Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu VIII. rész
  2011-04-11 20:41:30, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu VIII. rész

VIII. Hammer József a város halottja.

Iván Mihály polgármester hivatalában virrasztva várta a kapitány jelentését.

Mikor a lovashiínök megérkezett és igaznak bizonyult, hogy a kurírt meggyilkolták,
a polgármester sürgős éjszakai ülésre hívta meg a tanácsot, melynek valamennyi tagja megjelent.

Hajnalpirkadásig világított a fáklyafény a tanácsterem ablakából.

Elhatározták, hogy Hammert a város halottjának tekintik és közgyászt rendeltek el érte.

A tűztoronyra felhúzták a gyászlobogót. A városdobos, fekete posztóval bevont dobbal bejárta
az utcákat és kihirdette a nemes tanács határozatát:

- Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, polgároknak, céheknek és a város
minden rendű lakosának,
hogy Hammer József testvérünk és érdemes polgártársunk, aki a nemes város megbízásában
király Őfelségéhez küldetett, hazajövet istentelen gyilkos kezek áldozatává lőn.
-- Földi maradványai a bűnös tett színhelyéről a város halottas díszkocsiján ma délelőtt fognak hazaszállítatni és beszentelésre a Szent Jakab kápolnában nyilvánosan felravataloztatni.
-- Mivelhogy a gyászt, a nemes tanács határozata szerint, az egész város saját gyászának tekintse, felszólíttatik minden céh, egyesület, társulat és mindenki egyenkint, hogy mélységes fájdalmunk kifejezésére a mai napon dologi szünetet tartván felgyülekezzék a halott fogadására és
aztán a nagy- és főtisztelendő városplébános által szolgáltatandó gyászmisén,
egyenkint és testületileg a Szent Mihályról címzett székesegyházban részt
venni kötelességének tartva, senki el ne mulassza.

A dob újból pergett, mintha a további szavaknak különösen nyomatékot akarna adni.

Egyúttal figyelmeztettetik mindenki, hogy délelőtt a kapuk zárva maradván,
a falakon belül zavargás és rendetlenkedés, különösen a zsidók ellen ne történjék, mert jóllehet a közhangulat, mint ilyen esetekben többnyire lenni szokott. a gyilkossággal
kapcsolatosan gyanúval fordul ellenük, sem a városbíró, sem a törvénytestület
ilyen gyanút alaposnak nem látván a vizsgálat befejezése előtt senki jogtalan és
elhamarkodott ítéletet hangoztatni ne merészkedjék.
-- Ennek okáért mindenki magába szállván, boruljon le Istenatyánk
kifürkészhetetlen bölcsessége előtt és ezt a szerencsétlenséget is az
Ő rendelésének tartván, sirató gyásszal igyekezzék a város minden polgára önmagát
és egymást megnyugtatni, a földi igazságszol gáttatást pedig bízza az erre hívatottakra
és a törvény erejére. Eképpen végeztetett!

A fegyelemhez és engedelmességhez szokott soproni polgárság a tanács rendelkezései szerint cselekedett.

A céhek kilenc óra körül, a céhmesterek vezetése alatt, gyászfátyollal borított zászlókkal vonultak fel a keleti várbástyára.

Mély benyomást keltő, pazarul fényes volt az ilyen felvonulás, zászlókkal, jelvényekkel,
fegyveresen, a középkor tarka, színpompás öltözékeiben.

Elől a legelőkelőbb, leggazdagabb céh: a ,,nemes" ötvöscéh, Silberbrand Vendel urammal az élén.
Csupa nyalka, délceg férfi, szépmívű, aranyozott gombokkal díszített, zöldbársonyból varrott,
zsinóros kabátban, magyaros szabású, paszomános fekete nadrágban. Fejükön háromszögletű, zöldbársony sapka, oldalukon kard.

Utánuk a másik két ,,nemes" céh: a mészárosok és a kádárok.

Amazok muskétával a vállukon, patyolatfehér ingben, lobogó ujjakkal,
vöröspaszomános posztómellényben, kötényesen, melynek csücske oldalt a derékövbe volt dugva. Egytől-egyig csizmásan, melynek kemény szárába rézveretes, vadonatúj, ünnepi kivonulásokra szánt késeket dugtak.

A kádárok bordószínű ujjast, fekete rövid nadrágot és zöld kötényt viseltek.
Fejükön arannyal díszített, zöld bársonybarett. Félcipős, fehérharisnyás lábuk katonás lépése,
a jobb vállukra fektetett, szalagos kalapács fölöttébb mutatóssá tette csoportjukat.

A ,,nemes" céhek után a többi ,,érdemes" céh sorakozott, egész hadsereg. Elől a mesterek,
mögöttük a legénység.

Sűrű csoportokban gyülekeztek a bástyára a gazdapolgárok is, bajor eredésű,
a Szent Magyar Koronához mindig hűséges emberek.
Anyanyelvük német, de szívük magyar.

Csupa daliás, keményvágású, munkabíró férfi, napbarnította, marcona arccal.
Ruházatuk remekbe szabott, testhezálló fekete posztókabát, csizma, bőrnadrág,
nyakig gombolt, sűrűn ezüstpitykézett mellény, fekete, karimás kalap.

Mikor a csoportok a nekik szánt helyet elfoglalták, ősi szokáshoz és kötelességhez híven,
a korban legidősebb céhmester, Silberbrand Vendel uram, elmondta a
,,reggeli szózatot" (Morgensprache), mely az ünnepi kivonulás méltatására és
az egyöntetű közvélemény kialakítására volt hívatva.

- Testvérek, érdemes polgárok, tiszteletreméltó céhbeliek!
A gyász, mely városunkat érte, és általa bennünket is ért, intsen minket egyetértésre,
barátságra, összetartásra. Tanítson meg mindnyájunkat, hogy gyarló emberi mivoltunkat
átérezve, mindenekben egyek legyünk, életünkben és halálunk szenvedelmes óráiban is.
Békesség legyen közöttünk, a nemes város, szent magyar hazánk üdvére, Isten dicsőségére,
a király és a nemes városi tanács megelégedésére!

A szózatot a tömeg áhítattal, levett kalappal hallgatta. Befejezéskor végigmorajlott a tömegen a szabályszerű válasz:

- Mely szerint viselkedni és cselekedni fogunk, úgy legyen!

