtotta a fejét, és szomorúan szólt:

- Mert tele volt a pofám gittel.

És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint
izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt
mondta zavarában, hogy:

- Mindjárt bőg...

És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott, s föl-alá kezdett
sétálni a szobában. A fejét csóválta.

- Szép kis egylet. És ki volt az elnök?

Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta
a sírást, és büszkén szólt:

- Én.

- És ki volt a pénztárnok?

- A Kolnay.

- Add elő, ami pénz maradt!

- Tessék.

Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint
Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne, és sorra kirakott az asztalra
belőle mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került
elő. Aztán két darab ötkrajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két
darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó.
A tanár úr megolvasta a pénzt, s ennek láttára elkomorodott.

- A pénzt hol vettétek?

- Tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost.

- És mire kellett a pénz?

- Csak hogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki
fizetésről.

- Mennyi volt az?

- Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a
Barabás és az okmánybélyegeket a Richter. Neki az apja... ő az
apjától...

A tanár közbevágott:

- Lopta! Mi? Richter!

Richter előállt, és lesütötte a szemét.

- Loptad?

Némán intett, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta.

- Micsoda romlottság! Mi az apád?

- Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a
bélyeget.

- Hogyhogy?

- Hát mert én elloptam a papától a bélyeget, és aztán féltem, és az
egylet adott nekem egy koronát, és én vettem rajta másik bélyeget, és
visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam,
hanem amikor visszatettem, és a nyakam közé sózott érte...

A tanár egy szigorú pillantására kijavította:

- ...megvert érte, és külön még megpofozott, mert visszatettem, és
kérdezte, hogy hol loptam, és én nem akartam megmondani, mert akkor
még megint külön megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól
kaptam, és akkor ő azt mondta, hogy: "Tüstént vidd vissza a Kolnaynak,
mert az bizonyára valahol lopta" - és én visszavittem a Kolnaynak, és
ezért van most az egyletnek két bélyege.

Gondolkodóba esett ezen Rácz tanár úr.

- Hát minek vettetek új bélyeget, hiszen a régit is visszatehetted
volna!

- Azt nem lehetett - felelte helyette Kolnay -, mert már a hátán volt
az egylet pecsétje.

- Pecsét is van? Hol a pecsét?

- A Barabás a pecsétőr.

Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást
vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a
kalapügy a grundon... De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette
a gumiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzá való
tintapárnás bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót.
Ez volt ráírva: `Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889`. Rácz tanár
úr elfojtotta a mosolygását, és megint megcsóválta a fejét. Ezen
felbátorodott Barabás. Az asztal felé nyúlt, és vissza akarta venni
a pecsétnyomót. De a tanár úr rátette a kezét.

- Mit akarsz?

- Kérem - vágta ki Barabás -, én esküt tettem, hogy inkább az
életemmel is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom.

A tanár úr zsebre dugta a pecsétet.

- Csönd! - mondta.

De Barabás most már nem maradt nyugton.

- Akkor - szólt - tessék a Cselétől is a zászlót elvenni.

- Hát zászló is van? Add ide - mondta a tanár Csele felé fordulva.
Csele benyúlt a zsebébe, és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott
onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában
az ilyen varrni való dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a
zászló piros-fehér-zöld volt, s ez volt ráírva: `Gittgyűjtő Egyesület,
Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk!`

- Hm - szólt a tanár úr -, ki az a finom madár, aki a `tovább`-ot
egy
b-vel írja? Ki írta ezt?

Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést:

- Ki írta ezt?

Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a
bajba a fiúkat. A tovább-ot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért
szenvedjen Barabás? Tehát szerényen ezt mondta:

- A nővérem írta, kérem.

És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a
pajtását... A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most összevissza
kezdtek beszélni.

- Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót - jegyezte meg
dühösen Kolnay.

Barabás mentegetőzött:

- Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis
vége van az egyletnek.

- Csönd! - vágta el a vitát Rácz tanár úr. - Majd segítek én a
bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet, és meg ne halljam
többé, hogy ilyesmikbe keveredtek! Magaviseletből valamennyien
szabályszerűt fogtok kapni, és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt,
mert ő volt az elnök.

- Pardon! - jegyezte meg szerényen Weisz. - Éppen ma voltam utoljára
az elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni, és már mást
jelöltünk erre a hónapra!

- A Kolnayt jelöltük - mondta vigyorogva Barabás.

- Az nekem mindegy - szólt a tanár. - Holnap valamennyien itt maradtok
kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!

- Alászolgája! - hangzott kórusban, és mind megmozdultak. Ezt a
zavaros pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt.
A tanár meglátta.

- Nem hagyod békében?!

Weisz alázatos pofát vágott.

- Hát a gittet nem kapjuk vissza?

- Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom,
hogy valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok
eljárni.

Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett
a szájából egy darab gittet, és odaragasztotta az egyleti csomóhoz,
fájó szívvel és maszatos kézzel.

- Több nincs?

Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több.
A tanár úr a kalapját vette.

- És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok!
Takarodjatok haza!

A fiúk némán sompolyogtak ki, csak egyikük szólalt meg csöndesen:

- Alászolgája! - mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek
köszöntek, neki tele volt a szája.

A tanár úr elment, s a föloszlatott gittegylet egyedül maradt.
Szomorúan néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte
el a kihallgatás történetét. Boka föllélegzett.

- Nagyon megijedtem - mondta -, mert már azt hittem, hogy a grundot
árulta el valaki...

Ezalatt Nemecsek odament a csoporthoz, és suttogva szólt:

- Nézzétek... mialatt kihallgatott benneteket, én az ablaknál
álltam... egy új ablak volt... és...

Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek
áhítattal nézték.

Weisznek fölragyogott a szeme.

- Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk
a közgyűlést.

- A grundon! A grundon! - kiáltotta a többi is. És valamennyien
szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól,
amint a Pál utcaiak jelszavát harsogták:

- Hahó, hó! Hahó, hó!

És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki
nem volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a
lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment
haza, megebédelt, s nekilátott a másnapi latinleckének...

Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gittegylet tagjai már
fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött,
mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta
Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay
rovásán.

Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket.

- Megnyitom a közgyűlést - mondta rettentő komolyan.

Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot,
azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani
az egyletet.

Barabás azonban meggyanúsította:

- Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom,
hogy elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi
meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a
szájamban, csak folyton ez a ragacs?

Most Nemecsek akart felszólalni.

- Szót kérek - mondta az elnöknek.

- A titkár úr szót kér - mondta komolyan Weisz, és csöngetett egy kis
kétkrajcáros csöngettyűvel.

Nemecsekbe azonban, aki a gittegyletben titkári tisztet viselt,
belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki
más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes
estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a
farakások között, és egyenesen a felé a kis kunyhó felé futott,
amelyben a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki
kötelessége szemmel tartani az árulót, vigyázni minden lépésére.
Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad
megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel ülni a lámpa körül a
szigeten. Hadd higgye, hogy senki nem tud a dolog felől.

De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta,
hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt:

- Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe
jutott, hogy valami dolgom van.

Weisz megint megrázta a kis csengőt.

- A titkár úr elhalasztja a beszédjét.

De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem
elébe. Keresztülvágtatott az üres telken, és kiment a Pál utcára.
Innen a Mária utcába kanyarodott, és lóhalálában száguldott a
gőzfűrész kapuja felé. Majdhogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás
szekér, amely épp akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött,
köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban,
mintha azt mondta volna:

- Viiiigyázz! Viiiigyázz!

- Bizony vigyázok is! - felelt neki futtában Nemecsek, s a kis ház
mellett elhaladva, lekerült a farakások közé, s egyenesen a tót
kunyhója mögé ment. A tót kunyhójának menedékes volt a teteje, és
majdnem összeért ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely
a kunyhó mögött volt. Nemecsek fölkapaszkodott a farakásra, s hasra
feküdt rajta. Oldalt pislogott ki, és várta, hogy most mi lesz. Mit
akarhat Geréb a tóttól? Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele
volt ez? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék
is vele. Ó, mily dicsőséget fog ez neki hozni! Mily büszke lesz,
amiért ő fedezte fel ezt az újabb árulást!

Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan,
óvatosan közeledett a kunyhó felé, s folyton hátratekingetett attól
való féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról,
hogy senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan
üldögélt a kunyhó előtt a padon, s szívta a pipájából azokat a
szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki
gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.

Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de
mikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb
egészen közel ment Janóhoz, úgyhogy a háztető elrejtette őket Nemecsek
szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan,
ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a kunyhó tetejére. Hasra
feküdt a tetőn is, és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elöl,
az ajtó fölött kidugja a fejét, és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt
reccsentek is a deszkák alatta, s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy
az ereiben megáll a vér... De továbbmászott, óvatosan előredugta a
fejét, és ha e pillanatban a tótnak vagy Gerébnek eszébe jutott volna,
hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt volna, ha ott látja a deszkák
peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét, amint tágra nyitott szemmel
figyel le azokra a dolgokra, amik a kunyhó előtt történnek.

Geréb odalépett a tóthoz, és barátságosan mondta neki:

- Jó napot, Janó!

- Jó napot! - felelt a tót, és ki se vette a pipát a szájából.

Geréb közel hajolt hozzá.

- Szivart hoztam, Janó!

Erre már kivette a szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme.
Szegény Janónak életében nem sokszor jutott osztályrészül az a
szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott
hozzá, amikor már valaki elszívta a javát.

Geréb három szivart vett elő a zsebéből, és Janó markába nyomta.

"Ejnye - gondolta magában Nemecsek -, jól tettem, hogy felmásztam
ide. Ez akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi!"

És hallotta, amint Geréb csöndesen mondta a tótnak:

- Janó, jöjjön be velem a kunyhóba... nem akarok itt künn beszélni
magával... nem akarom, hogy meglássanak... valami fontos dologról
van szó. Lehet itt még szivart kapni nálam, többet is!

És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart.

Nemecsek a fejét csóválta a háztetőn.

"Nagy komiszság lehet - gondolta -, ha ilyen sok szivart hozott!"

Persze a tót örömmel ment be a kunyhóba, s Geréb utána. Geréb után
besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.

"Semmit se fogok hallani abból, amit beszélnek - gondolta -, füstbe
ment az egész jól kieszelt tervem..."

És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még
mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után.
Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába
fekete kutyává változtatja a királyfit - és igazán most szívesen
adott volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába
néhány percre fekete kutyává varázsolta volna, s helyette a Hektorból
csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak,
közlegények voltak mind a ketten...

De vasorrú bába helyett segítségére jött - egy vasfogú bogár. Az a
szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta, s
az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve,
hogy valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál utcai fiúknak.
Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta
a fülét a deszkára, és hallgatózott. Tompa hangok jöttek a kis
kunyhóból, s Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót,
amit benn egymással beszélnek, kitűnően hall. Geréb csöndesen beszélt,
mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki,
amit mond. Ezt mondta a tótnak:

- Janó, legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar.
De
azért meg kell tenni valamit.

Janó dörmögve kérdezte:

- Mit kell csinálni?

- Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni,
hogy itt labdázzanak, hogy széthordják a farakásokat.

Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra
következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a
tót hangja:

- Ki kell kergetni?

- Igen.

- Miért?

- Mert mások akarnak ide járni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk...
annyi szivar lesz, amennyi csak kell... még pénz is lesz...

Ez hatott.

- Pénz is lesz? - kérdezte Janó.

- Lesz. Forint lesz.

A forint aztán végleg lekenyerezte a tótot.

- Rendben van - mondta. - Ki fogjuk kergetni.

Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a kunyhóból.
De már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen
mászott le róla, talpra ugrott, és rohant a farakások közt vissza,
a grund felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke, és érezte, hogy e
pillanatban az összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében
van. Mikor a csoportot meglátta, már messziről kiáltott:

- Boka!

De nem felelt senki.

Újra kiáltott:

- Boka! Elnök úr!

Egy hang felelt:

- Még nincs itt!

Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal
értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt
kikergetik őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett
rohant el, meglátta a gittegylet tagjait, akik még mindig
gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt, és amikor
a kis szőke elrobogott a közgyűlés mellett, rákiáltott:

- Hahó, hó! Titkár úr!

Nemecsek futtában intett, hogy nem áll meg.

- Titkár úr! - süvöltött utána Weisz, s hogy nagyobb legyen a
tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt.

- Nem érek rá! - kiáltott vissza Nemecsek, és szaladt, hogy Bokát a
lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő
hangon kiáltott utána:

- Közlegény! Állj!

Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt... Dúlt-fúlt
mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz
elővette a rangját.

- Parancsol, hadnagy úr?

És haptákba állt.

- Kérem - mondta a gittegylet elnöke -, épp most mondtuk ki, hogy
a gittegylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni.
Új
elnököt is választottunk.

A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét:

- Éljen Kolnay!

Csak Barabás mondta vigyorogva:

- Abcug Kolnay!

Az elnök pedig folytatta:

- Ha a titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most
velünk együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha
Rácz tanár úr megtudja, hogy...

Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni
Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek... Vége az erődöknek,
vége a grundnak... De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt
venne rajta a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott
az elnök szavába:

- Elnök úr... én nem érek rá... nekem el kell mennem...

Weisz szigorúan kérdezte:

- Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha
rájönnek, önt is megbüntetik?

De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult
a farakások között, s azt várta, hogy a fiúk másfelé menjenek, s ő
azalatt kiosonhasson az utcára... És mikor ezt meglátta, se szó, se
beszéd, faképnél hagyta a gittegyletet, összefogta elöl a kabátját,
s uccu neki! - mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon,
és kirohant a kapun.

Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt
az elnök, síri hangon:

- A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését.
Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!

- Úgy van! - harsogta a közgyűlés.

Sőt Kolnay ezt kiáltotta:

- Áruló!

Richter izgatottan jelentkezett szólásra:

- Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban
cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből,
s vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!

- Éljen! - hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma
csöndben hirdette ki az ítéletét:

- A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból
lecsapja, és az egyletből kizárja. Jegyző úr!

- Jelen! - szólt Leszik.

- Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak
nyilvánítja, és írja a nevét kisbetűvel.

Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a
legszigorúbb büntetés. És sokan állták körül Lesziket, aki azonnal
a földre ült, a térdére fektette azt az ötkrajcáros füzetet, mely az
egylet jegyzőkönyve volt, s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy:

`nemecsek ernő áruló!!!`

Így vette el Nemecsek Ernőtől a gittegylet a becsületét...

Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő, rohant
a Kinizsi utca felé, ahol Boka lakott egy kis, szerény földszintes
házban. Berohant a kapu alá, s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.

- Nini! - mondta Boka, mikor magához tért. - Hát te mit keresel itt?

Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait, s a kabátjánál fogva húzta
Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.

- Te ezt mind hallottad, láttad? - kérdezte futtában Boka.

- Hallottam is, láttam is.

- És még ott van Geréb?

- Ha sietünk, még ott találjuk.

A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni
kezdett. Nekitámaszkodott a falnak.

- Te csak... - mondta - te csak siess oda... én... én... majd
kiköhögöm magamat.

És nagyokat köhögött.

- Meg vagyok hűlve - mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. -
A Füvészkertben hűltem meg... Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt
baj. De az üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon
hűvös volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.

Befordultak a Pál utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon,
nyílott a palánk kiskapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek
hirtelen megfogta Bokát.

- Ott megy!

