Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
szeretettel
  2011-05-02 14:52:37, hétfő
 
 



PALACKBA ZÁRT SZELLEM

Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő
estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével
kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor
többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra. A fiú
megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott
tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába,
és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni.
Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy
a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind
elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet
kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar
világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából
faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e
majd ez is a javamra? És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült
fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem
szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az
egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja
addig, amíg szerzek magamnak egyet. A szomszéd készséges ember volt, valóban
odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A
diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még
fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna. Mikor a nap delelőre
hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól
megy a dolog.
- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg
te alszol, járok egyet az erdőben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén
majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém. A diák
csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól
érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt. "Jó élet a diákélet - gondolta -,
de a favágó sem utolsó ember ám!'' Így járt-kelt elégedetten, vidáman,
be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy
tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna
át a derekát. A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában: "Ezen
is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!" Elkezdte körüljárni.
Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki
tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki! Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit
sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat
sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor
azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki! Mintha lentről, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj
ki! Engedj ki! A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a
vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy
palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság
kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot
forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a
panaszos, tompa nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg
szájából a dugót. Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a
palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris
olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a `fiúra. - Tudod-e, mi
lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem
engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is,
vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál!
Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám,
hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.
- Mert te kerültél először az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan
tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be,
hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan
nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az
előbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem. Azzal a diák szeme láttára
elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett
juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora,
mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján,
végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne. Akkor a
furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek
közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta. És megfordult, hogy megy
vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén
tűzött át a napsugár. Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre
törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész
életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne
szalaszd el a szerencsédet! A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel,
majd elbánok vele!" Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei
közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett,
mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a
diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem. Egy darabka rongy hullott a fiú
elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér
neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban
begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté
válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni. Odalépett az egyik
fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy
pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de
nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk
békességgel. A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az
apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt
hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak
nem fűlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem
munkával... A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje
élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát. És
rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra. Annak nagyon kemény a fája, aztán
meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba
ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem! Az öreg
odanézett. Még a vér is elhűlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz
miből! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.
- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak
bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással
van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni! És mutatta nagy
mérgesen a kisujja körme hegyét. Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor
megint megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább. Az öreget megint elfogta
a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a
nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem
még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: -
Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál. A diák hamiskásan mosolygott magában,
de azt persze az öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere
velem. Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s
elindultak hazafelé. Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit
érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a
szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az
ócskásnál. Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy
ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné... Az ötvös először megpróbálta,
valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta,
végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs
annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor. A mester leszámolt
neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s
mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a
szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt.
De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha
dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd
örüljön. Az öreg egészen elhűlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te
édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz
nem veszlek. Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi
történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán
másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult
mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy
csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben
őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most
már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket. Az öreg
favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a
kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették
azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.

Grimm
 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
szeretettel
  2011-04-24 20:54:44, vasárnap
 
 



