Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu III. rész
  2011-04-10 14:31:12, vasárnap
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu III. rész

VI. Egy tele kád zsidógyerek.

Egy szerda reggel, iskolába menet, ínycsiklandozó újsággal leptem meg két cimborámat.

- Apám megvette Binder úr nagy mustoskádját, délelőtt szállítják haza, a présházba teszik, ott marad szüretig használatlanul.

Ez a kád régebb idő óta bámulatunk tárgya volt. A rózsa utcában, Binder kádármester udvarán ismerkedtünk meg vele. Hatalmas űrtartalma és terjedelme oly élénken foglalkoztatta képzeletünket, hogy Rudi -- aki mindenkinél be tudta hízelegni magát ügyesen, ha érdeke úgy kívánta szívességből kézikocsi fuvarokat vállalt a kádármester feleségénél, csakhogy jogcímet szerezhessünk a huzamosabb tartózkodásra a kádármester udvarán, a kád közelében.

A kád húsz-huszonöt hektoliteres lehetett, gyermeki képzeletünk szerint azonban legalább ötszáz hektoliter volt az űrtartalma.

Oldalfalai felnőtt ember magasságúak voltak, csak létráról lehetett a fenekére látni.

Nekünk különösen az oldalvájat tetszett rajta: egy ferdén és gótikus ívezettel vágott valóságos kapucska. A bele való betéttel, meg vaspántjaiba tolt keresztrúddal lég- és szivárgásmentesen lehetett zárni. Ez a nyílás a kád takarítására, a törkölymaradványok eltávolítására és az edény szellőztetésére szolgált.

Egy ember nehezen, de egy gyerek annál könnyebben bújhatott be rajta, amit ismételten, sőt minden lehetséges alkalommal kipróbáltunk.

A présház a szenespince, főhadiszállásunk mellett tágaskodott. Apró kerekeken guruló ajtaját csak szüret idején, vagy más különleges alkalmakkor nyitották ki. Főhadiszállásunkról egy kicsinyke vasajtón át juthattunk ide be. Ennek a kis ajtónak a kulcsa a gyerekek számára elég könnyen lelopható helyen, apám kulcstartóján, a hálószoba fali tábláján függött.

Ezt a kulcsot aznap, mindjárt iskolából jövet birtokomba kerítettem.

Ebéd után nyomban eltűntem, Leszöktem a fáspincébe, ahol Mári jóvoltából Rudi és Frédi már izgatottan vártak. Nem annyira engemet, mint inkább a présházba jutást.

A kád valóban ott volt, nekünk pedig előreláthatóan zavartalan játékra egy egész iskolaszabad délután állott rendelkezésünkre.

Óh, mily boldogság!

A kádat lelkesen megcsodáltuk, aprólékosan megvizsgáltuk, meg-megkongattuk, létrán felmásztunk a szélére, ki-bebujkáltunk a nyílásán, a betétet hol becsuktuk, hol meg kinyitottuk... szóval, minden tekintetben élveztük a kád jelenlétét.

A zsidók szokásos bosszantásáról aznap egészen megfeledkeztünk. Lőkészletünket sem frissítettük fel a kőszéncsúsztatónál,... sőt lelkes izgalmunkban még a pincelejárat vasajtaját is elfelejtettük bereteszelni, amit pedig a sakterné híres esete óta elővigyázatból mindig meg szoktunk cselekedni.

Ámde a zsidókról nem lehet büntetlenül megfeledkezni! Velük szemben különösen az elővigyázatosság elmulasztása szokott kárhozatos következményekkel járni.

Nálunk is megbosszulta magát.

Mikor legjavában játszottunk, hirtelen egy sötét árnyék jelent meg mögöttem. Goel volt. Utánunk jött a pincébe, a nyitva felejtett ajtón... mégpedig nem szombati, hanem szerdai napon.

A lélegzetem is elakadt, annyira megrémültem.

Rudi és Frédi éppen bent tartózkodtak a kádban, úgyhogy szorongatott helyzetemben még a ,,tömeg" sikeres hátbatámadásának reménye is hiányzott.

Elillanni sem lehetett, mert Goel, bizonyára számítva ilyesmire, széles bivalyhátával elzárta a kijáratot.

Erőszakkal semmire sem mehettem, hát ravaszsággal próbálkoztam.

- Alázatos szolgája Goel úr -- köszöntöttem barátságos, lekötelező hangon és igyekeztem kedves, közvetlennek látszani, mint aki a zsidó jelenlétét a mi magánpincénkben valami természetesnek találja. -- Tetszett már látni a mi új kádunkat? Nem mindennapi látvány. Tessék közelebb fáradni, igen örülök a váratlan szerencsének!

Goel vigyorgott.

- Igen, a kádat jöttem megnézni, kedves ,,háziúr". De inkább maga jöjjön közelebb, mert én az ajtóból el nem megyek... remélem tudja miért? Egy kis elszámolásunk van egymással, ez most igen kedvező alkalom, hogy kiegyenlítsük a tartozást.

Az aljas még azt az ígéretét sem tartotta be, hogy nem mozdul el az ajtóból!

Felém közeledett, sunyin, óvatosan, vigyázva, hogy mellette el ne surranhassak. Rögtön tisztában voltam a szándékával.

Ha menekülni úgysem bírok, legalább gyávának ne lásson ez a szörnyeteg.

- Maga piszok, gyáva! -- kiáltottam felháborodva. -- Nem szégyelli magát így orvul rám törni nagy marha erejével? Rudi, Frédi, ad arma, azért se hagyjuk magunkat!

Tudtam, hogy hiábavaló ez a segélykiáltás, hiszen a cimboráknak előbb ki kellett volna bújni a kádból, -- ami adott körülmények között éppenséggel nem volt tanácsos.

Annyiban támogattak, hogy torkuk szakadtából ordítottak segítségért, mintha máris nyúzták volna őket. Ennek nem volt, nem is lehetett gyakorlati haszna, mert a kád letompította a hangokat.

Bennem forrott az indulat, hogy félni is elfelejtettem. Valami vasas védőeszköz után kutattam a tekintetemmel.

A kád záró dorongja hevert a közelemben, de mielőtt elérhettem volna, Goel fülön ragadott és akkorát csavart rajta, hogy fájdalmamban csillagokat láttam röpködni a szemem előtt.

- Be veled a kádba, bezárlak, éhen fogsz dögleni! -- rendelkezett hatalma tudatában a bocher.

Közben egyre rángatta a fülemet, öklével verte a fejemet és a kád bejárata felé lökdösött. Amennyire bírtam, ellenálltam, öklöztem, rúgtam, köptem.

Ellentámadásaimat figyelembe sem vette, mintha egy élettelen fatuskót öklöztem volna.

