Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu XIII. rész
  2011-04-11 20:07:45, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XIII. rész

XXV. Gunda.

Salamon felesége, Gunda, beadta a kóser ebédet az ispotály kapuján. Ekkor értesült róla, hogy a zsidófiú megkeresztelkedett.

E hírre kárörvendően csillogtak az asszony szemei.

- Hát elárulta őket? Jól tette! Lépeget, lépeget feléjük a bosszú. Úgy kell nekik, a lelketleneknek..!

Elsietett az Ikva patak mentén a balfi bástya felé.

Itt a patak mély árokban folydogált. Medrét sűrű bokrok szegélyezték. A déli pihenő órákban senki se járt errefelé.

Egy fűzfacsoport sűrű lombsátora batyut rejtegetett. Gunda ide bújt, asszonyi ruháit levetette és átöltözködött.

Pár perc mulya fiatal, gyermekarcú katona tartott a belváros felé. Végigment az üres bástyasoron,
a Domm utcán és befordult a Fegyvertár utcába.

A déli, izzó napsütésben emberek nem igen jártak az utcákon. Még akikkel találkozott is,
a nagy melegtől eltikkadtan csak futó pillantást vetettek rá. Nem érdekelte őket a fiatal katona.
Nem is sejtették, hogy asszony rejtőzik a mundérban.

A Fegyvertár utca sarkán állott Keményfy kapitány háza. Gunda belépett.

A nyitott konyhaajtón át, bent a konyhában, egy öreg katonát látott, aki edényeket mosogatott.

- Hol a kapitány szobája?

A vén szolga a nőies hangra felkapta a fejét.

- Te sem régen viselheted a katonaruhát, öcsém! Gyerek vagy még, anyád mellett volna a helyed. Egyébiránt ott a szobája la, de alszik.

- Sürgős dolgom van vele.

- Ha sürgős, akkor bemehetsz hozzá. Ez a parancs!

Nem törődött tovább a jövevénnyel, folytatta munkáját.

Gunda nesztelenül lépett a szobába. A kapitány valóban aludt. Édesen szunyókált. hosszan elnyúlva a tarka pamlagon.

Az ablakfüggönyök félig voltak lebocsájtva. Alul, cserépvirágok lombján át beszűrődött a napsugár.

Az asszony megállt az ajtó mellett állt, állt és hosszan, elmerengve nézte az alvó férfi kedves vonásait.

Minél tovább nézte, annál hevesebbért. lüktetett a vére. Hát végre itt van,
hosszú, álmatlan éjszakák perzselő vágyainak céljánál. Itt van annál, akihez első látástól fogva... ellenállhatatlanul hajszolta a vére, hogy titkos magában már voltaképpen régesrégen.
elárulta Mánuscht, a rabbit, egész fajtáját.

Már réges-rég elhatározta, hogy feladja őket a kapitánynak.
Elárulja zsarnokait, kik érzelmeivel mit sem törődve puszta portékának tekintik és
érdekeikhez mérten dobják egyik utálatos férfi karjából a másikéba.
Elárulja a zsidó fondorlatokat, a rejtett puska, a gyilkosságot és a sok mindenféle más galádságukat.

Miért? Persze bosszúból, gyűlöletből?!

Hát éppenséggel abból is. De főként és inkább azért, hogy magára terelje a kapitány figyelmét.

Főleg a vágyak beteljesülésének a reménye sarkalta az árulásra,
hogy titkos szerelmese ez úton talán mégis észreveszi izgató szépségét.

Várta a legkedvezőbb alkalmat, mely most elérkezett, mikor a hitközség Jeckel felbujtását parancsolta, hogy tegye el láb alól a kapitányt.

Azzal az előzetes elhatározással teljesítette ezt a galád parancsot, hogy a végrehajtást árulással ő maga fogja megakadályozni.

Akinek az életét mentik meg, megbecsüli megmentőjét, hálás neki. Keményfy is erényt fog látni ott, ahol nincs is más, csak vágyak számítása!

Biztosra vette, hogy a tervezett merénylet elárulásának jutalmaként a kapitány hálásan karjaiba zárja.

Részletesen kitervelte, hogyan játszhatja ki a zsidók éberségét.
A lázadási jelenet, a megkorbácsoltatás és a másnapi meghunyászkodás is a figyelem elterelésére szolgált. Amit őszintén elmond valaki, -- mint ahogyan ő elmondta, hogy szereti a kapitányt! -- a zsidók éppen azért nem hiszik el, mert igazat mondott. Szerintük csak a bárdolatlan buta őszinte, ettől pedig nincs mit tartani, mert a buta rendszerint gyáva is!

Gunda azt is eltervezte, hogy a kapitány lakásán asszonyi csábításainak egész sorát fogja végigjátszani.
A szenvedélyes zsidónő, akit szépségéért Malkának, istennőnek neveztek,
megszokta, hogy fölényesen játszadozzék a férfiak vágyaival. Művésziesen értett ehhez és kizártnak tartotta, hogy ellent tudjon neki állni a kapitány akkor, amikor érte szerelemből elárulta saját véreit és az életét mentette meg.

Igen hatásosnak ígérkezett a majd elmondandó végszó:

- Érted tettem és most veszedelemben vagyok. Tarts magadnál, rejts el, mert csak itt nálad lehetek biztonságban...

Ámde hiába tervezgetett. Mindjárt a belépésnél kizökkent a szerepből. Szemtől-szembe szerelme tárgyával, látva, nézve a komoly férfiarcnak jellemes, kemény vonásait, Gunda hirtelen elvesztette szokott fölényes biztonságát.

Ez a férfi, akinek még önfeledt, alvó arcáról is lerí a tekintély, mégse olyan, mint amilyenekkel neki eddig dolga volt. Ez tiszteletet parancsoló igazi úr,
akinél a keresztényi erkölcs meggyőzödén és nem puszta máz.
Nem ,,csak látszat" a nyilvánosság számára!