Boka tölcsért csinált a kezéből, és harsány hangon kiáltott végig
a csöndes kis utcán:

- Geréb!

Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyot
nevetett. És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál utca
házai közt élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette
őket.

A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket.
Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem
szóltak egymáshoz egy árva szót sem, s most már csöndesen ballagtak a
grund kisajtaja felé. Belülről a labdázó fiúk víg lármája hallatszott
ki, s aztán egy harsány kiáltás: a gittegyletiek éljenezték az új
elnöküket... Odabenn még senki se tudta, hogy ez a kis darabka föld
talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepehupás pesti
föld, ez a két ház közé szorított kis rónaság, ami az ő
gyereklelkükben a végtelenséget, a szabadságot jelentette, ami
délelőtt amerikai préri volt, délután Magyar Alföld, esőben tenger,
télen az Északi-sark, szóval a barátjuk volt, s azzá változott, amivé
ők akarták, csak hogy mulattassa őket.

- Látod - mondta Nemecsek -, ők még nem is tudják...

Boka lehorgasztotta a fejét.

- Nem tudják - ismételte csöndesen.

Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg
okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor
meglátta Boka szemében az első könnyet, és hallotta, amint az elnök,
maga az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta:

- Hát most mit csináljunk?
V.
Két nappal ez után, csütörtökön, mikor a Füvészkertre ráborult az
este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe
lépett.

- Tisztelegj! - kiáltotta az egyik.

S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken
megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének,
Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.

- Itt vannak mind? - kérdezte az őröktől.

- Igenis, kapitány úr!

- Geréb is itt van?

- Ő volt az első, kapitány úr.

A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték
lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes
vörösingesek.

Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:

- Tisztelegj!

És a sok hosszú, ezüstpapiros lándzsa felugrott a fejek fölé.

- Sietnünk kell, fiúk - mondta Áts Feri, miután viszonozta a
köszöntést -, mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz.
Gyújtsátok meg a lámpát.

A lámpát sose volt szabad addig meggyújtani, amíg a vezér meg nem
érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is
a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyújtotta a lámpát, s a
vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt,
mindenki a vezér szavát várta.

- Van valami jelentenivaló? - kérdezte ez.

Szebenics jelentkezett.

- Nos?

- Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld
zászló, amit kapitány úr a Pál utcaiaktól zsákmányolt.

A vezér összeráncolta a szemöldökét.

- A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?

- Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a
tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a
kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.

- Lábnyomokat láttál?

- Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap is
fölhintettem finom homokkal a rom belsejét, s mikor ma megvizsgáltam,
találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a
szögletbe vezetett, ahol a zászló volt, s aztán a szöglettől kivezetett
a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a
föld.

- A lábnyom kicsi volt?

- Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki
van köztünk a legkisebb lába.

Nagy csönd lett.

- Valami idegen járt a fegyvertárban - mondta a vezér. - Mégpedig Pál
utcai fiú volt.

Moraj futott végig a vörösingesek közt.

- Onnan sejtem - folytatta Áts -, mert ha valami más gyerek lett
volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak
a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál utcaiak,
hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről, Geréb?

Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt.

Felállott.

- Nem tudok róla.

- Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a
dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a múltkor.
Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros
cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek
voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselőtelepig,
és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig
ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés
volt ránk nézve, és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is
elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát
Geréb jelentést fog tenni, s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk
háborúba.

Gerébre nézett.

- Geréb! Állj fel!

Ismét felállt Geréb.

- Halljuk a jelentést. Mit végeztél?

- Én... - mondta kissé zavartan a fiú - azon a véleményen voltam, hogy
talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam,
hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam... és miért legyek
éppen én az oka, hogy... szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki
a telepre felügyel, és aki most majd ki fogja őket onnan... onnan...

Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a
szemébe Áts Feri. És meg is szólalt erős, mély hangján, melytől
annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért
megharagudott rájuk:

- Nem - bömbölte -, te, úgy látszik, még mindig nem ismered a
vörösingeseket! Nem megyünk mi vesztegetni meg alkudozni! Ha
nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót,
se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!

Mindnyájan hallgattak, és Geréb lesütötte a szemét.

Áts Feri fölállott:

- Ha gyáva vagy, eridj haza!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon
megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk
közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát
fölemelte a fejét, és bátor hangon próbált beszélni:

- Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok
nektek!

- Ez már beszéd - mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem
rokonszenvezik a jövevénnyel. - Ha velünk akarsz maradni, leteszed
a fogadalmat a mi törvényeinkre.

- Szívesen - mondta Geréb, és föllélegzett.

- Adj hát kezet!

Kezet fogtak.

- Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd neked
is ad lándzsát és tomahawkot, s beírja a nevedet a titkos névsorba.
És most hallgass ide! Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját
holnapra tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat
fele a Mária utca felől megy be, és elfoglalja az erődöket. A csapat
másik felének te fogod kinyitni a Pál utcai kiskaput, s ez a rész
ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé
menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk
labdaterület kell, és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!

Mindenki fölugrott.

- Éljen! - kiáltották mind a vörösingesek, és lándzsáikat a magasba
emelték.

A vezér csöndet intett.

- Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál
utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

- Nem hinném - felelt az új hadnagy. - Még ha itt is volt valaki
közülük a múltkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott
a sötétben.

- Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?

- Nyugodtan.

- Nem fognak gyanítani semmit?

- Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem,
mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Egy éles hang vágott egyszerre közbe:

- Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

- Ki szólt?

Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:

- Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött.
S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami
a nagy fa lombjai közt, s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú
mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan
letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek, és
farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával. Senki se szólt
egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis
vendég.

Geréb elsápadt.

- Nemecsek! - mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is:

- Igen, Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál
utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni!
Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb.
És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk
mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta.
De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor
volna, hát akkor gondoltam: "Megállj, majd én megmutatom neked, hogy
akad még a Pál utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek,
a közlegény!" Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást,
visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem, amit
akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert
magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen
én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak!

Kipirult, ahogy így beszélt, és kitárta a két karját. Az egyik
kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz
térni ámulatukból, és csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki
az égből pottyant közibük, s aki itt bátran, hangos szóval kiabált
az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná
páholni ezt az egész társaságot, a két erős Pásztorral és Áts Ferivel
együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis
Nemecsekhez, és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik
Pásztor állt a jobb oldalán, és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy
kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts
Feri hangja:

- Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csodálkozva néztek a vezérre.

- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy,
Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk
vörösingesnek!

Nemecsek tagadólag rázta a fejét.

- Nem én! - mondta dacosan.

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól.
Sápadtan, komoly tekintettel állott ott, és megismételte:

- Nem én!

Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:

- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit
közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első,
akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz...

És hátat fordított neki.

- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félvállról felelt:

- Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge
kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak
átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a
fogát, és egy hang se röppent el az ajkáról.

- Megvan! - jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést
fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén,
és összeszorította az ajkát.

Áts Feri feléje fordult, és intett a Pásztoroknak:

- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem... fürösszétek meg
egy kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a
Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe,
és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa
alatt, és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly:
a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve, s már napok óta köhögött. Az
édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról,
de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról,
és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se
szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat
nevettek volna rajta, és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most
nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját.
Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget
partjára vezessék, s ott a két Pásztor belenyomja a sekély vizű tóba.
Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta
össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe, s e
pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot
jártak a parton, a sapkáikat dobálták, és nagyokat kurjantottak:

- Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő kiáltásuk.

És a sok "huja-hopp!" összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte
föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú
szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott
állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével
integetve a kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most
tört ki amúgy istenigazából a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros
ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját
megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna.
Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött
pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

- Béka!

- Ittál?

- Miért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes
kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját,
és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:

- Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt:

- Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb
volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig
a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim
ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor
magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten, az
idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek
nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm
hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és
ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg
holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre.
Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába,
elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek
mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek
beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni!
Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben,
mert ők voltak az erősebbek! Most meg beledobtatok a vízbe, mert ti
vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem
meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett
volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok
vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki,
aki ott áll, ni... ott...

Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt
a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére,
víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb
szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott
volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a
pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha
templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint a
Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...

A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:

- Elmehetek?

Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:

- Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult
a híd felé.

Egy kéz se mozdult, egyetlenegy fiú se moccant meg a helyéről. Most
mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi
férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen... A hídnál álló
két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni
egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri
mély, dörgő hangja:

- Tisztelegj!

És a két őr haptákba vágta magát, s magasba emelte ezüstös végű
lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat, és valamennyien
a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű
lándzsák megvillantak a holdfényben. Csak a Nemecsek léptei dobogtak
a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami
cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár... Nemecsek
elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás
közepén állott, és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb,
fehéren, mint a fal. Motyogott valamit.

- Tudod... kérlek... - kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven
álló fiúkhoz, és odaállt az idősebb Pásztor elé.

- Tudod... kérlek - motyogta neki is.

De Pásztor követte a vezére példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek,
aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán
megszólalt, fojtott hangon:

- Úgy látszik, elmehetek.

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen
az imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a
híd karfájára támaszkodtak, és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei
is elhangzottak a Füvészkert csöndjében...

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult,
és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe,
úgyhogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte
tőle:

- Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a Múzeum-kertben?

Pásztor csöndesen felelt:

- Én.

- Az öcséd is ott volt?

- Igen.

- `Einstand` volt?

- Az.

- Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől
golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés.
A vezér szigorúan végignézett rajtuk, és ellentmondást nem tűrő hangon,
de nyugodtan szólt:

- Fürödjetek meg!

A Pásztorok értetlenül néztek rá.

- Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg!

És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, azt mondta:

- Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a
Pásztorokra, s most már sürgető hangon mondta:

- No, fürödjetek meg! Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult.

- Hátra arc! Ne bámuljátok őket!

A vörösingesek sarkon fordultak, és hátat fordítottak a tónak. Sőt
Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok
a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba, s
engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak
a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett, s meggyőződött
arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a
parancsot:

- Letenni a fegyvert! Indulj!

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfújták a lámpát, és
csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a
hídon, és eltűnt a Füvészkert sűrűjében...

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták
kezüket a zsebükbe, ahogy szokták, s ők is elindultak. Egy szót se
beszéltek egymással, és nagyon szégyellték magukat.

A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében...

MOLNÁR FERENC
A Pál utcai
VI.
Mikor másnap délután a fiúk úgy fél három körül sorra beszállingóztak
a grund kisajtaján, a palánk belső részén nagy papírlapot láttak, mely
négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkákhoz szögezve.

A nagy papírlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka
írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak
éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes
szövege így hangzott:

KIÁLTVÁNY!!!

MOST MINDENKINEK TALPON KELL LENNI!

BIRODALMUNKAT NAGY VESZEDELEM FENYEGETI,
ÉS HA NEM LESZÜNK BÁTRAK,
AZ EGÉSZ TERÜLETET ELVESZIK TŐLÜNK!

VESZÉLYBEN A GRUND!

A VÖRÖSINGESEK MEG AKARNAK BENNÜNKET TÁMADNI!

DE MI OTT LESZÜNK, ÉS HA KELL,
ÉLETÜNKKEL IS MEGVÉDELMEZZÜK BIRODALMUNKAT!

MINDENKI TELJESÍTSE KÖTELESSÉGÉT!

AZ ELNÖK

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A labda csöndesen pihent
Richter zsebében, mert ő volt a labdatáros. A fiúk föl-alá járkáltak,
beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra
visszatértek a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor
is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is
megtanulták, és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le
az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért
tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a
palánkhoz, újra elolvasták, és aztán maguk is egy farakás tetejére
másztak, és ők is elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a
maga nemében. Igazán nagyon nagy lehetett a baj, s igen komoly a
veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát
ki a saját legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb
neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból
jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is,
mert úgy számított, hogy itt a grundon fogja rajtakapni, s itt
fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka
se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a
Füvészkertbe, s ott az ellenséges hadak táborának kellős közepén
világraszóló botrányt csinál... Ezt csak ma délelőtt tudta meg az
elnök az iskolában, a latinóra után, mikor a pincében, ahol a pedellus
a vajas kenyeret árulta, Nemecsek félrehívta, és mindent elmondott
neki. A grundon azonban még fél háromkor is teljes bizonytalanság
uralkodott, s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz
járult még egy külön izgatottság is. A gittegylet kebelében botrány
tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett, és használhatatlanná
vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez
kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után
magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet
meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességét a legrútabbul
elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb
kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment,
és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának
sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírni
arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette,
hogy miről van szó.

- Jól van - mondta -, de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli
gyűlést csak holnapra fogom összehívni.

De Barabás lármázott:

- Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt!

- Tőled?

- Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja
össze a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál
utcaiak jelszava:

- Hahó, hó! Hahó, hó!

Mind odanéztek. Boka lépett be a kiskapun. Mellette Nemecsek jött,
nagy, piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése
megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett:

- Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk
Bokát.

- Ebbe belenyugszom - felelt Barabás, de már akkor a gittegylet tagjai
a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek, és ezer kérdéssel
ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán
nagy figyelem közepette ezt mondta:

- Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem
fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak, és megtudták,
hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a
háború.

- Igen, holnap - folytatta Boka -, és így mától kezdve kihirdetem az
ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel
tartozik, s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni.
Ne higgyétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek
erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se
akarunk azonban kényszeríteni, és ezért még most kijelentem, hogy aki
nem akar a harcban részt venni, az jelentkezzék.

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a
felszólítást:

- Aki nem akar részt venni a háborúban, az álljon elő! Nem áll elő
senki?

Egyszerre kiáltottak mind:

- Senki!

- Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt
lesztek.

Sorra mindenki Boka elé járult, és Boka mindeniktől a szavát vette,
hogy holnap eljön.

Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:

- Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő, és az be ne
tegye ide többé a lábát, mert bottal verjük ki.

Leszik kilépett a sorból.

- Elnök úr - mondta -, mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.

Erre halálos csönd lett. Mindenki kíváncsian figyelt, hogy ugyan mi
is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti
tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt
a többiek előtt kapja rajta.

Többen kérdezték:

- Mi van Gerébbel?

- Semmi - felelt nyugodtan Boka. - Arról majd máskor beszélünk. Most
egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a
parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek
valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak
egymással, béküljenek ki.

Csönd lett.

- Nos? - kérdezte az elnök. - Nincs köztetek haragos?

Weisz szerényen szólt:

- Én úgy tudom...

- No, ki vele!

- Hogy... Kolnay... meg Barabás...

Boka ránézett Barabásra.

- Igaz ez?

Barabás elpirult.

- Igen - mondta -, a Kolnay...

Kolnay meg azt mondta:

- Igen... a Barabás...

- Hát béküljetek ki azonnal - rivallt rájuk Boka -, mert különben
mind a kettőtöket kidoblak innen! Harcolni csak úgy lehet, ha
mindnyájan jó barátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odasomfordált Boka elé, és kénytelen-kelletlen nyújtott
egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás
megszólalt:

- Elnök úr!

- Mi kell?

- Egy kikötésem volna.

- Nos?

- Az hogy... hogy ha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg
bennünket, akkor... akkor... én megint haragban lehessek a Kolnayval,
mert...

Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a
szempillantással:

- Hallgass!

Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit, és sokért nem adta
volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman
mosolygott...

- Most pedig - szólt Boka - , közlegény, adja ide a haditervet!

Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez, és egy papírlapot vett
onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki.