Egyetlen esetben sikerült némi előnyt szerezni, körmeimmel belevágtam a szemébe. Nagyot káromkodott, kicsit hunyorgatott, de ezt is lerázta és annál komolyabban erőltetett a hordónyílásba.

Utolsó pillanatban váratlan segítség érkezett a kis szeplősarcú Pikász Rébi Rebeka személyében.

Máskor is csínos volt ez a kis csitri, de most nagyon szépnek láttam.

Kis fitoskája izgatottan ugrált, szája szeglete sírósan lekonyult, egész lényén meglátszott az engemféltés. Igen bájos volt.

Cérnahangján megszólalt:

- Goel bácsi kérem, a Riza hívatja, tessék azonnal felmenni hozzá és megmondani miért tetszik bántani a kis háziurat, mikor ő ezért haragszik!

Sejtettem, hogy hazudik, de ügyes, kiválóan alkalmazott füllentés volt ez.

Szavai bámulatos hatást keltettek. A vadember szorítása a fülemen azonnal enyhült, majd egészen megszűnt.

- Ezt mondta? -- kérdezte Goel és hangja remegett. Rizától félt, mert halálosan szerelmes volt bele.

Rébi tovább ütötte a vasat.

- Nagyon mérges magára, látta mikor lejött a pincébe és sejtette, hogy megint verekedni akar a háziúrral...

Goel megzavarodott, inába szállt a bátorsága.

- Honnét tudta, hogy verekedni fogok? Én is, Rébi is éreztük, hogy ez a szégyenkező zavar egyik legbutább kérdése. A vadember tanácstalanul és gyámoltalanul tekintett a kis csitrire.

- Felelj, honnét tudta?

Rébi, mielőtt válaszolt volna, biztonság kedvéért felmászott az öregprés keresztgerendájára és felhúzta maga után a létrát. Kis piros nyelvét ráöltötte Goelre.

- Én mondtam meg neki... és ha engem bántani mer, úgy bemázolom Rizánál, hogy soha többé szóba nem áll magával. Most pedig menjen tüstént, mert baj lesz... nem hallja, hogy Riza kiállt?

Riza ugyan nem kiáltott, de Goel elhitte. Elkullogott, mintha dézsa vízzel nyakon öntötték volna. Párszor visszanézett, mielőtt eltűnt, meg is fenyegetett bennünket, engem is, Rébit is, de ebben a fenyegetésben nem volt már erély.

- Jókor érkeztem? -- érdeklődött Rébi a sutu tetejéről.

- Jókor jöttél, -- feleltem, csak a fülemet csavarta meg és fejbe vert. Igazán szerelmes Rizába?

- Szerelmes hát, nem láttad... Riza ki nem állhatja, az apja erőlteti Goelhez, mert gazdag.

A kis cica a sutu tetején nyávogni kezdett.

- Mindenki a kövér Rizát szereti, te is... engem nem szeret senki sem, te se. Pedig nem tehetek róla, hogy zsidó vagyok, te meg nem szereted a zsidókat.

Igaz, hogy nem sokat törődtem ezzel a kis fruskával, de a történtek után illet lovagiasnak lennem iránta.

Megvigasztaltam, ha nem is éppen túlzott meggyőződéssel a hangomban.

- Dehogyisnem szeretlek, szeretlek én téged és most igazán szépen viselkedtél. Gyere le a gerendáról, mert kitörik a nyakam, ha sokáig felnézek hozzád... nem tűröm, hogy feljebb légy, mint én, ha mindjárt leány vagy...!

A rég várt vallomásra Rébi boldogan mosolygott, nem is ügyelve a mellékcifraságokra, melyeket kényszerű szerelmi vallomásom magában rejtett.

- Igazán szeretsz? -- Persze!

- Megcsókolsz, ha lejövök? -- Majd meglátom!

- Ha nem csókolsz meg, leugrom és kitöröm a lábamat -- fenyegetőzött kacér kihívással.

Ehhez nagyon érlett a kis nyiszlett, nem hiába volt zsidóleány. Illegett-billegett, mint a felnőtt kisasszonyok.

Ezalatt Rudi és Frédi is kimásztak a kádból. Ők is nézték a kis szeplőst, amint vékony lábaival könnyelműen kalimpált a magasban.

- Olyan vékony a lábad, mint a verébé, -- kiáltotta fel Rébinek Rudi.

- Semmi közöd hozzá, nem veled beszélek, te pékinas! csendült fentről a válasz! -- Ezért megpofozlak -- jelentette ki Rudi megsértődve -- mert ő szerelmes volt Rébibe.

- Majd ha fagy, hó lesz nagy -- tromfolt vissza a leány. -- Kikaparnám mindkét szemedet...

Csöppet sem félt Ruditól. Lemászott és elém tolta szeplős pofikáját.

- Úriember megtartja ígéretét, csókolj meg!

Megcsókoltam. -- Ezzel kifizettem az adósságomat; hogy elcsaltad Goelt! -- mondtam.

Rébi megneheztelt.

Általában igen nyomott lett a hangulat, Rudi is duzzogott.

Fiatal volt még az idő, nem lehetett több két óránál, sajnáltam ilyen nyomottan elvesztegetni a szabad szerdadélutánt.

Valami okoson törtem a fejemet, ami ismét felélénkíti a kedélyeket. Jó ötletem támadt.

Előtte való nap a bátyámtól, valamilyen küldöncszolgálatért tíz krajcárt kaptam. Tegnap egészen elfeledkeztem róla, a pénz most is még a zsebemben volt. Így a vagyonos osztályhoz tartoztam. Ebből pedig lehet ügyeset kisütni.

Tíz krajcárért két szelet csokoládét adnak, ezüst papírba csomagoltat. Dworsák boltos az Élesszögön három szeletet árul tíz krajcárért, ugyanolyan finomat, csak csomagolatlanul.

Előkelő taglejtéssel kivettem zsebemből a pénzt. Gyönyörűen csillogott az ezüsthatos. A gyerekek, mind a hárman, a részeltetés felcsillanó reményével, vágyakozva tekintettek a kincsre.

A kedélyek azon módon megjavultak, az arcok felragyogtak, a jókedv visszatért.

- Kitől kaptad? -- kérdezte Frédi. -- Loptad? -- érdeklődött Rudi, elárulva, hogy tőle ilyen piszokság is kitelnék.

- Olyan szép fényes, akár a szemed hízelkedett a kis zsidóleány.

- Nem kaptam, nem is loptam, hanem megszolgáltam, meg-szol-gál-tam -- feleltem fölényesen.

- Mit veszünk rajta?

Hamarjában nem tudom, ki kérdezte, de bizonyos, hogy valamennyiöknek a szemében ott bujkált ugyanaz a kérdés.

- Csokoládét... ti is kaptok belőle -- határoztam.

- Aki hozza, legtöbbet kap -- lelkendezett Rudi és nyomban ajánlkozott, hogy elszalad az Élesszögre.

