Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu XII. rész
  2011-04-11 20:15:21, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XII. rész

XXI. Az ispotályban.

A városi ispotályt, mely a mai Ikva-híd és a Balfi-út sarkán, a Szent Lélek templom szomszédságában állott, a Johanniták építették.

Ez az egyházi lovagrend a keresztes háborúk idején került Sopronba.

II. Endre, 1217-ben, nekik ajándékozta a város északi, u. n. ,,Bécsi kapujának" egész vámjövedelmét; a polgárság őrtornyot, telket és más javadalmazásokat juttatott nekik, mire a derék lovagok letelepedtek a városban.

Első rendházuk a bécsi kapunál, a Szent János templommal együtt épült és máig a ,,Kreuzhof -- a keresztesek udvara -- nevét viseli.

A Johanniták igen hasznos szolgálatokat tettek a városnak. Fegyverrel védelmezték a falakat,
hiteles helyül szolgálták, segédkeztek a lelkipásztorkodásban és kórházat tartottak fenn.

Mikor a török 1522-ben Rhodus szigetét megtámadta, ennek védelmére siettek a Johanniták.
Elhagyták Sopront és soha többé nem tértek vissza.

Javaik ,,krucigerátus" néven beneficiummá alakultak, melyet a lovagok egy-egy megbízottja kezelt.

Történetünk idején Sabári Miklós, lovag és keresztes pap, a kiváló bölcsész és hittérítő gondozta a Johannita ispotályt, ahol a városi tanács rendelkezésére a súlyosan sebesült Salamont,
Hündl Manusch fiát ápolták.

A zsidók nem szerették, hogy Salamon idekerült a megszentelt falak közé,
hiszen nekik maguknak is volt Sopronban kórházuk de szólni nem mertek, ha már ilyen ,,kitüntetésben" részesültek.

Arra azonban, hogy valamelyik zsidó, akár Salamon apja, akár felesége átlépje a szent küszöböt,
kaphatók nem voltak.

A zsidófiút ellátták rituális koszttal, melyet naponta a kapunál nyújtottak be Miklós testvérnek, de a szegény beteget sohasem látogatták meg. Mégcsak nem is érdeklődtek hogyléte felől. A keresztény ágyban fekvő és a római pap gondozása alá jutott saját vérüket úgy tekintették, mintha bélpoklossággal volna fertőzve és mint akinek teste-lelke elveszett a zsidóság számára.

Salamon heteken keresztül lebegett élet és halál között. Senki más nem volt mellette nehéz óráiban,
csak a nemesszívű, jólelkű keresztes pap.

Ő virrasztott hosszú éjszakákon át a beteg zsidó ágya mellett, s igazi felebaráti szeretettel.
Odaadással gondozta, ápolta, vigasztalta, ő erősítette lelkét az irtózatos magány, a csüggedés és a kétségbeesés váltságos pillanataiban. Ugyanúgy, mintha saját egyházának fia lett volna.

- Mindnyájan édes testvérek vagyunk Isten előtt! -- szokta mondani a jámbor pap.
Salamon eleinte bizalmatlanul tekintett keresztény papi ápolójára,
sőt gyűlölettel volt iránta eltelve, mert úgy vélte, hogy ennek irgalmassága mögött
ismeretlen gonosz szándék lappang. Hiszen a szegény beteg lelkében
még ott rajzottak egyoldalú, elfogult nevelésének a keresztényekről festett összes torzképei. Később azonban, lassankint, át meg áthatotta lelkét a közvetlenül tapasztalt felebaráti szeretet édes, meleg lágysága, mely ragyogó, vigasztaló napsugárként terjengett a keresztény ispotály betegágyai fölött.

A vézna test lázban tüzelt, a kóros beteg tüdő légszomjasan, zihálva kapkodta a levegőt.
A sebek, melyeket tulajdon édes apjának a korbácsa szántott
az élő csontváz ványadt húscafataiba, gennyesedtek, fájdalmasan sajogtak,
de a testi kínszenvedés súlyos terhe alatt roskadozó lélek segítséget, támaszt,
enyhületet talált abban az ismeretlen, új világban,
mely Miklós testvér önfeláldozó gondosságából, jóságos, nemes arcából és kegyes,
bátorító szavaiból áradt beléje.

Amikor Miklós testvér elvégezte egyéb munkáját, leült a zsidófiú ágya szélére, megfogta, szeretettel simogatta kezét és beszélt neki a világot szerető, könyörületes Isten végtelen bölcsességéről, aki a szenvedést, a betegséget is csak azért bocsájtja bűnös gyermekeire, mert ezzel is javukat célozza.

A pap olyan bátorítóan, vigasztalóan tudott beszélni, hogy ilyenkor Salamon szinte megfeledkezett betegségéről, fájdalmairól és boldognak érezte magát, hogy habár betegen is -- itt lehet a megértés, a béke, a gyógyulás házában, ahol nemcsak a test, hanem a lélek számára is tudnak orvosságot.

A bölcs tanítások, melyeket Salamon Isten jóságáról, a szív és
a lélek nemességének a szükségességéről, az érdekvilág tülekedéséről és
a szeretet győzedelméről hallott, fogékony talajra hullottak.

Eddig, ilyen irányú nevelés folytán, Salamont csak az önző érdekélet gyakorlati
kérdései foglalkoztatták. Zsidó volt, nem is törődhetett mással,
mint többi fajtársai: az üzlettel, a haszonnal, a gazdagodással, hiszen ezt tanulta ezt vésték bele ifjú gyermekkora óta. Magasabb fogalmai nem voltak, nem is lehettek.

Most azonban kezdett ráeszmélni lelki valójára. Olyan érzelmek és gondolatok születtek meg benne, melyek messze ragadták eddig megszokott fogalmi világából.

A jóság és a szeretet elhintett magva kicsirázott lelkében és elmélkedésre késztette.
Elmélkedésre ember és ember, világ és élet, zsidó és keresztény körül.

Mindazt, amit átélt, ami vele eddig történt, az igazság és az újonnan megismert felebaráti szeretet szemszögéből kezdte vizsgálgatni, mérlegelni, felértékelni.

A keresztény eszme, melynek csíráját Miklós testvér oltogatta fogékony lelkébe,
lassankint beléje kapott, mint rőzsébe a láng. Fényénél irtózatos rémképekké formálódtak eddigi eseménytelen kis életének jellegzetesebb mozzanatai. Leginkább az a rémes jelenet,
mikor a zsidó vének áldozatul dobták feleségét, Gundát, saját önző érdekeiknek,
mit sem törődve az ő nagy lelki fájdalmával, boldogságának, vagy legalább képzelt boldogságának elmúlásával. Majd az az irtózatos tett, mikor egy részleteiben pontosan eltervezett
gyilkosság leplezése céljából kínszenvedésre ítélték őt, az amúgy is nagy beteget
és tulajdon édesapja verte véresre. Most pedig elhagyják szenvedéseiben saját áldozatukat,
rábízzák sorsára, akár él, akár hal...!

Milyen sivár, visszataszító, csúnya világ ez, s mennyivel más a lélek és az érzelem világa!

Eddig gyűlölte a keresztényeket, mert erre oktatták. Most mindjobban és jobban fordult feléjük
érdeklődése.

