Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu VI. rész
  2011-04-11 16:56:03, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu VI. rész

II. A szorongatott adósok.

II. Lajos király alatt hazánkban szomorú idők jártak. Szomorú és nehéz idők!

A nemzet hanyatt-homlok rohant a romlás és pusztulás lejtőjén.

Pártok marakodtak a hatalomért, akármelyik győzött, egyik se volt jobb a Deákné vásznánál.
Egyformán önző volt valamennyi.

Pénz volt az uralkodó planéta és lelketlenség ennek a fűtője.

Az urak dőzsöltek, a nép sorvadt és koplalt.
Mindenki sarcolta, sanyargatta a szegény védtelent.

A népnek egy vígasztalára volt -- ha ugyan vigasztalásnak számít az ilyen közös sors,
-- hogy vele együtt koplalt a nép apja, a király is.

Szegény fejedelem a legsanyarúbb viszonyok között sínylődött.
Rongyos csizmában járt és sokszor elegendő ennivalója sem volt.

Derék szakácsa, Bosnyák Mátyás uram, néha úgy koldulgatott össze a főpapoktól
és főuraktól pénzt, vagy ennivalókat a királyi asztal számára.

Egy szó, mint száz: az ország ebek harmincadjára került.

Ahol tiszta búza tenyészik, a gyomnövény: a paraj és a tarack nem bír erőre kapni,
de a gondozatlan parlagföldön a dudva nyomban elhatalmasodik.

Hazánk gondozatlanságának szomorú napjaiban ismét és mindig, akkor is, hatalomra,
befolyásra kapott a zavarosat kedvelő zsidó pénz és általa a zsidóság.

Ahol könnyelműség, léhaság és laza erkölcs kormányozza az életet és a világfelfogást,
ott mindig a zsidó arat.
Mert ő a legjáratosabb ilyesmiben, a görbe utak útvesztőjében.
Sokkalta járatosabb, mint a magáról megfeledkezni kész keresztény!

II. Lajos alatt is, bár eleget habzsoltak a dőzsölő nagyurak, a legtöbbet mégis a zsidóság zsebelt.

Az ország javai, melyeket egykor Isten dicsőségére és az ország jóvoltára
a keresztény ősök saját maguk kezeltek, Mátyás halála után javarészt zsidókézre kerültek.

Történetünk idejében a harmincadok, a sóbányák, az arany-, ezüst-, és rézbányák, a pénzverdék nagy része a zsidóknál volt elzálogosítva, vagy nekik bérbe adva.

Még a király asztali ezüstje is náluk volt zálogba téve.

Az államkincstár kiürült, az erkölcsök lezüllöttek és a nemzet fölött megkondult a lélekharang...

A beteg ország talpraállításához elsősorban pénz és áldozatkészség kellett.
A városok erre is vállalkoztak.

Sopron önként vállalta eddigi adójának a dupláját, hogy az üres,
kirabolt államkincstárnak legalább a sürgősebb szükségletekre legyen fedezete.

A tanács a becsületre hivatkozva kötelezte a város polgárait, hogy anyagi erejük
végső megfeszítésével segítsenek a bajba jutott, eladósodott országon.

A keresztények hazafias lélektől áthatva meg is tették kötelességüket.
Ki-ki áldozott, amennyit bírt!
Még tán ennél is többet!

A tervbe vett összeget a város azonban mégse tudta összegyűjteni.

Azért nem tudta, mert az ilyen rendcsinálást célzó törekvéseket sohasem kedvelő zsidók
a legkülönbözőbb ürügyek alatt bújtak ki a rájuk eső szolgáltatások alól.
Ők nem fizettek, nem járultak hozzá a város önként vállalt terhéhez.

Iván Mihály polgármester megidézte a hitközség véneit, hogy a lelkükre beszéljen.
Ezek meg is jelentek. Nagy jajveszékeléssel végighallgatták a polgármester buzdító szavait
és hazafias intelmét.

Készségesen siránkoztak az ország szomorú állapotán, belátták, hogy itt hazafias szempontokat méltányolva feltétlenül segíteni

kell mindenkinek, -- megköszönték a polgármester szelíd szavát, bizonygatták, hogy a városnak hűséges, hasznos polgárai kívánnak lenni és maradni... de végül kijelentették, hogy fizetni a legjobb akarat mellett sem tudnak.

- Gott soll uns helfen, tekintetes polgármester úr, de éppen most olyan szegények vagyunk, hogy éhezünk... hát honnét tudjunk adni, ha nincs?

- Értsék meg, a város becsületéről van szó!

