Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu I. rész
  2011-04-10 14:36:21, vasárnap
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu I. rész

ELSŐ RÉSZ.

Sopron, én, és a világ száműzöttei.

I. Egy beszegezett városkapu.

Bizonyságul, hogy nem ,,merően költött" dolgokat írok,
csattanjon a regényvég mutatóba mindjárt a legelején.
A történet aztán ráér szövődni.

A beszegezett városkapu, amelyről a regényben szó lesz, tiszteletreméltó szülővárosom:
S o p r o n, a ,,civitas fidelissima" régi várfalában sötétlett.

A magyar halál esztendejében, ,,Mohács" idején, 1526-ban, Sopron város hatósága és polgársága közös egyetértéssel ezen a kapun kergették ki a városból a zsidókat.

Kikergették őket, hogy gyökeresen vegyék elejét a rontásnak, annak az erkölcsi ragálynak, mellyel a kiűzöttek a lakosság lelkét és a város békéjét-boldogulását veszélyeztették.

Eltávozásuk után nyomban beszegezték a várfalnak ezt a történelmi nevezetességű kijáratát, amivel azt jelképezték, hogy ezeknek a kellemetlen idegeneknek a városba soha többé ne legyen visszatérésük.

Évszázadokon keresztül meredezett ez a beszegezett városkapu kinyitatlanul, sötéten, fenyegetően, a polgárság folytonos tiltakozásaként a zsidók visszaszivárgási kísérletei ellen.

Én még láttam ezt a becsukott kaput gyermekkoromban. Tudok arról is, hogy a zsidók mindent elkövettek e rájuk nézve szégyenletes emlék megsemmisítésére.

A Szent Mihályról címzett parochiális templom lábánál, apró, egymással összenőtt parasztházak csomójába lejtősödött bele egy érdekes utca, mely még a XX. század kezdetén változatlan ősiségében állott fenn.

Elég hosszú kanyargós, helyenkint sikátorszerűen szűk zsákutca volt ez. ,,Poncikterek" -- soproni babtenyésztő gazdapolgárok, mint ma mondanánk ,,kisgazdák" többnyire fuvarosok laktak benne.

Úgy hívták, hogy: ,,Wieden."

Nevét onnan kapta, hogy a templomdombról esős időben ide lezúduló víztömeg ellen a lakosság úgy védekezett, és a szekérközlekedés lehetőségét úgy biztosította, hogy az úttesten véges-végig nyírfavesszőkből és rőzsékből kötött gúzsokat rakott egymás mellé. A szekerek ezeken a gúzsokon közlekedtek, így játszva ki a kerékfogó, agyagos, tapadós sarat.

Az ilyen gúzsos padozatnak német neve: ,,Wiedeboden." Ennek rövidítése: ,,Wieden."

Az egymás hegyire-hátára épített házikók kettős sora lefutott egészen a Kőmívesrétig -- Maurerwiese -- mely a város alatt, a Fertő felé terült el. Az utca utolsó házai közvetlenül a ,,külső" várfalra támaszkodtak.

Itt sötétlett az a bizonyos városkapu, melynek neve: ,,Judentor." A soproni zsidókapu.

A múlt század kilencvenes éveiben a Wiedenen nagy tűzvész pusztított. Ez alkalommal nyitották ki a zsidókaput, 1526 óta elsőízben, hogy a tűzfészek a Kőmíves-rét irányából is megközelíthető legyen a lajtokkal.

Saját szememmel láttam, mikor a beszegezett, lelakatolt, keresztfákkal és láncokkal, rozsdás vaskampókkal megerősített kapuszárnyakat gerendákkal, faltörő kosokkal betaszították.

A nagy tűz után egy ideig még állt a kapu, de később, ,,városszépítő okokból," zsidóbarátok szószólására, véglegesen megszűntették. (Maradványait, ha jól tudom; a városi múzeumban helyezték el; legalábbis jó ideig a múzeummal szomszédos Stornó-féle ház falának volt a kapu nekitámasztva.) A kiegyezés után, a liberális szellem terjedése idején, az akkor még használatos ,,zsidókapu" nevet ,,sötét kapu"-ra -- Blindes Tor -- szelídítették, talán azért, hogy ezzel a névváltozással feledésbe merüljön a kapu történelmi jelentősége.