Éjjel a mécses halvány fényénél akárhányszor elgondolkozva, hosszan nézte, miként imádkozik
Miklós testvér a kereszt előtt áhítattal, odaadással, átszellemülten. A csend, a bensőséges imádkozási mód, az igazi lélekodaadás megkapónak, gyönyörűnek tűnt fel előtte, aki eddig csak lármás, zajos, jajveszékelő istentiszteletet ismert.

A megkapó áhítat Salamon lelkébe is átáradt. Félkönyökre támaszkodva, kíváncsian, érdeklődéssel vegyes csodálattal nézegette azt a keresztre feszített, töviskoronás embert, aki ilyen mélységesen tudja megihletni ezt a bölcs papot és akinek a testéből vér csurran, mint ahogyan az ő vére is kiserkent ott a margitai erdőben. Vajon ki lehet ő?

Egy alkalommal Salamonon erőt vett a kíváncsiság.- Beleszólt a pap imájába és megkérdezte:

- Ki az az ember a keresztfán? -- Nem ember, Isten az!

- Miért feszítették meg?

- Mert a szeretet hófehér galamblelkével vegyült az emberek közé!

- Kik ölték meg? -- A zsidók!

- Miért ők?

- Mert közöttük szállt a földre és ostorozta bűneiket!

- Hát gonoszok voltak a zsidók?

- Lélek nélkül a testnek éltek, az aranyborjút imádták. Körültáncolták a Sinai hegy tövében... és azóta mindig a kincsesbálványt imádják, mely minden gonoszság és minden erkölcstelenség kútforrása!

Salamon könyörgésére Miklós testvérnek el kellett mondania az Üdvözítő kínszenvedéseit, életének történetét és tanításainak az értelmét.

Ettől kezdve Salamon mindig többet és többet akart tudni a keresztény tanításokból.

Nemcsak hallgatta Miklós pap épületes oktatásait, de gondolkozott is rajtuk. Igyekezett őket meg is emészteni, sajátjává tenni.

Amikor ezeket csekélyke élettapasztalataival, saját felfogásával, értelmével, hiányos tudásával teljesen összhangosítani nem tudta és ezáltal lelkét bizonyos tekintetekből kétség szállotta meg a krisztusi tanítások igazsága felől, kérdések özönével árasztotta el Miklós testvért, aki készségesén felelgetett neki.

Salamon különösen sokat gondolkozott azon, miképpen lehetséges a nagy, áthidalhatatlan ellentét keresztények és zsidók között, mikor Miklós pap szerint a keresztény vallás a szeretet, a türelem és megbocsájtás vallása? Miképpen lehetséges, hogy a keresztények viszontgyűlölik a zsidókat,
üldözik őket rossz természetük miatt, holott a keresztény Isten elnézésre, békére kötelezi őket?
Lám, maga Krisztus is megbocsájtott nekik, amiért a keresztfára feszítették? A zsidók is emberek, ők is felebarátok, ha már egyszer ezt tanítja a kereszténység?!

Tán a keresztények is csak hirdetik a szép tanokat, de ők is megfeledkeznek az igazság követéséről, mihelyt érdekük, előnyük s a gyakorlati élet egyebet követelnek?

Mikor legközelebb a pap ismét leült ágyához, felvilágosítást kért tőle.

- Ha mindnyájan testvérek vagyunk. a zsidók is testvérei a keresztényeknek. Miért üldözik hát a keresztények azt, aki Ábrahám hitében imádja az Istent? Miért gyűlölik a keresztények a zsidókat?

A pap megfogta a zsidófiú kezét, jóságos szemeit szeretettel függesztette a beteg arcára.

- Fiam, a társadalmi élet súlyos kérdései ezek, melyeknek lényegét nem mindenki bírja értelemmel felfogni...

- De én mégis szeretném megérteni!

- A lehetőség szerint megmagyarázom, de előbb felelj te is néhány kérdésemre.

- Kérdezz!

- Megérted-e azt, hogy a szeretet tana az egyetemes, az egész emberiség javát célozza, mindenki boldogulását kivétel nélkül? Nemcsak egyes emberét, egyes nemzetekét, egyes országokét, hanem... egyszóval mindenkiét, valamennyi emberét?

- Hát persze, hogy megértem.

- Mondjuk egy családban öt testvér van, akik között az apa még életében szétosztja a vagyonát.
Az apa egyformán szereti valamennyi gyermekét, mennyit juttat vagyonából egynek-egynek?

- Mindegyiknek vagyonának egyötöd részét juttatja.

- Annyit. S most tegyük fel, hogy az öt testvér közül négy szelíd és jó, az ötödik pedig önző és kapzsi.
Ez az önző ötödik nem elégszik meg a saját részével, hanem az apai vagyon felét akarja magának megkaparintani és addig-addig mesterkedik, míg ez végre sikerül is neki, mert esze, ügyessége elég van hozzá. Vajon az apa egyformán szereti a gyermekeit, apai szeretettel egyformán kívánja valamennyi gyermeke javát, ha eltűri ötödik, kapzsi fiának mesterkedését és vagyoni gyarapodását, hatalmának túlnövekedését, ha ez mindjárt a legügyesebb volna a gyermekek között?

- Nem tűrheti el, mert az ötödik cselekvése megkárosítja a többi négyet.

- Már most arra felelj, hogy az apát gyűlölet vezérli-e, vagy szeretet, ha a dologba erélyesen beleavatkozik, ha többi gyermeke igazságáért rákényszeríti a kapzsi, önző természetű ötödiket, hogy megelégedjék a saját részével?

- Azt hiszem, a szeretet!

- Hátha ez az ötödik fiú erőszakos, úgyhogy az apa a korbácshoz kénytelen nyúlni, hogy engedelmességre, jobb belátásra bírja az önhatalmaskodót? Mi vezérli ilyenkor az apát,
a gyermekei iránti szeretet, hogy őket jogaikban megvédelmezze, vagy a gyűlölet,
csak azért, mert ütni volt kénytelen a méltányos igazság érdekében?

Salamon gondolkodott. Hirtelen nem tudott válaszolni. Olyasféle járt az eszében, hogy a négy fia iránt kétségtelenül szeretet indította cselekvésre az apát, de az ötödiket már nem szerette, mert fenyítette.

Miklós testvér ezt a gondolatot leolvasta arcáról.

- Tévedsz fiam Salamon, ha úgy véled, hogy egy csepp gyűlölet is vegyül ilyenkor az apa cselekvésébe.
Ő az ötödik fiát is szereti, noha kényszeríti... s ha netán még a házából is kiverné,
hogy megtörje ezzel az önző gyerek kapzsiságát, vagy elvenné tőle még a saját részét is,
csakhogy, -- ha más nem, legalább a félelem, vagy maga a fiú kapzsi természete,
hogy valami maradjon neki is -- kényszerítse öt a családi rendre: hidd el Salamon, hogy még ilyen kíméletlenség mögött is az apa legtisztább, jóindulatú szeretete áll.

A zsidófiú kételkedve rázogatta fejét.

- Hogy-hogy? Miért?

- Mert ha az atya nem kényszeríti, hanem ráhagyja makacs természetét és kapzsiságát, a gonosz fiú, nem szeretvén testvéreit, elveszi azok részét is és ezáltal maga ellen zúdítja a másik négy testvér haragját, gyűlöletét és üldözötté teszi magát, mihelyt az apa behunyja szemeit. Gyűlölet lesz a családban s nem szeretet, mert a megkárosítottak, akikben pedig eredetileg jóság és szeretet lakozott, nekivadultak és mindig gyűlölni fogják az ötödik testvért... meg a hozzá hasonló természetűeket!

