Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu II. rész
  2011-04-10 14:33:42, vasárnap
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu II. rész

V. A vérfolt.

Este, mikor a zsidók imára gyülekeztek, nekünk gyermekeknek szigorúan tilos volt átmenni a zsidóházba, nehogy ájtatosságukat zavarjuk.

Ezt a tilalmat betartani igen nehezünkre esett, hiszen ilyenkor voltunk rájuk leginkább kíváncsiak.

Szertartásaik, szokásaik, melyek a mi szemünkben telve voltak titokzatossággal, söt félelmetességgel, hihetetlen módon izgatták ifjú képzeletünket.

Akkor nemrégiben történt a tiszaeszlári eset, a kis Solymosi Eszter meggyilkolása, mellyel a közvélemény a zsidókat gyanúsította. A vérvád hol suttogva, hol nyíltan keringett a népszájon, lépten-nyomon belebotlottunk.

A ponyvairodalom vásári füzetei kiszínezték, borzalmasan festegették a külországokban történt hasonló eseteket is, úgyhogy akkor a nép, a cselédség és a gyerekek szentül meg voltak győződve arról, hogy a zsidók keresztény vért kevernek a maceszba.

Hol történhetnének ezek a titokzatosságok másutt, mint a zsinagógában? Ez pedig közvetlen gyermeki megfigyelésünk alatt áll, hát figyeltük is a zsidókat minden képzelhető és elképzelhetetlen módon.

Sok mindenfélét láttunk nekünk gyermekeknek borzasztóan érdekes dolgokat. Egyet-mást Riza is mesélt.

A rabbinuséknál péntek estétől szombat estig nem volt szabad főzni, csak hideg ételeket ettek. A rabbinusnak gyomorbaja volt nem bírta a hideg ételeket, inkább nem evett egész nap. Koplalt.

Szombat este felé a konyhában tüzet gerjesztettek, rendszerint tyúkot főztek. Ezalatt a rabbi az udvaron járt fel-alá, meg-megállt és tenyeréből ernyőt képezve leste az eget, ha derült idő volt. Nyújtogatta a nyakát, fel-felpipiskedett, hogy jobban átláthasson a tűzfal fölött, mert erről jelentkezett az esthajnalcsillag.

Mihelyt meglátta a csillagot, szinte száguldott fel a lépcsőn, a tyúkleveshez.

Tisri hónap 10-én, hosszúnapkor, a nagy engesztelő ünnep alkalmával, amikor valamennyi zsidó egész nap koplalt és imádkozott, a vének együtt lesték az esthajnalcsillag érkezését.

Egész napon át a templomban üldögéltek, hajladoztak, jajveszékeltek, fejüket fekete posztóval takarták le, ami igen félelmetes látvány volt nekünk gyermekeknek. Sokan elájultak az éhségtől, különösen az asszonyok. A rabbinus lakásába cipelték be őket, ahol pár csepp ecetes vizet kaptak.

Riza mesélte, -- mi nem láthattuk, mert ilyenkor betették és befüggönyözték a máskülönben egész nap nyitva tartott ablakokat a zsinagógában -, hogy valóban vérrel hintik be az engesztelő ünnep alkalmával az oltár felőli fal vájatában levő frigyládát.

Mesélte, hogy apja, a rabbi, ezen a napon a vének jelenlétében megfürdik, megmosdik, és tiszta új gyolcsruhába öltözködve végzi az áldozatot a templomban. Még pedig állítólag olyanformán, hogy kóservágott tulok vére van előkészítve egy kis tartályban, ebből hinti meg a ládát. Ez a szertartás, Riza szerint, csak az orthodox zsidóknál, ott se mindenütt, maradt szokásban. Sopronban is el akarták már hagyni, de apja nem engedte, ezért titokban végzik.

Valószínűleg ebből az ős zsidó szokásból eredhetett a vérvád, jóllehet nem ember, hanem állatvérről van szó.