A feledtetést segítette, hogy egyes helyi történetírók azt hirdették, nem is a wiedeni a zsidókapu, hanem egy másik, mely valahol a mai igazságügyi palota közelében állhatott és amelyet már réges-régen leromboltak.

Némelyek még történelmi hamísításra is vetemedtek. Azt a valótlanságot igyekeztek belelopni a köztudatba, hogy a zsidókat nem is ,,kergették" ki Sopronból, mert azok önként mentek, saját elhatározásukból távoztak, valamiért megneheztelve a városra.

Hej, ha 1526-ban ennyi önérzet lett volna a zsidókban, dehogyis kellemetlenkedtek volna a soproniak a szegény jámboroknak!

Meg a tanács azt a levelet is aligha küldte volna a királynak, amely körül ez a történet forog és amelyet -- mint a valóban megtörtént ,,kiűzetés" történelmi okmányát -- a város levéltárában lehet megtalálni: Lad. XLVIII. et. J. J. fasc. II. No. 74. alatt.

Az öregektől hallott szájhagyomány szerint azért kergették ki a zsidókat a wiedeni kapun át, mert errefelé volt a temetőjük is. Jelképesen a temetőbe hajtották őket!

- Onnét biztosan nem térnének vissza, hát legalább a temető felé menjenek! Kemény gondolat!

De az öregek így okolták meg:

- Auf einen groben Sack, gehört ein grober Fleck!

(Durva pokrócra nem illik selyemfolt!)

II. A zsidóház.

Gyermekkoromban közvetlen kapcsolatba kerültem a világ száműzötteivel, még pedig nevezetes módon.

Nem ám Zedekiás volt a zsidók utolsó királya, kit a babilóniai Nabukodonozor győzött le, hanem én!

Igenis, a királyuk voltam... feltéve, ha érvényes megfélemlített zsidógyerekek választása és Pinkász Rébi Rebeka, a kis fitosorrú, szeplősarcú jerichoi rózsabimbónak behódolása felséges személyem iránt, két egész szelet csokoládéért.

Ha még a királyválasztásnak ez a módja jogilag nem volna érvényes és én mégse voltam királyuk, annyi szent, zsarnokuk voltam! Kicsinyeknek, felnőtteknek egyaránt. Különösen a zsinagóga véneinek. Ugyanis!

Istenben boldogult édesapám (biztonság okáért ideírom: vármegyei törvényszéki tanácsos, 48-as honvédkapitány, ősnemesi magyar család ivadéka és többszörös háztulajdonos!) a soproni ghettó, a régi Zsidóutca legvégső házának is háziura volt. Ez a ház az ezernyolcszáz kilencvenes évekig a soproni ortodox zsidó hitközség zsinagógája, rabbinus, sakter és bocherlakja volt.

Az egyik oldalával nekifeküdt Orsolyatéri családi kúriánk hátfalának. Általánosságban ,,zsidóháznak" nevezték.

Ez a zsidóház végig alá volt pincézve. A pince hatalmas bolthajlásai az udvaron, közvetlenül az imaterem alatt, felnyúltak az első emeletig. Itt voltak fáspincéink, a kőszénlerakodó, a szerszámkamrák, a présház.

Innét vezetett mélyen a földszint alá, lefelé egy újabb emelettel, a borpince lejáró. Egy fekete, sötét, szinte félelmetes pincetorok.

Oszlopok, falalt, vájatok, szögletek, valóságos labirintussá formálták ezt a földalatti pincegomolyagot.

Kapuszerű tolóajtók, vasajtók, kisebb-nagyobb rácsajtók, vastag bádoglemezekkel zárható szelelőnyílások sorakoztak egymás mellé a zsidóház udvarán. A pincéből az utcára is voltak keskeny, csapóajtócskákkal fedhető ablakrések.

Az eléggé tágas udvar másik oldalán, mélyen belenyúlva a hihetetlenül vastag falakba és a sötét bolthajtások alá, költői öszszevisszaságban voltak anyám baromfi óljai, a zsidók tyúk és liba-óljai, az én bárányistállóm, különböző kamrák és titkos zsidóhelyiségek a sakter számára.

A zsidóház egy középkori, titokzatos lovagvárhoz hasonlított, sötét hajlatokkal, ezernyi zeg-zuggal.