Csizmás kandúr

Három fia volt egy molnárnak, s minden vagyona a malma meg egy szamár és egy mihaszna macska. Ezen kívül nem is hagyott egyéb örökséget a három fiára.
Mikor meghalt, a fiúk illendően eltemették, annak rendje és módja szerint gyászolták, aztán nekiláttak, hogy megosztozzanak az örökségen. Csak úgy maguk közt intézték el a dolgot, közjegyzőt, mint nagyobb hagyatékoknál szokás, nem hívtak hozzá, mert annak költségére bizony ráment volna a malom szamarastul, macskástul. Tehát, mondom, egymás közt tettek osztályt, mégpedig úgy, hogy a legnagyobbik testvér kapta a malmot, a középső a szamarat, a legkisebb meg, akár tetszett neki, akár nem, a mihaszna macskát. El is búsult szegény, amiért így kisemmizték, leült az árokpartra, tenyerébe temette az arcát, és így panaszkodott:
- No, szegény fejem, velem aztán jól elbántak a bátyáim! Ők, ha összeállnak, csak elboldogulnak valahogyan, az egyik őröl, a másik fuvarozza szamarával a gabonát be a malomba, a lisztet ki a malomból; mindig lesz annyijuk, hogy megélnek belőle. De én, nyomorult, mire megyek egy hitvány macskával? Látom már, hogy előbb-utóbb éhen kell vesznem.
A macska ott ólálkodott a közelben, és figyelte, hogyan sopánkodik a gazdája. Egy ideig hallgatta, aztán elunta, odaállt a fiú elé, és nagy komolyan azt mondta:
- Kedves gazdám, sose búslakodjál! Bízd rám magadat, nem fogsz rosszul járni. Adj nekem egy tarisznyát, és csináltass egy pár csizmát, hogy legyen mivel az erdőt járnom, s a többi aztán már az én dolgom.
Csizmás Kandúr

A fiú ugyan nem vette készpénznek a macska beszédét, de azért hallatlanra se vette." Olyan ügyesen csípi nyakon a patkányokat meg az egereket - gondolta magában -, olyan elmésen csimpaszkodik az ágakon, meg a lisztbe hemperedve is olyan furfangosan tudja holtnak tettetni magát, hogy legutóbb még engem is kihúz valahogy a nyomorúságomból."
Így aztán, noha különösebb bizalma nem volt a dologhoz, mégis teljesítette a macska kívánságát: tarisznyát is szerzett, csizmát is csináltatott neki.
Mikor a macska megkapta, amit kért, vitézül beugrott a csizmába, nyakába akasztotta a tarisznyáját, és bevette magát egy bozótba, ahol rengeteg nyúl tanyázott. A tarisznya aljába korpát szórt, meg pár marék szapukát dugott, csupa nyúlnak való csemegét, s úgy tette le, hogy lássék benne a kívánatos eleség. Ő maga pedig leheveredett a fűbe, és mint a lisztben szokta, holtnak tette magát, de a pilláján azért hagyott egy kis rést, s azon át éberen figyelt. És keményen szorongatta a markában azt a zsineget is, amivel egyetlen gyors rántással összehúzhatta a tarisznya száját. Így leste-várta, mikor téved arra egy tapasztalatlan, fiatal nyúl, s mit sem tudva még a világ sok cseléről és csalárdságáról, mikor dugja be az orrát a tarisznyába az alján lapuló jó falatokért.
Nem kellett sokáig várnia. Alighogy lefeküdt, máris megjelent egy ostoba nyúl, és rövid szimatolás után szeleburdin beugrott a tarisznyába. A kandúr - mert az volt, jóféle karmos-körmös kandúr - nagyot rántott a zsinegen, aztán egyetlen szökkenéssel ott termett, és irgalom nélkül megölte a foglyul ejtett nyulat.
Ment vele egyenesen a királyi palotába, és mondta, hogy beszélni akar a királlyal. Megmutatták neki a király lakosztályát, ő pedig habozás nélkül belépett, illendően bókolt a király előtt, és azt mondta:
- Fölséges uram, fogadd el ezt a pompás nyulat; gazdám, Karabunkó márki küldi neked ajándékba általam.
- Mondd meg a gazdádnak - felelte a király -, hogy köszönöm az ajándékát, és hogy irántam való figyelme szívbéli örömömre szolgált.
Nem sokkal később a macska egy búzatábla közepébe hevert a tarisznyájával, melybe ezúttal pár szem kukoricát szórt foglyoknak való csalétkül. Most is úgy történt, mint a múltkor: csakhamar két fogoly is ott szemelte a kukoricát a tarisznyában; a kandúr pedig megrántotta a zsineget, aztán vitte diadallal a zsákmányt a királynak, hogy íme, most ezzel kedveskedik őfelségének a gazdája, Karabunkó márkinak.
A király a két foglyot is szívesen fogadta, hiszen kedvelte a fogolypecsenyét, a macskának pedig enni-inni adott, és kegyelemben elbocsátotta, királyi köszöntését küldve a kedves Karabunkó márkinak.
Így ment ez hónapokon át: a kandúr időről időre megjelent az udvarban, és hol egy nyulat, hol két foglyot hozott ajándékba, mondván, hogy gazdája küldi, a derék Karabunkó márki.
Egy napon aztán megtudta, hogy a király másnapra sétakocsikázást tervez a folyópartra lányával, a világ legszebb hercegkisasszonyával.
Hazaloholt a gazdájához, és azt mondta neki:
-Itt az alkalom, kedves gazdám, hallgass rám, és megcsinálhatod a szerencsédet. Egyebet sem kell tenned, mint fürdened egyet a folyóban azon a helyen, amit kijelölök neked. A többit bízd rám.
Karabunkó márki, noha nem tudta, mi értelme van a dolognak, úgy tett, ahogy a kandúr tanácsolta. A megszabott helyen és megadott órában levetkőzött a parton, besétált a folyóba, és lubickolni kezdett a vízben.
Épp akkor hajtott arra a király.
Csizmás Kandúr