Valamikor, az ős zsidóknál, az Istennel való kiengesztelés jegyében, egy tulkot áldoztak. Azután két kos felett sorsot vetettek, s amelyiket a halálos sors érte, azt egészben megégették. Ennek a véréből a főpap egy edénnyel vett, bement vele a szentek szentébe, ott füstöt gerjesztett, hogy a frigyládát egészen homályba borítsa, azután a nála lévő vérből hétszer hintett ujjaival a frigyláda födelére. Majd a szentek szentéből kijött, a másik bak fejére rakta Izrael fiainak minden bűneit. A kost kiküldték a pusztába, szabadon bocsájtották, hogy vinné magával a nép valamennyi gonoszságát.

Mindennél érdekesebbek voltak előttünk azok a zsidó ünnepek, amelyeken trombitálni szoktak a zsidók. Néha az egész zsinagóga fújta a harsonákat, bent az öregek, az udvaron a gyerekek... és a zsidógang ajtajánál mi tetéztük a lármát. Sípoltunk, trombitáltunk, fedőkkel csinnadrattáztunk, még doboltunk is, a tulajdonomba került kimustrált katonadobon.

Ilyen kürtölés volt mindig a hetedik hónap (zsidóhónap!) újhold napján, az úgynevezett ,,kürtölés napján."

Szokás szerint ilyenkor is leste a rabbi az eget. Ez alkalommal azonban nem a csillagot, hanem a holdat. Mellette őrködtek a zsidó vének, a zsinagógában voltak a többiek. Ilyenkor csak úgy hemzsegtek a zsidóházban Izrael ivadékai.

A rabbi egy kis trombitával jelezte a hold felbukkanását, mire a többiek is mind rázendítettek.

Óriási zenebona keletkezett, amelybe rejtekhelyünkön mi is belevágtunk, hogy a lárma tekintélyesebb legyen.

Frédi sípolt, vagy fésűt fújt, én doboltam és ordítottam, Rudi pedig legtöbbször szájharmonikázott.

Ilyen különleges alkalmakkor elképesztően érdekfeszítő titokzatosság hatotta át az egész zsidóházat és percenkint újabb és újabb látványosságok csábítottak bennünket az engedetlenségre, hogy átmenjünk.

Néha, hogy ne a tilos időben lépjünk a zsidóházba, inkább az egész napot a pincében töltöttük. Volt úgy, hogy a libaólba bújtunk az ebédutáni tömés után és ott maradtunk estig, a farács mögül titokban kikandikálva, ahonnét nagyszerű kilátás nyílott a tiltott területre.

Legkényelmesebb örhelyünk édesanyám éléskamrája volt, azazhogy csak lett volna, mert itt különböző bajok származtak.

Az éléskamra sűrű rácsozatán át, mely a rabbinus folyosójára nyílt, nagyszerűen leshettük a zsidókat. Előtte mentek el az asszonyok, a gyerekek, meg a bocheriskolások is. Közvetlenül a zsidógang vasajtaja mellett volt ez az ablak. Szemben, ugyancsak az emeleten, egyenesen beláthattunk az imaház legelső padsoraira és az oltár tájékára.

Innét addig lestük őket, amíg valamelyik zsidó fiú észre nem vett és el nem árult bennünket, hogy tilos időben lesünk. Ekkor rögtön ment a zsidódeputáció sürgős panaszra -- anyámhoz.

Az igazságszolgáltatás ugyan már nem talált minket az éléskamrában, -- melynek kulcsát válogatott ügyességgel lopkodtuk le anyám kulcstartójáról, -- de sajnos, a nyomok mindig ránk vallottak, akármilyen gondosan kötöztük is újra be a megdézsmált befőttes üvegeket.

A dolog gyászos vége az lett; hogy anyám, mindaddig, amíg egy-egy ilyen panasz lassankint feledésbe nem merült árgusnál árgusabb szemekkel őrizte a speizkulcsot.