- Értem. A gonosz fiú, aki rossz természete miatt a testvéreire káros kapzsiságát önmagától megfékezni nem bírja, hálás lehet az édesapának, ha ez öt kényszeríti...

- Úgy van, fiam! Mert ha az apa a kényszereszközt alkalmazni elmulasztja, gyűlöltté teszi a rossz fiút testvérei szemében. Ennélfogva az erély nem mindig ,,gyűlölet" a kíméletlen ,,kényszerítés" nem mindig üldözés, hanem ellenkezőleg szeretetből is fakadhat.

Salamon elgondolkozott.

- A világ kincsei az emberiség jóvoltára rendeltettek -- folytatta csakhamar Miklós testvér.
-- Mindenki számára. A szorgalmas, törekvő ember ezekből többet szerezhet magának,
mint a lusta, az élhetetlen, az ügyefogyott. De sohasem többet, sohasem annyit,
hogy a másiknak javak híján emberséges élete ne lehessen. Tudniillik a másik,
az ügyesebb fölös szerencséje miatt! Aki annyit harácsol össze a saját javára,
hogy mások elől elveszi a kenyeret, az emberséges megélhetést,
azt már nem lehet ,,törekvő" embernek nevezni, ez már ötödik fiú, aki az emberi elégedetlenség magvát szórja állandóan a társadalomra és háborút nevel az emberiség közé, gyűlölködést, forradalmakat, pusztulást, akiből hiányzik a testvéri, a felebaráti szeretet...

- Őt kell megrendszabályozni a szeretet nevében, ugye Miklós testvér?

- Igen, azt kell vele tenni... és ezzel Salamon te magad feleltél első kérdésedre,
hogy miért üldözik a keresztények a zsidókat, tehát azok, akik a szeretet tanát hirdetik?
Aki jól átgondolja a dolgokat, úgy mint te, önmagától rájöhet, hogy végső fokon nem a gyűlölet,
hanem a szeretet elve teszi üldözöttekké a zsidókat.
A zsidók kapzsiak, hatalomvágyók és kíméletlenek... önzők, százszor önzők voltak
annak idején már a saját hazájukban is, egymás között.
Ebből származott saját országuk minden baja. Az Isten a szeretet bárányát küldötte közéjük,
hogy megmentse őket saját rossz természetük ellen. Ők nem hallgattak a szeretet szavára, ezért szenvedniök kell...

Salamon révetegen tekintett a keresztre és a mécses halvány világánál úgy vélte látni,
hogy tündöklő fény ékeskedik a töviskoronás fej fölött.

A pap folytatta:

- A bosszúálló Jehova évszázadokon át a heted és kilencedízigleni bosszúállás
tanával próbálta fékezni, jobb belátásra bírni a zsidó nemzetet. Ez az elv nem vált be, eredménytelen maradt. Jött a szeretet tana, az elnyomottak, a megkárosítottak, a szegények védelmezője. Ez megmenthette volna a zsidókat és a zsidók országát is, ámde rossz természetük makacskodásra bírta őket. Továbbra is kapzsiskodtak, továbbra is az aranyborjút imádták. Erre Isten és saját bűneik következménye szétszórta őket a világ minden tájékára, hogy ezt az ,,ötödik testvért" túlkapzsiságáért üldözze a másik négy ...üldözze mindaddig, amíg rossz természetükön uralkodni nem tudnak, amíg önzésüket -- jobb belátásra jutva -- saját maguk fékezik meg, amíg a szeretet tanának igazságát belátva, megelégedni hajlandóak az apai vagyonból reájuk eső egyenlő résszel...!

A bölcs pap arcán az igazság átérzésének fényes rózsái csillantak meg, ihletve,
valóságos látnoki erővel fejezte be az oktatást.

- Bizony, bizony mondom néked, kedves fiam Salamon, a keresztényi szeretet diadala
és az emberiség szebb jövője érdekében, minden kereszténynek és
valamennyi keresztény nemzetnek kötelessége a kapzsi természetükben nehezen megváltoztatható,
de mégsem megváltoztathatatlan zsidókat az egyenlő testvéri mérték tiszteletére szorítani,
könyörtelenül kényszeríteni erre, sőt ,,üldözni" mindaddig, amíg ez a gyűlölködés önmagát felemészti
és a zsidók -- ha már egyszer erre szabad akaratból nem hajlandóak,
-- kényszerűségből, félelemből, vagy erőszakra meghajolnak a szeretet igazsága előtt...
S mivel ez örök igazság, a zsidók addig fognak szenvedni, addig fogják őket üldözni,
amíg az általuk még mindig várt Messiás -- ugyanaz a meg nem értett Régi!
-- a szeretet tanával s ennek elismertetésével megváltja őket a kivetettség, az üldözés és a megvetés évezredes szenvedései alól.

XXII. Zsidók a résen.

Mardochai rabbi és az öreg Manusch zsidó az estéli homály beállta óta türelmesen
gubbasztottak Salamon házának a padlásán, a hálószoba tetőzetébe vágott keskeny rés mellett.

Fontos események bekövetkezését várták.

Gundának, a szép zsidóasszonynak most kellett nyélbe ütnie a hitközség titkos határozatát,
hogy a zsidóérdekeket veszélyeztető Keményfy kapitány minél előbb eltűnjék az élők sorából...
mégpedig Jeckel keze által.

Lent a szoba ablakait sűrűn lefüggönyözték, a ház koromsötétségbe burkolózott.
Egyetlen fénysugár se árulta el, hogy itt még ébren vannak.

Éjjeli tíz óra körül sötét árnyék osont végig a zsidó utcán, a házak falához lapulva. Az illető kaftánt viselt. Széles karimájú zsidókalapját mélyen arcára húzta.

A ghettó pihent, senki sem láthatta őt. De még ha látná is valaki, aligha sejtené, hogy ez a kései zsidóvándor Sopron város nemes tanácsának a jegyzője, aki álöltözetben pásztorórára siet a csábos, szép zsidóasszonyhoz.

A kaput halkan kinyitották, a jövevény belépett, majd egy retesz csettenése hallatszott.
Fent a padláson felfigyelt a két zsidó. Meglökték egymást és a rabbi a résre tapasztotta szemét.

A szobában halvány világosság derengett. A mécsest piros papírernyővel takarták le. Gunda csábos pongyolában és a kendőzés ravasz fogásaival szépítve dülöngélt egy rozoga bőrdívánon. Színlegesen unatkozva várta a keresztény udvarlót.

Jeckel -- mikor a szobába belépett és maga után becsukta az ajtót, -- pár pillanatra megállt és érzékies tekintettel habzsolta a nő izgató szépségét.

Gunda egymásra csapta lábait, pongyolája meglibbent, térdeiről lecsúszott. Bársonypapucsba bújtatott, hófehér, tökéletes hajlású lábai bujtogatva villogtak a halványpiros homályban.

A vágyakozástól elvakult jövevény észre sem vette, hogy a szép zsidóasszony arcán hideg, fagyasztó, gúnyos mosoly honol. Csak akkor hőkölt vissza, mikor hozzárohant, karjaiba akarta zárni, de Gunda elhárította az ölelést.

