Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu V. rész
  2011-04-11 16:58:53, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu V. rész

MÁSODIK RÉSZ.

Az ,,örök mérkőzés", mely lényegében mindig ugyanaz, csak formáiban változik.

I. Hündl Manusch titokzatos útja.

Sopronban vagyunk, a kőfalakkal kerített ősi várban, tavasz derekán, 1526-ban.

Szombatról vasárnapra forduló éjszaka van, éjfél után.

A hold mosolyogva figyeli csillagnyáját, melynek ezernyi báránykája jókedvűen ugrándozik kószáló felhőfoszlányok között.

Aragyogó apróságok néha szövetkeznek egy-egy öregebb felhővel, küldik őt a pásztor arcát eltakarni, hogy az átmeneti homályban figyeletlen, szabadabb legyen incselkedésük.

Az ezüstporzás bágyadt homályában hatalmas épülettömb sötétlik egy szellőcirógatta domb tetején, a város keleti részében. Olyan, mint egy földre fektetett óriás ököl, felfelé nyújtott mutatóujjal.

A Szent Mihály arkangyalról elnevezett ősrégi parochiális templom ez, melynek hatalmas, nyolcszögletű tornya csipkéskarimájú, hegyes süvegével döfködi a közelbe merészkedő égi vándorokat.

A templom közelében, szögletekkel töredezve, épült a külső városfal. belső oldalán bástyasétány húzódik, melynek partját sűrűn benőtte a bozót. Som, csipke, vadmeggy, fekete ribiszke, orgona, a naposabb-porosabb részeken tüskés kökénybokrok kuszálódnak egybe, hosszanta nyúló, bujókás csalitot képezve, melyből ritkásan, akácok és tölgyfák emelik fel dúsabbnál dúsabb üstöküket.

Itt, az úgynevezett ,,keleti bástyán" van a ,,Pozsonyi kapu", melyet a templomról ,,Szent Mihály kapu"-nak is neveznek.

Döngő padozatú, sötéten ívelt kapualj vezet a vaspántos, láncon csörgő, hatalmas városkapuhoz, melynek tölgyes anyagát számtalanszor marta ellenség, de meglékelni sohasem tudta.

A bejáratot piros lámpa jelzi.

Fent a bástyán, mindjárt a kapu mellett, ahol az ünnepnapi kőmozsarak üres torka tátong, egy ember alszik behúzódva a bokrok közé.

Azaz, csak aludt, mert éjféltájt valami nesz felébresztette. Azóta titkosan, érdeklődve figyel.

Egy zsidóformájú alak koppantotta meg halkan a kapuőr homályosan pislogó ablakát. Innét fentről, az éjjeli burkolatban nem lehetett felismerni, ki az?

Akárki, gyanús. Annál inkább, mert a felhők közül ki-kikandikáló hold fényében meglátszik, hogy fekete posztó-álarcot visel.

A kopogásra Kloncsár, a kapuőr, kijött és most suttognak egymással.

Az őrház közelében, sűrűlombú fák között, egy jókora szénakazal állott. Az álarcos zsidó errefelé integetett, mintha magyarázna valamit.

Sokáig tárgyalgattak egymással, suttogásuk lassankint félhangos vitatkozássá fajult.

A figyelő ember most már elkaphatott pár értelmes szót, melyekből arra következtetett, hogy a zsidó éjszaka, tilos időben ki szeretne jutni a kapun, Kloncsár pedig vonakodik kinyitni.

A zsidó mérgelődött, követelőzött, a kapus vállát vonogatta.

- Későbbre ígértem, most még nem lehet, legfeljebb a kisajtón...

- Ott nem térünk ki, a fene egyen meg..!

- Pszt, jön az őrjárat!

A zsidó hirtelen eltűnt a szénakazal mögött.

A távolból, a járdakövezeten patkós csizmák ütemes koppanása hallatszott. Közeledett a vizsgáló őrjárat.

Negyedóra múlva ismét tiszta volt a levegő. A zsidó újból előkerült.

