Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
László Noémi
  2016-09-13 21:00:29, kedd
 
 




László Noémi


László Noémi (Kolozsvár, 1973. július 28. -) költő, műfordító, magyar-angol szakon végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Modern angol irodalomból szerzett doktori fokozatot a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Szakfordításból és tolmácsolásból él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának irodavezetője. Egy négyéves lány, Szász Tekla édesanyja.


Link

Link
Link










AJÁNDÉK


Gyönyörű például a fáj
gyönyörű a muszáj
az út, mentiben kétfelől
a tilalomfa-táj

gyönyörű üres felület
hányadszor elsimítva
tenger homokban hány tekercs
előkerül aligha

gyönyörű hosszú ölelés
az értelmetlen ellen
csak éppen látni, hallani
és mondani ne kelljen

gyönyörű végenincs mosoly
a semmi helyén
nem ringat, nem tart, nem sodor
csak enyhén,

gyönyörű például a bog
ha csokorra kötötték
szíved fölött, mert nem dobog


szép virtuális emlék

szép virtuális búcsúszó
habszivacs díszdobozban
mielőtt szájról szájra száll
vagy a fogakhoz koccan.







BUDAPEST


Utcák, zajok, eltévedt emberek,
késői jószerencse, rosszleány;
hányadik élet hányadik után -
szép senkiföldje, szétszórt hadsereg;

gázlámpa fénye, füstös házsorok,
elhallgatott teremtés, szív, halál,
szecesszióba hajló rózsaszál -
a nap zsibong, az éj csak ácsorog;

az ágakon, akárha értenék,
mire való a lusta tél,
halk suttogásba kezdenek
a ragtalan igék.







EMLÉKDAL


Vonatdöcögés, huszadik század.
Talpfától talpfáig megyek utánad.
Hangyaboly, kutyatej, cement és mész.
Ház, növény, szuszogó lény csenevész.

Vasvázak, szövetek, rostok, csontvázak.
Csupa csend, csupa por, csupa alázat.
Leszálló pálya, felszálló pálya.
Világmindenség rozzant pajtája.

Nem őrzi senki, nem állnak lesben.
Elég egy érintés, hogy összeessen.
Nem mozdul más, csak az árnyék benne.
Álmaim összekent képe lenne?

A daruk sárgák, a hinták kékek.
Piros az égbolt, az arcok fehérek.
Tapsra vonulnak, tömötten állnak.
Tehetetlenül ministrálnak.

Aki visszalép, nyomtalan elvész.
Kontinenst ölelő szemfényvesztés.
Ügyesen álcázott ókori gályák.
Aki felszólal, szinkronizálják.

Hallgass. Kapsz cukrot, húst, kenyeret.
Húzd meg magad, amíg lehet.
Ruhát is adnak, újat, szépet.
Boldog tömegben érhetsz véget.

Ne bánd, hogy tegnapod, holnapod nincs.
Az eszme csillagára tekints.
Nézd, hogy járja útját az égen!
Dolgozz pontosan, élj észrevétlen!

Némulj el, vakulj meg, süketülj meg.
Mintha nem rándulna benned ideg.
Légy tudományos, haladj a korral.
Küzdj mosolyogva, korgó gyomorral.

Ne ostobáskodj, ne szidd az eget.
Amikor ideje, nemzz gyereket,
amíg csak bírod. Ez feladatod.
Ne hidd, hogy bármikor feladhatod,

mert gondolkodáson volna a sor,
vagy mert fölfeslettél valahol,
tótágast állt az eszményi oltár,
s szeretnél az lenni, aki voltál!

Döcög a vonat, torz szülemény.
Száll a síkon a gyér fülkefény.
Nyílik a föld, mohón felissza.
Talpfától talpfáig szivárog vissza.






ENGEDJ IDŐZNÖM


vegyél magadhoz ahogyan a bort
a reggel hűvösét a kenyeret
a keretbe nem foglalható tájat
amint lehet

tegyél el apró dolgaid közé
engedj időznöm ott egy keveset
felejts el lassan észrevétlenül
amint lehet

felejts magadban ne törődj velem
viselj mint bőrödön fehér heget
hogy növekedjem majd a pórusokkal
amint lehet

vegyél magadhoz ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed
takarj be gondod rejtett vánkosába
amint lehet







ÉDES ERDÉLY


Az én falumban dombon van a temető.
Fehéren száll a mennyekbe a kő.
Fekete asszony húz az úton szekeret.
Kikericsek alatt pihen a szeretet.
A szépség az, amit az alkalom kíván.
Szorosra kötözik a lányok derekán.
Cifrázzák mellen, háton, kalapon.
Itt nem nőhet a gyom.

Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll.
Fészket rak, mint a korán érkező halál.
Fiait naptól szédült léggyel eteti.
Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi.
Vasárnap templomba megy a pocak.
Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb.
Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog.
Fent: kopasz csillagok.

Az én falumban frissen hantolva a föld.
A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt.
Udvara tiszta, az eleje takaros.
Csorog rá alkonyatkor a piros.
Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva.
Aki máz nélkül él, marad magára.
Inganak kezek, lábak, mint a fű,
és ború a derű.


. .







FALEVÉL


Zöld, sárga,
barna, szürke,
nincs.

Elmúlt idők
borzolta drága
tincs.

Élet, erő,
selyem, tollpihe,
bársony.

Smaragd, topáz,
achát függő
az ágon.

Vonalak
szövetsége,
rend.

A teremtés
követe
idelent.







FELE MAGÁNY


Fele magányom nem adom.
Ne hordj parazsat válladon.
Méreg a csókom, ne igyad.
Ne éleszd halottaimat.
Őszintét hogyha szólt a szád,
hazug szavam kegyét ne várd.
Viselt ruháid le ne vesd,
álmaim kútját ne keresd.
Ha nincs, ki álmát küldi rád,
a délibábot ne imádd;
míg muzsikád el nem apad,
ne faragj ködből madarat,
mi nincs se most, se máskoron.
Fele magányom nem adom.







FÖLD


Van lelkem - töredék -, sok drága tárgyam,
hitem kezdetben, elmúlásban,
lépéseim ezért sem oly nagyok:
még lángolok, de rögtön meghalok.
És végem lesz és minden rendben.
Nem kínoz majd: mit miért tettem.

Vagy nem tettem, s azt is miért.
Nem élek-halok majd a tettekért.
Nem gyötrődöm, bután, mint most is éppen,
hogy mi dolgom e villanásnyi létben,
hogyan hagyom porló kezem nyomát,
agyoncirkalmazott világ, terád.

Az istenhívők mind oly lelkesek.
Fogalmam sincs: azután hol leszek.
Hallom-e, hozzám ha valaki szól.
Megérzem-e, ha meglát valahol
emlékei nyárillatú ködében.
Tudom-e majd, hogy bár már véget értem,

tűnt jelenem valahol még lobog,
pár lélekajtón visszajárhatok,
hozzád, fehér föld, foszló mindenem.
Hozzád, kit itt csak elveszítenem
lehet és kivel nem köt össze más,
mint hasadásig zsúfolt hallgatás,

határnyi törött szárnyú, torz titok,
hogy miért hallgatsz, miért hallgatok.
Fogalmam sincs, miért csinálom végig,
vergődöm el a pokol-ízű révig.
Bátor, szabad lelkem ha van,
miért nem oldom innen el magam.

Minden okoskodásom ide jut:
a test csak tűrni, törni, térni tud,
hiába támad benne gondolat,
ha elzuhan s a föld alatt ragad.
A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan.
Erősebb lánggal ég a föld alattam:

ő hajthatatlan.










A GYŰLÖLET LÁNGJAI


Szívemnek legmélyén lángoló gyűlölet
Ezzel irtanék ki minden életet!
Csak fájdalom és üres magány van énbennem,
Az eredendő bűn folyik szét véremben.
Kínoznék mindenkit, ha tehetném ölnék,
Akit csak tudok, most halálig gyötörnék.
Főleg titeket, ti kétszínű emberek,
Kikkel őszintén beszélni nem lehet...
Erős vasból készült láncot kötnék rátok,
Ma éjjel a sírban a vén Halállal háltok!
Engem nem szeretnek, rám senki nem vigyáz,
Látásotoktól még a hideg is kiráz!
Nem akarom hallani émelyítő hangotok,
Sem látni az örökös őszintétlen arcotok!
Tűnjetek el innen! Hagyjatok magamra!
Hadd ébredjek újra magányos hajnaljra.