Így újabb és kevésbé őrzött megfigyelőhelyről kellett gondoskodnunk. Találtunk is egy megfelelőt. A zsidógang vasajtaján a macskanyílást, melyen kinyitható és becsukható ajtócska is volt. Kitűnő őrhely, előtte a hátulsó lépcsőfeljárat, melyet már leírtam, az asszonyok és bocherek feljárója. A bocherek erre jártak iskolába, az asszonyok pedig itt mentek be az L alakban megtört, számukra elrekesztett zsinagógarészbe.

Az ablaknélküli zsidógang, mindkét végén ajtókkal, zord és sötét helyiség volt. Gyakori ittartózkodásunk kétségtelenül gyanút keltő lett volna, különösen, ha a lakásunk felöli ajtót, mely a szellőztetés céljából rendszerint nyitva volt, következetesen becsukjuk. Erre pedig szükség volt, hogy észre ne vegyék leskelődésünket.

Valami okosat és hihetőt kellett kitalálnunk.

Pihent eszünk ki is találta a módját. Kitartóan lelkesedni kezdtünk a fényképeszdi játék iránt, melynek főalkotórésze a sötétkamra, egyetlen fénysugár nélkül.

Felszerelésünk: a gép, egy kiszolgált lisztesládikó, két végén gömbölyű lyukkal, aljazata három összedrótozott seprűnyél, Mári vasárnapi kötője, fekete fényképező posztóként használva, egy öreg sütőtepsi képfürdőnek, különféle papírosok és folyóíratbeli képecskék, végül egy szögletes, körüldrótozott istállólámpa, melyet piros papirossal vontunk be.

Napközben, kellő szekaturákkal előkészítve, több ízben és különböző helyzetekben lefényképeztük a családtagokat, a vendégeket, a cselédséget, hogy kellő ,,anyagunk" legyen a huzamosabb időt igénybevevő, gondos kidolgozásra, este, a sötétkamrában. Természetesen becsukott ajtók mellett, nehogy a ránknyitásnál a beözönlő fénysugár képeinket elrontsa. Minél tovább óhajtottunk a ,,sötétkamrában" tartózkodni, annál több felvételt készítettünk napközben, hogy hihetőbbé tegyük a dolgot.

Különösen asszonyanyánkat fényképeztük le gyakran, hogy elunja és ránk szóljon:

- Most már van elég felvételetek, menjetek már a sötétkamrába előhívni!

Ritkán voltunk annyira szófogadók, mint ilyenkor. Nyomban eltűntünk. Később, makrancoskodtunk kissé, hogy maga ez a nagy szófogadás ne keltsen gyanút.

- No még egy képet, csak egy utolsót!

A tepsibe vizet öntöttünk, bele papírosokat raktunk áztatni, a piros gyertyát meggyújtottuk, a lakás felőli ajtót berigliztük, és lehasaltunk a macskalyukhoz.

Mivel egyszerre úgyis csak legfeljebb ketten kukucskálhattak a kis nyíláson, a harmadiknak a figyelés volt a kötelessége, hogy nem közeledik-e valaki ,,veszedelmes egyéniség" a zsidóganghoz. Mári nem számított ilyennek, ő titkunkba be volt avatva, ismerte a bekérezkedés jelét. Egyébként is mindenben a malmunkra hajtotta a vizet. Derék egy lény volt, jó pajtásunk!

A macskalyuknál igen érdekesen játszottunk.

A zsidóasszonyokra, amikor feljöttek a lépcsőn, különösen a csúnyákra, a macskalyukon keresztül ráöltöttük a nyelvünket, aztán hirtelen becsaptuk az ajtócskát.

Többet nem törődtünk az illetővel, mert a vasajtón át részben úgyis csak hangfoszlányokat hallhattunk a szidalmazásokból, részben, mert a hangosabbakkal ugyanolyan hangnemben kifelé is biztonságban társaloghattunk.