Most már kézzelfogható érvekkel kezdte a meggyőzést. Kigombolta kaftánját és mellénye zsebéből körülményesen pénzt kotorászva ki, fokozatosan mindig többet és többet nyomott Kloncsár markába.

Ezt a műveletet, lassan, megfontolva mindaddig folytatta, míg a kapuőr engedékenyebb lett.

- Jó, hát legyen... virradat előtt, de most még nem... hátha meglep a kapitány, néha az őrjárat nyomába szegődik...

- Üsse meg a menkű..!

A zsidó ijedten körülnézett, majd sietve eltűnt a burkoló árnyékban.

A kapitány nem jött. Telt az idő. A kürtös éjfél után két órát jelzett a belvárosi tűztoronyból.

A figyelő ember elunta magát, már kezdett szunyókálni, mikor a zsidó ismét kopogtatott Kloncsárnak.

- Két óra... most már ne bolondozz! Három órakor végre megnyikordultak a láncok és a nagykapu tompán mordulva leereszkedett.

Jaj az őrnek, ha a tilos nyitást valaki meghallaná!

E vakmerőségre ijedtében még a figyelő ember is felszisszent.

Észre se igen vehette magát, olyan sebbel-lobbal pergett le, ami most történt. A szénakazal mögül egy kutyafogatot vonszolt a zsidó a kapu felé, egy másik, fiatalabb zsidó társaságában.

A megterhelt jármű csakhamar eltűnt a sötét kapualjban, át a hídon és ki az országútra.

Így kijutván a városból, az öreg zsidó egy pillanatra megállt, lecsatolta az álarcot és Kloncsárnak dobta.

- Csak ügyesen, ahogyan megállapodtunk..!

Éppen ekkor bukkant ki a hold a felhők mögül. A figyelő ember megismerte a szökevényt.

- Hm, hm, vajon miben sántikál? Szinte kedve lett volna odakiáltani és észrevétetni jelenlétét. Hej, de megijeszthetné most őket, mindkét jómadarat!

Meggondolta, nem tette.

- Hátha jobb lesz így, ha biztonságban érzik magukat

A kapu bezárult, ismét néma, süket lett az éjszaka.

A figyelésben kifáradt ember nagyot nyújtózkodott, másik oldalára fordult,
fejét lehajtotta a gyeppárnára és aludt reggelig, mint a tej.

*

Vasárnapra virradt.

A nádasok ősi városában reggeli imára kondultak a harangok.

A Szent Mihály templom tornyában is kong, búg, imádkozik a mélyszavú harang, hosszan, áhítatot keltetően. Hangja kirobban, szétterül, betölti az előtte fekvő széles völgyet, amely szőlőkkel, gyümölcsfákkal, ekézett földekkel tarkán teleszórva messze elnyúlik á rákosmeggyesi gerincig. Ott északon, a pozsonyi országút mentén, a szőke mezőség beleölelkezik cserfaerdők sűrű tömegébe, melyek a marghitai hágó körül terpeszkednek.

Ünnepi csend fekszi meg a vidéket. Emberüres a völgy, lélek se jár.

Istenfélő emberek laknak ezen a tájon, akik szigorúan megtartják az Úr parancsolatát az ünnepnap megszentelésére.

Munkaszünet van, templomozás, üdülés, pihenés ideje. Megvetnék, mint rossz keresztényt büntetnék, ki ilyenkor dolgozni merészelne, akár gyalog, akár szekéren ügye-baja után járna.

A szigorú városi rend könyörtelenül sújtaná az ilyen törvényszegőt, hóhér kötné a szégyenoszlophoz.

És lám csak, mégis, fittyet hányva a tilalomnak. -- egy jármű halad a szőlők közötti dűlőúton. Emberek mozognak mellette.

Akárki legyen, nem lehet tisztességes, jó szándékú emberfia!

Nem lehet jámbor, istenfélő keresztény, talán zsidó?.. ők sok mindenfélét merészelnek! Az ő lelkiismeretük szerint nem számos a keresztény ünnep, nem a vasárnap... vagy tán nincs is lelkiismeretük?

Egy szó, mint száz: egy kutyafogat bujkál a szőlők között.

