Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu VII. rész
  2011-04-11 20:46:06, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu VII. rész


IV. Puska durran az erdőben.

A délutáni órákban Pozsony felől egy lovasfutár kocogott a Sopronba vezető országúton.

Vasárnapi hangulat vette körül, virágos tavasz a réteken, illatos lomb az útmenti fákon és áhítatos csend mindenfelé.

Teljes magány.

Előtte a távolban már kezdtek kibontakozni Sopron körvonalai a messzeség kékes homályából.

A Szent Mihály torony rézsisakja meg-megcsillant a napfényben.

A lovas harminc év körüli férfi, hosszú, szőke hajjal, ábrándos szemekkel.

Övében pisztoly, oldalán pallosszerű kard.

Szülővárosát megpillantva, boldogan lobogtatja meg széles karimájú kalapját.
Gondolatai hazasietnek csendes, boldog otthonába, ahol szerető feleség szívrepesve várja őt.

Megsarkantyúzza lovát, hogy minél előbb hazaérhessen, de a ló ki van merülve a hosszú úttól,
ügetni kezd, nincs kedve vágtatni. A serkentésre egy ideig poroszkál, majd ismét lépeget.

Nyúl szalad keresztbe az úton. Rossz jel!

A lovast kellemetlen előérzet lepi meg. Hiába hesegeti el magától a nyugtalanító érzést,
ez makacskodik.

Csak nem a feleségemnek, a drága jó asszonynak történt baja? -- töpreng aggódva a lovas.

- Eh, képzelődés, nem illik babonásnak lenni!

Beért a marghitai sűrűségbe.

Itt a homályban még fokozottabban kínozzák a sötét, aggályos gondolatok.

Felizgatott képzeletében látomány jelenik meg előtte.

Egy fiatal, gyászruhás asszonyt vél látni, aki kisírt szemekkel aggódva tárja feléje karjait, mintha megállítani, valami ismeretlen veszedelemtől óvni akarná.

A lovas önkéntelenül pisztolyához nyúl. Kivonja övéből, megvizsgálja, rendben van-e a töltés,
a gyutacs? Rendben van!

Kardját is megpróbálja hüvelyéből kihúzni, könnyen jár.

Erre megmosolyogja saját aggodalmát, Hiszen ő nem szokott félni, megijedni...
különösen képzelgésektől nem.

De azért, -- Isten tudja, -- mégis nyugtalan. Szeretne túl lenni az erdőn, kint a szabad mezőségen,
ahol nincsenek árnyékok az útszéli bokrok között.

Úgy érzi, hogy hevesen dobogó szívének erősítésre van szüksége.
Tehát a ló nyakába ejti a kantárt, kezeit összekulcsolja és imádkozik.

A rövid fohász megnyugtatja.

Persze, persze, azért ideges, mert fontos okmány van nála! Lajos király válaszát hozza Ligetfaluról,
Sopron város beadványára,
hogy űzze ki a zsidókat.

Megtapogatja zsinóros dolmánya belső, titkos zsebét.
Ott van a pergament tekercs, érzi a király kettős pecsétjét is rajta; a zsinóron függő nagy pecsétet.
Nem, nem veszett el! ,

Persze, ha tudná, sejtené valaki, leginkább az érdekelt zsidók, hogy a titkos üzenetre hozza a rájuk kedvezőtlen ítéletet, a. király döntését: talán még orvtámadásra is fel kellene készülnie az úton!

- Nevetséges!

És mégis! A vasderes gyanúsan felhorkan, füleit hegyezi, szemei vérbe borulnak és rémülten figyeli curukkolva azt a sötét foltot a bokorban, az út mellett, mely feketébb az árnyéknál.

Ki vagy? -- kiáltja a lovas. Pisztolyához kap, de mielőtt elérhetné, lökést érez a mellén.
Hirtelen forróság csap át egész testén, egy erős, szakító fájdalom nyilal beléje...
és aztán tehetetlenül, eszméletlenül lebukik a lóról.

Puska durrant az erdőben, az útszéli bokrok közül.

A lovas -- szegény! -- már nem hallja ezt a durranást. A feléje lobbanó tűzsugár volt utolsó eszmélete.

Most vérbeborultan fekszik, mozdulatlanul az országút porában.

A lovasát vesztett paripa a dörrenésre vadul ágaskodik, forog, toporzékol, majd megszelesedve vágtat tovább az úton, ki az erdőből és át a földeken, egyenesen a városnak.

V. Beszélgetés az ,,Egyetértés"-ben.

A belvárosban, a Szent György utca közepe táján, állott Schreiner Gotthold uram korcsmája.

,,Egyetértés" volt a borház neve.

Nevét onnét kapta, hogy a barátságos helyiségben egyetértő békességgel szoktak együtt borozgatni a város különböző rendű és rangú polgárai, hivatalnokok, iparosok, gazdapolgárok, napszámosok egyaránt.