Elkövettük azt a hibát, hogy a macskalyukat, hogy két cimbora kényelmesebben kukucskálhasson rajta keresztül, egy nagy kerti ollóval kissé kitágítottuk. Ennek következtében egy rés keletkezett, melyet az ajtócskával fedni nem lehetett.

Egyik-másik zsidó asszonyság napernyőjével, vagy esernyőjével bosszúságában ezen a résen szurkált befelé, hogy kibökje a szemünket, ha leskelődünk.

Erre viszonzásképpen azt találtuk ki, hogy harapófogóval elkaptuk a parapli hegyit és könyörtelenül lekattintottuk róla a szokásos bádogvéget. Belőlük jó csomót gyűjtöttünk így össze és cserekereskedelemben értékesítettük őket az iskolában.

Szombati napon szabadon garázdálkodhattunk. Az orthodox zsidónak ilyenkor nem szabad nyúlni semmihez, sőt esernyőkkel vagy más fegyverekkel védekeznie sem szabad.

Annakidején is, egy szombati napon, Antiochus kegyetlensége elől egy barlangba zárkózott zsidó férfiak ellentállás nélkül hagyták magukat legyilkolni, mintsem, hogy a szombatot önvédelemmel megszentségtelenítették volna!

Erre mi gyakorlatilag jöttünk rá... s tapasztalatunkat persze értékesítettük. Egyszer szombaton, egy bocher, vagyis rabbinövendék, jött fel az asszonyok lépcsőjén.

Haragudtunk erre a bocherre, mert ha elment mellettünk, rendszerint kiköpött, ami a zsidóknál a legnagyobb megvetés jele.

Ha észrevétlenül tehette és ha felnőtt keresztények nem voltak jelen, fejbevágott bennünket. És hasonlókat.

Nyíltan, ezzel az izmos, húszesztendős bikával kikezdeni, -- akit ráadásul Goe1nek, azaz vérbosszulónak hívtak, -- vele szemben védekezni, vagy megtorló lépéseket tenni nem mertünk!

Ámde így, a vasajtó mögül egész más a helyzet!

Mikor láttuk közeledni, kiadtuk a jelszót:

- Szemet szemért, fogat fogért a Goelnek!

Rudi kezembe csúsztatta édesapám kampósbotját, melyet magunkkal szoktunk hozni, ha módunkban állt, hogy feltűnés nélkül elcsenhessük.

Amikor Goel bocher elért a macskanyíláshoz, kinyúlt a kampósbot. Orvul, észrevétlenül belekapaszkodott a lábába és puff, a mi vérbosszulónk rémült kiáltással, teljes izmosságában hassal előre lezöttyent a földre.

Eddig meg lettünk volna elégedve a mi sajátlagos ,,vérbosszúnkkal", csakhogy baj történt. Nem fogtuk elég erősen a bot végit, úgyhogy a bocher estében magával rántotta a botot, túl az ajtón, a lépcsőházba.

- Ebből baj lesz, biztosan elviszi magával, pedig jó atyám keresni fogja!

Ám csudák csudája! Goel nyögve feltápászkodott, elkullogott és a botot fekve hagyta. Hozzá se nyúlt.

Ez természetes, -- magyarázta Mári, aki éppen látogatóba jött sötétkamránkba hiszen szombat van, ilyenkor a zsidók nem nyúlhatnak se bothoz, se fához.

- Fához? -- kérdeztük álmélkodva. -- Persze. Próbáljon csak az ifiúr ilyenkor pár hasábot végighullatni a lépcsőn... belebotlanak, keresztülbuknak, kitörik a nyakukat, de hozzá nem nyúlnak.

Ezt az állítást azonban ellenőrizni kellett.

Alkalmas pillanatban, Mari védőszárnya alatt kiszöktünk a vasajtón és a lépcsőt tele dobáltuk vágott hasábokkal, rőzsével; még a fényképező gépünk seprőlábait is feláldoztuk a kísérleti célra. Aztán vissza a megfigyelőhelyre, a macskalyukhoz!