Igyekeznék serényen haladni, de a darabkövekkel teleszórt mellékúton csak ugrálni, döcögni, bukdácsolni tud a jármű.

Rozoga talyiga. Jócskán megrakták teherrel. Isten csodája, hogy általában ki bírja ezt a hepehupás utat.

Kötélhámban két komondort fogtak eléje.

Rosszul táplált, agyonhajszolt kutyagebék. Nagy igyekezettel rángatják az istrángokat, lihegve nyelvelnek, meg-megállnak, alig bírják vonszolni a terhet.

A kordé rakományát elnyűtt, piszkos ponyva takarja. Iromba betűkkel a kufár nevét is ráfestették.

- Manusch Hündl, Jude von der Statt zu Ódemburg!

A jármű közelében, hol elől a kutyákat nógatva, irányítva, vezetve, hol meg hátul a terhet tologatva, egy öreg zsidó meg a fia lépkednek. Időközönkint hátra maradnak megpihenni.

Bokáig érő, fekete kaftánt viselnek, bal mellükön virít a sárga zsidójel.

Kaftánjuk szárnya úgy lengedez, csapkod, lobog, apró, szapora lépteik nyomán, mintha sötétszínű csapongó pillangó volna.

A vén zsidó nagykockás, tarka pamutkendőt csavart turbánszerűen a feje köré. Derekára hasonló szövetből készült széles övet kötött, ebbe dugta kufármesterségének nélkülözhetetlen szerszámát: egy szögletes farőföt.

Úgy viseli oldalán, mint katona a kardot.

Reszkető kezével néha megtapogatja, megsimogatja. Dédelgeti, mint ahogyan ütközetbe menő harcos szokta cselekedni fegyverével.

Fegyver? Hogyan lehet egy békés kufárszerszámot, egy farőföt, fegyverhez hasonlítani?

Ki tudja, az ember sohasem tudhatja! A röf kemény fából készült, elég furkós, elég hosszú. Az ilyennel nemcsak pántlikát lehet mérni, szükség esetén ütni is lehet vele.

Annak idején Sámson egy közönséges szamárcsonttal ezer filiszteust, lóháton harcoló íjas katonát vert agyon: miért ne szolgálhatna hasonló célokra egy röf? Ha nem is éppen filiszteusok ellen, de általában? Hiszen ismert közmondás:

- Ha a jó Isten akarja, a bot is elsül. Persze botja válogatja!

Manusch zsidó rőfje igen csinos, mutatós kivitelű szerszám.

Két végén díszes művű rézkupak van. Az ötvös, aki készítette, valósággal remekelt. Tömör, testes készítmények, úgyhogy szokatlanul súlyossá teszik a rőföt.

Van egy különlegességük is: srófra járnak, levehetők... ezt azonban nem mindenki tudja. A rőföt alaposan kellene megvizsgálni, hogy ez a lehetőség feltűnjék az embernek...

Az öreg zsidó rőtszakállú, szeplősarcú vén ember, ravaszul hunyorgató szemekkel. Mindenre elszánt, rajongó természetű, hithű Ábrahám-jellem, csakhogy az epigon zsidóság erkölcsi érzéketlenségével és a faji célönzés mindenre kész aljasságaival silány lére feleresztve.

Időközönként megáll s a bűntudat sunyi pislogásával fürkészi a vidéket.

- Senki, -- mormogja maga elé, -- senki, csak a tavasz ragyog... nekünk ragyog... a dolog sikerülni fog..!

Siet nógatni a kutyákat, hogy gyorsabban haladjanak.

Fia hajadonfőt, szótlanul lépeget a kordé mellett. Mozgása lassú, a tüdőbetegek fáradékony, jellegzetes járása. Arca sápadt. belső, szorongó félelem tükröződik rajta.

Néha szeretne megszólalni, talán panaszkodni, de apja ijedten inti hallgatásra. -- Ne szólj, csak szedd össze magadat, hogy mielőbb beérjünk az erdőbe... ott majd beszélhetsz!

Mennek, mendegélnek.

Mögöttük a városfalon fellángol, megdörren egy mozsárágyú.