Családi kúriánkkal, melynek nem volt udvara, csak fedett ,,heflije", a zsidóházat oszlopos, zárt folyosó kapcsolta össze. Ablaktalan, sötét, nehéz levegőjű, titokzatos gádor. A mi oldalunkról tölgyfaajtó, a zsidók felől pedig macskanyílásos, kékre festett, hatalmas vasajtó rekesztette el.

Ezt neveztük ,,zsidógangnak."

A zsidógang a rabbinus emeleti nyitott tornácára vezetett. Szembe a gang kijáratával épült az udvari lépcsőfeljárat, meredeken egymás fölé ékelt terméskő fokokkal. Ennek a fedett lépcsőfeljáratnak egyik oldalát a tűzfal képezte, másik oldalán keményfából faragott dóroszlopok ékeskedtek, melyeket vasrácsozat kötött össze.

A rácson, térdmagasságig fedődeszkázat húzódott végig, ami arra szolgált, hogy eltakarja az udvaron állandóan lézengő zsidók pillantásai elől a zsinagógába ugyancsak ezen a ,,hátsólépcsőn" feljáró zsidónők kecses, vagy kecstelen bokáit.

E lépcső alatt volt egy szemét- és hamugödör, vasajtóval zárva és felül egy csapószárnnyal megközelíthetően.

A zsidógang mellett, a rabbinus folyosójára nyílott édesanyám éléskamrájának berácsozott, kívülről sűrű rostéllyal burkolt ablaka is.

A zsidóház középkori, titokzatos építkezése, állandó homálya, a vasajtók, a rácsok, a bolthajtások, a zegzugok, titkos kamrák és helyiségek... ezer, meg ezer ok, hogy felébressze érdeklődésemet minden iránt, ami odaát a zsidóházban történik és a zsidókkal kapcsolatos.

Mint a család legifjabb, elkényeztetett és legvásottabb csemetéje, szinte erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy a zsidóházat naponta jó egypárszor végiggarázdálkodjam, hogy szabadidőmben szinte odaát lakjak.

Átmenetelem csak akkor volt tilos, ha a zsidók imára gyülekeztek, ami szombatot és a zsidóünnepeket kivéve, többnyire az esti órákban történt.

Ilyenkor talán át se mentem volna, mert féltem a sok idegen, pajeszes arctól, melyek fenyegetően és gyűlölködve tekintettek rám, ha megláttak.

Amikor azonban csak az ottlakók, az ismerősök voltak jelen, akik tudták, hogy a háziúr fia vagyok, szörnyű nagy legény voltam, aki mindent mert és mindent tett, akár összeegyeztethető volt a jó neveléssel, akár nem.

Voltak cimboráim is, -- Rudi és Frédi -- szomszéd keresztény fiúk, kiket szintén bevezettem zsarnoki birodalmamba és annak főtáborhelyére: a szenes pincébe.

Innét, a kőszéncsúsztató rácsajtaján keresztül látni lehetett a zsinagóga egész udvari forgalmát. A civakodásokat, a sakterolásokat, a zsidó vének sürgős járását-kelését, fent az emeleten a bocher iskolát és ,,a" Rizát is, a rabbinus csudakövér özvegyasszony leányát, aki közel két mázsás térfogata következtében valósággal muzeális értéke volt az egész hitközségnek, mivelhogy tudvalevően a női szépséget, különösen a régi ortodox zsidóknál, súly szerint mérték. Minél súlyosabb, annál gyönyörűbb, annál értékesebb!

Riza állandóan az ablaknál üldögélt. Segítség nélkül felkelni, menni kövérsége miatt egyáltalában nem bírt. Innét az ablakból nézegetett bennünket, a belső ablaküveghez szorított, mozdulatlan buddhaarccal.

Ha meglátott, elmosolyodott, mint a felkelő hold és boldog volt. Nagyon szeretett engem, szinte megható önfeláldozással. Fénylő kövérségében én is szerettem őt annyira, hogy néha fejbiccentéssel üdvözöltem, néha meg is látogattam...

A kőszéncsúsztató rácsajtajának volt egy nagy előnye. Titokzatosan elfedett bennünket, ami által észrevétlenül, orvul is lődözhettünk gumipuskával a zsidókra és célba vehettük úgyszólván a zsinagógának minden pontját.

