Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu IX. rész
  2011-04-11 20:28:19, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu IX. rész

XI. Pregler bácsi álmodik.

Káti asszony egész nap hiába várta haza az urát. Mikor este felé sem került haza,
aggódni kezdett érte és keresésére indult.

- Sohase aggódjon Preglerné, -- mosolyogtak a szomszédok, -- alszik valahol,
majdcsak megkerül, ha kialudta a sok pálinkát.

Igazuk volt. Pregler bácsi mozdulatlanul, tompa kábulatban átaludta az egész nevezetes napot.
A sok kupica alaposan kibánt vele.

A teljes öntudatlanság állapotában hevert, álmodni is csak akkor kezdett, mikor a leboruló
éjszaka hűs szellője bontogatta a mámor legsűrűbb csomóját.

Suta, zavaros álomképeire az irtózatos szomjúság nyomta kínzó tenyerét. Feje szédült,
torka parázslott, belseje égett.

Egy kápolnába álmodta magát, melynek közepén halott feküdt felravatalozva...
alighanem a meggyilkolt Hammer... Keményfy kapitány is jelen volt s egy nagy bádogkantából itatta a halottat.

Pregler bácsi irigykedett. Birkázott a kapitánnyal és elvette tőle a kantát. Ajkához emelte, ivott, ivott, szomjúsága azonban egy cseppet sem enyhült.

Ettől eszmélt rá, hogy ő most alszik, álmodik, valóságban nem iszik... és ezért marad szomjas. Ha inni akar, először fel kell ébrednie.

De vajon hol van? Otthon-e vagy másutt?

Erőlködve nyitogatta szemeit, félálomban érdeklődve nézett körül. Sötét volt. szinte koromsötét. Bokrok hajoltak föléje.

Sopronban a halottakat a Szent Jakab kápolnában szokták felravatalozni. Ennek a kápolnának gótikus kapuja fölött egy ősrégi dombormű díszítette a falat.

Ez a dombormű az élet fáját ábrázolta, telve érett almákkal. Agai között két sárkány viaskodott.

Pregler bácsi álmába belefonódott ez a kép és összekuszálódott a környező élővilág jelenségeivel.

Félig éber, félig alvó állapotban úgy látta, hogy az élet fája hajlik föléje sötét, csipkés lombozatával.
A lomb között szép, piros almák mosolyognak, mintha tündöklő, ragyogó csillagok lennének.

Látta a két sárkány halvány körvonalait is... és hallotta őket suttogni.

Erőlködve feléjük fordította fejét. A két sárkány most mintha emberré változott volna. Két, szárnyas emberré, kik a közelében állnak, túl a lombokon, az árokparton.

Az egyik sárkány, a nagyobbik, izgőmozgó, pajeszes zsidó alakját öltötte magára; a másik pedig csudamódon kezdett hasonlítani egyenruhás városkatonára.

Pregler feszülten figyelte, mit beszélnek, de a szavak értelmetlenül kopogtak dobhártyáján.

Erre ismét elaludt, álmodott. Alomközben is figyelte önmagát és az az érzése támadt, mintha az előbb hallott értelmetlen szavak formálódnának álomképekké.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen városkatona, éjszaka idején, kiszökik a városkapun.
Fut, fut, botladozik, amíg elér a zsidótemetőbe, a Szent Mihály kapu előtti homokgödröknél.

Valahonnét ásót kerít. Ás. Keres valamit, meg is találja, amit keresett. Az alvó Pregler hiába meregeti szemeit, hogy kinézze, mi lehet, nem tudja sehogysem felismerni.

A városkatona felkapja a holmit, kabátja alá rejti és szalad vele visszafelé, de nem a kapuhoz, hanem a Békaligetnek. Nekirugaszkodik az alacsony városfalnak, átmászik rajta.

Itt egy sárkány várja, bokáig érő, fekete szárnyakkal.

A sárkány pénzt ad a városkatonának. vásznat is ígér neki. Hosszasan, suttogva beszélgetnek.

Pregler bácsi szörnyen kíváncsi, mit áshatott olyan sebbel-lobbal a városkatana a zsidótemetőben?

Nicsak, most adja át a holmit a zsidósárkánynak!

Pregler küzködik magával, mindenáron szeretne felébredni, hogy lásson.

A szörnyű nagy akarás végre is sikerül. Az eszméletlenség burka megreped, az öntudat működik.

Nagyot lök magán, most már bizonyosan megmozdult. Ha nem is egészen, de félig már bizonyosan valóság, amit lát.

Félkönyökre támaszkodva kidugja fejét a bokrok közül.

- Lehetséges volna?

Mendl Izrael és Kloncsár suttognak az árokparton.

Figyeli őket, de -- sajnos, -- érzi, hogy megint elalszik. Mielőtt azonban elszundítana, igyekszik nagy erőlködéssel kilesni, mi lehet a holmi, amit Kloncsár a temetőből hozott és amit most Mendl a kezében tart?

Olyan a formája, mint egy puskának az anya. Csöve nincs, biztosan nincs.
Hát puskának nem puska, de a suta tönkön mégis kakas és ravasz látszik.

Meg kellene kérdezni, mire való? Álmában megfogalmazza a kérdést, aztán ismét megpróbálkozik felébredni, hogy beszélhessen.

Már beszél is, kétszer, háromszor elismétli a kérdést, de vagy csak gondolja, hogy beszél,
vagy általában nincs hangja, mert azok bizony nem hallják meg ót.

Egész felsőtestével kibújik a bokrok közül. Két karjára támaszkodva felemelkedik és teljes erejéből ordít.

- Mi van a kezetekben, Kloncsár? Azok eddig háttal álltak feléje, de most rémülten fordulnak meg.

- Nohát végre meghallották, -- gondolja Pregler és a rémült arcok láttára nagy nevethetnékje támad.