A Szent Lélek-utcai dombon felfelé közeledett a városi tanács.
Velük közös csoportban jöttek a városban lakó magyar nemes urak, a patríciusok
és az esküdtpolgárok is.

Ez volt az igazán színpompás csoportozat!

A város színeibe, piros-fehérbe öltözve lovas heroldok nyitották meg a menetet, kürtökkel, fuvószerszámokkal, melyek azonban ma, a gyász okából, némák maradtak.

Két talpig díszbe öltözött, kivont kardú városkatona között, a polgármester hajdúja vitte fehér
selyempárnán, a színaranyból készült, jelképes városkulcsokat, mint a községhatalom
és autonómia jelét.

Nyomban utána lépkedett egymagában Iván Mihály polgármester.
Tisztes öregember, vállára bukó ezüstfehér hajfürtökkel.
Piros bársonnyal szegélyezett, hosszú, bokáig érő, ráncos talárt viselt,
nyakán méltóságának jelvénye, aranylánc függött, rajt Sopron város címeres pecsétje, kicsinyített, díszrevaló kivitelben.

Fél lépéssel hátrább, a polgármester baloldalán a városbíró haladt, a kedves arcú, jó öreg,
Pulendorfer uram. Ő is talárt viselt és láncot a nyakában, csakhogy ezen az aranyszemek ezüstszemekkel váltakoztak, és díszpecsét helyett, aranyozott törvénytábla volt ráerősítve.

Utánuk fekete, magyaros díszruhában a tizenkét városi tanácsnok és Jeckel Tamás, városi főnótárius következtek.

Aztán a törvényhatóság választott polgárai, majd díszmagyarban a nemes urak, és fekete díszben a patríciusok barátságosan összevegyült sorai. Kivont karddal, csillogó szerelvénnyel
húsz városi lovaskatona zárta be a menetet. A városi hatóság érkezésekor,
a tisztelet jeléül, meghajoltak a zászlók, a kalapok lerepültek a fejekről,
néma csend uralkodott a tömegben.

Ősi szokás szerint, az ünnepségre érkező polgármestert a gazdapolgárok elseje,
háborúban a földmívesek kapitánya -- a tisztes korú Stubenvoll Samu,
kisgazda üdvözölte az egyetemes polgárság nevében.

Egybegyülekeztünk, -- mondta harsány hangon, hogy a nemes tanács rendelkezésére
és kegyeletes szívünk kötelező szavára, egy hitvány orgyilkosnak áldozatul esett, érdemes polgártársunknak megadjuk a tiszteletet és szülővárosában úgy fogadjuk halotti tetemét,
mint aki által a város egész közönsége megsebeztetett. Bizalmunk most is,
mint mindenkor, polgármester urunk és a nemes tanács bölcsessége felé fordul,
hogy méltó igazság tétessék a hitványság ellen, a jogos bosszúvágy kielégítésére!

- Kötelességünkhöz és az igazsághoz híven fogunk cselekedni, -- válaszolta a polgármester.

A rákövetkező ünnepélyes csendben, a tömegből hirtelen elkiáltotta magát valaki:
-- Emberek, nincs itt a zsidóbíró! Egykorú magyar törvények szerint ez a ,,zsidóbíró"
a városi bíróságtól különálló bírói hatóságot gyakorolt.

Az ő hatáskörébe tartoztak a zsidók egymás közötti perei és a súlyosabb büntettek kivételével, a keresztényeknek a zsidókkal viselt perei is.

Az országos zsidóügyet a tárnokmester intézte. A zsidóbíró az ő képviseletében
működött az egyes városokban.

Eredetileg keresztény ember volt erre a tisztségre hívatva, rendszerint valamelyik városi tanácsúr.
Mátyás király alatt azonban a zsidóbírói intézményt a zsidó Mendl család által
betöltött zsidó praefektura váltotta fel.

Ettől kezdve, a ghettós városokba, zsidó származású zsidóbírákat rendeltek ki.
Történetünk idején, ennek az említett Mendl családnak az egyik tagja:
Mendl Izrael töltötte be Sopronban a zsidóbírói tisztet, aki egyúttal Mardochai rabbinak a veje volt.

A tanács hivatalos megjelenései alkalmával a zsidóbírónak is jelen kellett lenni,
ami legalábbis illendő volt. Hivatalbeli beosztását egy tárnokmesteri rendelkezés
közvetlenül a tanács mögött jelölte meg, de sem a menetbe besorakozó nemes urak,
sem a patríciusok nem tűrvén meg maguk előtt zsidót, a zsidóbíró szokásszerűen
a menet legvégére szorult.

Aztán az öntudatos városi és nemesurak nem is igen vették figyelembe,
itt van-e a zsidóbíró, vagy sincs. Bizony jócskán levegőnek nézték, különösen hivatalos,
vagy díszt kifejteni hívatott alkalmakkor.

Zsidóval sohasem volt szokás parádézni, őt az előkelőségek éppen csak tűrték,
mert így rendelte a tárnokmester a király nevében.

Hammer gyászünnepélyén csak akkor vették észre a városi urak Mendl Izrael zsidóbíró hiányát,
mikor a tömegből a figyelmeztető kiáltás elhangzott.

- Nini, igaza van a felkiáltónak -- eszméltek rá az urak. Mendl Izrael zsidóbíró nem jelent meg az ünnepségen, távolmaradásával tüntet. Mi más lehetne elmaradásának oka?

- Miért nem jött el Mendl? Hol maradt? -- kiáltozták mind többen és többen a tömegből.

A tömeglélek izgalomba jött.

- A zsidók sincsenek itt, egyetlen egy se!

- Mit jelentsen ez?

- Nem engedelmeskednek a tanácsnak! -- Fütyülnek a városi parancsokra!

- Engedetlenek, rendbontók, hazaárulók!

És nemsokára -- a tanács rendelkezése ellenére -- kirobbant a nép között a titokban bujkáló,
forrongó gyanú a zsidók ellen, a. Hammer gyilkossággal kapcsolatosan.

Mint tűzcsóva sziporkázott az izgatott lelkekre az egyik kiáltás,
mely nemsokára mennydörgésszerű visszhanggal hömpölygött végig a tömegen.