HAJNALI VERS


Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.

Felleg hajol fölém, ma éppoly nincstelen;
ha szólna, érteném, lassan megismerem,
ahogyan téged, a legutolsó menedéket.







HELYSZŰKE


Autóval kényelmetlen,
busszal lassú és zajos,
villamossal rázós,
komppal fényes, huzatos.

Repülővel macerás,
hajóval szeszélyes,
kerékpárral állítólag
rendkívül veszélyes,

mostanában mégis annak
borzasztó a dolga,
aki úgy gondolja, inkább
egyet gyalogolna:

nem fér el a járdán,
kiűzik a parkból,
úton, téren, átjárón is
valaki már parkol.







HIVATÁS


Alkoss valódit, eszményi szépet.
Oktass, de szórakoztasd a népet.
Adj fel a bölcsésznek rejtvényt bőven.
Szenvedj eleget, halj meg időben,
tüdővészben vagy étlen-szomjan,
sántán, vakon, kiátkozottan,
fúlj a tengerbe, akasszanak fel,
taposson össze kattogó henger,
súlyos homályban légy kristály tiszta,
a múzsa csókját ne idézd vissza,
bohóckodj, bókolj, fejezd ki hálád,
hisz nyilván megfogtad Isten lábát:
lettél már éltedben halhatatlan
és összes műved sem marad
kiadatlan.







IDŐMILLIOMOS


Óra kondul, nem számolom, hányszor.
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol.
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan.
Mi történt, most miért nem visszakoztam.
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul.
Már nem veszettül, nem is átkozottul,
csak egyszerűen látni szeretnélek.
Ráérek.







JAVÍTHATATLAN


Tudom: valahogy révbe érek.
Végighajtok az égi lankán,
megtorpannak az életévek
anélkül, hogy itt abbahagynám
a levegő ritka szálain
fönnakadt képek bámulását,
anélkül, hogy néhány nyurga rím
árnyékában helyem kiásnák,
megfordulok a bolygók között -
örökös lassú átutazó -
felhalmozódik csillagközök
mélyén az idő, völgyben a hó;
anélkül, hogy itt fölmerülne
napok mélyéről a fényhiány,
anélkül, hogy az ólomszürke
ezüstre válna a kés fokán,
végigsétálok, mint kötélen,
hajnali eszmék érrendszerén,
legombolyítom, végigélem
mindazt, ami sosem voltam én -

Tudom: révbe soha nem érek,
megpihen egyszer földön a hát,
kirajzanak az álomképek,
a szem visszapörgeti magát,
a kéz ujjai elfelejtik
érdes fatörzsek történetét,
bokában ahány ösvény rejlik,
kígyózva ágazik szerteszét,
belesimul ágyék a rögbe,
hajszálgyökér-bozótot növeszt,
csak a száj moccan könyörögve:
élet élettel hogy teszi ezt;
tele alvó maggal a homlok,
megakad benne majd az eke -
kiszabadulhatnak a gondok,
valaha felszínre érnek-e,
túljutnak-e az őszi éjen,
oda, hol minden olvadt arany,
vagy itt vesztegelnek a mélyben,
hol csak bolyongunk mindannyian?







KÁPRÁZAT


Mit látsz, szemem, mit látsz még mindig ott?
Amit a józan ész maga mögött hagyott.
A rétet, ahogy fölveri a gaz.
Látom, hova ömölhet a viasz.

A levelet a túlvilági fákon.
Képzeld csak el: a hideget is látom.
Látom üres helyed a téli ködben.
Látlak, hiába állsz mögöttem.

Mit fogsz, kezem, mit fogsz még mindig úgy?
A nyakad szorítom, hogy ne hazudj.
Fogom a szád, hogy ne sebezz vele.
Ne tépje föl szavak forgószele.

Foglak, mert még a gránittömb is árad.
Dől a világ és bezúzza a vállad.
A homlokodon csilla­gok kopognak.
Füstölgő roncs leszel, ha át nem foglak.

Mit félsz, szívem, minek, meddig, mitől?
Félek, hogy semmi sincs, ami megöl.
Félek, hogy végül elvégzem a dolgom.
Másodpercenként nyílok és csukódom,

bénító csönd­ben, bódult csatazajban
az olvadt fém is átcsoroghat rajtam,
végzem a dolgom, véred meg sem kottyan,
csak ringatózom majd hűlő habodban,

én, szíved, ez a suta kő.
Amíg szárnyam kinő.