- Ne ő hozza -- vélte Frédi -- mert útközben a csomagolatlant meg szokta nyalni.

- Hazudsz -- sziporkázott a sértett. -- Múltkor is megnyaltad -- olvasta rá a mindnyájunk ismerte igazságot Frédi. Megnyaltad és azt mondtad, megolvadt a fezedben, mert papírost nem adtak hozzá. Ez nem igaz, mert adtak barnát. Mindig szoktak adni, ha kérik.

- Úgy van! -- kontrázott Rébi. -- Rudi megbízhatatlan!

Siettem az elfajulni készülő vitának elejét venni.

- Rébi fogja elhozni -- döntöttem s mivel én adtam a pénzt, a szokástörvények szerint ezt senki sem kifogásolhatta.

A kis szeplős, akit ilyen váratlan, nagy kitüntetés ért, örömében hangosan kacagni kezdett, csuklott, búgott, turbékolt, mint a galamb, ha éhes és a gazdája tiszta búzát kínál neki.

Nyakamba ugrott, megforgatott.

- Te vagy a legédesebb, a legdrágább! Kapta a hatost és már el is tűnt.

A csokoládékérdés elvonta érdeklődésünket a kádtól. Szinte teljesen megfeledkeztünk róla.

- Mit játszunk, amíg Rébi visszatér? -- Lövöldözzünk!

- Jó, lövöldözzünk!

Átvonultunk a szenespincébe és letelepedtünk szokott helyünkre a kőszéncsúsztatóhoz.

Az udvar telve volt zsidógyerekekkel. Nagy lármásan, hancúrozva játszadoztak. Rudi nyomban közéjük akart lőni, de mi, Frédivel tiltakoztunk ellene.

- Ok nélkül nem szabad megtenni... az indiánusoknál is csak az aljasak támadnak ok nélkül.

-Be puhák lettetek, amióta az a nyiszlett zsidóleány (Rébit értette) elcsavarta a fejeteket -- gúnyoskodott Rudi. -- Én bizony közéjük puffantok.

- Ha lösz, nem kapsz csokoládét. Ez a fenyegetés hatott.

- Jól van, ok nélkül nem lövök, ha úgy akarjátok. De mindjárt lesz ok!... Dolfi, -- kiáltott ki a rácsajtón az egyik zsidófiúra -- gyere ide!

Dolfi jól hallotta a szólítást, de nem hederített rá.

Rudi másodszor és harmadszor szólította, fokozódó eréllyel.

Dolfi az udvar legtávolabbi szögletébe menekült, közel a kijárathoz és mindkét kezével hosszú orrot mutatott felénk. Arcátlanul még piszkos újjait is billegtette.

- Nos, van most már ok? -- érdeklődött Rudi és lövedékét nagyobbal cserélte ki.

- Van -- határoztunk egyhangúan. -Ez szemtelen kihívás, melyet meg kell bosszulni. Ad arma!

Három lövedék süvített a bolhapuskából. Célpont Dolfi.

A célpont nyomban jajgatni kezdett. Keservesen óbégatott.

- Ez kellett neked, te arcátlan zsidófattyú -- ripakodott Rudi -- azonnal ide, gyere, ha parancsoltam!

Dolfi nem teljesítette a parancsot, elszelelt. Utána rohantak a többiek is.

- Ez baj! -- vélte Frédi. -- Éppen egy kitűnő játék jutott eszembe, melyhez feltétlenül zsidógyerekek kellenek...

- Miféle játék az? -- érdeklődtünk mindketten kíváncsian.

- Bosszúálló játék, goelecske! -- Hogy kell játszani?

Frédi titokzatoskodott.

- Ugye, mi Rudival bent voltunk a kádban, mikor a zsidó idejött?

- Benn.

- Téged meg fülön fogott? -- Fülön.

- A kádba akart bennünket zárni és éhenhalatni?

- Úgy van.

- Lehet, szabad az ilyen gonosz szándékot bosszulatlanul eltűrnünk?

- Nem szabad.

- Nohát, mit mond a Szentírás?

Erre a kérdésre mi nem tudtunk felelni. A bibliai idézetekben maga Frédi volt a szakember.

- Így mondja az Írás: megbosszulom az atyák vétkét kilenc és tizedíziglen, az istentelenséget az egész Izraelen bosszulom meg...

- Vagyis?

- Megbosszuljuk Goel gonosz szándékát a zsidófiúkon.

- Bezárjuk őket a kádba? -- Be... ez a játék veleje.

A javaslat megnyerte tetszésünket, valósággal lelkesedtünk érte.

- Gyerünk zsidóklapeceket fogni lelkendezett Rudi és máris szaladt fel a pincéből az udvarra.

Ámde zsidógyerekeknek, mintha csak megneszelték volna, mi vár rájuk, se híre, se hamva, se udvaron, se az utcán. Ezt a lesújtó tényt kellett megállapítanunk, mikor Rudi után mi is felmentünk körültekinteni.

Tanácstalanságunk csak pár pillanatig tartott, mert Rudi tudott egy megoldást. -- Ne szomorkodjatok, mindjárt kerítünk egy csomót, Jani segéd kiválóan érti a zsidófogást!

Szaladt Janihoz, mi meg reménykedve tértünk táborhelyünkre, a pincébe. Negyedóra múlva diadalittasan tért meg Rudi.

- Megoldottuk a keleti kérdést, Jani hozza már, amire szükségünk van!

A péklegény hét zsidógyereket terelt maga előtt. Karjukon ruhaszárító kötéllel, egymáshoz voltak kötözve.

Ostor is volt a legény kezében, hogy a makrancoskodókat azonnal megfékezhesse. Egyre mondogatta:

- Aki jajgatni mer, az kap! Erőszakra azonban nem volt szükség, jöttek szép engedelmesen, megadták magukat sorsuknak. Jól tudták, hogy hasonló esetekben nem tanácsos Jani úrral ujjat húzni.

Szelíden, jámboran lépkedtek, hogy aki látta őket, azt hihette, önszántukból játszanak.

- Jani a foglyokat beterelte a présházba.

- Éppen annyian vannak, mint a markotai ördögök -- örvendezett Rudi.

Jani szép katonás rendben elém állította a szállítmányt, feszesen összevágta bokáját:

- Királyi felség alázatosan jelentem bejöttem a présházba, hét zsidóval, hét ganeffel, kérem a további parancsolatokat!

- Ha ő királyi felség, én mi vagyok? -- irigykedett Rudi.

- Te vagy a pénzügyminiszter, akinek a zsidók az adót beszolgáltatják... nélküled üres az államkassza.

- Hát én? -- kockáztatta meg Frédi is. -- Ez a király, a zsidókirály, ez itt a pénzügyminiszter, te pedig vagy a legnagyobb úr, a főporkolábmester, akinek hivatása a foglyokat őrizni... én meg a hóhér leszek, aki kitekeri ennek az idegen fajzatnak a nyakát! -- osztotta a szerepeket Jani.

