Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu X. rész
  2011-04-11 20:22:57, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu X. rész


XIV. Titkos tanácskozás.

A Zsidó utca legelején, a ghettó első háza a zsinagóga.

Ugyanaz a ,,zsidóház" sötét bejáróval, homályos szögleteivel, titokzatos helyiségeivel, amelyet már ismerünk. éppencsak négyszáz évvel korábbi állapotban, ami azonban lényeges különbséget nem jelent, mert a kemény kőfalak időállók, a piszok és a homály pedig minden korszakban egyforma szokott lenni.

Ott van a hatalmas, ívelt tölgyfakapu, közepén a kicsinyke, ugyancsak ívelt benyíló ajtóval.

Ott van a fedett lépcsőfeljárat, mindjárt a kapu mellett, fel az emeletre.

Ott vannak az udvar kövezetén a sakterolás pirosló vérnyomai, melyeket az új háziszolga, Pregler bácsi hiába söpröget, mosogat, nem tágítanak. Minek is!

Ott van az udvarlépcső alatt a szemétgödör csak éppen vasajtó nincs még rajta, szabadon illatozik.

A pince is ott van a ház alatt, kettős emeletével le a föld alá; ott a ,,Jákob kútja", a titkos falrekeszek, a gyanús zegzugok, vasajtók, limlomok és sötétség, titokzatosság fokozottabb mértékben.

Ott van az udvar végében, a bolthajtások alatt, a libaólak szomszédságában, a sakter ablaknélküli titkos helyisége, ahová csak benfentesek léphetnek be.

Talán még a kövér Riza is ott ül az emeleti ablaknál, mert egy hasonlóan meredő, kövér arc nézegeti Preglert, hogyan tesz-vesz az udvaron.

- Siessen, siessen, kedves Pregler, mert nemsokára kezdődik az imaóra hát egy-kettőre takarodjon! -- sürgeti az egyik vén zsidó.

Erre Pregler bácsi eldobja a seprűt, ahol éppen áll, hóna alá vesz két libát, melyek véres, mocskos tollakkal a sarokba dobva hevertek, megfogdossa a mellüket, elég kövérek-e, elégedettén bólint és kitakarodik a zsidóházból.

- Nu már megy, Pregler? -- kérdi a kapunál egy másik zsidó.

- Hogyne mennék, ha magukban akarnak maradni!

- Elvégezte már a dolgát, tiszta minden?

- Akár a puszta haleső után!

A zsinagóga kapuja előtt pár suhanc ólálkodik. Úgy tesznek, mintha hancúroznának.

Odébb, a saroknál, egy újabb suhanccsoport; mégodébb egy másik. Olyan, mintha valami célból összeköttetésben álló őrségeket alkotnának.

Észrevétlenül jelzik egymásnak, ha valaki jön, jelzik, ha valaki megy.

Még fent a padláson is kidugja valaki a fejét, nézegeti a suhancokat és vizsgálgatja a szomszéd utcákat.

A zsidó vének egymás után, az utcákon közönyösen csellengve és más-más irányból érkeznek a zsinagógába. Imaórára!

Kicsit lődörögnek az udvaron, ezt is, azt is nézegetve, aztán hirtelen beosonnak a metsző titkos helyiségébe. Az ablaknélkülibe!

Mögöttük fariglivel gondosan becsukják az ajtót. Ha új ember érkezik, sajátságosan kopogtatnia kell, mire szézám kinyílik.

A helyiség közepére gyékényt terítettek. A zsidók guggoló helyzetben rá telepszenek.

A sarokba kis, hordozható parázstartó van. Tüzét felszítják, hogy világítson, meg füstöljön is, sűrű, takaró füsttel.

Valahányszor az ajtót kinyitják -- éppen csak annyira, hogy egy ember beszorulhasson a résen -- belülről imaszerű mormogás hallatszik. Ha valaki véletlenül rájuk nyitna, guggoló, hajladozó, tornászó vénekét látna kuksolni a gyékény körül, akik iőöközönkint jajveszékelve, ortodox zsidó szokás szerint ilyen módon végzik esti, közös ájtatosságukat.

Az ajtó közelében, az udvaron az öreg Hündl Mánusch ténfereg. Egy szalmaszálat rág, nézegeti a falakat, az eget. Időközönkint elsétál a kapuig, kitekint. Éppen csak fejét dugja ki, aztán megint eltűnik, s tovább álldogál az udvaron.

Most a kapu elölt hancúrozó suhancok, birkózás közben nekiestek a kapunak. Az öreg Hündl eddig látszólag közönyös arca megélénkül.

Pár gyors lépéssel átszeli az udvart és a pince vasajtajánál terem. Kaftánja zsebéből hatalmas kulcsot vesz ki, mintha véletlenül történnék, megkoppantja vele a vasajtót, beledugja a zárba és nagy erőfeszítéssel kizárja. A rozsdás zár nagyot sikolt.

Ebben a pillanatban Mardochai rabbi fordul be a kapun, apró, gyors lépésekkel Hündlhez siet és mindketten eltűnnek a pincében.

Ugyanekkor az imádkozók közül az öreg Schächter kijön az udvarra. Hangos ima és jajveszékelés hallatszik a mögötte gyorsan bezáródó ajtón át.

Schächter most ugyanagy viselkedik, mint az elébb Hündl. Ő is szalmaszálat rág, nézegeti a falakat, az eget, csakhogy őrhelye a kapunál van és nem az udvarban.

Az udvar üres. A rabbi lakásablakából a merev női arc is eltűnt.

Pár perc múlva megnyikordul a pinceajtó vasszárnya.

Schächternek az orrát megcsiklandozhatta a szalmaszál, melyet rágott, mert hirtelen három hatalmasat tüsszent, mire a suhancok ijedten szaladnak el a kapu közeléből és kissé távolabb hancúroznak.

A kis kapuszárnyat, mely napközben mindig tárva-nyitva szokott lenni, valószínűleg a léghuzat behajtja, sőt be is csattintja. Az egyik suhanc odaszalad, birkózik a kilinccsel. Eltart majd egy percig, míg sikerül neki az ajtószárnyat ismét kitárni.

Ezalatt a pincéből hárman jöttek ki: Hündl, a rabbi, és Mendl Izrael, a zsidóbíró.

Nemcsak kijöttek, hanem gyorsan el is tűntek mindhárman a gyékényes helyiségbe s ott imádkoznak együtt a többiekkel. Schächter most már közvetlenül az ajtó előtt őrködik.

Éberen figyeli a kapubejáratot, az isméi ott hantorozó suhancokat. Keze a gyékényes imahelyiség ajtajának fakilincsén játszadozik, anélkül, hogy azt megzörrentené...

Bent héberül imádkoznak, azaz, hogy az előimádkozó, megfelelő szünetekkel hangosan mondja az imát... a szünetekben pedig, a vének tanácskoznak és Mendl adja az utasításokat.

- Aki megőrzi az ő száját, megtartja önmagát; aki pedig vakmerőképpen felnyitja az ő száját, romlása lészen annak... hangoskodik az előimádkozó.

- Ügyesen cselekedtél e te nemzetedért -- véli a zsidóbíró és szúró szemei Hündlre villannak a füstölő halvány fényében. -- A selyemruhák és az aranykösöntyű, melyekre vágyakozott, a zsinagóga utolsó padjában vannak Malka számára, elviheted neki. Az asszony hiú, hiúságát legyezgetni kell.

- A titok és a hallgatás Izrael erőstornya; mind az élet, mind a halál az ember nyelvének hatalmában vagyon... imádkozott tovább az előimádkozó.

- A puska hol van? -- érdeklődik az egyik vén.

- Ezentúl csak hárman tudjuk a rejtekhelyét, én, a rabbi és Hündl... feleli a zsidóbíró.

- Beleegyezünk -- mormogják a többiek.

Ismét ima következik, mialatt Mendl kaftánjából elővesz egy pergamenttekercset. Hatalmas pecsét függ rajta. A papíron sötét foltok vannak. Vér!

A sötétfoltos okmány láttára borzadály és izgalom vesz erőt a jelenlevőkön és az ima általános jajveszékeléssé erősödik.

Az alsó ijedtséget csakhamar elnyomja a kíváncsiság. Megcsendesedtek és feszülten. várják Mendl felvilágosító szavait.

A legtürelmetlenebb megkockáztatja a kérdést:

- Mit ízen benne a király?

- A tanácsnak jót, nekünk a legrosszabbat: kiűzettettünk, azaz, hogy csak kiüzettetnénk..!

- Égesd el, égesd el! -- követelik mindnyájan.

A nagy izgalomba ismét belevág az előimádkozó:

- Mint a tüz megégeti az erdőt, és mint a láng meggyújtja a hegyeket, aképpen kergesd őket, a mi ellenségeinket, a te szélvészeddel és a te forgószeleddel veszesd eszüket nekik...

- A láng a mi szövetségesünk! mondja a rabbi.

Átveszi Mendltől a királyi okmányt és a füstölőn meggyújtja azt.

Egy darabig lobogó fény világítja a sápadt arcokat aztán szétszórják a pernyét. -- Most már nem tudhat róla senki!

- Mi legyen tovább? Hátha kutatják? -- Mendl utazzék haladéktalanul Budára, vegye meg a tárnokmester jóindulatát, vegyen meg mindenkit, ha kell, akár a királyt is, hagy felejtsék el, mi volt ebben a papirosban -- tanácsolta a rabbi.

Javaslata általános, lelkes helyeslésre talált.

- Már holnap utazzon ..!

- Vigyen magával kétezer aranyat, hogy vonják vissza a rendeletet, ha nem muszájna emlékezni rá..!

- Háromezret vigyen... s ha kevés, ígérjen többet!