KÉRDÉS


Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?







KOLOZSVÁR


Mi is történhetett, hogy itt maradtam,
s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,
körhinta, metró, fürdő, katedrális,
csak hársfaillat hosszú alkonyatban?

Mi is történhetett veled s velem,
hogy nem rohantam más várak falához,
hogy leheleted sosem volt halálos,
hogy fölfogtál a síkos végeken?

Mi voltál? Időm tengerén a bója?
Embernyi, hűs hely tűző napsütésben?
Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,
ostoba harcok fehér lobogója?

Mi voltam én? Vergődő, vak madár,
borzasan csüngő tüskeág a ködben -
de összefontad két karod fölöttem,
és könnyű lettem, mint a hangaszál.







A KÖNNYŰSÉG


Mennyire könnyű egymásról mesélni
az ezeregy levelű fa alatt
vivő ösvényen, amiről letérni
gyengénél is gyengébb az akarat;

mennyire könnyű, elviselhetetlen,
egymásban élni, mint erdőn a köd,
ahogy az ágakon előre lebben
és megpihen az odvas fák között,

oly egyszerű a húsz utáni áram
zsúfolt vizében egymást érteni,
és tudni pontosan: a 'rádtaláltam'
ezeregy száraz jelentése mi;

tudni miért, mi űz el, mi marasztal,
az ég alatt alig néhány arasszal.







LEVÉL A TIZENKILENCEDIK SZÁZADBA


Nem mintha minden mindegy volna, nem.
Eső dobol és kihagy a szívem.
Tán attól tart: nem veszem komolyan,
s fölébe nő a gondolatfolyam,
amit - csak ezt a szív nem tudja még -
eltorlaszolt az élethordalék,
az akarat-sodorta rönktömeg.
Épp csak ereje nincs már semminek.

Tejhab és kávé, szénsavas igék,
templomhajónyi ékes semmiség.
Mind csupa új és síkos és sima,
mint buborékon fénylő karima,
mint nap körül a foszló zivatar.
Ördög sem tudja, mit miért akar,
mikor és meddig, merre és hogyan -
s mi hajtja: becsvágy, hóbort, szélroham?

Van-e még, ami elevenbe vág?
Céltalan, cukros összevisszaság.
Kusza, fullasztó, fémes zuhatag.
Sebesség, tettek, programok, szavak,
palackok, ládák, tervek, mámorok.
Közben az ember kábán ácsorog,
mint fásult rab a börtönudvaron -
és nem hanyatlik semmiféle rom
felhőbe, kedves Senki Pál,
imádott Arany Jánosom.







MÁRCIUS, RÓMA


Az utcaképben egy-egy újabb rejtjel
vigyázta azt, ami megfejthető.
Bámultam, hogyan tartja keccsel
az ágakat a hűvös levegő.
Az Angyalvár előtt a hídon
egy lámpa feje lágyan elhajolt.
Alkonyodott, és nem maradt meg
feltartott ujjaim hegyén a hold.

A Császárok fóruma ahol indul,
cipruspark ült egy kupola tövében.
Kivilágított oszlopsorokon túl
az ókor váza lélegzett sötéten.
Fehér-fekete, csonka árnyak álltak
a dúsan omló villanyfény-sugárban.
Ha mérgelődöm, pont ilyennek látlak -
gondoltam - és a múltból kisétáltam.

Még megkerestem - közel volt az éjfél -
a Spanyol lépcsőknél a csónakot.
Lefényképeztem Rómát lámpafénynél.
Kihalt terek nyugalma meghatott.
Álltam kicsit a Tevere zajában,
mint aki van, és semmire sem vár,
és nem repült, lent úszott egymagában
a hab között egy nikkel szamovár.

A túlparton, a mérleggel kezében,
egy homlokzaton Justitia ült.
Néztem, hogy tűri hófehéren, tétlen
az éji leplet, ami rákerült.
Néztem, hogy bomlik árnyékká a kő,
hogy csúszik el az úttesten a fény.
Éjfél volt, és megeredt az eső,
és átzúdult a lelkem közepén.







MONDD EL NEKEM


Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?

Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?

Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?

Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?

Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?


László Noémi: Mondd el nekem

Link








MOST MÁR ÁLLANDÓAN...


szerelmes vagyok. Mintha rögtön
felelni kellene, úgy izgulok. Legjobb,
ha sétálni megyek és csak későn érek haza.
Ilyenkor nem idegesít, ha anyunak vagy
apunak van igaza.
Legtöbbször nem hallom, csak látom:
szólnak valamit. Nem merem bevallani
még nekik, hogy megtaláltam már az igazit,
mert kiakadnak, hogy ez is csak újabb olcsó
kifogás arra: miért nem tanulok;
vagy elmagyarázzák nekem,
hogy megszédítettek a hormonok.
Inkább kerülöm őket, ha lehet.
Leülök valahol és nézem az eget.
Egymással foglakozzanak,
engem neveltek eleget.


László Noémi: Most már állandóan... Előadja Sánta Lídia

Link








ÓHAJ


Szeretnék félrelépni, kitörne a bokám.
Megbotlanék, elesnék, egy inam elszakadna.
Rám zuhanna a házfal, horpadna mellkasom,
gödörbe esnék, ajkam, homlokom elrepedne.
Fagy miatt széthasadna ujjaimon a bőr,
boldogságtól vakon legurulnék a lépcsőn,
lehorzsolnám az orrom, kifordulna térdem.
Szeretnék összetörni, semmiért egészen -

több világfájdalomban
nem volna részem







ÖSSZEFOGLALÁS


Fáj a szemem. A kötőhártya izzik.
Rég volt, hogy sírtam, sokára fogok.
Álmatlansággal küszködöm, és összefoglalok.

Az álmatlanság zaklatott hajóút.
Egyszerre közel, távol van a part.
Hajóm a égen nem olvasható irányba tart.

Nem olvasok. A bajról nincs fogalmam.
Az érdekel: mikor pihenhetek.
Türelmetlenségtől nem voltam még ilyen beteg.

Voltam heveny hazug, idült rajongó,
aljas szimuláns, kóros vakmerő.
Nem volt a lázgörbém soha ennyire meglepő.

Tetszik nekem. Cserében ébren ülök,
illetve fekve állom ezt a kínt.
Nem sírok, csak a kötőhártya izzik

már megint.







POR ÉS HAMU


Hogy változik a lényeg!
Nyár, tél, soványodás,
perzselt hús szaga és hogy
mindenki más félrebeszél,
csak én, az ostoba

tudom: a teremtő miért, hova
tett vesszőt, pontot,
és milyen ábrázattal
kortyolta fel a vért,
amit kiontott.

Mert mindent tud és lát
és felmér és megért és
testünk romjain alapít
fütyörészve iskolát;

és kába lényünk már
nem bírja tartani magát
ahhoz, hogy leszárad
és újranő a fű,

meghalni, elvérezni egyszerű
és szép és felemelő és nemes
e deszkákon, ahol az
unott mindenes

lámpát gyújt, függönyöket húzogat
és ropogtatja csontjaink,
hogy ne időzzünk túl sokat
a fények bűvkörében.

De ha megyünk, miért megyünk?
Ha nem megyünk, miért nem?
Miért nem állunk, fekszünk,
mormolunk, fegyelmezetten?

Mint aki jobban hisz deszkákban,
jelmezekben, mint abban, hogy
légzése lassul és szeme se rebben.

Fogyunk a mester
kényekedve szerint.
Megint.







REGGELI KÉRDÉS


Ma ki utazik el ma
ki néz hosszan utána

hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála

ki fűzi tű fokában
hány öltés kell a szívig

hogy verjen, míg a testet
a fű közé kiterítik

hány öltés kell a színes
a képeslap-magányhoz

fércelni annyi véget
amennyi még lakályos

amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja

hány öltés kell a szélnek
hogy az eget bevarrja?







RÖVIDZÁRLAT


A Múzeum körúton láttalak.
Vidáman szállt a gyorsétkezde gőze.
Mintha a sok ázott járókelő
hirtelen az agyamban kergetőzne.

A csomagolós nagyjeleneten túl
két-három rövid mondat sem jött össze.
Seholse voltál, senkisemmi voltam,
a mászkálásnál nem futotta többre.