Amikor ,,idegen fajzatot" említett, az egyik zsidófiú méltatlankodva kapta fel a fejét. Sokatmondó mozdulata mindnyájunknak feltűnt, mindnyájunkat meglepett.

Móserer Márkusnak hívták, a zsidók Márkinak becézték, mi ,,mars ki"-nak csúfoltuk, egy greiszlerosnak volt a fia, a zsidóutcában. (Új utca.)

Vézna, gyámoltalan, csínos arcú fiúcska volt, értelmes vonásokkal. Szerette a könyveket bújni, bochernek készült, legalább mindig is az szeretett volna lenni.

Jani megjegyzésére két ujjal felmutatott , mint az iskolában szokás, ha a tanuló valamit kérdezni akar.

- Kérem szépen!

- Mit akarsz? Beszélhetsz! Illedelmesen, szerényen tárta elő mondókáját.

- Azt tetszett mondani, legény úr, hogy mi idegen fajzat vagyunk. Ez tévedés, mert a magyar és a zsidó ugyanaz a nemzet. A zsidó őshazából több törzs veszett el, melyek később megkerültek: a kazárok. Ezek jöttek be Árpád alatt. A honfoglaló magyarok, majdnem mind zsidók voltak. Sopron város első ura is zsidó volt...

Jani legény nagyot füttyentett.

- Tyühühü, az áldóját, ilyen becstelenséget mersz mondani, te hazaáruló...! -- Én igazat mondtam -- jegyezte meg higgadt, meggyőző hangon Márki. -- Így tanított a rabbi, meg könyvekben is ezt olvastam. Ha parancsolja a legény úr, nyomtatásban is megmutatom.

A csendes, öntudatos hang láthatólag kissé megzavarta Janit.

- Mit szól ehhez királyi felség? -- fordult hozzám a péklegény. -- Igaz lehet ez?... vagy leüssem a fejét ezért a rágalmazásért?

Mi könnyed játékba fogtunk, és íme, komoly kérdések merültek fel. Még pedig olyanok, amelyekre a felelet tájékozottságomat meghaladja.

Nagy szégyenérzet fogott el tudatlanságom miatt. Irtózatosan röstelltem magamat önmagam előtt, hogy ez a nyápic zsidófiú merészen, bátran olyasmit állíthat előttem, amihez egyáltalán nem tudok hozzászólni, hacsak nagyképűsködve hazudni nem akarok.

Márki merész állításának horderejét csiszolatlan gyermekeszemmel is, mintegy ösztönösen átéreztem és azt is, hogy az ilyen komoly és nemesi fajtámat sértő állítással szemben, csakis a való igazsággal szabad védekezni.

Ösztönöm súgta, hogy nem igaz, amit ez a zsidófiúcska állít, ha mindjárt nyomtatásban van is lefektetve. Ez valami ferdítés lehet! A dolog lelkem mélyéig felháborított, de az eszem rövid volt, hogy érdemlegesen felelhessek.

Ha Goel megpofoz, vagy fülemet rángatja, visszaadom neki szombaton, vagy Riza védelme alatt; ha birkózásban alul maradok, következő alkalommal kiköszörülöm a csorbát; de ha ez a vézna zsidógyerek tudásával, méghozzá talán látszattudással kerekedik fölém, a magyar nemesi ivadék fölé: ez már kétségbevonhatatlanul az én szégyenem, melyet lemosni nehezen lehet!

A megszégyenülés e pillanataiban nagy, nagy fogadással elhatároztam, hogy tanulni, minden iránt érdeklődni fogok, ami élet, tudás és tudomány, hogy soha többé hasonló helyzetbe ne kerüljek és tudatlanságom miatt önmagam előtt szégyenkeznem kelljen.

Gondolataim villámgyorsan zakatoltak, forogtak, mint egy gőzmotolla.

Jani, társaim és a zsidófiúk is láthatták zavaromat, mert amazok kíváncsian, emezek pedig gúnyosan függesztették rám szemüket. Zavaromban piros lehettem mint a pipacs. Éreztem, hogy tüzel az arcom.

Meglehetős hosszú hallgatás után Jani sürgetése térített magamhoz.

- Nos, királyi felség, tetszik szólni valamit, vagy nem? Diák urak, tán csak nem hagyja magukat cserbe a tudomány, hogy meg tudjanak felelni egy ilyen szemtelen zsidó hazugságra?

Tétovázva feleltem:

- Hogy hazudik ez a fickó, érzem, neki megfelelni azonban most mindjárt nem tudok, mert ez komoly dolog... de megérdeklődöm majd igaz-e?

- Eh, lári-fári -- vélte János -- ilyen felelet kell neki!

Pofon akarta ütni a gyereket. Megfogtam a kezét.

- Ne tegye János, az én kedvemért ne, ilyesmit pofonnal nem lehet elintézni. Másmilyen pofon kellene ide...

- Hát akkor alászolgája! -- mérgelődött Jani.

Leszedte a foglyok karjáról a szárítókötelet és otthagyott bennünket a hét zsidógyerekkel.

A zsidók, mintegy élvezve diadalukat, kihívóan állva maradtak. Fölényesen, gúnyosan mosolyogtak, elismerően integetve Márkinak, a nagyeszűnek.

Jó darabig csendben farkasszemet néztünk egymással. Itt is, ott is tornyosodott az indulat.

Ők heten voltak, mi hárman. Egyívású valamennyi. Közöttük is volt pár erősebb gyerek.

Meg is látszott rajtuk, hogy harc irányában mérlegelik a helyzetet.

A túlerő kétségtelenül az ő oldalukon volt, de zsidók voltak, elhatározás előtt le kellett győzniük a velük született gyávaságot.

Mindenekelőtt megvárták, míg az udvaron Jani léptei elhangzottak. Ekkor bátorságra kaptak.

- Mi lesz, mit akartok mivelünk gojok? Nem ijedünk ám meg tőletek, többen vagyunk -- kockáztatta meg a kihívást a legbátrabbik.

Mi ugyan sohase számolgattuk, hogy hányan vannak, ha ütközetre kerül a sor, nekünk elég volt a tudat, hogy zsidók, akik sohase győzhetnek le bennünket, akármi ennek az ára.

Mindhármunknak, különösen nekem tetszett a hepciáskodó hangon elmondott kihívás. Rögtön felszabadultam a szellemi merevség szégyenteljes nyomása alól. Izmaim megfeszültek. Jól esett a gondolat, hogy most biztosan verekedésre kerül a sor.

- No megálljatok, -- gondoltam és türelmetlenül vártam a hadüzenetet, vagy a jogos okot a támadás megkezdésére.

Csakhamar be is következett.