- Ne olyan hevesen... majd máskor...!

- Gunda!

A férfi szemeiben a szenvedély fellángolt.

- Őrülted vagyok, mióta láttalak, mindenre képes... nincs más gondolatom, csak te...!

Gunda becsmérlően legyintett.

- Hagyjuk ezt, nem érdekel...

- Már nem szeretsz, Malka? -- hördült fel a férfi.

Hangos, sértő kacagás válaszolt.

- Mikor szerettem? Eszköz voltam azoknak a kezében, akiknek kigyelmed szolgálatot tett...
fizettek a csókommal és vége. Ha újból szükség lenne kigyelmedre... nos akkor talán megint lehetne szerelemről szó... de most hagyjon békében!

Jeckel értelmetlenül bámult rá, majd könyörgésre fogta a dolgot.

- ...gyűlölöm érted az egész világot, a feleségemet, mert utamban áll, a szigorú rendet, mert elzár tőled! Jer velem, szökjünk együtt idegen országba, ahol nem ismernek bennünket, ahol boldogok lehetünk. A délvidéken ezernyi sereggel jön a török, fegyverei pusztulást, halált árasztanak... a romok között fészket keresünk magunknak!

- Untat az ilyen ostoba beszéd! Üljön le, maradjon ott... beszéljünk komolyabb dolgokról...!

Jeckel, aki más fogadtatást várt, úgy érezte magát, mintha hideg zuhany ömlött volna rá. Leült és tele várakozással nézte a nőt.

- Mindjárt megérti, tanácsjegyző uram -- mondta ridegen Gunda. -- Semmi kedvem, hogy ezt az én gyönyörű, fehér nyakamat hóhérpallos alá hajtsam. Már pedig könnyen lehet vérpad mindkettőnk sorsa, hiszen a házasságtörőnek ez a büntetése... kigyelmednek is, nekem is!

A férfi belesápadt a gondolatba.

- Miért mondod ezt Gunda, senki sem tudhat róla!?

Az asszony megbiggyesztette ajkát.

- Rövidlátó kigyelmed! Vannak ám, akiknek éber szeme átfúrja még az éjszakai sötétséget is!

A férfi szívét a bűntudat rémülete dobbantotta meg.

- Kire gondolsz, Gunda!

Az ijedt gyermek gyámoltalanságával közeledett az asszonyhoz.
A pamlag mellett lekuporodott a földre. Megfogta Gunda kezét, cirógatta, hízelkedett.

- Figyeljen jól kigyelmed, ,,okos" tanácsjegyző uram, kit ,,szerelme"
a szép zsidóasszony iránt annyira megvakított, hogy nem veszi észre a veszedelmet,
mikor az dübörögve közeledik... Ejnye de belesápadt kigyelmed, talán fél?

- Nem félek, senkitől, semmitől, ha szeretsz...

Reszketése azonban az ellenkezőjét bizonyította.

Gunda megvetéssel vegyes szánakozással nézett az előtte térdeplőre.

- Bizony baj van, nagy baj, nyakunkon a veszedelem! -- mondta gúnyosan.

Aztán csengően, hosszan kacagott, amit a férfi nem tudott mire vélni.

- Gunda könyörgöm, mondd el, amit tudsz, ne gúnyolódj velem, ...fáj, mert szeretlek! nagyon szeretlek!

- Kigyelmed csak kíván engem, de nem szeret! Az alakomat, a .szépségemet,
keleti vérem hevét kívánja... ámde van más is, aki sóvárog utánam...
hm, talán nem is hiába... szép ember, okos, bátor, merész, határozott, s a barátsága hasznos..., a zsidóknak különösen hasznos, nekem is...!

Kacéran kígyózott és kedvtelve figyelte, hogyan lobban lángra Jeckelben a féltékenység.
A szerelmes férfit elragadta a szenvedély. Ölre kapta a nőt, ölelte, csókolta...
Gunda hideg mosollyal tűrte.

- Megölöm azt, aki rád meri vetni szemeit...!

Az asszony magatartása hirtelen megváltozott. Karjait Jeckel nyakára fonta és odaadóan simult hozzá.

- Megölnéd... képes volnál rá... én érettem? Igazán?

A férfi szenvedélyes csókkal bizonygatta, hogy igen!

- Mondanod is kell... hallani is akarom ígéretedet, megölnéd-e a vetélytársat, ha az ő léte hóhérpallost hozhatna az én fejemre?

- Megölném, gondolkodás nélkül megölném... Malka, te érted mindent megteszek. Nem birok nélküled élni!

Így jól van. Bízom benned, édesem... lásd meg, hogy mennyire szeretlek: te vagy veszélyben, nem én! Magamat akartam feláldozni, csakhogy téged menthesselek... nem reméltem, hogy elég bátorságod lenne hozzá... látom van... ezért szeretlek, mint igazi férfit!

Judáscsókra nyújtotta száját. Jeckel boldog volt.

Gunda a férfi mellére hajtotta fejét. Sugdosódott.

- Tudomásunkra jutott, hogy a kapitány mindent tud. Kinyomozta, miként pusztult el Hammer József, tudja, hogy te árultad el szülővárosodat, azt is, hogy megcsaltad feleségedet és egy zsidónővel paráználkodtál... talán még azt is, hogy most nálam vagy. Megannyi bűntett, melynek hóhérpallos a büntetése... feltéve, hogy a kapitánynak ideje lesz téged vádolni...!

E felfedezésre vad rémület szállta meg Jeckelt.

- Igaz ez, Gunda?

- Színigazság, kedvesem..., vagy ő, vagy mi valamennyien!

Jeckel izgalmában őrültként futkosott a szobában fel s alá. Gunda gúnyos mosollyal lopva követte mozdulatait.

- Mit tegyek, mit tegyek? Nehéz... lehetetlen hozzá férkőzni s talán már késő...! -- Még nem késő és mód is van rá... már gondolkoztunk rajta...!

- Tanácsolj!

- Méreg... ! óvatosan, ügyesen... és nem lesz semmi baj...

Jeckel reszketve kuporodott lábaihoz. Az asszony tenyerei közé szorította Jeckel fejét, arcát forró arcához nyomta és miként az aggódó szerelmes szokta tenni bátorítóan gügyögte:

- Ne félj én kedvesem... ha félnél, van egy másik megoldás is! A kapitány szenvedélyesen vágyakozik rám... izente, mondta, hogy én értem minden áldozatra kész. Ha kell, feláldozom magamat, övé leszek...

- Nem, nem... magam végzek vele, nem adlak neki! -- kiáltotta Jeckel féltékenyen.

Vad elszántság csengett a hangjában. Fölöttük a padláson a hasadéknál a két zsidó arca kaján mosolyra torzult.

- Malka a démonok királynője! -- súgta a rabbi.

- Az én házam gyönyörűsége, ügyessége, büszkesége -- felelte ugyanúgy a másik.

Gunda a férfihoz simult.

- Így szeretlek látni, keményen, határozottan...! Idehallgass, kedvesem! Többet ésszel, mint erővel. Holnap, ha az urak, úgy mint rendesen, összegyülekeznek estéli borozgatásra, azon igyekezz, hogy a hordócskából te töltsed a poharakat, ahogyan gyakran szoktad...

