Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu XI. rész
  2011-04-11 20:18:26, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XI. rész

XVIII. Ismét az ,,Egyetértésben".

A nagy hercehurcában, amelyben hol ezt, hol amazt gyanúsították Hammer meggyilkolásával, a városi urak jó ideig kénytelenek voltak nélkülözni a megszokott estéli borozgatást és a kedélyes beszélgetéseket az ,,Egyetértés" Ratsherrnstübléjében, a békeasztal körül.

Pár hétig a békétlenség hullámai zajlottak a városban.

A céhek, az istenítélet alapján, vétkesnek hitték a tanácsot. A halott vérzésének a megindulását akként magyarázták, hogy a tanács gyengesége közvetve segítette elő a gyilkos munkáját s ezért a végzet megbélyegezte őket.

A gazdapolgárok, akiknek a tanács mindenben kedvezett és akik többnyire a külvárosokban lakván kevesebbet érintkeztek a zsidókkal, nem tulajdonítottak az ügynek különösebb fontosságot és hűen kitartottak a tanács mellett.

E miatt a két tábor jócskán elhidegült egymástól.

Keményfy kapitány lett köztük az összekötő kapocs.

A kereskedők és iparosok árúcikkeit -- nagy körültekintéssel védte meg a támadások és kifosztások ellen, a földmíveseknek pedig gazdasági segéderőket, embereket és lovakat bocsájtott rendelkezésre, úgyhogy mindkét tábor tisztelte és szerette őt.

Ahol csak tehette, pártatlanul és igazságosan egyengette a kiütköző ellentéteket, úgyhogy jórészt neki volt köszönhető, hogy lassankint ismét helyreállt az egyensúly a városvezetők és a közönség között.

Az első izgalmak elmúltával a nyilvánosság kezdett napirendre térni a bűnügy felett, amit a kapitány szívesen látott, mert így feltűnés nélkül férkőzhetett válogatott katonáival a bűnösök nyomába, akik a látszólagos feledés csendes árnyékában mindinkább biztonságban ringatták magukat.

Egyik este újból élénk élet zajlott a Ratsherrnstüblében. A városi urak majdnem kivétel nélkül eljöttek és megjelent a kapitány is.

Iván polgármester mosolyogva nyújtott neki kezet.

- Isten hozta, ,,ítélőmester" uram! Keményfy barátságosan rázta meg a feléje nyújtott jobbot.

- Általam az ítélt, aki az ítéletre a leghívatottabb, maga az Isten!

- Mondja, kedves vitézlő uram, kezdte a városbíró -- meggyőződéssel hitt kigyelmed ebben az ítéletben? A tanács rendelkezésére holnap utazom Király Őfelségéhez Budára... kigyelmed példája szerint megfontolandó volna, ne köteleztessék-e Verbőczi uram, aki hallomás szerint magyar törvénykönyvet ír, hogy újból felvegye ebbe azokat a cikkelyeket, amelyeket Zsigmond és Kálmán királyaink eltöröltettek, t. i. a boszorkánykodásra és a sorsdöntésekre vonatkozóakat?!

A kapitány elértette a célzást.

- Városbíró uram, -- felelte Keményfy, a világosság felé tartva poharát, -kegyelmed mint bíró, az írott betű embere. Ítéleteiben arra vigyáz, hogy a pörös felek bizonyítás, vagy cáfolás közben betartják-e a megkövetelt formákat. Ha a törvénykövetelte száz tanú megesküdött s nyilvánvaló bűnös javára, kegyelmed pardont ad neki hóhérpallos helyett, lévén ez így a polgári bíró kötelessége. Én azonban katona vagyok! Mielőtt meginnám ezt a pohár bort, nézem a színét, hogy előre sejtsem, milyen lesz ez íze. Hasonlóképpen, ha egy katonám rossz fát tett a tűzre, nem keresek tanúkat, hanem jó mélyen belenézek a vádlott szemébe... aztán vagy ráveretem a huszonöt botot, vagy elengedem neki. Tanura vajmi keveset adok:

Az urak mosolyogtak a furcsa kijelentésen.

- Hogy függ össze ezzel az istenítélet?

- Hogyan? Úgy, hogy az Isten nem az írott paragrafust nézi. Azzal sem elégszik meg, hogy csak szemébe nézzen valakinek, hanem belemélyed a szívbe.... és ha ott megtalálja a bűn csíráját, megindítja a halott vérzését, hogy még a rövidlátó ember is észrevehesse, miként árulja el a bűnöst a lelkiismeret?

Az urak éppen koccintani akartak. Jeckel jegyző kezéből véletlenül kicsúszott a bilikom, csörömpölve eset az asztalra és a bor szétfolyt.

- Keresztelő! -- kacagtak az urak. Hannenkamp tekintete találkozott a kapitányéval.

- Bizony már ideje volna! -- mondta halkan a tanácsnok vejének.

A szomszédok felkiáltottak:

- Igyunk a nagyapai örömökre! Koccintottak és nem vették észre, hogy Keményfy a koccintásnál Jeckel poharát elkerülte.