Jó három méter magas, óriás halom aprított fa hevert rakásban közvetlenül a présház összekötő kisajtaja mellett a fáspincében, egy oszlopos szöglet mélyén feltornyozva.

Egy pillanat és a zsidógyerekek erre ugráltak. A tetején védőállást foglalva aprított hasábokat markoltak fel. Egyet felénk hajítottak.

Most már másról volt szó, mint az előbb. -- Fellázadtak a foglyok -- üvöltött felháborodva Rudi.

- Hejnye az áldótokat, ti rabszolgák, -- kiáltottam én is és Frédi ismételte a bosszúállás bibliai idézetét.

Nyomban megkezdtük a támadást. Kezünkben egy-egy egészséges szőlőkaróval. A rakás tetejéről valóságos lövedékzápor zúdult a fejünkre, a zsidógyerekek dobáltak, ahogyan csak bírtak. E1 is találtak nem egyszer oldalba, fejbe, nem sokat számított.

A leghevesebb ellenséges tűzben rohamoztuk meg védőállásukat, halálmegvetéssel, magyaros elszántsággal, mint a győzelemvágy igazi megszállottai.

Mivel zsidók ellen ment a harc, lelkesen kiáltottuk a keresztény csatakállást, mint Nándorfehérvárnál Hunyadi hős vitézei: -- Jézus, Jézus!

Elkeseredett dühünk pillanatról-pillanatra fokozódott.

- Bátran neki, hozzá, hozzá, ne hagyd magad!

Lesz, ami lesz, egyikünk se tágított.

A vakmerő, kíméletlen rohamra a zsidók csüggedtek, bátorságuk elpárolgott. S amikor már közvetlen kézitusában püföltük őket, alázatos könyörgésre fogták a dolgot.

- Nem oda Buda, bitang rabszolgák... csukd be az ajtót Frédi, hogy el ne párologhassanak!

Két bátyám katonatiszt volt, megtanultam tőlük, hogy az ellenséget nem csak legyőzni, hanem megsemmisíteni is kell. A szőlőkaró akkor is dolgozott, mikor a zsidók gyáván megadták magukat.

- Nincs kegyelem, gyúrjad Gyurka, tűrjed hurka! Ti kezdtétek, mi végezzük! A roham alkalmával egy hasáb felvérezte az arcomat. Csepegett a vér, észre se vettem. Az egyik zsidófiú figyelmeztetett rá.

- Magaddal törődj!

Őt vertem el legjobban.

Egyébként egyikük sem panaszkodhatott, hogy adósok maradtunk volna. Mindnyájan jócskán megkapták a részüket.

Az ütközet a mi győzelmünkkel véget érvén, a zsidógyerekeket, mind a hetet, véraláfutásokkal, kék és zöld nyomokkal felcifrázva, betereltük a kádba és rájuk csuktuk a kisajtót.

- Aki jajgatni mer, vagy áruló jellel próbálkozik, a halál fia! -- intézkedtem. -- Rátok eresztjük a vízvezetéket, hogy megfulladtok! -- fenyegetődzött Rudi.

- Bételt, elkövetkezett az igazság órája, -- mondta Frédi.

Utána csendesség lett... és egy tele kád zsidógyerek.

VII. A királyválasztás.

Harc befejeztével leültünk haditanácsot tartani, hogyan büntessük meg legméltóbban a zsidólázadást?

Frédi örökrabságot javasolt, Rudi vízbefojtást. Az én javaslatom éhhalálra irányult, melyet annál helyénvalóbbnak tartottam, mert Goel is ezzel fenyegetett meg bennünket.

Az éh-halál módozatok megtárgyalása közben, bizonyára eszmetársítás folytán, hirtelen eszünkbe jutott a csokoládé.

Megállapítottuk, hogy Rébinek már régen vissza kellett volna érkeznie.

- Megcsalt bennünket az álnok kígyó -- tört fölötte pálcát keseregve Rudi.

Frédi is gyanúsnak találta az ügyet, én azonban bíztam a leány becsületességében. -- Rébi engem nem csal meg, a zsidók közül csak a férfiak rosszak, a nők között vannak néha áldozatkészek is...

- Micsoda áldozat van abban, ha valaki csokoládét hozhat, -- vágott közbe ajkát biggyesztve Rudi. -- Rébi utálatos féreg!

Ebben a pillanatban Rudi arcán, hátulról előre, pofleves csattant.

Rébi megérkezett, észrevétlenül mögénk lopózott és kihallgatta beszélgetésünket.

- Te szemtelen pékinas! -- kiáltotta Rébi villogó szemekkel. -- Idenézz!

Barna papírosból három egész és egy fél szelet csokoládét csomagolt ki.

- Ha éppen tudni akarod, azért késtem ilyen sokáig, mert várnom kellett, míg Dworsák úr kimegy a boltból és az inas magára marad. Ő szerelmes belém, tőle mindig kapok egy fél szelet ráadást. Most is kaptam és látod, te rágalmazó betyár, itt a bizonyíték, hogy aljasan sértegettél, mert ha benneteket meg akartalak volna rövidíteni, ezt az egész félszeletet útközben megehettem volna, mert én kaptam, te pedig nem kaptad volna, tehát ha akarom, megillet... igaz-e? Hát becsületes vagyok, vagy sem?

A való tények ilyen kétségtelen és önzetlenségre valló bizonyítása előtt meghajoltunk. Mindhárman készségesen elismertük, hogy Rébi a nagy jellemek közé tartozik.

Átvettem a csokoládét és ékes szavakkal megdicsértem Rébi becsületességét. Boldogan, hízelkedve kuporodott lábaimhoz és igézően tekintett fel rám.

Rudi, a kapott pofonokért meg akarta rúgni. Nem engedtem.

- Várj, majd igazságot teszek köztetek. Rudi nagyobb csokoládé reményében elismerte az én döntőbíráskodásomat.

- Rébi, vond vissza a pofont, jelentsd ki meg nem történtnek! -- ítélkeztem. Kívánságomra Rébi készségesen visszavonta.

- Ez kevés, nekem nagyobb elégtétel kell -- dacoskodott Rudi -- nem nyugszom meg az ítéletben!

Módosítottam az ítéletet:

- Hát Rébi, akkor, csókold meg Rudit ott, ahol megütötted!

Ez már tetszett volna Rudinak, viszont Rébi nem volt rá hajlandó.

Az engedetlenségért megnehezteltem a leányra, aki erre, hogy megengeszteljen, egy közvetítő javaslattal állt elő:

- Én ezt az undok pékinast (mindig így csúfolta, pedig Rudi diák volt!) aki engem mindig rágalmaz, a magaméból nem csókolom meg, még ha te mint háziúr kívánod is, de hogy ne legyek irányodban engedetlen, nem bánom, ha küldesz neki általam egy csókot, a magadéból, hajlandó vagyok neki átadni.