Egy vászonzacskóban fehér port nyújtott át neki.

- Ezt hintsed a kapitány poharába... sem előbb, sem később... a harmadik töltésnél!

- Miért akkor?

- Kabala... ha megszeged, veszve vagy!

- Úgy lesz... a harmadik töltésnél...!

- E méreg rögtön öl, egy szemernyi belőle biztos halál... az arc el nem torzul tőle és felcser a tetemen fel nem fedezheti. Azt fogják hinni, a kapitányt szélütés érte... megszabadulsz legnagyobb ellenségedtől és megszabadulok én is tőle, zavartalanul boldogok leszünk!

Félóra múlva ismét árnyék osont tova a zsidó utcán.

Jeckel végigtámolygott a sötét utcákon, mintha részeg volna. Szívében a rettegés és féltékenység verte gyökereit mind mélyebbre és mélyebbre.

Távozása után Mánusch és a rabbi léptek a szobába.

Mánusch sántított. A múltkori bántalmazásból eredő sebe még nem hegedt be teljesen, de most egészen megfeledkezett fájdalmáról. Túláradó boldogsággal ölelte magához menyét.

- Áldassék Jehova, az örök bosszúálló Isten azért a percért, amelyben neked házam küszöbét átlépni engedte!

A rabbinus elégedetten veregette meg Gunda vállát, majd az elismerés jeléül,
a hitközség nevében egy vastag aranykarperecet ajándékozott neki,
melyben mélytüzű gyémántok csillogtak.

- Te vagy a mi megmentőnk a soproni zsidóság sújtó karja... szépséged nagyobb hatalom,
mint a tenger árja, eszed fénylik, mint a gyémánt, engedelmességed vetekedik a kutya hűségével... köszönjük neked, amit ma értünk tettél, hogy megmentettél bennünket egy újabb gyilkosságtól
és asszonyi ügyességgel áthárítottad azt arra a bolondra, aki úgyis megérett már a hóhér pallosa alá! Köszönjük neked, leányom, hogy a mi legnagyobb ellenségünk holnap este már halott lesz... a kapitány halála a mi feltámadásunk, a mi nyugalmunk, a mi békességünk és a mi diadalunk lesz!

Az ékszert kezében tartva és a rabbi dagályos beszédet hallgatva, Gunda meglepő változáson ment át.
Az eddig közönyös arcon nagy felindulás sötétvörös tüze lobbant.
Hajlékony, sudár testén reszketések futottak át.

A két zsidó azt hitte hogy mindez az értékes ékszer fölötti örömtől ered,
de arcukon csakhamar megfagyott a hízelkedő mosoly.

Gundán hisztérikus roham tört ki teljes erővel. Az ékszert földre dobta, rátaposott, összetörte. Neki esett a két zsidónak, öklözte, karmolta, rugdalta őket, hogy rémülten menekültek előle a szoba sarkába. Fellökte a bútorokat, tört-zúzott mindent, ami keze ügyébe akadt. Lehemperedett a földre, csapkodott, kiabált, rikoltozott.

- Takarodjatok a szemem elől, ti föld kivetettjei, ti hullaevő hiénák...
Megtettem a kívánságtokat, eladtam a testemet annak, akitől undorodtam...
Segítettem meggyilkolni egy ártatlan embert, tébolyba kergettem egy hűséges hitvest,
hogy üvöltő átokként kísértsen álmaimban... S most felbujtottam a cinkostokat, ölje meg őt, aki több nekem az egész világnál! Megtettem, mert nem engem szeret... féltékenységből, irigységből, hogy tekintete azt a másik nőt keresi és nem veszi észre az én szépségemet... Gyűlöltem érte és mégis szeretem, lobbanó vérem minden cseppjével, szívem minden dobbanásával. Óh nem ti érettetek tettem, aljas lélekkufárok, önző érdekhajcsárok, akiknek az asszony érzelme semmibb a semminél... gyűlöllek benneteket, takarodjatok... az ő vére szálljon a fejetekre, gyermekeitek, unokáitok fejére és legyetek átkozottak, mert az ő halálát követeltétek és engem használtatok eszközül.

Teste izzott, áradt belőle a szó, mint egy tűzhányóhegy kirobbanó lávája. Majd zihálva, kimerülten roskadt össze.

A két zsidó megdöbbenve, kővé meredve leste a roham lefolyását. Mikor aztán Gunda elcsendesedett és kezdték megérteni a kitörés okát, elöntötte őket az epe.

Mánusch reszketett az izgalomtól. Kiszaladt a konyhába valamit keresni, amivel ütni lehet.
Lekapta a ruhaszárító kötelet, rövidre csavarta, visszafutott a szobába, nekiesett Gundának,
verte a kötéllel, ahol érte.

- Te hitvány, te rongy, te legutolsó... fel mersz lázadnia község, fel az apai hatalom ellen...
adok én neked...!

A rabbi egy darabig hagyta dühöngeni a családfőt, egy kis fegyelmezést egészen
helyénvalónak talált, de amikor az ütések nyomán Gunda vállaiból kiserkent a vér,
lefogta Mánuscht és erőszakkal hurcolta ki a szobából.

- Nyugodj meg, hadd meg az álmait, nem árthatnak. Beszéljen amit akar, az a fontos, hogy megtette; amit tőle követeltünk!

Mánusch letörölte a verejtéket homlokáról, szakálláról. A rabbi szavára megnyugodott.

- Igaz rabbileben, megtette, amit követeltünk tőle... Győzni fogunk, megnyugodhatunk. A lázadó disznó megkapta már a magáét, majd észretér megint... Mit nem mer tenni az ilyen rongy!

Mánusch ismerte fajtáját. Gunda csakhamar észretért. Másnap alázatos és engedelmes volt. Bocsánatot kért Mánuschtól és térdre bukva csókolgatta az öreg zsidó kezét. Hízelkedett, kedveskedett neki.

Őszinte bűnbánat látszott az arcán, de hátán sajogtak még a tegnapi ütések, szívében pedig titkos tüzek lángoltak.

XXIII. Elfogott martalócok.

Hosszú kocsisor dübörgött a Szent Mihály kapu hídján át. Árukkal megrakott hatalmas társzekerek.

Külföldi árucikkeket hoztak, soproni kereskedők számára, messze Sziléziából.

A szállítmányt lovas járőr kísérte. Élén deli fiatalember lovagolt. Csínos, nyílt tekintetű katona, kék szemekkel, pelyhedző bajuszkával.

Fövege alól fehér kendő kandikált ki, ezzel volt átkötve homloka. Tán megsebesült, mert a kendőn halványpiros nedvesség látszott.

Ficánkoló lova előtt összekötözve, két katonaformájú ember lépegetett, ringyes-rongyos fekete cafatokban. Marcona arcukat friss sebhelyek borították. Tekintetüket szégyenlősen szegezték a földre.

- Hát ezeket hol szedtétek fel? -- kérdezte az egyik kereskedő a szállítmányt vezető polgártól, mikor a foglyokat beterelték a kapun.

- Csehek, útonállók...

- No!