- Thodjuk kéremalássan, megértettük, meg is szívleltük, de hiába, ahhoz az asztalhoz nem tud leülni a becsület, ahol üres a tál. A lyukas zseben át a hazafias ,,akarom" kiszalad az erdőbe...!

- A keresztények ki tudták fizetni a rájuk eső részt, a zsidóknak is meg kell ugyanezt tenni!

- Ebből látszik, hogy a keresztényeknek volt miből fizetni, tekintetes polgármester úr, -- vélte a rabbi szemeit álnokul forgatva. -- Bárcsak nekünk is volna, készségesen fizetnénk mi is.

- Ha nincs, vegyenek kölcsön, az adót fizetni kötelesség, -- nyomta meg Iván még jobban a szót.

A rabbi sunyin mosolygott.

- Persze, persze, tekintetes úr, így van rendjén. De a mi adónkat elvitte a királyi kamara.
Meg hogy mi vegyünk kölcsön? Gerechter Gott, ki ad kölcsön a zsidónak?
Attól csak kölcsönvenni szokás. Éppen ez az! Azért nincs pénzünk, mert az adósainknak sincs.
Nem lehetünk annyira lelketlenek, hogy most szorongassuk őket, mikor kénytelenek voltak megfizetni a nagy adót...

- Nem vitatkozom magukkal -- vágott közbe nyersen a polgármester. -- Vegyék tudomásul, hogy a zsidókra kivetett adórészt kíméletlenül behajtatom, ha az utolsó párnájukat veszem is el. Mehetnek!

A zsidók megszeppentek. Szerettek volna még valamit mondani, alkudozni, hátha kevesebbel is beéri a város, s azt talán mégis meg tudják fizetni, de a polgármester intésére a hajdú kitessékelte őket.

- Végeztünk! Ha nem fizetnek, ám lássák a következményeket!

- No gyerünk, gyerünk -- tuszkolta őket kifelé a hajdú.

A hajdúnak kemény ökle volt, akkor is meg lehetett érezni, ha valakinek csakúgy barátságosan simogatta a hátát, ezért a zsidók sietve takarodtak ki a hivatalos helyiségből.

A homályos folyosón megálltak, lekonyult orral, tanácstalanul néztek egymásra.

- Képes megtenni -- vélte csüggedten az egyik zsidó vén.

- Talán mégis fizetni kellene!

Társai felháborodva röffentek a javaslattevőre zsidónyelven. Ez rémülten kapta fejét vállai közé.

- Nu, csak úgy mondtam, nem komolyan gondoltam!

- Azért!

Mindazonáltal az arcokon tovább borongott a szurkolás sötét felhője. Komolyan meg volt ijedve az egész társaság. A zsidó mindennél jobban fél a fenyegetéstől, a bizonytalanságtól, különösen, ha a kellemetlen ígéret hivatalos egyéntől származik.

- Was ist jetzt zu machen, Rabbileben? -- kérdezték sugdosva a vezetőjüktől. Mardochai, a hitközség rókaképű papja, fitymálva biggyesztette meg ajkait.

- A kását nem eszik olyan forrón, ahogyan főzik... csak próbálja meg, amivel fenyeget, majd meglátja mi lesz..! Ha üt, visszaütünk!

A rabbi biztonsága megnyugtatta a véneket, ijedtségük elpárolgott, sunyin összemosolyogtak.

Mindenesetre azonban jónak látták mutatni a nyilvánosság előtt, mintha még mindig meg lennének ijedve.

A zsidóra mindig jobb, ha azt hiszik róla, hogy fél. Így szabadabban, észrevétlenebbül tudja megkontrázni a rá nézve kellemetlen dolgokat.

Ezért a vének csoportja siránkozva, sopánkodva távozott a városházáról és hazamenet színleges kétségbeeséssel jajgatta végig az utcákat.

A polgármester nem kukoricázott. Nyomban elrendelte, hogy a zsidókra kivetett adót könyörtelenül be kell hajtani.

Csakhogy valamit elrendelni és ezt foganatosítani, más és más!

A zsidók tanácskoztak a tennivalókról és sajátlagos módot eszeltek ki, hogy a rájuk zúduló veszedelmet elhárítsák.

- Jaj annak, aki bennünket bántani merészel! Személy szerint jaj neki!

Elsőnek Pregler bácsi járta meg, aki a polgármester parancsát erélyesen próbálta végrehajtani.

Hogy ki volt ez a Pregler bácsi? Hirtelenében nehéz volna megmondani. Volt ő minden, amiből élni lehetett.

Hívatás szerint bábsütő. Mivel azonban erre a mesterségre nem érzett igazi elhívatást, a mézeskalácsokat inkább a feleségére bízta. Jobban kedvelte a szabad pályákat.