- Megijedtetek jó madarak, mi? Mendl hirtelen magasra emel valamit és lesújt vele Pregler fejére.

A kép nyomban szétfoszlik és Pregler bácsi ismét a teljes öntudatlanság sötét nirvánájába bukik.

Meddig tartott ez az állapot, ki tudná megmondani! De az szent igaz, hogy mikor Pregler újból magához tért, színjózan és teljesen éber volt.

Éppen csak a feje sajgott kegyetlenül. Tisztán emlékezett mindenre, bár nem tudta, átélte valósággal, vagy csak álmodta a dolgokat?

Lehet, hogy álmodta, de a hatalmas daganat a fején inkább a valóság mellett bizonyított. Kilépett a bokrok közül és szétnézett. Ezüstös holdvilág záporozta a vidéket, foltos árnyékok hevertek szerteszét.

Legfehérebb az út, mely ott a malomárok hosszában kanyarog a város felé.

- Nini, ott, ahol az út beszalad a házak közé, egy sötét árnyék oson! Élőlény, ember, sötét köpönyeg van rajta. Kaftán!

Elérte a házakat ... eltűnt.

- Akkor mégis igaz lehet... leütött a gazember zsidó ... és pedig nem is olyan régen, pár perccel ezelőtt... no megállj!

Évődése közben megrezzent. Hangot hallott közvetlenül a háta mögött.

- Csakhogy felébredtél végre, te részeg disznó!

Kloncsár üldögélt a bokrok között és csámcsogva, nagy lelki nyugalommal édesgyökeret rágott.

- Hogy kerülsz te ide? -- kérdezte Pregler.

- A lábamon. -- Mióta vagy itt?

- Elég régen. Téged lestelek. Párszor oldalba akartalak rúgni, hogy felébredj, de sajnáltalak, olyan jót szundítottál.

- A zsidó is itt volt veled?

- Miféle zsidó? Tán még mindig álmodsz?

Pregler bácsi bizonytalankodott.

- Úgy véled, mindent csak álmodtam? -- Némelykor jobb, ha álmodik az ember, -- felelte Kloncsár kitérően.

A másik gyanakodva fürkészte.

- Hogy én miért voltam itt, tudom, de miért vagy te itt?

- Ne te ne, még kérdezgeted, majd otthon megmondja Káti... egész nap hajkurásztalak, csakhogy megnyugtassam szegényt. hogy drágalátosát elékerítem a föld alól is...

Pregler bácsi a búbot tapogatta fején. -- Hazudik a pimasz, el akarja velem tettetni, hogy nem láttam semmit! -- elmélkedett magában.

Megveregette Kloncsár vállát.

- Hallod-e, te is megértél már az akasztófára... tán azt a kolbászt, amelyikkel fejbe vertetek, azt is Káti küldte?

- Mondom, hogy álmodtál, vagy még most is be vagy rúgva.

Pregler mérges lett, jobb arcát fordította feléje.

- Azt akarod, haraggal váljunk el? Kloncsár megjuhászodott, békítgette. -- Ne okoskodj,
Sebasztián, mi mindig jó cimborák voltunk... jó szívvel mondom, ha netán láttál volna is valamit,
nem láttál semmit... be voltál rúgva, nem kellett semmit se látnod, érted? Nesze édesgyökér, rágd!

Mivel Kloncsár illedelmesen beszélt, Pregler bácsi nem ellenkezett, megadta magát.

Szótlanul rágta az édesgyökeret.

- Sebasztián, mondanék valami okosat?

- Mondjad!

- Ugye, szegény ember vagy? -- Szegény.

- Három gyereked is van. Kínlódol, vergődöl mégse haladsz semmire. Szegénynek a szerencséje is szegény. De ha egyszer kínálkozik a szerencse, fogd meg a farkát, el ne engedd, azt mondom!

Az érvelés tetszett Preglernek.

- Hát hol az a szerencse, amelyiknek a farkát kell elkapni?

- Tapogasd meg a búbot a fejeden, ott van!

- Ez?

- Az hát!

- Ennek hol a farka, hogy megfogjam? Ehun la, púpja van, de farka nincs!

- Van biz annak, ha mondom! Nem kell tudnod, honnét származott a búb,
és máris belecsimpaszkodtál a szerencséd farkába.
-- Kezdem érteni! Azt kell mondanom álmodtam a kolbászt?!

- Semmit se kell mondani!

- Azt se, hogy vasárnap hajnali háromkor megnyikordult a Szent Mihály kapu? -- Arról is tudsz, te szerencsétlen? -hőkölt vissza Kloncsár.

- Nem kell megijedni, téged nem bántalak, jóllehet utálom a gazemberséget...
Gondolkozott, majd fejtegette életfelfogását:

- Mert ám az ember olyan, mint a kutya, kit elengednek a láncról és szabadon futkoshat az udvaron.
Joga van futkározni, ugatni, acsarkodni, a cicát is felkergetheti a fára, de mivelhogy házőrzésre való, a kerítésen túl mennie nem szabad. Piszok egy kutya az, amelyik átugrik a falon és
elszökik a posztjáról!... Az emberek számára a kerítést úgy hívják: huncutság.
Eddig elmehet, tovább nem, mert ami azon túl van, annak már ,,gazemberség" a neve.
Piszok kutya, nem ember, aki idáig merészkedik! No! Isten áldjon, haza megyek, kipihenem a búbot .. vagy tán te is velem jössz Kálihoz, ha már ó küldött utánam?

Kloncsár nem akarta elérteni a gúnyt. -- Gondolkozz azon, amit mondtam, ne legyél sült bolond! A világ sora nem a szegényeken fordul meg...

Elváltak. Pregler bácsi hazament. A lakásajtót nyitva találta, nem kellett zörgetnie.
Ez a figyelem jól esett neki.