A haditerv ilyen volt:


[PALUTCAI.GIF]


Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kíváncsian
várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig
elkezdte magyarázni a haditervet:

- Figyeljetek jól ide! Nézzétek mindig a rajzot! Ez itten a mi
birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint,
egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál utca felől és a Mária utca
felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe `A` és `B` van írva,
jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az `A` zászlóalj áll
három emberből, Weisz vezérlete alatt. A `B` zászlóalj szintén három
emberből, Leszik vezérlete alatt. A Mária utcai kaput szintén két
zászlóalj védi. Itt a `C` csapat vezére Richter, a `D` csapat vezére
Kolnay.

Egy hang szólt közbe:

- Mért nem én?

- Ki volt az? - szólt szigorúan Boka.

Barabás jelentkezett.

- Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak!
Ülj le!

Barabás motyogott valamit, és leült. Boka pedig folytatta a
magyarázatot:

- A fekete pontok, melyek `E` betűkkel és számokkal vannak jelölve,
az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgyhogy két-három ember
elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly
közel vannak egymáshoz, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik erőd
is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária utcai
rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az `A`
és `B` csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki
megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig
maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

- Igen! - volt az egyhangú válasz.

A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül
a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő, és
buzgón jegyezték azokat, amiket az elnök-hadvezér mondott.

- Na mármost - mondta Boka -, ez volt az elhelyezés. Most jön a
tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól! Az `A` és `B`
csapatok, mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz
arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.

- Kinyitjuk?

- Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a
harcot. Jöjjenek előbb be, és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát
kinyitják a kaput, és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük
is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök
megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál
utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább
azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által
alkotott vonalon keresztülhatoljanak, és a grundon maradjanak. A
másik hadsereg, a Mária utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap.
Figyeljetek jól, Richter és Kolnay! A `C` és `D` zászlóalj a Mária
utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapata a Mária utca
felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendbe állnak. Mikor a nagykapun
bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel.
Ide nézzetek... a térképre... látjátok? A `C` zászlóalj, ez a tied,
Richter... beszalad a kocsiszínbe...

Az ujjával mutatta.

- Ide, ni. Érted?

- Értem.

- A `D` zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó kunyhójába.
Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb! És nézzétek
jól a térképet! A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a
gőzfűrészt, és a gőzfűrész mögött szembe találják magukat az 1., 2.
és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban
a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót
kunyhójából, és hátba támadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran
harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül, és kénytelen megadni magát. Ha
pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a kunyhóba, és rájuk
zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a `C` zászlóalj a kunyhó
mellett, a `D` zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve, a 6. számú
erőd mellett bukkan ki, és az `A` és `B` segítségére siet. Az 1.
és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy,
és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az `A`, `B`, `C` és `D`
zászlóalj egy vonalba sorakozva támad, és hajtja a Pál utcai kapu
felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött
bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz
ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál utcai kapun!
Megértettétek?

Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak, és
kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy,
piros, horgolt kendőt, és náthás hangon kiáltott bele az általános
éljenzésbe:

- Éljed az eldök!

- Éljen! - volt rá a felelet.

De Boka újra intett.

- Csönd! Még egyet. Én a `C` és `D` zászlóalj közelében fogok
tartózkodni a hadsegédemmel. Amit őáltala üzenek, azt úgy kell
vennetek, mintha én parancsoltam volna.

Egy hang megkérdezte:

- Ki a hadsegéd?

- Nemecsek.

Egypáran összenéztek. A gittegylet tagjai egy kicsit lökdösték is
egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:

- Szólj már, no!

- Te szólj!

- Miért én? Szólj te!

Boka csudálkozva nézett rájuk.

- Talán valami kifogástok van ellene?

Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:

- Igen.

- Ugyan micsoda?

- A gittegylet közgyűlésén, a múltkor... mikor...

Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:

- Elég! Hallgass! Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaitokra! Nemecsek
lesz a hadsegédem, és punktum. Aki egy szót szól ellene, az
haditörvényszék elé áll.

Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús
időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy
Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a
gittegylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a
gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos
szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s
akinek a nevét ők kisbetűvel írták be az egylet fekete könyvébe.
Pedig ha tudták volna...

Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda
melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a
maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk olyan
izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez
megtörtént, Boka kiadta a parancsot:

- Mindenki helyezkedjék el! Hadgyakorlatot fogunk tartani.

Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.

- Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! - kiáltott utánuk
Boka.

Most magára maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel.
A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.

- Ernő - mondta neki szelíden Boka -, csavard vissza a kendőt a
nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.

Nemecsek hálásan nézett a barátjára, és úgy engedelmeskedett neki,
mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy, piros, horgolt
kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.

Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:

- Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe.
Figyelj jól...

De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig
még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:

- Bocsáss meg - mondta -, de előbb szeretnék neked valamit mondani.

Boka összeráncolta a szemöldökét.

- Mi az?

- Itt az előbb a gittegylet tagjai...

- Ugyan, kérlek - kiáltott türelmetlenül az elnök -, te is komolyan
veszed ezeket az ostobaságokat?

- Igen - felelt Nemecsek -, mert ők is komolyan veszik. És én érzem,
hogy ők buták, és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem,
de azt nem szeretném, ha te... ha te... ha te is megvetnél.

- Ugyan miért vetnélek meg?

A nagy, vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:

- Mert ők kimondták rólam... hogy... hogy áruló vagyok...

- Áruló? Te?

- Igen. Én.

- No, erre igazán kíváncsi vagyok!

És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket.
Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gittegylet tagjai titkos
fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen,
és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe
belépni. Hogy áruló és becstelen.

És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok,
főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök
nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű
közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete
könyvbe, csupa kisbetűvel.

Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint.
Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt,
de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint
mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell
megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.

- Jól van, Ernő - mondta -, csak te menj a dolgod után, és ne törődj
velük. Most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer
túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj
hamar az 1. és 2. számú erődhöz, és vidd a parancsot, hogy azonnal
másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy
mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.

A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált, és ámbátor e
percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt
az ő becsületének a kérdése halasztást szenved - minden keserűségét
elfojtotta, és katonásan szólt:

- Igenis, elnök úr!

Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld, és a hadsegéd
nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből
buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon
látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet
előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásából
tudjuk.

Boka pedig egyes-egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy darab
bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért
Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagyváros közepén, hanem
valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap
egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem
hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén, és várta a parancsot.
Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis
társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok,
a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni
szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép
feladatra vállalkozott.

"Igenis - mondta magában -, meg foglak védeni benneteket!"

Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé,
melyek mögül kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye,
s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppoly vígan és éppolyan
gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi,
mintha nem is volna most kockán minden, de minden...

Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő
csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe.
Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi,
s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze,
igazi csatatéren - nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab
föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának
neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy,
komoly és bátor csatát?

Csöndesen szállt le a kora tavaszi alkony, ahogy Boka így tűnődött.
Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson
az erődök legénységén.

A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik
feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták,
s mindenki haptákba állt.

De a vezér egyszerre csak megállt a feleúton, és hátranézett. Mintha
hallgatóznék. Aztán megfordult, és gyors léptekkel sietett vissza,
a palánk kisajtajához.

Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a
kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.

- Te vagy az? - mondta zavartan.

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta
maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb
most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és
szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta,
hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se
szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással
szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt
meg:

- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.

Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon
felelt:

- Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy
ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

- Nézd, Boka - mondta -, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél.
Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez
pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.

Csöndesen szólt Boka:

- Te ide mint jó barát nem jöhettél.

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni
fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen
csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta.
Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan
beszélt:

- Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.

- Azt nem lehet - mondta Boka.

- De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a
zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek
visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek
kezéből...

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának
felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve,
látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a
szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely
csaták hevében rongyolódott el.

- A zászlót - mondta Boka - majd visszavesszük a vörösingesektől mi
magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden...
Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé
együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni
Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

- János - mondta elfulladó hangon -, én belátom, hogy nagyot vétettem
ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!

- Ó - felelt Boka -, én már megbocsátottam neked!

- És visszavesztek?

- Azt már nem.

- Semmi módon?

- Semmi módon.

Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan
mondta neki:

- Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen
haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a
vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.

- Hát jó - szólt -, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet.
De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a
vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

- Ugyan micsoda?

- Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te
megtudod...

Nagyot nézett erre az elnök.

- Ezt nem értem.

- Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult.
Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: - Hiába
kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?

- Hiába.

- Akkor hát... nem is kérlek.

Kirohant, és becsapta a kisajtót. Boka egy pillanatig habozott.
Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is
mozdult, hogy utánamenjen, hogy utánakiáltson: "Gyere vissza, de aztán
jól viseld magad!" - mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a
nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál utcában. Amikor
kinevette őket. Mikor ott álltak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén,
szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján
nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük.

"Nem - szólt önmagának -, nem hívom vissza. Ez rossz fiú."

Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg
kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind
valamennyien, és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak,
akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán
sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem,
mindenik visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni Boka és
Geréb között. És amikor Geréb kiment, s Boka a farakások felé indult,
az elfojtott izgatottság kitört, és az egész hadsereg hirtelen,
egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni.

- Éljen! - hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől,
és sapkák repültek a levegőbe.

- Éljen az elnök!

S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty,
amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha mégúgy
összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze hogy
Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét, és vigyorogva mondta:

- Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!

Boka pedig megállott a grund közepén, és meghatva, boldogan szalutált
a hadsereg felé. Most megint a nagy Napóleonra gondolt. Azt szerette
ilyen nagyon az ő öreg gárdája...

Mindenki látta a jelenetet, és most már mindenki tisztában volt
Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban,
de látták a mozdulatokat, és ezekből megértettek mindent. Látták
Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták,
amikor Geréb sírva fakadt, s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a
kapuban visszafordult, s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek
egy kissé.

Ezt suttogta Leszik:

- Jaj... hátha most megbocsát neki!

De amikor Geréb mégis elment, és látták, hogy Boka tagadólag rázza
a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az
"éljen!", amikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az
elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és
megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint
kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a
torkuk.

- Kemény legény vagy, papuskám! - mondta Csónakos büszkén. De meg is
ijedt, és kijavította hirtelen: - Nem "papuskám"... bocsánat... elnök
úr.

S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak,
csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg, s
repültek a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott
szerepet mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.

- Győzni fogunk! - hallatszott mindenünnen.

- Ki fogjuk őket verni!

- Össze fogjuk kötözni a foglyokat!

- Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!

Csak Boka maradt komoly.

- Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség - mondta nekik. - Majd háború
után legyetek jókedvűek. Most pedig, aki akar, hazamehet. Még
egyszer mondom: aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!

Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem
hazamenni. Csoportokba oszlottak, és a Geréb-ügyet beszélték meg.

Barabás rikácsoló hangon kiabált:

- Gittegylet! Gittegylet!

- Mit akarsz? - kérdezték a fiúk.

- Közgyűlés!

Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megígért, s
melynek színe előtt neki tisztáznia kell magát ama vád alól, hogy
az egyleti gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.

- Hát jó - mondta -, közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljanak
félre.

És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak
a farakások közül, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a
közgyűlést.

- Halljuk, halljuk! - kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon
szólt:

- Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.

- Khm, khm... - köszörülte a torkát vészjóslóan Barabás. - Tisztelt
közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt
már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni.

- Ohó! Ohó! - kiáltotta az ellenpárt.

- Nekem hiába ohóznak - ordított a szónok -, mert én tudom, hogy
mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot
egy kicsit, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most...

Hirtelen abbahagyta. A palánk kiskapuján erős zörgetés hallatszott,
s mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett
tudni, nem az ellenség jön-e.

- Ki volt az? - kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek.

Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.

- Az ajtón zörögnek - mondta reszkető hangon Kolnay, s azzal kinézett
a palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult
a fiúk felé. - Egy úr van itt.

- Egy úr?

- Igen. Egy szakállas úr.

- Hát nyisd ki neki!

Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy,
fekete galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt, és szemüveget
viselt. Megállott a küszöbön, és bekiáltott:

- Ti vagytok a Pál utcai fiúk?

- Igen! - felelt az egész gittegylet egyszerre.

Erre bejött a köpönyeges ember, és egyszerre szelídebben nézett
rájuk.

- Én Gerébnek az apja vagyok - mondta, miközben becsukta maga
mögött a kiskaput.

Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött
ide. Leszik oldalba lökte Richtert:

- Szaladj, hívd ide Bokát!

Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt
dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gittegylethez
fordult:

- Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?

Kolnay állott elő.

- Mert elárult minket a vörösingeseknek.

- Kik azok a vörösingesek?

- Az egy másik csapat fiú, akik a Füvészkertbe járnak... de most el
akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs labdaterületük.
Ezek a mi ellenségeink.

A szakállas ember összeráncolta a homlokát.

- A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi
baja, de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam,
annyit bevallott, hogy árulással gyanúsítjátok. Hát erre azt mondtam
neki: "Én most veszem a kalapomat, és elmegyek azokhoz a fiúkhoz.
Beszélni fogok velük, és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből.
Ha nem igaz, akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek
tőled. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád
világéletében becsületes ember volt, és nem fogja tűrni, hogy az ő
fia a pajtásainak az árulója legyen." Ezt mondtam neki. Hát most
itt vagyok, és felszólítalak benneteket, mondjátok meg becsülettel,
igaz lelketekre, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?

Néma csönd lett erre.

- Nos? - ismételte Geréb apja. - Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az
igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat,
vagy hogy büntetést érdemel-e.

Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó
köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia
jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult.

- Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod.
Mikor árult el? Hogy árult el?

Kolnay hebegett:

- Én... én... én csak hallottam...

- Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja?

Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek. Richter
hozta őket. Kolnay föllélegzett.

- Kérem - mondta -, ott jön... az a kis szőke... az a Nemecsek... az
látta. Az tudja.

Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest
a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:

- Boka! Gyertek csak ide!

- Most nem lehet - felelt Boka -, tessék egy kicsit várni. A
Nemecsek nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott... most haza
kell kísérnem...

A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott:

- Te vagy az a Nemecsek?

- Igen - mondta halkan a kis szőke, és odament a fekete emberhez. Ez
szigorúan mondta neki:

- Én Geréb apja vagyok, és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e
a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod.
Hát felelj igaz lelkedre: igaz-e, vagy nem?

Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt.
Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt
körülötte az egész világ... Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki
olyan szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni
a rossz tanulókkal... ez a sok bámuló fiú... a háború... ez a sok
izgalom, minden... és ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt
az is, hogy ha valóban áruló a Geréb fiú, akkor nagy baja lesz...

- Felelj! - sürgette a fekete ember. - Most beszéljetek! Felelj!
Áruló volt?

És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó
szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall
valamit:

- Nem, kérem. Nem áruló.

Az apa büszkén fordult a többiek felé.

- Hát akkor hazudtatok?

A gittegylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott.

- Haha! - mondta gúnyosan a fekete szakállú ember. - Hát hazudtatok!
Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!

Nemecsek alig állott a lábán. Szerényen kérdezte:

- Elmehetek?

A szakállas ránevetett.

- Elmehetsz, te kis mindentudó!

És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme
előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a
fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében.
"Fiúk, az erődökre!" - süvített egy hang. Majd egy másik hang ezt
mondta: "Áruló a fiam?" És a fekete ember gúnyosan nevetett, és
nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja... és
ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki...