Bámulatra méltó pontossággal valósult. meg Mári jövendőlése.

Alig félóra alatt hárman buktak orra, de az akadályt mégcsak a lábukkal sem lökték arrébb.

Egyetlenegyet csúsztatott el eredeti helyéről az egyik zsidófiú. Úgy tett, mintha elestében véletlenül lökte volna le a lépcsőn. Mi a macskanyílásnál pontosan megfigyeltük, hogy szándékosan cselekedte. A zsidótörvények védelmére nyomban lármázni kezdtünk, valóságos kannibálüvöltéssel:

- Készakarattal tetted, te piszok,... elkárhozol érte, négyen láttuk, a Mári is... feladunk a rabbinak, hogy közösítsen ki, te farizeus...!

A nagy kiabálásra a szegény zsidógyerek úgy megijedt, hogy másodszor is elvágódott.

Nekiesett a lépcső fokának. Megeredt az orra vére.

Az érkező zsidóasszonyok sajnálkozva nézték, de segíteni egyik se segített rajta. Szegény ördög nem tudta mit csináljon. Szepegett és reszketett.

Mári azt mondta:

- Úgy kell neki, így folyatták a Solymosi Eszter vérét is!

Én azonban megsajnáltam a gyámoltalant. Magamban szégyenkeztem és lelkifurdalást éreztem.

A nagy lelkiismereti furdalás hajtott és én tilalom ellenére átmentem a zsidóházba. -- Ha megbüntetnek, megbüntetnek, de ezt tétlenül nem nézhetem!

A kinyitott vasajtón belöktem a kampósbotot a zsidógangra, karon fogtam a fiút, a kúthoz vezettem és gondosan megmosdattam, sőt meg is vigasztaltam, hogy nem lesz semmi baja.

Ezer zsidó állt körül és tétlenül néztek. Goel is köztük volt.

Mikor végeztem a fiúval, Goel kifejtette magas elismerését.

- Te keresztény disznó, -- szólt hozzám elismerő barátságos hangon -- felbuktattál, de ez egyszer, ezért a szép cselekedetedért megkegyelmezek neked... és ha legközelebb találkozunk, te bakonyi betyár, nem taposom ki a béledet, csak megpofozlak, hogy neked is elered az orrod vére...!

Erre a barátságos szózatra nyomban gyakorlatilag alkalmaztam újonnan szerzett tapasztalataimat.

- Keresztény disznó, bakonyi betyár vagyok? Szombaton mered ezt nekem mondani, te ripők?!

Neki ugrottam, akár a tigris, felkapaszkodtam rá, mint egy sürgönypóznára és felpofoztam.

Egy ujját sem mozdította védelemre. Tagadhatatlanul igazi bocher jellem volt. Ezt magamban elismertem, mint ahogyan az. ember elismeri az ellenség szép vonásait a harcban.

Szemei tüzet okádtak, mégis uralkodott magán, éppen csak ezt jegyezte meg csendesen:

- Megállj csak, te redves sertés, ezt felírom terhedre a főkönyvemben!

Ámde harcban állottunk, ilyenkor az embernek nem szabad érzelgősnek lennie. Meg általában mikor ijed meg egy vásott csemete, ha a veszedelem csak holnap fenyegeti és nem mindjárt?

Különben is, van még láb a földön, hogy el lehessen inalni, ha mégis baj lenne belőle! A szombat védőpajzsa alatt bátran, merészen farkasszemet néztem vele, újbóli támadásra készen és dacolva a Góliáttal.

- Hallod-e Goel, ha rögtön el nem hallgatsz és piszkolni merészelsz, van egy öreg sonkacsülköm, menten beletöröm a szádba, hogy tréflit egyél és akkor lőttek a bocherságnak!

Rudi már hozta is a sonkacsontot, melyet Jani állítólag a kút fenekén talált, de idővel kitűnvén a huncutság, többé nem féltünk tőle s a sötétkamrában használtuk az előhívásoknál, papírsimításra.