Rudi és Frédi nemcsak kitűnő játszótársaim voltak, hanem arra is szolgáltak, hogy szüleimnél kis és nagy esküvéssel kihazudjanak engem, ha a zsidók megsokalván háziúri jogaim gyakorlását, apámhoz panaszra mentek.

Ez az árulkodás egyébként mindig mulattatott. Mulattatott egyrészt azért, mert édesapám nem volt verekedő természetű, így úgyis simán úsztam meg az ,,aljas rágalmazásokat", annál inkább, mert ellen bizonyítékaim és tanúim minden nagyobb vállalkozásnál eleve készen állottak a mentésemre, s ha netán csődöt mondtak, ultima rációként Riza mentőtanúságára mindenkor számíthattam; másrészt... mert ezek a besúgások messzemenően feljogosítottak a fajgyűlöletre, újabb tervek kigondolására s végrehajtására!

Íme, az örök harc keresztény és zsidó között, a történelem szigorúan törvényes megismétlődése!

III. A rejtett kút titka.

Főhadiszállásunkon, a szenes pincében rejtelmes dolgok történtek.

A sötét, zegzugos pince egyik leghátsó szögletében, dzsungel felfedező kirándulásaink egyikén, gyanús és titokzatos gödörre bukkantunk.

Úgy három-négy méter mély, üres kút sötétlett felénk, végig kitéglázva ósdi, patinás kövekkel, amelyekről homályosan fénylett a poros, fekete izzadtság.

Ez a kút eredetileg -- elhárítandó a belebukás veszedelmét, -- vastag padlódeszkázattal, benne rozsdás szegekkel és kampókkal, be volt ugyan fedve, de mi jól alkalmazott ügyességgel és egy kis fáradsággal pár deszkát meglazítottunk, úgyhogy helyükről titkosan ki tudtuk őket emelni, ami által a kút szája félig nyitva állott előttünk.

Ha akartunk, le is bocsájtkozhattunk, hiszen a szomszéd kamarában egész halom meszelő és gyümölcsszedő létra hevert. Kicsi, nagy, rövid, hosszú vegyesen. Válogathattunk tetszésünk szerint.

Még ha a kút mélyebb lett volna is, akkor sem jövünk zavarba, mert a nagypince kétoldali hordósora között feküdt állandóan a hosszú tűzoltólétra.

Erre a kútra Rudi, a szomszéd pékmester fia, (kitűnő cimbora, kitől irtó komiszságokat lehetett tanulni, melyeket első forrásból, a péklegényektől lesett el) azt a kegyeletsértő mesét találta ki, hogy ez az a gödör, amelyikbe Jákób fiai a gyermek Józsefet, saját testvérüket beledobták és benne tartották, amíg a rőtarcú Juda tanácsára húsz ezüst pénzért a kereskedő midianitáknak el nem adták, hogy Egyiptomba vigyék.

A mesét persze nem hittük el, mert Frédi, egy evangélikus papnak a fia és így megbízhatóan járatos a bibliai történetekben, kijelentette:

- Szamárság! Ez semmi esetre sem lehet az a kút, hiszen az Dothánban, a pusztában állott, ahol József fivérei juhokat őriztek.

E tudományos rendreutasításra Rudi nagyon megröstellte magát. Legalább menteni igyekezett, ami menthető.

- Azt én is tudom... csakhogy onnét elhozták ide az egész kutat, hogy a zsidók Jeruzsálem pusztulása után, itt a zsinagógában ereklyeként őrizzék.

Ez a magyarázat viszont engem sértett. -- Ez nem zsinagóga, hanem a mi pincénk, keresztény terület, ahol semmiféle zsidó ereklyének nincs helye. A zsinagóga felettünk van az emeleten és nem itt -- utasítottam rendre Rudit a háziúr gőgös fölényével.

- Szamár vagy -- vágott vissza Rudi és gúnyosan vigyorgott -- ki látott már emeleten kutat? Ide kellett hozni, nem fel! Az érvelés zavarba hozott.

- És ha éppen tudni akarod -- folytatta Rudi nagy tudálékosan -- ezt a kutat igenis a zsidók birtokolták hajdanta és börtönnek használták. Mielőtt rátaláltunk, én már hallottam róla. A zsidók ide dobálták a keresztényeket, ha valakit éhen akartak halatni. Bizonyosan vannak a fenekén embercsontok.