Így aztán váltogatva volt: tűzoltó, toronyőr, kisdobos, favágó, kerékmosó, hordógurító, ünnepélyeken kikiáltó, kanócgyújtó a kőmozsarak mellett, műtűzijátékos. Segített a molnároknak követ kalapálni, a deszkásoknak fűrészt köszörülni, az asszonyoknak vásznat teregetni, a gyerekeknek játékot faragni. Általában vállalt minden alkalmi foglalkozást, de csak ha kedve és megfelelő hangulata adódott.

Magasra termett, vékonypénzű, nyurga ember volt, folyton ugrándozó ádámcsutkával. Jólelkű, szelíd természet, jócskán kelekótya, szerette magát vadembernek mutatni.

Az egyébként jóságos arcának bizonyos félelmetes marconaságot kölcsönzött egy sebhely, mely a homlokközéptől le a jobb füle tövéig húzódott

Olyan volt ez a sebhely, mintha ellenségvágta volna karddal. Pedig csak szomorú emlék volt vásott kölyökkorából. Abból származott, hogy annakidején Pregler egyszer letornászott a bástyafal tetejéről és belecuppant a rozsdás spanyollovasok közé.

Ennek a bukásnak a nyoma tartósan megmaradván Pregler Sebasztiánnak a képes felén, a jámbor egy sajátlagos Jánusarccal rendelkezett élete fogytáig. Nem ugyan ,,elől" és ,,hátul", hanem ,,jobbról" és ,,balról".

Ha valakinek kedveskedni akart, annak bal arcát mutatta, akit ijeszteni kellett, arra oldalt a jobb szemével nézett, mint a tyúk.

Ezáltal voltaképpen két Pregler létezett: a kedves, barátságos ,,bal" és a haragvó ,,jobb".

Az itókát nagyon szerette mindenféle formában. De még ennél is volt egy gyengébb oldala: az egyenruha!

Ugyanis, amikor szükség volt rá az iránta jóindulattal viseltető illetékesek szívesen alkalmazták helyettes városkatonának, kapuőrnek, muskatéros városrendőrnek vámszedőnek, s különösen -- ahová ijesztésül a ,,jobb" oldalára lehetett szükség adóbehajtónak.

Ezekre az alkalmaztatásokra átmenetileg kiválóan megfelelt. Állandósításáról azonban szó sem lehetett, mert az ilyen hivatásoknál kötelező józanságot Pregler bácsi éppen csak napokig bírta ki. Amíg bírta, elsőrendű, megbízható munkaerő volt.

Mivel Pregler bácsi nagy súlyt helyezett arra, hogy embertársai kellő tisztelettel, sőt bizonyos áhítatos félelemmel viseltessenek irányában, ezt pedig csak a hivatalos tekintély révén tudta elérni: ennélfogva bolondja volt az egyenruhának, ha ezt helyettesítő alkalmaztatása idején magára ölthette.

Így kimondhatatlanul örült, mikor Iván Mihály polgármester hívatta és azzal bízta meg hogy karhatalomként, egy fiatal tisztviselővel sorra járja a zsidóházakat az adót behajtani.

- Hogyan csinálják, nekem mindegy, de pénz legyen! Megértette Pregler?

- Tessék csak rám bízni, tekintetes polgármester úr, megtáncoltatom őket, -- bizonygatta ez önérzetesen. -- Ha nem hozok tőlük pénzt, ne legyen Pregler a nevem!

Katonásan összevágta bokáját és távozni készült. Hirtelen eszébe jutott valami.

- Polgármester úr, alássan kérem, ugye a karhatalomnak kardot is szabad kötni?

- Vihet magával akár puskát is, ha netán fél a zsidóktól -- mosolygott Iván Mihály.

Pregler felszisszent, hogy így félreértették a kérdését. Magyarázkodott:

- Tetszik tudni, nem a félelem, csak a nagyobb tekintély miatt. Én, dehogy félek tőlük már, hogy félhetne Pregler bácsi a zsidóktól...?

- Nono, incselkedett vele a város ura. -- Tudom, hogy legény a talpán, de még a tisztviselők is húzódoztak ettől a megbízástól.

- Az más! A tisztviselő urak érzékeny lelkűek, de Pregler bácsi kemény, mint a

vas! Engem ugyan meg nem ríkatnak, ha sopánkodnak is, kreuzdonnerwetter!

- Nohát akkor rajta!

Pregler bácsi keble csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor feszes egyenruhában, kardosan lépegetett a tisztviselő oldalán a zsidó utca felé. Lelke legmélyéig átérezte a fontos hívatást, melyet a város érdekében töltött be.