- Derék asszony a Káti!

A halk kotorászásra az asszony felébredt.

- Hazajöttél? A lábasban van egy kis zöldbab, ha éhes vagy egyél, aztán feküdj le -- mondta álomittasan.

Pregler odaült az ágy szélére.

- Nagy dolog történt. Add elő az egyenruhámat, el kellene menni a városbíróhoz!

Káti riadtan felült, szemeit dörzsölte. -- Be vagy rúgva Sebasztián?

- Színjózan vagyok, feleség!

- Mit akarnál most éjszaka a városbírónál?

- Megjelenteni, hogy a zsidók ölték meg Hammert.

- Mondom, hogy részeg vagy... a zsidók tisztázták magukat... a katonák követték el,
kiderítette a vizsgálat. Tudja az egész város, a városbíró, a kapitány, mindenki, csak te nem.

- Igazán? -- lepődött meg Pregler.

- Úgy-úgy, feküdj csak le, aludd ki a mámorodat! Jócakát!

- Hát ha így van, aludjunk rá egyet...

Másnap reggel csodálatos dolgok történtek Preglerék portáján.

Káti, söprögetés közben, egy posztóból -készült, kis pénztárcát találta konyhaajtónál.
Huszonöt forint volt benne, forintosokban, meg aprópénzben.

Kánt felizgatta az eset. Kié? Hogy került ide?

Pregler bácsinak rögtön eszébe jutott a ,,szerencse farka." Titokzatosan mosolygott. --
Ez a mienk Káti. Meglásd, még majd meg is fiadzik, ha senkinek se szólsz róla!
-- Tán tudod, miféle pénz ez?

- Tudom hát! Tolvajok jártak itt, de nem vittek, hanem hoztak... tedd el bátran, ne félj föle. Vehetsz rajta magadnak selyemkendőt, úgyis régen vágyakozol rá.

Káli kezei felcsúsztak a csípőjére.

- Nohát én meg azt mondom, ezt viszed el nyomban a városbíróhoz... becstelen pénz nekem nem kell a háznál!...

- A pénz sohase becstelen, legfeljebb az emberek azok -- vélte Pregler bácsi
stoikus nyugalommal, ami nem tévesztette el a hatást Kátinál. -- Én, Pregler Sebasztián,, helyettes városkatona, szavamra mondom neked, hogy abban, hogy mi elfogadjuk ezt az pénzt,
nincs becstelenség, meg nem is lesz... mert hát én jó kutya vagyok...!

- Miféle kutya vagy?

- Jó... és ezerszer is jó... de hamis, mint ahogyan rendes kutyához illik... már tudniillik a házörés érdekében...!

- De sok ostobaságot locsogsz összevissza!

- Ne törődj vele!

A tíz éves Katókát szokás szerint, a bábsütéshez egyet-mást bevásárolni küldték a boltba.

Mikor a kislány hazatért, megrakodva mindenféle aprósággal, jókora csomag volt dugva a hóna alá. Alig bírta cipelni.

- Hát ez mi? -- csodálkozott Preglerné.

- Egy néni adta, hogy hozzam haza, édesanyám meg fog neki örülni.

- Ki volt az a néni?

- Öreg volt, meg zsidó volt... azt is izente, ne mondjuk el senkinek, akkor máskor is kapok.

Gyermekeknek való nyári kelme volt a csomagban, jó pár rőf, meg egy fejre való selyemkendő is.

Preglerné megörült az ajándéknak. Az erszény után, nem is csodálkozott rajta, szinte természetesnek találta már az ilyen kellemes meglepetéseket.

- Hát ehhez mit szólsz, Sebasztián? Pregler bácsi megint titokzatosan mosolygott.

- El kell ezt is fogadni... Nagy gazemberek a zsidók!

Preglerné pattogni kezdett.

- Hallod-e Sebasztián, a tegnapi részegségedet nem vetettem szemedre, de azt mondom, ne szidd a zsidókat...!

- Ne?

Pregler bácsi most már nem mosolygott, hanem hangosan kacagott.

- De ne ám!

- Nohát akkor bent is vagyunk már az egyenesben! Igazad van Káti, ezentúl nem szidom őket...,
én is így terveltem el!

Mikor Pregler bácsi az utálatos bábsütés elől, suttyomban kiodalgott a kapun, hogy valamilyen érdemlegesebb elfoglaltság után nézzen, beleütközött az öreg Schechterbe, aki a sarokkövön üldögélt.

- Takarodsz el innét a házam elől, vén uzsorás -- förmedt rá Pregler bácsi magából kikelve.
-- Nálam már nincs keresnivalótok... hacsaknem az erszényt akarjátok visszazsarolni,
a pajeszes apátokat ide, meg oda...!

A zsidó barátságosan mosolygott.

- Nu, hát megtalálták? Nem akarok én semmit se visszacsinálni, Pregler urat vártam...

- Mit akar tőlem?

- Legyen már egy kicsikét barátságosabb... munkát szeretnék adni, igen jó fizetéssel.
Nu, ne szóljon semmit, amíg meg nem hallgatott...!

- Aha, folytatódik a ,,szerencse farka" -- gondolta Pregler és arcát átfordította a bal oldalra.

Bátorítóan mosolygott.

- Hadd hallom az ajánlatot? Remélem, nem a háza tetejét kellene visszaraknom?
-- Jaj de vicces ember maga Pregler bácsi..., phardon, azt akarom mondani, Pregler úr. Hogy milyen munkát ajánlok? Hát, a zsinagóga udvarát kellene néhanapján söprögetni, phéldául szombaton, amikor a zsidó nem dolgozhatik, meg aztán egy kis ezt-azt, kis khüldözgetés, meg miegymás....
nem volna fárasztó! Szeretnénk, hogy a mi kedves Pregler bácsink gondthalanul élhetne!