- Útonállók, gyilkosok, agyon kell verni őket!

Fenyegető ordítások özöne röpködött a levegőben.

A rend pillanatok alatt felbomlott. Nagy zűrzavar keletkezett. öklök, botok emelkedtek
és vésztjóslóan fenyegettek a ghettó felé.

Orkánhoz hasonlóan tört ki a néplélelkből az elkeseredés és a gyűlölet a zsidók ellen.

Higgadtabb egyének, céhmesterek, öregek, városi urak hiába igyekeztek csitítani
a háborgó tömeget.
Az indulatok elemi erővel dübörögtek, az emberek nem hallgattak már az okos szóra.

A polgármester megüttette a dobokat, hogy pergésük elfojtsa a lármát.

Sőt, az eddig hallgató kürtök is felharsantak figyelmeztetőül, hogy a polgármester
szólni óhajt a néphez.
A tomboló tömeg ügyet sem vetett rá.

Kiadták a jelszót:

- Gyerünk a zsidóutcába!

- Úgy van, menjünk -- zúgta a tömeg -- üssük agyon a zsidókat!

A népáradat megindult. Oly hatalmas lökőerővel, hogy pehelyként söpörte el útjából,
az őt megakadályozni akaró városkatonákat.

A most már biztosra vehető zsidóöldöklés megakadályozására, elrendelték
a céhek fegyveres karhatalmának a közbelépését.

Ezek katonás kommandóra már meg is indultak. Elkerülhetetlennek látszott,
hogy a rend helyreállítása érdekében polgárvérnek kell folynia.

A legválságosabb pillanatokban -- szerencsére -- segített egy talpraesett ötlet
és elhárította a készülő veszedelmet.

Pack Kristóf városplébános, meghúzatta a harangokat és teljes papi díszben,
kezében magasra tartva a keresztet, a szeretetnek és a békességnek a jelét, férfias bátorsággal egymagában szembeszállott a bástyáról a város felé hömpölygő áradattal.

A templomi szózatra és Isten felkent szolgáját látva maga előtt állni, a vallásosságra nevelt
nép hirtelen megtorpant. Megcsendesedett.

Kalapot emeltek és letérdeltek a kereszt előtt.

- Békesség legyen veletek -- hallatszott a városplébános messze dörgő hangja -- az
ítélet és a bosszú egyedül az Istené.

A belváros felől, most hozták gyaloghintón a szerencsétlenül járt Hammer József
mélyen lefátyolozott özvegyét.

A város előkelő hölgyei kísérték a gyaloghintót, nyomukban polgárasszonyok és
leányok sűrű sora.

A szomorú kép meghatotta a szíveket, a szemek megteltek könnyel és az emberi lelkekbe ismét békesség, nyugalom költözött.

Amilyen hirtelen felhevültek az elébír az indulatok: ugyanolyan gyorsan csendesedtek
meg újból a hit és a megilletődés lágy fuvallatára!

IX. Az ősi módszer sorompóba lép.

A tömeg felháborodása a zsidók elmaradása miatt, igazságtalannak bizonyult.
Mert íme... a zsidók jöttek!

Jött az egész hitközség, kivonult az egész ghettó, asszonyostul, gyermekestül.
Élükön a zsidóbíró, a rabbi és a vének.

Éppen csak a beteg Mánusch és Salamon a súlyosan sebesült fiú hiányoztak.

Festői csoportba rendezve jöttek felfelé a Szent Lélek utcán, a gyülekezési helyre.

Annyira szigorúan vették a tanács rendelését, hogy a fogadtatásról senki el
ne maradjon, hogy mindenkit magukkal hoztak, aki csak járni tudott.

Még a karonülő csecsemőket sem hagyták otthon!

És a sirató gyászból is ugyancsak kivették részüket!

A zsidó szokás szerint, haláleseteknél a lármás, bőséges rimánkodás fejezi ki az igazi részvétet.

Ahogy jöttek, jajveszékelésük messziről hallatszott, hangos siránkozásuk betöltötte az utcákat.

Hogy gyászoló felvonulásuk hatásosabb legyen, még a gyermekek is szakadatlanul sivalkodtak.
Olyan lármát csaptak, hogy szinte belesüketült, aki hallgatta.

A zsidócsemeték kitűnően voltak erre ránevelve, mert bármennyire fokozták is
a hangerősséget egymáson túltenni igyekezvén, arcuk komoly maradt,
mégcsak fintorokat sem vágtak, amit elmulasztani -- hasonló esetekben -- egyetlen valamirevaló keresztény kölyök se volna képes.

A bástya felé igyekvő, jajveszékelő zsidótábort, keresztény gyerekrajok nagy sokasága kísérte.
Hangos viháncolással, kacagással mulattak a szokatlan látványon.

Különösen tetszett a semmirekellőknek, mikor az elöl haladó zsidó vének,
egy-egy hosszabb-rövidebb ideig tartó szuszogási szünet után, kórusban újra kezdték
a példaadó hangadást.

Ilyenkor a vásott utcakölykök öröme valóságos taps- és füttyorkánná fajult.

Hát bizony, szó, ami szó, elég bohókás látvány volt ez a zsidófelvonulás annak
még felnőttnek is -- aki ilyen hangos megilletődéseket kellően méltányolni nem tanult!

A zsidók az inasnépség gúnyos lármáját egyszerűen nem vették tudomásul.
Zavartalanul végezték dolgukat, mintha a kölykök ott se lettek volna.

Mire felérnek a gyülekező helyre, s pernahajderok úgyis elszelelnek,
nehogy a mester meglássa őket az utcán csatangolnia Nincs otthon a macska, táncolnak
az egerek...
hát csak hadd táncoljanak!

A zsidók tekintélyes számú tömeget alkottak, lehettek vagy négyszázan,
a város lakosságának közel huszadrésze.

Elől Mardochai rabbi kavarta bocskorával a port. Jobbján veje haladt, a zsidóbíró,
a ,,híres, szép férfiú."

Valóban csinos ember, valamivel túl harmincon. Jellegzetes semita, gúnyoros, gőgös vonású, feketeárnyalatú zsidóarc, gondozott szakállal, kényesen fodorított, nőcsábító pajeszekkel.

