Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Lányi Sarolta versei
  2016-09-04 18:00:32, vasárnap
 
 







Lányi Sarolta versei


Lányi Sarolta (teljes nevén: Lányi Sarolta Erzsébet Fausztina, írói álnevei: Lenke Sári, Levele Zsolt) (Székesfehérvár, 1891. június 6. - Budapest, 1975. november 10.) magyar költő, műfordító, pedagógus


Kevés olyan költőnk van, akinek hosszú költői pályáján annyi küzdelem jutott osztályrészül, mint Lányi Saroltának. Ady Endre és nemzedéke ifjabb társaként kezdte pályáját, versei 1912-től jelentek meg a Nyugatban. Költőtársai és kritikusai nagy elismeréssel nyilatkoztak róla: ,,A világirodalomban kevés az olyan lírikus, akinek minden szava a szív egyenes idézete" - írta róla Füst Milán, pontosan jellemezve ,,líraiságát" - azt az akkor még szokatlan bátorságot és szenvedélyes kitárulkozást, amellyel Lányi Sarolta indulásakor a fiatal lány viharzó érzelmeiről, később a női lélek ,,csendes válságai"-ról beszélt, csak Kaffka Margithoz mérhető, kíméletlen őszinteséggel.
Hangjának tisztaságához, közvetlenségéhez később is hű maradt, bár új témái, a háború, a forradalom, a szocializmusért vívott harc szenvedélyes állásfoglalásra késztették, s új költői távlatokat nyitottak előtte. Kevesen bizonyították nála meggyőzőbben, hogy a bensőséges asszonyi lírával jól összefér a határozott politikai mondanivaló.
Igazi költői kiteljesedéséhez a hazaérkezés élménye segítette. Abban, ahogyan ma gondjairól, örömeiről beszél, ahogyan szeretett élettársát siratja, vagy bölcs rezignációval tudomásul veszi a megfellebbezhetetlen öregséget, lírájának igazi természetét és értékét fedezheti fel az olvasó.


moly.hu. /Lányi Sarolta: Feledni kár/







AKI EL NEM ALSZIK...


A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.

Jaj annak, aki el nem alszik...
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul...







ALÁZATOSSÁG


Üzend meg valami fáradt felhővel
Vagy szellővel:
Élek-e még?

Mert én már elfeledtem ezt is, mindent,
Ami elment.
Én is mennék.

Hogyha éltem, - pedig éltem! - benned éltem.
Szegény éltem
Most elpihen.

Szerettem is. Bizony mondom, téged mindég.
Ha nem hinnéd,
Vágd ki szívem.

Tenéked ott mindörökre trónusod van,
Úr vagy ottan,
Én bús cseléd.

Már nem tudom, üzend meg egy felhővel
Vagy szellővel:
Élek-e még?







AZ ALKONYATI VENDÉG


Beköszöntem az életedbe:
Jó estét! - szóltam csendesen,
Bocsánatkérőn, ijedezve.

Jó estét! - ó, de nem tudtam soha,
Igazában hogy jó-e néked
A hallgatag esték bús sora.

Hátha hiába, hiába kívánom,
Mi is volna jó néked rajtam,
Szegény, félőnvíg esti lányon?

Estédbe kopogó késő vendéged,
Bús esti lepkéd mért vagyok?
Miért kell sírva szeretnem téged?

Valami nyáron, valami kertben,
Valami lány, ki nem én voltam,
Belekacagott életedbe.

Pompás ifjúságod reggelén
Vidám jóreggelt mást kívánt néked,
Nem én:

Bús esti lepke, késő vendéged.







AMIKOR EL KELL VÁLNI


Őszi bús virágaimmal,
sürű sóhajtásaimmal
koszorúzom a fejedet,
mikor nem vagyok teveled.

Sóhajvirágos, koszorús fődet
körüllengi a fájdalom,
amikor el kell válni tőled
utánad sírva száll dalom.

Szegény szemem csak rádtekintő
szivemmel is téged kivánlak,
de gőgös sorsunk nemet int
s reményem zöldje egyre bágyad.

A nappalom halálos álom
s az éjjel élő, éber bánat...
...Sóhajvirággal koszorúzlak
és sírok, sírok teutánad.







AZ ANYA DALOL I.


Halvány, halvány a szerelem,
már nem vakítja a szemem,
már nem tombol a szívemen,
elcsöndesült a szerelem.

Elcsöndesült az élet is,
elszenderül a lélek is,
ha nem rezzenti lombos ág,
ha múldoklik az ifjúság.

Múló öröm, dús pillanat
álomvilágból villanat
ragyog felém, - de nem nekem:
neked ragyogjon gyermekem.


AZ ANYA DALOL II.


Őnála nincsen kedvesebb
nincs boldogítóbb, jobb, se szebb,

Enyém ő, mint enyém e szem,
amivel őt nézem, lesem.

Ha drága szája rámnevet,
felejtem sok bús évemet.

Ha feje nyugszik mellemen,
jöhetnek ezren ellenem.

Belőlem él ő, benne én
egyek vagyunk mi, ő, meg én.

Halvány, halvány a szerelem,
egyetlen fény: a gyermekem.


AZ ANYA DALOL III.


A képe: alma, piros és kerek,
nevető szemű, áldott kisgyerek.

Mindannál szebb, mit eddig szépnek láttam
képekben, színben, álomban, virágban.

Csak nézem mindig szomjas szemmel,
körülölelem a szívemmel.

Érezze mindég ezt a meleget:
a szívemét, hogy ne legyen beteg.