Mivel a ,,pékinas" csúfolkodás ismét felfordulással fenyegetett, elfogadtam a közvetítő ajánlatot.

Rébi átadta a kapott csókot, mire Rudi nagy boldogan még a kezet is megsimogatta, mely az előbb a pofont adta.

Csak dolog végeztével döbbentem rá, hogy most Rébi engem voltaképpen megzsarolt. Gondolkoztam, haragudjak-e érte, vagy sem?

A ,,sem" mellett döntöttem, mert a tapintatos huncutságot mindig is méltányolni tudtam

Sőt, valami megmagyarázhatatlan okból, hirtelen nagylelkűség fogott el Rébi iránt, melynek folyományaként a fiúkhoz is nagylelkű lettem.

Két egész szelet csokoládét adtam a leánynak.

- Megérdemled, mert a ráadásul kapott felet nem loptad el a közös zsákmányból. Nem illetett volna meg téged, ha mindjárt te szerezted is, mert amikor közügyről van szó, az egyéni többszerzemény elvétele sikkasztás és lopás...

Rébi valósággal megdermedt a boldogságtól, hogy ilyen hatalmas nagy részesedést juttattam neki. Átkarolta térdeimet és áhítatos csodálattal nézett rám.

Áradozott: -- Te vagy az én hősöm, az én fejedelmem, az én királyom... én pedig a te alázatos rabszolgád...!

Így lettem két szelet csokoládéért a zsidók királya, hiszen Rébi zsidóleány. Királynak következetesen nagylelkűnek illik lenni. A maradék csokoládét mind a fiúknak adtam, magamnak még csak egy darabkát se törtem le.

- Osztozzatok!

Ez az előkelő mozdulat a fiukból is csodálatot váltott ki.

- Igazán királyi jellem vagy -- mondta Frédi.

Rudi rábólintott, beszélni már nem tudott, mert csokoládérészét egészben a szájába tömte. Lehet, hogy gyanakodott, hátha meggondolom a dolgot és becsületből egy darabkát mégis vissza kell adnia, ámbár különben is falánk természetűnek ismertük.

Mikor az utolsó morzsát is bekebelezték, kezdte őket bántani a falánkság szégyenérzete.

- Csúnya dolog volt ám tőlünk, -- vélte Frédi, -- hogy Jenőnek nem hagytunk semmit!

- Még kaphat, ha mást nem ízt, -- kacagott Rébi, a kis zsidópalánta veleszületett kacérsággal. -- Ha akarod, ne...!

Felém nyújtotta félig nyitott szájacskáját melyen barna csokoládé foltok csillogtak.

A fiúk kacagtak a sikerült ötleten, de engem bosszantott, hogy így kínálgatja magát, holott keresztény ideálom, a kis Búza Ilonka még a kezét sem engedi megfogni, nemhogy ilyen arcátlan lenne.

Elfordultam Rébitől, aki kitűnő megfigyelő képességgel arcomon rögtön észrevette a rejtett borulatot. (Rejtegettem, mert a fiúk előtt nem akartam álszentnek látszani.]

Erre Rébi hízelkedve engesztelni kezdett:

- A rabszolganőnek kötelessége, hogy kedveskedjék királyának!

Addig-addig, amíg sikerült megbékítenie.

A zsidógyerekek a kádból kopogtak, hogy tárgyalni szeretnének velünk.

Váltságdíjat kínáltak szabadon bocsátásunkért. Tizenkét darab gukkert és egy gumilabdát. Ha pedig teljesen bántatlanul engedjük ki őket, egy félig üres noteszt, ráadásul egy tiszta füzetet és egy tíz centiméter hosszú piros ceruzát hajlandók adni.

A váltságdíjat kibocsátásuk alkalmával azonnal fizetik, a kádból kijövet. Ajánlatukat kereken elutasítottuk, mire ráígérésekkel kísérleteztek. Kínálatuk mindig csábosabban hangzott, mi azonban nem könyörültünk rajtuk.

- Nem és nem, -- meg fogtok halni! -- Ostobaság! -- kiáltotta ki a hordóból Márki, a fajelméleti tudós. -- Vegyétek tudomásul, hogy most már semmit sem adunk, mert Goel, az én unokabátyám úgyis kikutatja hollétünket és ha megtudja, mit csináltatok velünk, lesz nektek nemulass. A szerencse forgandó... ha még nem tudnátok tanuljátok meg!

- Fogd be a szád, te lázadó!

- Nem fogom be, mert amit mondok, igaz. A zsidó ismeri a sors forgandóságát, így ha netán megijed is, mert alul esett, sokáig nem fél, a kerék forog és ő ismét felül kerekedik.

Undok bölcselkedésére szerettünk volna valahogyan nyomatékosan felelni. Rudi három aprított fát hajított a kádba, a fejükre. Sajnos azonban, Márkinak megint igaza lett, mielőtt hatályos büntetésmódot eszelhettünk volna ki.

Megszeppentünk. Mintha végszóra történnék, újból megjelent közöttünk Goel.

Mikor megláttam, közénk osonva, úgy mint az elébb, irtó mérges lettem saját magamra.

- Bolond ember, aki kétszer is belebotlik ugyanazon egy kőbe..., a fene az eszemet, hogy megint nyitva felejtettük a pinceajtón a reteszt. Ezért megérdemelném, hogy Goel agyba-főbe verjen, ma igazán peches napom van. Sehogyan se vált az eszem...

Még hozzá cimboráim is cserben hagytak, mintha ma gyáva nyulak lettek volna. -- Kár volt nem elfogadni a váltságdíjat -- suttogta Rudi és már kint is volt a pincéből.

Némi elégtételül szolgált, hogy a kőszéncsúsztatón és a nyitott présházajtón át beszűrődő sajátlagos zajból joggal következtethettem, hogy a gyáva pribékekből valamelyik futtában az udvaron elvágódott.

Én röstelltem menekülni, már csak Rébire tekintettel is. Bármi áron meg akartam tartani elölte a tekintélyemet. Pedig kínálkozott menekülésre alkalom, mert Goel most nem volt annyira elővigyázatos, mint az elébb.

Lesz, ami lesz, megvárom!

Egyébként is a szőlőkaró, mellyel az előbb dicsőségesen harcoltam, kezem ügyében hevert. Felkaptam.

Ámde a sors forgandó, hol fel, hol alá fordul a kerék és a helyzetek változnak. Sohase ismétlődnek azonos módon!

Goel, nagy meglepetésemre nem hepciáskódon, nem mutatott támadási szándékot. Ellenkezőleg, szinte alázatos magatartást tanúsított és a vadember feltűnő szelíden szólalt meg.

- Nem verekedni akarok, kis háziúr. Tegye le a szőlőkarót, nem lesz rá szükség! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, hogy eddig mindig bántottam. Többé nem bántalmazom soha... de kérem, mondja meg a Rizának, hogy valóban bocsánatot kértem, ő parancsolta így! Hát megtettem, akármilyen nehezemre esett is...!