Ennek a keresztény úrnak a közelében Gunda bátortalannak, iszonyú jelentőségtelennek érezte magát. Ki ő? Egy szegény, nyomorult zsidóasszony. Akármilyen szép és kívánatos, mégis csak zsidó, a kivetett, lenézett fajnak a sarja. Egy alsóbbrendű lény ehhez a hatalmas, tekintélyes úrhoz, a királyné kapitányához képest. Hogyan is gondolhatta csak egy pillanatra is, hogy sikert ér el nála?

Vágyainak csalóka álomképei csüggedten omlottak össze. Legszívesebben elsírta volna magát.

Azon gondolkodott, visszaforduljon-e? Bízza-e sorsára a kapitányt, ne legyen senkié, ha már az övé nem lehet? Fektessék ravatalra, díszes virágok tengerében, mint Hammert, a meggyilkolt városi kurírt?

Megborzadt. Nem, nem, csak ezt nem! Örökké látná halvány, vértelen arcát, hallaná vádoló szavait:

- Te céda, te öltél meg és nem a zsidók!

Izgalmában majdnem felsikoltott:

- Ne mondd nekem, csak te ne mondd, hogy céda vagyok! Nem vagyok az, csak tehetetlen,
alázatosságra kényszerített eszköz vagyok zsarnokaim kezében!
Ha zsidó vagyok is, asszony vagyok... az akarok lenni, gyámoltalan, sajnálatraméltó,
szerelmes asszony!

- Szerelmes, alázatos asszony! Veled szemben nem érzékies, lobbanó, követelő... hanem jó..., önzetlen, áldozatra kész, reménytelen, szerencsétlen teremtmény!

- Jelentéktelen, szolgálni kész rabszolgád vagyok, te legkívánatosabb, legbecsültebb férfi a világon. Lám, most puszta közelséged életre keltette bennem a női öntudatot. Egy tiszta érzést: a mocsoktalan, önzetlen, tiszta szerelem érzését! Mert amit most érzek, bizonyosan az!

Gundának már csak az volt egyetlen vágya, hogy egy megbocsájtó szót kapjon attól, akit titokban szeret. Egy megbocsájtó, talán dicsérő szó kimondhatatlanul boldoggá tenné őt.

Csendesen, félénken a pamlag végéhez kuporodott és leste, mikor ébred fel a kapitány. Csákóját levetette. Koromfekete haja hullámosan omlott le vállaira.

Egyre az járt az eszében:

- Vajon megver-e, ha felébred? Vajon kikerget-e?

Keményfy félálomban csakhamar megsejtette, hogy idegen van a szobájában. Felnyitotta szemét és csodálkozva látta a furcsa jelenséget: egy katonát, akinek asszonyfeje és hosszú haja van.

Felült és dörzsölte szeméből az álmot. Sokáig azt hitte, hogy még mindig álmodik. Feleszmélvén, homlokán szigorú ráncok képződtek.

Gunda ijedten lapult, mint a veréstől félő kutya.

Pár pillanatig farkasszemet néztek.

- Miért jöttél ide ebben a maskarában?

- Hogy titokban beszélhessek veled, uram!

- Valami újabb fondorlaton mesterkedtek? Mi?

- Nem ismersz engem, uram. Jó szándékból jöttem, könyörgöm, higyjél nekem...

- Asszony, te annak a Salamon gyereknek a felesége vagy, ugye? Nohát látod ismerlek!
Tudok rólad sok mindenfélét...

Gunda könyörögve kulcsolta össze kezeit.

- Kérlek uram, ne korholj! Én csak eszköz vagyok az ő kezükben. Hallgass meg! Keményfy hosszan fürkészte az asszonyt.

- Hát jó! Végeredményben te nem tehetsz róla, hogy mire visz rá a véretek. Beszélj!

Gunda szavakat keresett, szintén elérzékenyedett. A kapitány megsajnálta, lágyabban beszélt hozzá.

- Ülj le ide a pamlagra és nyugodtan mondd el a mondókádat!

- Uram, te nyomára jöttél egy bűnténynek, amelynek a szálait már a kezedben tartod. Csupán alkalmas pillanatra vársz, hogy a bűnösöket átadjad az igazságszolgáltatásnak.

A kapitány gyanút fogott, vajon nem kémkedni küldték ezt az asszonyt? Tán szeretnék megtudni a zsidók, mit tud és mit nem?

- Ki küldött? -- rivallt Gundára a vizsgálóbíró szigorával.

- Magamtól jöttem, -- felelte az asszony és szavából őszinteség csengett ki. Ahogyan a te embereid figyeltek bennünket, a mi embereink is figyeltek téged. Te egyenes úton haladsz, de ellenségeid kerülő utakon járnak. Álnokság a fegyverük, tehát előnyben vannak fölötted. Veszélyben vagy!

- Az álnokságot előbb-utóbb legyőzi az igazság.

- De az igazság harcosa áldozatul eshetik. És én ezt nem akarom. Uram, nagy veszély fenyeget!

- Hm! S te, a saját cinkosuk akarod elárulni őket, hogy engem megmentsél? Miért?

- Azért, mert szeretlek! -- mondta őszintén és elpirult.

Csend. Hosszú csend.

- Ma este, -- szólalt meg újból az asszony -- amikor a tanács urai poharazásra gyűlnek össze a szokott helyen, te is köztük leszel. Meg Jeckel jegyző is. A harmadik pohár bort, melyet neked ő fog tölteni, megmérgezve nyújtja neked. A mérget én adtam neki a zsidó vének parancsára. Én szítottam fel benne irántad a halálos gyűlöletet. Eljöttem, megmondtam!

- Igaz ez?

- Igaz.

- S ha mos átadlak a hóhérnak?

- Egy szerencsétlen teremtménnyel kevesebb lesz a földön...

Nem bírt tovább uralkodni magán. Görcsös zokogásban tört ki. Keményfy lábaihoz borult,
átkulcsolta térdeit és meghatóan könyörgött:

- Uram, uram, csak azt az egyet kérem tőled, tételezd fel, hogy még bennem is lehet valami jó!

A kapitány megértette, megsajnálta. Lágyan megsimogatta a haját.

- Szegény, szegény asszony! Igyekezz a befolyásuk alól szabadulni és légy ezentúl jó!