Ez az új szempont felkeltette érdeklődésünket.

Azonnal meg akartunk bizonyosodni, igaz-e ez az állítás?

Létrát toltunk a kútba és, hogy gyáváknak ne láttassunk, egyenként lemásztunk a gödör fenekére.

Úgy borzadtunk, hogy a fogunk is vacogott bele.

Nem tudom, a többiek bátrabbak voltak-e nálamnál. (alig hiszem, mert még Rudi is belesápadt, mikor lefelé kezdett mászni) én azonban csak pár lépcsőfokot haladtam lefelé, lejjebb nem mentem, és leguggolva kiáltoztam:

- Egészen a fenekén vagyok már... nem igaz, nincs itt semmiféle csont...!

- No, majd lámpával nézzük meg! -- mondta Rudi és átszaladt a sütödébe.

Negyedóra múlva ismét előkerült Jánossal, az egyik péklegénnyel.

- Majd meglátod, kinek van igaza, ha János megvizsgálja a kutat!

Jánost mindenekelőtt megeskedtük, hogy kutunk felfedezését titokban fogja tartani s nem árul el bennünket, hogy felfeszítettük a deszkákat.

Ő már férfihez illő bátorsággal mászott le a létrán.

Láttuk, hogy valóban lent van a kút fenekén, mert gyufákat gyújtott és így pillanatokra megvilágította a titokzatos mélységet.

- Talált valamit Jani?

- Találtam, dörgött a mélységből a válasz.

- Mit talált?

- Embercsontokat!

Mikor végre felérkezett, egy sonkacsontot és egy kutyarágta lapockát vett ki titokzatosan köténye mellhajlatából és borzongást színlelve dobta lábaink elé a két szörnyűséget.

Dehogyis vettük észre, hogy becsapott bennünket, annyira szepegtünk Frédivel. Csak Rudi diadalmaskodott.

- Úgy-e mondtam!

Rémültünkben elkerülte figyelmünket,. hogy Jani kuncogva távozik.

IV. A menekülés.

Páni félelmünk nem tartott sokáig. Dolgunk akadt, mely elterelte figyelmünket a borzalmas leletről.

Zöldfa (Grünbaum) sakter kellemetlen felesége az udvaron összepörölt Marival, a cselédünkkel, mert a hamut úgy szórta a gödörbe, hogy a sakterné teknőjébe is jutott belőle egy kevés. Ebben a teknőben szokta Zöldfőné a fiait fürdetni és tüzelőanyag kímélése céljából mindig kitette a teknőt a napra, hogy a fürdővíz felmelegedjék.

- Disznó vagy, ronda disznó... nem tudsz vigyázni? -- ripakodott a zsidó boszorkány Márira és dühös fúriaként rontott ki a földszinti lakás ajtaján, egy mocskos cirokseprővel a kezében.

Mári, egy paprikavérű, kisalföldi magyar parasztleány, akinek morális megtámadtatások alkalmával nem kellett nyelvpörgetésért a szomszédba szaladni, nyomban illendően válaszolt a sakternénak.

Élénk párbeszéd fejlődött ki közöttük. Egyik szóáradat követte a másikat. Olyan zenebona kerekedett, mintha ezer ördög rontott volna egymásnak alvilági, tüzes szekereken.

Összecsődült az egész ház.

Mi is, feledve a csontokat, rögtön a csúsztató rács mögött termettünk. Ki-ki felkapta az állandóan odakészített gumipuskát és esetleges beavatkozásra, sürgősen készenlétbe helyezkedtünk.
Persze a Mári javára.

Mári -- mivel sietnie kellett, amiáltal egy huzamosabban tartó érdekes látványtól, fosztattunk meg -- ebbe a végszóba sűrítette egész mérgét:

- Mégis ti öltétek meg Solymosi Esztert, hogy a nyavalya törjön ki benneteket gazember zsidók!

Hogy nyomatéka is legyen szárnyas szavainak, Mári a sakterné fejéhez vágta a bádog szemeteslapátot.

Mivel azonban az összekötő folyosón át, a nagy lármára idesiető édesanyám hangja hallatszott, Mári azonmódon megszelídült, sírásra fogta a dolgot, hogy ártatlansága bizonyítást nyerjen és futott fel az emeletre.