Modora önbízott, fölényes, kihívó, szükség esetén azonban megvesztegetően
simulékony, sőt alázatos is tud lenni. Tanult, okos és fortélyos ember.

Ő volt a soproni zsidók rendelkező esze, akit vakon követtek mindnyájan.
Tekintélye tán még a rabbién is túltett.

A zsidó vének, a résztvevő gyász jeléül ruhájukat megtépdesték,
úgyhogy szinte cafatokban lógott rajtuk. Hajadon fejüket és szakállukat jó vastagon
hamuval hintették be, amely piszok szétdörzsölődött arcukon is,
ami által fokozottabban szenvedőknek látszottak. A szokásos selyemfityulát
ma csak a rabbi és a zsidóbíró viselte feje búbján, a többiek otthon hagyták.
A zsidójel valamennyiök mellén sárgáll.

A bástyára érve nagy hajbókolással járultak a polgármester színe elé.

A tömeg gúnyolódott.

- A rabbi-táti elhozta a nyáját, nézzétek az ártatlan báránykákat!

- Valamiben sántikálnak, mert elhozták magukkal az eszüket is, a világszép Mendl Izit!

- Szappanfőzők előre, meg kell őket mosdatni, -- szellemeskedett az egyik mesterlegény.

Szemtől-szembe a zsidókkal, a pillanatnyilag lehiggadt indulat ismét fellobogni készült,
ámde a rabbi szemlátomást szónokolni akart, a kíváncsiság legyőzte az ébredő ördögöt.

- Halljuk, halljuk, a táti beszélni akar. Elcsendesedtek, kíváncsian lesték a rabbi szavait.

- Nemes és nagytiszteletű tanács, nekünk is urunk és parancsolónk! -- kezdte Mardochai.

Ez a megszólítás láthatóan meglepte a polgármestert és a városi urakat.
Kellemesen lepte meg őket!

Olyasféleképpen, mint mikor a hiú embert kedveskedő, hízelgő szavak hájával kenegetik.

Ebben a megszólításban a zsidók részéről jogfeladás volt a városi autonómia javára.

A zsidók eddig csak a királyt és a királyi kamarát ismerték el ,,uruknak" és ,,parancsolójuknak",
most pedig -- íme! önként elismerik a város fennhatóságát.

A beavatottak először azt hitték, hogy ez csak nyelvbotlás, legjobb esetben
egy jelentőségtelen szónoki forma.

Ámde a rabbi e bevezető szavak után hatásszünetet tartott, ezzel jelezve,
hogy ismeri szavai jelentőségét és nem tévedett.

Szemeit áhítatosan kiforgatta, hogy csak a fehére látszott és helyeslést várva tekintett a zsidóbíróra.

Mendl Izrael jóváhagyóan bólintott. Az érdeklődő mozgásból,
mely e váratlan megszólításra keletkezett, bízvást arra lehetett következtetni, hogy a tanácsurakat kedvezően hangolta a zsidóknak ez a magatartása.

A polgármester szigorú arca is enyhébb árnyalatra szelídült, jóllehet köztudomásúan
neheztelt a zsidókra az adó megtagadása és az ismert fortélyuk miatt,
mely az adó erélyes behajtásának felfüggesztésére kényszerítette.

A tömeg azonban bizalmatlan maradt. -- Hízelkedik a farizeus, vastagot akarhat!

- Ne higyjenek neki, szemfényvesztés az egész!

- Bűnösök, érzik a vesztüket!

- Minél alázatosabb a róka, annál jobban vigyázz reá!

Ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak a nép soraiból.

A rabbi zavartalanul folytatta:

- A szörnyű nagy csapás, mely a város igentisztelt polgáraival együtt bennünket is ért,
kik testvéri szeretettel osztozunk Sopron minden bánatában... mondom a
nagy szerencsétlenség okozta gyász vezérelt ide bennünket, mindnyájunkat, az egész
hitközséget, valamennyit, a legvénebbtől
a csecsemőig, mind egy szálig...

A gyanakvóknak feltűnt, minek hangsúlyozza olyannyira, hogy mindnyájan itt vannak?
Tán e mögött van a huncutság, tán ebből a zsombékból vartyog a béka?

A rabbi folytatta:

-... hadd lássa az egész város, menynyíre lesújtott bennünket is a szörnyű bűneset és a fölötte érzett fájdalom...!

Felemelte hangját. Szavai oly őszintén hangzottak; hogy sokan meghatódtak.

- Mi a megvetett, üldözött faj, ártatlanságunk tudatában, félve a meggondolatlan,
vak bosszútól, bizalommal és igazságért jöttünk ide közétek...
az élet keserű ürmébe egy csöppecske keresztényi szeretetet könyörögni tőletek,
akik nem lehettek igazságtalanok irántunk se. Hammer József testvérünk
útonálló rablók martaléka lett és az ő vérének az átka mégis a zsidók fejére készül leszakadni...

A tömeg mozgolódott, néhányan pisszegtek.

- Ártatlanságunk bizonyítására, itt nyilvánosan megátkozom ennek a gyásznak az okozóját. Átok, háromszoros átok a fejére:

A tömeglélek helyes megérzése nyilatkozott a közbekiáltásokban:

- Ki ,,okozta" a gyászt? Mondja ki világosan, kit átkoz?!

Az emberek morogtak. A rabbi vérbeborult szemekkel dörögte:

- Annak csak Isten a tudója, más ki láthatna a mélységek fenekére...!

A polgármester csendre intette a népet. Mardochai keményen állta a sarat a tömeg ellenszenves hangulatával szemben. Szilárdnak kellett lennie, itt fordult meg kocka.

A zsidó véneken izgalmas feszültség látszott. Mendl Izrael egy dacos hadvezér bátorító tekintetével erősítgette őket.

- Rajta, tovább, előre..., meg ne rettenjetek, sikerülnie kell! Van még tartalékunk...!

Mendl titkos szemvillanásából a rabbi is erőt merített. Nagy szüksége volt rá,
mert bizony a nagy hazugság kimondásakor melyre most készült,
-- lengő szakálla jócskán reszketett.

Karjait felemelve, két tenyerét fordította az ég felé, a héber nagy esküvéshez.
Végső elszánással, bukni, vagy győzni kész kiállással, szárnyalva süvítette a jól kigondolt,
kétértelmű szavakat:

- Én, Mardochai rabbi, esküszöm Ábrahám, Izsák, és Jákób Istenére,
hogy a gyilkos nincs mi közöttünk...!