- Meg lesz! -- ígérte a zsidóbíró. -- A királynak pénzre van szüksége. Fenyeget a török, katona kell és fegyver. Nándorfehérvár már elesett és a törők elözönlötte a Szerémséget...

- ...és le fogja győzni az országot, mert a főurak nem fegyverkeznek, hanem mulatnak! -- toldotta meg a rabbi.

- A budaiak adjanak nekik több pénzt, hadd dőzsöljenek és ne gondoljanak másra -- gúnyoskodott az egyik öreg. -- Romok között tenyészik a mi hatalmunk!

- Zavart, úgy-úgy, nagyobb felfordulást! -- helyeselték a többiek.

- És itthon mi legyen tovább, rabbileben?

Mardochai torkát köszörülte. -- Kemény dió!

Mendl valósággal ráförmedt apósára. -- Miért lenne kemény? Bátran -- bele kell vágni, mitől félünk, mikor minden sikerül. Azt az acsarkodó kutyát el kell tenni láb alól és kész!

Erre a kemény szóra valamennyien megszeppentek. Általános rémült feljajdulás felelt.

- Elég a vérből, mert felkiált az égre! -- vélte a vének közül a legöregebb.

A többiek is helyeseltek a legvénebbnek. Még a rabbi is rábólintott.

Ez láthatóan bosszantotta Mendlt. Mérgesen mondta:

- Nu hát jó, hagyjátok élni a kapitányt, hadd kösse a nyakatok köré a hurkot. Mert amibe ő egyszer beleharapott, nem engedi ki a fogai közül..! Tán tagadjátok, hogy gyanakszik ránk is, meg a jegyzőre is és nyomoz?

- Ach váij, ach váij, ez sajnos igaz! -- Nu akkor?... Nem kell újból elővenni a puskát, másképp is lehet valakit kiteríteni..!

- Beszélj Mendl!

- Teszem azt, másvalaki végezné el helyettünk.

- Kicsoda?

- Ma délután, alig egy-két órával ezelőtt, a kapitány együtt volt a Jeckelnével a kertben. Átment hozzá és szerelmesen néztek egymásra... mi következik ebből?

Mindnyájan érdeklődve felfigyeltek. Mendl elégedetten vette tudomásul, hogy ismét ura lett a helyzetnek. Műszünettel felcsigázta az érdeklődést.

- Beszélj már no! -- sürgette a rabbi. -- Nu, türelem, türelem... Ugye, mégis csak jó a Mendl Izi a háznál?

- Senki se bántott, csak megijedtünk az elébb!

- Nohát azt mondjátok meg nekem, nem lehet-e valakiben felpiszkálni a féltékenységet... ehhez ért a mi Gundánk ám?!

...Aztán... a jegyző tudja, hogy a kapitány a nyomában van. Tudja jól, hogy vagy szabadul tőle, vagy előbb-utóbb csapdába kerül a róka! A kapitány fojtogató kezébe, onnét pedig számára a hóhérhoz vezet az út.... az árulás büntetése halál!... Értitek már: nem mi, hanem ő?!

- Okos gondolat...- kitűnő eszme! Hhelyeseltek a vének.

Mendl kajánul mosolygott.

- Gunda ismét munkába lép, felpiszkál, semmi több. A megcsalt férj, vagy ha jobban tetszik neki, a megrémült áruló megszabadítja önmagát az egyik, de a legnagyobb, a legveszedelmesebb ellenségétől... és ezzel mi is megszabadultunk tőle. Nem igaz? Egyszerű, mint egy pofon és mi nem csináltunk semmi veszedelmeset!

A javaslatot örömmel fogadták el, a részleteket megtárgyalták és ezzel a tanácskozás véget ért.

A rabbi kinézett a kapun, mire a suhancok fejvesztetten szétszaladtak. Valamennyien. A távolabbiak is.

A vének egyenkint távoztak.

Mánusch, a rabbi és Mendl utoljára maradtak. Schächter a kapunál őrködött még pedig kívül. A léghuzam ismét behajtotta a kiskaput.

Ezalatt hárman eltűntek a pincében és később csak ketten jöttek ki onnét.

Negyedóra múlva Mendl, a Mánusch zsidó házának a kapuján lépett ki, amely ház harmadik szomszédja volt a zsinagógának.

Az utcán szembetalálkozott az estéli imáról hazatérő Mánuschsal. Úgy köszöntötték, mintha már régen nem látták volna egymást.

Senki sem mondta volna, aki így látta őket, hogy együtt voltak az esti imánál!

XV. Egy sikertelen megtorlási kísérlet.

Sopron, mint az ország határszélének a kulcsa, a XVI. század elején a királyi jövedelmek számottevő tényezőjévé vált.

A külhoni kereskedők, akik tömegesen jöttek az országba, áruikat itt vámoltatták el. Ez a vámpénz, harmincad néven, a királyi kincstárba folyt be.

Mária királyné, eljegyzése alkalmával, kétszázezer magyar forintot kapott nagyapjától, Miksa császártól jegyajándékul. Ezért Ulászló király, fia Lajos nevében, évi huszonötezer magyar forint járadékot volt köteles Mária számára biztosítani magyarországi jószágokból.

Így városok és más birtokok jutottak életfogytiglan a királyné birtokába. Sopron városnak, mint só és áruberakodási helynek a jövedelme is őt illette.

Akkor a város környékén a köz- és vagyonbiztonság nem volt a legjobb, mint ahogyan ez olyan helyeken előfordulni szokott, ahol nagyértékű árúk tódulnak össze.

Útonállók és rablócsordák örökös garázdálkodásának meggátlására, melyek nem egyszer magát a várost is veszélyeztették és a polgárságot békés munkájában akadályozták, a királyné katonaságot helyezett a városba. Ennek a fegyveres erőnek persze az a feladata is volt, hogy Sopront minden eshetőségre biztosítsa s királynészámára.

A királyné a csapatok fölötti vezényletet egy soproni születésű, hűségében kipróbált hívére: Keményfy László kapitányra bízta.

A város és a polgárság a királyné katonáit örömmel és hálával fogadta, mert ezek csakhamar rendet teremtettek és a vagyonbiztonság helyreállott.

De éppen azért, mert a katonaság s különösen az erélyes Keményfy jelenléte következtében megszűnt a közvetlen veszély s a régi rablások is feledésbe mentek, viszont a katonaságot a városnak és a polgárságnak kellett eltartani: a soproniak csakhamar ráuntak a dicsőségre.

Mivel rablás most már úgy sincs, a katonaság pedig sok pénzbe kerül, hát ezek Is mehetnének. Ez volna a legolcsóbb!

A nemes városi tanács nagyon neheztelt Keménytyre, hogy a tetemrehívással a nép előtt kipellengérezte öt.

Ezzel bizony tagadhatatlanul megingott irántuk a bizalom és a tisztelet is kisebbedett.

A tanács tekintélyét visszaszerzendő, azzal akarta a polgárság elismerését újból kiérdemelni, hogy a katonai terhek megszüntetését és a katonaság eltávolítását vette tervbe.

A teendők megtárgyalására a tanácsot bizalmas értekezletre hívták össze.

E tanácsülésen a kedélyek rendkívül izgatottak voltak. A zsidó kérdés háttérbe szorult, mintha egyáltalában nem ezek a városvezetők lettek volna azok, akik nemrégiben elkeseredett felirattal fordultak a királyhoz, hogy Sopronból távolítsa el a zsidókat.

A Hammer féle gyilkosság eleinte szóba se került. Mintha a díszes temetéssel végleg elintézték volna az ügyet. A felszólalók egyöntetűen a kapitány és a katonaság ellen dörögtek, hogy így, meg úgy, milyen fölösleges teher jelenlétük a városnak és eltávoztatásuk már csak azért is célszerű volna, mert magatartásuk, különösen Keményfy kíméletlen modora egyenesen veszélyeztetik a város békéjét, nyugalmát.

A tanácsurak túlnyomó többsége helyeselte azt a javaslatot, hogy írjanak Mária királynénak könyörgő levelet, vezényelje el Sopronból katonáit a város nyugalma érdekében. Ittmaradásukra nincs többé szükség; a közbiztonság már helyreállott, a királyné jövedelmeinek biztosítására pedig a tanács hajlandó egyetemleges felelősséget vállalni, ha őfelsége teljesíti alázatos, égetően sürgős kérelmüket.

A felirat elküldését már-már elhatározták, mikor az öreg Hannenkamp tanácsnok szólalt fel.

Szavai bombaként hatottak.

- Érdemes uraim, hát már egyáltalában nem érdekel bennünket, vajon mit felelhetett őfelsége a király arra a könyörgő levelünkre, melyet Istenben boldogult Hammer vitt Ligetfalura?

A meglepett tanácsurak úgy bámultak rá, mintha idegen csillagzatból hullott volna le közéjük.

A méltatlankodás moraja zúgott a tanácsteremben.

- Hát kegyelmed számára most ez a legfontosabb kérdés?

Hannenkamp nem helyeselte a kapitány eljárását, -- de mentől tovább gondolkozott a történteken, annál kevésbé tagadhatta meg a kemény katonától az elismerést, hogy az igazság védelmére cselekedett és még a hatalom birtokosait sem kímélte a dolgok tisztázása érdekében. Az igazság kíméletlenség, kiderítése valakinek feltétlenül fáj, ménkülönben nem is kellene kutatni, maga magától kibújna a zsákból!

Hannenkamp felszólalására Iván polgármester erősen ráncolta homlokát.

- Hivataltestvérem, érdemes és tisztelt tanácsbeli uram, lehet most nekünk fontosabb tárgyalnivalónk, minthogy a szégyenletes sértést, amely rajtunk esett, a nemes tanács gyilkossággal való megvádolását, magunkról lemossuk és a rágalmazót bíráinak adjuk át? Hát lehet-e?