Rossz soha ne érje, nem engedem én, nem,
inkább a világ minden rosszát rámidézem.

Ide mind: átok, sóhaj, szenvedés,
bűn és betegség - nekem mind kevés.

Bánat, nyomor mind mind szívembe ásson,
csak őt, őt soha búsnak ne lássam.

Kitakart szívvel elébe állok,
úgy őrzöm szent pilláján az álmot.

Álmában mosolyra hasad az ajka:
az életem ott csüng, ott remeg rajta.







APÁM

I.

Elvitte tavaszi kedvem
egy tavasznap hajnalán,
elvitte az ifjúságom
az én fiatal Apám.

Fiatalabb most is, mint én,
kérdőbb, hívőbb, melegebb...
azt mondják, hogy sírba tették,
én nem hiszem. Nem lehet!

Nem hallottam a harangszót,
nem láttam a ravaltalt,
nem hiszem, mert nem akarom,
a hir kaján szava csalt.

Olyan messze estem tőle,
mint élőtől a halott,
és úgy érzem: Ő az élő
s a sírban én porladok.

II.

Nem. Nem halt meg. Hisz bennem énekel
az élete. Szerény és csöndes dal. Övé volt.
Nem harcos, új rivalgás, de szívnek halk harangszó,
a szomoruság hangnemében hangzó.

Nagyságos értelemmel világon átzendülő
harsabb melódiák harsoghatnak kevélyen.
- Ő bennem énekel s mostmár mindig helyettem,
mióta kedvnek, hévnek, szónak szegénye lettem.

III.

A nagyvilágnak énekes vak koldusa,
ki magyarul dalol. Ki hallja meg?
s a magyar hályog ha oszlik szemén,
csodálkozik - és elhallgat szegény.

A rámszakadt, riadt nagy némaságban
szemem lehunyom ujra, néha, most is...
és halkan felsóhajt a régi bánat
és hallom muzsikálni az Apámat.







BÚBAN VIRÍTÓ TITOK


Csak az én két vállam hordja súlyát
csak az én mellem viselje búját
viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.
Csak nekem dús, nagy ez a kis utca
és áldott százszor az aszfalt.
Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad
ruhád súrolt sok barna házfalat
s e nő, ki szembe jő velem
úgy mosolyog, mint aki Téged látott
- nedves és nagyra nyílt szemekkel.
Látod, pedig őt nem fűti szerelem.

Csak én hordozom arcod itt benn
csak nekem vagy Te minden, minden!
S Tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget
mit szemed rám égetett
hordom fájósan, boldogan, titokban...







BÚCSÚ A HOLDVILÁGTÓL


A hold rámnéz és meg sem ismer.
Az arcom változott talán,
Azóta, hogy őnéki adtam
Ezer bolondos éjszakám.

Már nem kisér a régi hóbort,
Amellyel lényem tele volt,
Mikor szivembe szúrta tőrét
A tündökletes telehold.

Nem nézem fájón, félelemmel
Ezüstös arcát éjfelen
S szerelmes, csábos, kósza fénye
Nem játszik többet én velem.

Remegve és halvány reménnyel
Szemem tükrében nem kutat,
Mert már tudom, hogy messze sem jó
És nem csábítnak új utak.

Tudom, hogy nem kell messze mennem,
Mert mindenütt magam vagyok
S közelből szürke sár a csillag,
Mely messziről fénylik, ragyog.

Sokat sírtam, sokat tanúltam,
És minden új nap megrabolt
Hideg lidércláng már a múltam
És sáros csillag már a hold.







BÚS TRÉFÁLKOZÁS


Jól hallottam? Azt mondtad, hogy szeretsz?
Csak nem gondolod, hogy elhiszem?
Szeretnél? Ó, ó! De hiszen
Már el is köszönsz. Az idő leint
És én magam leszek megint.
Megint magam hajózom
Hullámzó tündértómon,
Tengerszemén a szerelemnek,
Mely kicsiny, de mély
S mélyében leskel a veszély,
Ha jő az éj s a szél beszél;
Szeretsz? De én megint magam vagyok
S mint elhagyott halott
Kit senki, senki nem virraszt
Fölérez, éled újra bennem
Szerelmem;
Sikong és te nem hallod azt.
Nem hallod azt se meg soha
Mikor szólítlak, hívlak, vágylak,
Nevedtől hangos a szoba
Ahol a sóhajtásaim tanyáznak.
Szeretsz, azt mondod? De lásd
Álmomba se kísérsz el
Múlt éjjel megcsókoltuk egymást
S te erre sem emlékszel.







CICA-VERS


Szép macskám, szép ijesztő
Szemed szemembe ásod,
Titokzatos barátnőm
Oly bölcs a hallgatásod.

Úgy ülsz, mint egy királynő
Palást a bőröd, bársony.
És látsz csukott szemeddel,
Ülvén büszkén, sugárzón.



Titok vagy, néma bölcsem
Tudó, ravaszdi macska.
Félek, mig hallgatsz bölcsen: -
Rajtam mulatsz magadba.







EGY LEVÉLRŐL


Feküdjek akkor fekete párnán,
Fekete selyem legyen a párnám.

Felettem valaki fáklyát tartson,
Fesse aranyra viaszos arcom.

Feküdjek árván fekete párnán,
Zizegő selyem legyen a párnám.

A Halál csöndbe, lopva jőjjön be,
Várjon a Halál halotti csöndbe.

Várjon a Halál. Valaki föláll.
Kezébe levél. Várjon a Halál.

Erőtlen kezem föl se bontsa,
Szemem a könyet ontsa, ontsa.