- Nem is tudtam, hogy ennyire szeretnek...!

- Dehogyisnem szeretjük! Szóval, ezért kapna egy kis pénzt egy kis bort is vagy pálinkát,
ha a pálinkát netán jobban kedvelné... a gyerekeknek is egy kis sütemény, meg ruhácska,
aztán a libákat is mind maga kapná meg, akiket tréflire vág a sakter. Úgy élhetne akár egy gróf. Nu, elfogadja? ... bolond volna, ha nem!

Alkalmazás a zsinagógában... bejutás az oroszlán barlangjába? Itt a kitűnő alkalom, hogy nyomára juthasson mindannak, ami érdekli, anélkül, hogy gyanússá válnék.

Mit csinál a ,,jó" kutya, ha a tolvaj bejön az udvarra? -- Megharapja, kikergeti!
-- És mit csipái az ,,ügyes" kutya hasonló esetben? -- Farkcsóválva megy a tolvaj elé, hogy ez minél biztonságosabban érezze magát, s a kellő pillanatban csap le rá, elfogja s el nem ereszti többé, míg a házigazda, az igazságszolgáltatás rá nem teszi kezét.

Ilyesféleképpen füstölgött magában -Pregler bácsi, miközben tiszta véletlenségből arca ijesztő jobb oldalára fordult át, amitől a zsidó megrettent.

- Thán el akarja finom ajánlatunkat útisítani, ajvé, csak nem lesz ilyen meggondolatlan... maga a nekhünk való ember, erélyes, megbízható, becsületes... mi pedig bőségesen jutalmazzukh, nem lesz panasza!

Az ügyes ember, aki a másikat be akarja csapni, a megvesztegető ajánlatot mohón kapja el. Ez a jó politika!

- Dehogyis útisítom el, eszembe sincs.... elfogadom! Csak épp azt a tíz forintot szeretném előbb viszontlátni, amit borravalónak adtak, aztán -- másnap ,,behajtották" rajtam. Tudja-e Schechter úr -- azért úr, mert most már a gazdám! -- tudja-e, hogy az nekem nagyon fájt, mert arról a pénzről Káti nem tudott?

- Hát csak ez legyen a baj, kedves. Pregler... véletlenül van nálam egy ilyen khis összegecske...

- Úgy-e, hogy ,,kis összegecske"? kapott a szón Pregler bácsi.

- Nagy khotya maga Pregler! -- mosolygott sunyin a zsidó és kotorászott a mellényzsebében.

- De még milyen nagy kutya...! hagyta rá Pregler.

- No jól van jó, itt a tíz forint, meg egy forinthocska ráadás, de Pregler bácsi, befogni a szájacskát...
thodja, mire gondolok!

- Esküszöm a próféta szakállára, hogy nem láttam és nem is fogok látni semmit.. most pedig menjünk a sakterhoz, hátha van már egy tréfli liba...!

XII. A tetemrehívás.

A temetés napján nagyon feszült volt a hangulat.

A katonákat felbőszítette az őket gyanúsító mendemonda. Nehezteltek a polgárságra.
Ezek viszont sanda szemmel néztek rájuk.

Keményfyt kimondhatatlanul bosszantotta ez a fordulat.

Haragudott a polgárságra, mert hajladozik, mint szélben a nád és neheztelt a tanácsra is, hogy hirtelen ilyen engedékeny lett a zsidókkal.

Szigorú erkölcsű katona létére, a tanács pálfordulását mutatós ruhába öltöztetett

megvesztegetés következményének minősítette.

Dacosan, összeszorított ajkakkal állt a ravatalnál. Hosszasan nézte a halottat, mintha tőle várna felvilágosítást, ki volt a gyilkosa?

Egy-egy suttogás megütötte füleit: -- A katonák voltak!

Ilyenkor arca idegesen megrándult, keze ökölbe szorult.

A nép a kápolna előtti térségen sorakozott fala gyászszertartáshoz. Megjelent a tanács és a katonák is kivonultak.

Eljöttek a zsidók is. A tegnapi alázatosságnak nyoma sem látszott rajtuk. Önhitten, szinte hivalkodva nézdegéltek.

Különösen Mendl tetszelgett magának a nyilvánosság elölt, férfiszépségének tudatában.

Mit sem törődve a keresztények meghatottságával, keresztbefont karokkal állt a csoport élén és szemérmetlen módon legeltette szemeit Gundán, aki a kápolna bejáratánál támaszkodott a falnak.

- Valóban gyönyörű teremtés ez a Gunda, a Salamon fiú felesége! -- mondta félhangosan és jelentőségteljesen pislantott a rabbira, aki megértően viszonozta a pillantást.

A kápolnában tartózkodókat kellemetlen szorongó előérzet tartotta fogva.

A szemek a mélyen lesújtott özvegyre tapadtak. A szegény asszony sápadtan, kínzottan térdelt a ravatalnál.

Könnyeit már mind elsírta, üres tekintettel bámult maga elé a semmibe. Néha ijesztő láng lobbant a szemében, a szenvedés, a tehetetlenség, a gyűlölet és a bosszúvágy rémítő villanása.
Reggel óta a kitörni készülő elmezavar tünetei mutatkoztak a szerencsétlen asszonyon.

A váratlan, nagy csapás felőrölte gyenge idegrendszerét és a fájdalom megbontotta lelki összhangját. Betegesen kuszált gondolatok bontogatták elméje tisztaságát.

Alig két éve, hogy férjhez ment. Tiszta szerelem kapcsolta urához, nagy megértésben és zavartalan boldogságban éltek egymással. Az ura volt egész világa. S most a gyilkos kezek egycsapósra mindent megsemmisítettek.