A tanács urai kórusban ismételték a kérdést:

- Hát lehet-e?

Hannenkamp nem hagyta magát megfélemlíteni. Rendületlenül folytatta:

- Érdemes urak, sokszor voltunk már így, hogy méltó haragunkat a zsidók hízelegve alázatos viselkedéssel meg bírták engesztelni... utána azonban mindig megcsalatva éreztük magunkat. Én az igazság érdekében igenis, fontosnak tartom megtudni, mit felelt király őfelsége a város erélyes hangú petíciójára?

A tanácsurak rosszallólag csóválták fejüket. Néhány pisszegés is hallatszott. Hannenkamp nyugodtan ült helyén, karjait a szék támláján nyugtatva. Tekintetét lassan, fürkészve jártatta körül tanácsnoktársain.

Pár pillanatig zavart csend uralkodott. Majd ismét a polgármester szólalt meg.

- Keményfy kapitány nyilvánosan, a néptömeg előtt, gyilkossággal vádolta meg Sopron szabad királyi város tanácsát. Újból kérdem, lehet-e a megtorló lépéseknél fontosabb tárgyalnivalónk?

- Bizony nem lehet! -- helyeselteké az urak.

Ámde Hannenkamp nem osztotta véleményüket. Lassan felállt, hogy nyomatékosabban felelhessen a polgármester kétszer ismételt kérdésére.

Ökölbeszorított két kezével az asztallapra támaszkodott, előrehajolt és így dörögte szavait.

- De igenis, hogy ,,lehet", sőt ez a kötelességünk!

Néhányan izgatottan felugráltak. A polgármester megkongatta az asztali harangot. -- Nyugalmat kérek, uraim! Szinte gúnyosan kérdezte Hannenkamptól:

- Kíváncsivá tett bennünket érdemes társunk, tanácsnok-úr vajon a sértett becsületnél mi lehet előbbrevaló?

Hannenkamp nyugodtan állta a szemrehányó tekintetek pergőtüzét.

- Nagytiszteletű polgármester uram, tekintetes tanács! Tudom, hagy a tanács becsülete az én becsületem is, de sem az önökén, sem az én becsütetemen csorba nem eshetett, mert nem lehet rágalom az, amit maga az Isten ítélt.. A kapitány közhírré tette a halott tanúságtételét, ami igaz, mert a tanács megjelenésekor szemünk láttára megindult a vérzés. Mindnyájan láttuk!... Ember nem láthat bele a mások szívébe. Az istenítélet nem azt mondta, hogy a tanács gyilkolt, csak azt, hogy a gyilkos mi közöttünk van. Kérdem, mer-e az érdemes tanács az Úr szavával szemben mindegyikünkért külön-külön szavatosságot vállalni?

Síri csend követte a súlyos szavakat. A szemek a földre meredtek. Voltak, akik elsápadtak, különösen egy.

Hannenkamp folytatta:

- Ebben a teremben mindig az igazság szavai hangzottak, erre büszkék vagyunk. Most is igazságot kell cselekednünk, amikor kénytelenek vagyunk magunk fölött ítélkezni! Uraim, a legsürgősebb kérdés, amely fölött döntenünk kell, hogy kinek állhatott érdekében a királyi okmány eltüntetése, melyet alázatos feliratunkra Hammer minden bizonnyal magával hozott akár kedvező, akár kedvezőtlen volt a nekünk adott válasz?

Néhányan a tanácsnokok közül láthatóan gondolkozóba estek. Jeckel, városi tanácsjegyző azonban türelmetlenül kiáltott fel:

- Ez a kérdés már el van döntve, a tények a katonaság ellen bizonyítottak. El kell őket távolítani, a városból. mert erőszakosak és a köznyugalmat veszélyeztetik!

Izgalmában valósággal rikoltozott. Mindnyájan meglepetve néztek rá.

- Kedves vőm uram, most már várja meg türelemmel, amíg elmondom mondókámat -- válaszolta Hannenkamp. -- Öreg ember tudja miért beszél!

Az ablakhoz ment és kitárta a tanácsterem azon ablakát, melyen keresztül a fák és házak fölött el lehetett látni az Anger-rétre.

A céhek itt szokták tartani közös gyűléseiket, ha különleges, fontos tárgyalnivalójuk volt. Az ilyen tömegösszejöveteleket ,,szabad gyűléseknek" nevezték. Ritkán fordultak elő. Rendszerint akkor tartották őket, ha a polgárság elégedetlen volt a tanáccsal és változást követelt a városi kormányban.

Így az Anger-réti népgyűlés mindig riadalmat keltett és nagy fejtörést okozott a tanácsnak.

Sűrű tömeg hullámzott most is az Angeron s mikor Hannenkamp, a nyitón ablakon át felhívta a tanács figyelmét a készülő veszedelemre, bizony jócskán elsápadtak az arcok és a tanács urain nagyfokú nyugtalanság vett erőt.

- Mi történik ott?

- Bizony, bizony uraim... a tömeg és a közvélemény hangja percenkint változhatik! Tegnap a város közönsége még tehernek érezte a katonaság jelenlétét, ma már azonban a tanács a legsúlyosabb hibát követné el, ha meghozná az itt tervezett határozatot és a katonaság ellen fordulna. Engem, mint a céhek védnökét és szószólóját, ugyanezen órára tanácskozásra hívtak az Anger-rétre. Önök nagyon jól tudják, hagy a nép gyülekezése az Angeron ősidőktől fogva veszedelmet jelentett a tanácsnak és legtöbbször bukását is okozta.

- S én nem tudok erről a gyülekezésről? -- kiáltotta ingerülten a polgármester.

- Nem az én hibám igentisztelt polgármester uram! Megválasztása alkalmával éppen a tanács kedvezett a népnek azzal, hogy előzetes bejelentés nélküli, szabad gyülekezést engedélyezett a céheknek és a gazdapolgároknak is. Én pedig, mint szószóló, besúgással nem gáncsolhatom el az alkotmányos. jogot...!

A polgármester türelmét vesztve öklével csapott az asztalra:

- Hát dolgozzék a tanácsnok úr mindnyájunk ellen!

Hannenkamp még ezt a sártó kifakadást is higgadtan fogadta. Folytatta mondókáját.

- Nem mentem a gyülekezésre, idejöttem, hogy a tanács ügyét szolgáljam és felvilágosítsam kigyelmeteket egyről-másról, nehogy az indulat jóvátehetetlen cselekedetekre vehessen rá bennünket. A helyzet más, mint amilyennek azok látják, akik a katonaság eltávolítását erőltetik azzal a szándékkal, hogy a polgárságnak kedveskedjenek. A céhek a gyilkossággal változatlanul a zsidókat gyanúsítják és -- sajnos olyan hírek is keringenek, émelyek egyáltalában nem hízelgők a tanácsra!

- Halljuk, halljuk!

- A polgárság mindenekelőtt tisztázva óhajtja látni, mi okozta a tanács pálfordulását? Tegnap még ki akartuk űzni a zsidókat a városból, ma pedig már azzal sem törődünk, mit felelt a király? Általános vélemény, hogy Hammert azért gyilkolták meg, -- kik? az érdekeltek! -- hogy a király válaszát megkaparintsák és eltüntessék a nyilvánosság elől..., hogy még a tanács se tudjon róla... Uraim, legyünk őszinték, van értelme ennek a feltevésnek? Úgy vélem, van!

A szavak pörölycsapásként hullottak a tanács fejére és az előbb még, más véleményű urakat mindjobban a szónok pártjára térítették.

- De tovább is van, -- folytatta Hannenkamp. -- Aggodalom fog el, amikor ezeket szóvá teszem, de méltóztassanak elhinni, mindnyájunk érdeke, hogy beszéljünk a dologról. Tegnap ,,valaki" egy ruhára való brokátselymet küldött ,,ajándékba" a feleségemnek. A küldönc, bárhogyan vallattam is ót, nem árulta el megbízója nevét, annyit mondott csupán, hogy nőm viselje egészséggel a ruhát és majd alkalomadtán maga a kereskedő jön el hozzám, hogy megmagyarázza, mi indította őt erre a különös figyelemre...

Az urak lélekzetvisszafojtva, feszülten figyeltek.

- Az ,,ajándékot" természetesen nem fogadtuk el. A küldönc visszavitte a csomagot. Titokban megfigyeltettem... a zsidóutcába fordult be!

E kijelentés az urakat nagy zavarba hozta, mert hasonló eset történt mindegyikükkel. Ismeretlen jótevők az elmúlt napokban a városi urakat valósággal elárasztották értékes ajándékokkal. Selyem, posztó, vászonnemű, szőnyeg, keleti fűszerek, drága-illatosítók és ehhez-hasonlók kerültek elő a titokzatos csomagokból.

Némelyik háznál észre se vették, hogyan került oda a csomag, egyszerűen ott volt... Aztán, több helyen az ajándékokat el is fogadták...!

-. Igen kellemetlen a dologban, -- folytatta Hannenkamp észrevehető éllel hogy a polgárságnak is feltűntek a csomagot vivő küldöncök. Silberbrand és Sartori mesterek közölték velem, amikor a gyülekezésre meghívtak, hogy szavahihető emberekkel figyeltették a küldöncöket és azt is tudják, ki fogadta el az ajándékot és ki nem...

A polgármester halálsápadtan, szótlanul ült a helyén. Hannenkamp felfedezése szinte elkábította.

Egyik este Mendl Izrael zsidóbíró járt nála Jeckel jegyzővel. Mendlnek sürgősen kellett Budára utaznia és útlevelére pecsétet kért. A polgármester különös méltányosságból hivatalos órán kívül, nyomban elintézte az ügyet.

Hálából Mendl egy anyakecskét küldött neki ajándékba két gyönyörű gidával és a feleségét is meglepte egy rend damaszt asztalneművel. Gyanútlanul elfogadták, sőt... az egyik gidát a polgármester vágásra el is küldte a mészároshoz.