- Maradjunk az új témánál, -- kezdte ismét a polgármester. -- Csodálkozva szemlélek egy háztartást, ahol a gazda fiatal is, csínos is, és rózsák is nyílnak a kertjében, mégis térficseléd kavarja a konyhában a rántást és inas veti meg este a nyoszolyát. Tán csak akadna Sopron városában egy tisztes, szelíd hajadon, akinek a beköltözését erre az árva portára a gazda is szívesen látná?!

Keményfy zavartan mosolygott, de az urak jókedvűen sürgették a felvetett kérdés részletezését.

- Halljuk, halljuk!

- Tulajdonképpen nincs több mondanivalóm. -- folytatta a polgármester. -- De a választ a ,,miért"-re szeretném hallani, ha a megszólított nem röstellne válaszolni?

Keményfy arca pillanatra elborult.

- Tudom, jó szívvel vannak irántam, így a kérdést nem veszem zokon. Katonásan felelek rá: szeretni az életben igazán csak egyszer lehet!

Fenékig ürítette poharát és csörrentve tette le az asztalra.

Nem folytatták a kényes beszédtárgyat, másra fordították a szót és kedélyesen társalogtak a vacsorai harangszóig.

Hannenkamp úgy intézte a dolgot, hogy külön maradjon a kapitánnyal. Együtt kisétáltak a bástyára, élvezni az enyhe, csendes nyáreleje estét.

Mihelyt alkalom nyílt, Hannenkamp rátért mondanivalójára.

- Barátom, kapitány uram, mikor este a polgármester érintette azt a kényes kérdést és kegyelmed váratlan őszinteséggel felelt, beleláttam a szívébe-lelkébe. Két kép van most előttem, a múltkori, mikor ugyanerről beszélgettünk és a mai. Ugye, megérti kegyelmed, kapitány uram, hogy ezekre egy aggódó apai szív elszorul?

Egy ideig zavartan hallgattak, Keményfy révetegen bámulta a messzeséget, a mezőséget, a réteket, a távoli erdőt, melyekre most kúszott hangtalan léptekkel az alkonyi szürkület. Az ő szívére is így ereszkedik le egy komor, sötétségbe burkoló felhő.

- Borbála leányomat figyelem azóta. Nem látok rajta változást. Ha tapintatosan vallatni kezdem, vidáman kacag, akár egy csecsargó madár. Ámde érzem, hogy ez a kacagása mégsem egészen tiszta, mintha talán nem volna teljesen őszinte... ilyenkor azt mondom magamnak, hátha mégis igaza volna a kapitánynak? Kérdem most kegyelmedet, hát hol van a hiba?

Kutatva, szinte követelőzve fürkészte Keményfy arcát.

A katona nagyot sóhajtott, majd felkapta fejét és nyersen szembemondta az igazságot:

- Szeretném másként mondani, de egyenes kérdésre a válasznak is egyenesnek illik lenni. A hiba férje jellemében van... Jeckel gazember!

Az öreg megtántorodott.

- Uram, én más feleletet vártam...!

- Tudom. Kegyelmed atyai aggodalommal aziránt puhatolózott, vajon van-e annyira becsületes ember a kapitány, hogy elnyomja magában egyetlen szerelmét és egy boldogtalan asszony titkos keservét nem aknázza-e ki illetlen közeledésre?... vajon képes volnék-e önző vágyással magamhoz ragadni egy szélben-viharban céltalanul hajszolt rózsaszálat és vele foltot ejteni egy tiszteletreméltó család jó hírén? Nem, ilyesmire nem vagyok képes! De igenis, képes vagyok rá, hagy bármi áron kiragadjam azt a szerencsétlen, szegény nőt egy emberi vadállat karmai közül, hogy tisztán és sértetlenül vigyem vissza az apa védőszárnyai alá...

Hannenkamp lélegzete elszorult. Levegő után kapkodott.

A kapitány tiszta szívből sajnálta az öreg urat, de most már nem kímélhette. Elérkezett a titok feltárásának az ideje.

- Ha már benne vagyunk, nézzünk szembe a leplezetlen igazsággal, ha fáj is... Igaz-e nemzetes uram?

Hannenkamp ráhagyóan bólintott. A kapitány nyugodt megfontolással folytatta: -- Esténkint, kilenc óra után, Jeckel uram gyakran eltávozik hazulról és a városházán, az ő hivatalában kigyullad a gyertyafény. Az ablakon át egy szorgalmas tisztviselő árnyéka látszik. Egy törekvő, dolgos tisztviselőé, aki a csendes éjjeli órákat használja fel a város titkos levelezéseinek és jegyzőkönyveinek írására. A tanácsurak megelégedéssel értesülnek ennyi lelkiismeretességről és az illető hivatalnok szorgalma általános dicséretet arat. A feleség kénytelen magára hagyatva, egyedül tölteni fél éjszakákat...

Hannenkamp olyasfélét akart mondani, hogy a közügy még az asszonyoktól is áldozatot követelhet, de a kapitány tagadólag rázogatta fejét.