A fiatal tisztviselőről nem lehetett ugyanezt mondani. Lesütött szemekkel, szótlanul, szinte zavartan haladt a büszkélkedő Pregler mellett, mintha az orra vére folyna.

Sorra járták a házakat a ghettóban. Mindenütt egyformán jajgatás, és siránkozás fogadta őket. A zsidók égre-földre esküdöztek, hogy egyetlen garas sincs a háznál. Még a tehetősebb, gazdagabb zsidók sem fizettek.

Meglepő módon, a hivatalnok nem nagyon erőltette a dolgot. Elmondta, miért jöttek, meg hogy a behajtásra szigorú parancsa van, türelmesen meghallgatta a házigazda jajveszékelését, esküdözését, vállat vont és haladt tovább.

Pregler bácsinak sehogyan se tetszett ez a magatartás. Több erélyt szeretett volna látni, ha már a város érdekében dolgoznak.

- Tudja mit, hivatalnok úr? -- szólalt meg végre szemrehányó hangon. -- Én majd elvégzem a maga dolgát is, maga csak hallgasson és bízza rám a többit!

- Nem bánom! -- hagyta rá közönyösen a hivatalnok.

- Nohát akkor idenézzen, mit tud a Pregler bácsi!

Bementek egy vagyonosabbnak ismert zsidó, Schechter Ármin házába. Egyenesen fel az emeletre. Elől nagy kardcsörtetéssel Pregler, mögötte szerényen a hivatalnok.

Csomó zsidógyerek hancúrozott a folyosón.

- Hol van apátok, a vén zsidó, a fene egye meg? -- rivallt rájuk jobb arcát mutatva Pregler bácsi.

A gyerekek úgy megijedtek, hogy közülük kettő nyomban legurult a lépcsőn. Kezük-lábuk törik, ha a hivatalnok szerencsére el nem kapja őket. Az ijedtségtől magukhoz térve, ordítottak, mint a sakálok. A többi gyerek nyomtalanul elszelelt.

E közjáték után Pregler bácsi vaskos csizmája patkójával úgy berúgta a konyhaajtót, mely a zsidóházakban a lakásbejárat volt, hogy az félig, menten leszakadt a sarokvasról és rátottyant a mögötte rémülten hallgatózó, kövér zsidóasszony vállára.

Erre az asszony üvölteni kezdett, mintha a Vörös-tenger zúdult volna rá.

- Hiába üvöltözöl, vén boszorkány, vagy fizettek, vagy rátok gyújtom a házat! rémítette Schechternét Pregler és jobb arcát az asszony orra elé dugta.

Schechterné halálra rémült, térdre borult és kezeit tördelve rimánkodott:

- Fizetünk, fizetünk, Herr von Pregler, csak meg ne öljön!

A fizetés említésére nyomban megjelent a házigazda is, akit eddig nem lehetett látni. Neki Pregler hiába mutogatta ,,jobb" arcát, egyáltalában nem volt hajlandó megijedni. Szemtelenül rámosolygott a helyettes városkatonára.

- Mire való ézoje gezéres? Pukkadjon meg, aki csinálja..! De ha már a feleségem azt ígérte, fizetünk, itt van egy forint, ez a magáé Pregler bácsi, dugja zsebre és kotródjon a pokolba, ne ijesztesse a gyerekeket, mert megbánja.

- Mi-i-i-it? A pokolba mersz küldeni és

megvesztegetni próbálsz e-engem? Megállj, ezt megkeserülöd...

Pregler bácsi nagyokat fújt, kardjához kapott, félig kirántotta, de mikor látta, hogy most már megszeppent a zsidó, ismét visszadugta...

- No, ide azt a forintot!... Szóval az enyém?

- Úgy mondtam, nem máskép Herr von Pregler -- felelte jó pár fokkal alább a zsidó és odaadta a pénzt.

Pregler zsebrevágta.

- Most pedig fizesd ki a városi különadót, 12 aranyforint esik rád, ide vele!

- Meg van maga bolondulva -- fortyant fel Schechter -- hát miért adtam magának egy forintot? Elment az esze?

- Elment, vagy nem ment, ahhoz neked semmi közöd, fizess! -- rivallt rá Pregler és ,,jobb" arca rémítően rángatózott.

A zsidó nem fizetett.

Pregler megkérte a hivatalnokot, várjon rá, míg visszaérkezik, mert ő most elmegy.

Negyedóra múlva Pregler megjelent. Egy üres stráfkocsit húzatott Schechter háza elé és két markos mesterembert hozott magával csákányokkal.

- Most még nem késő, fizetsz, vagy nem fizetsz?