A kandúr alighogy megpillantotta a hintót, torkaszakadtából elkezdett kiabálni:
- Segítség! Segítség! Karabunkó márki mindjárt a folyóba fullad!
A lármára a király leengedte a hintó ablakát, és kikukkantott. Megismerte a macskát, aki a sok finom vadat hozta neki ajándékba, s azonnal parancsot adott a testőreinek, szaladjanak, és húzzák ki szegény Karabunkó márkit a vízből.
Mialatt folyt a mentés, a macska odament a hintóhoz, illendően meghajolt, és elmondta a királynak, hogy miközben a gazdája fürdött, tolvajok jöttek, és ellopták a ruháját. Mindebből persze egy szó sem volt igaz, mert a ruha ott volt, ahová a furfangos kandúr dugta: egy jókora kő alatt. A király azonban elhitte a mesét, és meghagyta a királyi ruhatár főtisztjének, hozzon sürgősen rangjához illő öltözéket a pórul járt márkinak.
Úgy is történt. Hamarosan meghozták a ruhát, a molnárfiú fölöltözködött, s mert csinos képű, sudár termetű legény volt, olyan pompásan festett a sujtásos mentében, hogy nem győzték csodálni. Gyönyörködve nézte a király is, de legkivált a királykisasszony; az egészen rajtafeledte a szemét, s mikor Karabunkó márki néhány hódolattal teljes pillantást vetett rá, nyomban melegséget kezdett érezni a szíve táján.
A király beinvitálta a márkit a hintójába, és úgy folytatták a sétakocsikázást.
A kandúr megpödörte örömében a bajszát, hogy amit eltervezett, az már a kezdet kezdetén ilyen jól sikerül. Remélte, nem lesz rosszabb a folytatás sem. Előreszaladt hát a királyi menet elé, és egy réten csakhamar megpillantott néhány parasztot -szénát kaszáltak.
Megállt mellettük, szigorúan összevonta a szemöldökét, és így szólt:
- Halljátok, emberek! Mindjárt itt lesz a király. Ha kérdi tőletek, kié ez a rét, és nem azt felelitek, hogy Karabunkó márkié, gulyássá aprítalak benneteket. Értettétek?
Hogyne értették volna, mikor Csizmás Kandúr olyan fenyegetve villogtatta rájuk a szemét, hogy akármilyen meleg volt, libabőrös lett a hátuk tőle.
Jött a király, meglátta a kaszálókat, megállította a hintót, megkérdezte, kié a rét.
- Karabunkó márkié - felelték az emberek olyan egyszerre, mintha betanították volna őket.
Szép kis vagyon - bólintott a király elismerően Karabunkó márki felé.
Megteszi, fölséges uram -felelte szerényen a márki - minden esztendőben meghozza a maga tíz kazal szénáját.
Mentek tovább; ment tovább előttük Csizmás Kandúr is. Gabonatábla következett; éppen aratták. A kandúr megállt a szélén, beszólt az aratóknak:
- Halljátok emberek! Mindjárt itt lesz a király? Ha kérdi tőletek, kié ez a búzatábla, és nem azt felelitek, hogy Karabunkó márkié, gulyássá aprítalak benneteket.
És villogtatta fenyegette a szemét.
Az emberek megijedtek és úgy tettek, amint parancsolta: mikor a király odaért és megkérdezte, kié a föld, mint a leckét, úgy mondták egyszerre:
- Karabunkó márkié!
A király elismerően bólogatott, a márki szerényen mosolygott, a macska pedig ment tovább előttük, s akit csak látott, annak mind szigorúan megparancsolta, mondják mindenre azt, hogy Karabunkó márkié, mert különben meggyűlik vele a bajuk. Így hát a király véges - végig mindenütt Karabunkó márki földjén sétakocsikázott, és nem győzött csodálkozni a márki gazdagságán.
Csizmás Kandúr végül is egy szép kastélyhoz ért. A kastély ura és gazdája egy óriás volt, leggazdagabb és leghatalmasabb az óriások közt; amerre a király eddig sétált, az voltaképpen mind az Ő birodalma volt. A kandúr persze tudta ezt, mert bölcsen kifaggatta a kastély körül az embereket, akikkel csak találkozott. Bezörgetett hát a kapun és azt mondta a kapuőrnek:

- Mondd meg a gazdádnak, hogy ha már erre hozott az utam, nem állhatom meg, hogy ne tisztelegjek becses személye előtt. Az óriásnak tetszett a beszéd, mert amilyen erős, olyan hiú is volt, és azonnal színe elé bocsátotta a macskát; tőle telhető kedvességgel fogadta, hellyel kínálta és bíztatta, hogy pihenje ki magát nála.
- Úgy hallottam - mondta beszélgetés közben Csizmás Kandúr -, uraságod sok tudománya közt nem a legkisebbek egyike, hogy tetszés szerint bármiféle állattá át tud változni.
- Úgy bizony - felelte büszkén az óriás.
- Például elefánttá, vagy oroszlánná is? - érdeklődött a kandúr.


Csizmás Kandúr
Erre az óriás nem felelt, csak megrázta magát s egyetlen hördüléssel oroszlánná változott. A kandúr, ahogy meglátta a vicsorgó fenevadat, rettentően megrémült. Nagyot ugrott, föl a kályhára; onnét a kürtőn át kapaszkodni kezdett fölfelé, a biztonságos mestergerenda irányába. Nehezen ment, csúszott a csizmája talpa, de azért végül is sikerült felmásznia és biztonságba helyezkednie. Az oroszlán olyasféleképpen hörgött, mintha hahotáznék, és a következő pillanatban visszaváltozott emberevő óriássá.
Erre aztán a macska is lemászott a gerendáról.
- Hát ez nagyszerű! - mondta, még mindig fújtatva az izgalomtól. - igaz, azt is rebesgetik, hogy uraságod nem csak ilyen hatalmas állatok alakját tudja magára ölteni, hanem ha akar, átváltozik olyan hitvány kis jószággá is, amilyen egy patkány vagy egy egér. De megvallom, ezt már igazán nem hihetem.
- Nem-e? - mordult föl az óriás. - Ide süss!
Azzal volt óriás, nincs óriás; és egy kis egér szaladt cincogva a kandúr előtt a padlón. A kandúr se volt rest; nyakon csípte, és nyomban le is nyelte. Éppen idejében, mert az udvar felől már hallatszott a fölvonóhíd csikorgása, és a királyi hintó dübörgése.
Csizmás kandúr kiszaladt, és a bejáratnál fogadta a királyt.
- Hódolattal köszöntöm fölségedet Karabunkó márki kastélyában!
- Hogyan, márki uram! - kiáltott föl a király. - hát ez a kastély is a tiéd? Egész országomban nem láttam ennél pompásabb épületet. Ha nincs ellenedre, belül is megtekinteném.
A márki karját nyújtotta a királykisasszonynak, úgy vonultak be a király után a kastélyba. Beléptek a tágas csarnokba, onnét meg a hatalmas ebédlőterembe; terített asztal várta őket megrakva mindenféle jóval, úgyhogy máris nekiülhettek a lakomának.
Aznapra ugyanis az óriás nagy vendégséget készített óriás barátainak, akik el is jöttek, de amikor meghallották, hogy megérkezett a király, és ráadásul ott van Csizmás Kandúr is , sietve kereket oldtak, és meg sem álltak hazáig.
A királynak nagyon tetszett az ifjú Karabunkó márki. Még jobban tetszett a királykisasszonynak, aki már le se vette a szemét róla.
Asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, s az ötödik vagy hatodik pohár után a király, akinek az arca kezdett kipirosodni az elégedettségtől és a bortól, ezekkel a szavakkal fordult Karabunkó márkihoz:
- Kedves márki, most már igazán csak rajtad áll, hogy rokonságba keveredjünk. Szívesen leszek az apósod, ha netalán meg akarod kérni a lányom kezét.
A királylány elpirult örömében; de Karabunkó márkit se kellett kétszer biztatni. Ott helyben jegyet váltottak egymással, s még aznap este a menyegzőt is megtartották.
Csizmás Kandúrt kinevezték udvari főmesternek és titkos tanácsosnak, s attól fogva nem kellett többé egerek után futkosnia. Ha egyet-egyet mégis megkergetett, legföljebb szórakozásból tette.

 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
szeretettel
  2011-04-24 20:47:46, vasárnap
 
 



Hüvelyk Matyi

Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember egyszer csak fölnézett.

- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.

- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.

Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy hüvelykujjnál.

- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk.

Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának, amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind sikerült neki.

Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.

- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.

- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd, idejében ott leszek az erdőn.

Édesapja jót nevetett rajta.

- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!

- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg mondom neki, merre menjen.

- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.

Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:

- No, ha tudtok, mehettek!

Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:

- Hóha, te! Hőhehő!

Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a csodálkozástól.

- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!

Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:

- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!