Erre az esküre Mendl szempillája is le bukott, hogy elrejtse a belső felindulást.
A tanúságul hívott Isten megérzett közelsége öt is, a zsidó véneket is, mind megreszkettette.
Rájuk mázsázott az istenkáromló szó és siettek titokban kiegészíteni a rabbi esküjét.

- Nincs mi közöttünk... úgy értsd Isten hogy itt a helyszínen nincs közöttünk! Erre esküdött...!

Ki venné észre az ilyen finom megkülönböztetést?

,,Mindnyájan, egy szálig itt vagyunk" ezt hangsúlyozta elébb a rabbi.
Ezt a gondolatot sugallta a tömeglélekbe, úgyhogy a tudatosan felépített szóhatás
füstfelhőjébe burkolja az észrevevést, a tisztánlátást.

A rabbi esküdött, hogy az ismeretlen gyilkos nincs közöttük, mindnyájan itt vannak.
Ezek a tények. Még a leggyanakvóbb embernek se jutna eszébe most kutatni, hogy nem hiányzik-e a zsidók közül mégiscsak valaki?

A rabbi esküje elsőrangú színpadias beállítás volt. Hatott a tömegre, elcsapta még a lélegzetét is.

A benyomást lehetőleg még fokozni kellett.

Mintha magától való, őszinte közvetlen lenne a kitörés, Mendl Izrael gyújtó, mámorosan kiáltott fel:

- Hallottátok soproniak, a rabbi megesküdött mindnyájunk nevében! A zsidó esküje igaz,
ő nem merné hamis esküvel a saját fejére zúdítani a büntető kárhozatot...!

A közhangulat kezdett hinni a zsidók ártatlanságában. A tömeg ellenszenve enyhült.

Most Mendl intésére egy fiatal zsidónő vált ki a csoportból. Izgatóan, megbabonázóan
szép példánya a jövevény fajnak.

Hündl Salamon felesége, Gunda, akit szépsége miatt Malkának, azaz istennőnek neveztek!

Lenge ruhák fátyolából kifényesedő, hófehér, szoborszerű karjával
egy díszes agyagvödröt tartott a vállán.

Lenyűgözően kecses tartással, mozdulatlanná merevedve állott meg a polgármester előtt,
mintha valóban szobor lenne. Egy antik, gyönyörű szobor! Félig zár pillák alól szemei felvillantak,
mint a lövöldözött nyilak.

Újból a rabbi szólalt meg.

- Ártatlanságunkat és együttérzésünket a várossal, kézzelfogható tényekkel is bizonyítjuk.
Nemrégiben hazafiatlanoknak, a nemes városhoz hűtleneknek bélyegeztek bennünket, mert az alkotmányellenesen ránk kivetett rendkívüli adót megtagadtuk. Hűségünk és ragaszkodásunk
bizonyítására most önként kivesszük részünket a közösség terheiből.
Tekintetes polgármester úr, nemes tanács és polgárok, a mai szomorú nap némi vigasztalására,
a magunk jószántából elhoztuk azt, ami nemrégiben bosszantó civódással tolakodott zsidók és keresztények közé. Elhoztuk és mélységes tisztelettel átadjuk teljes összegben... sőt önként egy harmadával megtoldva, csengő aranyakban a zsidókra kivetett adót.
Legyen ez a város könnyebbségére és közöttünk a béke megpecsételésére!

Selyemtakarót terítettek a polgármester lábai elé és Gunda féltérdre bukva,
kecses mozdulattal ráöntötte a vödör tartalmát.

Csengve-bongva, csilingelve hullott az érc, négyszáz fényes aranypénz.

Amikor a terítőn már garmadában hevert a vagyon; Gunda, a szép zsidóasszony kacéran,
kihívóan melléje telepedett, belemarkolt az aranyakba, csörgette őket és kacagva jártatta bujtogató tekintetét, a körülállókon, tanácsurakon, népen.

Az ütközet eldőlt. A veszedelem elmúlt a zsidók fejéről. Az ellentétek elsimultak. Pénz és asszony lefegyverzett minden ellenséges indulatot!

A szemtanúkon lesújtó érzés vett erőt. -- Igazságtalanok voltunk velük ...íme, mégis jóérzésű emberek... mire jó az örökös civódás?... éljünk velük békességben!

A rabbi intett, hogy még van mondanivalója. Készségesen meghallgatták.

- A tehetős adjon a szegénynek, a szegény pedig ossza meg falatját a szerencsétlennel...
A soproni zsidóasszonyok nevében kegyeskedjék polgármester úr ezt a csekélységet
szerencsétlenül járt testvérünk, Hammer József özvegyének a javára elfogadni Könnyítse
ez az összeg a szegény elhagyatott gondjait.

Egy selyem zacskóban negyven aranyat nyújtott át a polgármesternek.

- Kerek negyven, -- mondta a rabbi, hogy mindenki tudja, mennyi van benne.
Midenkit mélyen meghatott ez a nemes viselkedés.

- Mégis csak van szíve a zsidónak! mondogatták egymásnak az emberek.

Az ügyes zsidók, végig az egész vonalon, győztek. A gyanú elült, ártatlanságukban többé
nem kételkedett senki...

A halott fogadása a tegteljesebb rendben folyt le. Békességben, emelkedett szellemben,
ahogyan jóérzésű, egymást megértő polgárokhoz illik.

A temetést másnap délutánra tűzték ki és a tanács elrendelte, hogy azon az egész
polgárság szintúgy részt vegyen, mint a fogadáson.

X. Meglepetések.

Jóllehet gazdag város volt Sopron, négyszáz arany egy rakáson, -- amelyből csak háromszáz kell a hazafias adótartozás lerovásához, száz pedig otthon maradhat, mindenféle tekintetben több egy font máknál.

A gyanú mindig csak bizonytalankodás, de a váratlanul érkezett pénz már színtiszta bizonyosság!

Ahhoz az igazsághoz, amit ez állit, nem kell se magyarázat, se más bizonyíték.