Esténként ide jártak a királyi tisztek, a nemes urak és a városi tanács tagjai is.
Ezeknek az előkelőségeknek külön ivó szobájuk volt. Egy ízlésesen berendezett pincehelyiség, a ház hátulsó részében.

Úgy hívták: ,,Rátsherrnstüble"! Hosszú sor, ódon lépcső vezetett ide le. A tágas helyiség falait embermagasságnyira díszes faburkolat fedte. Szögletesen kiugró pilléreken ívelt mennyezet borult főléje. Állandó félhomály uralkodott itt.

A középen pulitúros, hatalmas tölgyfa-asztal állott, ó-német stylusban készített, kényelmes karosszékekkel, a patríciusok, a tanácsurak és a nemesek számára.

Legcifrább volt a polgármester karosszéke. Kiemelkedő háttámláján, oroszlánkarmok fogta tábla ékeskedett, rajt a Példabeszédek könyvéből vett idézettel:

- A vidám elme jó orvosság, a szomorú lélek pedig megszárítja a csontokat!

A mai kellemes, tavaszi este kicsalogatta az embereket a bástyasétányra.

A ,,Ratsherrnstüblé"-t is csak kevesen látogatták. Ha betért egy-egy tanácsúr a szokásos
Télmesszely borra, egykettőre kiürítette poharát és sietett a szabad levegőre.

Hannenkamp Benedek, tanácsnok úr is eltávozott volna már, ha Keményfy László kapitány,
Mária királyné soproni vitézeinek a parancsnoka, nem marasztalja.

Közölnivalója volt s ezt négy szem között akarta elmondani.

A kapitány fiatal, keményvágású katona harcteret, háborút járt széphírű vitéz.
Hannenkamp tanácsnok idős ember, közel a hetvenhez, de nem látszik annyinak.
Testi-lelki frissességben érte el ezt a tiszteletreméltó kort.

Munkabíró, törekvő, szigorú erkölcsű, igazi soproni fajta mindkettő.

Jóllehet nagy a korkülönbség kettőjük között, mégis belső, bizalmas barátság fűzi őket össze.

Megvárták, míg a többiek eltávoztak. Egyedül maradva, Keményfy öreg barátja karjára tette kezét és jelentőségesen, hosszan nézett a tanácsnok szemébe.

- Nemzetes nagy uram, kedves urambátyám, -- kezdte végre vontatott hangon -- mondanék valamit,
ha meg nem sérteném!

Hannenkamp meglepődött.

- Ücsémuram nem szokott sérteni. Szívesen hallgatom meg, amit mondani akar. -- Ma kissé nehezemre esik a szó, mert érzékeny húrokat nem szívesen penget az ember...

- Mi lehet? -- csodálkozott a tanácsnok.

Nem értette, hogy a különben szűkszavú katona miért kerít ilyen nagy feneket a dolognak?

- Bátran ki vele!

- Családi ügyekbe kell avatkoznom s ez nekem nagyon kellemetlen, de mégsem hallgathatok.
Kikívánkozik minden áron, ami a szívemet nyomja. Meg úgy vélem, kötelességem is beszélni.

Árnyék suhant át a tánácsnok arcán. -- Családi ügyekbe avatkozni? Hm, valami nagyon fontos lehet, különben nem tenné!

- Igen, fontos. Szóvá kell tenném, mert e nélkül elkerüli az apa figyelmét. Urambátyám,
kegyelmed Borbála leánya boldogtalan férje oldalán és szerencsétlen!

Hannenkamp megrezzent, mintha villám sújtott volna melléje.

- Ejnye no! -- dörmögte. -- És mióta lenne boldogtalan?

- Kezdettől fogva, amióta Jeckel Tamás, tanácsjegyző uram felesége lett!

- Miből következteti kegyelmed?

- Megfigyeltem, látom! A kis Borbála gyermekkori játszótársam volt, s nem titok,
hogy szerettük egymást. Ennélfogva ismerem érzékeny szívét, finom lelkét... Elkerültem hazulról, katonának álltam a király seregébe. Az egyik ütközetben súlyosan megsebesültem, úgyhogy itthon halálhíremet költötték. Borbála megsiratott, gyászt viselt érettem. És aztán, idő múltán, mivel úgyis

hiába várna valaki vissza egy halottat, a leány, apja kívánságára nem maradt pártában. Férjhez ment.

- Egy tiszteletreméltó becsületes emberhez, aki a tenyerén hordozza -- vágott közbe nyomatékkal a tanácsnok.

A kapitány dacosan megszegte nyakát. -- Ez a nagy tévedés, bátyámuram! Nincs úgy, nem hordozza a tenyerén, sőt...! Borbála azonban sokkal büszkébb, semhogy elárulná!