- Szeretnék meghalni, egészen megtisztulni, mert a tisztaság gondolata felemel és megvigasztal. Kérlek, ne kímélj engemet se, ha majd ítéletet tartasz a bűnösök fölött. Bűnhődni akarok!

A bűnös és megtérő Márta bibliai jelenete jutott Keményfy eszébe. Gunda fájdalma meghatotta.

- Íme a gazok, mennyire lezülleszteni képesek saját leányaikat, érdekért cédának dobva oda őket, ahelyett, hogy megnevelnék a jó magot, mely természettől a zsidóban is meg van, csakúgy mint valamennyi más emberben!

Lehajolt a szenvedő asszonyhoz, felemelte, szeretettel magához ölelte és testvért csókot lehelt homlokára.

A megbocsájtó szeretet az emberi magáraeszmélés nagy, nagy boldogságával töltötte el Gunda vergődő szívét.

A szobában vigasztalóan táncolt az aranyos napsugár:

XVI. Az első ítélet.


Szombat este volt. A tanács urai teljes számban gyülekeztek a ,,Ratsherrnstüblében." A kapitány is megjelent közöltük.

Ünnep előestéjén rendszerint tovább maradtak ülve. Ilyenkor a korcsmáros, hogy felszolgálással a bizalmas társalgást ne zavarja, egy félakós hordó bort állított az asztalvégre, egy faragott állványra. A régiek jócskán bírták az italt.

A pohárnoki tisztet maguk az urak látták el. Ma Jeckel jegyző töltögette a csapnál a billikomokat.

Az urak jókedvűen tárgyalgatták a napi eseményeket és vígan voltak.

Az öblös kupák sűrűn kopogtak az asztalon. Ilyen kopogással jelezte a vendég,
hogy poharából kifogyott a bor.

Keményfy kapitány ma szokatlanul lassan ivott.

- Tán nem ízlik, vitéz uram? -- kérdezte a polgármester.

- Sőt inkább nagyon ízlik, azért kortyolgatom áhítattal!

Titokban figyelte a jegyző mozdulatait. Csodálkozott rajta,
hogy JeckeI viselkedése nem árul el belső izgalmat,
holott máskor a legcsekélyebb felindulást is olvasni lehetett az arcán.

Egy-egy pillanatra kételkedett Gunda szavában. Oly megátalkodott gonosztevő csak nem lehet ez az ember, hogy ennyire higgadtan készüljön a gyilkosságra?! De a különös figyelem, hogy Jeckel a felhívó kopogás nélkül is minduntalan töltögetni akarta az ő poharát, mikor még nem ürült ki, mégiscsak gyanút keltett benne.

Most is kétszer egymásután nyúlt Keményfy kupájáért. Nem adták oda neki, mire a jegyző kissé zavartnak látszott. Ezt leplezendő, ő vette át a szót.

- Uraim, ma délelőtt egy különös kihallgatáson voltam jelen, melyet Keményfy vitéz uram foganatosított két fogollyal...

Humorosan, élcelődve mondta el a Győri hozta martalócok vallatását. Elbeszélése nagy tetszést aratott.

- Hát bizony, amikor a kapitány azt kérdezte tőlük: ,,Tudjátok-e mit szoktam cselekedni útonálló martalócokkal?" fityinget sem adtam volna az életükért -- vélte Hannenkamp.

- És valóban hiszi-e, vitéz uram csipkelődött a polgármester -- hogy megbízható katonák válnak majd az ilyen gazemberekből?

- Üres pohárral nem felelhetek... Lenne szíves tölteni kedves jegyző úr! koppintotta meg az asztalt a kapitány és mosolyogva nyújtotta a kupát Jeckelnek.

Ez volt a második töltés. Keményfy élesen figyelte a jegyző tevékenységét.
Titokban, éberen, mint a jó detektív szokta.

Mikor a bort megkapta, biztos volt, hogy nincs benne méreg.

- Nos, most már halljuk a bölcselkedést! Mert biztosan az lesz belőle, igaz-e?
kacagott a polgármester jókedvűen.

Keményfy kedélyesen rábólintott, aztán rákezdte:

- Kétféle gazember van. Az egyik fajta ugyan képes mindenféle gonoszságra,
de mégis van benne jó mag s ha szabadulni bír a múltjától, kapva-kap az alkalmon, hogy ismét tisztességes ember lehessen. A másik fajta menthetetlen. Akár van megtérésre alkalma,
akár nincs, megmarad a lelketlen mocsokban, bűnt bűnre halmoz. A tisztességnek még a fogalma is hiányzik belőle.

- Lehet, hogy igaza van, de honnét tudhatja az ember, adott esetben melyik fajtával van dolga?

- A felismerésükhöz külön tehetség kell. Egyik emberrel a kézügyesség, másikkal a tudományra való hajlam születik, mint teszem azt Verbőczi urammal, és hasonlóképpen van olyan is, akinek titkos szem adatott beleláthatni a mások rejtelmes természetébe. Ez előtt aztán nincs titok, megismeri az embereit!

Az urak kételkedtek ilyen képességben. Koccintottak, ittak.

- Lám, -- vélte a polgármester -- a Hammer ügynél is hiábavaló volt mindennemű tehetség, egy lépéssel sem tudtunk a kezdetnél tovább jutni. Kigyelmed titkos szeme sem látott meg többet, mint mi!

Az urak mosolyogtak és kérdően tekintettek a kapitányra, vajon hogyan vágja ki magát?

Keményfy színleges bosszúsággal sütötte le tekintetét, mintha zavarban lenne.
Majd a mosolygó, várakozó csendben így szólt:

- Honnét gondolja polgármester úr, hogy nem jutottunk tovább a kezdetnél?
A nemes városi tanács én rám bízta a vizsgálatot és eddig senki sem kérdezte még tőlem,
hogy hát voltaképpen hogyan is állunk? Hátha mégis a dolog végére jártam?

Jeckel belesápadt. A kapitány figyelte. Látta, hogy a jegyző a zsebébe nyúl.

Az urak ajkán elhalt a mosoly és feszülten várták a kapitány szavait. Tudták, hogy komoly ügyben nem szokott tréfálni.