- Most érkezett misére a tanács! Mánusch behúzódik egy fa alá az árnyékba. Tenyerével ernyőt formálva nézi a bástyákat.

- Nincs baj, minden rendben van, ott a jel. Ügyes ember az a Kloncsár... de a disznó korábban is kiereszthetett volna bennünket, most már az erdőben lehetnénk!

Kijutnak a szőlők közül az országútra, felmásznak az utolsó kapaszkodón és elérték az erdőt.

Mennek még vagy félóráig a frisslombú fák alatt. Mánusch mohón szívja magába az erdő balzsamos illatát. Ajkai menetközben szakadatlanul mozognak, hangtalanul imádkozik.

Tervezgető lelke a mélységbe száll, mint a nehéz kő. Könyörög az Úrhoz, hogy simán menjen amit cselekedni szándékozik.

Alkalmas helyet keres, s mikor talált, int fiának, aki a kutyafogatot nyomban az út melléki sűrű cserjésbe irányítja.

Az állatokról leveszik a hámot, zsineggel kötik őket a rúdhoz, hogy el ne kódoroghassanak. Szegény párák kimerülten leheverednek a gyepre és szomjasan nyaldossák a harmatos füvet.

A zsidófiú melléjük kuporodik. Fáradtan, ziháló lélegzettel kapkodja a levegőt. Olyan, mint a hajtásba került vad.

Minden ízében reszket, a menekülni vágyás kilátástalan rémületével lesi apja előkészületeit, irtózatosan fél valamitől.

Mánusch át- meg átkutatja a környéket. Keresztbefont karokkal kiáll az árokpartra. Egykedvűen, közönyösen nézdegél ide-oda, előre és hátra az országúton, mintha csak azért álldogálna, hogy fia és az állatok pihenjenek addig.

Nem lát senkit, se közelben, se távolban.

- Sikerül, sikerül -- örvendezik magában.

Ámde közönye csak látszólagos. Öröme bizonytalan. Belül irtózatosan zakatol a szív és szorongat a félelem, nyugalmát csak nehezen őrzi meg.

Vár, amíg kissé bátorságra kap, aztán hirtelen fiához fordul. Hangja fátyolozott. -- Kihoztalak a tágas helyre, most már beszélhetsz Salamon... könnyíts a te lelked fájdalmán...!

A fiú nagyot sóhajt; alig hallhatóan rebben el száraz ajkáról a szó.

- Malka!

Az öreg zsidó mohón belekapaszkodik a szóba. Örül, hogy beszélhet, akármiről, csakhogy elterelődhessék figyelme saját gondjáról.

- Malka? Ó a te feleséged... jó asszony, használható, szolgálatkész...
de miért nevezed Malkának, ami zsidóul ,,istennőt" jelent, miért nem szólítod igazi nevén: Gunda?

- Nekem istennő!

- Úgy? Persze, persze... a szépségéért Malkának nevezik mások is, mindenki! Légy boldog Salamon és hálás a hitközségnek, hogy neked, aki beteges és gyenge vagy feleségül adták ezt a kincset, ezt a tüzes gyémántot. A tied volt... nu, csak ne szólj közbe... igenis ,,volt" és most ne akadályozd abban, hogy kötelességét teljesítse, hiszen te is zsidó vagy, a mi vérünk, tudhatod, mivel tartozik mindenki saját üldözött fajának. Ennek így kell lenni!

Salamon csüggedten legyintett.

- Mit tehetnék én, beteg, nyomorult féreg, a község hatalma ellen? Számomra csak egy szép volt az életben és most...

Türelmetlenül, a hirtelen felindulástól, habzó szájal vágott közbe az öreg:

- Ach vaij, Gott der Gerechte, csak ne olyan hevesen. Mire jó az érzelgősség komoly dologban?...
Zsidó vagy, örülj,
hogy áldozatot követel tőled a te nemzetséged és te meghozhatod ezt a picike kis ajándékot!

Futó pillanatig tartó, lázadó tekintet lövellt feléje. Egy megkínzott, leigázott lélek erélytelen fellobbanása, mely olyan gyorsan múlik, mint amilyen hirtelen jött.