Goel megijedt, azonmód elnémult s én diadalmasan tértem vissza a zsidógangba, ahol aztán épületesen elbeszélgettünk különféle zsidóhistóriákról.

Mári volt a főelőadó. Vacsoráig ráért, elvégezte már a munkáját.

Roppant érdekes témába fogott. Élvezetesen, tarkán, színpompásan tudott előadni.

- Vegye le az ifiúr a piros lámpásról a papírost, hogy jobban világítson és jól nézze meg ott a pillér sarkánál, mi van a padlón?

Megcselekedtük. A Mári jelezte helyen, az öreg deszkapadlóban, jó két tenyérnyi sötét foltot találtunk.

- Mi ez?

- Vérfolt!... De inkább azt kérdezze, hogyan került oda?

- Hát hogyan? -- kérdeztük egyszerre mindhárman, alaposan borzongva.

Mári hatásszünettel kezdte elbeszélését.

- Hát 1885-ben, Solymosi Eszter meggyilkolása után, zsidóüldözések voltak az egész országban. Sopronban is volt üldözés, úgy hitták ,,zsidóhecc". A nép megtámadta a zsidóházat, ahová a mispoche menekült. Döngették a bezárt, betorlaszolt kaput, feszegették az ablakokon a vasrácsokat, az ablakokat mind bezúzták, köveket hajigáltak a zsinagógába... már-már sikerült betörniök. A városkapitány katonaságot kért segítségül, de ez a segítség, istentudja miért, jócskán késett. A támadók létrákkal az emeleten próbálkoztak meg a házba jutni. Szerencsére itt is ablakvasak vannak, különben mind agyonverték volna a zsidókat. Mert bizony agyon akarták őket verni, bosszúból Solymosi Eszterért, agyon ám!

A hatás fokozására ismét műszünet következett.

- Mondja már tovább, Mári -- unszoltuk türelmetlenül.

- A szorongatott zsidók az öreg tekintetes úrhoz, a kedves papához szaladtak könyörögni, eressze be őket a saját házába, oda a tömeg nem mer behatolni. A tekintetes úr megszánta és beengedte őket a zsidógangra -- elég rosszul tette, nem igaz? Hadd dögöltek volna meg, nem kellett volna őket menteni!

Ezért a megjegyzésért Márit oldalba boxoltam, amivel értésére adtam, hogy bármit tesz apám, mindig csak helyes lehet.

- Nohát, most már folytathatja! Mári a lökés fájdalmában rámnadrágolt egyet, amivel a közjáték el is intéződött. Folytatta.

- Hát egy szó, mint száz, a zsidók ennek a vasajtónak a védelme mögé bújtak. Azóta nevezik ezt a gádort ,,zsidógangnak". Egymás hegyin-hátán szorongtak, akár a heringek a hordóban.

- Aztán mi történt?

- Volt közöttük egy gonosz öreg zsidó, heptikás volt a nyavalyás, mégis bosszúálló természet. Egyre azon rimánkodott a többinek, engedjék őt egyedül maradni a zsidóházban, mert ő neki puskája van és agyon lövi legalább a legelsőt, aki be merészel törni a zsinagógába, az ő szent helyükre. Agyonlövi, mint a kutyát és nem bánja, ha aztán őt szét is tépi a tömeg. Ő már öreg, kész meghalni, de legalább megbosszulta magát a keresztényeken az üldözésért... Társai féltek és nem akarták engedni, puskájával együtt beszorították oda a sarokba, ahol most a vérfolt van.

- Honnét volt az öreg zsidónak puskája?

- Éppen ez az érdekes. Valamikor, sok száz évvel ezelőtt egy titokzatos, csodálatos puskát rejtegettek a soproni zsidók. Nem is egyet, hanem kettőt. Az egyik ma is még herceg Eszterházy fraknói kastélyának fegyvertárában látható. Furcsa puska!