- Lehetséges volna, hogy kinyomozta a bűnösöket, vitéz kapitány úr?

- Nemcsak lehetséges, de úgy is van!

- No?

Valamennyien együtt vagyunk, ha érdekli kigyelmeteket, el is mondhatom -- vélte a kapitány. -- Pohárszó mellett szabadabban lehet beszélni és nyugodtabban hallgatni. De nini, már ismét üres a poharam, sajnáljon meg jegyző uram és töltsön. Ez ma már a harmadik!

Jeckel elvette a billikomot, a keze citerázott. Amikor a csap alá tartotta a poharat, háttal fordult a társaságnak.

- Most hinti bele a mérget -- gondolta a kapitány.

Jeckel a tele poharat ismét letette az asztalra, Keményfy elé. Újból bámulatosan nyugodt volt.
Keményfy farkasszemet nézett vele s Jeckel dacosan állta a tekintetet.

- Köszönöm, főnótárius úr!

- Szívesen vitéz kapitány úr!

- Halljuk, halljuk, -- türelmetlenkedtek az urak.

Keményfy szájához emelte a bort, úgy tett, mintha inni akarna. Szeme sarkából látta,
hogy milyen feszült izgalommal lesi minden mozdulatát a merénylő.

Persze, persze, nagyon kívánatos volna, hogy most az utolsó pillanatban zárja le a méreg az árulkodó ajkakat? Nem, nem!

Mintha másfele szállnának gondolatai, szórakozottan tartogatta a poharat a szája közelében, jó párszor úgy megbillentve, mintha most és most biztosan beleinnék. Játszott a másikkal, mint macska az egérrel és leste annak idegborzongatóan fokozódó türelmetlenségét.

Végül kóstolatlanul letette a billikomot. Ültőhelyéből felemelkedett, mintha pohárköszöntőt mondana.

- Tisztelt uraim, nemes tanács! Hammer József hazahozatala alkalmával megfogadtam,
hogy a gyilkosokat előkerítem és hóhér kezére adom. Feladatomnak megfeleltem.
Megbízható embereim az istenítélet figyelmeztetése alapján lépésről-lépésre követték a nyomokat.
A befejezett nyomozás eredményeként, parancsomra ebben az órában tartóztatja le hűséges, ügyes segítőtáram és újdonsült káplárom, a derék PreglerSebasztián, a szerencsétlen véget ért városi kurír gyilkosát: Hündl Mánusch zsidót. Ő lőtte le a zsidóknál rejtegetett sajátos szerkezetű fegyverrel
Hammert a margitai erdőben; ő saját maga rendezte kiraboltatásának látszatát;
kegyetlen szívvel véresre verte saját beteg fiát, csakhogy a gyanút elterelje
az igazi gyilkosról és ő rabolta el a kurírtól a száműzetési okmányt is. Fia, az ártatlanul megkínzott, nyomorék Salamon a napokban felvette a keresztséget és miután meggyónt, földi bíráival szemben is az igaz megtérés tanújelét akarva adni, engem magához hívatott és töredelmes vallomást tett.

Izgatott, sápadtan komoly arcok meredtek a beszélőre. Keményfy folytatta.

- Aztán a gyilkos menye is, Gunda, töredelmes vallomástétellel könnyített bűnös lelkiismeretén és világosságot derített arra a szomorú tényre, miért indult meg a halott vérzése a tetemrehívásnál a tanács megjelenésekor? Részletesen feltárta előttem, amit már régebben tudtam, hogy valóban önmagáról megfeledkezett áruló van a város vezetőségében.

Általános rémület lett úrrá a társaságban. Többen izgatottan felugráltak, de a kapitány intésére, hogy további mondanivalója is van, meggyökeresedett a lábuk.

Jeckel halálsápadtan, megsemmisülve dőlt hátra székében. Mivel a döbbenetes felfedezésre az urak valamennyien izgatottak voltak, a jegyző felindulása különlegesen nem tűnt nekik fel. A kapitány tovább szőtte mondanivalóját:

Ugyebár, most már az a kérdés, ki közöttünk a Judás?... Én tudom! Itt ül az asztalnál!

Halotti csend, borzalmas némaság kísérte a súlyosan vádoló szavakat. Minden szem a kapitányra meredt. Az urak nem mertek egymásra tekinteni, ki-ki attól tartott, hogy szomszédja arcán megláthatná a bűntudat áruló jelét.

Keményfy tétován átsimította haját, szemeit lehunyta, -- majd hirtelen dacosan felvágta fejét.

- Nem bírom megtenni, hogy ujjal mutassak a Judásra... Hogyha harcos felek a dicsőség mezején mezítelen kardokkal rontanak egymásra, nyíltan kiállva egymással szemtől-szembe, könnyű dolga van a katonának, védekezik és visszavághat, ha kemény vágásának mindjárt halál a vége... ámde egészen más, ha orvul támadja meg valaki a katonát s a szúrás félrecsúszik. Amikor így az orgyilkos merénylő védtelenül hever, katona nem képes halálos ütést mérni a nyomorult fejére... noha megérdemelné! Tehát másként!

Iván polgármester türelmét vesztve öklével csapott az asztalra, hogy csakúgy csörömpöltek a poharak.

- Az Istenre kérem, ne feszítsen kín padra valamennyiünket..., ki közöttünk áruló? Aki bűnös, bűnhődjék..!

Mintha visszhangi szólna, az öreg Hannenkamp tanácsnok maga elé meredve, tompán, rekedten ismételte a szavakat:

- Aki bűnös, bűnhődjék...!

- Nem erről van szó! -- dörögte a kapitány. -- Számára úgy sincs kegyelem...
két poroszló áll az ajtó előtt, hogy egyetlen intésemre berontva bilincset rakjon a bűnösre,
de én éppen ezt szeretném elkerülni, nehogy a nyilvános botrány,
mely az ügy nyomában kerekedik, foltot ejtsen a tanács hírnevén és elrabolja egy
tiszteletreméltó család nyugalmát... ártatlanok ne szenvedjenek miatta!

Felemelte a méregpoharat.