- Jó, jó... csakhogy a ,,kiváló" tisztviselő nem a város érdekében tevékenykedik éjszaka és az ő asztalánál a hivatalban nem ö maga ül, hanem az ő ruhájában másvalaki!

- Tessék?

- Jeckel rendes úton, a hajdú szemeláttára lép a hivatalába és mivel ,,titkos" ügyeket intéz, maga mögött lezárja az ajtót. Megérkezése után csakhamar kinyitja a tanácsterem titkos ajtaját, mely a városház mögötti bástyakertre nyílik, ahová idegennek lépni szigorúan tilos. Innét, a titkos alagúton át beengedi azt a sötét alakot, aki eddig türelmesen várakozva gubbasztott a sűrű bokrok között. Ott bent ruhát cserélnek. Az idegen a dolgozó asztalhoz ül... és eléje tárulnak a város titkai.

- Hihetetlen, elképesztő, -- dadogta az öreg tanácsnok, és meglátszott rajta, hogy hajlandó dajkamesének tartani a hallottakat.

Keményfy rendületlenül folytatta:

- Kint az ajtó előtt, a keresztbeállított padon nyugodtan bóbiskol a hajdú. Néha horkol is egy verset és csak arra ügyel, hogy a jegyző urat fontos munkájában senki, tán még maga a polgármester se zavarhassa meg

...mert ide ez idő alatt senkinek belépnie, sőt még bekopognia sem szabad. Így követeli meg a város érdeke! Már pedig nem ártana ide benézni..., mert amíg az idegen munkába kezd az asztalnál, egy kaftános zsidóalak kioson a titkos ajtón, végig az alagúton. Óvatosan kibújik a bokrok közül a koromsötét éjszakába és a házak mellett, ügyesen lapulva, betér a zsidóutcába, melynek végéről erre az alkalomra kíméletesen eltűntek a zsidóőrök, nyitva az út...

- Rettenetes vád!

- Türelem tanácsnok uram! Tovább is van. A zsidóutcában lakik egy szépséges, csábos asszony, a keleti faj forró tüzével, minden bűbájával. Ő elfeledteti a hitvesi hűséget és megöli a becsületet abban, kit hálájába kerített. Amíg a nemes tanács nyugodtan alszik, hogy titkai a jegyzőnél a legjobb kezekben vannak letéve, addig az ellenség háborítatlanul másolgatja az okmányokat; amíg a hitves nyugtalanul hempereg magányos nyoszolyájában, addig a házasságtörő bemocskolja a szentséget és éli bűnös világát. A halott sebe a ravatalon, a tanács megjelenésére vérezni kezd, jelezve, hogy az, ki az ártatlan kurír halálát okozta, a városvezetők sorában van...

A tanácsnok ujjai rémes izgalommal mélyedtek a kapitány karjába, melyben megkapaszkodni volt kénytelen, hogy a borzalmas leleplezés le ne verje lábáról.

- Ha ez igaz volna, csak a hóhérpallos szolgáltatna igazságot... Ez a gyanú...

- Sajnos, nem gyanú, de bizonyosság! Hála Pregler ügyességének, megtudtam, meglestem. Saját szemeimmel láttam, meggyőződtem róla. Mégpedig tanuk jelenlétében! Aznap este, amikor Preglert a katonák a zsinagógában megbotozták, amit persze előre terveztünk és ami véges-végig sikerült. Eddig értem a nyomozásban.

Hannenkampnak nem volt oka az egyeneslelkű katona szavában kételkedni. Így szemtől-szembe a rideg igazsággal s undorodva a legrútabb bűnöktől: az árulástól és a házasságtöréstől, az öreg úr megkeményítette szívét.

- Aki bűnös, bűnhődjék! Hóhérpallos neki...! Mi most a szándéka, öcsémuram? -- A titok egyelőre köztünk maradjon!

Karom csak akkor fog lesújtani, ha a bizonyítás utolsó láncszeme is ráforrott a bűnösök nyakára, mert itt egy egész bűnszövetkezet űzi borzalmas játékait. A zsidók! Azért mindaz, amit elmondtam, egyelőre az apának szólt s nem a tanácsnoknak. Ha a titok időelőtt kipattanna, a felbujtók és főbűnösök esetleg elkerülhetnék az osztó igazság lesújtó pallosát.

- Értem!

Szótlanul haladtak most már egymás mellett, ki-ki saját gondolataiba mélyedve. Hazafelé tartottak.

- Kapitány uram, tegye meg a szívességet, vacsorázzék velünk. Egyedül nem bírnám kellőképpen elrejteni családom előtt izgalmamat.

- Szívesen!

Egy ártatlan szívű leánykének aznap este a boldogságtól repesett a lelke, hogy a kedves vendégnek ő szolgálhatta fel a vacsorát.

Éjszaka azonban, amikor patyolat ágyra világította gúnyosan mosolygó holdvilág,. Mártha ismét kételkedett a ma este újból felparázslott reményeiben. Ismét keservesen. sírdogált.