A zsidó láthatólag meghökkent ugyan, de azt mondta, hogy nem fizet.

- Akkor tánc lesz! A poloskás limlomod nem ér ugyan semmit, de majd én mégis találok valamit, ami pénzt ér!

Intett a mesterembereknek.

- Rajta, ahogyan megbeszéltük!

Az egyik mesterember csákánnyal a lépcső vaskorlátjának esett, ezt kezdte bontogatni. A másik kimászott a padláson át a tetőre és bámulatos gyorsasággal lazította és dobálta le a zsindelyeket.

Pillanatok alatt összecsődült az egész ghettó.

Az utca, -- a dolgok láttára, -- együtt jajveszékelt a most már komolyan megijedt Schechterrel és családjával.

A szokatlan lármára csakhamar összefutott a belváros népsége is.

A bámész tömeg fokozódó érdeklődéssel leste és szörnyen élvezte a nem-mindennapi színjátékot, hogyan bontatja le az erélyes Pregler bácsi a zsidó feje fölött a házat.

Megtapsolták érte és kacagtak a zsidók fejvesztett rémületén.

- Úgy kell nekik, miért makacskodnak, mikor a város becsületéről van szó! Fizessenek, van elég pénzük, csak tagadják, dugdossák!

A zsidó vének panaszra szaladtak a polgármesterhez. Ez a vállát vonogatta.

- Nem tehetek semmit, én Preglernek azt parancsoltam, az adót be kell hajtani. Intézzék el ővele!

Közben Pregler mesteremberei már az ajtókat és ablakokat feszegették ki a falból.

A romboló munkához bőven akadt segítség. Hogyisne, mikor a tömeg törvényes alapon szórakozhatik ilyesmivel egy zsidóháznál!

Suhancok, gyerekek, önkéntesek a lebontott holmival megrakták a kocsit, saját magukat fogták be eléje, elcipelték a városházhoz, ennek udvarán halomra dobálták a rakományt. Már vagy ötször fordultak.

Pregler bácsi mellén összefont karokkal, egy várostromló hadvezér öntudatával, az utcáról figyelte, hogy kezdenek meredezni mind szabadabban tetőgerendák és házfalak.

- Ha ezzel készen leszünk, sorra jön a

következő ház! -- jelentette ki határozottan, mire a körülállók nagy vígságára a ghettó népe a végsőkig fokozta a jajgatást.

Nem lehetett kétséges, hogy fenyegetését be is váltja. A hihetetlen példa, egy hát lebontása az élők feje fölött, már megesett, a folytatás tehát nem lehetetlen.

- Brutalität, brutalität, -- sopánkodtak a zsidók és a vének tanácskozásra dugták össze fejüket.

Majd Mardochai, a rabbi Preglerhez settenkedett. Megrángatta kabátját és intett, hogy tárgyalni szeretne vele, jöjjön a szomszéd kapu alá.

- Maga okos ember szokott lenni, súgta nagy titkosan, -- hagyja már abba ezt a bolondságot! Elintézzük másképp, igaz-e?

- Tőlem lehet.., ha fizetnek! hagyta rá Pregler és követte a rabbit.

A sötét kapualjban a zsidóvének nagy kedveskedéssel fogadták.

- Mondja meg nekem, kedves jó Pregler bácsi, -- kezdte a rabbi a meggyőzést, kell-e négy ökröt befogni az olyan szekérbe, amelyiket kettővel is el lehet húzni?

Pregler bácsi azon gondolkodott, melyik fele arcát mutassa most a zsidóknak, mi a célszerűbb? S mivel így elfoglalva a feltett kérdésre nem felelt, maga a rabbi felelt rá.

- Nem kell négy ökör, ahová kettő is elég, hát mi a fenének ront olyan nagy erővel ránk, szegény nyomorult zsidókra, mindjárt lebontani egy házat, anélkül is lehet okosan beszélni velünk...

- Okosan beszélni lehet magukkal, de maguk nem akarnak okosan érteni, -- szólalt meg végre Pregler, hivatalos tekintélyének teljes súlyával nyomva meg a szavakat. -- Már miért ne..?

- Az okos szóra egyre azt hajtogatják, nem fizetünk, nem fizetünk. Már pedig én lebontatom az egész ghettót, ha nem fizetnek, mert én a varosnak megbízható katonája vagyok...

Az egyik zsidó mögéje került és három forintot dugott Pregler markába. Ez megtapogatta a pénzt, hosszú ujjai becsukódtak és a kéz a zsebbe csúszott. Arca átfordult a másik oldalra.