- Értsen meg, akit illet... Ember, ha százszor nagy bűnös vagy is, tartozzál azok közé
a bűnösök közé, akikből még nem veszett ki teljesen a jó mag, az örök emberi érzés...
mentsd meg azokat, akiket könnyelműséged meghurcolna, ha kénytelen lennék nyilvánosan vádolni tégedet és bilincset rakatni rád... tedd jóvá bűnödet úgy, ahogyan még lehetséges...!
Íme, ide teszem ezt a poharat az asztal közepére, önként vedd a kezedbe és ürítsd ki fenékig.
ami benne van... ha megcselekszed, ígérem és fogadom,
hogy megbocsájtom neked, amit én ellenem vétettél, minden, ami történt, a világ előtt eltemetve a tanács titka marad, hogy emlékedet megbecsüljük, mert megbántad és jóvátenni igyekeztél súlyos botlásaidat... akkor sírhantodon még virágok is nyílhatnak. Nos, rajta, bizonyítsd be, hogy férfi vagy...! És a magyarok Istene is bizonyára kegyelmes lesz megtérő lelked iránt...!

Az irtózatosan feszült csendben, mely a kapitány felszólítását követte, hirtelen megreccsent az egyik szék. Mindnyájan odanéztek.

Jeckel sápadtan, fehéren felkelt a helyéről és kinyújtotta karját a méregpohár után, hogy felvegye, kiigya és vele jóvátegye, a még jóvátehetőt.

- Bocsássatok meg...! -- dadogta alig hallhatóan.

Mielőtt tétovázó kezével elérte a poharat, Jeckel megtántorodott, a szívéhez kapott és
holtan rogyott össze. A nagy felindulás következtében szívbénulás ölte meg.

- Az Isten útjai csodálatosak, hála neki hogy így történt, -- mondta a kapitány megilletődve.
Fogta az asztalközépre kitett poharat és tartalmát kiöntötte a földre.

XVII. A szeg kibújik a zsákból.

Pregler bácsi sohase hitte volna, hogy a spanyol lovasok nyomorult dróttüskéi,
ott a várfal árkában, amelyek közé annakidején lepottyant,
annyi kalamajkát okozhatnak neki az életben.

A vásott kölyök lebukfencezett, a tüske felmarta fél arcát, a seb begyógyult, megmaradt a nyoma, egy félelmetes vágás a jobb pofán: és azzal vége.

Jaj, dehogyis vége!

Pregler bácsinak is meg kellett tanulnia, hogy a világon mindig a jelentőségtelen kis dolgok járnak a legsúlyosabb következményekkel.

A sors úgy akarta, hogy a rabbinus szép kövér leánykája, a ,,Ruth", (a zsidók már akkor is határozott névelővel becézték a felhizlalt női egyéniségeket!) pont ebbe a sebhelybe szeressen bele halálosan.

Hiába rabszolgáskodott volna készségesen a zsidó hitközség bármelyik férfitagja
Ruth asszony elefánt lábai előtt; hiába áldoztak volna a szabályellenesen formálódott
női hájtömegek saját fajtabeli rajongói ó-héberszokások szerint szolgálatot, sőt vagyont is,
Ruth kegyeiért, házassági ,,igen" szót ígérő, egyetlen bíztató mosolyáért:
nem és nem Őneki ezek nem kellettek.
Őneki csak Pregler kellett, azzal a csodálatos, gyönyörűséges vágással az arcán!

Amikor a zsidóház lakói mind kimentek a zöldbe és alkalom lett volna,
hogy Pregler leszökhessen a pincébe körülnézni, mi van ott? azonnal megkoppant az ablak,
türelmetlenül, követelően és Preglernek akarva-nemakarva, meg kellett azonnal jelennie
a szépséges delnő színe előtt. S addig nem is menekülhetett innét, amíg a légyottot
közvetlen felfedezés veszélye nem fenyegette...

Hogy ki volt az oka, a férfi vagy a nő, nem jegyezte fel a történelem, de annyi bizonyos,
hogy ez a szerelem tiszta és plátói maradt.

Nem történt semmi más, minthogy Preglernek sokszor órák hosszáig ott kellett üldögélnie
a sámlin Ruth karosszéke előtt. A nő pedig nézte, csak nézte... és gyönyörködött benne.

Ha Pregler bácsi véletlenül el találta fordítani sebhelyes felemását a sima oldal felé,
a nő rögtön rikoltozni és békétlenkedni kezdett, úgyhogy sietve vissza kellett állítani
az egyedül kívánatos állapotot.

Ilyen ülés után szegény Pregler egyoldali nyakizmai mindig fájdalmasan megmerevedtek,
úgyhogy csak huzamosabb káromkodás után lettek ismét használhatók.

Ámde, ahogyan Pregler megtudott lógni a honi bábsütés számára kellemetlen foglalkozása elől,
ugyanúgy Ruth tolakodó érzelmei elől is kitérhetett volna. De éppen az, hogy nem akart.

Azért nem, mert a kövér nő kóros ellágyulásai kitűnő alkalmat nyújtottak arra,
hogy a zsidók egyik-másik titkát elárultassa magának.
Pregler sem volt válogatós az eszközökben azokkal szemben,
akiknél ez a fajta erény sohasem dívott.

Így sok mindenfélét megtudott, amit tudni kívánt. Éppen csak két dologban mondott csődöt szerelmi zsarolása. Pregler akárhogy is mesterkedett, a puska rejtekhelyét, meg azt,
hogy mi van a pincékben, nem tudta meg. Ruth nem árulta el.

Aznap délután, amikor Gunda meglátogatta a kapitányt, Pregler -- magára maradván otthon
a zsidóházban a kövérséggel, kénytelen volt ismét ,,szolgálatba" lépni. Ült a sámlin.

Minél sóvárgóbban bámulta őt Ruth, Pregler bácsi annál merészebben próbálkozott -- persze ügyes kétszínűen -, hogy a puska és pincetitok körül végre célt érjen.

Ma mintha szerencsésebb napja lenne, a zsidóleány már-már kilátásba helyezte, hogy talán mégis beszélni fog, ha...