A zsidó mindig merész, ha futó embert lát. A sakterné is az összecsődült zsidók kaján biztatására, seprűjét a menekülő leány után akarta vágni.

Abban a pillanatban, mikor magasra emelte a söprűt, süvített az én lövedékem, egy dió nagyságú szögletes kőszéndarabka. Jól célzott vonalban úgy csapott Zöldfőné füle mögé, hogy ijedtében kiesett a seprő a kezéből, ő maga pedig jajveszékelve nyomban leült a földre. Akkorát zöttyent, mint egy leejtett liszteszsák.

Cudar jó találat volt, mert láttuk, hogy jókora vörös folt keletkezett a sakterné füle mögött.

- Felvérezted, -- kiáltotta Rudi. A zsidók is óbégattak már.

- Jaj, megölte, megölte valaki!

Erről ugyan szó sem lehetett, mert akit ,,megöltek", nem tud már úgy rikácsolni, mint ahogyan a sakterné rikácsolt, mindazonáltal ránk nézve a helyzet kezdett veszedelmessé válni.

Ugyanis anyám már a zsinagóga vasajtajához érkezett. A rabbinus, aki a szemben levő nyitott folyosóról valószínűleg észrevehetett engem a lövés pillanatában, nyomban árulkodni futott hozzá. A nevemet hallottam emlegetni (,,a kis háziúr") és láttuk. hogy a rabbinus mutogat a kőszéncsúsztató felé.

Kedves asszonyanyám beavatkozása, különösen első hevülete pillanatában, rám, de meg a cimboráimra nézve is jelentősen nagyobb veszedelmeket rejtett magában, mintha édesapámnál panaszolták volna be a kedvencét.

Anyám kezejárása villámgyors szokott lenni.

Hirtelen melegünk lett.

Anyám megindult a lépcsőn lefelé, hogy a pincébe jöjjön és közben körültekintett, nem akad-e valami használható alkalmi szerszám keze ügyébe?

Tapasztalatból ismertük mindhárman az ilyen kutató tekintetnek a horderejét. Következményei aszerint alakultak, mit talált és talált-e általában valami csapóeszközt, amíg közelünkbe érkezett?

A gyávább természetű, gyorsan csüggedő Frédi felcsapott rémhírterjesztőnek: -- Ezt nem visszük el szárazon!

Rudi is alaposan begyulladt.

- Futni kellene, de hogyan, merre?

A pincéből az udvar felé észrevétlenül kijutni, anyám miatt, teljes lehetetlenség volt. De itt lent elcsípni sem hagyhatjuk magunkat, mert akkor feltétlenül ránk bizonyosodnak a tények.

Az anyai megtorlás elől a menekülés egyetlen lehetősége az volt, ha a lövés idejére máshollétet igazolunk.

- De hogyan?

- Adj tanácsot, te vagy a parancsnok! Én egy csöppet sem féltem. A jó hadvezérnek a visszavonulás útját minden eshetőségre eleve biztosítania kell. Az ilyesmit előre elterveztem.

Véletlen szerencsétlenségtől eltekintve, csak a butát érheti baj és a lomha elméjűt. Ellenben aki nem röstell millió irányban elmélkedni, tervezgetni, számítgatni, az mindenféle eshetőségre felkészül. Ha az eshetőségek elmaradnak, annál jobb, de ha bekövetkeznek, nincs meglepetés és az ember megfontolva cselekedhetik.

- Nincs semmi baj -- biztattam megrettent cimboráimat. -- Hát a tűzoltó létra mire való? Ki a pincenyíláson az utcára!... A többi szerencse dolga, hátha nem vesznek észre bennünket árulkodók.

Igaz, hogy a pincenyílás pokolian szűk, de mi sem voltunk pocakosak. Majdcsak kijutunk rajta! Sarkal a szükség és ez a menekülés egyetlen célszerű lehetősége.

Egy szó, egy jatt.

Fel a létrán, mely a hordók közötti folyosón hevert és egy kis küzködéssel mindhárman kijutottunk a szűk nyíláson. A létrát lerúgtuk a helyére.

Pár zsidógyerek játszadozott az utcán, senki más figyelemre méltó. Ezeket hamar elintéztük.

Mielőtt az ámulattól magukhoz térhettek volna, már fel is pofoztuk és halállal fenyegettük őket, ha elárulni mernek bennünket.

- Itt lent a pincében József pátriárkátok kútja van -- szónokoltam el kényszerűségből Rudi meséjét az ijedt fiúknak -- abba dobállak benneteket, ha a szájatokat ki meritek nyitni! Megértettétek?

Reszketve felelték, hogy megértettek. Rudi, Frédi sürgősen elszeleltek. Én pedig a zsinagóga tilos lépcsőjén felszöktem, mely mindjárt a kapubejárat mellett, a sötét kapualjból vezetett fel az emeletre. Titkosan beosontam a kövér Rizához a szobába. Tudtam, hogy egyedül van, hiszen az egész rabbinuscsalád künn tartózkodott a folyosón patáliát lesni. A többi házbeliek figyelme is oda szegeződött.

A szökés Rizához volt mindig a legmegbízhatóbb mentőhorgonyom végveszély esetén.

Riza szeretett engem dédelgetni, ha kötélnek álltam. Ha pedig elefánthátát kedveskedve vakargattam -- ami neki az élvezetek csimborasszója lehetett -- mindenre képes volt.

A szobába léptemkor szokásszerűen tömpe orrát lapította az ablaküveghez és nagy érdeklődéssel figyelte az udvaron történőket.

Aggódó vonásain mindjárt észrevettem, hogy tudja és látta, ki lőtte a követ a sakternéra s most szurkol értem, bárcsak megmenekülnék az anyai fenyítőhatalom lesújtó karja alól. Esetleg valamilyen isteni csoda révén.

Szorult helyzetemben mindjárt a végén kezdtem, a hátvakarással.

Kedvesen rám mosolygott és két mamutkarjával boldogan vont magához.

- Csakhogy baj nélkül eljutottál hozzám, te gyönyörűségem... ne félj, a jó Riza nem hagy cserben!

- Azt mond, hogy itt voltam nálad egész délután!

- Persze, hogy azt mondom. Úgy mondom, hogy még az apám, a rabbi is elhiszi.

Valóban így történt.

A pincét üresen találták. Bár a rabbi gondosan felkutatta a pincelabirintus minden zegét-zugát, a ,,megrágalmazott" keresztény fiatalságot nem találta sehol.

A tűzoltó létra szokásos helyén a hordók között hevert, a pincenyílások vasszárnya le volt eresztve és egyébként sem merték gondolni, hogy ezen a szűk résen valaki kiszökhetne.

Az a vélemény alakult ki, hogy ha lent voltunk a pincében, most is ott kellene lennünk.

Anyám mondta is a csodálkozó rabbinak:

- Ha itt voltak, látnunk kellett volna, hogy kiszöktek. Nem igaz?

- Igaz!... Csodálatos! Én se értem a dolgot, nagyasszony -- mosakodott a meglepett rabbinus.

- Meg kell keresni a fiatalurat, hol van, akkor majd kitűnik minden -- javasolta Zöldfa úr, a sakter és előre örült az én vereségemnek.

Kerestek. Keresett az egész hitközség nagy buzgalommal és boldog kárörömmel. Végre megtaláltak Rizánál.

Riza hazudott, mint a pinty. Olyan meggyőződéssel füllentett és annyira meggyőzően, hogy kénytelenek voltak hinta neki és nekem.

- Lássa, ártatlanul gyanúsította ezt a szegény fiút -- mondta anyám szemrehányóan a rabbinak, engem pedig megcsókolt vigasztalásul. -- Biztosan a háztetőről gurult le az a kavics, amelyik a Grünbaumné fejére esett. Talán valamelyik zsidógyerek dobta a falon túlról. Szoktak így dobálózni!

Amíg hangosan védelmezett, titokban csípett egyet rajtam és a fülembe súgta, úgy hogy csak Riza hallhatta:

- Nagy kópé vagy, idemenekültél Riza szoknyája mögé...!

Győztem. A vádaskodó zsidóság csúfos vereséget szenvedett: a rabbi felsült, a sakter jövendölése, hogy minden kitűnik, ha megtalálnak, megfeneklett, Zöldfőné pedig borogathatta megsérült füle tövit.

 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 567
  • e Hét: 2292
  • e Hónap: 15569
  • e Év: 335601
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.