Mánuschba mégis belefojtotta a szót. Elhallgatott, elfordult, megzavarodott. Szerencsére rigó füttyent az erdő mélyén és a párja felelt neki.

- Hallod Salamon, milyen szépen fütyörésznek?

A fiú hallgatott, nem felelt.

Nu, jól van, nem kell minden kis apróságot felfújni! Ilyen az élet... és azért szép, mert ilyen, első az érdek meg a józan ész!

Jó darabig szótlankodtak. Mánusch szemszögletből figyelte Salamont, aki fáradt pillákkal gubbasztva küzködött háborgó észelmeivel.

Meg kellett támadni, fölényes, hatalmaskodó szóval, hogy visszataláljon a gyakorlati világba.

- Beszélj Salamon, hogyan volt és mit láttál, talán nekem is tudni kellene?! -- szólt az apa ridegen, parancsolva.

A fiú megrezzent. Fáradékony, színtelen hangon erőlködött a kívánt felelettel. -- Megtettem, ahogyan a rabbi kívánta. Koromsötét volt, csak a tűztoronyban égett a piros lámpás. A Wächter a tizedik órát kiáltotta... A falak mellett lapulva, mint a tolvaj, lopva-osonva mentem vissza haza, e saját házamba. Fel a padlásra, az ő szobája fölé.

A mennyezeten hasadékot vágtak és a rabbijud ott hasalt a rés mellett...

- A rés mellett, ugye, a rés mellett, amelyen keresztül a titkokat lehetett meglátni'! -- kéjelgett kárörvendve az öreg zsidó.

- A rabbi megfogta a kezemet, a nyíláshoz húzott, kényszenített, hogy lenézzek, hadd teljék meg az én szívem is gyűlölettel a keresztények iránt.

- Nagyon helyes, -- bólogatott Mánusch, -- kissé puha a te szíved, meg kell keményíteni... Gyűlölet nélkül elpusztulunk, ez tart össze bennünket, egymásra utal! Folytasd!

Ismét láng lobbant Salamon szemében. -- Lenéztem a szobába. Amit láttam, arcomba kergette a vért, szívem kalapált, majd kiugrott helyéről... jaj! jaj!

Görcsösen megvonaglott. Mánusch megnyálazta tenyerét, azzal dörzsölte nyugtatásul fia verejtékező homlokát.

Vigasztalta. -- Tűrj és légy békességgel! Megáldatik az Úrtól a te szenvedésed az égnek gyönyörűségével, harmattal és a mélységből származó vizekkel...

- Jaj-jaj!

- Légy erős és bátorítsd meg magadat... legyél mint a kígyó, telve gyűlölettel azok iránt, akik fejére taposni készülnek és amely teremtménynek jajdulása nem hallatszik, mert csak sziszeg és mar. Folytasd, folytasd!

- Lent a szobában mécs pislogott. Halvány fényben látszott a nyoszolya, melynek végében állt Malka, a gyönyörű, karcsú teremtés. Hálóköntöse balvállán meg volt oldva a kötelék, a vászon lecsúszott. A hófehér nyak világított, mint az alabástrom és... Az öreg kajánul kuncogott.

- ...meg volt oldva a kötelék, persze... és?

- Malka előtt térdelt az ellenségem, átölelte lábait és szenvedélyesen csókolta öt... óh az átkozott!

- Ne átkozódj, légy boldog, hogy Malka csókja és szépsége meg tudta vesztegetni a keresztény kutyát, hogy elárulta nekünk a titkot!

Kaján öröm piroslott Mánusch arcán. Hangosan felkacagott. Gúnyos, fenyegető, ördögies kacagással, hogy a hirtelen zaja még a fáradtan szunyókáló kutyák is felkapták fejüket.

- Olyan a zsidónő ajka, mint a csepegő lépesméz és lágyabb az olajnál az ő nyelve... A zsidónő fajtánk erőssé e, támadó fegyvere, diadalmas kardja... Ő az örökös lépesvessző, melyre szívesen rászállnak a keresztény galambocskák, hogy szárnyukkal-talpukkal megragadjanak rajta és vergődjenek tehetetlenül!