Milyen feltételhez kötötte volna a titok elmondását, Pregler bácsi sohasem tudta meg, mert épp a legválságosabb pillanatban robaj, lárma és huszáros káromkodás zavarta meg társalgásukat.

Az eddig kihalt, csendes udvar hirtelen megtelt jajveszékelő, tiltakozó zsidókkal, hogy a katonaság már megint önhatalmúlag ront be a törvénnyel védett tilalmas területre. A robaj pedig onnét eredt,
hogy Matusek káplár dühbe gurulva, az erőszakkal is útját állni akaró Mardochai rabbinust rövid úton intézte el. Derékon kapta és nekihajította a pince vasajtajának. Ez dübörgött.

Mardochai elnyúlt a földön. Úgy érezte, hogy keze-lába kimarjult, csontjai kettétöredeztek,
mégis elnyelve a fájdalmat, habzó szájjal dobálta az erőszakos katona fejéhez a nagy zsidóátkot.

- Ezt megkeserüli, maga is, meg a kapitány is, -- kiabáltak a zsidók. -- Egyenesen
a királynál jelentjük fel ezt a merényletet!

A káplár oda se neki, rájuk se hederített. Fenyegetőzve üvöltötte:

- Ide vele rögtön azt a gazembert, vagy rátok gyújtom a zsinagógát!

Pregler hanyat-homlok rohant le a lépcsőn, egyenesen bele Matusek karjaiba. Megint őt keresték a katonák!

Észre se igen vehette magát, hátrakötötték a kezét.

- No ugye, ti zebedeus fajzat, hát mégis itt van az akasztófavirág!

Kisült, hogy a katonai járőr ismét Pregler bácsiért jött, hogy letartóztassák.
A zsidók védelmezni akarták, letagadták, azt mondták, már réges-régen nincs náluk,
mert lopott. Matusek nem hitte el.

- Lopott ám, de megint nálunk -- erősítgette a káplár. -- Most már Mózes prófétátok
sem menti meg a kötél elől. De nem ám!

Preglert elhurcolták.

A zsidó vének rögtön tanácskozásra gyülekeztek.

- Ha ez a derék ember megint lopott valami írást a kapitánytól, nekünk lopta. Akkor pedig most már bizonyosan kivallatják, ez pedig sehogyan se jó. Ha árulkodásra kényszerítik, könnyen baj lehet a zsidókkal.

Elhatározták, hogy váltságdíjat kínálnak fel érte a kapitánynál, tekintélyes összeget, csak engedje bántatlanul szabadon. És pedig mindjárt!

A küldöttség el is ment Keményfyhez, de elzavarták őket. Azt mondták, már vallatják Preglert a hüvelykszorítóval.

- Aj váj, ez nagy baj, valóságos szerencsétlenségh!

A zsidók nem találták helyüket. Próbáltak híreket kapni, itt is, ott is, hiába!

Elmúlt egy óra, másfél, semmi eredmény.

Már kezdett alkonyodni. A kapitány eltávozott hazulról, elment az Egyetértésbe,
szokott estéli italozásra. Oda gyülekeztek a tanácsurak is.
Preglerről még mindig semmi újság.

Hirtelen aggályos hírek röpködtek a ghettóban szájról-szájra,
melyek úgy felzaklatták a zsidóságot, hogy az egész utca
csakhamar visszhangzott a rémület jajszavától.
Asszonyok sikoltoztak, férfiak jajveszékeltek.

Katonaság zárta el a ghettó bejáratát. Lélek se be, se ki!
A városban rekedt zsidókat járőrök fogdosták össze.

- Pregler árulkodott, végünk van, találgatták sugdosódva a vének.

- Nem olyan ember a vén disznó, hogy eláruljon bennünket. Jól megfizettük, és tudja,
hogy ilyen esetben a hallgatásért aranyba foglaljuk -- vigasztalta őket a rabbi.
-- Itt valami más történhetett.

Bizony más történt. Valaki csakhamar közölte a vénekkel a lesújtó hírt.

- Jaj te néked Izrael! A saját véred árúit el tégedet!... Salamon megkeresztelkedett, gyónt, ami még hagyján, mert a keresztény pap minden esetben megőrzi a gyónás titkát, ámde a hitehagyott bitang a kapitányt is magához hívatta és annak is meggyónt.

- Óh, az átkozott, miért is nem vertem agyon ott az erdőben!

- Hallgass, te vén bolond! Rimánkodtak, megszabdalták köntösüket. Az egyik imádkozott, a másik őrültként fel-alá szaladgált, csak a rabbi állt kővé meredve, szótlanul, gondolkodva.

Rémületüket növelte a tény, hogy Salamon feleségét, Gundát se találták semerre.

- Hová lehetett az a céda kutya? szólalt meg végre vád szorongással a rabbinus.

- Te felelsz érte Hündl!

Mánuschnak ijedtében leesett az álla. Most egymással versengve ripakodtak rá a többiek.

- Minek verted kötéllel? Minek tapostad meg, mint a kutyát? Most elárult bennünket a kapitánynak, hiszen mondta, hogy szereti...! Te buta, vén ganef!

Szitkok záporoztak a fejére. Hündl Mánusch testének vére, a saját fiának bűne által porba sújtva, mérhetetlen szégyenében egy darabig törte a mocskolódást, de végre is türelmét vesztette. Arca tűzbe borult, szemei lángoltak, rőt szakálla remegett az indulattól.

Fékevesztetten, ökölbe szorított kezekkel, rávetette magát a szitkozókra.
Általános verekedés kerekedett. Egymást köpködték, rúgták, verték.
Tépdesték egymás szakállát, haját.

Hiábavaló volt a rabbi igyekezete, hogy a verekedő zsidó véneket szétválassza, valósággal eszüket vesztették.

Valaki bekiáltott a kapun:

- Hündl Mánuscht keresik a katonák! Ez a vészkiáltás kijózanította a dulakodókat. Szétrebbentek.

- Lássátok bolondok, szerencsétlenek... verekedéssel töltitek a drága időt -- tajtékzott a rabbi. -- Ami megtörtént, rajta úgyse lehet változtatni, menteni kell, ami menthető! El kell hamar tüntetni a bűnjelet!