A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.

Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek azt sem tudták, hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.

- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!

- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!

Odamentek a paraszthoz:

- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!

- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!

Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:

- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!

Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.

- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.

- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.

Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek is.

Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a kalapon.

- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.

- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.

- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség. Vegyetek le gyorsan!

Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út mentén a szántás szélére.

Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:

- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már nélkülem!

Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan hazamentek.

Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.

"Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt."

Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet, lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.

Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:

- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!

- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.

A két rabló riadtan ugrott föl.

- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!

- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd én segítek rajtatok.

- De hát hol vagy?

- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!

Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.

Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:

- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?

- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és kirámolom, amit csak akartok.

A rablóknak tetszett az ajánlat.

- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a kamrába.

"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:

- Mind kiadjam, amit látok?

A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.

- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!

Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:

- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?

A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:

- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!

- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is megcsörrentek a polcon.

A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.

A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót, aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.

Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.

- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.

Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.

- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.

Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett kiabálni:

- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!

A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:

- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!

- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát ahogy belép, hallja:

- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!

Erre már ő is megijedt.

- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!

Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival együtt!

Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám, hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát:

- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!

- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.

- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy csak győzzed nyelni!

Az a ház pedig az édesapja háza volt.

A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!

Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.

- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!

- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban rikoltozott.

A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a kamra felé.

Az ajtó előtt azt mondja az ember:

- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.

Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.

- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!

- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban kiadta a páráját.

Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.

- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.

- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.