Nemecsek levette a kalapját.

- Kinek köszönsz? - kérdezte tőle Boka. - Hiszen egy lélek se jár az
egész utcában.

- Rácz tanár úrnak köszönök - mondta halkan a kis szőke.

És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a
kis barátját.

Benn a grundon előállt Kolnay, és ezt mondta a fekete embernek:

- Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki,
és kitagadtuk az egyletből.

Az apa boldog volt, és ráhagyta:

- Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete.

És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői út sarkán még
látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton
a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan,
nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes
fájdalmával, és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:

- Kisbetűvel írták a nevemet... kisbetűvel írták az én szegény,
VII.
Másnap délelőtt a latinórán oly nagy volt az izgalom az egész
osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.

A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra,
aki éppen felelt, s nemcsak a Pál utcaiak voltak ilyen rendkívüli
állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy
hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben, s még a felső
osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is
nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi
reáliskolába jártak, s így a gimnázium a Pál utcaiaknak kívánta a
győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték
ehhez a győzelemhez.

- Mi van ma veletek? - kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. -
Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!

De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett
azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon
mondta:

- Persze, itt a tavasz, a golyózás, labdázás... most nem esik jól az
iskola! Majd adok én nektek!

De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelíd lelkű ember
volt.

- Leülhetsz! - szólt annak, aki felelt, és keresgélni kezdett a
noteszében.

Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki
visszafojtotta a lélegzetét, még az is, aki jól fel volt készülve, és
mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben
a lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz
melyik lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és
B betűsök lélegzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen
visszafordított az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett
jókedvük.

Böngészett a névsorban, és aztán halkan ezt mondta:

- Nemecsek.

- Nincs itt! - harsogta az osztály. És egy hang, egy jól ismert Pál
utcai hang hozzátette:

- Beteg.

- Mi baja?

- Meghűlt.

Rácz tanár úr végignézett az osztályon, és csak ennyit mondott:

- Mert nem vigyáztok magatokra.

De a Pál utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem
vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az
első padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban,
de most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy
ez a Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólván: a
hazáért hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer
véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a
világért nem árulta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most
már mindenki tudta, még a gittegylet is. Sőt a gittegylet kebelében
mozgalom is indult meg aziránt, hogy Nemecsek nevét kitöröljék a
fekete könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve,
hogy előbb javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre, s csak
azután töröljék-e ki, avagy hogy kitöröljék minden teketória nélkül.
Minthogy Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória
nélkül kell kitörölni, természetes, hogy Barabás pártot alakított,
mely azt vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.

De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le,
melyet ma délután kellett megvívni. A latinóra után tömegesen jöttek
idegen osztálybeliek Bokához, s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni.
Boka mindenkinek azt felelte:

- Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk
megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is,
mint mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már
csak magunk akarunk harcolni.

Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei
jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien
ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a szomszéd
kapualjban, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.

- Ifiúr - mondta -, ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!

Boka mosolygott.

- Csak bízza ránk, öregem!

És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak
körülvették a Pál utcaiakat, és mindenféle hasznos tanácsokkal látták
el őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál utcait
arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak.
Ismét mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniök a
küzdelmet. De erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete
az volt, hogy a harc megkezdésekor a kaput be kell csukni, s csak
akkor kell a kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé
szorítják az ellenséget.

De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban
két órakor már a grundon kellett lenniök. És egynegyed kettőkor már
néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt, és csak
az iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor
gúnyosan szólt rá a törökmézes emberre:

- Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen
azzal a sok szeméttel!

Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt,
neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott.
Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának
van igaza.

És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál utcaiak színeit viselő
piros-zöld sapkával megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott
a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész
társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen
feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál utcaiak hadserege a csata
napján, éppen a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt,
mind hadnagy, főhadnagy, kapitány volt. Maga a közlegény, maga a
tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a Rákos utca egyik kertes kis
házában, annak is egy csöpp kis ágyában, betegen.

Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta:

- Vigyázz!

Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt:

- Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert
ez csak békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a
tábornoki címet.

Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban
fölemelő, szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján,
a legnagyobb veszedelem idején Boka fölvette a tábornoki címet. Majd
hozzátette:

- És most utoljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés
ne legyen.

El is mondta, s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs
minden szavát, feszülten figyeltek.

És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok:

- Mindenki a helyére!

Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt
Boka mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet
teljesítette. Az oldalán sárgaréz trombita függött, amit közös
költségen vettek egy forint negyven krajcárért, mely összegben
benne volt a gittegyletnek egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona
is, amelyet a hadvezér hadicélokra egyszerűen lefoglalt.

Szép kis postástrombita volt, s ha belefújtak, éppúgy hangzott, mint
a katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával.
Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot
jelentett, s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki
siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton
megtanulták a fiúk.

Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére, és
a jobb lábát kilógatta a Pál utcára, bekiáltott:

- Tábornok úr!

- No, mi az?

- Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.

- Kit keres?

- Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.

Boka odament a palánkhoz.

- Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött,
hogy kémkedni jöjjön ide!

Az őrszem kihajolt az utcára úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán
jelentette:

- Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.

- No, hát ha igazi hölgy, akkor bejöhet!

És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött, és szétnézett a
grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban
szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.

- A Geréb úréktól hozom ezt a levelet - mondta. - Az ifiúr azt mondta,
hogy nagyon sürgős, és hogy válasz van rá...

Boka felbontotta a levelet, mely `Nagyreményű Boka elnök úrnak`
volt címezve, és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos
paksaméta. Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a
nővére levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végig-
végig teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden
oldal. Elolvasta.

A levélben ez volt:

`Kedves Boka!

Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba,
de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék
veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt
is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen
viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki
letagadta, hogy én elárultalak benneteket. Az apám olyan büszke volt,
amiért nem bizonyult rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a
'Lángba borult szigettenger'-t Verne Gyulától, amit már régen kértem,
csak hogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba
Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna
olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: "Hol a könyv, te csirkefogó?"
- éspedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt
mondta: "Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha
többé nem kapsz tőlem semmit!" - és már meg is kezdte, mert nem kaptam
ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanul szenvedett
énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanul egy kicsit
őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog,
amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek
velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És
végre ki is találtam a módját. Gondoltam: éppúgy fogom jóvátenni,
ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek
szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen
kimentem a Füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a
Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő
gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se
volt a szigeten a vörösingesek közül. Végre úgy négy órakor megjöttek,
és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most
már nem bántam, mert magam is Pál utcainak éreztem megint magamat,
akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert
azzal tiveletek érzek, és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem
sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: "Ez a Geréb azért
közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is
a Pál utcaiak küldték ide közénk kémkedni." És nagygyűlést tartottak,
és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek
mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el
vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc.
De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki, és erről olyan
csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejjebb kellett másznom
a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit,
meghallották a zörgést, és a Wendauer azt mondta: "Talán megint a fán
van az a Nemecsek?" - de ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se
néztek a fára, és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert
oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért
holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek
kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: "Ezek most azt hiszik,
hogy mert a Nemecsek mindent meghallott, mi meg fogjuk változtatni
a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már
másképp várnak bennünket." Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak,
és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen
képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam
már a kezemmel tartani magamat, és ha fél hétkor nem mentek volna
el, valószínűleg úgy elgyöngültem volna már a fáradtságtól, hogy
lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról,
pedig én nem vagyok barack, éspedig az nem is barackfa. De ez csak
vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor
üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról, és hazamentem, és
vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert
az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre
kérlek téged. Légy szíves, és hidd el, hogy igaz, amit írtam, és ne
hidd, hogy ez csak hazugság, és hogy én titeket félre akarlak vezetni
mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerülni
hozzátok, és ki akarom érdemelni, hogy bocsássatok meg nekem. Én
nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról
lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgysincs
nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg, és csak a Janó kutyája az
egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya, és én legalább fiú
vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem, és visszaveszel
engem, akkor én már ma eljövök, és a csatában veletek fogok harcolni,
és a harc hevében fogom magamat úgy kitüntetni, hogy ezáltal minden
hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e,
vagy ne jöjjek, és ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is,
mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig
én itt állok a Pál utca 5. sz. alatt a kapu aljában, és várom a
feleletet. Maradok hű barátod
Geréb`

Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem
hazudik, s hogy annyira megjavult, hogy érdemes visszavenni. Magához
intette tehát a hadsegédjét, Cselét.

- Hadsegéd - mondta neki -, fújja meg a harmadik számú trombitajelet,
amely azt jelenti, hogy mindenki jöjjön a tábornokhoz.

- Mi a válasz, kérem? - kérdezte a Mari.

- Maga várjon egy kicsit, Mari - felelt parancsoló hangon a tábornok.

És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul
bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi az,
hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták,
hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek, s egy perc múlva
ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben.
Boka felolvasta nekik a levelet, és megkérdezte tőlük:

- Visszavegyük?

És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre
ezt válaszolták:

- Vissza!

Boka pedig a cselédhez fordult, és így szólt:

- Mondja meg, hogy jöjjön ide. Ez a válasz.

Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat,
a fegyvereket... De aztán kipöndörült a kiskapun.

- Richter! - kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett
a sorból.
- Melléd fogom rendelni Gerébet - mondta a tábornok -, és te fogsz rá
vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod, és
bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért
mindig jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a
levélből is láthatjátok. Mindaz, amit már terveztünk, holnapra marad.
Ha ők nem változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben
marad.

Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem
zárt be senki, most berúgta valaki, s Geréb ugrott be rajta ragyogó
arccal, boldogan, mint aki az ígéret földjére végre beteheti a lábát.
De mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett
Bokához, és általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét.
A Pál utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején.

Szalutált, és ezt mondta:

- Tábornok úr, jelentkezem!

- Jó - mondta Boka minden ceremónia nélkül. - Richter mellé vagy
beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad
a csata napján, és akkor visszakaphatod a rangodat.

Azzal a hadsereg felé fordult.

- Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy
Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi
pedig megbocsátunk neki. Senki egy szóval ne bántsa, hibáját a szemére
ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most
be van fejezve.

Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: "Mégiscsak
okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok."

S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában
mi lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így
csöndesen diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején
lovagolt, egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig
kilógatott az utcára. Az arca rémült kifejezést öltött, s ijedten
dadogta:

- Tábornok úr... az ellenség jön!

Boka, mint a villám, ugrott a kapuhoz, és bereteszelte. Mindenki
Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan
kiáltott rá:

- Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!

Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját.

- Mi ez?! - ordított Boka.

Erre aztán nagy nehezen dadogott valamit Geréb:

- Talán... talán észrevettek fönn a fán... és így akartak
félrevezetni...

Az őrszem kinézett az utcára, s aztán leugrott a palánkról, fölkapta
a fegyverét, és a sorba állott a többiekhez.

- Jönnek a vörösingesek! - mondta.

Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az
utcára. Valóban jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két
Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy
kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól, és azzal integetett Boka
felé. Már messziről kiáltotta:

- Követek vagyunk!

Boka visszament a grundra. Szégyellte magát Geréb előtt egy kicsit,
amiért ilyen hirtelen meggyanúsította. Odaszólt Richternek:

- Bocsásd el! Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg,
Geréb!

Geréb szegény, föllélegzett. Már majdnem belekerült a csávába
ártatlanul. De az őrszem kikapott.

- Te pedig - kiáltott rá Boka - jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt
tüzet kiabálsz! Adta ijedős csacsija! - És vezényelt: - Hátra,
mindenki, a farakások közé! Velem nem marad itt más, csak Csele
meg Kolnay. Indulj!

A hadsereg katonás léptekkel ment el, és nemsokára eltűnt a farakások
mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld
sapka, mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott
nekik. Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt.
Fegyvertelenül jöttek, és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.

Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját, és a palánkhoz
támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül
követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a
trombitát is letette a földre.

Az idősebbik Pásztor lépett elő.

- Hadvezér úrhoz van szerencsém?

Csele felelt:

- Igen. Ő a tábornok.

- Mi követségbe jöttünk - mondta Pásztor -, és én vagyok a követség
vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük
a háborút.

Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék
is a sapkájukhoz emelték a kezüket, udvariasságból. Pásztor folytatta:

- Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk
ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.

Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja,
mikor felelt:

- A hadüzenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk.
Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.

- Mi sem akarjuk - szólt komoran Pásztor, és ahogy szokta, mellének
szegte a fejét.

- Én azt akarom - folytatta Boka -, hogy mindössze háromféle harcolási
mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják
jól a szabályokat, ugye?

- Igen.

- Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve, és többé
nem birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia.
Beleegyeznek?

- Bele.

- A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell.

- Úgy van.

- És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen
támadhatnak. Elfogadják?

- Elfogadjuk.

- Akkor nincs több mondanivalóm.

Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A
követség viszonozta a tisztelgést, és Pásztor ismét megszólalt:

- Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy
kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg.
És ha beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk,
mert olyan bátran viselkedett a múltkor nálunk, hogy mi az ilyen
ellenséget nagyon becsüljük.

- A Rákos utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg.

Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a
zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: - Indulj! - és a követség kivonult
a kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel
a tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket
elmondja nekik.

A követség pedig sietve masírozott a Rákos utca felé. Az előtt a
ház előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt
egy kislány, attól megkérdezték:

- Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek?

- Igen - mondta a kislány, és odavezette őket a szegényes földszinti
lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis, kékre mázolt
pléhtábla volt, ezzel a felírással: "Nemecsek András szabó".

Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. Nemecsek anyja, egy
szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához -
vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia -, bevezette őket
a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra
emelte a fehér zászlót. És itt is az egyik Pásztor lépett elő:

- Áts Ferenc üdvözletét küldi neked, és kívánja, hogy gyógyulj meg.

A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra
felült az ágyban. Boldogan mosolygott, és ez volt az első kérdése:

- Mikor lesz a háború?

- Holnap.

Erre elszomorodott.

- Akkor én még nem lehetek ott - mondta bánatosan.

De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel,
és a komor, vad arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:

- Nekem pedig bocsáss meg.

- Megbocsátok - mondta csöndesen a kis szőke, és köhögni kezdett.
Visszafeküdt a párnára, és Szebenics megigazította a feje alatt
a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:

- Na, most megyünk.

Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót, és mind a hárman
kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:

- Ti mind... ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok... hogy így
szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért... ezért... mind a
hárman kaptok most egy csésze csokoládét...

A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt.
De azért mégis előlépett Pásztor, és most az egyszer nem hajtotta
a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:

- Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!
VIII.
Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső, és az
iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt
hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De délfelé szépen
elállott az eső, és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes
tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet, s mikor a fiúk hazamentek
az iskolából, megint meleg volt, és friss illatokat hozott a szellő a
budai hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni
lehetett. Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt
egy kicsit délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak.

Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki, és már
háromnegyed kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek
még a zsebében volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De
most már nem volt oly nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem
tudták, mi lesz. De a követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot,
melynek helyébe a komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor
jönnek, és tudták, milyen lesz a harc. Forrott valamennyiben a
harckészség, és már szerettek volna az ütközet hevében lenni. Az
utolsó félórában azonban változást tett Boka a haditerven. Mikor a
fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták, hogy a negyedik és ötödik
erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek rögtön arra
gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta, és megrohanták Bokát:

- Láttad azt az árkot?

- Láttam.

- Ki csinálta?