Iván uram homlokán hideg verejték gyöngyözött. Hannenkamp szavaira úgy megrémült; hogy gallérját fel kellett gombolnia.

- Uraim, ezek borzasztó dolgok! Nyögte kínosan.

Több tanácsnok arcán hasonló rémület látszott.

Ezt az általános ijedelmet látván, Jeckel jegyző szinte meglepően felvidult.

- Ugyan kérem, sohasem olyan fekete az ördög, mint amllyennek festik! Nem kell annyira sötéten látni a dolgokat. -- Iván uram, kigyelmed majd felvilágosítja a céheket, hogy félreértén történt. A kézművesek szeretnek apróságokat felfújni, meg kell őket nyugtatni..., s ha netán mégis tovább zajonganak, az ártatlanul gyanúsított zsidók jóvoltábbl van felesleges pénzünk, adunk nekik soronkivüli munkát és mindjárt elfognak hallgatni ..! Ismerni kell őket! Az irigység beszél belőlük...!

Jeckel léha szavai kissé eloszlatták a nyomasztó légkört. Elénk tárgyalás kezdődött, de sem Hannenkamp, sem a szigorúbb jellemű tanácsurak nem szóltak bele.

A polgármestert mintha kicserélték volna, lekötelező kedvességgel mondta Hannenkamp uramnak.

- Az előbb félreértettük kigyelmedet, csak most tudjuk, értékelni igazan gondos előrelátását, nagy és kiváló szolgálatait. Igaza van, tanácsnok uram, nemcsak a város közönségének, de nekünk, az igazság képviselőinek is nagy szükségünk van a katonaságra és különösképpen Keményfy kapitány úr jóindulatára, támogatására... Első dolgunk, elmulaszthatatlan kötelességünk, hogy teljes fényt derítsünk a gyilkosság körülményeire és megállapítsuk, kaptunk-e és milyen választ király őfelségéhez benyújtott alázatos könyörgő levelünkre!

Az urak a tanácskozás e meglepő fordulatát megelégedéssel vették tudomásul. Alaposan meghányva-vetve a dolgokat, felkérték Hannenkampot, mint a céhek szószólóját, hogy közölje a céhekkel a tanács határozatát és nyugtassa meg őket.

A véghatározatot így fogalmazták meg:

- A tanács álláspontja, hogy a zsidó nem mentesek a gyanú alól, hogy ismeretlen módon eltették a kurírt láb alól. Hammer petíciót vitt a királyhoz, melyben a tanács a zsidóknak a városból való kiűzetését kérelmezte. Ha a gyilkos kétségtelenül fel nem deríthető, egyedül a zsidók gyanúsak, mert a válasz eltüntetése érdekükben állott. Miután a zsidók e királyi kamarához tartoznak a király emberét, Keményfy kapitányt kéri fel a tanács a való igazság kinyomozására. Egyúttal Pulendorfer Mihály városbíró a város képviseletében felküldetik Budára a királyhoz azon célból, hogy a történteket megjelentvén, a város kérvényére adott választ ott megtudakolja és ezzel az ügy teljes felderítéséhez az igazság súlyával hozzájárulni kötelességének tartsa!

XVI. Az Anger-réten.

A tanácsülés befejeztével Hannenkamp az Anger-rét felé ballagott, hogy a céhekkel közölje a határozatot.

Pulendorfer és Jeckel elkísérték egy darabon.

Egy ideig gondolatokba mélyedve, szótlanul haladtak, majd a városbíró hümmögni kezdett, megállt, felkiáltott:

- Baj van!

- No?

A városbíró zavartan vakargatta füle tövit.

- Azzal, hogy hivatalosan is gyanúba fogtuk a zsidókat, a tanács saját magát pecsételte meg! Bizony, bizony, kedves kartárs uram jó sűrűre habarta a levesbe a rántást...

- Hogy értsem ezt, városbíró uram?

- Mi annakidején, azt a bizonyos határozatot, hogy a király űzze ki a zsidókat a városból, szigorúan bizalmas ülésen hoztuk. Nem volt jelen azon senki más, csak hivatalos titoktartásra esküt tett képviselő. Már most, ha a zsidók gyilkolták meg Hammert, hogy elvegyék tőle a válaszokmányt, tudniok kellett, mi célból küldtük őt a királyhoz. Ha pedig megtudták a bizalmas határozatot, akkor...

- Hm, hm! -- hümmögött most már Hannenkamp uram is -- és hirtelen visszagondolt a beszélgetésre Keményfy kapitánnyal, az ,,Egyetértésben", amely őt annyira felháborította, hogy a zsidóknak besúgójuk van, hivatalbeli valaki.

- Bizony, tanácsnok uram, ha a zsidók a bűnösök, a tanácsban valaki áruló van...! Hannenkamp homlokán kiütött a verejték.

- Még elgondolni is borzasztó!

A városbíró világos következtetésére Jeckel is elsápadt, de csakhamar összeszedte magát. Mosolygott.

- Nemzetes uraimék, miért éppen tanácsbeli legyen az a bizonyos ,,áruló"?

- Hát vajon kicsoda?

- Azt már én magam sem tudnám megmondani... de a tanács tagjait sem lehet jogosabban gyanúsítani, mint bárki mást, aki ugyancsak jelen volt azon a bizalmas ülésen... Nem igaz?

Mindketten elértették, hogy a jegyző Keményfy kapitányra céloz.

A tapintatlanság kellemetlenül érintette őket. Egész más ám azt mondani: ,,valaki közöttünk áru" és megint más határozott személyre célozni!

- Öcsémuram következtetése sántít, vélte szigorúan az öreg jogász. -- Ha a zsidók tudtak a dologról, csakis tanácsbeli árulhatta el, én, kigyelmed, vagy másvalaki, akárki...
Éppencsak a kapitány nem. Miért? Mert a halott sebvérzése nem a kapitány hanem
a tanács előtt indult meg!

Jeckel ajkába harapott. Igyekezett kivágni magát.

- Ugyan kérem, városbíró uram, felvilágosultabb ember előtt nem lehet érv a boszorkányság. Már Kálmán királyunk kimondta: strigae non sunt... boszorkányok nincsenek... A vérzés megindulása vagy merő véletlenség, vagy szemfényvesztés... talán komédia valaki érdekében..!

Ezért a pökhendi kijelentéséért Hannenkamp lesújtó tekintettel mérte végig. Most először érzett iránta valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet.

- Vőm uram, nem szeretem hallani az ilyen istentelen beszédet. Semmi sem történik ok nélkül, ekkor sem, ha előttünk netán az okok rejtve maradnak is. Isten áldja meg uraimékat, most már sietek!

Elváltak. Az Anger-réten igen puskaporos volt a hangulat.

Jóllehet a céhek egyetértettek a tanácsnak azzal a határozatával, hogy a zsidókat a városból el kell távolítani, mert léha viselkedésükkel és vesztegetéseikkel megmételyezik a polgárság szigorú erkölcseit, a tanács határozatlansága felbőszítette őket.

Ha már szigorú eljárást tartottak szükségesnek a zsidók ellen, miért tértek el nyomban eredeti szándékuktól, mihelyt ezek aranyakat csörgettek?

Ez a hirtelen irányváltoztatás fölöttébb gyanússá tette a tanács magatartását.

A bátrabbak nyíltan ki is mondták:

- A zsidók megvesztegették a tanácsot! Kiteregették a titkos ajándékok ügyét is, hogy a polgármester egy anyakecskét fogadott el a zsidóktól két gidával és a tanácsurak közül is többen elfogadták a megvesztegetésre szánt küldeményeket.

Óriási felzúdulás tört ki a nyilvános leleplezésekre. Fenyegetések hangzottak, a tömeg a városháza elé akart vonulni, hogy hivatalukból elcsapják a saját zsebükre dolgozó, megbízhatatlan, ingatag városvezetőket.

- Gyilkosok! Le a tanáccsal, a zsidók cinkosaival!

A céhmestereknek minden tekintélyüket latba kellett vetni, hogy az általános izgalmat kissé csillapítsák és a készülődő népítéletet elhárítsák a tanács fejéről.

- A céhek a szigorú rend és a fegyelem képviselői, mérsékeljük hát magunkat emberek! Legyenek nyugodtak, se a gyilkosságot, se a vesztegetési szándékot nem viszik el a zsidók szárazon. A céheknek van szószólójuk a tanácsban, akiben mindnyájan megbízunk, legalább addig uralkodjunk a szenvedélyeken, míg Hannenkamp tanácsnok megérkezik és referál!

Hannenkamp általánosan népszerű ember volt, így az érvelés hatott, a tömeg megcsendesedett.

- Ő való polgármesternek, őt nem lehet megvesztetni!

- Jó, várjuk meg Hannenkamp tanácsnok urat, emberek! Aztán határozzunk...

A felzaklatott hangyaboly kissé elpihent. Vártak.

Viruló tavaszi nap volt, a réteken milliónyi virág pompázott.

Az Anger szomszédságában, az országúi túlsó oldalán, magaslat tövében, egy téglaverő telep húzódott.

A tégláknak való vályogot a hegyoldalból vájták ki, úgyhogy idővel toronymagas, meredek szakadék képződött, keskeny párkányokkal.

Az eső lemálasztotta ezeket a kiugrásokat és csúszóssá tette őket, járhatatlanokká.

Az Angeren várakozó iparosság figyelmét egy izgató látvány kötötte le. Csakhamar halálos csendben, mindnyájan egy pontra meredtek.

A téglaverő meredek oldalfalán, fent a magasban, a csuszamlós párkányon egy női alakot lehetett látni.