Könyező szemem ne is lássa,
Szívem érezze: az ő írása.

Szívem se verjen soká azután,
Haljak meg csöndben aznap délután.

Nyugat 1910







AZ ELSŐ MOSOLY


Reggelre megtérek ide melléd
onnan, a csodákkal kövezett idegen útról
amiről nyelvem regélni tudatlan
s tollam is gyenge, -

megtérek ide reggelre melléd
nesztelen. Testem megrándulva halk sóhajban
fogadja be a messze járt utast, a lelket,
s feléd fordul e földre vissza még nem vénült orcám

hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent
s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből,
mit magammal elhozhattam orozva néked onnan,
hol még erdőnyi terem belőle,

- vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt,
első mosolyát a bús valóság nappalának
s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan
s tollam is gyönge.







A GONOSZ


Erős vagyok, kevélymagamban.
Sok szép titok leszakadt rólam.
Nincsen már könnyem. S a szélbe szórtam
bolond remény aranyporát.

A Gonosz, ki úr a világon,
reámlehelt s fölkent a bűnnel,
- bús árnyék: régi létem, tűnj el! -
én leszek a világnak rossza.







HAJNALI ELÉGIA


Madárzengés, hajókürt, távol induló élet...
A magány börtönében a búra fölérez a lélek.
Hajnali ég az ablakon túl opálosan dereng.
A szív beteg beszédét szomjan issza a csend.

Hajnali csend! ezer neszből szüremlő enyhe szender,
a mellett duzzasztó sírás benne kitörni nem mer...
...A könny az éjnek gyermeke, hajnalban halkan elmén.
Hajnalban élni kezd a múlt az ég opálszín selymén.







HARAG


Ma már hideg van. Elsáppadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?
Megállt a lég és gőgös-hűvösen
állnak a fák.
Tegnap kuszán, napittasan remegtek...

Tegnap kuszán, napittasan remegtem én is.
Arcomon izzott a nyári rozsda:
veríték, vér és szerelem.
Ma már hideg van. Elsáppadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

S most nem vagy itt, hogy látnád: felmagasúltam,
miként hegyi hó, tiszta vagyok s hideg
s oly szépen gőgös, ha te nem vagy itt,
mozdulatlan orcám hűs opálját
nem dúlja fel, nem marja fel
veríték, vér és szerelem.
Hideg, nehéz haragpáncél borít,
most nem hajolna forró, vágyas ívben
a csókodig - lelketlen érc a testem.

Ma már hideg van. Elsáppadt az élet,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

Ma nem vagy itt. Im elküldöm neked
a haragom.
Nagyon szenvedj.
Mint én.
Akarom.







HÓPEHELY


Nevetve nézek most vidám szemekbe
... Ki látta régen év bánataim,
Szelíden elment fájva s már feledve...

Hideg mosolyba mártott ajkaim
Fagyos beszéd jegétől hervadoznak,
Már nem hevülnek hév szók harcain.

A sok sötét, kegyetlen, téli rossz nap
Szívemnek száz reményét vitte el.
Reménytelen vagyok s mindegyre rosszabb.

S mégis... ha egyszer egy név rám lehel,
Egész hideg, kevély valóm elolvad,
Mint forró szájra hullott hópehely...







HÍD


Hidat ácsoltam, szögeztem hévvel
Hazug igékből
Versek szomorú, szegény diszével.

Hidat akartam, mely hozzád vezet
Szerelem hídját
Hívó, szédítő mélységek felett.

A fája hazugság, oszlopa bűn
Dallal ékitem
Érted épitem buzgón, egyre, hűn.

De jaj, ha összedül és engemet:
Bús rímek ácsát
A borzalomörvény eltemet!







IDŐZAVAR


Ha unod a jelenvalóságot
és benne saját jelenlétedet,
hagyd itt mostani magadat
s vele az unott napokat.
Fordulj vissza, s bujj éveid mögé,
gondolj arra, mit egykor megértél
s meg is értettél. Az volt neked
az átélnivaló s
megbékéltél vele. Az életed
néha lebegés volt a dolgok felett,
máskor meg marakodás a sorssal,
mígnem beleájultál a Semmibe.
Elrendezni emlékeid, sajnos, nem tudod.
Ha feltúrnád fiókjaid
s bennük a lomtömeget -
beleőrülnél. Hogy is tudnál ott
valamit megtalálni?
Emlékezem:
mindig rendetlen voltál kiskorodban is...
Ezt józanul mérlegelve
nevelési szempontból
szeretnék a kezedre ütni,
te haszontalan rossz gyerek...
Most mit tegyek?
Hiszen ez az én kezem!







KI TALÁL MEG?


Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordúlna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?







A LÁNY NEVE


Homokba írja nevét a lány
És él és vár és várva él halálig.

Virág, mit öntöz, idegen virág.
Élete hamar halottra válik.

Délután kóbor felhőbe bámul,
Ha szólnak hozzá, - majdnem elájul.

A hangja hazugság, a könye viasz,
Bűn és dicsőség: - nem tudja mi az.

Venni se bátor, adnia sincs mit
S mégis bolondúl őrzi a kincsit.

Nem tud vidáman előremenni,
Kicsikét lépdel s a nyoma: semmi.

Homokba írja nevét a lány,
Elfújja a szél, elmossa a bánat,

S nem tapisgálnak nyomába soha
Jövendő, kicsike gyereklábak.







KÖNYTELEN, MERT BŰN A BÁNAT


Elsötétűlt életemnek napja vagy te mostan,
Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben,
Egyedűl vagy, csodacsillag, megsötétűlt éjjelemben,
Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.

Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben...
Minden elment mostanáig, ifjuságom, az is indúl.
Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl?
Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.

Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad.
Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmi sem kell.
Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel,
Könytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.







LITÁNIA


Ó éjszakáim hajnala,
Ó, álmaim őrangyala,
Te könnyes szemmel nevető,
Te szűzi szívvel szerető,
Te mindig engem pártoló,
Te soha el nem pártoló,
Vigasztaló és ápoló,
Te jó, te hű, te jó!
Mivel telnek napjaid?
Tán öntözöd virágaid?
Tán nyűtt ruhákat foltozol,
És éjente sikoltozol,
Az éjbe tép a sikolyod,
Reggelre elszáll mosolyod,
És elboronganak szelíd,
Bánatos szép szemöldeid.
A hajad, mint az őszi est,
Amit a hold ezüstre fest,
A lépted zeng, mint a zene,
Mintha a padló csengene.
Ha küszködök, ha vétkezem,
A kezedre emlékezem,
Mért nem vagyok most is veled,
Lázas, nyöszörgő kisdeded?
Fejem öledbe hajtanám,
Fehér kezed omolna rám
És mondanám, mint hajdanán:
Anyám, anyám! édesanyám!







MAGASAN


Már ide nem jön senki utánam,
már magasan vagyok és egyedül,
itt csak a nap néz rőt-rideg arccal
árva szívembe.

Jó hogy idáig bírtam erővel
rab aki voltam a Gond szigetén,
szárnytalanul, nehezen, de azért is:
megszabadultam.

Rossz napok átkát végre lerázom,
elfeledem keserű italát,
száz szilaj emlék szégyene már nem
égeti orcám.

Szép a magasban, fellegek útján
tiszta sugárban, a lét sudarán,
föld zsivaját nem hallani, semmit
őrületéből.

Igy kusza felhő bús horizonton
még magasan vagyok és egyedül
Jaj, ha lehullok... könny legyek akkor
kedvesem arcán.







MEGTANULOK ÍGY IS ÉLNI


Lassan megtanulok így is élni,
ilyen békülten, hallgatag.
Balgatag, aki tovább verekszik,
ha az erője elapad.

Ifjúságomnak tágranyílt szemét
mostan félőn a földnek szegzem.
Szebben éltem: harcoltam eddig.
Ma már alig hogy lélekzem.

Ó vézna, törpe, maradék élet
a pompás pazarlás után!
utána a dühös veszélynek
kullog e lomha lét sután.

Kis okon sírás, oktalan öröm,
két áhított szem alamizsna-lángja,
lángja-vesztett lélek... beéred-e ezzel,
nagy élet elűzött királylánya?







MINDEGY


Most már jöhetne régen várt uram.
- Erős úr, mégis lágyszavú, szelíd
És én megérzem, hogyha közelít.

Hogy ily korán kidőltem, fáj ugyan,
De eljön ő, a jó vigasz fia,
Fáradt szemem le kell csókolnia.

Ő el fog szenderítni szép szavakkal.
E reszkető térd végre elpihen
S egy hűs tenyér békíti meg szívem.

A lámpa égjen s álljon néma ajkkal
Fölöttem Ő. Ó, már mindegy nekem:
Halálom lesz-e Ő, vagy Kedvesem.

Nyugat 1912







MUSICA


I. Adagio

Az alkonyatban alszik a terász
S az őszi csönd fülembe citeráz...

A levegő ma friss, finom, de füstös,
Mert föld felé búsúl most mind a kémény.
Vagy tán egy máglya búpernyéje füstöz
A messzi égen mély biborban égvén, -

S megdíszesítve kinccsel, bájjal, ékkel
E messze máglyán szép Nyárasszony ég el.


II. Tempo di menuetto

Zenét, zenét a kisleánynak!

Ne vágyjon rá hiába,
Már táncra áll a lába
S kis ifjak mellette várnak.

Zenét, zenét a kisleánynak!

Orcája rózsa, rózsavánkos,
Lejtős a zsenge válla
S a szeme láng s a haja szálldos.

Zenét! Már indul, meg nem állja...

Nyugodtan várni rossz sokáig
S a földhöz rúgja friss bokáit
Mint vad csikóka, csöppnyi táltos.

Sóhajba lobban szenvedélye:

Ó, hogyha szólna csengve már most
A tánc szeles, szilaj zenéje.
Csak jönne, zengne már feléje!

De most, hamar, amíg nem álmos.


III. Allegro molto

Bolond öröm,
Mohón töröm
Le láncaid lakatját.
Én is megyek.
Bolond legyek
Én is egyszer. Szaladj hát!

Boldog vagyok,
Szemem ragyog.
Öröm, repülj velem most.
Egyszer élünk,
Majd, ha félünk,
Meghalunk tán, de nem most.

Repülj velem
Vészen, szelen,
Megoldoztam láncodat...
Öröm, vigyázz!
Már ránk vigyáz,
A Bánat már gáncsot ad.

Várja vesztem...
...Jaj, elestem!
Ne hagyj prédának élve,
Vágtass, rohanj
Örömlovam
Velem a semmiségbe!







NAGYON CSENDES SZERENÁD


Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.