Hannenkamp szemrehányóan nézett rá. -- Uram, uram, kapitány uram... nem úgy ismerem
kigyelmedet, hogy a régi szerelem okából képes volna megbolygatni házastársak nyugalmát...!

Ez igen erős vágás volt a jóhiszemű kapitány számára. Kelletlen, szigorú redők szaladtak
össze homlokán.

- Engem jól ismer urambátyám, de a dolgokat nem eléggé...

- Képzelődés!

A kapitányt elragadta heve, öklével lecsapott az asztalra.

- Jobban ismerem Borbálát, mint az édes apja... türelmes, hallgatag, némán szenvedő,
a szentek glóriája illenék a fejére!

Emez rosszalólag csóválta fejét és a belső felindulástól reszkető kezekkel simította át
őszbeborult, gondozott haját.

- Öcsémuram, halandó embert a szentekkel hasonlítani bűn.
Aztán Borbála jól tudhatja, hogy mindig bizalommal fordulhat hozzám, ha panasza van.
Nálam megértő szívre talál. Eddig van, befejeztük! Mi pedig jó barátok maradunk...!

Kezet fogtak.

- Most már mehetünk, úgy-e?

A kapitány habozott, majd ráhagyta: -- Hát jó, mehetünk!

- Nocsak, ki vele, ha még valami mondanivalója van, -- biztatta a tanácsnok.

Rövid szünet után, jól megrágva minden szót, ismét megszólalt a kapitány:

- A zsidóknak egy besúgójuk van, hivatalbeli embernek kell lennie,
aki a tanács titkait nekik elhordja, mert a zsidók többet tudnak,
mint amennyit tudniok szabad volna!

A gyanúsítás, hogy a tanácsban áruló volna, még az előbbinél is nagyobb indulatba hozta
az öreg urat.

Kicsinyben múlt, hogy felháborodásában illetlen szó nem szaladt ki száján.
Uralkodott magán, amennyire bírt.

- Hogy mondhat ilyet, kapitány úr? -mondta szinte nyersen. -- Lehetetlen még csak elgondolni is,
hogy akadjon egy soproni polgár, még hozzá tanácsbeli, aki a hitetlen zsidókkal összejátszva,
saját szülővárosát elárulni volna képes...

Nem fejezhette be szíve szerinti mondókáját. Hirtelen lárma szüremlett be kívülről,
mintha fent, a lépcsőnél, a pincehelyiség előtt dulakodnának. Felfigyeltek.

Most belökték az ajtót. Egy fiatal asszony rohant le a lépcsőkön, felindultan, lobogó hajjal.
Nyomában emberek tódultak befelé, de megpillantván az urakat, tisztelettudóan állva maradtak
a bejáratnál.

Mi az, mi történt? Ki ez az asszony? A korcsmáros felelt a kérdésre.

- Hammer József városi kurír felesége, Dorottya. A kapitány urat keresi,
nem lehetett visszatartani, berontott.

Az asszony rémesen feldúlt lelkiállapotban, magatehetetlenül rogyott a kapitány lábai elé.

- Uram, segítsen!... Hazajött a lova... gazda nélkül... véres nyereggel.., óh én szerencsétlen!

Keményfy részvéttel hajolt hozzá, felemelte, nyugtatta, de az asszony szinte önkívületben
mindig egyazon szavakat ismételgette.

- Véres a nyerge... véres... megölték!

- Kinek a lova jött meg véres nyereggel, jó asszony?

- Az uramé, a drága jó uramé...! sikoltozott Dorottya.

Erre a meglepő hírre az urak elsápadtak.

A korcsmáros tisztázta a helyzetet. Megkövetem a nemzetes urakat, a pozsonyi kapunál,
alig órája, egy gazdátlan nyergeslovat fogtak el. Felismerték benne Hammer József vasderesét.
A kurírt szerencsétlenség érhette, mert a szerszámon vérnyomok látszanak.

- Kegyelmes Istenünk! -- sóhajtott a tanácsnok, -- Hammer a királynál járt követségben!

Eszébe jutva az abbamaradt beszélgetés, Hannenkamp zavartan tekintett a kapitányra, majd súgva kérdezte:

- Összefüggést sejt a dolgok között? A kapitány rábólintott és ugyancsak súgva felelte:

- Nála volt a király válasza a tanács kérelmére. Majd Hammernéhez fordult.

- Szegény asszony, az Isten védi az igazak dolgát. Ne ess kétségbe,
nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!

A résztvevő szeretet meleg lágyságával emelte fel a szerencsétlen nőt, aki siránkozva,
sebzett lelke nagy válságában ő benne keresett támaszt.

- Megölték az uramat, üres a szívem, mint a halál, segítsen kapitány úr!

- Magam járok utána a dolognak.