Az önként adományozott négyszáz arany a soproni zsidóknak a haza és a város
iránti áldozatkészségét és egyúttal ártatlanságukat állította
a Hammer-féle bűnesetben: hát szükségtelen benne kételkedni. Nem is lehet,
egyáltalán felesleges.

Minden ember és minden közület örök természete, hogy ha valami kellemetlenség után, jóleső,
kellemes meglepetés éri: akkor amaz jelentőségében eltörpül, az érdeklődés teljes egészében a ,,kellemes" felé fordul és a kellemetlennel többé senki se foglalkozik szívesen.

Amikor a történtek után a városi tanács, egy rögtönzött értekezleten, amelyen
Keményfy László kapitány is részt vett, a Hammer ügyben a további teendőket beszélte meg,
Iván Mihály polgármester uram megjegyezte:

- Hát édes jó Istenem, Hammer utóvégre katona volt, a város katonája.
Olyan hősi halált halt, mintha vitézlő harcban esett volna el.
Feltámasztani úgysem tudjuk már, illendően eltemetjük, Isten nyugtassa békében! Ártatlanokat ne gyanúsítsunk miatta; fejezzük be ezt az ügyet!

A tanácsurak egyik része helyeselt, a másik, ha nem is éppen helyeselte ezt a közönyös álláspontot, hallgatott és nem kifogásolta.

Keményfynek ez a fordulat sehogyan sem volt ínyére.

Jóllehet maga sem tudta, mit gondoljon az eddig felderítettek alapján a gyilkos kilétére vonatkozóan, megérző ösztöne mégsem szűnt meg őt a zsidók elleni gyanúra sarkalni.

Elégedetlensége a tanács legújabb állásfoglalásával, kiütközhetett az arcán,
mert a polgármester egyenes kérdéssel fordult hozzá:

- Kapitány uram hogy vélekedik? Mivel Keményfy nem felelt azonnal, Jeckel tanácsjegyző közbeszólt. Közbeszólását furcsa mozdulattal kísérte, a belső szurkolás önkéntelen mozdulatával. Szavai rekedten hangzottak.

- Keményfy kapitány úr sem lehet más véleményen, mint mi, akik a tényeket elfogulatlanul,
tárgyilagosan ítéljük meg és nem ülünk fel alaptalan mende-mondáknak, melyeknek egyedüli célja,
hogy a zsidók ellen mindenáron gyűlöletet szítsanak...

A kapitány végigmérte a közbeszólót s a megjegyzést elengedte a füle mellett.

Szavait a polgármesterhez intézte.

- A magam részéről változatlanul szükségesnek tartom a legszigorúbb vizsgálatot. Ha már egyszer beleavatkoztam a dologba, tudni akarom, ki a gyilkos? Keresni fogom, amíg megtalálom!

Iván Mihály uramat kellemetlenül érintette ez a makacsság. Hiába, a katona csak katona marad,
nem tud politikusan megalkudni a helyzettel!

- A város hálás lesz kegyelmednek, vitéz parancsnok uram, ha lovasaival átcserkészi
a marghittai erdőt a gyilkos után és szétugrasztja az útonállókat. Istenben boldogult
Mátyás király urunk bujdosó cseh katonái miatt igen megromlottak a közbiztonsági állapotok,
ideje, hogy rendet teremtsünk! -- mondta a polgármester és meglátszott rajta, hogy szeretné
ezzel be is fejezni az értekezletnek ezt a kényes pontját.

Keményfyt bosszantotta ez a Pálfordulás; hogy ugyanazok a városvezetők,
kik nemrégiben kígyót-békát kiáltottak a zsidókra, kiűzetésüket határozták el és magához
a királyhoz fordultak ebben az ügyben, most hirtelen készpénznek vévén a zsidók
szenteskedését, annyira pártfogolják őket, hogy még csak alapos vizsgálatot
sem tartanak szükségesnek, nehogy esetleg mégis rájuk bizonyosodjék valami.

Felkelt és elköszönt azzal az ürüggyel, hogy sürgős dolga van.

- Tán csak nem neheztel ránk, vitéz uram? -- kérdezte kissé feszengve a polgármester.

- Neheztelni éppen nem neheztelek, de a politika nem a mesterségem, nem értek hozzá!
Intézzék csak nemes uraimék nálam nélkül, belátásuk szerint s ha netán jónak látom, majd én is beleszólok a király nevében!

- Miért haragszik oly engesztelhetetlenül a zsidókra? -- kockáztatta meg óvatosan a kérdést a tanácsjegyző. -- Tán van valami bizonyítéka a gyanúra?

- Majd elválik idővel, főnótárius uram! -- válaszolta erőltetett szelídséggel a kapitány.

Jeckel lekapta a fejét.

Mindenki érezte, hogy kettőjük között valami nincs rendben. Hannenkamp tanácsnok
szemrehányóan nézett a kapitányra mondani akart valamit, de a polgármester megelőzte:

- Vitéz uram, nem gondolja, hogy a zsidókra jogosan csak abban az esetben gyanakodhatnánk,
ha valaki valaha is lőfegyvert látott volna náluk?

Ebben a polgármesternek volt igaza. -Hiszen, ha én rájuk tudnám bizonyítani a lövő szerszámot...!

- Mégha volna is puskájuk, zsidó nem merné elsütni, de tán még magam se
-- mosolygott Iván Mihály uram. -- Cudar nagyot durran, meg nagyot lök is!

- Bizony nem, mi sem mernénk vele lőni, kacagtak a tanácsurak.

- Így aztán egyet bizonyosan tudhatunk, -- döntötte el a vitát a polgármester.
-- Mivel Hammert golyó ölte meg, igazságtalanság volna a zsidókat gyanúsítani!

Mindnyájan ráhagyták. Keményfy megrántotta a vállát és távozott.

Viszonzásul a zsidók szép viselkedéséért a város iránt, a tanács is
jóindulatra érezte magát indíttatva.

A súlyosan beteg Hündl Salamont, a bűntény második áldozatát, a város tulajdonát képező,
s kegyúri joghatálya alá tartozó, Szent Lukácshoz címzett klastromkórházba helyezték el

s ott a város költségén ápolták... Ilyen megtiszteltetésben eddig zsidó még nem részesült.

Ez azt jelentette, hogy a tanács elfogadja a zsidók közeledését, és békejobbot nyújt nekik.