- No, nem bánom, csak a fél ghettót fogom lebontani, ha nem fizetnek. Mondják meg őszintén, miért nem akarnak fizetni pedig van pénzük?

Megcsörgette a zsebében levő -immár négy -- forintot.

- Itt a bizonyíték!

- Hagyjuk ezt, Pregler úr,- mondta kelletlenül a rabbi. -- Menjen, küldje el rögtön az embereit és hagyjon nekünk békét! Bízza a városi urakra a további elintézést, maga ne avatkozzék többé bele! Ha megteszi, tőlem is kap három forintot... jó lesz?

- A három forint jó lesz, de nekem a parancsot teljesíteni kell, különben kirúg a polgármester úr és soha többé nem húzhatok egyenruhát,- makacskodott Pregler.

- Ez az utolsó szava? -- kérdezte dühösen a rabbi, mire Pregler csak azért is jobb arcélét fordította vissza feléje és menni készült.

A rabbi elfogta.

- Hát tudja mit? Legalább mára szüntesse be a végrehajtást, holnapra elintézzük a dolgot a várossal. Becsületszavamra mondom, hogy holnap már maga is engedékenyebb hangulatban fog lenni.

Ezeket mondva, a rabbi gyanúsan mosolygott. Az ígért három forint helyett hatot kínált Preglernek.

- Hat meg három az kilenc, meg egy az tíz, -- részletezte a rabbi. -- Tíz forintot kapott máma tőlünk ajándékba. Miért? Semmiért!

Lássa, a zsidók fejedelmi módon honorálják magának a kis szívességet, nem panaszkodhatik.

A rabbi hangsúlyában volt valami fenyegető, ami megijesztette Preglert. Úgy érezte, hogy valami bosszúállás készül ellene. Ez a kellemetlen érzés engedékennyé tette.

A felkínált hat forintot hamar zsebre vágta és így szólt:

- Lássák be, hogy a Pregler bácsit egyáltalában nem lehet megvesztegetni a város iránti hűségében, ö a kötelességét feltétlenül teljesíti... de mivel egyúttal megértő, jó ember is vagyok, ünnepélyesen kijelentem, hogyha most kifizetik Schechter zsidó adóját, 12 aranyforintot, hogy vihessek valamit a városnak, hazamegyünk és békében hagyjuk a ghettót, maguk pedig a többit elintézik a polgármester urral.

Óriási lárma tört ki a zsidók soraiban. -- Maga zsaroló maga piszok..!
maga rabló! -- kiáltották felháborodva. -- Hiszen a Schechternek már elvitte az egész házát!.. Ezt megkeserüli! . . . Ilyen aljasság, még pénzt mer kérni!

Pregler rendületlenül állt a szitkok pergőtüzében. Ártatlan képpel folytatta:

- 12 aranyforint, s ha ezen felül fizetnek a két napszámosnak egy-egy forintot, akkor a cókmókot vissza is hordatom Schechternek a házába.

- Ez bolond! -- kiáltották a zsidók. Pregler megszakította a tárgyalást és odaszólt a mesterembereknek.

- Gyerünk a másik házba! folytatjuk! A rabbi mindkét tenyerével befogta Pregler száját.

- Tévedés, tévedés... itt a tizenkét aranyforint, a Schechter adója, de többet egy garast se, takarodjon!

III. A zsidók fizetnek... csakhogy nem pénzzel.

Mikor Pregler bácsi beszámolt a történtekről és a behajtott 12 aranypengő adót átadta a polgármesternek, Iván Mihály uram jólesőt kacagott.

- Megadta nekik! Tanulhattak! Aznap a városban másról sem beszéltek, mint az ügyes adóvégrehajtásról és a zsidók felsüléséről.

Pregler a nap hőse lett tekintélye toronymagasságig nőtt.

A kurtakorcsmában, mikor megjelent, mindenütt ünnepelték. Ő pedig szívesen ünnepeltette magát.

Itókáját itt is, ott is a helyeslő közvélemény fizette ki, úgyhogy a zsidóktól kapott tíz forintot egészben hazavihette és mégse maradt szomjan.

Mivel azonban több nap, mint kolbász s a holnapra is gondoló embernek illik előrelátónak lenni: Pregler szót se szólt feleségének a zsidóktól kapott pénzről, -- hiszen ez ,,borravaló" és nem ,,asszonynak való" és tíz forintját titokban elrejtette a szalmazsákba.

- Jó lesz máskorra!

Karhatalmi napidíjával azonban pontosan beszámolt az asszonynak.

- Így illik a férjnek és a jó családapának!