- Nem, mégsem én értem jött el hozzánk... érzem, tudom...!

XIX. A szegény király.

- Nem érdemes tisztességesnek lenni ott, ahol mindenki gazember!

Cudar egy bölcseleti tétel ez. Az erélytelenségnek és a könnyelműségnek a tétele.

Valahányszor hazánkra nagy bajok zúdultak, onnét keletkeztek, azáltal nőttek nagyra, hogy a tisztességes emberek kisebbsége erélytelenül átengedte a teret az önzők, a becstelenkedők, a szemtelenek tömeglármájának. Pedig hát egyetlen egy korbács erélyes kézben, -- ha ütéseit a tisztesség, az erkölcs és a hazafiság szent meggyőződése fűtik, -- ezernyi, tízezernyi, sőt százezernyi tömeget is képes megfékezni, józan belátásra bírni.

Irtózatos erő az erkölcsi igazság!

II. Lajos király alatt nem a tisztességes, jóérzésű emberekben volt hiány ilyenek Magyarországon, hála Isten, mindig voltak, vannak és lesznek nagyobb számban, mint bárhol másutt! Hanem akkor is az volt a nagy hiba, hogy erélyes ember nem akadt, aki tövises, kíméletlen korbácsával bátran szemébe mert volna vágni a léháskodó közszellemnek...

Maga a király is jóérzésű, legjava ember volt, csak gyenge. Rémületesen gyenge, erélytelen! Vékony nádszál, kit minden szellő ingatott, bárhonnét jött. Néha jóra, legtöbbször rosszra! Az ő számára a léhaság szellője volt a legveszedelmesebb, melyet hol a németek, hol a zsidók fújtak.

A budai királyi udvart elárasztották a németek. Ők szolgálták ki a királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben egyaránt.,

Gyermekkora óta idegen udvaroncok rosszra tanították. Legalábbis inkább rosszra, mint jóra.

Dubravszky János, olmützi püspök, aki többször megfordult Budán, fején találta a szeget, amikor így jellemezte a királyt:

- Lajosban idegen nevelője kifejlesztette az élvvágyat, a lakmározás, dőzsölés, színjátékok és táncvigalmak iránt való kedvet olyannyira, hogy elvesztette a komolyabb tudományoktól a kedvét és az országos ügyeket elkerülte.

Massari, velencei követ, jelentésében ezt írja:

- Amíg a király keresztény magyarok vezetése alatt állott, a hitben és a legjobb erkölcsökben neveltetett, de amióta a németek vezetése alá jutott és rászorul a zsidók pénzére, egészen ellentétes életmódot követ.

Lajos udvari papja így kesereg:

- A király már nem tudja magától távol tartani a könnyelmű embereket, akár szakállattanok (németek), akár szakállasok (zsidók), akik csak tivornyáról, szórakozásról és más becstelen dolgokról beszélgetnek...

Mária királyné a budai hegyekben vadászott.

A királyi udvarban ő volt a mumus, aki kissé ráncba szedte a léháskodó társaságot. Mikor nem volt otthon, felfordult a rend és még a cselédség is farsangolt. Táncoltak az egerek!

A király szánalmasan üres ebédlőjében unatkozott. Vadászebeivel játszadozott. Volt belőle egész sereg, csakúgy zsuzsögtek most a teremben.

A főkomornyik lépett be. Különösebb tisztelet nélkül üdvözölte a királyt. Látva az ebeket, megmérgelődött, felcsapta az ajtószárnyat és kikergette őket.

- Az ebek az udvarra valók, nem a szobába! -- dörmögte.

A király méltatlankodott, akár a gyerek, kit játékában megzavartak.

- Mivel üssem agyon az időt, ha már ezt sem szabad?!

- Felség, itta vacsora ideje.- felelte közönyösen a komornyik.

- Ah igen! -- sóhajtotta király megadással.

Az ablakhoz lépett és szomorúan nézegette a hömpölygő Dunát.

Ha az evés ideje közelgett, mindig elszomorodott, mert előre sohasem tudta, jó vagy silány lesz-e a vacsorája.

A várpalota kapuján hintó robogott ki. Brandenburg György, a király nevelője, gondozó a és mulatótársa ült benne.

- Ő is elmegy? -- szontyolodott el még jobban a király. -- Hát akkor ma megint egészen magamban leszek!

- A puszta gondolat hatalmas ásításra késztette.

A komornyik megterítette az asztalt. Egyszerű olcsó terítéket rakott fel, cinezett tányérokat, fanyelű evőeszközt, akár mint egy köznemesi házban. Aztán feltálalta a vacsorát.

Egy német udvarhölgy lépett a terembe, hogy segédkezzen a felszolgálásban. Feltűnően csínos, bájos, fiatal leány.

Megjelenése felvillanyozta a királyt. Az udvarhölgy kedveskedve szorgoskodott körülötte és csacsogott.