Erősítsd a lelkedet, míg bizonyságot szerzek, és légy jó reménységgel!

Az ájuldozó nőt asszonyok gondozására bízták.

Negyedóra mulya, Keményfy kapitány már indult is egy lovasjárőr élén ki a kaszárnyából,
hogy kirobogva a holdvilágos éjszakába személyesen kutasson a nyomaveszett kurír után.

Saját kezébe vette a gyanús eset felderítését, senkire se bízta.

Eddigi bizonytalan sejtelmei kezdtek határozottabb formát ölteni.
Az ilyen bűntettekben mindig az a bűnös, kinek érdekében áll a gaztettet elkövetni.
Ki másnak állott volna érdekében a kurír megtámadása, ha netán valóban támadásról és nem szerencsétlenségről van szó, mint a zsidóknak, hogy megkaparintsák a király válaszát...?
Majd elválik!

Jóllehet későre járt már az idő, szokatlanul nagy embertömeg gyülekezett össze a bástyán,
a Szent Mihály kapu mellett ahonnét délután a járókelők Hammer gazdátlanul visszatérő lovát megpillantották.

A nép izgatottan tárgyalta a titokzatos esetet. Tanácsurak is vegyültek a tömegbe és
érdeklődve figyelték a közvélemény változatos hullámzását.

A tömeg tisztelettel nyitott utat Keményfy járőrének, mikor a kapuhoz érkezett.

A kapitányt, kit igazságszerető, egyenes úton járó embernek ismertek,
általánosan tisztelte és szerette a nép. Így mindenki megnyugvására szolgált,
hogy ő maga irányítja a nyomozást.

A tényeket nem lehetett véka alá rejteni, a titok kipattant, hogy mi volt Hammer küldetésének a célja.

Hannenkamp tanácsnok a városkapu

hídján állott. Mellette elhaladva, Keményfy lehajolt lováról és óvatosan súgta a fülébe.

- Ebben az ügyben a zsidók érdekeltek, tőlük minden kitelik... de bosszút állok! -- Az istenért, ha meghallanák..! -aggódott a tanácsnok.

- Ők is sejtik, -- mutatott a népre a kapitány és elvágtatott.

A kapitánynak igaza volt. A zsidók iránti gyanú közvetlenül fakadt fel a tömegből.

Az egyik mesterlegény elkiáltotta magát:

- A zsidókat fel kell akasztani, mind egy szálig... haramiák, gyilkosok!

A tömeg élénken helyeselt.

A mestereknek kellett beleavatkozni, hogy a legénység valami galibát ne csináljon.

Nyolcórai harangszóra a bástyáról hazatakarodott a nép, de a kedélyek nem tudtak megnyugodni.

A bakternek sörűn kellett bekopogni az ablakokon, hogy oltsák el a mécsest, mert így követeli a városi rend.

Az emberek izgatottan várták a reggelt, hogy hírt halljanak, él-e, hal-e Hammer és hogy mi történt?

VI. Éjjeli nyomozás.

A holdvilágos éjszaka tele volt kísértetekkel, suhanó árnyakkal.

Ha ilyenkor a fák, meg bokrok árnyékát meglibegteti a kószáló szellő, az éjjeli járőr kénytelen meg-megállni, figyelni, nem rejtőzik-e éppen itt a keresett ismeretlen?

A pozsonyi országút, melyen Keményfy járőre lovagolt a Szent Mihály bástya irányából, lankás oldalon kanyarog lefelé.

Az út mentén, mindkét oldalon, agyonvájkált, gidres-gödrös homokbányák vannak, melyek partját tolvajbokrok sűrűsége borítja. Éjszaka itt úgyis hiába kereskednék az ember, a sok, ezerféle árnyék között nem tudna eligazodni.

A tágas területet lépésről-lépésre kellene átkutatni annak, aki nyomokat keres, és a sötétben tán még akkor is kilátástalan volna a munka.

- Az úton maradunk, -- rendelkezett a kapitány.

Csendes ügetésben haladtak, az úttested nem látszott sehol, semmi gyanút keltő.

Túl a fordulón, ahol a Tómalom vizesárkán keresztül kőhidat építettek, pár száz lépésnyire a malmosháztól, a rákosi dombok gerince éles sarokban észak felé löki az országutat.

Ennek a dűlőnek Kőhída a neve. Ide épült századokkal később az állami fegyház. Ideérve, a kapitány megállást intett.

- Matusek huszár, kerítsd elő a molnárt. Helyben maradunk, míg elhozod. Matusek a malomháznak fordította lova fejét, hogy a kapott parancsot teljesítse. Kardhüvelyével kopogott az ajtón.

Eleinte senki sem akart mozdulni. Így sokáig tartott, míg végre a huszármiatyánk életet bírt verni a mélyen alvó emberbe.