Rikító színű tarka kendő volt a vállára vetve, lenge ruháját lobogtatta a szellő. Aranyszőke hajába piros pipacsokból koszorút font. Kezében egy ágat tartott, melynek végére bogáncsból és királydinnyéből jókora töviskoronát kötött.

Ingadozó lépésekkel haladt a partszakadás szélén s a töviskoronás botot kinyújtott karral lóbálta a feje fölött.

Olyan volt, akár egy holdkóros, álomban járó, aki észre sem veszi a veszélyt, melyben állandóan forog. A nézőkben meghűlt a vér. Minden pillanatban várni lehetett, hogy a nő lebukik a szédületes mélységbe és agyon zúzza magát.

Az emberek felismerték. A meggyilkolt Hammer megtébolyult, szerencsétlen özvegye volt.

A szegény asszony, lelki borulatában, állandóan a mezőkön járt-kelt, hogy keresse és megtalálja férje gyilkosát. Eközben tévedhetett erre a veszedelmes partra.

Néhányan kalapjukat lóbálták, és kiáltoztak, hogy figyelmeztessek a veszélyre, de a tapasztaltabb öregek csendre intették őket.

- Nem szabad felébreszteni, mert lezuhan!

Így a tömeg kínos csöndben, borzadva leste az asszony mozdulatait.

Isten keze óvta, szerencsésen átjutott a veszélyes szakaszon, és mintha csak most vette volna észre a tömeget, integetve közeledett feléje...

Hátborzongató gyászos hangon valami halottas éneket énekelgetett.

Az országút közepén megállt. Kutatva jártatta körűi zavart tekintetét, mintha valamire várna. Percről-percre izgatottabban viselkedett.

Hirtelen elsikoltotta magát:

- Idenézzetek emberek... itt jön közétek a piros halál... itt jön végre a gyilkos, akit kerestem, akit vártam...

Egy kutyafogat fordult ki a téglavetőből az útra. Egy lengő szakállú, bozontos hajú rőt zsidó tolta hátulról a rakományt.

A tébolyodott asszony kiabálva, rikoltozva, vad fúriaként rontott rá és fékevesztetten kezdte agyba-főbe verni a töviskorbáccsal.

- A gyilkos... a gyilkos... segítség! A zsidó holtra válva, karjait rémülten az ég felé csapta és térdre roskadt. Jajgatott, jajveszékelt, ahogyan torkán kifért.

- Jehova, irgalom! Hammerné megállás nélkül csapkodta. -- Öljétek meg, óh öljétek meg, ő az uram gyilkosa!

A meglepetés rémületét a tömeg dühe váltotta fel. Nagy kavarodás támadt.
Öklökkel, fütykösökkel rontottak a zsidóra, ütötték, verték, úgy hogy pillanatok alatt ellepte a vér.
Orrán, száján bugyogott ki a népítélet nyomán.

A tömeg biztosan agyonveri; ha időközben Hannenkamp tanácsnok oda nem érkezik.

- Eszeveszettek, mit cseleksztek?!

- Igazságot szolgáltatunk, nemzetes uram ezért a szerencsétlen asszonyért -- kiáltotta az egyik mesterlegény.

A tanácsnok visszaszorította a támadókat.

- De emberek, ez nem igazság! Nézzétek, ez Hündl Mánusch, a szerencsétlen zsidó, akit Hammer gyilkosai szintén kifosztottak és akinek a fiát is félholtra verték.

A támadók rádöbbentek az ,,igazságra" és szégyenkezve elhúzódtak.

E kínos jelenet hatása alatt csendben folyt le a népgyűlés további része.

XVII. Üldözések.

Pregler bácsival a zsidók úgy bántak mint a hímes tojással. Nagyon megszerették és látszólag igen nagy bizalommal viseltettek iránta.

A zsidóutcának valóságos mindenese lett. Alig volt ház, ahol ,,apró" szolgálatait igénybe ne vették volna. és készségesen és lelkiismeretesen végezte a rábízottakat.

Főteendője a söprögetés volt. Hol ide, hol oda hívták nagytakarítást végezni az udvarokon és a lépcsőkön.

Pregler bácsi szívesen ment, bárhová hívták. Szeretett összeköttetéseket szerezni. Egy-kettőre ismerte az egész zsidó utcát és benfentes lett mindenütt.

- Nu, hogy van megelégedve az alkalmaztatással, meg a jövedelemmel, nu meg persze a libuskákkal is a tréflire vágottakkal? -- kérdezte egy alkalommal a rabbi.

Pregler természetesen a barátságos felét fordította a rabbinak.

- Köszönöm kérdését, rabbileben, meg volnék elégedve, csak már ráuntam a libapecsenyére, minden nap legalább kettőt lenyelni egy kicsit sok. Káti meg a gyerekek is már undorodnak a libahústól... El kellene zavarni azt a büdös saktert, hogy annyi tréflit vág, miért nem vigyáz jobban...! Kevesebb is megtenné!

A rabbi mosolygott.

- Tudja mit? Adok magának egy jó ötletet, hogyan lehetne azokat a libuskákat kitűnően értékesíteni.

- Mondja rabbileben!

Mardochai titkolózva egy sarokba húzta. -- Nézze Pregler, én megengedem magának... ha otthon maguknak nem kell a liba, eladja őket... mondjuk, például a kapitánynak. Még pedig olcsón adja el, hogy biztosan megvegye a katonáknak. Én minden libáért, amit odavisz eladni, külön adok magának tíz... nem, tizenöt garast. Mit szól hozzá?

Pregler csupa fül lett.

- Csodálkozik ugye, hagy miért adok én ráadást?

- Rabbileben tudja, engem nem érdekel. Amit parancsolnak, megteszem. Akinek a kenyerét, meg a libáját eszem, azt szolgálom -- felelte Pregler szenteskedve.

A rabbi elismeréssel veregette meg a vállát.

- Maga igazán egy derék ember, egy igazgyöngy, egy aranytök..! Nohát thudja körül khell ott egy kicsikét nézni... és mindent meglátni, phersze feltűnés nélkül...! Érti?

- Nem estem a fejem lágyára... azaz egyszer ráestem, de már kihevertem... Pregler bácsinak semmit sem kell kétszer magyarázni...!

A rabbinak ez a meglepő ajánlata Pregler bácsinak kapóra jött. Amióta a zsidókat szolgálta, mindig szeretett volna a katonákkal összeköttetésbe lépni, csak nem mert. Félt, hogy ezzel eljátssza a zsidók bizalmát.

Most pedig határozott utasítást kapott rá!

Feladatához híven kínálta a tréfli libákat a kaszárnyában... és a kapitány meg vette őket. Hajlandó volt valamennyit átvenni.

A jó hírnek a rabbi nagyon megörült, a sakter pedig ezentúl feltűnően sok kóservágást hibázott el.

- Most azután csak ügyesen Pregler -- biztatta a rabbi.

Pregler bácsi soha életében semmit sem bánt meg annyira, minthogy annak idején Schechter házát fent a tetején kezdte lebontatni, holott hivatalos hatalmánál fogva a ház bármelyik részébe joga volt behatolni.

Ma, ha még egyszer szabad keze volna, a hivatalos jog gyakorlását már nem a zsidóházak tetején, hanem ellenkezőleg, alul, a pincékben kezdené meg.

Szörnyen kíváncsi volt ezekre a pincékre, mi lehet ott, mert feltétlenül van ezek körül valami rejtegetni való!

Ugyanis, akármennyire megbíztak a zsidók Pregler bácsiban, sehol nem engedték a pince közelébe se menni. A zsinagóga házban legkevésbé.

Bármennyire ügyeskedett, hogy esetleg valamilyen munkateljesítmény jogcímén -- leosonhasson a pincébe és ott körülnézhessen, mindig felsült. Oly éber szemmel és nagy lakattal őrizték a pincéket, hogy egy sárkány se különben.

Ezt a nagy elővigyázatot fokozottabb mértékben gyanússá tette az a körülmény, hogy Pregler bácsit, akárhogyan kedvelték is, éjszaka nem engedték a zsidóházakban tartózkodni. Még a zsidó utcában sem fúrték meg. Naplemente után sürgősen el kellett takarodnia

Éjszaka általában nem tűrtek meg keresztényt a zsidó házak körül. átjárat se mehetett ilyenkor a zsidóutcába. Azt mondták, vallásuk tiltja, hogy éjjel idegenek alkalmatlankodjanak körülöttük.

Este a zsidóutca két bejáratát láncokkal elzárták és ők maguk állítottak fel őröket.

Pregler bácsit bosszantotta ez a bizalmatlanság, hiszen ő igazán különleges elbánást érdemelt. Elhatározta, hogy bármi áron, behatol egy pár pincébe és körülnéz. Elsősorban a zsinagóga pincéje érdekelte ót.

A délutáni órákban a zsinagóga épülete meglehetősen elhagyatott volt. Sokszor mindenki elment hazulról, aki ott lakott, még az asszonyok is, éppen csak az a pagodaszerű kövér nőszemély maradt otthon, a rabbi lakásán, aki mindig ott ül az ablaknál és mozdulatlanul bámul le az udvarra.

Különösen amióta Pregler bácsi a házmester, nyugodtan távoztak hazulról a lakók. Van, ki vigyázzon a házra!

Egy alkalommal, mikor Pregler magára maradt, elérkezettnek látta az időt, hogy tervét végrehajtsa.

Az egyik pinceablak az udvarra nyílott. Rács volt rajta, nem fülerős vaspálcikákból. Ezeket könnyen el lehet fűrészelni. Ha sikerül, nyitva áll az út le a pincébe.

A pincenyílás egy sarokban, jól eldugott helyen volt, ahová az a nőszemély az emeletről el nem láthatott, hacsak sarkosan nem járt a szeme. Így nem kellett tartania attól, hogy valaki észreveszi.