- Parancsoljon felség! A vacsora ízletes, gondoskodtam róla, hogy az legyen... magam néztem utána, mert a cselédség néha felületes. Sajnos, a szervisz nem éppen fejedelmi..., erről nem tehetek, mert amint kegyeskedik tudni, az ezüstnemű a zsidóknál van zálogban. A jó kedvet és a hangulatot, hála Istennek, nem lehet sem elzálogosítani, sem lefoglalni..., vele sokat pótolhatunk.

Egyik jó falatot a másik után rakta a király tányérjára. A felség jóízűen evett, közben tekintetével állandóan kísérte a leány mozdulatait.

- Szerencse, hogy a királyi rózsakertben meghagyták a legszebb virágokat! -- lovagiaskodott mosolyogva Lajos és kedvtelve nézte a csínos leányt.

- Ugyan kinek kellenének tövises rózsák? -- kacérkodott az udvarhölgy.

Á király szerette volna leereszkedően megcsipkedni a piros arcocskát, de a főkomornyik kimért ábrázattal állt széke mögött és ez visszatartotta.

Jelenléte idegesítette a királyt. Elhatározta, hogy elküldi, de nyomban nem volt hozzá elég bátorsága.

Türelmetlen mozdulattal vissza-visszanézett rá, úgyhogy a komornyik bízvást elértette érthette volna, mit akar a király, de nem vett róla tudomást. Ez a szemtelenség bosszantotta Lajost, arca kipirult a haragtól, epéje lassankint megdagadt s a fokozódó indulat bátorságot öntött beléje. Párszori nekifohászkodás után végre rászólt:

- Nincs szükségem kigyelmedre, a kisasszony megvacsoráztat!

Az udvarhölgy elmosolyodott.

- Felség, ö a gardedámunk!

- Áh! úgy. Akkor csak maradjon... Ámde a komornyik nem maradt. Dühösen távozott és bevágta maga után ez ajtót, hogy csak úgy dörgött.

- Felséged most megharagította őt!

- Nem veszélyes, -- felelte elégedetten a király. -- A vacsorát már elhozta, nem bosszulhatja meg a ,,sértést ,,. Mindig ilyen morcos, ha György grófot nem érzi a közelben. Tőle fél.

Most már kedélyesen folyt a vacsora, a király jól érezte magát.

Vacsora végeztével Lajos udvariasan megcsókolta az udvarhölgy kezét, enyelegve, a csukló fölött. A leány mélyen bókolt előtte.

- Felséged minden alkalommal a legfigyelmesebb lovag!

- Szeretem a művésziest és a szépet, kegyelmed leányasszony pedig az élő művészet! -- kedveskedett a király.

A leány újabb mély bókokkal válaszolt. A komornyik távozása után az udvarhölgy a szomszéd teremből letakart tálcát hozott be. A király elé tette az asztalra, majd levette róla a terítőt.

Gyönyörű, súlyos ezüsttálca, rajta ezüstserleg, bilikom ragyogott a király felé. A kancsó telve gyöngyöző tokaji borral.

Az udvarhölgy kecses mozdulattal megtöltötte a serleget és hódolattal nyújtotta a királynak.

- Hát ez mi? -- ámuldozott Lajos.

- Valódi tokaji aszú!

- Ugyan? Hát ez az ezüstholmi kié?

- Felségedé!

A király egy hajtásra ürítette ki a poharat. Mohón, élvezettel; mint akinek ritkán van ilyen finom italban része.

Utána jólesőket, nagyokat csettintett.

- A bor kitűnő, leányasszony pedig a legbájosabb jóakaróm.... Jól érzem magamat, hogy nem látom Bornemisza uram szigorú arcát és nem kell hallgatnom zsörtölődéseit, bölcs oktatásait, amelyekre mindig eszembe jutnak az ország bajai. Minden szava szemrehányás...

- Az uralkodó nehéz gondjai, felség!

- Egy lovagnak jobb dolga van, mint a szegény királynak. A király is szeret néha ember lenni...!

Az udvarhölgy elértette a célzást, kacéran, bátorítóan mosolygott. Majd újból töltött, Lajos elfogadta.

De mielőtt másodszor ivott volna, árnyék suhant át gyermekes homlokán, a serleget letette maga elé az asztalra és játékosan forgatta.

- Honnét való ez a serleg, ez a kancsó, ez a tálca, hiszen minden ezüstünk zálogban van?

- Visszahozták, felség... Ezt és valamennyit, ajándékba!

A király elgondolkozott.

- Volna valaki, aki nekem is ajándékoz valamit? -- vélte keserűen.

- Van, felség, -- felelte a hölgy. Kegyes engedelmével az ajtó előtt várakozik és audienciát kér...!

- Audienciát ilyenkor, késő este? lepődött meg Lajos?

Félretolta a poharat és homlokán sötétebbre borult a felhő.

- Tudhatná leányasszony, meg az is, aki kint várakozik, hagy György gróf jelenléte nélkül nem engedélyezek kihallgatást senkinek...!

A hölgy csábosan, lekötelezően mosolygott.

- Éppen őt akarta elkerülni!

- Ez nagy baj! Nem lesz a kihallgatásból semmi!