Végre ott állt a kövér molnár a kapitány előtt.

- Dadogott, hápogott, reszketett, mint a kocsonya, nem tudván mire vélni az éjszakai háborgatást, meg hogy mit akarhatnak tőle a király emberei.

Ráadásul egy kis bor is volt a fejében. Rémüldöző, buta arccal egyre azt makogta, ne hántsák őt a katona urak, mert semmi rosszat nem cselekedett.

- Ne félj semmitől, -- nyugtatta a kapitány a megijedt embert -- éppen csak azt

mondd meg; láttál-e, hallottal-e délután valamit?

Délután? -- erőltette eszét a jámbor.

S mivel hirtelen semmi érdemleges nem, tisztult koponyájában, jóllehet úgy rémlett neki, tud valamit, legalább is tudott, mielőtt elaludt volna, ami a katonákat érdekelné, kedélyes mosolygásra fogta a dolgot -Aighanem hallottam valamit, vitéz kapitány úr, de nem tudom mit... de várjunk csak, majd sorra veszem, mi történt.

Ebéd után pörlekedett az asszony, mert a macska megkölykezett és a malom rostába rakta a kicsinyeket, ami nem jót jelent..., hopp, megvan! Ekkor szaladt be a gyerek... úgy-e, nem egy gazdátlan lovat keresnek az urak?

- De azt!

A molnár megkönnyebbülten fellélegzett.

- Az erdőből vágtatott errefelé és a városnak tartott, lovas nem volt rajta. Alighanem vasderes volt.

- Nyomon vagyunk, vitéz kapitány úr, -- vélte Matusek.

Ettől a megjegyzéstől a molnár meghökkent.

- A gyerek látta, nem én..!

Hiába faggatták, többre nem akart emlékezni.

Felkeltették a gyereket. Egy sárga pittykével csakhamar bizalmába férkőztek a huszárok.

Tőle tudták meg, hogy reggel négy bujdosó legény járt a malomban. Mátyás király fekete seregének a maradványaiból valók, akik néha-idáig is levágódnak az ország északibb részeiből, ahol rendesen tartózkodni szoktak.

- Puska is volt náluk, -- szájaskodott a legényke, hiába hunyorgatott neki édes-apja, hogy hallgasson. -- Apámuramat meg is fenyegették, ha elárulja őket, hogy nálunk voltak.

- Hazudik a gyerek, -- tagadott a molnár és kínjában kövér verítékcseppek gyöngyöztek homlokán.

- Nohát csak hazudj tovább öcsém, biztatta az egyik huszár a gyereket, -- van ám itt még egy felesleges pittyke a tarsolyban!

A gyerek megkívánva a pittyke párját, nekibátorodott.

- Pukkanást is hallottam, onnét az erdőből. Nagyot durrant, puskával lőttek... aztán csakhamar jött vágtatva a ló.

- Gyerünk, -- mondta a kapitány, a többit majd meglássuk!

Most már sebes ügetésben haladtak a marghitai erdő felé.

Bujdosó legények?! Tévedtem volna, hogy a zsidók ludasak benne? -- töprengett a kapitány.

Mélyen bent jártak már az erdőben, mikor az egyik ló meghorkant és az ároknak farolt. Jelzett valamit.

- Állj, -- vezényelte a kapitány és nyeregből szálltak.

Egy ponyva feküdt az útszélen, attól ijedt meg a ló.

Nekifogtak kutatni.

A bokrok között egy talyiga roncsaira bukkantak. Kufárárut is találtak szerteszét szórva, amikből azt következtették, hogy itt egy Mánusch nevű zsidót megtámadtak alighanem a bujdosók -- és pénz után kutatva a portékák között, feltúrták és szétszórták az egész rakományt.

Valamivel odébb az úton, megtalálták a szerencsétlen Hammer vérbenázott holttestét.

Megvizsgálták, puskagolyó ölte meg, a, golyó a szíve közepébe hatolt.

Pokrócot terítettek a gyepre, ráfektették a holt tetemet. Kalaplevéve elmondtak egy Miatyánkot, Űdvözlégyet és egy katonaköpennyel letakarták a szerencsétlen áldozatot.

Keményfy eredeti elgondolása, hogy Hammert a zsidók gyilkolták meg, a talált bűnjelek nyomán tarthatatlannak látszott, megdőlt.

A jelek ennek az ellenkezőjét bizonyították, hiszen itt nem is egy, hanem két bűntény nyomai bontakoztak ki. Zsidót is kiraboltak, ennélfogva aligha lehettek zsidók a tettesek.

Az egyik huszár visszarugtatott a városba a jelentéssel, hogy a kurírt holtan megtalálták, küldjenek szekeret a holttestéért.