- Az ám, a bűnjel, a puska!

Bárhogyan árulkodtak is Salamon és Gunda, a gyilkosságot körömszakadtáig lehet tagadni,
légből kapott rágalomnak minősíteni, mely csak arra való volt, hogy Salamon a keresztyéneknél behízelegje magát, Gunda pedig dicséretet kapjon szerelmesétől, a kapitánytól, -- akit be kell vádolni paráznaságért, mert összeszövetkezett a legcédább zsidó személlyel, szégyellje magát!,
de ha a puskát megtalálják, minden veszve van, hiábavaló a tagadás.

Csak hárman ismerték a vének közül a puska rejtekhelyét. Azt azonban sejtették valamennyien, hogy az jelenleg Hündl Mánusch házában van elrejtve. Ott pedig most valószínűleg kíméletlen házkutatás lesz.

Hej, de nagy ostobaságot cselekedtek; hogy a titok tudóját magukra haragították.
Ha a zsidó megvadul, vakmerőbb a vakmerőnél;
az indulat megvakítja, s felgerjedésében nem lát tovább az orránál.
A bosszú kedvesebb neki tán még a saját életénél is!

Az lenne a jóvátehetetlenebb baj, ha Hündl, akinek
Salamon vallomása alapján úgyis szorul a hurok a nyaka körül, bosszúból,
hogy szidalmazták, kiadná a rejtett puskát.

Még rágondolni is rémes. Pedig nagyon is lehetséges. Hátha á kapitány
a kínzás elengedésével veszi ki belőle az áruló szót!

Baj, nagy baj, valóságos szerencsétlenség volt ez a buta verekedés! Veszedelmes valamennyiükre!

Azonmódon megszelídültek. Alázatoskodva, hízelkedve vették körül az öreg Mánuscht.
Bocsánatot kértek, cirógatták, fűt-fát ígértek, csak feledje el ezt az ostoba esetet.

Vigasztalták, hogy senki sem lehet felelős a másiknak, akár fiának, akár rokonának a tetteiért.
Lám, már Jákób fiai is erre az álláspontra helyezkedtek, mikor az atya az eltűnt kis Józsefet
kérte számon tőlük...! Aztán néha buta ökör az ember, még a legokosabb is,
előbb jár a szarva, aztán az esze! Hát legyen ismét békesség;
különösen most a nagy veszély óráiban.
A zsidófaj és a bajba jutott község érdeke mindenek fölött való.
És főleg, el ne árulja, ki ne adja a puskát! Rendületlenül bíznak benne,
ő az egész zsidóság; gondoskodó atyja, szilárd kősziklája!

Addig-addig, hogy valóban: megbékítették.

- Így van jó, Mánusch, te derék férfi, a mi szemünk fénye! Az egész hitközség fedezni fog téged,
-- ha bajba jutnál, mondta a rabbi.

- Nem félek, -- felelte Hündl dacosan, önérzetesen. -- Én is bízom bennetek. A rothadtak nem fognak kibabrálni a zsidókkal... Rabbi, eredj a pincébe és várj meg!

- Értem, értem.

Mánusch indult ki a zsinagógából. Halálsápadt arccal, elszántan, mert lehetséges,
hogy a katonák karjaiba rohan.

A rabbi megállította a nehéz úton:

- Várj! Ki tudja, hogyan lesz...

Egy falat kenyeret kotorászott ki kaftánja zsebéből és megcsókolta.

- Egyél, hogy erőd legyen, mikor útra kelsz!

Manusch imádkozott, megette a darab kenyeret és kilépett a kapun.

Szemben, az utca másik oldalán állt Matusek négy katonával és Pregler bácsival,
akinek egy tömött zsák volt a vállán.

Meglátva Hündlt, Matusek magához intette őt.

- Ez az a Hündl zsidó, akit keresünk, te felemás pofájú? -- kérdezte Matusek Pregler bácsitól.

Pregler álnokul forgatta szemeit.

- Tévedés! Ez nem Hündl Mánusch, ez egy nagyon derék, tiszteletreméltó ember.
A Hündl amott lenn lakik, abban a sárga házban, az utca másik
végén és betegen fekszik az ágyban már hetek óta...

Hündl hálásan nézett rá.

Matusek nagyot rúgott Pregleren, hogy ez majdnem orra bukott.

- Miért mondod csak most?

- Miért nem kérdezték? -- szemtelenkedett Pregler. Csak az volt a parancs, hogy igazoljam Hündl személyazonosságát.

Hündlt elengedték. A járőr pedig futólépésben indult a sárga ház felé.

A rabbi a zsinagóga kapujánál a kulcslyukon keresztül leste lélegzetvisszafojtva ezt a jelenetet.

- Das ist ein geschickter Mann, ügyes ember, -- mormogta megelégedetten, mikor látta,
hogy Hündl Pregler segítségévei megszabadul a közvetlen veszedelemtől.

Intett Preglernek, hogy szökjön be hamar a zsinagógába.

- Időt nyertünk, de nagyon keveset. A katonák hamar észreveszik majd, fogy becsapta őket...
és akkor, jaj neked szegény Pregler! Nu, ne féljen, van nekünk rejtekhelyünk bőven. Jöjjön!

És csodák-csodája, Pregler eddigi meddő vágya váratlanul beteljesedett.

A rabbi magával vitte a pincébe. Bolthajtásos, zeg-zugos, lim-lommal teli, sötét helyiség volt ez. Látszatra semmivel sem másmilyen, mint általában a régi házak pincéi.

A rabbi valamit babrált egy bűzös birkabőrökkel teli oldalvájat sarkában, mire a pince hátfalán, a vakolatlan, nedves terméskövek egyik hatalmas tömbje nesztelenül kibukott.

Mögötte lépcső volt, mely egy mélyebben fekvő pincébe vezetett le.

Lementek. Elég tűrhető levegő volt ebben a börtönszerű helyiségben. Egy hatalmas kéményen át némi világosság is szűrődött ide.