NAPJAIM


Már nem hívom, sírom vissza többet
bús köddé foszlott ifjúságom.
Ködös volt mindég, színtelen,
fojtó, sötét füst volt a lángom.
Öngyilkos voltam, gyenge, gyáva
ennen hitemnek gyilkosa
mindennel megkínált az élet
s nem adtam magamat oda.
Nem röppentem fel acélszárnyon
a dicsőségnek magasába
lidércnyomokban sem lihegtem
az élet mézes mocsarába.
Pedig nekem is volt lidércem:
két nagy, komor lángú sötét szem,
mely üldözött száz éber éjen -
tilos vendégem, drága vétkem -
de lángunk nem forrt egybe mégsem,
én csak magamban égtem, égtem...
Most már tudom, szegényen éltem,
ó én sóhajos szegénységem!

Mért nem voltál velem te, mért nem?

Mért nem te szórtál Végzetem,
kinek adatott életem,
ifjúságomba bíbort, titkot és tüzet?
Világ szegénye voltam - nélküled.







NEM TIÉD AZ AKARAT...


Kedves! ha gondolsz rám, ha rám feledkezel,
ha írsz, vagy szemed betűsoron cikázik
éber gondok közt, ásító unalomban,
asszonyszemekből, férfibeszédben,
nevetve, sírva, alva és ébren
körülölel és rád ragyog
egy emlék, ami én vagyok.

Kedves! fogadj el, haraggal el ne kergess,
ne bánd, ha néha hozzám küld a lángod,
ne lázongj daccal érte. Nem tiéd
az akarat, felém mi hajlít, sem az emlék,
mely aranyköddel felhőzi be kerted,
hol vágyvirágok fájva fakadnak. . .

Én akarom ezt. Én akarlak.








NYÁRFA


Fölöttem nyájas nyárfa súg
Fülembe méla verseket ...
Halkan homályba hág az út
Titokba, lassan este lett.

Ó, drága nyár, ezüstös végig
Lombod, mint lelkem, reszket,
Költő vagy és fölérsz az égig
S búmat az égre fested.

Nyugat 1912










NYOMOM VESZETT


Nyomom veszett a hóban, porban, sárban.
Elengedett a föld.Végre fölötte jártam
Jég tiszta levegőben.
Magasba vittem a gyászt,
A haragot, a kínt,
A megpróbáltatást,
Értelmes hűséget,
Balga lázadást.

Mire volt jó? Kellett-e szenvedésem
És szenvedélyes jobbat-akarásom?
Tudni akartam: van-e jogom élni,
Ha nem segítek, nem javítok a világon?
Jaj, nem tudom... Vagy más igen, csak én nem?

De soha nem féltem.
Ez minden tudományom.







OLEUM SACRUM


Tudod, ami fáj bennem, rajtam, nékem
S tudod, ami jó van szegény kis életemben
Azt mind miattad érzem, vérzem, élem.

Nehézlegű, halálhideg utakra mentem,
- - Álom, álom volt, most emlékezem...
S akkor, mint égi láng, jöttél te szemben.

Elbirtokoltad s tartottad kezem.
Kézen vezettél, gyenge gyermeket,
Békés mezőkön, boldog réteken.

Hogy elmegyek most, sok sebemre szent kenet,
Balzsam legyen, örök, igaz vigasz
A legdrágább olaj nekem: neved.







ÓHAJTOZÁS AZ ELMENT ÉV UTÁN


Itt ült vagy félszáz héten át
A nagy madár, a vad madár
De felrepült riadva már.

Kevély szemével égbe lát
Szivárványos a tolla mind
Ezerszín szárnya rámsuhint

Ó nagy madár, gyors évmadár,
Ó boldog ó év, drága múltam!
Elé marasztva mért nem hulltam?

S hogy felrepült riadva már,
Szárnyára mért nem kaptam én is,
Hisz tolla fénye az enyém is.

A boldogság emléke ül
A tollán: szép aranypor.
De elrepült, már fennrepül...

Ó mért nem én is akkor?







RÁOLVASÁS


Beteg légy. Árva, csüggeteg,
Álmatlanul ki hajszol álmokat,
Kit élő nem keres, halál se látogat.
Légy megalázott bús beteg.
Ó, nem sokáig. Csak ép, míg megérted
A messziből belédzenélő bánatot:
A délutánba búsongó harangét,
Mely néma perceidnek bájt adott,
Távolba görgő tompa kocsineszt,
Titkon, sietve jött... Talán teérted,
Szép zengő bálba elvitt volna téged,
Dióhéjadta, vertarany ruhába...
De nem mehetsz, mert még szegény beteg vagy,
Beteg, szerelmes csalfa kis sugárba,
Mely bús szobádba huncutúl betéved,
Amíg szivedben szomjas vágyad éget,
Halálnak harmatát pilládra hintvén...

...Hűs sírba sírva vágyó légy te. Mint én.

Nyugat 1912







A REMÉNYTELENSÉG FOKÁN


Nagyon szeretni volna jó ma
Beleülni a szerelembe:
A felvirágozott hajóba.

Evezni szépen messze, messze
Szelíd örömhullámokon
S a szívem szikrás vágy epessze.

Hullám hűsítse homlokom
S talán ki kéne kötni este
Távol lilázó partokon.

Téged szeretni volna jó...
De nem te vársz a messzi parton,
De nincs remény, de nincs hajó.

Nyugat 1912







RÓLA S VÉGÜL MAGAMRÓL

Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékúton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.

Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belül botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?







SZÁZARCÚ SZERELEM


Ez is csak szerelem, ez a halvány, lerongyolt
s ez mind: a könnyek, vánszorgó türelem,
a vérszegény száj és a torz mosolygás.