A kapitányt valami ösztönös érzés késztette, hogy az induló huszárt mégegyszer visszahívja:

- Keveset beszélj fiam, ha kérdeznek. A bujdosókat ne említsd, előbb majd még utána járunk a dolognak!

A hírnök távozása után, Mánusch zsidó esetére igyekeztek világosságot deríteni. -- Vajon hová lehetett?

- Tán magukkal cipelték a rablók!

- Minek köllene azoknak zsidó... sokkal inkább elszelelt előlük, sorsára hagyva a cók-mókot.

- Lehetséges, hogy őt is megölték, oszt behajították az erdőbe.

- Hátha csak megsebesítették s később aztán elvánszorgott.

Tán még most is az erdőben bujkál, nem mer előjönni!

- Hé-hé, -- kiáltotta az egyik katona tölcsérezett tenyérrel -- a király katonái vannak itt, nem kell félni, előjöhetsz!

Nem kaptak választ.

A közeli bokrokat végig cserkészték, de az egész erdőt éjjel nem kutathatják át. Úgyis itt maradnak a holttestet őrizni, míg érte jönnek a városból, hajnalban, világosságnál majd jobb alkalom kínálkozik a kutatásra.

Pirkadatig nem történt semmi. De alighogy belemart a hajnal az éjszaka fekete húsába, az erdő mélyéből két kutya üvöltése hallatszott.

- Ezek jeleznek valamit, gyerünk! Belegázoltak a csalitba, ruhájuk csatakos lett a harmattól.

Az üvöltöző állatokat csakhamar megtalálták. Egy derék fa tövében lapultak, jó mélyen bent az erdőben, szaglászták a fa kérgét és nagy keservesen fújták a flótát.

Akárhányszor hajkurászták is el őket a katonák, megint visszatértek ugyanahhoz a fához.

Alaposabb vizsgálódás után, meg hogy a homály is már jobban foszladozott: a katonák vérnyomokat vettek észre a fa körül.

- Mégiscsak megsebesült az istenadta! Itt pihent meg, nekitámaszkodva a fa derekának.

- Jócskán vérezhetett, mert ehun la, egész tócsa feketélik a fűben!

De hová lehetett?

Hiába törték a fejüket, nem lettek okosabbak.

Mikor reggel a kurír testét vivő halottaskocsival a város felé tartottak, a homokbányáknál a kapitány halk nyöszörgést hallott a bokrok közül.

Odalovagolt, megnézni mi lehet,... és rátalált Mánusch zsidóra meg a fiára.

Az öreg zsidó ájuldozva, holtra vált fakó arccal üldögélt az árokparton. Piszkos ruhája cafatokban lógott a testéről. Meglátszott,

hogy nagy ijedtségen ment keresztül, mostanig se tudta magát összeszedni. Agyon, meg agyon volt csigázva.

Fia mellette hevert a földön. Hevenyészve bekötözött irtózatos sebeiből még mindig vér szivárgott. Láztól tüzelt, kínosan nyöszörgött, hol magára eszmélt, hol meg újból elájult.

- Ennek ugyan jócskán ellátták a dolgát!

A tisztet látva Mánusch azonmód rimánkodni kezdett. Olyan természetesen jajgatott, sopánkodott, mintha valóságban csak most szabadulna az átélt rémület lidércnyomása alól.

Keményfy faggatására, egy rémült ember szaggatott beszédével elmondta, hogy fiával gyanútlanul haladtak az úton, mikor a marghitai kapaszkodónál hirtelen négy álarcos rabló fogta őket közre.

- Kik voltak?

- Nem thudom, khopitány úr, se nem láttam, se nem hallottam, nagyon megijedtem...

- Egyáltalában nem tudsz róluk?

- Csak azt, hogy katonaruhát viseltek és phoskájuk volt.

Ez nagyon meglepte a kapitányt, hiszen a bujdosók köztudomásúan fekete rongyokat viseltek és nem ,,katonaruhát". Katonaruhának akkor csak a király embereinek a mundérját nevezték.

-Milyen volt ez a ,,katonaruha"?

-Olyasféle, mint amilyet az én embereim viselnek? -- firtatta Keményfy, fürkészve a zsidó arcát.

A zsidó nem jött zavarba, sőt inkább határozottan felelte:

- Olyasféle... még pitykék is csillogtak rajta!

- Hm, ezt is láttad, mikor annyira meg voltál ijedve? -- gyanakodott most már a kapitány. -- Nohát, aztán mi történt?

- Pénzt követeltek. Nem adhattam nekik, mert egy fia se volt nálam. Feldühödtek, fenyegetőztek, majd egyikük puskatussal fejbekólintott. Mikor ismét magamhoz tértem, -- Isten a tanúm, -- már elszeleltek. Salamon, az én drága jó fiam, végbefagyva, eszméletlenül feküdt az erdőben. Nézze csak, khopitány úr, milyen rettenetesen agyonverték...!