Szépen lekuporodott és halkan fűrészelni kezdte a vaspálcákat egy reszelővel. Nagy odaadással dolgozott. Azzal a szándékkal, hogy egymás után elbánik a pálcikákkal s ha nem végezné is el ma az egészet, az elfűrészelt részeket viasszal összeragasztja, hogy észre ne vehessék a mesterkedést s aztán, esetleg más alkalommal szabad lesz az út.

Amint fűrészelget, egyszerre csak hallja, hogy az emeletről valaki rákiált:

- Pregler úr, maga igazán merész ember! Mi volna, ha elárulnám, hogy mit csinál, mikor senki sincs itthon?!

- Tyű az árgyélusát...

A reszelő nyomban eltűnt. Pregler köhécselt, óvatosan előbújt megnézni, ki szól hozzá?

A kövér nő szólt. A nyitott ablakon dugta ki kócos fejét.

A dologban az volt a csudálatos, hogy rendes körülmények között még így se láthatott el a sarokba, a pincenyíláshoz.

- Hogyan a manóba láthatott ez meg? -- töprengett magában Pregler.

- Parancsol valamit, asszonyság?

- Azt parancsolom, hogy azonnal jöjjön fel hozzám, beszélni akarok magával! Kövér arcán gyanús fény lobogott.

- Jöjjön, ne kéresse magát, tudom, mit csinált, elárulom és akkor repül... Pregler kelletlenül engedelmeskedett. A nő magához parancsolta a szobába. Most, hogy Pregler közvetlen közelről láthatta, valósággal megijedt tőle. A nő széle-hossza egy volt. Ilyen hájtömeg még álmában is megrémíthette az embert.

Fehér, sima bőr fedte az arcát, de annyira feszült rajta, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy kicsattan. Visszataszítóan csúnya volt szegény. A zsidók azonban világszépségnek vélték.

Egy székre mutatott.

- Üljön le! Tudja, ki vagyok? Ruth vagyok...

Pregler bácsi készségesen bólintott és majdnem kicsusszant a száján:

- Hát elég rút vagy ..!

Idejekorán meggondolta magát és barátságos arcfelét fordította Ruthra.

Ez egy darabig szótlanul nézte, aztán tőle telhetőleg kedvesen, kövér bájasan elmosolyodott.

- Azt hiszem, mi jó barátok maradunk...!

Mióta voltunk? Gondolta Pregler, de megintcsak nem szólt.

- Maga igazán csínos ember, -- kezdte újból a nő. -- Fordítsa felém a másik arcfelét, úgy férfiasabb!

Pregler ámult-bámult, mi lesz ebből? Ruth megfogta Pregler kezét, megsimogatta. Ez úgy érezte a kövér kacsók érintését, mintha béka mászott volna rá.

- Jöjjön közelebb és hallgasson rám! Én mindent tudok, látnoki erő lakozik bennem. Nekem mindenki engedelmességgel tartozik... Állandóan figyeltem magát és leolvastam arcáról rejtett gondolatait. Ha én magát elárulom, elveszti kenyerét, sőt még ennél nagyobb baj is történik, tudhatja, a zsidók bosszút állnak azon, aki álnok és becsapja őket.

Kellemetlen érzés vett erőt Pregleren. -- Nem tettem semmi rosszat, asszonyság! ,

- Ne asszonyságnak szólítson... mondja kedvesem ,,Ruth", nem kell tudni senkinek!

Mi a manót? Mit akar ez a női szörnyeteg tőle? Csak nem?

Pregler bácsi fel akart fortyanni.

- Jól gondolja meg, hogyan viselkedik irántam! Ha jó szívvel lesz hozzám, mindent elárulok, amire kíváncsi... ellenkező esetben magát árulom el s akkor nem kell a pinceablakot fűrészelnie, anélkül is lekerülhet a pincébe, le a kútba, ahol senki többé nem fogja keresni...

Olyan fenyegetően mondta, hogy Pregler hátán végigszaladt a hideg.

- Nem akarok én semmit se tudni...! Ruth szélesen, titokzatosan mosolygott. -- Dehogyisnem! Szeretné tudni, hol van most az a puska, mellyel a Békaligetben fejbeütötték? Szeretné tudni, ki ölte meg Hammert?... hogyan tudták meg a zsidók a tanács titkát?... mi van a pincében?... és mit terveznek a vének a kapitány ellen? Mert maga csak színlegesen hű hozzánk, a valóságban összejátszik a kapitánnyal... Lássa mindent tudok, előttem nincs titok.

Pregler bácsinak határozottan melege lett. Egy pillanatra teljesen tanácstalan volt, mit gondoljon erről a zsidó nőről?... de hirtelen, mint szakító villám nyílalt eszébe a gondolat, hogy ez a nő kém, aki az ő valódi ábrázatát szeretné kipuhatolni. Az óvatos zsidók ezzel bízták meg. Nem tud semmit, csak szeretne tudni valamit!

- No édes rózsám, akkor korábban kelj fel, ha Pregler bácsi eszén akarsz túljárni!

Most már kezdett neki tetszeni ez a kaland.

Közelebb húzódott a nőhöz, áhítattal nézett rá, mint aki megadta magát sorsának, vagy esetleg egyenesen szerelemre gyulladt ennyi gyönyörű kövérség láttára. Színlelte, mintha el lenne kápráztatva.

- Hát hiszen ember az ember! Álnokul megcirógatta a kövér kacsókat, ami Ruthhak láthatóan jól esett.

- Csak azt akarom mondani, kisasszony... engedje meg, hogy így szólítsam Ruth helyett, mert ez mindig a rútságot juttatja eszembe, pedig maga olyan szép, mint egy valóságos angyal...

- Igazán?... -- rebegte Ruth mélyen megindulva.

- ...azt akarom mondani, hogy mégse tud mindent, mert én bizony semmit sem akarok a zsidóktól, csak jól keresni. Miattam tehetnek a puskával, Hammerrel, a kapitánnyal, amit akarnak, semmi közöm hozzá!

- No ugye?. -- vidult fel Ruth arca tudtam, hogy maga őszinte ember. Végeredményben apám, a rabbi, meg Mendl sógorom is szeretik magát... ki ne szeretné az ilyen derék, szép embert?

- Püff neki! -- rökönyödött meg Pregler bácsi -- még majd vén szamár létedre ez a rüfke beléd szeret...! Ez hiányoznék!

Álnokul sóhajtott, sokatmondó sóhajtással, ami úgy látszik végképpen betette a kaput a zsidók gyöngyénél.

Ruth elérzékenyedett. Szégyenlősen, de azért amennyire tőle kitellett, kihívóan lesütötte szemeit.

Ő is nagyot sóhajtott.

- Én olyan szerencsétlen, boldogtalan vagyok..., amióta özvegy lettem, üres a szívem! Terhemre van a sok széptevés... de maga tetszik nekem...

Lágyan szorongatta Pregler bácsi kezét, majd negédesen arcára szorította.

- Most már igazán elég, jó lesz elpucolni -- gondolta Pregler.

Gyengéden visszavonta kezét és menni készült.

- Nekem is nagyon tetszik a kisasszony... de majd máskor folytatjuk a beszélgetést, jönni találna valaki...

Ruth csalódottan nézett rá, majd megadással megjegyezte.

- Jó, hát majd máskor... de ugye meglátogat?

- Hogyne, mihelyt csak lehet. De azt mondja meg a kisasszony, hogyan láthatott innét az ablakból oda le a sarokba?

Ruth titokzatosan mosolygott.

- Csak magának mutatom meg...! Közvetlenül az ablak mellett egy függönnyel letakart kép lógott. Ruth félrehúzta a kép leplét.

Egy tükörszerkezet lett látható, melynek segítségével a zsidóház minden részét figyelni lehetett. Kaput, bejáratot, udvart és még a zsinagóga imatermét is.

A csodálkozás majdnem kiszaladt Pregler száján.

- Ezt is jó tudni!

- De el ne áruljon kedves Pregler! -- Már hogy árulnám el? Most legalább van már egy közös titkunk, nem igaz? -- forgatta szemeit Pregler és máris igyekezett kifelé.

Ruth utána kiáltott, hogy bármire lenne szüksége, vagy bármit tudni szeretne, forduljon bizalommal hozzá, mert ő hűséges lény, győződjön meg róla.

- Egy frászt győződöm meg! -- mérgelődött Pregler és olyan dühösen söprögetett, hogy a seprű nyele a kezében maradt.

A kalandból mégis lett valami haszna. Megtudta, hogy a zsidók nem bíznak meg benne fenntartás nélkül, pedig már-már azt hitte.

- No majd teszek róla, hogy ne gyanakodjanak!

Ha az embert üldözni kezdi a sors, mint Preglert a vágyakozó zsidó hájtömeg személyében, rendszerint van a kellemetlenségnek folytatása is.

Szegény Pregler bácsit aznap még egy másik kellemetlenség is érte.

Estefelé három libát vitt a kaszárnyába. Szép hízottakat. Az egyik közüllők éppen abban a pillanatban adta ki túlkövér páráját, amikor a sakter felemelte a kést. Így aztán már nem is nyisszantott a feje búbján, amiáltal a vér benne rekedt.

A sarokba dobták Pregler bácsi számára, aki csak későn vette észre a hibát. Bicskájával ugyan pótlólag elvégezte rajta a műtétet, de a megalvadt vér már csak kicsit akart folyni.

Kár lett volna a szép hízott jószágot értékesítetlenül hagyni. Ezért azt is elvitte a katonáknak, abban a reményben, hogy talán nem veszik észre, hogy a liba szabálytalanul múlott ki.

Ámde egy strázsamesternek árgus szeme van az ilyesmihez. Bizony, hogy észre vette.