Ó e mosolytól milyen messze fénylik
testvére, a szivárványos derü!
Pedig az Ő ecsetje fösti ezt is,

kié a boldog ajkak ízes mosolyát:
a Szerelem jön ólmos gondruhában
az ifjú arca búbetüket írni,

és jön, szemében gyilkos villanással,
a pallosán fölrémlik a boszú...
s ha már sehol reménység sem világol,

eljön, mint a halovány halál.







A SZEMÉRŐL


Az arcodat már elfeledtem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.

Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.

Nyugat 1911







SZENTIMENTÁLIS LEVÉL


Ezen a tikkadt alkonyon
magára gondolok szünetlen,
s valami régi lángolás
lobot vet újra a szívemben.
Régi vágyam írom le mostan
- tudom, hogy érte kinevet:
Ó kedvesem, írjon nekem
egy szép, szerelmes levelet.

Csodálkozik most biztosan,
hisz közöttünk ez nincs divatban,
sosem kívántam, hogy magát
felékesítse énmiattam.
De ma oly érzelmes az este,
a fán sírnak a levelek...
A propos! Kérem, úgy-e ír
egy bús szerelmes levelet?

Ez ósdi forma, ócska rímek
furcsán eshetnek a fülének.
Tíz év előtt, ha jól emlékszem,
akkor zönghetett így az ének,
tíz év előtt a jó vidéken
így verselni még lehetett....
Elmúlt divat.... Írjon nekem
lelkes szerelmes levelet.

Akkortájban ha ismerem,
ilyenformán írok magának,
s húszéves szívét megzilálja
a rímbe-rejtett ifjú bánat.
Fölserkent vágyam lányos-árván
szállong most is a feje felett...
Akkor nem írt... most írja meg
azt a szerelmes levelet.

Felejtse el, hogy nagyra nőttünk
s tavaszunk hervadóra vált,
s fejünk felett sötét felhőben
sok bús madár - bús óra szállt,
hogy mostan rossz időket élünk,
ezer baj üldöz, fenyeget,
felejtse el - írjon nekem
gyöngéd szerelmes levelet.

Talán már elfeledte azt is,
mint ostromolt rég - másokat;
hisz régi párok, mint mi ketten
nem turbékolnak már sokat.
Én nem tértem még napirendre
ma sem a szerelmünk felett.
Hazudjon hát! Írjon nekem
lázas szerelmes levelet.

Vigasztalóm, éltem világa,
jobb részem, pajzsom, kedvesem!
Szeszély volt - elmúlt! Tudja rólam,
hogy hazug szó nem kell nekem.
De most, hogy nincs itt, maga nélkül
a szívem fázik, didereg...
Melengetőül, úgy-e, ír majd
egy akármilyen levelet?







SZÍVED SEBÉT FIGYELD


Szegény vagy és örökre senki.
Éhes szemeddel habzsolod a másét.
Kifosztott koldus, rongyod sem takar már.
De te csak élj, mert szép és jó az élet.

Hogyis ne volna jó. Hisz ölik egymást
A százfejű föld minden homlokán
Az életért, mert olyan édes, ölnek.
S meghalnak ők, mert másnak jó az élet.

De szép is ám. Csak meg ne lesd a titkát,
Mivel kendőzi arca pusztaságát:
A véred az és minden jobb reményed.
Csak élj, szegény te, szép piros az élet.

Csak tűrd s ne bánjad lassú pusztulásod.
Szíved sebét figyeld s fürteidnek őszét.
Agyad falán ha őrület kopogtat,
Mondd, hogy "Szabad!" s mondd: szép és jó az élet.







TAVASZ SZÓL:


Leány, derekad mért remegő,
Mint fiatal fa, amit a szél ráz?
Szemed beborúltan el hova méláz?

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,
Kék ereken át hadd tüzesítse véred,
Ne félj, ha perzsel, ne bánd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,
Mert tart az örökkön, rozsda se sérti
És, amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljő érted a férfi,
Ahogy itt állasz, kipirúlva, szűzen,
Add oda, add oda, add oda szádat.







UNALOM


Már tudom a törvényt,
abban, ami vélem történt és nem történt.
Itt belül, a lélek legmélyében érzem,
azért idegen szem ide be ne nézzen.

Már közel az Este...
...saslódó vágyamat kósza nyíl sebezte.
Egyetlenegy szónak bennemaradt mérge,
vergődik a vágy már: halál szele érte.

Érte fáj e szív ma.
a vágyból talán uj életkedvet szívna,
de így renyhe búja béna céltalanság,
összesorvad benne ami fiatalság.

Jaj fiatalságom,
mérgezett illatú fekete virágom!
mért nem öntöz téged szerelem esője?
boldog hófehérre válna szirmod tőle.

Haldoklik a kertem...
...Ó, ez a sok bús vers hova vezet engem?...
Tántorog a lábam, már érzem az örvényt.
És semmise történt. És semmise történt.







UTOLSÓ ÜDVÖZLET

I.

Már nem hazám a holdas messzeség
hol fényivó sötét virágok hajladoztak
s komorfejű fák égigmeredve
az éjszakában titkaim susogták.

Már nincsen titkom. Rég nem üzenem
a csillagoknak földi szívem üdvét,
keservét sem kiáltom bús panasszal,
harsány zokszóval föl a magas égnek.

Kiégett mind és megvakult a csillag,
a puszta menny rideg magasban ásit,
s amelyben annyit fürdött fájó lelkem:
a dal ezüstpatakja megfagyott.

II.

Kedves virágok, ne feledjetek,
holdfényes álmok, áldott hajnalok:
ábrándjaim szivárványos csapatja,
költőtök voltam és most meghalok.