- Az én kedvemért sem, felség?

Sokat ígérő tekintete lefegyverezte a könnyen befolyásolható királyt.

- No nem bánom, kivételesen bejöhet. Jöjjön!

A kor viszonyaihoz mérten választékos öltözetben, értékes aranyholmikkal, ékkövekkel valósággal felcicomázva, Mendl Izrael, a soproni zsidóbíró lépett a terembe és mély alázattal hajolt meg a király előtt.

- Felséged legalázatosabb, legkészségesebb alattvalója, hálásan köszöni a nagy kegyet, hogy szemei láthatják a királyt...

- Kigyelmed zsidó? Akkor miért nem viseli az előírt ruhát?

- Felséged bölcs kegye Budán elengedte a zsidóviseletet...!

- Ah, igen!

Fényesen pallérozott, sárgarézzel kivert nagy ládát cipeltek most a terembe s letették a király elé.

Mendl felnyitotta a tetejét. Fényes ezüstösen ragyogott benne a király elzálogosított asztalkészlete.

- A soproni zsidó hitközség, mint felséged kamarájának legalázatosabb tulajdonszolgái, nem tűrhetik el, hogy imádott királyunk asztaláról hiányozzanak a legszükségesebb holmik.

Szegény Lajos király annyira elszokott már az ajándékoktól, hogy kezdetben meg se értette az ajándék fogalmát. Már-már mondani akarta, hogy neki nincs pénze az ezüstnemű kiváltásához, de még idejében elharapta a szót.

Egy darabig kedvtelve nézegette a sok, csillogó holmit, szeretett volna belemarkolni, játszadozni az ezüsttel, de csakhamar elkedvetlenedett.

Gyermekes arcáról nagy-nagy szomorúság rítt le. A megszégyenülés keserűsége árasztotta el érzékeny lelkét. A drága ezüstnemű csillogó fénye hirtelen megvilágította előtte királyhoz nem méltó, szánalmas sorsát.

Szokatlanul haragosan, epésen rivallt a zsidóra:

- Mit akarnak kigyelmetek? Mit tegyek érte, hiszen tudom, hogy ingyen úgysem adják...!

Az udvarhölgy már kezdte kirakosgatni a holmit. Dicsérgetve, magasztalva villantott meg minden egyes darabot a király előtt, mint ahogyan a gyermek kedvét szokás ébreszteni valami játékszer iránt. Közben vidáman kacagott, hízelgett, kedveskedett, hogy komoly merengéséből kizökkentse a királyt.

Szándéka részben sikerült. Csacsogásával felvillanyozta a királyt. A király örült. Ürült a nemes fém csillogásának, a szép leány mosolyának és valami gyermekes bírvágy kerítette hatalmába, hogy mindez, ezüst és leány az övé, csak kezét kell kinyújtania értük.

Már-már bizonytalankodott, tétovázott, hangjából eltűnt az előbb fellobbant erély, mikor újból kérdezte:

- Mit kívánnak mindezért?

A zsidó alázatosan, szenteskedve hajbókolt.

- Semmi mást, csupán felséged kegyes jóindulatát.

Ez a kertelő kijelentés újból felbosszantotta Lajost. Türelmetlenül intett s felindulásában szinte rikácsolva kiáltott Mendlre:

- Ne kerülgesse, mint macska a forró kását... feleljen a kérdésemre, érti?

A nő ismerte a király gyors hangulatváltozásait. Tartott tőle, hogy elmúlik a kellő pillanat, amelyben megközelíthető. Sietve töltötte meg a legszebb bilikomot és átnyújtotta.

- Ha én is ihatnék ebből csak egy kortyocskát felséged után, elleshetném a király titkos óhaját!

A tűzvillanó szemek behálózták, elkápráztatták a hajlékony Lajost. Gyorsan pezsdülő vére elragadta. Megfeledkezve az idegen jelenlétéről, kortyintott a feléje nyújtott pohárból, aztán visszaadta a hölgynek és szinte könyörögve mondta:

- Hát igyék! Hadd látom, tudja-e leányasszony mire gondolok?

Az udvarhölgy diszkréten intett, hogy végezzen a király előbb a zsidóval és távoIítsa el mielőbb.

- Persze! Nos hát, egy-kettő végezzünk! Kegyelmetek eladnak valamit s nekem fizetnem kell, ha venni akarok...

Mendl kenetteljesen rátért jövetele céljára.

- Felséged leghűbb alattvalóit, a soproni zsidókat, őfelsége Mária királyné úrasszonyunk, téves tájékoztatás alapján kiparancsolta Sopronból... kegyelmet kérek a számukra!

Hirtelen férfias határozottság keménykedett Lajos arcán. Ellentmondást nem törő, rideg, elutasító hangon mondta a zsidónak:

- Amit királyi nőm rendelt, helyesen van téve, mert az ország javára van... Fejével játszik, aki az ő parancsát mellőzni akarná...!

Ámde a zsidó már elemében volt.