A körülálló úriasszonyok aggódva lesik minden mozdulatát, segíteni készen, ha netalán megtörténne, amitől félni lehet, hogy a szegény megháborodik.

A férfiak arcán szánakozó részvét ül, de haragjuk, mely tegnap még a zsidók ellen lobogott, kiengesztelődött.

A lelkészre várakozó csöndben, most mintha élet osonna az özvegy arcára. Tekintete érdeklődve végigsiklik a városi urakon, ezeknek megilletődött, de egyébként indulatmentes arcán.

A közönyös megalkuvásnak ez a képe belévetődik az özvegy háborgó lelkébe és magasra szítja a méltatlankodás lángját.

- Hát ezek között már egy sincs, aki a gyilkosságot megbosszulni akarná? Ennyire közönyössé tette őket az igazságszolgáltatás kötelessége iránt a zsidók pénze, aranya...? Óh, te csúnya érdekvilág!

Tekintete megakad Keményfy kapitányon.

Dacosan, fenyegetően áll a ravatalnál. Erélyes férfiasságában az özvegy hasonlónak látja öt egy antik istenhez, aki lángostorával lecsapni készül a bűnösre.

Benne bízott elejétől fogva, mert ő különb, mint a többi. Őt nem lehet elkápráztatni, őt nem lehet megvásárolni! Ő az a kőszikla, ahol bizonyosan hajótörést szenved a zsidó ármánykodások
és fondorlatok feketeszínű bárkája! Olyan erős, annyira férfi, hogy az aljasság tán még környékezni sem meri őt ...!

Hammerné réveteg tekintete rátéved a kapitányról a csábos zsidónő, Gunda alakjára. Félig visszafordul feléje és feszülten nézi.

Gunda a kápolnaajtó közelében dülöngél a falhoz. Felemelt karjait kacéran a tarkója mögé kulcsolta, kirívóan ringatja magát, mintha nem is temetésen, hanem tivornyán volna. Átszellemülten, ittas sóvárgással, merően néz a kapitányra, mintha bűvölni akarná.

Ezek láttára Hammerné meggyötrött lelkében felviharzik az indulat, a gyűlölet fojtogató,
észbontó irtózatos hullámverése.

- Hát még őt is szeretnék letéríteni, elcsábítani a becsület útjáról? Ahol a zsidó arany hatástalan,
lépjen sorompóba a zsidó asszony... ez a csábos lényű, céda személy? Isten... Isten...!

Felsikolt. Hangja rémítően szakít a csendbe. A körülállók ereiben megfagy a vér.

Felpattan, megragadja az egyik gyertyatartót és sikongatva rohan Gundának.

-Te kígyó.., te aljas... te átkozott! Alig bírják lefogni.

Kiszakítja magát, a kapitányhoz rohan és leveti magát előtte a földre.

- Ugye, te nem vagy megvásárolható, te nem hiszel az álnokoknak, akik ezt az életet orvul kioltották?!

Fetreng, sikoltoz, haját tépi, tombol. Teljes erővel kitört rajta az elmekór.
Segítségére rohannak, hogy kárt ne tehessen magában.
A kapitány, akinek leginkább engedelmeskedik, gyengéd erőszakkal kituszkolja őt
a kápolnából, csitítja, nyugtatja és mellette marad, míg szűnő félben a roham. Aztán átadja a szerencsétlen nőt a felcsernek és az asszonyoknak ápolásra. Elvezetik.

A zsidók elölt kell elhaladniok. Ideérve újból kitör a roham, a szerencsétlen ismét tombolni kezd.

- Ti gyilkosok... ők voltak... a zsidók, a zsidók! Hazudnak, ne higgyetek nekik... én látom,
hogy ők voltak...!

Alig lehet megfékezni, hogy nekik ne rohanjon.

Az izgalmas jelenet mélyen megrendítette az egész gyászoló közönséget.

A XVI. század emberének a titokzatosság iránt fogékony lelke, Isten ujját vélte látni az elmeháborodott asszony nyilatkozatában.

- A háborodottak világosabban látnak! -- A szegény eszeveszett, túlvilági sugallatra a zsidókat tartja ura gyilkosainak és nem a katonákat!

Hát kik a gyilkosok, a zsidók, vagy a katonák?

A tömeg mind hangosabban zajlik.

- Nem engedjük eltemetni Hammert, előbb istenítéletet követelünk... Hívjanak tetemre mindenkit,
aki gyanús!

A tömeg zajgása, mintha hirtelen elhatározásra bírta volna a kapitányt.

Kemény, férfias kiállással lép a kápolna feljárat kőpárkányára, megcsörrenti kardját,
tekintete fenyegetően siklik végig a tömegen és megakad a zsidókon.

Mintha a bosszú angyala jelent volna meg, aki átveszi az ítélet szavát, a tömeg megcsendesül.

- A király nevében! -- szólal meg dörgő hangon Keményfy. -- Én Keményfy László, királyné őfelsége,
Mária kapitánya, szavamra és lelkemre fogadom, nem nyugszom addig,
amíg a gyilkos -- bárki légyen is az, -- méltó büntetését el nem veszi! Előkerítem a föld alól is!

- Istenítéletet! Istenítéletet! -- zúgja rá a tömeg.

- Úgy van! Az áldozat ravatalához, tetemre hívok mindenkit, a polgármestertől le az utolsó zsellérig, magamat is és valamennyi katonámat, hogy a bosszúálló Isten képében, sebe vérének
a megindulásával maga a halott fedezze fel gyilkosát! Ezért a király nevében parancsalom,
hogy sorban, valamennyi testület járuljon a ravatalhoz, hadd lássuk, köztük rejtőzik-e a gyilkos?

Riadót fúvatott.

- Előre hát... , ítéljen maga az Isten! -- Gyerünk! Hadd lássuk! -- mozdult meg a tömeg.