Az elkápráztatott polgárság is egyetértett a tanács felfogásával.

Az a körülmény, hogy Hündl Mánuscht, ugyanazon a napon,
a gyilkosság színhelyén kirabolták, fiát pedig majdnem agyonverték,, eloszlatta gyanújukat.

A közvélemény helyeselte a polgármester álláspontját és rosszalta a kapitány makacsságát,
hogy még mindig a zsidókra gyanakszik.

- Hiszen valóban csak arra szabad gyanakodni, akinek puskája van!
Tárgyalgatták az ügyet s végre is valami meglepő sült ki belőle.

Zsidó részről pattant-e ki, vagy sem, titok, de a városban elterjedt a hír,
hogy Mánusch támadói katonaruhát viseltek.

A hír futott, szájról-szájra módosult, végül nyíltan mondogatták az emberek:

- Katonaruhát csak a katonák viselnek, ezeknek puskájuk is van. Harcmert golyó ölte meg,
ki más lehetne hát a gyilkos, mint katona?!

Bizony, bizony, a katonák alaposan gyanúsíthatók!

A közvélemény ebben az irányban nyomozott és csakhamar kiderítették hogy vasárnap reggel,
tehát a kérdéses időben, több katona hagyta el a várost.

A németújhelyi kapun távoztak, a falakon kívül különböző helyeken szórakoztak, ittak mulattak.
Többen látták őket betörülközött állapotban, amikor pedig az ember sok mindenre képes.

A németújhelyi kapuőr azt állította, hogy reggel több katona kérezkedett ki,
mint ahány este az ő kapuján visszatért a városba. Tehát más kapukon is kellett bejönniök!

A kósza hírt Jeckel tanácsjegyző vitte -meg a városbírónak, azzal, hogy az igazság érdekében
ebben az irányban indítsa meg a hivatalos nyomozást.

- Szörnyen kényes ügy, -- vakarta fejét jó öreg Pulendorfer uram. -- Csöbörből vödörbe jutunk,
ha a kamara szolgái helyett most meg a király katonáit fognánk perbe.
Ebből lenne még csak az igazi tánc!

- De az igazság, nemzetes uram!

- Jó-jó, fiatal barátom, de Justitia istenasszony szeme be van kötve...
Okos ember a békességért néha feláldozza az igazságot is!

Jeckel türelmetlenül feszengett.

- Nem mondom, éppenséggel el lehetne hallgatni, ha nyilvánvaló bizonyíték nem szólna ellenük,
amiről mindenki tud!

- Nyilvánvaló bizonyíték? Hát ilyen is volna?

- Van! Egy álarc.

A városbíró szemöldöke a meglepetésföl magasra felívelődött.

- Miféle álarc, öcsémuram? Róla még nem hallottam.

- Hát amelyiket a visszatérő katonák vesztettek el a Mihály kapu dobogóján, vasárnap éjszaka...
aztán a kapuőr megtalálta!

- Katonák vesztettek el egy álarcot? Nono!

A tanácsjegyző arcán gúnyos káröröm -villant.

- Úgy bizony!..., már pedig Mánusch -zsidó támadói álarcot viseltek.
A talált álarc Kloncsár városkatonánál van, nem lehet letagadni. Ennek a révén majd kitűnik,
hogy nem a zsidók, hanem a katonák ludasak a dologban. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól majd a kapitány...?

Olyan hévvel beszélt, hogy Pulendorfer uram nem tudta mire vélni a nagy bemártási igyekezetet. Gyanakodva nézett a jegyzőre.

- Hm, ez már komoly dolog, ha igaz. No majd a fenekére járunk!

- Ne is kímélje a gőgös katonákat városbíró uram!

A lesújtó tekintet, mellyel Pulendorfer ezt a visszatetsző kijelentést büntette,
vörösre festette a jegyző arcát.

Az öreg úr csípősen jegyezte meg:

- Öcsémuram az elébb igazságot sürgetett. Az igazságos vizsgálat nem bemártani igyekszik a gyanúsítottat, hanem látszatok és rágalmak ellen meg is védi őt. Ez a bíró legelső kötelessége!

Kalapját és botját vette.

- Megyek a kapitányhoz, hogy együtt vizsgáljuk meg az ügyet. Isten vele, fiatalember!

Faképnél hagyta.

A városbíró és a kapitány kimentek a Szent Mihály kapuhoz nyomozni az igazságot.

Lassú léptekkel, gyors gondolatokkal szótlanul haladtak egymás mellett. Gondolataik sokfelé portyáztak az élet furcsa szántásaiban, de mindig összefutottak egy pontozatnál, a valóságsejtés igazsághídján.

E mögött valami csúnya fondorlat rejlik! Vajon ki lehet a mozgatója? Céljukhoz érve maguk elé hívták Kloncsár városkatonát.

Széles arcú, sunyi tekintetű, köpcös emberke volt.. Amikor vallatták, fejét félszegen húzta vállai közé. Összegömbölyödött, akár egy sündisznó.

- Mit tudsz a katonákról, vasárnap éjszaka...?

- Nem tudok én kérem semmit se, csak...

- A tiszta igazságot mond, amit a tanácsjegyző úr hallott rólad, hogy te beszélted volna...,
felesküdt katonája vagy a városnak...!

Kloncsár megborzongott a fürkésző tekintetek alatt. Zavartan pislogott a kapitányra,
majd nekibátorodott:

- Úgyis meg kell vallanom az igazságot... hát igenis kérem, katonák kérezkedtek be zárás után.
Úgy tíz óra tájban. Négyen voltak, négy katona. Beengedtem őket.

- Szóval, tilos ellen nyitottál kaput? -- Bevallom, igen, tekintetes városbíró úr...
de nem gondoltam semmi rosszra. Mivelhogy katonák voltak őkelmék,
a kapitány úr emberei, kivételesen beengedtem őket.

Hízelkedve mosolygott a kapitányra. -- Eleinte nem akartam kinyitni. Tudtam, megbüntetnek érte...
de annyira átkozódtak, fenyegettek, könyörögtek, hogy megesett rajtuk a szívem, nehogy az éjjeli elmaradásért gúzsba verjék őket...

- Kik voltak? A nevüket tán csak tudod, ha beengedted őket? -- firtatta Keményfy.