- Isten mentsen meg bennünket ilyesmitől, távolról sem szándékunk... De a királyi kegyelem nem semmisíti meg a rendeletet, csak enyhíti azt. A zsidók hűséggel ragaszkodnak felségedhez, szeretetüket és áldozatkészségieket az igazságos fejedelmi szív nem hagyhatja méltánylás nélkül.

Lajos alig hallotta a szavakat, a csillogó ezüstöt nézte és ismét elszomorodott, hogy újból meg kell válni tőle.

Mint a csalódott gyermek, bánatos lemondással mondta:

- Vigye kegyelmed ezeket vissza, nem kellenek, mert ha igazságot teszek, azért nekem nem jár fizetés...!

Az ablakhoz lépett és merengve nézett le a Dunára. A zsidó tovább akart beszélni.

- Végeztem, távozzék! -- rivallt rá a király határozottan.

Mendlnek mit volt mit tennie, távozott, de az ezüstöt ott hagyta. A hölgy dévaj kacagással turkált a kincsben.

Lajos visszafordult, fáradtan, szinte fásultan nézte a nőt. Szomorú arca még a leány sokat ígérő mosolyától sem derült fel többé.

- Úgy látom, hogy körülöttem még a rózsák is elvesztik illatukat. Jó éjszakát! -mondta fájdalmasan és eltávozott hálóterme felé.

*

Amit a zsidók nem tudtak elérni a királynál, elérték az udvaroncoknál. Ezek kapták meg az ezüstöt, mely azonban újból zálogba vándorolt. A király asztalán továbbra is cinezett tányérok állottak.

A befolyásos pártfogók szavára Lajos mégis csak aláírta a zsidók kegyelemlevelét. Mikor pár napra rá Pulendorfer városbíró a tanács felterjesztette száműzetési kérvény sorsa iránt érdeklődött Budán és közvetlenül a királyhoz akart fordulni, okot és módot találtak rá, hogy ezt megakadályozzák. A tárnokmester kézbesítette a soproni városbírónak a királyi kéziratot, melyben a város kérését a zsidók kiűzetése iránt a legmagasabb hely elutasította.

Több felvilágosítást nem kapott és lelkére kötötték, ne zavarogjon tovább, a dolog véglegesen el van intézve, most már indulhat haza...

Pulendorfer csak Bornemisza Jánostól, a király nagyjellemű magyar tanítójától tudta meg, hogy Mária királyné teljes mértékben méltányolta Sopron kérelmét. Hammer által megküldötte a feleletet, hogy a zsidók kiűzetését helybenhagyta, ő is, meg a király is!

- Ha pedig sürgős szükség volna cselekvésre, -- toldotta meg szavait Bornemissza, -- cselekedjenek kigyelmetek az elveszett okmány értelmében, a királyné parancsára. Én tudom, mi volt abban az okmányban, mert én magam szerkesztettem Mária utasítására!

XX. Este a tanácsnokéknál.

Ama bizonyos este óta Keményfy gyakori vendég lett Hannenkamp tanácsnok házában.

A két férfiú között a barátság annyira kimélyült, mintha rokoni kötelék kapcsolta volna össze őket. Szinte meg sem tudtak már lenni egymás nélkül.

A nemzetes asszony a kapitányt szinte fiának tekintette. Szívből örült látogatásainak, annál inkább, mert jelenléte felvidította urát, akin az utóbbi időben a búskomorság jeleit látta feltünedezni, ha magára maradt.

A kapitány vendégjárása különösen Mártha viselkedésében idézett fel változást. A makrancos, szeleverdi süttyköleánykábóI megfontolt, komoly hölgy lett, aki hosszú ruhát visel és eddig örökké kócos, lobogó haját hirtelen nagy gonddal simítgatja, kötögeti.

Gyermekes modorát mintha elfujtók volna. Napközben ugyan jókedvűen danolgatva szorgoskodik a ház körül, de este, mikor a kapitány megjelenik náluk, alig lehet szavát venni. Kimért, illedelmes, komoly és csak pirulva elegyedik a felnőttek társalgásába, ha muszáj.

- Ejnye, be komoly nagyleány lett kigyelmedből, Mártha, -- szólt egyik este a kapitány, -- alig ismerek rá a régi bolondos gyermekre!

Ez volt az első eset, hogy nem tegezte a leányt. Önkéntelenül járt rá a nyelve a magázásra, amikor most Mártha nagyleányságára rádöbbent.

A leány szíve nagyot dobbant.

- Még tán észre is vesz, vitéz kapitány uram? Azt hittem, meg se lát... pedig már kerek egy hónapja, hogy ilyen vagyok...!

Keményfy mosolyogva fenyegette.

- Ha a rózsabimbó kinyílik, a nyarat érzi... Vajon ki lehet a szerencsés? hadd súgom meg neki...!

Erre a furcsa kérdésre a leány hirtelen elszontyolodott, még tán sírva is fakad, ha nem röstelli magát.

Kifutott a szobából, végig a folyosón, ki a kertbe. Holdfényes, csillagos, szívet bujtogató este volt.

A leány szíve vadul kalapált, arca tüzelt.