Kéjesen borzongatta sörtés szakállát és elégedetten fűzte tovább csapongó gondolatait:

- Asszony és pénz a métely, melyet közéjük hintünk. Ebbe a mocsárba belefulladnak... az üldözöttből üldöző lesz, a megvetettből parancsoló... rájuk taposunk, mienk lesz a hatalom és az egész világ..!

Salamon vergődött, kínosan feljajdult:

- Elrabolta a feleségemet!

Az öreg durván ripakodott rá:

- Bolond beszéd, bolond, bolond... nem rabolta, mi adtuk neki és ennek ára volt, érted-e már á-r-a... mindnyájan elvesztünk volna!

Elhallgattak. Salamon összébb gubbaszkodott, hegyes ujjaival idegesen vájkálta a földet.

Mánusch arca mindjobban elborult.

Merően nézte fiát. Igéző, lenyűgöző, parancsoló tekintettel, mint egy állatszelídítő, aki lázadó, makacskodó tanítványát akarata teljesítésére igyekszik kényszeríteni.

Csendes, könyörtelen hangon tagolta a parancsot:

- Közeleg az idő, vetkőzz le! A zsidófiú kínzottan felsikoltott:

- Kegyelem, könyörülj... meggyaláztatok, megöltétek bennem a lelket... nem hoztam még elég áldozatot?!

- Nem, még nem! -- hangzott a rideg válasz.

- Apám félek... a test fájdalmát nem bírom..!

- Szorítsd össze fogadat és tűrj. Tudod mit határozott a község, annak meg kell lenni!

- Tudom..!

Salamon kényszerű megadással, reszketve vetette le felső ruháit. A bokrok mélyén egy fához tántorgott, átkarolta. Arcát belefúrta a kéregbe és pőre hátát mutatta apja felé.

Az öreg zsidó egy áztatott, erre a célra előkészített kötelet keresett ki a kordé rakományából. Vastag, vontató kötél darabot.

Hurkot vetett rajta, két kézre fogta... és véresre verte vele fia hátát és vállait. Az áldozat némán tűrte a kínzást, nem kiáltozott, csak sípoló hörgése bugyborékolt a fa kérgén.

Mánusch addig verte, míg a fiú vérrel borítottan, eszméletlenül roskadt össze.

A kutyák vészesen, kínosan vonítottak. Az öreg zsidó ijedten ugrott hozzájuk, eloldozta, megrugdosta és elkergette őket. Köveket hajigált utánuk, míg el nem szaladtak.

Aztán fiát, a szegény eszméletlen nyomorultat, vállára vetve becipelte az erdő mélyébe. Itt óvatosan lefektette a puha pázsitra, letakarta és melléje kuporodva hosszasan imádkozott.

Később visszatért a kordéhoz. A rakományt, a posztókat és a vásáros apróságokat szétdobálta a bokrok közé. A járművet felborította, kerekeit összetörte, hogy azt a látszatot keltse, mintha rablók támadtak volna meg és fosztották volna ki egy gyanútIanul utazószegény kufárt.

Dolga végeztével övéből kivonta a rőföt.

Lecsavarta a két rézkupakot. És íme A békés kufárszerszám belsejében, hosszanta végig, acélcső volt beágyazva.

A kaftán rejtett zsebéből fegyveragy került elő.

A két rész pontosan egybeillett. A csőrészt rácsavarta a fegyveragyra. A rőfből puska lett!

Golyóra töltötte, a gyutacsot felporozta. Aztán -- kaján mosollyal -- az útszéli árokparton lesállásra bújt meg a bokrok között.

Fürkészve az utat, türelmesen várt. Várt órák hosszáig, étlen szomjan, kitartóan egész délutánig. Addig senki se jött, senki se ment arra.

A várakozás unalmát és a feszült figyelem fáradságát azzal űzte el, hogy időközönkint hangtalanul, hosszan imádkozott vállalkozása sikeréért.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu V. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 130
  • e Hét: 2471
  • e Hónap: 15748
  • e Év: 335780
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.