Pregler bácsi aznap nem a saját lábán hagyta el a kaszárnyát. Nem volt lehetséges, mert a strázsamester úgy fogta a gallérjánál, hogy a lábai nem értek le a földig, Matusek huszár pedig -- akit a kapitány tizedesnek nevezett ki és azóta szörnyen goromba ember lett, -- csizmájával segített, hogy csak a kapun kívül érintkezhessék Pregler az anyatalajjal.

E nem mindennapi látványra a kapunál a nép nyomban összecsődült.

A strázsamester káromkodott.

- Be ne tedd többé a lábadat, te felemás pofájú libalator, te zsidócenk! Sakálnak nézed a katonákat, hogy döghússal akarsz etetni bennünket, azt a...!

És itt kicirkumstanciázta a zsidóutca egész pereputtyát rokonlelkeikkel egyetemben.

Mikor már Preglert kidobták, Matusek káplár bikacsökkel szaladt utána és végigkergette

kergette őt jó pár utcán, nagy fennhangon kiabálva.

- Te alávaló zsidóbérenc..., áruló bitang..., nemcsak a lelkedet adtad el a zsidóördögnek, hanem még a katonákat is el akarod adni nekik... no megállj, ha egyszer elcsíplek...!

De nem csípte el, Pregler hosszú lábaival messze elhagyta a katonát. Jóllehet, ennek semmi kilátása sem volt, hogy utolérheti, mégse hagyta abba az üldözést, egész a zsidóutca sarkáig.

Pregler kifulladva ért a zsidóházba. Az udvaron leroskadt az egyik sarokban. A kiállott ijedtségtől nem volt se eleven, se holt.

A zsidók körülállták, részvéttel nézték, vigasztalgatták. Hiszen bármit mondanak, mégis csak azért ugratták meg őt a katonák, mert észrevették, hogy leselkedik rájuk és nem ám azért a büdös, döglött libáért!

Ő szegény, mi érettünk rémült meg -- súgta a rabbi az esti imára gyülekező véneknek. -- Én biztattam, hogy menjen a pribékek közé egy khicsit khörülnézni, hogy mit főzögetnek...

A zsidók két forintot dobáltak össze Pregler számára fájdalompénzül.

- Itt van, most már nyogodjon meg és thakarodjon haza, vagy ahová akhar, nekünk dolgunk van...!

Pregler bácsi éppen hogy ezt nem akarta, remélte, hogy ma talán -- ilyen ijedség után -- eltűrik a zsinagógában este is. Azonban mit volt mit tennie, kotródnia kellett.

Szedelőzködött, ment, de a kapunál mégegyszer visszafordult azzal, hogy két liszteszsákot felejtett a kamrában, melyekre szüksége van.

- No hamar, hamar vegye őket és pucoljon kifelé -- parancsolta a rabbi türelmetlenül.

Az utcán végig már ott hancúroztak a siheder őrségek.

Pregler a két zsákkal a Fegyvertár utca felé vette útját. Itt beruccant az egyik kapu alá és csakhamar zsákok nélkül jött ki megint az utcára.

A jó megfigyelő észrevehette, hogy a nadrágja hátul a vendesnél jobban kidudorodik, mintha odadugtak volna valamit.

Haladtában egyszerre csak látja ám Pregler, hogy a sarkon egy katonajárőr fordul be és szembe jön vele. Négy huszár. Matusek káplár vezénylete alatt.

Nem csodálható, hogy az előbb történtek után, szegény Preglernek inába szállott a bátorsága. Villámgyorsan sarkon fordul: és lóhalálában vágtatott visszafelé.

Hová meneküljön? A zsinagógába. Oda nem jöhetnek utána a katonák!

Mikor a szaladó Preglert meglátták a zsidóutcába befordulni, nagy riadalom keletkezett a suhancok között.

Összevissza kiabáltak:

- Valami baj van, haj van! Valaki üldözi Pregler bácsit!

Látva a szaladót, ők is ijedten szaladni kezdtek. Páran befutottak a zsinagógába, a többiek meg olyan fejvesztetten menekültek, hogy ahány, megannyi Pregler bácsi útjába került. Alig bírt továbbjutni.

A megrémült ember azonban félrelökte őket és befutott a zsinagóga kapuján. Egyenesén neki egy öreg zsidónak, úgyhogy mindketten felhemperedtek.

- Mi van? Mi történt? -- kiáltozott a helyszínen termett rabbi. -- Miért jött vissza Pregler, thodja, hogy ez thilos...?!

- Nyakamon a veszedelem... jaj rabbileben el ne áruljanak, hogy itt vagyok... le akarnak fogni kémkedésért a katonák, tudja már...! -- rimánkodott félig kiabálva, félig suttogva Pregler.

Még a rabbit is félrelökte és futott hátra az udvarba, hogy elbújjon valahol.

A pinceajtó félig nyitva állott, már-már odaszaladt, de az ajtó az utolsó pillanatban becsapódott az orra előtt, mintha varázslat önmagától csapta volna be. Erre Pregler a titkos imaterembe akart behatolni, itt meg ellenkezőleg, hirtelen kinyílott az ajtó és valaki úgy lökte meg, hogy hanyatt vágódott.

Nem maradt más hátra, mint bebújni egy libaólba, közvetlenül a titkos imaterem mellett.

Ebben is meg akarták akadályozni. Kissé dulakodnia kellett, miközben fél füllel hallotta, hogy a vének közül valaki azt mondta társainak:

- Er ist noch ein verräterisches Schwein! (Mégis áruló disznó!)

Pregler nem törődött vele. A rémült ember fejvesztett erejével leszabta a libaól lakatját (ezt az ólat mindig zárva tartatták és liba soha se volt benne!) Aztán hirtelen eltűnt annak mélyében.

Éppen jókor, mert ebben a pillanatban fordultak be Matusek káplár és az őrjárati a zsidóház kapuján.

Ilyet még nem pipált a világ, hogy a zsinagógába őrjárat be merjen tolakodni, különösen imaóra idején! A zsidókat annyira meglepte a dolog, hogy hirtelen egészen megfeledkeztek Preglerről.

A rabbi és a mögéje, karéjban felsorakozó vének a katonák útját állták.

- Mit jelentsen ez, káplár úr? -- rivallt Matusekre a rabbi a dühtől szinte tajtékozva. -- Rögtön távozzanak, mert ebből nagy baj lesz..!

- Lesz, vagy nem lesz, nem az én dolgom... ide vele azzal a kémmel! -- jelentette ki minden izgalom nélkül, de annál határozottabban a káplár.

- Miféle kémet keresnek?... és mit akarnak vele?

- Azt a büdös Preglert... meg, hogy mit akarunk vele? Fel akarjuk akasztani a gazembert, felhúzni a legelső fára!

Ezt a kijelentést nagy, kacskaringós káromkodás követte.

A zsidó vének titkosan összekacsintottak: mégis komoly valami lehet!

- Hát mit csinálth a szegény, hogy kheresik? -- érdeklődte a rabbi. Előbbi dühe kissé alábbhagyott, helyet adva egy bizonyos fokú megszeppenésnek.

A káplár gondolkozott, feleljen-e egyáltalán, de aztán mégis rászánta magát.

- Közöd ugyan nincs hozzá, te rongyos zsidó, de ha éppenséggel szeretnéd hallani megmondhatom... katonai titkos iratokat lopott el a kapitány úrtól... a szobájából, az asztalából... biz úgy! Avval, hogy azokat a döglött libákat hozza, besettenkedett a kaszárnyába, aztán... ott egye a fene, mit magyarázgatok nektek... egy-kettő. Hol van az a lator...?

Ismét összevillantak a zsidószemek. Olyasfélét mondottak egymásnak:

- Iratokat emelt el a kapitánytól? Akkor a mi érdekünkben cselekedte, akkor mégse áruló! Ha elhozta őket, ott kell, hogy legyenek nála a libaólban, jó helyen vannak. Hű emberünket nem szabad kiadni!

A rabbi rögtön kijelentette:

- Tévednek a katona urak, a Pregler nincs itt!

- Itt van! Láttuk a zsidóutcába beszaladni -- keménykedett Matusek.

- Nu, khedves jó kháplár úr, hosszú ám a zsidóutca... Siessenek utána, hogy meg ne ugorhasson a gazember, ha már ilyeneket mer tenni... Becsületszavamra, so war ich leb, olyan igaz, mint ahogyan élek, nincs a zsinagógában, nekem elhiheti...!

Egész nyugodtan esküdözött erre az állítására, mert a libaólat csak nem lehet zsinagógának tekinteni!? Aztán, meg hogy az életére esküdött? Hát élet ez, mikor a katonák, a király emberei, így be mernek törni a zsinagógába?

- Szóval, nem adják ki?

- Hogy adhatnánk ki, ha egyszer nincs itt?

- Hát akkor majd megkeressük! Puskatussal zavarták el az útjukat állni akaró zsidókat. Az udvaron széttekintettek, merre keressék a szökevényt?

- Itt lesz a pincében! -- jelentette ki határozottan a káplár -- Kinyitni az ajtót! Ahány zsidó, mind egyszerre kezdett jajveszékelni. Valósággal a testükkel védték a pinceajtót.

- Királyi menlevelünk van, a zsinagógában senki házkutatást nem tarthat, sem a zsidó házakban -- kiabáltak összevissza. -- Rabbi mutassa elő, hozza hamar a menlevelet, mutassa meg ennek a katonának! ..

Erre Matusek azt jegyezte meg:

- Hiába hozná, úgyse tok olvasni!

- De a pecsét...!

- Ahhon se értek! Huszárok, feltörni az ajtót!

Nagyokat puffant a hatalmas puskatus a vasajtón. Isten tudja honnét, öreg fejsze is került elő. A katonák nem komédiáztak, alapos munkába fogtak. Csakúgy recsegett-ropogott az erős vasajtó.