- Mikor éjszaka átjöttünk a margitai erdőn, hirtelen nyolc-tíz martalóc rohant ránk. Lett nagy csetepaté, cudar erős birkózás. Nem hittük volna, hogy a mi pár katonánk meg tudjon bírkózni velük. Ámde ennek a mi kis zászlósunknak csuda erős a karja. Csudamód forgatja a kardot... Vágta őket, mint a tököt... Hármat levágtak, kettőt elfogtak, a többi idejében eliszkolt, a szállítmánynak nem esett baja!

- Hál' Istennek! De úgy nézem, a tiszt úr megsebesült?

- A homlokán. Ámde nem vág többé az életben az, aki feléje Bujtott! Ellátta a baját.

- Meghalt?

- Meg.

- Ejha! Aztán, ki legyen ez a derék vitéz? Nem ismerem. Aligha járt erre mifelénk? Nemes fajta lehet, hogyha máris így érti a vitézi mesterséget, hiszen inkább gyerek még, mint ember...

- Meghiszem azt, -- büszkélkedett a szállítmányos -- a híres Győri Mihály naszádos vajdának a fia, Komáromból! Őt is Miskának hijják.

- Úgy-e?

- Úgy biz a'! Keményfy kapitány mellett tanulta a fegyveres vitézkedést, ellenség előtt, alig süttyő korában. Sok felé ismerik máris a nevét. Jóllehet ifjú, mégis végig sorjázott már jó csomó harcot és pedig mindig dicsőséggel. Azért tette meg a királyné ilyen fiatalon tisztnek. Úgy mondják, a vitézkedő rendben szép jövendőnek néz eléje...

- Isten éltesse!

Az örvendetes hírre, hogy a fiatal vitéz miként bánt el a soproni kereskedők vagyonát orvul megtámadó latrokkal, a kapunál felsereglő kereskedők Győri Miska köré sereglettek és nagy hálálkodással szorongatták a kezét. A hőstett híre csakhamar elterjedt a városban.

Hogyisne, az értékes szállítmányokat szívesen környékezték a kapzsi martalócok. Nem röstellték érte a kockázatot, harcot, vért. Megérte a dézsmát, ha kézre keríthették a gazdag Sopronnak szánt árúkat.

Egész embernek kellett lennie, aki az effajta mezei néppel sikeresen szembeszállhatott. Olcsón nem hagyták hatalmukból kicsusszanni a zsákmányt.

Medgyes és Rákos között, a Fertő partján állott valamikor Macskakő (Katzenstein) vára. Igazi rablófészek, melyet a Csehországból idevetődött husziták népesítettek be. Ez a rabló tanya annyira elhatalmasodott, támadásaival annyira veszélyeztette a környéket, hogy Mátyás királynak kapitányokat kellett ellene kiküldenie, akik aztán Macskakő várát le is rombolták, hogy kő kövön nem maradt.

A martalócok ugyan szétszaladtak, később azonban ismét összeverődtek és megszaporodván Ferdinánd római király osztrák tartományaiból ideszorult csürhe népséggel, újból Sopron környékén próbáltak szerencsét. A margitai erdőben, a Mystrás barlangban húzódtak meg, mely barlangot Arpád idejében a pogányok ásták. Úgy hívták őket: ,,a cselákok", mert sok cseh martalóc volt közöttük, Mátyás fekete seregének elzüllött maradványai, jóllehet volt soraikban magyar meg német is.

Amióta Kéményfy kapitány a város környékén erélyesen kezelte a közbiztonságot, a martalócok támadásai megszűntek. Legújabb támadásuk kellemetlenül lepte meg az érdekelteket.

De voltak akik örültek neki! Bizonyod köröknek nagyon kapóra jött, hogy a martalócok éppen most tűntek fel újból.

A hírrel kapcsolatosan ezekben a bizonyos körökben újra rebesgetni kezdték, hogy Hammer Józsefet csakis a martalócok gyilkolhatták meg és Hündl Mánuscht is ők rabolták ki.

Jeckel jegyző, kit Gunda tegnap esti közlése állandó rettegésben tartott és emiatt egész éjszaka szemét sem hunyta le, most fellélegzett és az új hírrel igyekezett tele kürtölni a várost.

Keményfy kapitány éppen beszélgetett Hannenkamppal, a tanácsnok háza előtt, mikor Győri Miska kíséretével feltűnt az utcában.

- Nini, megjöttek a szekerek, -- örvendezett a tanácsnok.

Két szekér a Hannenkamp portára fordult be. Míg a tanácsnok a szállítmányossal tárgyalgatott, Győri Miska a kapitánynak jelentette útja eredményét és a történteket:

Keményfy megveregette a fiatalember vállát.

- Derék fiú vagy öcsém, büszke vagyok rád! Megsebesültél?

- Egy kis karcolás az egész, szót sem érdemel, kapitány uram! -- jegyezte meg szerényen Győri, jóllehet a köteléken átszivárgó vér mennyisége másról tanúskodott.

A tanácsnok hozzájuk lépett és nagy elismerései szorította meg a fiatal tiszt kezét.

- Vitéz uram bátorságának köszönhetem, hogy huszonnyolc akó borom árát nem vitték el a martalócok. Szívemből sajnálom, hogy megsebesült miatta...!

- Katona dolog, tanácsnok uram! Mártha jött anyjával ki a házból. Meglátván a véres köteléket Győri Miska fején, a leány elsikoltotta magát.

- Jesszus Mária, megsebesült!

Győri feszes tartásban állt elöljárója előtt továbbra is, de pillantása oldalvást rálopakodott a csínos leányra. A kapitány észrevette, elmosolyodott.

- Leányasszony, ennek a fiatalembernek a sebére friss kötést kellene rakni. Ha kigyelmed rakná rá, nem gondolom, hogy fájna neki...!

Mártha pirulva bújt anyja háta mögé. Onnét kockáztatta meg a kérdést:

- Nagyon fáj?

- Csöppet se, leányasszony. Még ha fájna, se tudnék rágondolni, ha kigyelmedet látom...!

Hannenkamp betessékelte az urakat a szobába.

- Csak akkor megyünk be, -- makacskodott a kapitány-ha a leányasszony szíve megesik az én kis vitézemen és ápolásba veszi sebét. Úgy illik, ha már Győri megmentette a kigyelmed vagyonát, jutalmat is kapjon érte.

Győri arca felragyogott, hálásan nézett a kapitányra.

- No öcsém, eltaláltam a gondolatodat, igaz-e?

- El bizony, vitéz kapitány uram! -- felelte lelkesen az ifjú vitéz és kérdőleg sandított a leányra.

- Nos, mit szólsz hozzá Mártha? mosolygott az anya, akinek a fiatal katona nyomban megtetszett, -- engedjük elmenni az urakat?

A leány még jobban nekipirosodott. Szíve vadul dobogott.

- Juj Istenem, mit néznek valamennyien rám?... Hát, ha muszáj újrakötni, bekössük... édesanyámmal!

- Így már rendben van, -- kacagott a kapitány, amiért aztán Mártha egy lesújtó pillantással nézte végig.

A foglyokat behajtatták a pajtába, ők pedig betértek a házba. Győrit az asszonyok vették kezelésbe.

- Mit szól az esethez? -- kérdezte Hannenkamp a kapitánytól, mikor egyedül maradtak a szobában. -- Vajon nem ezek a martalócok gyilkolták meg Hammert?

- Nem ők! -- felelte határozottan á kapitány.

- No? A tómalmi molnárnál martalócok jártak akkor...