Elmondta még, hogy vállára vette a szerencsétlen fiút és menekültek. Ámde a fegyverütés annyira elkábította, hogy csakhamar ismét lerogyott és órákon át nem tudott magáról.

Hajnalpirkadáskor feleszmélt, ismét megpróbálkozott a hazajutással. Idáig cipelte terhét, rettegve, bujkálva, tovább nem bírta, azóta itt van.

A jólelkű kapitány megsajnálta a nyomorultakat. Egy katonát hagyott mellettük, és megígérte, hogy szekeret küld értük a városból.

VII. Pregler bácsi elbujdosik.

Amióta világ a világ, az emberi kíváncsiság kielégítése mindig hasznot hajtó foglalkozás volt. Persze, csak bizonyos feltételek mellett.

A hírterjesztésből az ujdondász csak abban az esetben tud igazán hasznot húzni, ha érti a dolog technikáját.

Legelsősorban is tudnia kell, hogy minden hírszolgálat ősanyja a pletyka, amiből az következik, hogy a híradásoknál szigorúan külön kell választani az igazság erkölcsi momentumát attól a résztől, amit az újdonság szomjas közönség a saját szája íze szerint leginkább hallani szeret.

A híreknél nem az igazság ténye a fontos, hiszen a valóságot firtatni már nem ,,hírszolgálat", hanem tudomány (ez pedig a tudósnak kell, vagy a macskának!) A leglényegesebb, hogy valaki le tudja kötni a hallgatóság érdeklődését és a kíváncsiság izgalmát az egyes jellemek és a fantáziáknak megfelelően legszívesebben várt elképesztésekkel képes legyen feloldani.

Ilyesmihez pedig nem annyira tájékozottság, mint inkább helyes érzék kell. Bizonyos üzleti érzék!

Pregler bácsi rendelkezett ilyen helyes üzleti érzékkel.

Szépen elgondolta magában, hogy a Hammer esettel kapcsolatosan felcsigázott kíváncsiságot bizonyos tekintetben a saját hasznára fogja fordítani.

A népség este kénytelen volt hazatakarodni. Így követelte meg a szigorú városi rend. Ennélfogva az emberek, akik látták a kapitányt kilovagolni, kénytelenek reggelig égni a kíváncsiságtól, hogy voltaképpen mi történt és mi hírt hoztak éjszaka a katonák?

Ő azonban, mint félig hivatalos személy, feltűnés és hazakergetés nélkül ólálkodhatik a kapuknál, mozsarai közelében, ahol a legújabb híreknek beérkezni kell.

Előreláthatólag még az éjszaka folyamán, míg az emberek kötelességszerűen otthon alusznak és semmit se hallhatnak.

Ha ő ezeket a híreket első kézből felfogva, kora reggel közvetlenül a házakhoz hordja el és megfelelően kiszínezve hozza az érdeklődök tudomására, nevezetesen ezek egyéni ízlése szerint: pincsikutya legyen a neve, ha mindenütt, ahová bekopog, meg nem kínálják egy-egy kupica törkölypálinkával.

Aszerint cselekedett, ahogyan elgondolta. Keményfy küldönce meghozta a hírt, hogy Hammert megyilkolták és holttestét megtalálták az országúton, a marghitai erdőben.

Pregler bácsi próbálta faggatni a huszárt részletek után, de ez nagyon fukarkodott a szóval.

- Eb gondja! -- vetette oda neki félvállról és elvágtatott a városházára.

Ezt a szűkmarkú hírt kellett Pregler bácsi képzeletének kellőképpen megdagaszani.

Dolgokat élénkítő képzeletben sohasem volt fogyatkozása, így a hosszú lére eresztés ez alkalommal is sikerült.

Hajnalban, mikor a gazdapolgárok a jószágot itatták a kutvályúnál az udvaron, mint a legújabb hírek hozója házról-házra járt és kiadósan pattogtatta a ropogós hazugságok ostorát.

- Ugye, hogy a zsidók gyilkolták meg a szerencsétlent?

- Bizonyhogy ők, a gyalázatosak... húszan rohantak rá, lefogták és a rabbinus a nagy sakteroló késsel lenyisszantotta a nyakát. A fej egészen levált a testről, szörnyűség rá nézni.

Pregler bácsi kapott egy pohárka pálinkát, aztán tovább ment.

A következő háznál, ahol ugyancsak zsidógyűlölő emberek laktak, változatosan ilyesféleképpen tarkállott a mese:

- Szitává lőtték a szegény Hammert. A zsidóknál egész halom fegyvert találtak a ma éjszakai házkutatás alkalmával. Majd minden házban két, három puskát! Szerencse, hogy így történt, legalább kitudódott. hogy a zsidók rosszban törik a fejüket. Az volt a szándékuk, hogy éjszaka megrohanják az alvó várost és mindenkit leöldösnek. A keresztények a kapitány éberségének köszönhetik,

hogy a mészárlástól megmenekültek..!