- Miféle?

- Miféle? Hát használatlan állapotban olyan, mint a rövidárú kereskedő rőfje, semmivel sem más, ha felületesen szemlélik. A két végén lesrófolható rézkupak van, belül meg puskacső. Ha lőni akartak vele, lesrófolták a két kupakot, puskaagyat csavarintottak hozzá és kész lett a gyilkos szerszám.

- Rendesen mértéknek használták ugye, hogy ne is gyanakodjanak rájuk?

- Persze. Akkor régen, valami Mánusch nevű zsidó ezzel a puskával lőtte le orvul a városi kurírt, kit a királyhoz küldtek, hogy kergesse ki Sopronból a zsidókat, mert orvok, szipolyozók, gyilkosok.

- Ez is érdekes, de most a zsidógangról meséljen, abba kezdett!

- Jól van no... hiszen arról beszélek. A rőfpuskát a zsinagógában egy fali szekrényben titkos helyen rejtegették. A pincekútban, meg a zsidók libaóljában is vannak ilyen titkos rejtekek, ott is dugdosták a puskát. Mindig csak a legöregebbek tudtak róla. Valamelyik régi rabbi azt jövendölte, vigyázni kell ezekre a puskákra, mert ha egyszer a zsidók nagy bajba kerülnek, ez menti meg őket. Az öreg heptikás zsidó erre a jövendölésre gondolt, mikor a zsidóhecc idején előszedte a puskát és mindenáron bele akart vele lőni a tömegbe, hogy ezáltal megmentse az üldözötteket.

- Hát miért nem használta a fegyvert, ha már olyan vitéz volt? Én nem haragudtam volna rá, mert a bátorságot a zsidónál is méltányolni kell.

- Szégyelje magát az ifiúr ilyet mondani, hiszen keresztényt akart lelőni. Ezért a gonosz szándékáért a jó Isten is megbüntette.

- Megbüntette? -- érdeklődtem kissé lehangoltan.

- De meg ám! Mikor már a zsidógangon szorongtak, -- a vén heptikás még mindig ki akart törni társai sorából, hogy keresztényt gyilkol, ámde a társak erőszakkal beszorították puskájával együtt oda a sarokba, hogy mozdulni se tudott.

- Te vén bolond -- mondogatták neki -- ha egyet a támadó tömegből netán le is lősz, érte mindnyájunkat könyörtelenül felkoncolnak, hát be veled a sarokba és légy békességgel!

- Erre az öreg zsidó dühbe gurult, szidta, átkozta társait, hogy gyávák, nem érdemlik, hogy az Isten napja rájuk süssön. Megérdemelnék, hogy elpusztuljanak mind egy szálig... bárcsak úgy lett volna.

- Tovább, tovább, mondja a végit sürgettük.

- Már itt a vége. A zsidók dulakodni kezdtek, hogy a puskát, mellyel folyton hadonászott elvegyék a heptikástól. Dulakodás közben a puska elsült, a golyó belefúródott az öreg torkába. Menten megölte. Utolsó átkozással oda köpte ki lelkét a sarokba. Ez a vérfolt, a zsidó átka gyáva társaira. Úgy beitta magát az átokvér a padlódeszkába, hogy soha többé nem lehet onnét feltakarítani, pedig magam is ezerszer próbáltam már...

Csönd lett. Magunkban elmélkedtünk a hallottakon. Nagy sokára megszólaltam.

- Igaz ez a történet, Mári?

- Hogyne volna igaz! Majd szólok a Bandi fiatal úrnak, ő többet is tud a soproni zsidókról, ha kedve, meg ideje lesz, majd mesél maguknak.

Ez a Bandi kosztos diákunk volt, bátyám lakótársa a földszinti diákszobában. Szorgalmas, folyton tanuló és főleg történelmi kutatásoknak élő fiatalember.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 173
  • e Hét: 2514
  • e Hónap: 15791
  • e Év: 335823
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.