Már kezdtem meghatódni, de az utolsó szavak kiábrándítottak.

- Óh te képmutató farizeus, csak azért kértél bocsánatot, mert az érdeked kívánta és nem meggyőződésből tetted? Ilyen a zsidó! -- gondoltam.

A helyzetből megértettem, hogy ezzel a pocokképű bocherrel szemben, szerelme révén most újból ugyanolyan előnyös helyzetbe jutottam, mint múltkor szombaton.

Ismét tehettem vele, amit akartam. Riza megkötötte a kezét és nekem semmi kedvem sem volt, hogy ezt a kedvező fordulatot kiaknázatlanul hagyjam. Nagylelkűsködni az ilyen farizeussal, aki meggyőződése ellen, érdekből képes megalázkodni?... hát még mit nem!

- Zsidó, igazi zsidó jellem! -- harsonázott bennem a megbotránkozás.

A szőlőkarót nem tettem le. Szembeszálltam Goellel és most már én beszéltem pökhendien, lenézően.

- Ki mondta neked, te bocher, hogy megbántottál engemet, hiszen mindig én vertelek meg...!

Szemei fellángoltak, úgy látszott, hogy rám veti magát.

Két kézre markoltam a karót és ütésre emeltem.

Rébi ijedten ugrott közénk, hogy testecskéjével fedezzen.

- Goel bácsi, megmondom Rizának! Az óriás megszelídült.

- Amit mondtam, megmondtam, nem veszekszünk többé, háziúr! Jó napot!

Ez a magatartása, a bámulatos önuralom, bizonyos tiszteletet keltett bennem. De ezt mutatni nem volt szándékomban mert ha férfiasan uralkodott is magán, bevallotta, vallotta, hogy meggyőződése ellen cselekedett. Bizonyára most is csak érdekből nem bánt. Ez pedig piszkos dolog, pfúj!

- Ha te nem is bántasz, bocher, én nem ígérek semmit -- kiáltottam utána dölyfösen. -- Ha sor kerül rá, megint elbánok veled!

Goel rám se hederített, nyugodtan ment fel a lépcsőn.

Szitkokat kiáltottam utána, de Rébi befogta a számat.

- Ne légy vakmerő!

- Igenis az vagyok, semmi közöd hozzá!

Rudi, Frédi visszakullogtak. Szörnyen röstellték, hogy cserben hagytak.

- Pillanatnyi elmezavarban történt mosakodott Frédi.

- Én a Janiért szaladtam, hogy segítségül hívjam, bár egy csöppet sem ijedtem meg hazudozott Rudi. Segítségre nem is volt szükség, egymagadban is megbirkóztál vele. Elkergetted?

- El! -- feleltem büszkén és végigmértem őket.

Majd a szőlőkaróval megkopogtattam a kád oldalát.

- Hallottátok? Nincs számotokra menekülés!... Igazad volt, te tudós Márki, a sors forgandó...!

A foglyok igen alázatosan viselkedtek. Hallották a történteket és lelohadt minden reményük.

Újból alkudoztak, fokozottabb ráígérgetésekkel. Mézes-mázos hízelgéssel próbáltak levenni a lábamról.

- Nem tudtuk, hogy ilyen igazi hős vagy, aki a legerősebb zsidóval is ki mer kezdeni. Mit tegyünk, hogy könyörülj rajtunk? A siker a fejembe szállt.

- Királynak fogtok választani, zsidókirálynak és ünnepélyesen örök engedelmességet esküsztök nekem a próféta szakállára! szabtam ki rájuk a büntetést. -- Leigáztalak benneteket!

Mikor a próféta szakállára követeltem tőlük az esküt, nem is gondoltam hirtelen arra, hogy nem a zsidók, hanem a mohamedánok esküsznek erre a legnagyobb szentségre. Így aztán Márki kifogott rajtam. Valószínű, hogy ő vette észre a tévedést, mert a többi buta volt, mint a bocskor talpa.

Egy ideig tanakodtak, majd megszólalt a tudós.:

- Jól van, elhatároztuk, hogy megválasztunk királynak és örök hűséget esküszünk a próféta szakállára.

Mi is tanácskoztunk és következőkben állapodtunk meg:

- Elfogadjuk a királyválasztást, de azonfelül rabszolgaságtok elismeréséül, mindazt megfizetni tartoztok, amit váltságdíjúi ígértetek, gukkert, labdát, tiszta füzetet, noteszt, piros ceruzát, csigát, ostort... továbbá kötelesek lesztek nekem, királyotoknak, levélszín ünnepén, itt az udvaron, a sarokban, a mángorló és a sakterablak között egy díszes lombsátrat építeni, virágszirmokkal kipadlózni, hogy puha fekvőhelyem legyen nekem és országom keresztény nagyjainak, a főméltóságoknak, akiknek szintén engedelmességei tartoztok... Továbbá szereztek számomra egy eredeti, valódi Áronvesszőt. Ha a feltételeket elfogadjátok, szabadon bocsátunk benneteket, minden bántalom nélkül, mert az alattvalókat a keresztények megkímélik. Kell, vagy nem kell?

Mindenbe beleegyeztek, csak az Áronvesszőt akarták lealkudni. Nem engedtem a negyvennyolcból, tehát kénytelenek voltak elfogadni a feltételeket.

Kinyitottuk a kád ajtaját. Előbb a váltságdíjat kellett kiadniok, aztán egyenkint, kimászhattak. Karókkal készenlétben vettük ki tőlük az esküt a próféta szakállára.

Simán ment minden, amiben Rébi parancsoló tekintete is segített, mert ahány zsidógyerek csak volt, mind halálosan szerelmes volta kis csitribe.

Azazhogy mégse ment a dolog egészen simán, mert a tudós Márki kissé okoskodni próbált.

Rudi ugyanis önhatalmúlag azt is megkövetelte, hogy a próféta szakállára való esküvés után, mindegyik fogoly a feltétlen alázatosság jeléül egyenkint mindhármunk ruhaszegélyét csókolja meg.

- Ez nem volt az alkuban -- szabódott Márki. -- És különben a zsidó is van annyi, mint a magyar, nem alázkodom!

Ez a szabódás és a fajelmélet ilyen formában történő felemlítése, mert a magyar és a zsidó egyenrangúsítása szemtelenségének felismeréséhez már nem kellett különleges történelmi tudás, igen kedvemre esett. Most már okom volt megtorolni az összehasonlítást.

Márki parancsomra két emlékeztetőt kapott az ítélőmestertől mire megtette, amit követeltünk és megalázkodott.

- Ha pedig megtudom, hogy hazugság, amit a honfoglaló magyarokról mondtál. mert utána fogok érdeklődni, még kapsz egy ráadáspofont, nem Fréditől, hanem tőlem.