Sós, füstölt birkahús szaga ütötte meg Pregler orrát. Egész csomó birkacomb csüngött le a tetőről. Egy polcon malomkő nagyságú kenyerek terpeszkedtek. Pad, asztal és szalmából készült fekhelyek, különböző ruhanemű, sőt tűzhely és lábasok egészítették ki a berendezést.

- Nu, Pregler bácsi, dobja le oda a szalmára a zsákját. Itt akár egy évig is ellakozhatik kényelmesen, az ördög se találja meg magát, még az a rothadt kapitány se.

- Szép kilátások, -- dünnyögte Pregler.

- Mbá, köszönje meg a jóindulatot. Olyasmit tudott most meg; amit csak a benfentes zsidók tudnak. Azt a követ innét alulról is meg lehet mozgatni, ide nézzen! Nem kell félni, hogy eltemetjük!

Megmutatta.

- Aztán szomjan se hal, mert itt a kút, a friss víz. Ihatik, meg főzhet is; ha akar.

Pregler lenézett a kútba. Létra volt beleállítva.

- Hát ez mire való?

- Mindjárt megtudja.

Mindketten lebámultak a kút sötét vermébe.

Pár perc múlva nesz hallatszott alulról. Pregler majd hanyatt vágódott ijedtében. Ember jött fel a kútból.

- Nu, itt van már, megérkezett a társaság Pregler bácsii Kettesben elszórakozhatnak ebben a fejedelmi lakosztályban addig, amíg oda fent a veszedelem elmúlik...

Az öreg Hündl Mánusch bújt ki a kútból, feje főlőtt magasra tartva azt a békaligeti ,,kolbászt", amellyel egyszer a világszép Izi Pregler bácsit fejbe vágta.

Meg volt hát a sokat keresett puska!

- Gott sei gedankt -- rebegte lelkesülten a rabbi, átvéve és reszkető kezében tartva a veszedelmes bűnjelet. -- Most már nincs baj! Úgy csapjuk be a keresztényeket, ahogyan akarjuk... ez az ő sorsuk, mert üldözni merik a zsidót...

Boldog örömmel vigyorgott Mánuschsal egyetemben és biztosan tovább hencegtek volna Pregler, a most bajban levő keresztény előtt, ha a külső pinceajtón felhangzó kegyetlen dörömbölés torkukra nem forrasztja a szót.

Matusek káplár káromkodása szűrődött át a vasajtón, keresztűt a nyitva hagyott kőtömbön. Nyilván baltákkal feszegették a pinceajtót. Egész sereg katona dolgozhatott kíméletlen szándékkal.

- Becsukni, becsukni! -- kiáltotta a rabbi és a titkos szerkezethez rohant..

Ámde rémületében hirtelen meggyökeresedett a lába.

A két zsidó csak most vette észre, hogy amíg ők a puska megmentésének örömmámorában úsztak, Pregler bácsi titokban kioldozta a zsákját és most felhúzott kakasú pisztollyal áll a titkos falszerkezet emelőgombja előtt.

- Megbolondult Pregler? -- üvöltötte magából kikelve a rabbi.

- Csukja be azt a követ, maga piszok!

A két zsidó legelső gondolata az volt, hogy rávetik magukat Preglerre, de a pisztolycső fekete torka visszariasztotta őket.

- Én nem viccelek ám rabbileben, Hündl-leben... oda a sarokba, mert lövök! -- mondta szinte kedélyesen Pregler, jobb orcáját fordítva feléjük.

A kelepcébe került zsidók fogukat vicsorgatva engedelmeskedtek.

- A belvárosban házat kap, meg kétszáz aranyat itt azonnal, ha becsukja, -- alázatoskodott mézes-mázosan a rabbi.

- Külön tőlem is százat -- csukladozott félelmében Hündl is...

- Tán bolond leszek, hogy a segélycsapatot elzárjam magamtól. Maradjon csak nyitva ez a lyukacska...

Odafent nagyot reccsent az ajtó.

- Ötszáz arany Pregler; amíg nem késő! Úrrá tesszük -- rimánkodtak a zsidók. Pregler bácsi mosolygott.

- A hűséges házőrző kutyának hiába ígérnek kolbászt... Mit gondol rabbileben, mi van abban a zsákban? A mi nekem a legkedvesebb... káplári egyenruha... jól megérdemelt ,,úri" cím: Pregler Sebasztián káplár úr... ugye jól hangzik? Miért nem nézte meg előbb, mi van benne, maga okos zsidó, mielőtt a pincét elárulta volna?!

- Kigyót melenghettünk a kheblünkön -- vicsorgatta fogait a rabbi.

Pregler hangosan felkacagott.

- Mit röhög, maga dög?

- Tán nem röhögni való, mikor kígyók melengetnek kígyót? Mikor a kígyónak keresztbe a keblén kígyó fekszik, ennek megint egy harmadik és így tovább egy egész csomó! Olyan ez, akár a ghettó!

Most fent a pinceajtót beszakították. Katonacsizmák dobogtak le a lépcsőn. Hündl nagy rémültében már alig pihegett. Annál viharosabban bugyborékolt a gyűlölet a rabbi ajkán.

- Lám, ilyen becstelenek a keresztyének, szeretetet imádkoznak és mégis elárulják a felebarátot!

Undorral kiköpött.

Ezt a sértést, mely a hitét illette, Pregler káplárnak azonnal meg kellett torolnia. Szinte kivetkőzött szokott formájából! Fél kezével belemarkolt a rabbi szakállába.

- Orgyilkosok, vesztegetők, még ti beszéltek kíméletlenségről...!

Fejbe akarta ütni a pisztoly agyával. Ekkor érkeztek meg a katonák. Pregler meggondolta magát. Gyávaságnak látszanék, mikor ennyien vannak! elengedte a zsidó szakállát és azt mondta:

- Aljas kufárok vagytok a nemzet templomában, akikkel szemben korbácsot nemcsak szabad, de kell is használni, ugyanazon eszközöket, amilyenekkel ti dolgoztok

...Katonák, ott a gyilkos, a király nevében letartóztatom... kötözzétek meg, és emezt is... bűnrészesség címén! -- mutatott a rabbira.

 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XIII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 318
  • e Hét: 1360
  • e Hónap: 12903
  • e Év: 378393
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.