- A gyilkosságot mégse ők követték el. Ha ők gyilkolták volna meg a kurírt, ki is rabolták volna, pedig értékes holmija nem hiányzott... még a kardja, meg a pisztolya sem...

- Hm, erre nem is gondoltam.

- A zsidók voltak, és még valaki más, aki összejátszott velük... Nyomon vagyok, közeledik az idő, hogy a gyilkosok nyakára szorítsam a hurkot, már csak pár szem hiányzik a láncból...!

Kopogtak.

- Szabad!

Jeckel jegyző jött be. Üdvözlés után zavartan fogott mondókájába.

- A polgármester úr megbízásából felkérem kapitány urat, adná ide nekem a foglyokat kihallgatásra. A városbíró úr távollétében, -- aki tudvalevően Budára utazott, -felsőbb parancsra magamnak kell őket kivallatni. A dolog sürgős és a város érdeke, hogy minél előbb végére járjunk, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy ezek az útonállók gyilkolták meg a városi kurírt és ők okozták a minapi zavarokat...!

Szinte hadarva beszélt mintha csak betanulta volna mondókáját. Tekintete következetesen kerülte a kapitányét.

- Kigyelmed, vőm uram, a polgármestertől kapta ezt a parancsot? -- érdeklődött Hannenkamp. -- Ha jól emlékszem, együtt hoztuk a határozatot, hogy ebben az ügyben a nyomozást a király emberére bízzuk?

Mielőtt Jeckel válaszolhatott volna, a kapitány közbevágott.

-Annyira biztos benne, jegyző uram, hogy a foglyok vallani fognak?... vagy, hogy rájuk tudja bizonyítani a gyilkosságot?

- Feltétlenül! -- fölényeskedett Jeckel. -- Ha én fogom őket vallatóra, bebizonyítom, hogy kapitány úr ártatlanokat gyanúsított eddig...!

- Erre igazán kíváncsi lennék! Jeckel gúnyosan nézett rá.

- Ezt a kíváncsiságát kielégíthetem, mondta szinte kihívóan. -- De persze csak akkor, ha én vallathatom a martalócokat és nem más...!

- Ejha!

- S ha nem akarnának vallani, vannak a városi hóhérnak kínzó eszközei is...

A jegyző arca valósággal eltorzult a gyűlölködő felindulástól. Még többet akart mondani, de a kapitány türelmetlenül leintette.

- Nyugodjék meg kigyelmed, vallató eszközökre nem lesz szükség. Majd én vallatom őket! Ha akarja, kigyelmed előtt. Nekem megmondják az igazságot szépszerével is és remélem, hogy mást mint a színigazságot Jeckel uram se akar belőlük kicsikarni?

A jegyző nekivörösödött, mint a főtt rák.

- Igenis, jelen akarok lenni a vallatásnál, -- mondta mogorván, -- mert tudni akarom, hogyan került a martalócokra a Mánusch zsidó posztójából készült ruhadarab?

- Hát az is van rajtuk? Be jól ismeri kigyelmed a Mánusch zsidó posztóját! Győri Miska lépett a szobába, fején új kötéssel.

- Nem haltál bele az operációba, fiam?

- A fél világért se adnám ezt a sebet! Keményfy elővezettette a foglyokat. Ezek remegve álltak meg előtte.

- Ismertek engem emberek?

- Hírből, vitéz kapitány úr.

- Csehek vagytok?

- Nem vagyunk mi csehek, magyarok vagyunk. Csak közibük álltunk. Szántó-vető emberek voltunk, úgy csalogattak el bennünket az ekevas mellől, hogy tolmácsuk legyünk.

- Nohát, ha magyarok vagytok, nézzetek a szemembe!

A foglyok engedelmeskedtek a felszólításnak. Látszott rajtuk, hogy félnek attól, ami következik, de azért katonásan állták Keményfy fürkésző tekintetét.

- Tudjátok-e, hogy mit szoktam én cselekedni útonálló martalócokkal? -- kérdezte a kapitány keményen.

- Tudjuk, vitéz uram... láttunk már egynéhányat lógni az útmenti fákon!

- Úgy van!... Szerettek élni?

E furcsa kérdésnél Keményfy vonásai mintha megenyhültek volna, amit a foglyok bizakodással vettek tudomásul.

- Bizony ráérnénk meg eliramodni a földről, ha teszem azt kegyelmet kapnánk, bátorkodott megjegyezni az egyik

- Talán még becsületes ember is válhatnék belőlünk!

Szégyenkezve sütötték le a szemüket. Most már nem bírták kiállni a kapitány fürkésző, lelket perzselő nézését.

Amit a kapitány ezután mondott, méltán mindenkit meglepett.

- Akartok-e hozzám beállni katonának? A becsületes legénynek járandósága kilenc rénes forint egy esztendőre, a becstelené huszonöt bot naponta és akasztófa a végén mondta Keményfy szinte kedélyeskedve, bár kétségtelenül komoly értelme volt a szavának. A felszólításnak, a huszonötnek, meg az akasztófának is.

A két fogoly felkapta a fejét. Alig mertek hinni a fülüknek.

- Nos akartok?

- A kapitány úr jóvoltából, bizony nagyon is akarnánk -- lelkendeztek mindketten.

Keményfy most a jegyzőhöz fordult.

- Ha tetszik kigyelmednek, feljegyezheti a vallomást, mert ezek az emberek semmit sem fognak letagadni és hazudni se fognak!

- Ha letagadnánk valamit is, vagy ha hazudnánk kapitány uram, szólt az egyik fogoly -- bizonyuccse húzasson kigyelmed bennünket fel a legelső fára !

- Bizony úgy legyen, -- hümmögte rá a másik is.

Keményfy elégedetten bólintott.

-Öltél már embert? -- kérdezte az egyiktől.

- Öltem. Kettőt csatában, Thurzó uram oldalán, hármat pedig csak úgy az országúton,
mikor rabolgattunk. De az egyik lelőtt volna, mert puska volt a kezében,
kettő pedig zsidó volt, ezek nem számosak...!

- Hát te? -- kérdezte Keményfy a másiktól.

- Én csak kettőt öltem, de nem csatában!

Mindketten elmondták életük bűnlajstromát, töviről-hegyire, őszintén, kertelés nélkül. Hannenkamp tanácsnok csodálkozva rázogatta a fejét, hogy ilyen jámbor lett a két útonálló lator a kapitány kezében.

- A tekintetes jegyző úr arra volna kíváncsi, -- folytatta Keményfy a vallatást, miközben kissé gúnyoros arcfintorral sandított Jeckelre, -- hogyan került rátok az új zeke, melynek posztóját ismeri? Kit öltetek meg érte, vagy kitől raboltátok, minthogy erről eddig még nem beszéltetek?

- Ennek a posztóját, tekintetes kapitány úr mink nem raboltuk, -- felelte az öregebbik fogoly önérzetesen, a mellénykét rángatva, mintha rajta akarná megbosszulni hogy ártatlanul gyanúsítják őket olyan rablással, melyet nem követtek el.

- Nem raboltuk, olyan igaz, mikénthegy az útonálló társadalomban is ,,Igyenes Jóska" a nevem, nem szokván böcsületes ember szemébe hazudni. A posztót találtuk az erdőben!

- Találtátok az erdőben? -- érdeklődött a kapitány.