Káti, a kardos menyecske, aznap meg volt elégedve az urával, zsebeit nem kutatta ki, mint ahogyan máskor cselekedni szokta, mert a férje ügyességét magasztaló dicséretből neki is kijutott az elismerés. Hát ő is sütkérezett a dicsőségben.

Aznap általános jó hangulat uralkodott az egész városban.

Másnap reggel azonban a jókedvnek vége szakadt.

A zsidók visszavágtak.

Pregler bácsinak is, meg a egész városnak is! Mindenkinek, aki tegnap nevetett rajtuk, sőt még a ártatlanoknak is!

Akkoron a jómódú és munkás Sopronban mindenkire szégyenteljes volt, ha adósságot csinált. Becsületes munkával ki-ki megkereshette szükségleteit, rendes, szorgalmas és takarékos ember nem szorult kölcsönre.

Az uralkodó világnézet azt parancsoltam mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takaró ér. Akkor még erkölcsi makulának tartották az adósságcsinálást.

- Csak a munkakerülő, léha, könnyelmű ember, vagy a bűnös költekezik tehetségén felül!

Még a templomi szószékről is ezt az elvet hirdették.

Ámde a ,,valóság" és a ,,látszat" negyedik térbeli idomai a gyakorlati életben éppenséggel akkor sem fedezték egymást hajszálpontosan.

Így például akkor is sokan megelégedtek a nyilvános látszattal, hogy adósságmentes, rendezett életet élnek, titokban azonban be-bekopogtattak a zsidóhoz egy-egy kis kölcsönért.

Az erkölcsi kiruccanást persze nem kötötték senkinek se az orrára. Szépen titokban tartották, nehogy a város szájára kerüljenek miatta és szégyenkezniök kelljen az ismerősök előtt.

A zsidók, rendes körülmények között, nem árulták el adósukat, nehogy szégyenbe hozzák őt. Ezt az üzleti szellem is így parancsolta nekik.

Mikor azonban a város olyan erőszakosan jár el velük szemben, mint amilyenek a Pregler-féle árerési mód és a polgármester vállvonogatása: természetes, hogy ,,önvédelemböl" a zsidók is kénytelenek voltak megszegni a szokásos titoktartást.

Ez a következőképpen esett meg:

A Pregler-féle árverés utáni nap kora reggel, miután a zsidók már meggyőződtek arról, hagy a város kíméletlenül fogja behajtani rajtuk a külön adót, -- számos polgári házba kopogtatott be a hitelező zsidó, hogy tessék fizetni, mégpedig azonnal!

- Ránk szakadt a hét egyiptomi csapás, rengeteg adót követelnek rajtunk, s ha nem fizetünk, elhordják fejünk fölül a hátat. Hát nekünk is be kell hajtanunk követeléseinket... mi sem kímélhetünk senkit! Ha a zsidókat békében hagynák, mi sem kellemetlenkednénk, de így tessék nyomban fizetni!

Az adósok belátták ugyan a zsidók igazát, de nyomban fizetni nem tudtak. Szabadkoztak, hogy a dolog meglepte őket, majd ekkor, meg ekkor biztosan kiegyenlítik tartozásukat.

Ámde a zsidók nem tágítottak.

- Jól van, -- mondogatták mindenütt, mintha összebeszéltek volna, -- hát majd itt a ház előtt várni fogunk, amíg lesz pénz!

Kendőt terítettek a kapufélfák kerékvető kövére és szép kényelmesen, mint akinek egyáltalában nem sürgős a elmenetel, letelepedtek rá.

Egész sereg zsidó, öreg, fiatal vegyesen, üldögélt végig az utcákon, az adósok háza előtt.

A ghettó úgyszólván kiürült. A követelésbehajtásokat szépen elosztották, úgyhogy valamennyi adós háza elé juthasson zsidóőr.

A könnyelmű adósok kényesen rejtegetett titka, ezen őrködések következtében a

legnagyobb nyilvánosságra került. Ilyen szégyen!

Nosza lett erre nagy riadalom és megrökönyödés!

A pletyka ezekben a napokban orgiáit ülte.

Pregler bácsi különösen megjárta a zsidókkal.

Mikor kora reggel a ,,hivatalába" indult, hogy folytassa a tegnap elkezdett munkát, háza kapujánál elébe állt az öreg Schechter.

- Lenne szíves kiegyenlíteni ezt a kis tartozást!

És jött az egyiptomi csapásokról szóló, ismert megokolás.

Kis hijja, hogy Pregler bácsi ijedtében hanyatt nem vágódott.

Való igaz, ő is a titkos adósságcsinálókhoz tartozott. Volt egy kis piszkos adóssága, valami Meiszner Márkus nevezetű zsidónál, tíz forint, amiről Káti, a felesége persze mit sem tudott és ami idők folyamán, suttyomban, Pregler bácsi szomjas torkán keresztül porlódott semmivé.