- Hol mindenütt jártál?

- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig.

- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek s szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen megkopott a nagy vándorlásban.
 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
szeretettel
  2011-04-24 20:40:39, vasárnap
 
 



Grimm: HOLLE ANYÓ

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
szeretettel
  2011-04-24 12:02:00, vasárnap
 
 



Piroska és a farkas

Volt egyszer egy aranyos kislány, mindenki szerette, aki csak látta, de legjobban mégis a nagymamája. Azt sem tudta, mit adjon neki, mivel keresse a kedvét kis unokájának. Egyszer egy szép piros bársonysapkát vett neki ajándékba, s mivel az olyan jól állt a kislánynak, hogy azontúl mindig csak azt hordta, el is nevezték róla Piroskának. Egyszer azt mondja neki az édesanyja: "Gyere csak, kislányom! Itt ez a kalács és egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyenge is, jól fog esni neki ez a néhány falat. Indulj el jó korán, még mielőtt beáll a hőség. Ha kimész az utcára, viselkedj rendesen, ne térj le az útról, mert eleshetsz, és eltörheted az üveget, és akkor a nagymamának semmi sem marad. És ha belépsz a szobába, ne felejts el köszönni neki, és ne kukkants be előbb minden sarokba!"
"Minden úgy lesz, ahogy mondod", felelte Piroska az édesanyjának, és megölelte búcsúzóul. A nagymama azonban benn lakott az erdőben, félórányi járásra a falutól, ahol Piroska lakott. Nos hát, amint a kislány az erdő sűrűjébe ért, találkozott a farkassal. Mivel azonban nem tudta, hogy milyen gonosz állattal van dolga, nem félt tőle. "Jó napot, Piroska", köszönt rá a farkas. - "Neked is, kedves farkas." - "Hová igyekszel ilyen korán, kedves Piroska?"
- "A nagymamámhoz." - "Aztán mit viszel a kötényedben?" "Kalácsot és bort. Tegnap sütötte édesanyám; a nagymamám beteg is, gyenge is, jót fog tenni neki az étel-ital, egy kicsit erőre kap majd tőle." -"Piroska, hol lakik a nagymamád?" - "Körülbelül még egy negyedórányi járásra innen, benn az erdő sűrűjében, a három nagy tölgyfa alatt áll a háza. Mogyorósövény veszi körül, biztosan ismered te is", magyarázta gyanútlanul Piroska. A farkas azt gondolta magában: "Ez a zsenge fiatal lányka finom falat, sokkal jobban ízlik majd, mint az öregasszony. Furfangosan kell hozzálátni, hogy mind a kettőt meg tudjam kaparintani." Egy darabig szótlanul poroszkált hát Piroska mellett, majd így szólt: "Piroska, észre sem veszed, mennyi szép virág virít körülöttünk? Miért nem nézel szét egy kicsit? Azt hiszem, nem is hallod, milyen szépen dalolnak a madarak! Úgy mész itt mellettem, mintha az iskolába mennél, pedig hát milyen vidám az élet idekint az erdőben!" Piroska felpillantott, és amikor meglátta, hogyan táncolnak a napsugarak a fák között, és mennyi virág tarkállik a fák tövében, azt gondolta magában: "Ha viszek a nagymamának egy csokor virágot, még örömet is okozok neki; még úgyis korán van, tehát időben oda fogok érni". Így azután letért az ösvényről, bement a fák közé, és virágot szedett. És amikor letépett egyet, úgy gondolta, hogy még beljebb az erdőben még sokkal szebbeket lát. Leszakította hát azokat is, de közben egyre messzebb tért le az úttól az erdő mélyébe. Hanem a farkas közben egyenesen a nagymama háza felé igyekezett, és kopogtatott az ajtón. "Ki az", kérdezte a nagymama az ágyból. - "Én vagyok az, Piroska", válaszolta a farkas, "kalácsot hoztam, meg egy üveg bort, nyisd ki az ajtót!" - "Csak nyomd meg a kilincset", kiáltotta a nagymama, "túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felkeljek." A farkas megnyomta a kilincset, kinyílt az ajtó, és ő anélkül, hogy egy szót szólt volna, egyenesen odalépett az ágyhoz, és bekapta a nagymamát. Ezután felvette a ruháit, fejére tette a főkötőjét, befeküdt a helyére az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt.