Hideg mereven feküdt koporsójában a halott. Feltakart mellén nyitva tátongott a seb, rajta a megaludt vérrel.

Keményfy elsőnek, egymagában lépett a halotthoz. A seb néma maradt.

Nyomban utána a katonák vonultak el a ravatal előtt. Egyenkint a vitézek. Be a főkapun, ki az oldalajtón.

A seb hallgatott.

A kapitány kihirdette az eredményt: -- Álnok és hazug, ki a katonákat gyanúsítja. Az istenítélet mentesítette őket.

A zsidók nyugtalankodtak.

- Keresztény babona! Tiltakozni kellene ellene, -- súgta a rabbi vejének.

Bár Mendl is szorongott, igyekezett a többieket megnyugtatni.

- Butaság az egész, nem kell megijed. ni... Túl kell esnünk rajta, hátha éppen ezzel nyerünk?! No meg aztán, hátha valami váratlan közbejön amíg ránk kerül a sor. Nem kell tholakodni!

- Nagyon igazad van, Izi, mindig utolsónak hagyják a zsidók, miért ne legyen most is utolsó?

A mozgó sokaság tolta volna őket előre. -- Thessék, thessék, a keresztényeket illeti mindig az elsőbbség ... aztán mi következünk! Szerényen, legutoljára!

S valóban szerencséjük volt, a váratlan bekövetkezett.

Iván Mihály polgármesterrel az élén, a városi tanács járult a ravatalhoz.

Keményfy fürkészte az arcokat s tekintete egy feltűnően sápadt, izgatott arcon tapadt meg.

Jeckel Tamás, tanácsjegyző, Hannenkamp veje, Borbála férje, alig bírta leplezni belső felindulását, titkos félelmét. Mintha húzódozott volna a halottól. De amikor észrevette, hogy a kapitány őt figyeli, megemberelte magát és a tanácsurak közé vegyülve ő is odajárult a koporsóhoz.

Ebben a pillanatban a megdöbbenés és rémület szele süvített a lelkekbe. Megszólalt a halott, mert a sebből pirosan kibuggyant a vér!

A tanácsurak e váratlan esemény ijesztő csendjében, megdermedve bámultak egymásra. Néhányan rémülten buktak térdre, hogy imában keressenek védelmet a közelükben ólálkodó gonosz veszedelmei ellen.

- Szűz Mária anyánk és minden szentek oltalmazzatok bennünket...!

A kápolnaajtónál valaki elkiáltotta magát:

- Vérzik a halott!

A csodálkozás izgalmas moraja, végig hömpölygött a tömegen.

- A halott rávallott gyilkosára! Az emberek kiáltozva kérdezgették: -- Ki állt a ravatalnál, mikor a seb vérzése megindult? Ki a gyilkos?

A kapitány kilépett a feljárat párkányára és kihirdette az istenítélet bizonyságát.

- A mindenható Isten ujjmutatása szerint a gyilkos a városi tanács soraiban van! E vádoló szavakra nagy zűrzavar keletkezett. Az egész polgárságot páni félelem fogta el.

A zsidók is adták a megriadtat, titokban azonban összemosolyogtak.

- Nu, was háb ich gesógt, mindennek el khell várni a végét?! -- jegyezte meg elégedetten Mendl Izi.

XIII. Komor időben is nyílnak virágok.

Jeckel jegyző felesége, Hannenkamp tanácsúr idősebbik leánya: Borbála, elmélázva, szomorúan üldögélt a lugasban. Körülötte nyíló orgonabokrok illatoztak.

Kézimunkáját ölébe ejtette és révetegen bámult maga elé.

Alig több húsz évesnél, nyúlánk, szép szőke asszony. Bájos arcának mosolygós, életvidám alapvonásaira egy bágyadt kedvetlenség, szinte fásult közöny árnyékfátyola borul mint akinek lelkéből kiröppent az ifjúság könnyed pillangója, mint akit az élet csalódása meggyötört.

Most is nehéz sóhaj fakadt ki szívéből. -- Istenem, mit szólna hozzá az én drága jó apám, ha megtudná, hogy mennyit sírok, amikor egyedül vagyok?!

Gyermekkorára gondolt, gondtalan boldogságára a szülői házban.

Lelki szemei előtt leperegnek a mint kedves emlékei. Felelevenednek azok a képek is, mikor környezete hajtogatni kezdte, hogy ő már maholnap férjhez menendő nagy leány...

Történetünk korában a fiatal leánynak kevés szabadsága volt, jóformán semmi. Pillanatra sem maradhatott anyai felügyelet nélkül, még ábrándjait, gondolatait is szigorúan ellenőrizték.

Önálló véleményalkotásról szó sem lehetett, még életpórja megválasztásánál sem őt illette a döntés.

A leánytól, mikor férjhez akarták adni, inkább csak a forma kedvéért kérdezték: szereted-e, akarod-e?

A legtöbb esetben, több-kevesebb bőbeszédűséggel így szóltak hozná a szülök: -- Íme, ez az ifjú legény megtisztelte házunkat, feleségül kért téged, mi megfelelőnek találjuk öt, anyagilag is, emberileg is hozzád illik: tehát hozná mégy, ő lesz a férjed!

A szegény leány, -- mégha netalán voltak is titkos ábrándjai, vágyai -- önmegadással tudomásul vette szülői határozatát és ezentúl, kötelességszerűen úgy tekintette a kérőt, mint akit Isten fellebbezhetetlenül rendelt neki élete párjának, urának és parancsolójának.

A leány csak akkor, kivételesen nyilváníthatott véleményt, mikor a szülők valami okból röstellték a nekik sem tetsző kérőnek választ adni. Ilyenkor szíves-örömest hivatkoztak a szerelemre, hogy így, meg úgy, nem szabad erőszakolni a leányt, ha már egyszer szíve másfelé vonzza öt.