Én sírtam hűs öledben holdas éj
és én merengtem reggel a csalitban
s nem volt fénylő harmatcsepp oly parányi,
mit akkor szemmel-szívvel föl nem ittam.

Enyém volt minden s én a Mindené,
a fénnyel voltam titkos szerelemben
táncoltam félős örvények fölött
s a golgotára is dalolva mentem.

Szivek tüzeltek, arcok színesedtek,
forró dalomra szemek könnyesedtek...
Virágok, álmok, holdak, hajnalok
tőlem elmúltak, - én már meghalok.







VADASKERTBEN


Dúsan zöldel az erdő,
Érik a mag már.
Vígan csobban a csermely,
Szélin a vad vár.
Párját várja a vad,
Vágyva elébe szalad.
Itt közelembe leszállhat
És nem fél a madárhad.

Nem fél tőlem az őz sem.
Zöld gyöp az ágyam,
Szoknyám szélit a langy szél
Lengeti lágyan.
Fekszem a lombok alatt,
Perzsel, csókol a nap.
Lustán, súlytalan élek.
Boldog a vágytalan élet.

Nyugat 1913







VALAMI HALK VIRULÁST


Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!







VÁROK, VÁROK, VÁROK

I.

Várok, várok, várok,
mindig ujra, mindig szívszakadva
s mindig Egyet: téged.
Jaj, mind elhagytak gondolatjaim,
az elpártolt gazdag barátok,
elmentek mind az Egy vezér után:
utánad.
Velem csak egy maradt: a bánat,
az örök-beteg eleven érzést
fájó mérges tűkkel karcoló
gonosz beszédű gonosz orvos.
Ó szegény kiterített meztelenül remegő lelkem
neszelj föl, ébredj, gonosz orvosod üzd el:
valahol elindúl édesen ismerős levegő-hullám,
a láthatatlan harsonás
vidám illatzenét tülűlve,
jön, jön, jelenti drága jöttét
az Egy vezérnek,
ki visszahozza gazdag gondolatjaim
s hozza szivében szivem örömét.

II.

Várok, várok, várok...
vár az ablak, függönymellel sóhajtó,
vár a küszöb, a kilincs s az ajtó.

Vár a lépcső és lent vár a lift,
repüljön könnyen, gyorsan teveled:
vár az «eresz alatt» az emelet.

Vár a boldog szegény magasban
sötétben szunnyadó előszoba:
majd földeríti lelkem mosolya.

Rádvár s kitárúl otthonod:
komoly derüvel némán köszöntnek
a zongora, a képek és a könyvek.

Mindennap áldlak és köszönlek
hogy ezt az ajtót mindig megtalálod
s nem véted el soha - légy érte áldott!







VERS


I.

Nem ismerhetsz te engem. Nem tudod,
Hogy hajam hullámzó, barna erdő
- A sátorában megpihenni jó -
És néha zúg, mint szélbe lengő
Nagy aranybrokát lobogó.

És nem tudod,
Hogy a szemem örvénylő, mély titok,
Mely az arcod ünnepelve rejti,
Zöldfátyolos, aranyló tükörében
Nem ismersz önmagadra. Nem tudod,
Hogy lelkemben éled egyik éltedet.

II.

A másik? Az te vagy, magad, egészben.
Amit akarva téssz s amit szeretsz,
A lényed harcbarendelt katonái:
Pompázatos gondolatsereged
Mely szókat ád tolladra s ajkaidra,
Mely gonddal szítja vágyaid kohóját
S ambícióid tornyát építi.
E szép és bátor gondolatcsapat
Mindent elédbe visz, öledbe visz,
A miről azt álmodtad: Akarom.
...Csak engem nem hurcolt még prédaként
A trónusodhoz harcossereged,
A bánat árva szobrát: engemet,
Ki könnyben könnyen adná át magát
Uram, a te kezedre. Bús kezesnek.

De oh, engem még sohasem akartál.

III.

És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás öröm, remény nekem.
De nem tudod és én sem tudhatom,
Hogy baktató, fakó évek során
Nem únom-é meg majd várásodat?
Nem zúzom-é be gyilkos unalomból
Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?
S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból
Nem tépem-é ki szálankint hajam,
Reménytelen dühvel a szélbe szórva
Foszlányait a brokátlobogónak?


Lányi Sarolta: Vers

Link








VERS POSTHUME


A sáppadtságom nem világít.
Nem fogják tudni, hogy ki járt itt.

Piroslott orcám, eltakartam.
Nem fogják tudni, mit akartam.

Nem keresték a könyem kútját.
És hogy dacoltam, azt se tudják.

Hiába mégse éltem. Voltam.
Majd észrevesznek, hűlten, holtan.

Nyugat 1912







VERSEK A TAVASZ FOGADÁSÁRA

I.

Lustán kóvályog tollam a papiron
A neved, mely szivem tavában úszkál
Kirajzolom merengve és leírom.

Gyerekdeden cirkalmazott neved
Gyerekkoromba ifjít ujra vissza
Gyereköröm, mely ujra rám nevet.

Egy égve-égő, rejtve-lopva írt név
Az volt akkor a szerelem maga.

Oh drága kor! Hogy vissza int még
A gyerekségem tavaszos szaga!...

II.

A télből kiáltok hozzád, oh tavasz.