- Janó csinálta ma hajnalban, az én megrendelésemre.

- Minek ez?

- Ezzel megváltozik a haditerv egy része.

Megnézte a jegyzetét, és előhívta az `A` és `B` zászlóalj
parancsnokait.

- Látjátok azt az árkot?

- Látjuk.

- Tudjátok, mi a sánc?

Nem nagyon tudták.

- A sánc - mondta Boka - arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne,
el legyen rejtve az ellenség elől, s csak a kellő pillanatban kezdje
el a harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál utcai kapunál
fogtok állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal
a sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a
Pál utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség
az erődök felé megy, mert nem látja a farakások tövében a sáncot.
Mikor ötlépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból a
fejeteket, és onnan hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az
erődök közben egyre tovább tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból,
és rávetitek magatokat az ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a
kapu felé, hanem megvárjátok, míg mi végzünk a Mária utcai résszel,
és csak mikor én rohamot fúvatok, akkor kergessétek őket a kapu felé.
Mire mi a Mária utcai részt beszorítottuk a kunyhóba, az első és
második erőd legénysége átrohan a többi erődbe, és a mi Mária utcai
seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok
őket. Értitek?

- Hogyne.

- És ekkor fúvatom a rohamot. Ekkor már kétszer annyian leszünk, mint
ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények
szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes
támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni.

Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz, és megigazgatta néhány
kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött bele.

Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott
a farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok
közül csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltűntek,
majd újra felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán
kicsiny piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő,
harmadik számú erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt
az, amit Áts Feri annak idején elvitt. Ennek a helyébe nem tűztek
másikat, mert ezt a csatában akarták visszafoglalni.

Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon
átment zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el,
s a vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte
Nemecsek, akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz
emlékezetes estén, amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant
a kis szőke a fáról, a Pásztorok kicsavarták a kezéből, és ismét
visszakerült a tomahawkok közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába.
Onnan legutóbb Geréb hozta el, hogy kedveskedjék vele a Pál
utcaiaknak. De már akkor megmondta Boka, hogy nekik visszalopott
zászló nem kell. Ők becsülettel akarják visszaszerezni a zászlót.

Tehát tegnap, alighogy eltávozott birodalmukból a vörösinges
küldöttség, egy Pál utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a
Füvészkert felé.

A Füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele
vezette a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél
fehér zászló volt, s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve
vitte Weisz.

Az őrök elibük álltak a fahídon:

- Állj, ki vagy?!

Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót, és magasra emelte. De
szólni - egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás.
Hát bekiáltottak a szigetre:

- Huja! Hopp! Idegenek vannak itt!

Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló.
Beeresztette a követeket a szigetre.

- Követségbe jöttetek?

- Igen.

- Mit akartok?

Csele előlépett:

- Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt,
de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába, és ha el
tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad.
Ezt üzeni a tábornokom!

Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papírból a zászlót,
s mielőtt átadta volna, megcsókolta.

- Szebenics fegyvertáros! - kiáltotta Áts.

- Nincs itt! - hangzott a sűrűből.

Csele megszólalt:

- Épp most volt nálunk követségben.

- Igaz - mondta Áts Feri -, ezt elfelejtettem. Hát jöjjön elő a
helyettes fegyvertáros.

Egy bokor ágai széthajlottak, és a kis fürge Wendauer jelent meg
a vezér előtt.

- Vedd át a követektől a zászlót - mondta -, és tedd el a
fegyvertárba.

Azzal a követekhez fordult.

- A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni.
Ez a válaszom.

Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót, annak jeléül, hogy
elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér.

- A zászlót - mondta - valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok.

Csönd volt. Nem felelt senki.

Áts megkérdezte:

- Geréb volt?

Csele haptákba vágta magát.

- Erre nincs megbízásom! - mondta katonásan, aztán rákiáltott a
legényeire: - Vigyázz! In-dulj!

És otthagyta a vezért. Nemhiába mondták Cseléről, hogy gigerli,
nemhiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt
katonásan csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek
senkit, még az árulót sem.

És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott
állott a zászlóval, és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér:

- Mit bámészkodol itten?! Vidd a zászlót a helyére!

Wendauer elkullogott, és közben azt gondolta: "Mégiscsak nagyszerű
fiúk ezek a Pál utcai fiúk! Íme, ez már a második közülük, aki
lefőzte a rettenetes Áts Ferit!"

Így került vissza hozzájuk a zászló. És ezért nem volt zászló a
harmadik számú erődön.

Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária utcai palánk
tetején lovagolt, a másik a Pál utcain. A farakások közül, a siető,
sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt,
és összecsapta a sarkát.

- Tábornok úrnak alássan jelentem, egy kérésem volna.

- Mi az?

- Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a harmadik erődbe menjek
vártüzérnek, mert az a sarkon van, és a legveszélyesebb. Meg azért
is, mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide.

- Igen. És mit akarsz?

- Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak.
Már cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó,
neki hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyíltan akarok harcolni,
a sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.

Boka végignézett rajta.

- Mégis derék fiú vagy, Geréb.

- Megengedi?

- Meg.

Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt.

- No, mit akarsz még? - kérdezte ez tőle.

- Csak azt akarom mondani - válaszolta kissé zavartan a vártüzér -,
hogy örültem, amiért azt mondtad: "Derék fiú vagy, Geréb", de nagyon
fájt, hogy így mondtad: "`Mégis` derék fiú vagy, Geréb."

Boka mosolygott.

- Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél.
Hátra arc, indulj! Eredj a helyedre.

És Geréb elmasírozott. Örömmel bújt be a sáncba, és rögtön hozzákezdett
a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos
alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:

- Megengedted?

- Meg! - kiáltott vissza a tábornok.

Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen
volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava
ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarokerődre, s
lehetett látni alulról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva
jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta
buksi fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat.

Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány
perc, és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások
hallatszottak:

- Talán meggondolták?

- Megijedtek!

- Cselt főztek ki!

- Nem jönnek!

Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes
hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen,
mindenki vágja magát vigyázzba, mert a tábornok megtartja az utolsó
szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt,
az elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária utcai
sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven
állt a nagykaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek.

- Rendben van - mondta Boka.

- Tudjátok a kötelességteket?

- Tudjuk. Futást színlelünk.

- Aztán... hátba!

- Igenis, tábornok úr!

Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta, és a nagy, rozsdás
kulcsot kívülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e.
Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden
erődben. A homokbombák készen, gulába rakva. A hármas számú erődben
háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a főerősség.
Itt három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent.
A 4., 5., 6. erődökben tartalék bombák voltak.

- Ezekhez ne nyúljatok - szólt Boka -, mert a tartalék homok arra
való, hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom
ide a tüzéreket.

- Igenis, tábornok úr!

Az ötös erődben oly nagy volt a "drukk", hogy mikor a tábornok
odaérkezett, a túlbuzgó tüzér rákiáltott:

- Állj, ki vagy?!

A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott:

- A tábornokodat se ismered meg? Te szamár! - Aztán hozzátette: -
Az ilyet legjobb volna mindjárt főbe lövetni!

Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem
nagyon valószínű, hogy őt itt főbe lőjék. Sőt Boka sem törődött azzal,
hogy ezúttal - ami csak nagy ritkán esett meg vele - bolondot mondott.

Továbbment, és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt.
Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a
sánc dombjára.

- Fiúk - kiáltott lelkesen -, tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel
tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária utcai sereg végez,
megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!

Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek.
Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak, és
lengették a sapkájukat, anélkül hogy felállottak volna.

- Csönd! - kiáltott a tábornok.

És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával.

- Hadsegéd!

- Parancs!

- Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret
láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták
nézni. Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére.

A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant
Kolnay trombitáján, és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek.
A tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak.

- Nézd...

S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt
egyszer, a Füvészkertben. A vállára akasztotta a szíját, s e percben
alighogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napóleontól.
Hadvezér volt, annyi szent. És vártak.

Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük fel,
hogy hat perccel ezután a Pál utca felől trombitaszó hangzott. Idegen
trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak.

- Jönnek! - adták szájról szájra.

Boka egy kicsit elsápadt.

- Most! - mondta Kolnaynak. - Most dől el a birodalmunk sorsa!

Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk
tetejéről, és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején
a tábornok állt. A kunyhó előtt megálltak és szalutáltak.

- Jön az ellenség!

- Helyre! - kiáltott Boka, és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik
a sáncba, a másik a Mária utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a
távcsövet, és halkan mondta Kolnaynak:

- Vedd a szádhoz a trombitát.

Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert,
pirosság ömlött el az arcán, és lelkes hangon mondta:

- Fújd!

És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak
a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös
ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az
ő trombitáik is rohamot fújtak, és most tele volt a levegő izgató
trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta
abba.

- Tata... tra... trara... - hangzott egyre a kunyhó tetejéről.

Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott:

- Ott van... Áts Feri a Pál utca felől jött... Szebenics is vele
van... ott viszi a mi zászlónkat... Kemény dolga lesz a Pál utcai
seregnek!

A Mária utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót
lengettek. És harsogott a három trombita szünet nélkül. A vörösingesek
pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.

- Valamit terveznek - mondta Boka.

- Mindegy! - kiáltotta a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a
trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta teli
tüdőből: - Tata... tra... trara...

Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária utca
felől jövők hatalmas csataordításban törtek ki:

- Huja, hopp! Huja, hopp!

És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha
fel akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással
rohantak, ahogy a haditerv parancsolta.

- Bravó! - kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál utca felé nézett. Az
Áts Feri serege - nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek,
a nyitott kapu előtt, az utcán.

Boka megijedt.

- Mi ez?

- Valami csel - mondta reszketve Kolnay. Majd megint balra néztek.
A mieink futottak, s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk.

Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts
Feri hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az
ő életében eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját,
ordított egy nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha
megbolondult volna, úgyhogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt
alatta.

- Meg vagyunk mentve! - kiáltotta.

Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett
vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte:

- Mi ez? Mi ez?

Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri állott a seregével
mozdulatlanul.

- Látod azt?

- Látom.

- No, hát nem érted?

- Nem én!

- Ó, te buta... mi meg vagyunk mentve! Győztünk! És te nem érted?!

- Nem én!

- Látod, hogy mozdulatlanul állnak?

- Hogyne látnám!

- Nem jönnek be... várnak.

- Látom.

- Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak, hogy a Pásztor hadosztálya
végezzen a Mária utcában. És ők csak akkor fognak támadni. Én ezt
rögtön megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak!
Az a szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csinálnak, mint mi.
Azt akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária utcába,
és akkor a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts
Feri elölről. De ebből nem esznek! Gyere!

És már mászni is kezdett lefelé.

- Hova?

- Csak gyere velem! Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem
moccannak. Gyerünk segíteni a Mária utcai seregünknek!

A Mária utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Összevissza
futkosott a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszul csinálták,
mert még ilyeneket is kiabáltak:

- Jaj! Jaj!

- Végünk van!

- El vagyunk veszve!

A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte,
hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen
eltűntek a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele
a kunyhóba menekült.

Pásztor kiadta a jelszót:

- Utánuk! Fogjátok el őket!

És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé.

- Fújd! - kiáltott Boka.

És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a
bombázást. És vékony gyerekhangok diadalordítása jött az első három
erőd felől. Tompa pufogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek.

Boka piros volt, és egész testében reszketett.

- Hadsegéd! - kiáltott.

- Jelen!

- Rohanj a sáncba, és mondd meg, hogy várjanak! Ők csak várjanak. Majd
ha rohamot fúvatok, akkor kezdjék. És a Pál utcai erődök is várjanak!

A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt, és a sánc
földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban
még mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le
a parancsot a legszélsőnek, s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva
ment vissza a tábornokhoz.

- Rendben van - jelentette.

A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek
azt hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt, és ez
megakadályozta őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső
erődben, a nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy
harcolt, mint egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb
Pásztort vette célba. Egymás után puffantak a puha homokbombák a
Pásztor fekete fején.

És minden bombával kiáltott egyet Barabás:

- Nesze, öcsém!

A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen
prüszkölt.

- Megállj, jövök! - ordította haragosan.

- Csak gyere! - kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint
tele lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki
az erődökön.

- Egyél homokot! - kiáltott nekihevülten Barabás, és két kézzel szórta
a bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A
sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig
némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várva a parancsot,
hogy előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak,
és a legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:

- Fel a farakásokra!

- Puff! - kiáltott Barabás, és orron dobta a vezért.

- Puff! - vették át a jelszót a többi erődök is, és a felkapaszkodni
készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak.

Boka megfogta Kolnay karját.

- Fogytán van a homok - mondta -, innen látom. Már Barabás is csak
egy kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt...

Valóban, most mintha gyöngült volna a tüzelés.

- Mi lesz? - kérdezte Kolnay.

Boka most már nyugodt volt.

- Győzni fogunk!

E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván
elfogyott a homok.

- Itt a pillanat! - kiáltotta Boka. - Rohanj a kocsiszínbe!
Támadjanak!

Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót, és bekiáltott:

- Roham!

És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a
kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már
fél lábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták.
A vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a
farakások közé menekült, s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék
be az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták
őket azok, akik az imént még `előlük` futottak...

Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják,
hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk
százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely
pillanatok alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az
igazi, ágyús, puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta
volna ki magát ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis
gyalogos katona?

Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt sem tudták, hogy
ezek ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új
hadsereg. Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal
kerültek össze.

- Honnan a föld alól kerültek ezek elő?! - kiáltott Pásztor, miközben
két erős kar belekapaszkodott a lábába, és lehúzta az erődről.

Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest, és birkózni
kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé
szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul
Bokával. Kapta magát tehát, és gáncsot vetett neki. Az erődökről,
ahonnan figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a
tiltakozás:

- Gyalázat!

- Gáncsot vetett!

Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már
talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:

- Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont!

Intett Kolnaynak, s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a
kapálózó vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:

- Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem bírtam volna vele.
Így azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni...

És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak
a legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra
használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál utcai
telekre néző erődök hallgattak. Vártak.

Kolnay épp birkózáshoz akart kezdeni, mikor Boka rárivallt:

- Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és a második
erőd legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe!

Kolnay keresztülvágta magát a birkózók során, és vitte az üzenetet.
Az első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal
vitték a fiúk az új harcvonalba.

És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor
hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort
Csónakos ölre kapta, és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat, és
Pásztor már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy -
belülről...

Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapata érezte, hogy veszve
van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük.
Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja
helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be
a kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette,
ami elhangzott a Pál utcai küszöbön mozdulatlanul álló sereghez is.

Áts Feri, aki fel-alá sétált az arcvonal előtt, büszke mosollyal mondta:

- Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelt.

Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a
Pásztor-hadosztály végez a Mária utcában, megfúvatják a trombitát,
s akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis
Wendauer, aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel
együtt a kunyhóban, és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép
csöndesen a harmadik erődben, a hadizsákmányok között...

Míg ezek itt történtek a gépház és kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan
biztatta az embereit:

- Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelt, előre!

De a várva várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás
egyre gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami
zárt helyről jönne... És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az
utolsó vörösingest is betuszkolta a kunyhóba, s mikor erre kitört a
leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund még valaha életében hallott,
az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető.
A fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból.

- Azt hiszem - mondta -, valami baj történt.

- Ugyan miért?

- Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang.

Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torkok
muzsikája. De azért nyugodtságot színlelt.

- Nem történt azokkal baj - mondta -, ők csöndben harcolnak. A Pál
utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.

E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit
megcáfolja, tisztán hallható "éljen" harsant fel a Mária utca felől.

- Ejha! - mondta Áts Feri. - Ez éljenzés volt!

A kisebbik Pásztor izgatottan szólt:

- Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly
biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog...

És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült
a számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege
elvesztette a csatát, mert most őneki magának kell a Pál utcaiak
egész seregével fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva várt
trombitajel pedig nem harsant fel...

Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen
trombita hangja, mely a Boka seregének szólt. Ez azt jelentette, hogy
a Pásztor serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva,
és hogy most kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a
trombitajelre kettéoszlott a Mária utcai hadsereg, s egyik része a
kunyhó mellett, másik része pedig a hatos erőd mellett bukkant fel,
kissé megtépett ruhában, de csillogó szemmel, diadalmas jókedvben,
egy győzelmes csata tüzében megedzve.

Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg
van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újonnan érkezett
két zászlóaljjal, s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordult.
Izgatottan mondta:

- De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az
utcára, miért nem sietnek hozzánk?

Kinéztek a Pál utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária utcáig. Sehol
senki. Egy téglás szekér cammogott végig a Mária utcán, s néhány
járókelő ment csöndesen a dolga után.

- Sehol senki! - jelentette kétségbeesve Szebenics.

- De hát mi lett velük?

És csak most jutott eszébe a kunyhó.

- Ezeket bezárták! - kiáltott magánkívül a haragtól. - Ezeket
megverték, és bezárták a kunyhójukba!

Most pedig - az iménti cáfolat helyett - megerősítést kapott a
kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak
öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál utcai
fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az
oldalát. Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok pokoli
hangversenyt rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni
Áts Feri seregének figyelmét. Wendauer, szegény, akitől elvették a
trombitát, tölcsért csinált a két tenyeréből, és abba trombitált
torkaszakadtából.

Áts Feri a seregéhez fordult.

- Fiúk - kiáltotta -, Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy
megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!

És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban bevonultak a telekre, és
futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott
Kolnayval, s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát
túlharsogva kiáltotta:

- Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz!

És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában
négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a
homokfelhő, nem láttak.

- Tartalék, előre! - kiáltotta Boka.

A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak.
A sáncárokban még mindig tétlenül guggolt a gyalogság, és várta,
mikor kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a
csatasorba, s nem egy közülük Pál utcai fiú hátán puffant szét.

- Sebaj! - kiáltották. - Előre!

Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba,
marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól
alig húszlépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két
sereg, s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy
egy piros-zöld sapka.

De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették
fel a küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők
közelebb jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják
feltartóztatni az ő emberei a vörösöket. És minél közelebb értek az
erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a
vezérre vetette magát. Most Áts Ferit bombázta.

- Nem baj! - kiáltotta. - Edd meg! Hiszen csak homok!

Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyors kezű kis ördög,
vigyorogva, nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le
újabb bombákért. Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis
zsákokban homokot. Ennek most nem vehették hasznát, mert minden
emberre szükségük volt a csatasorban. Hát eldobták a zsákokat.

És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita:
a Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből.
Most már csak tízlépésnyire voltak a sáncároktól.

- No, Kolnay - kiáltotta Boka -, most mutasd meg, mit tudsz! Eredj
le a sáncba, ne törődj a bombákkal, és ott lenn fújd meg a riadót.
Kezdjen tüzelni a sáncárok, és amikor a homokja elfogyott, rohanjon
ki!

- Hahó, hó! - kiáltott Kolnay, és leugrott a kunyhó tetejéről. Most
már nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé.
Boka kiabált utána, de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol
dörömbölése meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, kiáltozása.
Csak nézett utána, nézte, hogy el tudja-e vinni a hírt a sáncba,
még mielőtt a vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.

Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül, és Kolnay felé ugrott.
Megkapta a kezét, és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem
teljesíthette a parancsot.

- Magam megyek! - kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó
tetejéről, és a sáncárok felé szaladt.

- Megállj! - ordította feléje Áts Feri.

Fel kellett volna vennie az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel
tán kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé.

Áts Feri utána.

- Gyáva vagy! - kiáltott rá. - Elszaladsz előlem! De ne félj,
utolérlek!

És utol is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott.
Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát:

- Tűz!

És a szembejövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz
friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös
arcára.

- Ördögök vagytok! - kiáltott. - Most meg a föld alól lövöldöztök?!

De ekkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az
erődök felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok, és a
lármába most friss hangok vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig
hallgatni volt kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a
végső támadásra. Ő maga állt a sor szélére, melytől alig kétlépésnyire
birkózott Kolnay egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta
és magasra emelte a piros-zöld zászlót, és kiadta az utolsó parancsot:

- Teljes roham! Előre!

És valóban a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak,
s gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak.
Zárt sorban mentek a vörösök felé, s szorították őket, el a sánctól.

Barabás lekiáltott az erődről:

- Nincs homok!

- Gyertek le! Roham! - felelt futtában, s erre kezek, lábak jelentek
meg az erődök falain, és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt
csatasor, mely lépésben ment az első mögött.

De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket
érezve, nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok
csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal
is győzni fognak. Most azonban sutba dobtak minden formaságot.

Ez veszedelmes volt. Még így is jobban bírták, dacára annak, hogy
félannyian voltak, mint a Pál utcaiak.

- A kunyhóhoz! - üvöltött Áts Feri. - Szabadítsuk ki őket!

És az egész gomolyag, mintha megfordult volna, a kunyhó felé kezdett
nyomulni. Erre a Pál utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a
vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki, s egyszerre csak azt érzi,
hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó
sor. Elöl Áts Feri, vadul rohanva, a diadal reményével a hangjában:

- Utánam!

S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen
megállott. Egy kis gyerekalak ugrott elibe a kunyhó mellől. Megtorpant
a vörösinges vezér, és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló
sereg.

Egy kisfiú állott Áts Feri előtt, egy kisfiú, aki egy fejjel volt
kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba,
tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:

- Megállj!

A Pál utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt,
egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:

- Nemecsek!

És a kis szőke, vékony csontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre
kapta a nagy Áts Ferit, és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a
láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének
az erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz
teremtette.

Aztán lerogyott ő is, ájultan.

Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha
a fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is
meg volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a Pál
utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakultak, és kifelé szorították a
meglepett sereget.

Áts Feri feltápászkodott, és haragos piros arccal, villogó szemmel
nézett szét. Leverte a port a ruhájáról, s látta, hogy egyes-egyedül
maradt. A serege már valahol a kapu körül kavargott, összekeveredve
a diadalmas Pál utcaiakkal, s ő itt állott egyedül, megverten.

Mellette feküdt a földön Nemecsek.

S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun, s a kaput
bezárták mögötte, mámoros diadal ült az arcokon. Harsogott az éljen,
a győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal.
Vizet hozott.

Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek, s halálos
csönd váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri
külön állott, és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig
dörömböltek a foglyok.

De ugyan ki törődött most velük?

Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről, és a sánc földhányására
fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az
arcát. És néhány perc múlva felnyitotta a szemét Nemecsek. Bágyadt
mosollyal nézett körül. Mindenki hallgatott.

- Mi van? - kérdezte csöndesen.

De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek
se jutott eszébe felelni. Értetlenül néztek rá.

- Mi van? - ismételte, és felült a földhányásra.

Most Boka odament hozzá.

- Jobban vagy?

- Jobban.

- Nem fáj semmid?

- Nem.

Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:

- Győztünk?

De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki
felelt. Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:

- Győztünk!

Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy
farakás tövében, és komolyan, bús haraggal nézte a Pál utcaiak családi
jelenetét.

Boka szólalt meg:

- Győztünk, és most a végén már majdnem baj történt, és hogy nem
történt baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz
köztünk, és nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból
a foglyokat, és nem tudom, mi történik.

A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.

- Nem igaz - mondta -, ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy
örüljek, azért mondjátok, mert beteg vagyok.

És végigsimította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér,
ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.

- Most - mondta Boka - azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság
volt, hogy idejöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.

- Nem eresztettek. Magam jöttem.

- Hogyhogy?

- Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahová próbálni. Az anyám
pedig átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem
zárta be az ajtót, és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak.
És én akkor egyedül maradtam. És felültem az ágyban, és hallgatóztam.
És nem hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék
valamit. Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt,
kiabálás. Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna:
"Gyere, Nemecsek, mert bajban vagyunk!" - aztán hallottam, mikor te
kiáltottál: "Ne gyere, Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg
vagy, ugye, tudtál jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most
nem gyössz, mikor harcolunk, és elvesztjük a csatát!" Ezt mondtad,
Boka. Én úgy hallottam, hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam
az ágyból. És elestem, mikor kiugrottam, mert már olyan régen fekszem,
hogy egészen el voltam gyöngülve. De föltápászkodtam a földről, és
kiszedtem a ruhámat a szekrényből... és a cipőmet is, és hamar
felöltöztem. És már fel voltam öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor
hallottam a lépését, hogy jön, hamar beugrottam az ágyba ruhástul, és
magamra húztam a paplant, egészen a szájamig, hogy ne lássa rajtam a
ruhát. Akkor azt mondta az anyám: "Csak bejöttem megkérdezni, hogy
nincs-e szükséged valamire." És én azt mondtam: "Nincs", és ő megint
kiment, és akkor én elszöktem hazulról. De én nem vagyok egy hős,
mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert én csak bejöttem ide
harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts Ferit, akkor arra
gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek, mert ez engem a
hideg vízben megfürösztött, és akkor nagyon el voltam keseredve,
és gondoltam: "Na, Ernő, most vagy soha" - és behunytam a szememet,
és... és... nekiugrottam...

Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt.
Köhögni kezdett.

- Ne beszélj tovább - mondta Boka -, majd elmondod máskor. Most haza
fogunk téged vinni.

Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a
foglyokat. Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre,
szomorúan ballagott ki valamennyi a Mária utca felől. És a kis fekete
vaskémény most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk
sivított a gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál utcai
győztes seregnek.

Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott, és
a földet nézte. Kolnay és Csele odalépett hozzá, és el akarta tőle
venni a fegyverét.

De Boka rájuk szólt:

- Ne bántsátok a vezért!

Azzal odaállt Áts Feri elé.

- Tábornok úr - mondta neki -, maga hősiesen harcolt!

A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki:
"Mit érek én most már a te dicséreteddel?"

Boka pedig hátrafordult és vezényelt:

- Tisztelegj!

S erre a Pál utcai seregben elnémult a csevegés. Valamennyien
sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is
a sapkájához emelt kézzel. És a szegény Nemecsekben is fölébredt
most a közlegény. Nagy nehezen föltápászkodott a földhányásról,
s támolyogva, úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát, és
szalutált. Tisztelgett szegény annak, aki oka volt az ő nagy
betegségének.

És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét
magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi
fegyver: a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd
ott hevert halomban a kunyhó bejárata előtt. A 3. számú erődre pedig
ki volt tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől
a legerősebb harc hevében.

- Geréb itt van? - kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.

- Igen - állt elő Geréb.

A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt:

- Itt van, és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a
főhadnagyi rangját.

Geréb elpirult.

- Köszönöm - mondta. Aztán csöndesen hozzátette: - De...

- Mi az a "de"?

Geréb zavartan szólt:

- Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de...
én úgy gondolom... én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.

Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki
megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek
mindent, még mindig közlegény.

- Igazad van, Geréb - szólt Boka. - És mindjárt teszünk is róla.
Ezennel kinevezem...

De Nemecsek közbevágott:

- Én nem akarom, hogy kinevezz... én nem azért tettem... én nem azért
jöttem ide...

Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:

- Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor
már itt voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt
kapitánnyá!

- Éljen!

Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új
kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelöl állott
maga a tábornok, és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához,
mintha ő lett volna a közlegény, és a kis szőke a tábornok.

Észre se vették, hogy egy szegényes ruhába öltözött kis asszony
sietett végig
a hátuk mögött a grundon, és most egyszeribe elibük került.

- Jesszus! - kiáltotta. - Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide
jöttél!

Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a
kis beteg fiát, s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál
utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig
fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette, és vitte hazafelé.

- Kísérjük el! - kiáltotta Weisz, aki eddig egy szót se szólt.

És ez az ötlet mindenkinek tetszett.

- Kísérjük el! - kiáltotta mindenki, és már szedelőztek is fel. A
zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba, és az egész raj a
szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a
saját teste melegéből is adjon neki valamit, és sietve vitte hazafelé.

A Pál utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk
borult az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat, és a boltokból erős
világosság áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve
mentek a dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, mikor ez a különös
menet mellettük elhaladt. Elöl egy sovány, szőke kis asszony, aki
kisírt szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kisgyereket, akinek
csak az orra látszott ki egy nagy kendőből - mögöttük egy sereg
katonásan lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma
piros-zöld sapkával a fején.

Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan
nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos
is, aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban
szokta megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve
a vidám mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az
ő szemükben, hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb
csirkefogója sem.

Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
a hadsereggel törődjék. A Rákos utcai kis ház kapujánál azonban
kénytelen volt megállni, mielőtt belépett volna rajta, mert a kisfia
megbicsakolta magát, és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta
volna húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából, és odaállt
a fiúk elé.

- Szerbusztok! - mondta.

Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt
anyjával a sötét kapualjban. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy
kis ablakban világosság gyúlt ki. És csönd lett.

A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdult a ház elől.
Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra, arra a
kis világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az
ágyába. Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele
azt mondta:

- Mi lesz?

És erre ketten-hárman elindultak a sötét kis utcán az Üllői út
felé. Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös
széljárta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg
leheletét hozza a hegyekről.

Majd másik csoport indult meg, le, a Ferencváros felé. Végre nem
maradt a kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett,
várta, hogy Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdult, szerényen
megszólalt:

- Jössz?

Boka csöndesen mondta:

- Nem.

- Maradsz?

- Igen.

- Hát... akkor szerbusz!

És elment szép lassan, csoszogva ő is. Boka utána nézett, és látta,
hogy vissza-visszafordul. Majd a sarkon eltűnt. És a kis Rákos utca,
mely szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői út mellett, most
sötétben, csendben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig, s erősen
zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra egymás
után végigcsörgött valamennyi, mintha valami titkos, csörömpölő jelet
adtak volna egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e
pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a
tábornok. És mikor Boka János, a tábornok, szétnézett az utcán, és
látta, hogy egyedül van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka
János, a tábornok, nekidőlt a kapu félfájának, és keservesen, szívből,
amúgy istenigazában sírva fakadt.

Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük sem mert kimondani. Ő is látta,
mint pusztul az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi
lesz ennek a vége, s tudta, hogy már nemsokára lesz vége. Nem bánta
ő most, hogy győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem
volt férfias, komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak
sírt, és egyre ezt mondogatta:

- Kis barátom... édes jó barátom... édes jó kis kapitányom...

Arra jött egy ember, és rászólt:

- Mit sírsz, kisfiú?

De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és otthagyta. Aztán egy
szegény asszony jött nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt.
Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke
jött, s befordult a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte.

- Te vagy az, Boka János?

Boka ránézett.

- Én vagyok, Nemecsek úr.