Megint egy kupica pálinka volt a hír jutalmazása.

Így ment ez házról-házra. Az emberek, különösen az asszonyok, mohón itták Pregler bácsi idegizgató érdekességeit.

Az idő haladván, a korán kelő gazdapolgárok után a későbben kelő iparosházak kerültek sorra.

Amelyik házban higgadtabb, kevésbé hiszékeny emberek laktak, kik kételkedni voltak hajlandók a zsidók bűnösségében, Pregler bácsi ennek megfelelően fordította a szót:

- Dehogyis a zsidók ölték meg, ezt csak a buták beszélik! Rablók támadták meg, cseh útonállók. Nagy harc volt az erdőben. Hammer vitézül védekezett, négy haramiát le is terített, végre egy golyó őt találta. Így a zsidók ártatlanok, nem is tudom, minek bántják őket...!

Megint egy kupica pálinka.

Így ment ez mindaddig, míg Pregler bácsi már a saját füllentéseivel találkozott a házaknál.

A hazugságai gyorsabban keringtek gazdájuknál, igaz, hogy ezek nem ittak pálinkát!

Végére érvén a feladatnak, Pregler bácsi is elkészült a sok italtól.

A lágy, érzelgős hangulat, amelybe lassankint az italozó jóérzés ringatta, megmozgatta erkölcsi érzékét az igazság iránt, felébresztette lelkiismeretét.

Az ébredő lelkiismeret nagy szégyenérzetet váltott ki belőle.

- Pfuj, Pregler bácsi, pfuj, -- mondogatta magában, -- ahelyett, hogy jó keresztény létedre megindítana a szerencsétlenség, össze-vissza hazudozol mindent hiszékeny polgártársaidnak. Miért? Egy kis rongyos pálinkáért! Hát emberség ez? Pfuj, Pregler!

Valósággal becstelennek érezte magát szemenszedett hazugságai miatt s mikor észrevette, hogy a házak, fák, emberek táncolni kezdenek körülötte és megduplázva gúnyolgatják, mint ahogyan ő is duplázta a hazugságokat, szégyenletében nekikeseredett:

- Meg kell érte magamat büntetni, példásan megbüntetni!

Gondolkozni próbált, mi lesz a legmegfelelőbb büntetés?

- Az ilyen piszkos, hazug fráternek, pincs keresnivalója tisztességes emberek között! Ez az igazság!

Pálinkás homályában valóságos erkölcsi roham szállta meg.

- Nem szabad többé hazatérnem, viIággá kell szaladni! -- határozta el magát. Nyomban hozzá fogott a végrehajtáshoz, megindult ki a városból.

A Fertőkülvárosban, a Papréten túl, a balfi kapu felé volt egy bokrokkal sűrűn benőtt, hepe-hupás, zsombékos terepszakasz. mely hosszan elnyúlt a külső városfalig és még azon túl is.

Kitűnő búvóhely. Az Ikva patak, városi szűk medréből itt terpeszkedett vizenyőscsicsogós pihenőre. Ember ritkán tévedt erre, nem is lett volna mit keresnie, hacsak békákkal nem óhajtott társalogni. Mert béka volt itt bőven! Úgy is hívták e részt, hogy: Békaliget.

Pregler erre felé tartott, mert itt meglehetősen alacsony volt a városfal. Itt akart átmászni a falon, nehogy kapun áthaladva. Világra szaladása nyomban köztudomású legyen.

Hátha Kati elfogatná, visszavitetné és ezáltal szilárd elhatározása keresztülvitelében megakadályozná!

Szerencsésen elért a Békaligetbe.

Ment, ment, vagy legalábbis azt hitte,, hogy megy. Alig száz lépésnyire látta maga előtt a városfalat.

- Valóban nem magas -- gondolta Pregler. -- Egykettőre túl leszek rajta!

A fal, mintha megértette volna Preeler szándékát, előzékenyen közeledén feléje. Lassankint egész közelről kellette magát:

- No másszál!

Ámde csak incselkedett, mert amikor Pregler épp hozzá akart fogni az átkapaszkodáshoz, a tál hirtelen visszaugrott a helyére.

Pregler karja a levegőbe kapva, messze lendült, mire az egész ember felbukott. Begurult egy árokba, melynek mélyén a bokrok kellemes, üdítő árnyékot vetettek. Itt kissé megpihent, hogy erőt gyűjtsön a mászáshoz. Erre azonban nem került sor, Preglert csakhamar elnyomta az álom.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu VII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 186
  • e Hét: 3141
  • e Hónap: 14292
  • e Év: 279507
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.