Fagyott hótól göröngyös még az aszfalt
Hidegben didergők göröngyös útja
A nők prémekbe' fáznak, a hajuk havas...
Te messze rejtező gyönyör, oh most halld
E csüggedt szív jajját. Ki tudja
Bevárom-é a jöttöd, szép király,
Barátja boldogoknak?
A tél, az élet s lelkem... Ha a sok nap,
Mi még felém tart, a napcsapat,
Csupa rém, kisértet s nem tudom
Mi leng ijesztőn a leplük alatt?

A régi, leányos, fájós reménység
Skáláz szivemben egy árva huron:
Ha ez a tavasz
Gyönyörübb lenne, letipróbb, vadabb...
Lerészegítne valami dac
Lennék szilaj, széltől-zilált, szabad,
Lihegő, boldog mámoros lány
Kiszaladnék a fűszagú tavaszba...

Magamat a világból eloroznám.

III.

Már itt van. Már hiába minden. Megfogott.
Agyamban röpköd, cikázik
Szivemre ül és kocsikázik
S elkezdődik a régi robot
A régi láz
Meghajszol, bánt és megaláz
Mert az igája Mindenki Igája
Ezernyi lánc, ezernyi gálya
Vár a szegény tavaszrabokra
Engem is elvisz a sodra
Én is lerázom
Szép szomorúságom, büszke magányom
Oh szégyen! - itten mindenki pajtás
Egy a mosoly és egy a sóhajtás
Az én gőgös, nagy, szent keservem
Csak közvitéz a Bánatseregben
S a nagy kacajfolyammal összefoly
A számra tévedt, úri, szűz mosoly.
Jaj, hogy megaláz
A Mindenki Láza, a tavaszi láz!
Már itt van. Már hiába minden. Megfogott.

És mégis, milyen egyedül vagyok!

IV.

Örökre egyedül van
Ki tavasszal egyedül van.

Vidám uccára ne menjen ki,
Ha kezét nem becézi senki.

Ne lásson füvet, fát, napot,
Ha kit édesse elhagyott.

Tavaszillatok drága súlya,
Ha egyedül jár, - földre gyúrja.

Tapogatózik tétovázva,
Ha szerelem nem űzi lázba.

Ne lásson füvet, fát, napot,
Ha kit édesse elhagyott.

Nyugat 1911







VÉTKEIM


Szem, te égő, mámoros,
hiába perzseltél belém, -
elfelejtelek.

Száj, te álnok, vágyboros,
hiába reszkettél felém, -
elfelejtelek.

Szó, te lágy, te drága rossz,
hiába unszoltál: igen? -
elfelejtelek.

Hang, te bűnös, bársonyos,
hiába verted föl szívem, -
elfelejtelek.

Te szem, te száj, te szó, te hang:
én vétkeim! Jaj, mit tegyek?
elfelejtselek?







VIRÁG-ILLAT-EMLÉK


A szívem ma, mint egy ravatal,
Olyan virágos, bánatos.
Mint egy virág, olyan ma szívem...
...Valaki jön és rátapos.

Tán rózsa volt, piros és drága:
Vérző szerelem sikolya.
Talán a múltnak ábrándos virága:
Sötét pármai ibolya.

Szende szegfű, vagy buja tubaszál, -
Mindegy már. Lehúllt a porba.
Hiába esd az illatemlék:
Az idő jön és eltiporja.








 
 
0 komment , kategória:  Lányi Sarolta  
Lányi Sarolta: Szentimentális levél
  2013-07-17 22:39:03, szerda
 
 




Lányi Sarolta: Szentimentális levél

Ezen a tikkadt alkonyon
magára gondolok szünetlen,
s valami régi lángolás
lobot vet újra a szívemben.
Régi vágyam írom le mostan
- tudom, hogy érte kinevet:
Ó kedvesem, írjon nekem
egy szép, szerelmes levelet.

Csodálkozik most biztosan,
hisz közöttünk ez nincs divatban,
sosem kívántam, hogy magát
felékesítse énmiattam.
De ma oly érzelmes az este,
a fán sírnak a levelek...
A propos! Kérem, úgy-e ír
egy bús szerelmes levelet?

Ez ósdi forma, ócska rímek
furcsán eshetnek a fülének.
Tíz év előtt, ha jól emlékszem,
akkor zönghetett így az ének,
tíz év előtt a jó vidéken
így verselni még lehetett....
Elmúlt divat.... Írjon nekem
lelkes szerelmes levelet.

Akkortájban ha ismerem,
ilyenformán írok magának,
s húszéves szívét megzilálja
a rímbe-rejtett ifjú bánat.
Fölserkent vágyam lányos-árván
szállong most is a feje felett...
Akkor nem írt... most írja meg
azt a szerelmes levelet.

Felejtse el, hogy nagyra nőttünk
s tavaszunk hervadóra vált,
s fejünk felett sötét felhőben
sok bús madár - bús óra szállt,
hogy mostan rossz időket élünk,
ezer baj üldöz, fenyeget,
felejtse el - írjon nekem
gyöngéd szerelmes levelet.

Talán már elfeledte azt is,
mint ostromolt rég - másokat;
hisz régi párok, mint mi ketten
nem turbékolnak már sokat.
Én nem tértem még napirendre
ma sem a szerelmünk felett.
Hazudjon hát! Írjon nekem
lázas szerelmes levelet.

Vigasztalóm, éltem világa,
jobb részem, pajzsom, kedvesem!
Szeszély volt - elmúlt! Tudja rólam,
hogy hazug szó nem kell nekem.
De most, hogy nincs itt, maga nélkül
a szívem fázik, didereg...
Melengetőül, úgy-e, ír majd
egy akármilyen levelet?








 
 
0 komment , kategória:  Lányi Sarolta  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.