Hát ez az ember, ez a csínos kapitány nem tudja, hogy kije neki? Még azzal gyanúsítja, hogy másvalaki motoszkál a fejében?

Haragudni akart rá, de meggondolta magát. Mégse!

Eszébe jutott, hogy a süteményt még nem tálalta fel az asztalra. Visszasompolygott a szobába, felkapta

a tálat a kredencgól és a kapitány elé állította.

- Tessék parancsolni!

Ekkor vette észre, hogy róla beszélgettek. Az édesanyja rámosolygott. Mártha zavarba jött, fülig pirult. Duzzogva mondta a kapitánynak.

- Tessék egyék, és ne szapuljon másokat!

Most feltárult az ajtó. Borbála lépett be váratlanul. Kendő volt a fején.

Izgatottnak látszott. Az édesanyja elébe ment.

- Isten hozott, kedves leányom! Csak nincs bajod, hogy ilyen szokatlan időben jössz haza?

- Nincs semmi bajom, kedves asszonyanyám... féltem egyedül, hát átjöttem. Ma szeretnék itthon aludni.

Nyugalmat színlelt, de anyját nem tudta vele megtéveszteni. A két férfi is rosszat sejtett.

- Hát az urad hol van, drága jó leányom? -- kérdezte Hannenkamp aggodalmasan.

- Hivatalába kellett mennie, apámuram. Sok a dolga... csak későn fog hazajönni.

Keményfy keze titokban ökölbe szorult a tanácsnok ivott, hogy leplezze felindulását.

Borbála leült, Mártháboz bújt és szorosan átkarolta.

- Miért remegsz Boriska, ...a kezeid is jéghidegek, mi bajod? -- kérdezte Mártha és ijedten ölelte át nővérét.

- Útközben megijedtem, macska ugrott. elém a sötétben, ő rémített meg... jelentőségtelen, majd elmúlik!

Igyekezett természetesnek látszani, bár könnyek fojtogatták..

Szeme alatt kék folt sötétlett. Halvány, újkeletű. Senki sem vette észre, csak a kapitány kutató szeme.

Keményfyt elöntötte az indulat. Úgy feszült neki a széknek, hogy csakúgy recsegett-ropogott alatta.

- Tán idegeskedett az urad, hiszen. egész délelőtt izgatott volt? -- kérdezte Hannenkamp hirtelen elhatározással.

Borbálát megdöbbentette az egyenes kérdés. Látszott rajta a meghökkenés, mégis megóvta színleges nyugalmát.

- Nagyon ideges volt, édesapám, a sok munka kimeríti -- felelte szelíden.

Az anyai tapintat elejét vette a további kérdezősködésnek. Másra terelte a beszéd. fonalát.

A kapitány megértő, résztvevő tekintettel simogatta, nyugtatta az asszonyt. Kedélyesen társalgott, hogy felvidítsa, ami sikerült is.

A barátságos körben kellemesen telt el az este.

Távozásakor Borbála melegen megszorította a kapitány kezét. Sokat, igen sokat fejezett ki ez a kézszorítás: bánatot, panaszt, a vigasztalásért köszönetet és nagy, nagy bizalmat.

Aznap Borbála otthon aludt. Mikor a két testvér mögött bezárult a padlásszoba ajtaja, Borbála görcsös zokogásban tört ki.

- Nem bírom, bele pusztulok -- nyögte fuldokolva. -- Megütött, öklével vágott az arcomba... sohasem szerettem, de most gyűlölöm ... kimondhatatlanul gyűlölöm: Ha az a másik, az az igazi férfi nem volna, elemészteném magamat...!

A testvér előtt kipattant Borbála életének eddig gondosan rejtegetett titka. Olyan váratlanul érte a gyanútlan leányt, hogy szinte elakadt bele a szívverése.

Tehát Jeckelék házasélete szerencsétlen? Borbála boldogtalan... sőt kétszeresen az, hiszen férjes asszony létére mást szeret. Kit? A kapitányt, a nővér leányálmainak a hősét, ábrándjainak, reményeinek letéteményesét, akiről már-már azt hitte, hogy ő miatta jár, s oly sűrűn a házhoz. A kapitányt, aki éppen ma döbbent rá, hogy a kisleányból immár nagyleány lett!

Görcsösen csimpaszkodott az asszonyba, ölelte, csókolta.

Jól hallottam Boriska, őt szereted a kapitányt? -- kérdezte szepegve.

- Jobban, mint az életemet!

Az ártatlan leányszív titkos légvárai összeomlottak. Persze, persze, Keményfy nem öt, hanem Borbálát szereti... a régi szerelem, mely mélyen a szívben akkor is él, ha nem lehetnek egymáséi.

Az ilyen igazi, szép, mélységes szerelemnek nem szabad útját állni, mégha miatta netán megszakadna is egy szegény leányszív. Fáj a csalódás, mégis bele kell törődni!

- Minden úgy legyen, ahogyan Isten rendelte!

 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XI. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 750
  • e Hónap: 4121
  • e Év: 387157
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.