Piroska meg azalatt a virágszedéssel volt elfoglalva. Csak amikor már olyan nagy volt a csokor, hogy tartani is alig tudta, akkor jutott megint eszébe a nagymama, nosza sietett is hozzá. Nagyon elcsodálkozott, hogy az ajtót tárva-nyitva találta, és amikor belépett a szobába, olyan furcsán érezte magát, hogy azt gondolta: "Érdekes, hogy milyen szorongás vett erőt rajtam ma, pedig máskor olyan szívesen jövök a nagymamához!" Mindenesetre szép hangosan így köszönt: "Jó reggelt, nagymama!" Válasz azonban nem érkezett. Akkor odament az ágyhoz, és széthúzta a függönyt: ott feküdt a nagymama, a főkötője mélyen a szemére volt húzva, és olyan furcsa volt.
- "Jaj, nagymama, milyen nagy a füled!" - "Hogy jobban halljam, amit beszélsz!" - "Jaj, nagy-mama, milyen nagy a szemed!"
- "Hogy jobban lássalak!" - "Jaj, nagymama, milyen nagy a kezed!" - "Hogy jobban megfoghassalak!" - "Jaj, nagymama, de szörnyű nagy szájad van!" - "Hogy jobban bekaphassalak!"
- Alighogy ezt kiáltotta, a farkas kiugrott az ágyból, és bekapta szegény Piroskát.
Amint a farkas étvágyát csillapította, visszabújt az ágyba, és mély álomba merült. Úgy horkolt, hogy csak úgy rezegtek tőle a ház ablakai. A vadász éppen arra járt, és azt gondolta magában: "Ejnye, de hangosan horkol ez az öregasszony. Csak nincs valami baja? Már csak megnézem!" Bemegy a szobába, és amikor az ágyhoz lép, hát látja, hogy ott fekszik a farkas.
"Megvagy, vén gonosztevő! Mennyit kerestelek! No most el nem menekülsz!" Már éppen emelte a puskáját, hogy lőjön, amikor eszébe jutott valami: hátha ez a gonosz fenevad felfalta a nagymamát, és talán még meg lehetne menteni. Nem lőtt hát, hanem elővett egy ollót, és nekilátott felvágni az alvó farkas hasát. Alig vágott bele, máris megpillantotta a piros sapkát, majd nemsokára magát Piroskát is. Ki is ugrott a kislány, és így kiáltott:
"Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!" Utána előkerült a szegény nagymama is, még élt, de már alig szuszogott. Piroska gyorsan nagy köveket hozott, megtömték velük a farkas hasát. Amikor felébredt az ordas, el akart menekülni, de a kövek olyan nehezek voltak, hogy lehúzták a földre, lerogyott, és elpusztult. Mind a hárman elégedettek voltak: a vadász lenyúzta a farkas bundáját, és hazavitte; a nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, amit Piroska hozott neki, és meg is gyógyult tőle; Piroska pedig megfogadta magában: "Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta."
 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
szeretettel
  2011-04-24 11:48:38, vasárnap
 
 



Grimm testvérek: A brémai muzsikusok

A brémai muzsikusok a Bábszínház előadásábanEgy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

,,Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.


A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak. Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.


A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.
- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.
- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.
- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.
Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.
- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.
- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!
- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe. A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre. Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér. Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába. Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:
- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:
- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: ,,Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  Grimm mesék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1967
  • e Hét: 7259
  • e Hónap: 86817
  • e Év: 2028097
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.