Hannenkamp tanácsnok uramnak kedvére való volt a fiatal Jeckel. Szeretetreméltó, kedves ifjúnak találta, aki jómódú családbál való, máris tanácsjegyző és a hivatalnoki pályán sokra viheti. Készségesen adta belegyezését, mikor Borbálát megkérte.

Borbálának volt egy régi álomképe: egy gyermekkori pajtás kedves emléke élt lelke mélyért, akihez ábrándos, szép, tiszta szerelem fűzte. A fiú korán elkerült a városból, katonának állott, a király szolgálatában.

A hadimesterség vagy dicsőséget hoz az egyénnek, -- vagy halált. Egy napon hírül hozták, hogy a gyermekkori pajtás vitézlő harcban hősi halált halt, nincs többé.

Megbízható hírnök hozta a gyászos hírt, aki a szeretett ifjút halálosan megsebesülve saját szemeivel látta lefordulni a lóról, ami igaz is volt.

Szegény Borbálának a sok sírástól majdhogy kiapadt a gyönyörűséges, szép két szeme!

Az idő a veszteség okozta nagy fájdalmát enyhíteni alig-alig tudta, de képes volt arra, hogy Borbála csalódott szívébe jövendő élete iránt a fásultság és közöny bágyadt érzelmeit belelopja.

A szülök kívánták, hogy Jeckel felesége legyen.

Borbála, noha nem szerette a jegyzőt és balsejtelmekkel teli előérzet is kínozta vergődő, álmatlan éjszakákon át, beletörődött a változhatatlanba és engedelmeskedett a szülői akaratnak.

Ameddig lehetett, halogatta a kézfogót, később az esküvőt is, de végre mégis Jeckel felesége lett.

Azzal a komoly elhatározással lépett férje hajlékába, hogy bár szerelem nélkül is, becsületes magyar asszonyhoz illően, odaadó, önfeláldozó, hűséges élettársa lesz neki, és mindenben teljesíteni fogja hitvesi kötelességét.

A mostoha élet többet követelt tőle, mint a szerelemnélküli házasság nagy, asszonyi áldozatát. Minden tekintetben csalódott férje egyéniségében, legfőképpen tiszta jellemében, ami egy önfeláldozó, kötelességtudó feleség számára a legelbírhatatlanabb teher.

Szerelem nélkül kálvária minden házasság melynek keresztjét asszonyi megadással hurcolni lehet: de megbecsülés nélkül valóságas pokol, melynek csak tövise és siralmas könnye van!

Borbálának kétszeresen nehéz volt sir kerületlen házasságának csalódásait tűrni, mert szülei iránti szeretete, kik Jeckelt a tisztesség, becsület és kötelességtudás mintaképének vélték, arra késztette, hogy némán, türelemmel elhallgassa előttük bánatát, nehogy fájdalmat okozzon ezeknek az aranylelkű, jóhiszemű embereknek, a keserű valóság feltárásával.

Erős lélekkel, martyr megadással viselte élete keresztjét. A sors azonban még keserűbb pilulát is nyeletett vele.

A gyermekkori ideál halálhíre tévesnek bizonyult. Egy napon, Keményfy László viruló egészségben, dicsőségesen tért meg szülővárosába lovasai élén, mint Mária királyné kedvelt, kiváltságolt kapitánya.

A szegény asszony sivár világába most már bujtogatva, lázítva tolakodott a gondolat, hogy milyen más lett volna az élet ennek a másik, igazi férfinak az oldalán, akihez ugyan eltemetett, de soha el nem múló, tiszta, igaz szerelem fűzi.

- Hej, de nehéz így az élet, tán jobb volna, nem lenni!...

Jeckelék háza a Fegyvertár utcában, a belvárosban, közvetlenül szomszédos volt a Keményfy házzal, melynek frontja ki a várkerületi sétányra szolgált.

Mindkét ház, mint általában akkor ezen a tájon valamennyi, ki az utcára emeletes volt. Hátul, a tágas udvar végén, lépcső vezetett fel a kertbe, mely bástyakert lévén, jócskán az utcák szintje fölött, emeletnyi magasságban csatlakozott a házak hátulsó falához. Olyan függőkert féle, szép, gondozott virágoskertek!

A kertoldalról a házak alacsony földszíntereknek látszottak, innét közvetlenül az emeletre lehetett bejárni.

Jeckel és Keményfy kertje háttal feküdtek egymásnak, élősövény határolta őket, úgyhogy át is lehetett bújni egyik kertből a másikba.

Borbála a lugasból átlátott a kapitány portájára.

Merengéséből vidám hangok riasztották fel.

A ház felől fürtös hajú, lihegő fiatal leányka, Borbála húga: Mártha ugrándozott a lugashoz, csicseregve, dalolgatva, nevetgélve.

Szelesen levetette magát az egyik kerti székbe.

- Otthon megint pöröltek velem csacsogta jókedvűen.

- Apus mindenáron komoly hölgynek szeretne már látni. Bosszankodott, hagy kikacagtam a komolykodó hivatalos mumusokat... A Szent Mihály bástyán valami szörnyű dolog történhetett a zsidókkal. A nemes tanács a zsidók pártját fogta s emiatt összerúgták a patkót a kapitánnyal. Apus is neheztel rá, mert állítólag kipellengérezte a városi urakat...!

Borbála érdeklődve tette le hímzését.

- Miért pellengérezte ki őket?

- Mit tudom én, nem értek az ilyenekhez, de valami nagy baj lehet! Elbiggyesztette száját.

- Különben is, ha megtette, jól tette, tudja ő mi kell és mi nem... Ezt állítottam otthon is. Összeszidtak érte, pöröltek, erre elszaladtam... és most itt vagyok, ragyogok!