Miközben nálad romba dőlt a díszlet,
az volt a gondom: kell-e liszt a babba.
Sütött a nap, a fellegekben éltem,
nem súgta semmi: most maradsz magadra,

most méreget a virtuális térben
legérdekeltebb női olvasód.
Most kiderül, hogy nincs sem igazad,
sem jogod, sem igényed, sem valód.

A Múzeum körúton este volt.
A könyvesbolt kirakatához bújtam.
Néztem a megsárgult térképeket.
Nem volt hozzád csatolható a múltam.







SZOMORÚSÁG


Mindig azt hiszem: más miatt
ereszkedik a felhő,
púpos az aszfalt,
görcsösek a fák.

Mindig azt hiszem: messziről
érkezik lassan,
költözik belém
a szomorúság.

Mindig azt hiszem: várni kell,
elfogy vagy felszáll,
mint a tengerről
éjjeli pára,

ő pedig szelíden lakik
hitem alatt, és
biztonsággal
teríti azt magára.







TENGERTÁNC


hová sietsz
a füst után
szeszélyeit hol ismerem

lassú a szív
feledni fél
melengeti a félelem

erős virág
a szürke test
fanyar kegyetlen illatos

hová sietsz
a föld fedez
elejt eléget visszahoz






TOROCKÓ


1.

Ahol a kő követ felejt
s a szikla ormán felleg ül,
a csont a földből felkerül
s a holdsugár árnyékot ejt.

Hiányos árnyék: csendje nagy,
falak merengnek messze benne,
leroskadt, súlytalan falak,
melyeknek mintha mégis lenne

kevéske súlyuk: annyi épp,
amennyi illatos füvek
meghajlításához elégŕ

Tűnő falak: lég-testűek,
hordják az árnyék hűvösét,
s a táj szívét, mely megremeg.

2.

Kanyargó zöld-piros sorok:
innen a szón, túl a tudáson,
a vállon súlyosabb a vászon,
növekvő szélben sustorog
sokezer szálnak rejteke,
sokezer alvó ív alól
táncos csikók csengője szól,
s a tulipánkehely színe
egy árnyalattal mind sötétebb,
kerék forog, az éjszaka
kifoszló fénymintázata
mint fel-felrobbanó szövétnek
távoli lángja, oly tűnékeny,
s a szertefutó csend alatt
lélegzik, ami megmaradt
csikóból, szélből, tulipánból
távolodásom éjjelében.







VÁLASZÚT


Mikor vége a körnek
És nem kezdődik újabb
És a bánat nem öl meg
Hogy boldoguljak?

Kinek köszönjem szépen
A nem várt segítséget
Az új tárgyat az égen
Ami nem éget?

Mikor szándékom semmi
De minden kapu nyitva
De nem tudok bemenni
Forduljak vissza?

Vagy játsszak alvajárót
Bízzam a véletlenre
Tegyek úgy mintha mégis
Értelme lenne?







VÁLTOZÁSOK


A távollét valódi biztonsága:
ennél jobban már nem marad
magára senki.
A szeretni vagy nem szeretni
dilemmája itt nem az ész döntése.
ki az, akit mégis, akit mégse.

A távollét mindent kiszór magából.
Nem óv meg semmitől, legfeljebb
ápol, enyhít.
A valakit vagy inkább senkit
kérdésre itt nem érvek válaszolnak.
Soha többé, vagy talán holnap.

A távollét - sokszor szerencse dolga,
hogy a szomszédba, mennybe, vagy
pokolba juttat.
A távolodó úgy hazudhat,
hogy minden, amit mond, valóra válik.
A változás nem tart sokáig.







VILLOG AZ ÉG


Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.
Dúsgazdag őszben éretlen vagyok.
Jöhetnek zúzmarák, derek, fagyok:
nem tudna mit rabolni tőlem egy sem.

Mert elengedtem, ami lehetett,
könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez,
és nem zavart, hogy az idő nem édes
fuvallat, inkább nehéz lehelet,

száraz és szaggatott, szúró erő,
kócol és tör, a bozót borzasabb,
és minden eget tükröző felszínt benő

a gyom, a fű; a moha lábra kap,
tél, tavasz, nyár, ősz: viharterelő -
sárga levélen tobzódik a nap.














 
 
0 komment , kategória:  László Noémi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.