- Nem tudom, kérem. Az írásukat olvastam ugyan, de csak a forma kedvéért. Csupa idegen hangzású nevük volt, az ilyesmi hamar kiszalad az emlékezetből.

- Nohát, erőltesd csak meg az eszedet! Erre a parancsolatra Kloncsár erőlködött, szinte beleizzadt.

A kapitány hirtelen lecsapott rá egy váratlan kérdéssel:

- Szombatról vasárnapra virradó éjjel kinek nyitottál kaput?

Kloncsár ijedtében csaknem leszédült a lábáról. Csakhamar összeszedte magát. -- Ne ijesztgessen ilyenekkel, vitéz kapitány úr, szegény embernek is van becsülete, húsz éve szolgálom hűséggel a várost...

- Szóval, nem nyitottál?

- Nem nyitottam, kérem...

Most hirtelen megeredt Kloncsár emlékezetének bedugult csatornája.

- Tudom már az egyik katonának a nevét! Valami Lacsurek vagy Pacsurek volt, szúrós bajúszú, nagy, marha ember. Alighogy távoztak, itt a dobogó kisajtajához szorulva ezt a leffentyűt találtam a földön... csakis ők veszthették el!

Egy fekete posztóálarcot adott át az uraknak. Ezek megdöbbenéssel vizsgálgatták.

A kapitány arca vérvörösbe szökkent az indulattól, de mégis hallgatott.

A városbíró fejét csóválva zavartan hümmögött. Jóságos tekintete szeretettel, sajnálkozással simogatta a kapitány lángba borult arcát.

- Szívemből sajnálom, hogy idefárasztottam, vitéz uram. Legyen szíves, hagyjon magamra ezzel a városkatonával, majd én elintézem ezt a leffentyű ügyet....

Keményfy elértette a jóindulatú szándékot, de gerjedelme annál inkább fellobogott.

- Köszönöm, városbíró uram... de én katona vagyok, ha már egyszer gurul a kő,
nem térek ki előle, akár engem, akár mást üt agyon. Kérem, jöjjön velem... és te is jössz! -- rivallt Kloncsárra.

Megindultak. Találkoztak egy katonával. A kapitány magához intette.

- Futólépésben a vártához... riadó! Mind az utolsó szál emberig ott legyen mindenki, érted-e?

- Igenis értem, vitéz kapitány úr! Csakhamar megriadtak a kürtök. Lovasok vágtattak végig a városon, rézszerszámon harsonázva a kapitány parancsát.

- Vitéz uram, ne vegye rossz néven bátorkodott szelíd jóindulattal Pulendorfer -- ez a legrosszabb, amit tenni lehetett, most már mindenki figyelmes lesz....

- Legyen... Végén csattan az ostor! A riadóhelyen felsorakozott a katonaság. Megindult a vizsgálat a városbíró jelenlétében.

Azok a katonák, akik vasárnap elhagyták a várost, egytől-egyig igazolták, hol töltötték az időt, merre jártak, mikor és kivel tértek haza.

Rendes, jószándékú embereknek ismerte őket a kapitány, ilyeneknek a tisztek és az altisztek is. Még a gyanú árnyéka sem férkőzhetett közelükbe.

- Hammert puskából lőtték le. Őrmester, hol szoktak lenni a mi puskáink és hol voltak vasárnap? -- kérdezte szigorúan Keményfy.

- Jelentem alássan, az őrségbeliekkel velük volt; a többieké pedig szám szerint. bevéve, zár alatt, miként azt szigorú parancs rendeli... különösképpen azoké is, akik magánkvártélyokon laknak. Hogy így van és nem másként, ezért én felelek, még a felséges Úristen előtt is, -- válaszolt a rangos. (Altiszt.)

- Hol voltak az emberek tíz órakor? -- Akkor is, meg később is, mind egy szálig a kvártélyon... óránként ment a vizsgálat minden szálláshoz, mivelhogy vasárnap volt. Hazudik az ebadta, aki azt mondja, tíz órakor jött be valaki a városkapun a mieinkek közül, azt a rézfánfütyülő, varjúkárogó ördögmiatyánkját a beste lelkének...!

A szolgálattevő hadnagy is megerősítette az őrmester állítását.

A strázsamester nagy, kajla bajusza ijesztően táncolt, amikor az altiszt Kloncsárt méregette, aki kellemetlenül feszengve váltogatta állását egyik lábáról a másikra.

- Ide gyere, te pocsék fajta, oszt kereső ki az embereidet, hadd látom, szerinted kik voltak?!

- Rajta, rajta, Kloncsár -, biztatta a kapitány is. Mindannyian itt vannak. Különösen a szúrós bajuszú, nagy, marha emberek lépjenek ki a sorból, ide legelőre, hogy közelebb kaphassa őket!

A termetesek nyomban külön sorakoztak. Szemük haragosan villogott, hogy Kloncsár a közelükbe se igen mert menni. Mégis úgy tett, mintha válogatna.

Keményfy háromszor is végigmustráltatta vele a legénységet, de bizony a keresetteket nem találta meg.

Lacsurekhez, vagy Pacsurekhez hasonlatos nevű csak egyetlen egy volt a csapatban:
Matusek huszár.

- Te hol voltál vasárnap?

- Jelentem alássan, egész nap szolgálatban, este meg a kapitány úrral magával lovagoltunk járőrbe!

- Tudom! Nohát Kloncsár, ez se volt? -- Nem ő volt, -- vinnyogott a kapuőr.
-- Akkor pedig a négy katonát, meg a leffentyűt is csak álmodtad, te betyár!
Végeztem, városbíró uram!... -- Legénység, oszolj!

Hazatérőben Pulendorfer uram karonfogta a kapitányt.

- Nagy vitéz uram, most már bizonyos. hogy szemenszedett hazugság,
piszkos fondorlat az egész, de azért kár volt a nyilvánosságra vinni...

Az öregúrnak igaza volt. Akármennyire tisztázta is az ügyet a kapitány a rögtöni
vizsgálattal, a kútmérgezés megtörtént, a közvélemény a zsidókat védelmébe vette és
a gyilkossággal a katonákat gyanúsította.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu VIII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 69
  • e Hét: 490
  • e Hónap: 6612
  • e Év: 389648
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.