A tizenhatévesek pajzánsága ragyogott az arcán. Hízelkedve bújt nénje ölébe.

- Cirógass úgy, mint mikor kicsi voltam!

Borbála kedveskedve babrált a dús, gesztenyeszínű fürtök között. Mártha pedig csacsogott.

- Gyönyörű kezed van, fehér, mint az alabástrom... szép is vagy, nagyon szép, sokkal szebb, mint én... az én orrom csúnya, nyerges, a tied szép sima, előkelő, te vagy a legszebb nő a világon... aki téged szeret, nagyon szerethet...!

- Bohó gyermek!

Mártha élvezte a simogatást és trillázott.

Hirtelen megkérdezte:

- Ugye csínos ember a kapitány? Te, komoly Boriska, milyennek találod öt? Ugye te is szereted?

Az asszony vérvörösre pirult.

- Hogyan kérdezhetsz ilyen csacsiságot?

- Miért ne? Ő igazi férfi, nemes, önzetlen, kemény... olyan kemény, mint az acél! Ha férfi volnék, olyan szeretnék lenni, mint amilyen ő ... kár, hogy nem férfinak születtem...!

Talpra ugrott, haját lesimította, hátul összefogta és méltóságos arcot vágott.

- Ugye szép férfi lennék... ezzel e Mátyás király orral?

Borbála mosolygott.

- És kétségtelenül komoly is!

- Oh, éppenséggel tudnék komoly lenni... de arra ráérek, nyolcvanéves koromban!

Fontoskodva magyarázgatta, miért felesleges a komolyság:

- Amíg a fiatal hölgyet tacskónak tartják, több mindenféle szabad, ami később tilos... nem igaz?

Csacsogása hirtelen elakadt.

A szomszéd kertben észrevette Keményfyt. Időközben jött ki a házból és most rózsafáit ápolgatta.

Mártha szempillantás alatt átbujt hozzá a kerítésen és előtte termett.

Szertartásosan meghajolt.

- Vitéz kapitány úrnak jelentem alássan, itt vagyok!

Nyakába ugrott, megforgatta.

- Ejnye adta kisasszonykája! -- tette a szigorút a kapitány. Morcos arcot színlelt. -- Ugyan ne tetesse magát, úgyis tudom nem bánja. Ma már egyszer úgyis megszidtak magáért!

Tovább forgatta a katonát.

- Mártha, Mártha, nem illik! -- hallatszott a nővére figyelmeztetése a szomszédból. A szeleverdi kissé megcsendesedett.

- Nohát, ha nem illik, jöjjön át Boriskához, igazoljuk magunkat!

Kezénél fogva húzta a kapitányt a kerítés felé.

- Bújjon át!

- Megállj te csöppség, üres kézzel nem mehetek! -- mondta Keményfy.

Leszakított egy feslő pünkösdi rózsát, aztán mindketten átbújtak a kerítésen. Keményfy a virágot Borbálának nyújtotta.

- Férjes asszony ugyan nem fogadhat el idegenföl virágot, de mi nem vagyunk egymásnak idegenek. Hát a régi barátság és Mártha kedvéért!

Borbála elfogadta, hajába tűztea virágot. Hálás pillantással jutalmazta a kapitány figyelmét.

A társalgás vontatottan indult. A rejtett bánat, melyet éles szeme az asszony arcán észrevett, a kapitányt lehangolta. Mártha hiába mesterkedett, hogy felvidítsa őket.

- Mi történt ma reggel kigyelmed és a tanács között? Mártha említette... -- kérdezte Borbála.

- Szomorú dolgok, kemény harc az igazságért, -- felelte Keményfy és elmondta a történteket, nem többet, sem kevesebbet, mint amennyit az illendő válasz követelt.

- Ilyenekről az uram nekem nem beszél. Csak azt tudtam, ma volt a temetés. Az uram akarta, hogy itthon maradjak. Szerettem volna virágot vinni, vigasztalni a szerencsétlen Hammernét. Az uram nem akarta, hogy érdeklődjem utána...

,,Az uram" és megint ,,az uram!" Panaszosan hangzott, mint egy lenyűgözött lélek lázongása zsarnoka ellen.

Kedvetlen borongás fátyolozott le rájuk, mintha nem is virágos tavasz, hanem felhőterhes, szürke ősz lenne.

Még Mártha is elcsendesedett. Ártatlan szíve aggodalommal telt meg. Bizonytalan sejtés kínozta.

Borbálához simult. Hirtelen kifakadt: -- Boriskám édes, te boldogtalan vagy?! Ez az áruló szó megfosztotta az asszonyt önuralmától. Sírva fakadt. Keményfy és Mártha megilletődve nézték.

Mikor Borbála végre mégis erőt vett magán, letörölve könnyeit meleg közvetlenséggel kérte:

- Közöttünk maradjon, örök titok...!

A kapitány bensőségesen szorította meg az asszony kezét.

- Bátorság és kitartás...!

Aztán mintha még akart volna valamit mondani, de elharapta a szót.

Borbála hálásan, hosszasan nézett a férfi szemébe. Lelkük tiszta, szent izenettel kapcsolódott össze.

Mártha figyelte őket és a pillantás, melyet váltottak, szomorú csalódásként szakadt érzékeny leányszívére.

Úgy érezte, hogy ábrándjai egy csapásra romba dőltek. Álmai elszálltak és elillant belőle a. gyermekes, játékos kedv... hirtelen megkomolyodott.

Mikor a kapitány nemsokára rá elbúcsúzott, Mártha szokása ellenére, pajkosság nélkül, kimérten köszönt el tőle.

Otthon szobájába zárkózott és csalódottan sírt.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu IX. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1098
  • e Hét: 4053
  • e Hónap: 15204
  • e Év: 280419
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.