- Szent Habakuk, ha erről a könnyelműségről Káti tudomást szerezne... inkább öt hét a pokolban!

- Piszok ember, -- hápogta elfojtott hangon, hogy bent a házban meg ne hallják -- én neked nem tartozom semmivel, jó lesz elkotródni, mert...

- Kérem szépen, -- vágott közbe Schechter szelíden, de meglehetős fennhangon, -- nekem igazán nem tartozott uraságod, de mivel meg kell javíttatnom a háztetőt, Meiszner nekem engedményezte a követelését. Így nekem méltóztatik tartozni, tessék, írás is van róla... De ha netán most pillanatnyilag nem akarna egyenlíteni, kérem, én várhatok!

Készült leülni a kerékvető kőre.

- Ide ugyan le nem ülsz, inkább menten agyonváglak... majd, még hogy a feleségem meglássa..!

- Kérem, a többieknél is így van, világosította fel higgadtan a zsidó.

- Mi közöm nekem a többiekhez..! A konyhaajtóban Káti hangja hallatszott.

- Sebasztián, mit akar az a zsidó?

- Semmit, semmit, drága Kátikám, a tegnapi ügyből kifolyólag tárgyalunk..! Hívatalos dolog!

- Úgy van, Preglerné asszonyság, a tegnapi ügyből kifolyólag tárgyalunk, ez csak a folytatása! -- hagyta rá a zsidó gúnyos mosollyal.

Káti megnyugodva ment dolgára.

- Hát kérem, hogyan tetszik parancsolni, leüljek, vagy megkapom a tartozást? -- Te aljas zsaroló, -- súgta Pregler a zsidó fülébe.

- Aligha vethetünk egymásnak a szemére valamit ebben a tekintetben!

- No aló marsch, majd holnap fizetek, most nincs pénzem!

- Dehogyis nincs -- Búnyitott a zsidó. -- Tegnap nem tetszett egy fillért se költeni, thodom én, még meg van az a tíz forint, amit azért a kis szívességért thőlünk kapott... vagy tán a Kháti asszonyságtól kérjem el?

- A piros ménkűt kérd tőle, te útonálló... nem szégyenletek a borravalót visszakérni?

Mit volt mit tennie, szegény Pregler bácsi megvárta, míg Káti az istállóba fejni megy, belopózott a szobába, nagy sóhajtások között előkotorászta a szalmazsákból a tíz forintot, belelopta a zsidó markába, mire az nagy hajbókolásokkal eltávozott.

A hitelezők eleinte csak a szegényebb néposztály házai előtt őrködtek. Mikor aztán a pletyka megfelelően megerősödött és már mindenki tudta, mit jelent egy-egy zsidó a ház előtt, a kerékvető kövön ülve: lassankint az előkelőbb polgári osztály is sorra került.

A zsidók a belvárosban is feltűntek egyes házak előtt, sőt már egyik-másik tanácsnok háza környékén is kezdtek gyanúsan járogatni.

Erre aztán, a nagy ijedelemre, beteljesült a rabbi tegnapi jóslata. A zsidók adóügye még a délelőtt folyamán elintéződött.

Noha nem fizették ki a rájuk kivetett adót, Iván Mihály polgármester uram, tanácsurak és tekintélyesebb polgárok sürgetésére, végleg elejtette az erőszakos végrehajtás gondolatát.

Ezt a döntést hírül vitték a házak előtt őrködő zsidóknak, mire ezek megelégedetten hazatakarodtak a ghettóba.

Hiába, az okos határozat kissé megkésett, a hangyaboly nyüzsgött, a vénasszonyok nyelve pergett és köszörülgette azokat, akiknek a kapukövén az előbb még zsidó üldögélt

Pregler bácsinak ezidőszerint nem lévén több munkája, őt is hazaküldték.

Ámde ő nem ment haza. Élt a gyanúperrel, hogy a figyelmes nyelvek esetleg mégis megsúghatták Kátinak, mit keresett nála Schechter.

Inkább kiment a mozsaraihoz, a Szent Mihály bástyára. Egész nap azokat tisztogatta, hogy holnap, vasárnap rendben legyenek.

Titokban ott töltötte az éjszakát is. A szombatról vasárnapra virradó éjszakát... Ő volt, aki hallotta kopogtatni Kloncsár kapuőr ablakán az álarcos zsidót és tanúja volt a tilos kapunyitásnak.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu VI. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 347
  • e Hét: 1900
  • e Hónap: 13443
  • e Év: 378933
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.