Így választottak meg zsidókirálynak és így beszéltem zsidófejedelmi méltóságomnál fogva.

- Megdöbbentő ennek a regénynek keresztény úrigyerek szereplőit ilyen arcpirítóan vásottaknak, szinte gonoszoknak festeni. Hiszen ezek csöppet sem különbek a zsidógyerekeknél.

Így nyilatkozik bizonyára egyik-másik érzékenyebb kedélyű olvasó.

Nem is szabadott jobbaknak, szelídebbeknek lenniök, mert így követelte meg az önmagukraeszmélés adott környezetben és viszonyok között!

Éppen hogy ennél a kérdésnél süvít bele, kezdetben hányi-veti, később halálosan komolyra forduló történetünkbe a rideg, való élet szele. Az a nagyon is jelentős, megszívlelendő gondolat, hogy keresztény gyermekeinknek nem szabad szelídeknek, jámboroknak lenniök, amíg a nem szelídek köröttünk járnak és tevékenykednek a maguk módjuk szerint. Nem szabad gyermekeinket türelmességre, engedékeny finomságra nevelni, különben elveszünk!

Ma már egy egész új világnézet kiáltja szelídhajlamú keresztény emberek fülébe azt a figyelmeztetést, melyet ott a zsidóházban az alapjukban jóérzésű gyermekek ösztönösen megéreztek, hogy kíméletlenségre van szükség ,,velük" szemben, ha mindjárt csúnya is az, nehogy fölénk kerüljenek és letapossanak, amire hajlamosak... ,,ők."

Egyenlő fegyverek kellenek, nem mi tehetünk róla, hogy ezek a fegyverek nem tetszetősek!

Mert a soproni zsidóház gyermekei vásottságának meséje van ám!

Akkor az elkeseredés és a gyűlölet a zsidók ellen Sopronban a levegőben volt. Aki világosan nem is tudta, honnan származik a mérhetetlen ellenszenv, érezte, hogy belülről, talán átöröklődés folytán tör ki az emberekből, gyermekből, felnőttből egyaránt. Talán az a szellem nyomta bélyegét ivadékról-ivadékra, melyet a zsidók akkori magatartása váltott ki a soproniak lelkéből, midőn a városból önvédelemből kiűzték őket..., de aztán mégiscsak visszatértek hívatlanul, tolakodva.

Az öntudatlan belsőnkből vásottság alakjában kirobbanó ellenszenvet gyermeki tapasztalataink is erősítették.

Akárhányszor kihallgattunk egy-egy öreg zsidót, mikor titokban ilyesféleképpen oktatta fiait:

- Ne legyél olyan, mint a keresztény gyermekek, buta és gyámoltalan. Őket puha élhetetlenségre nevelik, szelídségre, jellemre, becsületre... mi haszna van ennek a gyakorlati életben? Te legyél okos, merész, meg komisz, akármit mondanak... törje ki őket a frász a keresztényeket. Te csak bosszantsd őket, ahogyan bírod, de óvatos légy, hogy meg ne fogjanak...!

Egy alkalommal belopóztunk a rabbinus konyhája melletti kamrába. Néha, délutánonként itt a konyhában szokta tanítani a zsidógyerekeket egy sámlin ülve hittanra és egyebekre. A fiúk gyékényen kuksoltak körülötte. Szörnyen kíváncsiak voltunk, mire oktathatja őket?

Ég felé állott minden hajunk szála, attól, amit akkor hallottunk.

- Mi vagyunk a kiválasztott nép. Mi azért teremtettünk, hogy uralkodjunk az egész világ fölött. Minden eszköz, mely alkalmas elnyerni az uralmat a világ fölött, csel, fortély, ravaszság, vagy akár méreg vagy pusztítás, mindezeket megáldotta a Gondviselő a mi javunkra. Ezt jól véssétek eszetekbe. Tegyétek le a keresztényeket, ahol csak lehet. Tűrjétek némán a szidalmakat, amelyekkel az élhetetlenek, akik most a hatalmat mi fölöttünk bitorolják, elárasztanak benneteket... miért? mert érzik, hogy a zsidó messze fölöttük áll, értelemben, tehetségben, hát irigykednek és gyűlölködnek rátok. Még ha megvernek is benneteket, tűrjétek el szótlanul és magatokban mondjátok: egy rongy, egy senki az, aki most bennünket üt! Harapjátok össze fogatokat, ha fáj az ütés, színlegesen jajgassatok és sírjatok, ha célszerűnek látszik és azok a hiszékeny, gyengeszívűek meg fognak szánni titeket és megfizetnek a verésért. Siránkozással megcsalhatjátok őket és különben is elérkezik az idő, hogy kamatos-kamatostul visszafizet nekik a zsidó minden bántalomért. Mi vagyunk hívatva uralkodni rajtuk, letapossuk őket fortéllyal és ésszel, ügyességgel és hamissággal a szelíd, hiszékeny bolondokat, leigázzuk és megkínozzuk őket, hát legyünk türelemmel... Ezt tanuljátok meg, ez az igazság, ez a gyakorlati élet...

Oktatás végével, mikor elbocsátotta őket, a rabbi fülünk hallatára még ezeket fűzte hozzá:

- Menjetek és legyetek alázatosak az élhetetlenek iránt, akik zsarnokoskodni akarnak fölöttünk. Mutató színből legyetek velük alázatosak, hogy bennünket igazában meg ne ismerjenek és törekvéseinket idő előtt fel ne fedezzék, hogy biztonságban érezzük magunkat, amíg rájuk hengeredhetünk. Amíg a buta puhányokat a zsidó könyörtelenül leigázza és mienk lesz a világ hatalma! Mert ők mi előttünk senkik és semmik!

Kiköpött.

Amikor a hallottakat a felnőtteknek elmondtuk, nem hitték el. Azt hitték, hogy ez a gyermeki képzelet kitalálmánya. Annál inkább furdaltak bennünket a hallottak, annál inkább dagadt és feszített kebelünkben a gyűlöletes érzés a fölényeskedő farizeusok iránt.

Innét és hasonlókból származott, hogy minden alkalmat megragadtunk, hogy bosszút állhassunk rajtuk.

- Majd bebizonyítjuk nekik, hogy nem leszünk türelmes ,,buta puhányok", amilyeneknek neveztek bennünket. Megmutatjuk hogy ,,az élhetetlenek" tudnak olyanok is lenni, mint amilyenek ők, ha erre van szükség!

Nem leszünk szelídek, jólneveltek velük szemben, ha viselkedésünk netán meg is botránkoztató!

És különben is, azért amit velük tettünk, a zsidók sohasem maradtak adósaink. ,,Becsületesen" visszafizették vásottságainkat... kölcsönbe esett.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu III. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 55
  • e Hét: 1709
  • e Hónap: 8430
  • e Év: 373920
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.