A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahová próbálni
vitte a fércelt ruhát. De ez az ember már értette Bokát. Ez se azt
nem kérdezte tőle: "Mit sírsz, kisfiú?" - se meg nem bámulta, hanem
odament melléje, megölelte okos kis fejét, és versenyt kezdett vele
sírni. Úgy, hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.

- Ne sírjon, Nemecsek úr - mondta a szabónak.

A szabó megtörülte a szemét a keze fejével, és intett egyet a
levegőbe. Mintha azt mondta volna: "Úgyis mindegy már minden,
legalább egy kicsit kipityeregtem magamat."

- Isten megáldjon, kisfiam! - mondta a tábornoknak. - Eredj szépen
haza.

És bement az udvarba.

Most aztán Boka is megtörülte a szemét, és nagyot sóhajtott.
Körülnézett az utcán, és hazafelé akart indulni. De mintha valami
nem eresztette volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy
érezte, mintha szent, komoly kötelessége volna most itt maradni,
és díszőrséget állani a haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést
sétált a kapu előtt. Aztán átment a túlsó oldalra, és onnan nézte a
kis házat.

Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. "Valami munkás
megy hazafelé" - gondolta, és lehorgasztott fővel sétált a túlsó
oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha
nem jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy
se tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.

A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott,
mintha az, aki jön, meglassította volna a járást. Óvatosan ment egy
fekete árny a házak tövében, s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett
a kapun. Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött.
Megállt. Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt, s mikor
először ért az egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja
szárnyát. Boka odanézett. A kabát alól vörös ing villant elő.

Áts Feri volt.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először
álltak egymással szemtől szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez
előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat
a lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték
egymást. Aztán Áts Feri megindult, és tovább járt fel-alá a ház előtt.
Soká, nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét
udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament Áts Feri hozzá, megemelte
a kalapját, és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig,
amit a házmester felelt. Azt mondta:

- Rosszul.

És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca
csöndjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.

Áts Feri elindult, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett
már mennie. Süvöltött a hideg szél, és az egyik hadvezér jobbra ment,
a másik balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.

És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca,
melyben most már egyedül sétált, uraskodott a szél, megrázva a
lámpák üvegjét, megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét,
megríkatva egy-két rozsdás szélkakast. Befújt minden hasadékon,
befújt még abba a kis szobába is, ahol az asztalnál egy szegény
kis szabó ült, újságpapirosba göngyölt szalonna mellett, csöndesen
vacsorázgatva, s ahol egy kis ágyban egy kis kapitány lihegett,
forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot, meglebbentette
a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a gyerekét:

- Fúj a szél, kisfiam.

A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva
mondta:

- A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj...


IX.


Néhány oldal a gittegylet nagykönyvéből:

BEJEGYZÉS

A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk, és bejegyezzük
őket az egyleti nagykönyvbe.

1. §

A nagykönyv 17-dik oldalán van egy beírás, amely így hangzik:
nemecsek ernő, kisbetűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert
ezen beírás tévedésen alapult, és ezennel a közgyűlés kijelenti,
hogy a nevezett tagot ok nélkül sértette meg az egylet, és ő ezt
tisztességesen tűrte, a háborúban mint valóságos hős vett részt,
mely történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a múltkori
beírás az egylet hibája, és hogy ezennel a jegyző ideírja a tag
nevét végig csupa nagybetűvel.

2. §

Ezennel beírom végig csupa nagybetűvel:

NEMECSEK ERNŐ

`Leszik` jegyző s. k.

3. §

A gittegylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János
Tábornokunknak azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint
egy hadvezér a történelemkönyvben, és tiszteletünk jeléül
elhatároztuk, hogy a gittegylet minden egyes tagja köteles otthon
a történelemkönyvében a 168-dik lapon, fölülről a 4-dik sorban
"Hunyadi János" cím mellé tintával odaírni: "és Boka János". Ezt
azért határoztuk el, mert megérdemli tőlünk a hadvezér, mert ha ő
nem csinálta volna olyan jól, akkor a vörösingesek megvertek volna
minket. És mindenki köteles a "Mohácsi vész" című fejezetben Tomori
érsek neve fölé, mert őtet is megverték, ceruzával odaírni: "és Áts
Ferenc".
Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal
lefoglalta az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadicélokra mindenkinek
oda kellett adni, amije volt, éspedig ebből csak egy trombitát
vettek 1 forint 40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és
50-ért, mégis muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja
van, éspedig elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat,
és most már van két trombita, pedig már egy se kell, és ha éppen
kell, hát elég egy is, hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza
az egyleti vagyont (24 kr.), és inkább a Tábornok adja el valahol a
trombitát, de nekünk a pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért.
Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól, mert
az egyleti gittet ki hagyta száradni. Miután a vitát jegyzőkönyvbe
kell foglalni, a vitát ezennel jegyzőkönyvbe foglalom:
`Elnök`: Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam
elfoglalva.

`Barabás tag`: Ja, ez nem kifogás!

`Elnök`: Barabás mindig heccel, és én rendreutasítom, és szívesen
megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség, és azért vagyok
elnök, hogy rágjam az alapszabályok szerint, de heccelni nem hagyom
magamat.

`Barabás tag`: Én nem heccelek senkit.

`Elnök`: De heccelsz!

`Barabás tag`: De nem!

`Elnök`: De igen!

`Barabás tag`: De nem!

`Elnök`: Jó, legyen tied az utolsó!

`Richter tag`: Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy az elnök
ellen írjunk be a nagykönyvbe egy megrovást, mert elmulasztotta a
kötelességét.

`A tagok`: Úgy van! Úgy van!

`Elnök`: Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson meg
nekem az egylet, legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam,
mint egy vad oroszlán, és én voltam a hadsegéd, és én a legnagyobb
veszélyben kirohantam a sáncra, és lenyomott a földre az ellenség,
és szenvedtem a birodalomért, hát most mért szenvedjek még külön is,
mert nem rágtam meg a gittet?

`Barabás tag`: Az más!

`Elnök`: Az nem más!

`Barabás tag`: De más!

`Elnök`: De nem!

`Barabás tag`: De igen!

`Elnök`: Jó, legyen tied az utolsó.

`Richter tag`: Kérem indítványom elfogadását.

`Egylet`: Elfogadjuk, elfogadjuk!

`A bal oldalon`: De nem fogadjuk el!

`Elnök`: Szavazzunk!

`Barabás tag`: Kérek név szerinti szavazást.

`Elnök`: Név szerinti szavazás.

Szavazás megejtetik.

`Elnök`: Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál
elnök megrovásban részesül. Ez disznóság.

`Barabás tag`: Az elnöknek nincs joga gorombáskodni a szótöbbséggel.

`Elnök`: De van!

`Barabás tag`: De nincs!

`Elnök`: De van!

`Barabás tag`: De nincs!

`Elnök`: Jó, legyen tied az utolsó!

A napirendnek nem lévén több pontja, elnök az ülést bezárja.

Aláírva:

`Leszik` jegyző s. k.

`Kolnay` elnök s. k.

még most is fenntartom,
X.
A Rákos utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is,
akik rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most
lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt.

A cselédek hátravitték porolni a ruhát meg a szőnyeget az udvar legvégébe,
és ott is csak kíméletesen bántak velük, csak hogy a beteg meg ne hallja
a lármát. Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak
volna azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van
részük...

És be-benéztek a lakók az üvegajtón.

- Hogy van a kisfiú?

Mindenik ezt a választ kapta:

- Rosszul, nagyon rosszul.

A jó asszonyok hoztak egyet-mást.

- Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort...

Vagy:

- Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle...

A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a
jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony
nem nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

- Nem eszik szegényke, már két napja alighogy belé tudjuk önteni azt a
pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott
haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába, és nem is kérdezett
semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten
értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó
le se tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kisfiú
feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál utca egykor vidám
közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az
arca beesett. Nem volt halavány, és talán éppen az volt a dologban a
szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság
volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül
égette.

Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik
sok bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem
sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel, és a földet nézték.
Aztán nagy csöndesen megkérdezte a szabó:

- Alszik?

Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent.
Mert most már úgy feküdt az ágyban a kisfiú, hogy még azt sem lehetett
tudni: alszik-e, vagy ébren van.

Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.

- Talán a doktor - súgta az asszony.

A férje küldte:

- Nyiss ajtót!

Az asszony kiment, és ajtót nyitott. Boka állt a küszöbön. Az
asszonyka arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját
meglátta.

- Bejöhetek?

- Be, fiam.

Bejött.

- Hogy van?

- Sehogy.

- Rosszul?

Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána.
És most hárman állottak az ágy mellett, és hárman nem szóltak egy
szót sem. S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg, mintha
megérezte volna, hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen,
lassan kinyitotta a szemét. Előbb az apjára nézett nagy szomorúan,
aztán az anyjára. Mikor azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott.
Alig hallható, gyönge hangon mondta neki:

- Te itt vagy, Boka?

Boka közelebb lépett az ágyhoz.

- Itt vagyok.

- Itt is maradsz?

- Itt.

- Egészen addig, amíg meghalok?

Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán
mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor
már háttal fordulva állott, és a köténye csücskét valahova a szeme
közelébe emelte.

- Bolondot beszélsz, fiam - mondta a szabó, és köszörülte a torkát. -
Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott.
Bokára nézett, és intett a fejével az apja felé.

- Ezek nem tudják - mondta.

Most Boka is megszólalt:

- Dehogynem tudják. Jobban tudják, mint te.

Megmozdult, valahogy nagy nehezen föltápászkodott a vánkosáról,
és felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az
ujját a levegőbe, és komolyan mondta:

- Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják.
Én
tudom, hogy meghalok.

- Nem igaz.

- Azt mondtad: nem igaz?

- Azt.

Szigorúan nézett rá.

- Hát én hazudok talán?

Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal.
De ő ezúttal szigorú volt, és rossz néven vette, hogy nem hisznek
neki. Tekintélyes arcot vágott, és kijelentette:

- Hát szavamat adom neked, hogy meghalok!

A házmesterné dugta be a fejét az ajtón.

- Asszonyság... az orvos.

Bejött az orvos, és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon
szigorú öregember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván
biccentett egyet a fejével, és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a
fiú kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta
a fejét, és hallgatózott. Az asszony nem állta meg, hogy meg ne
kérdezze:

- Kérem... doktor úr... rosszabbul van?

Most szólt először az orvos:

- Nem.

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az
asszonyra. Aztán vette a kalapját, és indult. A szabó szolgálatkészen
szaladt ajtót nyitni neki.

- Kikísérem, doktor úr.

Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy
csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az,
mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót.
Most mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos
arca.

- Nemecsek úr - mondta neki -, maga férfiember, én magával őszintén
fogok beszélni.

A szabó lehajtotta a fejét.

- Ez a kisfiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se.

Meg se mozdult a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán
bólogatni a fejével.

- Azért mondom - folytatta az orvos -, mert maga szegény ember, és
baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát... jó lesz, ha... ha
gondoskodik... ha gondoskodik arról... amiről ilyenkor gondoskodni
szokás...

Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette a kezét.

- Isten áldja meg! Egy óra múlva visszajövök.

A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha
tisztára súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment.
Csak egyre az kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami
olyanról kell gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás.
Mit értett ez alatt az orvos? Csak nem koporsót?

Betámolygott a szobába, és leült egy székre. Nem lehetett szavát
venni, hiába ment hozzá a felesége.

- Mit mondott a doktor?

Csak bólogatott, bólogatott.

Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kisfiú arcán. Bokához
fordult.

- Te János. Gyere ide!

Odament hozzá.

- Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?

- Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?

- Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor te éppen
itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem,
hogy meghalok, akkor én előbb szólok.

Odaült mellé.

- No, mit akarsz?

- Te - mondta a kisfiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva,
mintha valami nagy titkot mondana neki -, mi lett a vörösingesekkel?

- Megvertük őket.

- De aztán?

- Aztán hazamentek a Füvészkertbe, és gyűlést tartottak. Vártak
egészen késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást,
és elmentek haza.

- Hát miért nem jött Áts Feri?

- Mert szégyellte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről,
mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak.
Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.

- Itt?

- Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.

Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek.

- Ő maga?

- Ő maga.

Jólesett neki. Boka folytatta:

- Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten, és nagy lármát csaptak.
Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit,
és csak ketten voltak az ő pártján: a Wendauer meg a Szebenics. És a
Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér
lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről, és vezérré
választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?

- Mi?

- Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek, és megvolt az új vezér,
akkor odament a szigetre a füvészkerti őr, és azt mondta nekik, hogy
az igazgató ezt a lármát nem tűri tovább, és kidobta őket a kertből.
A szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.

Ezen szívből nevetett a kapitány.

- Na, ez jó! - mondta. - És honnan tudod?

- Kolnay mesélte. Most, mikor idejöttem, találkoztam vele. Ment
a grundra, mert megint közgyűlése van a gittegyletnek.

Erre a szóra elfintorította az arcát a kisfiú.

Halkan azt mondta:

- Ezeket már nem szeretem. Ezek kisbetűvel írták a nevemet.

Boka sietett megnyugtatni:

- Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagybetűvel
írták be a nagykönyvbe a nevedet.

Nemecsek tagadólag rázta a fejét.

- Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok,
és meg akarsz vigasztalni.

- Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom,
hogy igaz.

A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe.

- Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvigasztalj.

- De...

- Ne beszélj!

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében
rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt
az. Boka mosolyogva tűrte.

- Jó - mondta -, ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad.
Külön díszokiratot csináltak a számodra, és mindjárt itt lesznek vele.
Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

De a kis szőke még most se hitte.

- Ha majd látom, akkor elhiszem!

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: "Még jobb is, hogy nem hiszi,
legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket."

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon
bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gittegylet vele
szemben elkövetett. Önmagát ingerelte.

- Látod - mondta -, amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt!

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz.
Sőt
mikor megkérdezte tőle:

- Ugye, igazam van?

Ráhagyta:

- Igazad van.

- Pedig - mondta Nemecsek, és felült a párnájára -, pedig én úgy
harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a
grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már
többé úgyis soha nem látom a grundot.

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem
látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent
ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az "édes grundot" ne kellett
volna itt hagynia.

És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a
gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg,
hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem
engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába, az erődök alá, a
kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy
eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének
nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon, és azoknak kellett az
eperfalevél, és Csele gigerli volt, és Csele sajnálta a finom ruháját
fáramászással tönkretenni, és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert
ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan
pöfögött, s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket,
melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig
hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad,
mikor nekimegy a hasábfának, és apróra metéli.

Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott:

- A grundra akarok menni!

És mivel senki se felelt erre a kiáltására, megismételte, de most
már dacosabban, követelő hangon:

- El akarok menni a grundra!

Boka megfogta a kezét:

- Majd eljössz a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljössz.

- De nem! - erősködött. - Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok
rám a ruhámat, és én fölteszem a fejemre a Pál utcai sapkát!

A párnája alá nyúlt, és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a
laposra nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált
meg. Föltette a fejére.

- Adjátok rám a ruhámat!

Az apja búsan mondta:

- Majd ha meggyógyulsz, Ernő.

De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta,
kiabált:

- Én nem gyógyulok meg!

És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent.

- Nem gyógyulok meg! - kiáltotta. - Ti hazudtok nekem, mert én jól
tudom, hogy meghalok, és én ott halok meg, ahol nekem tetszik.
Én ki akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá, rábeszélték,
csitították, magyarázták neki:

- Most nem lehet...