Ez az erőszak több volt, mint amennyit á zsidókeblek elviselni bírtak.

Az egyik zsidó hirtelen bebújt Preglerhez az ólba, hogy kicsalogassa és hogy különösen az elemelt okmányokat biztonságba helyezze.

Szó, ami szó, Preglert, ezt a derék, hűséges embert is sajnálták már egy kicsit, de sokkal inkább sajnálták volna, ha az okmányokat azok kényszerű visszaadása előtt legalább is el nem olvashatnák.

- Tiszteletremélő káplár úr -- kezdte szinte alázatosan a rabbi -- ne bántsák azt a pinceajtót, nincs ott, akit keresnek... De hogy lássák, nekem is mennyire a szívemen fekszik a katonák igazsága, hát önként előadjuk Preglert, de csak azzal a kikötéssel, hogy ez a hely menedékhely, salvus locus, aki ide menekült, azt nem szabad akhasztófára cipelni, amíg a király Őfelsége nem intézkedik... tehát kiadjuk, azaz megmutatjuk, de el nem cipelhetik őt...!

A káplár gondolkozott.

- Nem bánom ha már egyszer ilyen a törvény... de annyit mondok, ha az a lator kiteszi a zsidóutcából a lábát, azonmód lefüleljük!... Adják hát ide, hadd kutatom ki őkelmét...!

Pregler megkerült. Az öreg zsidó titokban jelezte a többieknek, hogy az okmányokat megkapta, ő nála vannak.

- No te jómadár, hurokra kerültél? ripakodott Matusek Preglerre, akinek a térdei reszkettek, rogyadoztak a rémülettől.

- Ne félj semmit, az anyád ideodáját, te kétpofájú lator, fel nem akasztunk... legalább egyelőre nem. Ha már a zsidótemplom törvényszerinti menedék akasztófavirágok számára, mint amilyen te is vagy... de azért egy kissé, illendően megleckéztetünk! Ide az okmányokkal!

Preglernek úgy elcsuklott a hangja, mintha valami öreg kos bökte volna oldalba. Alighogy ki bírta nyögni:

- Kegyelem, káplár uram, de esküszöm az üdvösségemre, nálam nincs semmiféle okmány!

(Jó oskolája volt, eltanulta már a zsidóktól, hogyan kell igazat esküdni és mégis hazudni. Bizony, hogy bátran hivatkozhatott az üdvösségére, mert ,,nála" valósággal nem volt semmiféle okmány -- a libaólban átadta az öreg zsidónak. Tehát annál van, nem nála!)

Matusek karikába kapta a szemöldökét, úgy méregette végig Preglert, jó darab ideig. Az ember ezt hitte volna, hogy bekapja, lenyeli, aztán kiköpi..., annyira méreggel telt volt a katona ábrázatja. Később, mikor megszólalt, mintha megenyhült volna.

- Az üdvösségedre esküszöl, hallod-e, nagy szó ez?

Pregler rábólintott, mire a káplár ezt mondta:

- Hátha úgy van, nem bánom, jó katolikus keresztény ember vagyok, hiszek az eskünek... de hogy majd mások is hisznek-e neked, oszt már nem tudom, nem is hiszem...! Egyébiránt a biztonság kedvéért, ha netán mégis fondorkodnál... rajta huszárok, elő a hegedűvel!

A huszárok szegény Pregler bácsit lekapták a tíz körméről, Matusek káplár derékövéről előkerült a bikacsök, ahol altiszti méltósága jelvényeként állandóan hordozni szokta, hogyha kell, hát mindig kéznél legyen... és úgy istenigazában ráhegedültek Pregler fordított oldalára elég hosszúsor, számozatlan, három strófát.

A szerencsétlen ordított, ahogyan a torkán kifért. Kapálózott, rugdalózott, amennyire kitellett tőle és a végtagokat lefogó kemény huszármarkokkal szemben lehetett. A káplár pedig egyáltalában nem kímélte se a csököt, se testbeli erejét. Olyanokat vágott, hogy füstfelhő porzott ki a nadrágból. Fehéres színű, akár a liszt.

Minden strófa után tekintélyszünetet tartott és kellően kicirkalmazott huszáros körmondatokkal bevezetett szónoklatokat mondott a valóságtény világos megokolására.

Az első strófa végeztével ilyen magyarázattal szolgált.

- Ezt azért kaptad... (itt következett Pregler egyéniségének huszárszempontból történő, virágos jelzőkkel spékelt méltatása) ...mert általjában és különösen katonaságbeli középületekben kémkedni nem átallottál!

A második strófánál ezzel indokolt:

- ...mert nem csupán kémkedtél, hanem ráadásul még becsületes keresztény ember létedre, az Úr Jézus és az emberiség megcsúfolóinak titkos szolgálatába állottál és kémkedéseddel alattomosan a zsidók javát merted szolgálni a királyi katonaság hátrányára!

A harmadik strófa végén, mikor szegény Pregler már se mozdulni, se ordítani nem bírt, ezzel fejezte be az igazságtevést:

- Ezt a harmadikat pedig ráadásul azért kaptad..., hogy végérvényesen emlékezhess arra a körülményre, hogy valamirevaló ember benned soha többé meg nem bízhatik, véled szóba se álljon, hanem szolgáljad csak hűségesen tovább a zsidaidat, ha már egyszer nekik adtad azt a fekete lelkedet. Azonfelül azt is tudomásodra adom, hogyha a zsidófertályból ki mered tenni a lábadat, eltekintve attól a kis kóstolótól, amivel szívesen szolgáltunk, azonmódon viszünk az akasztófa alá. Eddig van! Végeztünk, huszárok indulj!

Ez az esemény, amely a zsidó vének szemeláttára játszódott le, kétségbevonhatatlanul igazolta Pregler megbízhatóságát a soproni zsidóság irányában. Az iránta való bizalom tekintetében az is latba eset, még pedig döntő súllyal, hogy a kapitánytól okmányokat csent el és azokat kiszolgáltatta nekik, jóllehet esetleg elkerüli a megveretést, ha a káplárt, ezt a vad embert arra a zsidóra dühösíti, akinek a libaólban az írásokat átadta

Igazis, miféle írások ezek?

A zsidó vének Pregler szemeláttára vonultak a titkos imaterembe tanácskozni. Hűséges emberük, tőle már igazán nem kell tartani.

Meggyújtották a füstölőt és gyenge világánál kibetűzték a lopott írásokat. Az egyikben Keményfy kapitány jelenti a nádornak gyanúját a soproni zsidókra Hammer meggyilkolását illetően, részletesen leírván az utóbbi napok történetét; a másikban pedig engedélyt kér arra, hogy egy bizonyos Pregler Sebasztián nevű városi polgárt, aki alaposan gyanúsítható, hogy a zsidókkal összeszövetkezett és a katonaság körül kémkedik, letartóztathasson és mint árulót, rövid úton, a városi hatóság igénybevétele nélkül a király nevében kivégezhessen, előzőleg pedig kínvallatással kivehesse belőle, mit tud nevezett gyilkossággal kapcsolatosan, mert hogy sok mindenfélét tud, bizonyos.

- Nu, mégh csak az khellene, hogy kivallassák! -- szisszentek tel a vének. -Pregler a mi védelmünk alatt áll!

A tanácskozás után közölték vele, hogy ezentúl a zsinagógában tartózkodhatik, a zsidóutcából éjjel se kell távoznia, nehogy elcsípjék, mert itt van legnagyobb biztonságban.

A vének közül hárman is felajánlottak neki egy kis kamrát, ahol addig lakhatik, míg feje fölül a veszedelem elmúlik.

Pregler megköszönte a kegyet és hogy a felajánlók közül egyik se sértődhessék meg, mindhárom kvártélyt elfogadta azzal, hogy felváltva, hol egyiknél, hol másiknál fogja igénybe venni a vendégszeretetet, mert persze most már, hagy a zsidónegyedből el nem távozhatik, ételre meg italra is lesz szüksége.

- Mindene meg lesz, kedves Pregler bácsi és az otthonvalókra se legyen gondja, a zsidók hálásak!

Az első éjszakát a libaólban aludta át, szalmán és két liszteszsákon, melyek istentudja honnét, megint előkerültek...

Azazhogy, dehogyis ,,aludta át"! Ébren volt egész éjszaka. Mihelyt a zsidók elpihentek, kiszökött az utcára és bujkálva leskelődött, mi történik a ghettóban éjszaka idején?

Hajnal felé, amikor még holdvilágtalan, sűrű sötétség feküdte meg a várost, a városház mögötti bástyakertben, a bokrok között harmadmagával megbújva figyeltek valami szörnyen érdekes, meglepő dolgot.

Egyik társa Matusek káplár, másik társa maga Keményfy kapitány volt.

Amikor megbizonyosodtak arról, amit látni akartak, azt mondta a kapitány Preglernek:

- No fiam, jó gondolat volt azokkal a levelekkel meg a csöközéssel beugratni őket...! Igaz, hogy a két zsákon keresztül is viszkethetett neked kissé a feladat, mert ennek a Matusek káplárnak akkor is kemény a keze, ha pajtást cirógat, de ne fájlald, meg érte!

- Nagyobb élvezetem az életben sohse volt, vitéz kapitány úr -- felelte Pregler. Tetszik tudni, hagy az egyenruha a gyenge oldalam, hátha még majd a katonaruha rám kerülhet... Ugye, tán még káplár is lehet belőlem?!

- Lehet, fiam, és meg is lesz... mihelyt azt a puskát sikerül előkerítenünk, amelyikkel fejbe vágtak a Békaligetben... hát csak ügyesen tovább!... És most szökjél vissza a libaólba, aludd ki magad!
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu X. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 384
  • e Hét: 2600
  • e Hónap: 21004
  • e Év: 341036
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.