Hannekamp is meglepetve felkiáltott: -- Ejha!

Jeckel legyintett, amire Igyenes Jóska fitymálva jegyezte meg:

- Nem tudom, de ha netán a tekintetes jegyző úr más véleményen volna, elhiheti nekünk, hogy az ilyesféle csekélység miatt nem kerülgetnénk az igazságot, ha már a többit becsületesen bevallottuk a kapitány úrnak. Tudniillik ennek a posztónak az előbbeni gazdája tudomásunk szerint zsidó lévén, ennek agyonveretését éppenséggel nem átallanánk magunkra venni -- ott egye meg a fene, akár van, akár nincs! -- feltéve, hogy valósággal mi pusztítottuk volna el az ebadtát. De hát a pusztulása nem bennünket terhel, ebben mi teljességgel ártatlanok vagyunk. Így van és nem másként!

A jegyző elsápadt.

- Igenis, találtuk ezt a posztót, és nem raboltuk, -- folytatta a martalóc. -- Nem raboltuk... és nem is öltünk meg érte senkit. Gúnyának egy rákosi parasztember varrta meg számunkra, kilenc garasért, jóllehet adósak maradtunk vele.

- Csak nem a margitai erdőben találtátok, úgy hat hét előtt? -- firtatta a kapitány.

- Igenis ott! Egy zsidó törött kordéja mellett egész csomó posztó hevert szétszórva, szerte a bokrok között, belőle válogattuk. A többit ott hagytuk, silány portéka volt, hát hadd maradjon másnak is.

- Nem láttatok ott egyebet?

- De láttunk, kérem. Egy holt ember feküdt az országúton, olyan tiszt féle. Megnéztük, van-e benne élet, de hogy nem volt, fekve hagytuk.

- Nem ti öltétek meg?

- Senki közülünk. Magunk is csodálkoztunk rajta miként történhetett ilyesmi, holott a mi bandánkon kívül nem járt arra zsiványnép. Se arra, se az egész vidéken, mert arról tudnunk kellene. Aznap mink nem bántottunk senkit.

- Kire gyanakodtatok, ki tehette? Jóska gondolkozott.

- Érdem szerint senkire se gondolhattunk, de akárki tette, hiányos munkát végzett.

- Hogy-hogy, hiányos munkát?

- Hát... lelőtték, aztán még a fegyvereit is otthagyták. Ennélfogva útonálló zsivány, a mi fajtánk biztosan nem cselekedte... csak valaki másféle...

Keményfy helyeselve bólintott.

- Lássa, tanácsnok uram, -- mondta Hannenkampnak -- ezért gyanakodtam elejétől fogva azokra, akikre gyanakodtam. Mert ha útonállók gyilkolták volna meg Hammert, ki is fosztották volna, legalábbis a pisztolyt és a kardját elvitték volna magukkal.

- Bizony úgy van, nemzetes uram, toldotta meg Igyenes Jóska -- ez a bizonysága, hogy a dologban ártatlanok vagyunk. Ha zsivány öl meg valakit, azért teszi, hogy zsákmánya legyen! Ámde a más halottjától valamirevaló martalóc el nem visz semmit, hiszen nem szolgált meg érte a saját bátorságával. Zsiványok igen, de halottrablók nem vagyunk...

Jeckel nyugtalanul feszengett. Menni készült.

- Így, sajnos, nem deríthetünk fényt az igazságra.

- Isten segedelmével éppen hogy így járunk a dolog végére, jegyző uram -- felelte a kapitány.

Keményfy a két foglyot besorozta katonái közé.

Mikor Győri Miska bemutatta a támadóktól elvett fegyvereket, véletlenül világosság derült a puska kérdésére, mellyel a zsidók a kurírt megölhették.

Volt ugyanis a zsákmányolt fegyverek között egy különös szerkezetű. Csöve kívülről egy szögletes farőf volt, agyát pedig le lehetett csavarni.

- Hol szereztétek ezt? -- kérdezte a kapitány Igyenes Jóskától.

- Egy németújhelyi zsidó rőföstől vettük el. Én magam vettem el tőle, amikor rám célzott vele.
Önszántából nem akarta ideadni, aztán ő lett az egyik zsidó, akit a másvilágra küldtem.

- Hm!

- Tán az is érdekli vitéz kapitány urat, hogy mikor a zsidók megtudták, hogy ez a csalaféros szerkezetű puska hozzám került, száz aranyat ígértek érte, ha visszaadom és senkinek meg nem mutatom. Ez az ígéret máig fennáll, mivelhogy gondolkozási időt kértem. Közben pedig Győri Miska tiszt úr rabul ejtett...

Keményfy izgatottan vizsgálgatta a puskát.

- Ilyen hát a zsidók titkos fegyvere? Nem gondoltam volna, mindig másmilyet kerestem -- súgta Hannenkampnak. -- Ha ennek a párját Sopronban megtalálom, Hammer gyilkosa bakó kezére jut... Persze, persze, ezért látta ,,kolbásznak" Pregler bácsi a puskaagyat, mikor fejbe suhintották a Békaligetben!

XXIV. Salamon.

Hündl Salamon betegsége mind rosszabbra fordult. Nappal is lázas álmok gyötörték.

Amikor eszméletnél volt, halálsápadt arcáról lerítt a belső küzdelem, a lélek gyötrelme.

A betegágy mellett térdepelve Miklós testvér a Szűzanya imáját mondta.

- ...könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen!

- Értem is imádkozol, szent atya?

- Minden bűnös emberért, érted is, mindnyájunkért.

- Honnét tudod, hogy én bűnös vagyok, hiszen nem mondtam meg neked?

- Minden ember bűnös és Isten a bűn látója.

- Úgy-e, Ő könyörtelenül bosszulja meg az emberek bűnét? az apák vétkét a fiakon, unokákon, egész nemzetségen...?

- Nem! Isten könyörületes mindazok iránt, kik megbánják, megvallják a bűnt s megtisztítják lelküket . . .

Hallgatás. Csend.

Majd a beteg reszkető kezével magához vonta a pátert és a fülébe súgta:

- Atyám, én nagy bűnös vagyok!

- Mondtam, hogy mindnyájan azok vagyunk.

- Vajon Isten megbocsátja-e nekem is a bűnt, nekem; a zsidónak?

- Isten kegyelme végtelen. Az igaz megtérőnek jutalma az élet...!

- Taníts meg imádkozni a keresztények könyörületes Istenéhez!

- Csak egy Isten van, a Mindentudó, a Mindenható, az Irgalmas.

- Nyújtsd kezedet és vezess Hozzá... És Salamon megtanult imádkozni. Aztán gyónni akart, hogy könnyítsen lelke terhén.

- Fiam, a gyónás a keresztény hit szentsége!

- Kereszténnyé akarok lenni! -- Te mondád!

Miklós testvér a tisztaság vizével megnedvesítette a lázas homlokot és a zsidófiút megkeresztelte az Atya-Fiú-Szentlélek Isten nevében. Meghallgatta a megtérő gyermek gyónását, majd megadta neki az üdvösséges penitenciát és feloldozást.

A beteg nagy könnyebbséget érzett és e perctől kezdve gyógyulni kezdett. Gyógyította az igaz hit ereje.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 479
  • e Hét: 2344
  • e Hónap: 13495
  • e Év: 278710
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.