- Csúnya az idő...

- Majd a jövő héten...

És most is visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek
az okos szemébe mondani:

- Majd ha meggyógyulsz...

De minden sorra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek,
melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős
sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap, s amitől csak éppen
Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet.

És valósággal elöntötte a láz a kisfiút. Bolondul hadonászott, piros
volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:

- A grund - kiáltotta - az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok,
mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

Künn kopogtattak. Az asszony kiment.

- Kérlek - mondta az urának -, Csetneky úr van itt.

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok
volt, aki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta,
idegesen szólt:

- Mi van a duplasor-gombos barna ruhámmal?

Belülről hallatszott a szomorú szónoklat:

- Harsogott a trombita... és csupa por volt a grund... Előre! Előre!

- Kérem - mondta a szabó -, ha tetszik, most felpróbálhatja a
nagyságos úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék...
ezer bocsánat... mert a kisfiam nagyon beteg... benn fekszik...

- Előre! Előre! - hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang.
- Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elöl megy Áts
Feri az ezüstlándzsával... most mindjárt a vízbe fognak dobni!

Csetneky úr figyelt.

- Mi az?

- Kiabál szegényke.

- Hát ha beteg, minek kiabál?

A szabó vállat vont.

- Már nem is beteg az, kérem... a végét járja... lázában beszél az
istenadta...

És kihozta a szobából a duplasor-gombos barna kabátot, mely fehér
szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:

- A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek... már itt is vannak!
Trombitás, fújd meg a trombitát!

Tölcsért csinált a kezéből.

- Tratá... tratá... tratatá!

És rákiáltott Bokára:

- Te is fújjad!

És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből, és most már
ketten trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang meg egy
másik, egészséges hang, amely azonban éppoly szomorúan hangzott.
Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül
állta, és úgy tett, mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.

- Sajnálom - mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött -, de
nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

- Tratá! Tratá! - hangzott a szobából.

A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni:

- Tessék nyugodtan állni.

- A hóna alatt vág.

- Igenis, kérem.

(- Tratá! Tratá!)

- Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd feljebb, mert szeretem,
ha a vasalás szépen kifekszik a mellre.

- Igenis, nagyságos úr.

(- Teljes roham! Előre!)

- És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.

- Nem gondolom.

- De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját,
ez a maga baja!

"Dehogy ez az én bajom!" - gondolta a szabó, és megjegyezte a krétával
a kabát ujját.

Benn pedig nőttön-nőtt a lárma.

- Haha! - kiáltott a gyerekhang. - Hát itt vagy? Most itt állsz
előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most!
Lássuk, ki az erősebb?

- Vattát tegyen bele - mondta Csetneky úr. - A vállába egy kicsit,
és a mellre egy kicsit, jobbról-balról.

(- Puff! Földhöz vágtalak!)

Csetneky úr levetette a barna kabátot, és a szabó rásegítette azt,
amiben jött.

- Mikor lesz készen?

- Holnapután.

- Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét múlva kapjam meg.
Van most egyéb dolga is?

- Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram!

Csetneky úr vállat vont.

- Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára
szükségem van, és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal!

A szabó sóhajtott egyet.

- Hát majd hozzálátok.

- Ásszolgája! - mondta Csetneky úr, és vígan távozott. Még az ajtóból
egyszer visszakiáltott: - De rögtön üljön neki!

A szabó megfogta a szép barna kabátot, és arra gondolt, amit az orvos
mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás.
Hát jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit
majd ezért a barna kabátért kap? Talán az asztaloshoz vándorol ez a
néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És
Csetneky úr büszkén fog feszíteni a Duna-parti korzón az új ruhájában.

Visszament a szobába, és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már
oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy
hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképpen sietős volt.
Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott,
és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején
kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most
már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.

- Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért,
kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány
vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará!
Trará! Fújjad, Kolnay!

Fél kezével belekapaszkodott az ágya fejébe.

- Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány
leszel, Janó! És neked nem fogják kisbetűvel írni a nevedet! Pfuj!
Rossz-szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet
szeretett, és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész
gittegylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből! - Csöndesen
tette hozzá: - Kérem jegyzőkönyvbe venni.

És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem
hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a
gyűszű. Az ágyra nem nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha
oda talál nézni, egyszeriben elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja
a Csetneky úr finom barna kabátját, és odaborul a kisfia mellé.

Most leült az ágyban a kapitány, és hallgatagon nézte a paplant.

Boka halkan kérdezte:

- Fáradt vagy?

Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt
a párnát.

- Most maradj csöndben. Pihenj.

Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó
arcot vágott. Azt mondta neki:

- Apa...

- Nem, nem - szólt fojtott hangon a tábornok -, én nem vagyok
az apa... nem ismersz? Én Boka János vagyok.

Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg:

- Én... Boka... János... vagyok... - Most hosszas csönd lett. A
kisfiú lehunyta a szemét, s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha
minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

Csönd volt.

- Talán el fog aludni - súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt
a lábán a sok virrasztástól.

- Hagyjuk - felelt suttogva Boka.

Félreültek, egy kopott, zöld díványra. Most a szabó is abbahagyta a
munkát, letette a térdére a barna kabátot, s lehajtotta fejét az
alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. És álmos csönd volt, a légy
röpülését is meg lehetett volna hallani.

Az ablakon át gyerekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek
lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre
ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva
mondta valaki:

- Barabás.

Fölkelt, és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját
kinyitotta, és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó
Pál utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.

- Ti vagytok?

- Igen - suttogta Weisz.

- Itt van az egész gittegylet.

- Mit akartok?

- Hoztunk neki egy díszokiratot, amelyikben piros tintával le van
írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle, és hogy a nagykönyvbe csupa
nagybetűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az
egész küldöttség.

Boka a fejét csóválta.

- Hát nem tudtatok előbb jönni?

- Miért?

- Mert most alszik.

A küldöttség tagjai egymásra néztek.

- Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki
legyen a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a
Weiszt megválasztottuk.

Az asszony jelent meg a küszöbön.

- Nem alszik - mondta -, most félrebeszél.

A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve.

- Gyertek be, fiúcskák - mondta az asszony -, talán föleszmél
szegényke, ha benneteket meglát.

És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel,
mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették
a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó,
már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán, tisztességtudóan,
nagyra nyílt szemmel. A szabót nézték, meg az ágyat nézték. A szabó
még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott.
Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel
feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékony szélű kis szája
nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat
látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.

Az asszony tolta előre a fiúkat.

- Menjetek oda hozzá.

Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik
bátorította a másikat:

- Eredj te.

- Te menj előre.

Barabás szólt:

- Te vagy a küldöttségi elnök.

És Weisz erre szépen lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak
mögéje. A kisfiú rájuk se nézett.

- Beszélj - súgta Barabás.

És Weisz remegő hangon kezdte:

- Te... Nemecsek...

De nem hallotta Nemecsek. Lihegett, és merően nézett a fal felé.

- Nemecsek! - ismételte Weisz, és már a torkán volt a sírás. Barabás
a fülébe súgott:

- Ne bőgj!

- Nem bőgök - felelt Weisz, és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás
nélkül.

Aztán összeszedte magát.

- Mélyen tisztelt kapitány úr! - kezdte a beszédet, és egy írást
húzott elő a zsebéből. - Midőn itt megjelentünk... és én mint elnök...
ezennel az egylet nevében... mert mi tévedtünk... és mi mind tetőled
most bocsánatot kérünk... és ebben a díszokiratban... itt le van írva
az egész...

Hátrafordult. Már két könnycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos
hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden
kincséért sem.

- Jegyző úr - súgta hátra -, adja ide az egyleti könyvet.

Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy
szélére, és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a "Bejegyzés"
volt.

- Ide nézz - mondta a betegnek -, ez az.

A beteg szeme azonban lassan becsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint
szólt:

- Nézd meg.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony reszketve
tört magának utat a fiúk közt. Ráhajolt a gyerekére.

- Te - mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének -,
ez nem lélegzik...

A mellére hajtotta a fejét.

- Te! - kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. - Nem lélegzik!

A fiúk hátrahúzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan
egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy
Weisz fellapozta.

Az asszony most már sivított:

- Te! Hideg a keze!

És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani
lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a
zsámolyon, fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett.
Csöndesen, alig hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak.
És a válla rángatódzott a sírástól. És még most is vigyázott szegény
a Csetneky úr szép barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről,
hogy a könnyei rá ne folyjanak.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán
letérdelt az ágya elé, a kispárnába temette az arcát, és ő is zokogni
kezdett. Nemecsek Ernő gittegyleti titkár, a Pál utcai grund kapitánya
pedig örök csöndességben, falfehéren, lehunyt szemmel feküdt hanyatt
az ágyban, s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát, és
semmit nem hall, ami körülötte történik, mert Nemecsek kapitány
látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok, és elvitték oda, ahol
csak az olyanok hallanak édes muzsikát, és látnak fényes tündöklést,
mint amilyen Nemecsek kapitány volt.

- Későn jöttünk - súgta Barabás.

Boka a szoba közepén állott, és lehorgasztotta a fejét. Még az imént,
néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta visszafojtani
a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe, hogy
nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen ürességgel a
lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elöl Weisz, kezében
a díszokirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.

Odament hozzájuk.

- Menjetek szépen haza.

És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen,
ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon.
Egymás után somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a
napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt
utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy
mellé, és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett
az ágyra és a csöndes kis kapitányra.

Aztán kiment ő is a többiek után a napfényes udvarra, amelynek gyatra
fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a
madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy
a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek
egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon
idegen dolgon, amit most láttak először életükben.


Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert
holnap nehéz nap következik. Nagy latinlecke. És már régóta nem
felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem
volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt, és
elment hazulról.

Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál utcát
meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy
viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon.

De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre.

Az Üllői út...

Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére
a Füvészkertbe.

A Köztelek utca...

Emlékezett rá, mikor egyszer délben, iskola után megállottak ennek a
kis utcának a közepén, és Nemecsek nagy komolyan előadta, mint vették
el az előtte való napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat.
Csónakos meg a dohánygyárhoz ment, és a pinceablak vasrostélyáról
dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek!

A Múzeum környéke...

Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot,
annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán
egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül,
egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére.
Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát
az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét
elárasztotta. A Mária utcában már olyan tisztán érezte ezt, hogy
szaladni kezdett, csak hogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre
sötétedő alkonyatban a sarokra ért, és meglátta a jól ismert, szürke
palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt
miért sietnie, most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund
felé, melynek kisajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt a deszkapalánkhoz
támaszkodva pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett
feléje.

- Megvertung őket!

Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött:

- Megvertung!... Kidobtung... Kikergetung...

- Igen - mondta csöndesen a tábornok.

Aztán megállott a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:

- Tudja-e, Janó, mi történt?

- Mi?

- Meghalt a Nemecsek.

A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.

- Melyik az a Nemecsek? - kérdezte.

- Az a kis szőke.

- Aha! - mondta a tót, és visszatette a pipát a szájába. - Szeginy.

Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres
darab városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanúja. Lassan
végigment rajta, és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon
a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes
darabjai leomlottak, mikor rohamra másztak elő az árokból a fiúk.

És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön
az erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját
puskaporukkal: homokkal.

Leült a földhányásra a tábornok, és a tenyerére támasztotta az állát.
Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta
a reggelt, amikor szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is
pihent, és a kis ház aludt a rügyező vadszőlőindák között. Messziről,
mintha álomban hangzott volna, idehallatszott a város robaja. Kocsik
robogtak, emberek kiáltottak innen-onnan, és egy szomszéd ház
valamelyik hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt, s ahol már
égett a lámpa, vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.

Felállott Boka, és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a
helyen, ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdan Dávid
Góliátot. Lehajolt a földre, és úgy kereste a drága lábnyomokat,
amelyek éppúgy el fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja
eltűnt ebből a földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de
lábnyomokat nem látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis
lábának a nyomát, hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek
is elbámultak, mikor a füvészkerti romban meglátták a cipője nyomát,
amely még a Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon...

Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először
látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett, és lekiáltott rá:
"Félsz, Nemecsek?!"

Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap.
Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagy nehezen felkapaszkodott
a második számú erődre, és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem
látta, senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken, és
talán ki is sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.

Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről, és két kis sötét
alakot látott meg a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte meg őket, s
figyelt, hogy vajon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e hangjukról.

A két fiú csöndesen beszélt egymással.

- Te Barabás - mondta az egyik -, hát most itt vagyunk, ezen a
helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

Hallgattak. Aztán ez hallatszott:

- Te Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs
értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra.

- Jó - mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért
jöttünk ide.

Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt
várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt
Kolnay:

- Hát szerbusz!

Barabás elérzékenyülten felelt:

- Hát szerbusz!

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy
szót se, csak összeölelkeztek.

Ez is megtörtént. Ez a csoda megesett. Boka felülről, az erődből nézte
őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg aztán
arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.

Aztán elindult a Pál utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve.
Azt mondta Barabás:

- Holnapra sok van latinból.

- Igen - mondta Kolnay.

- Neked könnyű - sóhajtotta Barabás -, mert te tegnap feleltél.
De én már régen nem feleltem, énrám a napokban kerül a sor.

Kolnay ezt mondta:

- Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig
kimarad. Ki van jegyezve a könyved?

- Nincs.

- Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek
most hozzád, és kijegyzem a könyvedet.

- Jó.

Íme, ezeknek már a lecke jár a fejükben. Ezek hamar felejtettek.
Amiért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, és a
latinlecke is életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők
is.

Elballagtak, eltűntek az est sötétjében. És most végre egyes-egyedül
maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt
az idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.

Lejött az erődből, és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót
a Pál utcai kiskapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva
szaladt mellette a Hektor. Megvárta őket.

- Na? - mondta a tót. - Ifiúr nem hazamegy?

- De már megyek - felelt Boka.

Megint vigyorgott a tót.

- Otthon jó meleg vacsora.

- Jó meleg vacsora - ismételte gépiesen Boka, és arra gondolt, hogy a
Rákos utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában
a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák
égnek. És ott van a Csetneky úr duplasor-gombos szép barna kabátja.

Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba.

A deszkafalhoz támasztva furcsa eszközöket látott meg. Kerek, piros-
fehér bádogtáblát, olyanféle korongot, aminőt a vasúti őrök tartanak
a rúdjánál fogva, mikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg
egy háromlábú alkotmányt, amelynek a tetején sárgaréz cső volt. Meg
fehérre festett karókat...

- Mi ez? - kérdezte.

Janó benézett.

- Ez? Ez a mérnök úré.

- Milyen mérnök úré?

- Építészmérnök úré.

Bokának rettenetesen megdobbant a szíve.

- Építészmérnök? Mit akar az itt?

Janó szippantott egyet a pipából.

- Építeni fognak.

- Itt?

- Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot... csinálnak
pince... fundamentum...

- Mi?! - kiáltott Boka. - Ide házat építenek?

- Házat - mondta egykedvűen a tót -, nagy, háromemeletes házat...
akié a grund, az csináltatja házat.

És bement a kunyhóba.

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a
könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen,
erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi
hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy
egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el
örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a
szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi
vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy
a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte
meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén,
és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a
katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg
Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában
gyülekezzenek a Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a
padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a
sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan
küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
...
 
 
0 komment , kategória:  Molnár Ferenc A pálutcai fiúk  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák