Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A soproni zsidókapu XIV. rész
  2011-04-11 19:59:37, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XIV. rész -- vége.

XXVIII. Elintézések.

Jeckel Tamás jegyzőt az állását megillető dísszel temették el.

Ezt a gyenge jellemű embert a zsidók hálózták be. Ők szédítették el,
mint ahogyan általában a selejtesebb emberek felé nyújtják ki mérgező csápjaikat.

Jeckel bűnös volt, de sokkal inkább szerencsétlen áldozata annak a mételynek,
melyet egy idegen fajzat sajátos lelkülete hinteget szét a becsületes magyar levegőben.
Ez az alattomosan megmérgezett légkör volt az oka,
hogy egy piszkos áradat hullámai felcsaphattak a városi elöljáróság magasságáig is!

A szégyent, -- melynek nem a város volt a felidézője, hanem a királyi türelem,
mely a zsidók beengedését parancsolta a városba, -- bizonyára nem lehetett világgá kürtölni.

Elmondták ugyan, hogy Jeckel szívszélhűdésben halt meg hirtelen, de sem az okokat, sem halála körülményeit nem hozták nyilvánosságra. Mindenki ismerte lobbanékony természetét; így a világ megnyugodott..

A kapitány tanácsára azonban bizalmasan közölték a való tényállást a vezető céhek céhmestereivel.
Ez a megtiszteltetés elérte a célját. A céhvezetők mindent elkövettek, hogy a jegyzővel kapcsolatosan kellemetlen mendemondák szárnyra ne kaphassanak.

Jeckel özvegye Borbála, férje halálát szinte megváltásnak érezte. A temetésről hazatérve, sírva borult édesapja vállára és szüleinek őszintén megvallotta szerencsétlen házasélete minden átélt szenvedését. A durvaságokat, az ütlegeket, a válogatott erkölcsi kínzásokat s hogy valóságos pokol volt az. élete Jeckel oldalán.

- Így van jó, ahogyan történt leányom -- vigasztalta az atya szeretettel simogatva Borbálát -- hála Isten, túl vagyunk rajta. És most: de mortuis nihil, nini bene!

A halotti toron Hannenkamp uram bevezette a kapitányt bizalmas beszélgetésre a belső szobába.

- Köszönöm kigyelmednek, öcsémuram a tapintatot és a jóindulatot, mellyel irányomban és családom irányában viseltetett, hogy kemény cselekvéssel elhárította rólunk a botrány szégyenét. Tán belepusztultunk volna mindannyian, ha kipattan és a földi bíróság nyilvánossága előtt kell a szerencsétlennek számolni!

Melegen kezet szorítottak. Az öreg magához ölelte ifjú barátját és nagy, nagy szeretettel megcsókolta.

- Adja Isten végtelen bölcsessége, folytatta könnyes szemekkel -- hogy egykor azzal hálálhassam meg, amit értünk tett, ami kigyelmednek is a legkedvesebb!

Keményfy elértette.

- Ha Isten is akarja, úgy legyen!

- Egyelőre hallgassunk róla, míg a gyászesztendő letelt, hogy a látszatot se sértsük meg!

Borbála hazaköltözött szüleihez. A kapitány ismét ritka vendég lett a háznál, hogy szóbeszéd ne legyen. Amikor hébe-hóba megjelent a tanácsnokéknál, ezek voltak a fiatal özvegy igazi boldogságának percei.

Egymással négyszemközt nem beszélgettek. Nem is kellett, tisztában voltak kölcsönös érzelmeikkel. Vártak türelemmel.

A kapitánynál sokkalta sűrűbben kopogott be a Hannenkamp házba Győri Miska, a fiatal, deli zászlós.
Egy újabb szerelmi regény szövődött a szép Mártha körül, melynek azonban szerencsére nem voltak drámai pillanatai, de annál több édes, titkolózása.

Hammer gyilkosának letartóztatása után küzdelmes, zavarteli idő köszöntött a városra.

Keményfy parancsára Hündl Mánuscht és Mardochai rabbit megbilincselve,
ötfontos vasakba verve cipelték a börtönbe, mely szigorú őrizet alatt, a városházzal szemben, a tűzfecskendők háza alatti pincében volt. Sötét, komor, bolthajtásos, rémes helyiség, vaspántos, alig arasznyi ablakhasadékkal ki a térre.

Lefogták és börtönbe vetették kevés kivétellel a zsidó véneket is. Természetesen őrizetbe vették Gundát is, ő neki is felelnie kellett bűneiért, de kíméletesebben bántak vele, mert enyhítő körülménynek vették önkéntes, töredelmes vallomását.

A letartóztatott zsidók egytől-egyig konokul tagadtak. Össze-vissza hazudoztak, átkozódtak.
Bűneiket, melyekkel vádolták őket, arcátlanul, tekintélyes keresztény urakra kenték
és azzal próbálkoztak szabadulni a veszedelemből, hogy mindenkit megrágalmaztak.

Hündl kivételével, -- aki a vallató szék előtt makacsul hallgatott, de halálfélelemtől kínozva, börtönében annál hangosabbén nyögött és jajveszékelt, -- a többi zsidók aránylag elég könnyen vették bebörtönöztetésüket. Gúnyosan, fölényesen mosolyogtak, mintha biztosra vártak volna valamit, ami majd leoldja nyakukról a hurkot.

Mendl Izraelben bíztak, aki szabadlábon volt és bizonyára nem hagyja őket sokáig fogságban tespedni.

Valóban, nem hiába reménykedtek. Budáról parancs érkezett, hogy a nyilvánvaló gyilkos kivételével,
a zsidó véneket, különösen a hitközség papját, négyszáz aranyforint óvadék ellenében
azonnal bocsássák szabadon. Valamennyien ugyan perbe fogva maradnak, a város területéről el nem távozhatnak, de joguk legyen szabadlábon védekezni.

A zsidók az óvadékot lefizették és szabadlábra kerültek.

A város közönsége a végletekig fel volt táborodva a zsidók ellen. Az utcákon nyakra-főre inzultálták őket, mire persze rögtön panaszra szaladtak és a támadóik megbüntetését követelték. A rend fenntartása érdekében a hatóság nem tagadhatta meg ezt a büntetést, amely körülmény aztán méginkább a zsidók ellen tüzelte a közhangulatot.

A zsidók pökhendien, kihívóan viselkedek a keresztény lakosokkal szemben, nyelvet öltögettek rájuk és kiköptek előttük.

- Bennünket védelmez az alkotmány, nekünk szerzett jogaink vannak...
mit tudtok nekünk ártani, buta gojok!

A nép lázadozni kezdett. Keresztény tömegek vonultak a városház elé és követelék a zsidók megrendszabályozását.

A teendők megtárgyalására a tanács sürgősen összehívta a választott polgárok gyűlését.
Ez a gyűlés a legnagyobb elkeseredés jegyében folyt le. Általánosan követelték a zsidók kiűzetését a városból, vagyonuk lefoglalását és példás ítélkezést Hammer gyilkosa fölött.

Iván polgármester, mint az alkotmány és törvény őre, kötelességszerűen figyelmeztette a közgyűlést,
hogy a zsidók a királyi kamara tulajdonai és így a fölöttük való ítélkezés nem a várost, hanem a tárnokmester nevében az országos zsidóbírót illeti.

- Kötelességszerűen intem a választott polgár urakat, hogy a szóban forgó ügyet a város nemes hagyományaihoz illő tárgyilagossággal, higgadtsággal és különösképpen a hozzánk egyedül méltó keresztyéni felebaráti szeretet szellemében bíráljuk el...

A polgármester eme szavaira a gyűlésteremben féktelen vihar tört ki.

- Mit védi a zsidókat! Mondjon le, ha nem mer közöttük rendet teremteni! A tanács gyengesége szabadította ránk a fondorkodó csürhét! -- kavargott az egyre fokozódó lárma.

Egyik-másik nagytorkú iparos hangja túlharsogta a többieket:

- Megvesztegették a zsidók, azért védelmezi őket! Ajándékot fogadott el tőlük! Le vele, mondjon le!

Hiába próbálkoztak a céhmesterek és más tekintélyes polgárok a csendesítéssel, nem bírtak szóhoz jutni.

- Elég volt, nem tűrjük a zsidó garázdálkodást! Megtorlást követelünk! Nem érdemelnek loméletet! Erőskezű embert a város élére, kit se a zsidók, se a befolyásuk nem tud megkörnyékezni! Éljen Hannenkamp! -- Éljen, éljen! Halljuk Hannenkampot! A nagy lárma csak akkor csendesedett le, mikor végre az öreg Hannenkamp tanácsnok szólásra határozta el magát.

- Halljuk emberek! Halljuk!

- Kedves polgártársaim, magyar testvérek! Ti félreértettétek a polgármester úr szavait, senki se akarja védeni a zsidókat. Elég volt!

- Elég volt, elég volt! -- zúgott a helyeslés. -- Csak kíméletlenséggel lehet megfékezni az ármányosokat! Pogány igazságot a pogányoknak!

- Mindnyájan egy nézeten vagyunk, polgárság és tanács egyaránt, hogy a megtorlásnak jönni kell. Nem tűrhetjük, tétlenül tovább a zsidók kihívó viselkedését. Nem valók közénk, takarodjanak... mi tiszták akarunk lenni! Ha egy kosár egészséges gyümölcs közé romlott keveredik, sürgősen el kell végezni a selejtezést, nehogy a fertőzés tovább terjedjen. Javaslatom tehát az, hogy városunk tiszta erkölcseit mi magunk védelmezzük meg, az igazságszolgáltatást halogatni nem szabad!

A választott polgárok gyűlése helyesléssel fogadta Hannenkamp javaslatát, az összes zsidók börtönbe vetését és a gyilkosságban résztvettek kerékbetörését követelte.

Tekintve, hogy a török győzedelmes előrenyomulása a király és a királyi hivatalnokok figyelmét más irányba köti le, a választott polgárok gyűlése a zsidókkal való leszámolás sürgőssége okából és hivatkozva a város municipális jogaira elhatározta, hogy a saját hatáskörében ítélkezik.

Vésztörvényszéket küldtek ki.

A vérbíróság egy óra leforgása alatt meghozta az ítéletet.

Hündl Mánuscht kerékbetörésre, Gundát pedig -, hogy a zsidó démon szépséges szemeivel többé soha senkit el ne csábíthasson, -- két szeme világának kiszúrás által történő elvesztésére és ármányos nyelvének kivágására ítélték.

XXIX. Az ítélet végrehajtása.

Miért csak két bűnös fölött mondott ítéletet a városi törvényszék?

A zsidók összeköttetéseik révén királyi tilalmat eszközöltek ki.

- Minthogy a soproni zsidók már előbb is gyakorta személyükben üldöztetéseknek és elnyomásoknak voltak kitéve és erről a zsidók rimánkodva panaszkodnak nekünk, mondja a királyi kézirat -- és mivel az ilyen üldözések és elnyomások nem pusztán egyeseket, hanem őket egész községükben érvén, a dolog ellenkezik régi jogaikkal és szabadalmaikkal. Ezért nem akarjuk megtűrni, hogy a soproni zsidókat elkövetett egyes bűnesetekért összességükben akár kiűzetés, akár bármi ellenségeskedés által rettegésbe ejtsétek, se ne üldözzétek. Nem akarjuk őket ama kötésből elveszíteni, mellyel királyi személyünkhöz vannak fűzve és amely állapotban őket királyi atyánk halála után találtuk!

Mendl Izrael és a budai zsidók ügyesen dolgoztak. A gyilkos Hündl Mánuscht és menyét azonban megmenteniök nem sikerült.

Mikor híre ment, hogy a vésztörvényszék csak kettőt ad a bűnösök közül bakó kezére, a nép megrohamozta a zsidó utcát. Betört a házakba, tört, zúzott, rombolt. Zsidókat agyba-főbe vert.

Katonaságnak kellett közbelépni a rend helyreállítása céljából. Ennek ellenére többször megismétlődtek a zsidóüldözések.

Ezeknek a rombolásoknak mindig szemtanúja volt Hammer megtébolyodott felesége: Dorottya.

Mint az igazság bosszúálló angyala tüzelte, lázította a tömeget. Lenge fehér ruhájáról ,,a zsidók kínzó álmának" nevezték.

Amióta a gyilkosok elítéltetését a városi kikiáltó a közház erkélyéről kihirdette, Dorottya őrülete új formában nyilvánult.

A siralomház, az említett pincebörtön vaspántos nyílása előtt, reggeltől estig nagy rézkalapáccsal egy gyermekkoporsót szegezgetett.

Ha valaki megkérdezte tőle, mit csinál, azt felelte:

- Gonosz zsidó lelkek vannak a koporsóban, beszegezem őket és eltemetem a föld alá!

Rémesen kacagott és a kalapáccsal kárörvendve kopogtatta a koporsó fedelét.

- Meghaltok, meghaltok!

Kételye támadt, bent vannak-e még a lelkek a koporsóban? Felszakította, hogy meggyőződjék róla és sikoltozva kiáltott segítségért.

- Ne hagyjátok őket megszökni, mert megrontják a földet!

Állandóan nagy csoportosulás volt körötte és a nép nem engedte a tébolyodottat az ablak alól elvezetni.

- Ők okozták, hogy a szegény megtébolyodott, hallgassák hát a rémes sikolyokat és szenvedjenek!

Elkövetkezett a kivégzés napja.

A halászbástya előtti téren (a mai Élesszög!) állították fel a vesztőhelyet, egy gerendákból összetákolt hatalmas alkotmányt, melyet piros posztóval fedtek be.

Az emelvény közepén éles sarokvágásukkal felfelé, negyedbe vágott vastag tölgyfahasábokat erősítettek egymás mellé, arasznyi távolságban. Ez volt a kerékbetörés kínműveletéhez a pamlagtalpazat. Erre fektették erős szíjakkal lekötözve, a bűnöst.

Hatalmas, vaspántos, szegezett kerék szolgált a hóhérnak további szerszámút, melynek hosszú, tengelyszerű nyúlványa, vasfogantyúja volt. Evvel a kerékkel törte össze apránkint a bakó és a segédje a pamlagaljazatra kötözött elitélt csontjait és ütötték-törték vele mindaddig, arcig csak élet volt benne.

A népség már a kora hajnali órákban körülállta a vesztőhelyet. Ünnepélyes öltözetben kivonultak a tanács, a katonaság, a céhek és a testületek is.

Manuscht, aki halálfélemében nem bírt magával, kordélyon kellett a vesztőhelyre szállítani. Gunda nyugodtan, önmegadással, gyalogszerrel haladt mellette. Poroszlók fogták közre őket.

- Ma sincs itt a zsidóbíró, pedig ott volna mellettük a helye! -- gúnyolódott a nép.

A Halászbástya közelébe érve rémes sikoly hangzott fel.

Dorottya, kalapáccsal a kezében áttörte magát a sokaságon és az elítéltekhez furakodott. Fején piros kendő rikított és fehér ruháján is nagy piros foltok éktelenkedtek. Galambvérrel kente össze magát.

- Vér, vér, az uram bosszúálló vére! Félrelökte a meglepett poroszlókat és mielőtt megakadályozhatták volna, a nehéz kalapáccsal lesújtott Gunda fejére.

A szép zsidóasszony hangtalanul, holtan roskadt össze.

A tömeg tetszésnyilvánításban tört ki: -- Isten ítélete!

Dorottyát lefogták a poroszlók, de a tömeg követelte azonnali szabadonbocsájtását. A fenyegetőző tömeggel nem volt tanácsos ellenkezni.

Amikor az üvöltöző Mánusch csontjait tördelte a bakó, Dorottya ismét szegezgette koporsóját a vesztőhely tövében.

- Jobban üsd bakó, ő sem kímélte a drága jó uramat!

Ezt a kalapácsos jelenetet zsidó történetírók így adták át az utókornak:

- Egy reményteljes ifjú zsidónőt, aki ünneplő ruháját kérte vissza Hammer Józséf házában, ennek neje, Dorottya, bosszúból kalapáccsal addig verte agyba-főbe, amíg holtan rogyott össze.

XXX. MOHÁCS.

1526. Mária Magdolna előtti pénteken, július 20.-án, Lajos király mintegy háromezer emberrel, a király, a királyné és az esztergomi érsek banderiális lovasaival és gyalogosaival, kevésszámú naszádossal kelt a végzetes útra, Mohács felé.

Útja csupa gond és aggodalom között történt.

Kedvenc lovának hirtelen támadt nyavalyája és útközben kimúlása nagy bánattal töltötte el a királyt. Gyötrő sejtelmek kínozták őt is, környezetét is.

A királynét féltette valami ismeretlen veszély elől. Ez a gondolat nyugtalanította lelkét. Megható az a figyelmes gondoskodás, amellyel annak személyes biztonságáról gondoskodni igyekezett. Legmegbízhatóbb embereit és katonáit küldte vissza védelmére.

Danaföldváron érte öt Pétervárad, az ország kulcsa elvesztésének a híre, amely hír rettegéssel töltötte el az egész országot.

A király futárokat küldött szerteszét az országba segítségért. Kevés eredménnyel. Számottevő segítség sehonnan sem érkezett. A külföldieket is beleértve úgy huszonöt-harmincezerre rúgott a harcosok száma, akik augusztus 29.-én Mohácsnál százezernél nagyobb ellenséges haddal ütköztek meg.

Csekélyke sereg volt a magyar, de mégis számottevő, ha a lelkesedés és hazafiság fokozza a vitézségüket!

Jól felszerelt, harcokban járatos, fegyelmezett és egyetértő magyarság, bátran szembeszállhat akár tízszeres túlerővel is, ámde sajnos, a mohácsi gyásztéren nem ilyen sereg állott szemközt a törökkel!

Szánalmas volt nézni a vitézeket, amikor királyi szóra hadrendbe állottak. Mindenki vezérkedni akart, a saját esze szerint menni, okosabbnak tartotta magát a másiknál.

Az alvezérek hetykén akaratoskodtak. Duhajkodva fogyasztották a budai zsidóknak szekereken utánuk szállított borát. Mulattak és fenegyerekeskedtek.

Tomori Pál, a fővezér -- az önzetlen hazafi, önfeláldozó, haditapasztalatokban is jártas vitéz és egyúttal jámbor, talpig becsületes papi egyéniség, -- az urak akaratoskodásával nem tudott megbirkózni.

Így vált Mohács a haza sírjává!

Másfél órás küzdelem után magyarok véres holttestei borították a csatamezőt. Minden elveszett! Elveszett maga a király is!

Az összecsapásnál vitézül védte magát. Oroszlánként rontott az ellenség tömött soraira. Visszavetve újból támadott... de aztán az ágyúk füstjében s az embertömegek kavargásában szem elől tűnve, a még élőkkel a Csele-patak irányába szorult.

A keskeny hídnál a menekülők sokasága eltorlaszolta az átjárást.

A király megkísérelte átugratni a patakot, de fáradt, sebzett lova, az esőtől sikamlóssá lett, meredek parton megcsúszott, hátrahanyatlott és maga alá temette szerencsétlen lovasát. Lajos az esőtől megdagadt patak véres iszapjába fúlva lelte halálát.

Az ország elbukása, a nemzet összeomlása mindenkit váratlanul ért, csak' a zsidókat nem.

Árpád fajtája, Szűz Mária országa mindig idegenkedett tőlük. Országvezető állásokba nem juthattak. Mivel azonban éppen hogy oda törekedtek volna, úgy oldották meg a nehéz kérdést; hogy félvér zsidót pártfogoltak az ország kincstárnoki székébe.

Azt a hírhedt félvért Fortunátus (Szerencsés) Imrének hívták. Zsidó apának, keresztény anyának házasságon kívül született gyermeke. Perényi nádor lett a keresztapja.

Szerencsést összeköttetése és a zsidók lelkes támogatása magasra ívelő pályán vitték előre. Csakhamar elsőrangú szerepet játszott a magyar közéletben.

1520-ban alkincstárnok lett.

Ebben a méltóságban aztán alaposan kiütközött a természete. Az országnak amúgy is zilált gazdasági állapotát betetőzte azzal, hogy 1521-ben rávette a budai országgyűlést, járuljon hozzá, hogy a jó magyar pénz helyett a pénz névleges becsének csak felét érő hamis pénz veressék.

Ennek természetesen a magyar nép és a magyar gazdasági élet itta meg a levét. Lett is felzúdulás. A felháborodott rendek Fortunátus Imre eltávolítását és megégetését követelték.

Fortunátust bebörtönözték a budai Csonka-toronyba. Innét Báthory nádor közbenjárására szabadult meg.

A felháborodott tömeg 1525. június havában megrohanta a budai zsidók házait, lerombolta őket, és Fortunátus házát is kifosztotta.

Erre a világos beszédre az udvar elejtette Fortunátust, aki menten átpártolt Szapolyaihoz.

Kevéssel a mohácsi vész előtt, mint a pozsonyi harmincados vámok nagyjövedelmű, dúsgazdag bérlője halt meg.

Halálos ágyán forma szerint visszatért a zsidó vallásra, melyet kikeresztelkedése ellenére titokban mindig követett... és ezzel példát mutatott, mennyit ér egy kikeresztelkedett zsidó hazafi!

Ilyen viszonyok között a zsidók biztonságban érezték magukat. Különösen most, mikor végleg felfordult az országos rend.

Alighogy a mohácsi vereség híre elterjedt az országban, máris döcögtek a budai fehérvári ponyvasátorosok társzekerei vagyonnal megrakodva a határmenti városok felé.

Innét közelebb a határ és sürgősen el lehet hagyni, ha kell a ,,hazát".

Soha annyi rokon nem látogatta a soproni ghettó családjait, mint ekkor. S mivel a társzekereken aranycsikó is akadt bőven, a sokasodás, a szaporulat jócskán megnövelte a soproni zsidók bátorságát.

Az egyik oldalon Szapolyai János toborzott párthívekek, a másikon az özvegy királyné biztosította jogait. Nem lehetett tudni, kihez előnyösebb a csatlakozás? Egyelőre hát senkihez sem csatlakoztak, vártak és igyekeztek kiaknázni a pillanatnyi lehetőségeket.

XXXI. Menekül az arany.

Hündl Mánusch kivégzése óta lobogó tűzzel lángolt a zsidók gyűlölködése a városi urak ellen.

Bosszút forraltak.

Pénzkölcsönöket osztogattak a polgároknak. Azt is rábeszélték kölcsön elfogadására, akinek nem is volt rá szüksége

- Bolond volna nem elfogadni, mikor ilyen jó szívvel adjuk. Hát éppencsak a nemes városi uraknak szabad zsidó pénzből gyarapodni, jól élni és magának nem?

Az asszonyoknak gyermekeknek ajándékokkal kedveskedtek, amihez ilyesféle volt a kísérő muzsika:

- Nu, hát a polgármesterné, meg a nemzetes tanácsnok urak thisztelt feleségei, talán nem a zsidóktól khapták azt a szép tarka selyemruhát?

Addig-addig mesterkedtek, hogy a köznép hangulata mind fenyegetőbben fordult az urak ellen.

A várost védelmi állapotba kellett helyezni a török előrenyomulása miatt. Sopron hagyományaihoz mérten hű maradt Mária királynéhoz, s így annál fokozottabban fenyegette a veszély, hogy Szapolyai hadai megtámadhatják.

A védelmi állapotba helyezéshez pénz és munkaerő kellett: adó és robot. S mivel a munkát sürgősen kellett végezni, ez súlyos terhet jelentett a polgárságra. A zsidók ezt a körülményt is felhasználták bujtogatásra.

Már-már sikerrel járt a zsidók mesterkedése, de Keményfy kapitány -- aki a háborús időkre tekintettel rendkívüli felhatalmazással intézkedett a királyné képviseletében -- tudomást szerzett az aknamunkáról.

Ő félmunkát nem szokott végezni. Nyakon csípte a bujtogatókat, derest állíttatott a kaszárnya kapuja elé és nyilvánosan fenyíttette meg őket.

Az így megalázott zsidók panaszra futottak a polgármesterhez, a városbíróhoz, a tanácshoz és kérték, ne tűrje, hogy az idegen kapitány Sopron szabad királyi város autonóm bíráskodási jogait bitorolja.

Siralmas panaszukra a városi illetékesek azt felelték, hogy ne bujtogassanak, akkor a kapitány részéről sem fenyegeti őket sérelem.

Mivel Keményfy igazságszolgáltatása alkalomadtán tovább folyt, többek között azzal az indokolással is, hogy régtől fogva nincs itthon a zsidóbíró, akihez ezek az ügyek voltaképpen tartoznának, holott itt volna a helye: a zsidók Mendl Izraelt futárral sürgősen hazahívták.

Mendl meg is érkezett. Fölényes magatartással felkereste a kapitányt hivatalos helyiségében és súlyos szemrehányásokkal illette önkényeskedéséért, hogy a fennálló királyi rendeletek ellenére ő, a király embere merészelte bántalmazni az ártatlan zsidókat, a kamara hűséges szolgáit.

A kapitány nyugodtan meghallgatta a soproni zsidóbíró nekitüzesedő szóáradatát, egy szót se szólt közbe. Erre Mendl azt hitte, hogy a kapitány megijedt, azért mindjobban nekibátorodott.

Valósággal prüszkölt felháborodásában, a heve elragadta és azt találta mondani:

- Kicsoda maga, hogy ilyesmit merészel tenni?

Erre a sértő megjegyzésre a kapitány csendes ültőhelyéből teljes katonai magasságában felemelkedett. Köhintett egyet, mire Mendl nyomban vállai közé kapta a fejét. Rögtön megbánta, amit mondott, mosakodni próbált, de már késő volt.

- Szóval az érdekli, hogy ,,kicsoda vagyok"? No, mindjárt megkapja a felvilágosítást!

Csöngetett. A szolgálatos altiszt jelentkezett.

- Vigyed ki fiam ezt a nagyurat is a deresre, s ha megkapta a huszonötöt, de eggyel se kevesebbet, ismét visszahozhatod!

Mikor pedig Mendl Izrael csapzott hajjal és megviselt kaftánban katonai fedezettel visszaérkezett, azt mondta a kapitány:

- Most pedig Mendl Izrael, kezdjük legelejéről a dolgot. Egy alkalommal valaki a Békaligetben puskatussal fejbe vágta Pregler Sebastian káplárt, amely fegyverrel előtte való nap egy embert megöltek. Az illető, aki a kérdéses puskát fejbevágó szerszámnak használta, minden bizonnyal tudta a puskának a meséjét is. Ez pedig gyilkosságban való bűnrészesség. Ezért a király nevében letartóztatom!

- Nincs is király! -- védekezett Mendl. -- Annál inkább itt van e város urának, a királynénak a képviselője igazságot tenni.

Mendlt katonai börtönbe vetették és hadbíróság ítélkezett fölötte.

A vizsgálat során arra is rájöttek, hogy Mendl Szapolyai Jánossal tartva konspirált Mária királyné ellen és Sopron védelmére vonatkozó fontos okmányokat szolgáltatott az ellenfél kezére, amelyeket még Jeckel idejében másoltak le a zsidók.

A katonai bíróság Mendl Izraelt halálra ítélte és az ítéletet végre is hajtották. Keményfy ilyen erélyes közbelépésére a nép közötti bujtogatások nyomban megszűntek. A rend és a polgárság fegyelme helyreállt.

További folyamatban a kapitány és Pregler káplár újból érdeklődni kezdtek a zsidóházak pincéi után. Ez az újabb kíváncsiság megrémítette a zsidókat.

Szokatlan izgalom lett közöttük észrevehető...

A kölcsönt nyújtó jóindulat a néppel szemben azonmód megszűnt. Sőt pont az ellenkezőjére fordult. A zsidók igyekeztek kintlevőségeiket sürgősen behajtani. Ehhez a legkíméletlenebb eszközöket is felhasználták.

Kíméletlenségük és türelmetlenségük újból felbőszítette a város lakosságát.

A céhek gyűléseket tartottak, melyeken tiltakoztak a zsidók zaklatásai ellen, hiszen alig pár napja ők maguk tukmálták az adósok nagy részére a kölcsönöket s most hirtelenül és váratlanul visszakövetelik azokat. Elkeseredetten szóvá tették a behajtás durva módját is, hogy a zsidók fenyegetik az adóst, botrányt okoznak házánál.

- Valamit terveznek, -- vélte az egyik gyűlésen egy öreg iparos. -- Egy bécsi atyámfia van nálam látogatóban, ő mesélte, hogy az osztrák ghettók tömve vannak magyarországi zsidó menekültekkel, akik tömérdek jóveretű magyar pénzt, arany és ezüstneműt csempésztek magukkal, ki az országból.

Ez a megjegyzés szeget ütött a tanácskozók fejébe. Annál inkább, mert jóllehet a zsidó hitelezők a kölcsönöket újveretű, félértékű Lajospénzben folyósították, most az adóstól ezt a fajta pénzt elfogadni nem hajlandóak. Ezüstöt, aranyat, ékszert, vagy értékes szerszámokat követelnek mindenütt.

A céhgyűlések azt is felpanaszolták. hogy a háborús viszonyokra hivatkozással a zsidók a csak náluk kapható cikkek árát napról-napra jobban felverik és fűszerneműt, gyömbért, borsot, paprikát másért, mint nemes ércért kereszténynek egyáltalában ki nem szolgáltatnak.

A polgárság elhatározta, hogy a kapitánynál keres védelmet, erélyes rendszabályok életbeléptetését kérve.

Keményfy a tanáccsal egyetértőleg, eleget tett a polgárság kérésének és alábbi rendelkezését tette közzé:

- Tudomásomra jutott, hogy a budai, pozsonyi és egyéb zsidók szerencsétlen országunk súlyos állapotát zavarok felidézésére használják fel és most a veszély és busongás pillanataiban, felszedvén sátorfájukat és mindennemű értékes cókmókjukat, eddigi hazájukat elhagyni és vadidegenben biztonságba jutni igyekeznek. -- Értésemre esett továbbá, hogy a helybeli zsidók is titokban azon gondolattal viseltetnének, hogy vagyonukat a jelenlegi szükséges időkben a honi föld és nemes városunk ígéretes védelmi állapotába való helyezésére igényelt egynémely arany és ezüstértékeket idegenbe cipelni szándékoznak.

- Aminek okáért én, Őfelsége, a Királyné megboldogult Urunk Lajos özvegye arculatában, valamint a minapi városi esküdt közgyűlés határozatából folyólag elrendelem és szigorúan parancsolom hogy a helybeli és jelenleg helyben tartózkodó zsidók közül tudtommal és beleegyezésem nélkül a város belső területét elhagyni és ilynemű csempészetet börtön és halálbüntetés terhe mellett egyetlen zsidó se nappal, se éjjel, se nyíltan, sem álutakon megcselekedni, vagy csupán csak megkísérelni is ne merészkedjék!

Az őszi este borongó homálya után sűrű éjszakai sötétség feküdt a városra. Álomságos csend, hangtalan nyugalom némáskodott a fekete éjmadár szétterpesztett szárnyai alatt.

A bécsi kapu őrtornyának bolthajtásos ívei árnyékában egy katona bóbiskolt.

Valaki szelíden megérintette vállát, mire a vén harcos magára eszmélvén, ültőhelyéből felugrott.

Egy álarcos férfi állott előtte, bő csuklyás köpönyegben.

A katona ráfogta fegyverét.

- Ki vagy?

- Jó barát!

Beszélgettek pár szót, majd a jövevény köpönyegének ráncai alól egy kis bőrzacskót vett ki és a benne levő aranyakat megcsörgette a katona orra előtt. A szegény embernek csakúgy káprázott a szeme a kincs láttára.

- Ebben a zacskóban bizony húsz arany is lehet! -- vélte a katona.

-Kerek huszonöt -- mondta a csuklyás ember. Ha egy kis jóakarattal volnál irántam, nyomban neked adom.

- Nem tréfál kigyelmed?

- Komolyan mondtam!

- Aztán mit kellene tennem érte?

- Ma éjjel két szekeret kellene kiengedni a kapun. Úgy, hogy senki észre ne vegye.

A katona gondolkodott.

- Az nem nagy dolog -- mondta nemsokára.

- Hát még mit kell cselekedni?

- Más semmit.

- Aztán avval a két szekérrel csupa ilyen maskarás ember lesz, mint kigyelmed, hogy a való ábrázatukat ne láthassam?

- Arra magának ne legyen gondja! Utóvégre arra is szolgál ez az aranykincs, hogy maga se kíváncsiskodjon.

- Értem!

A katona újból gondolkozott.

- Csakhogy, megkövetem a tekintetes urat, mégis baj van ám, -- kezdte újfent.

Pajtásom alszik bent a lócán. Fel találna ébredni. Már pedig ha a huszonötből csak egy aranyat is elveszünk, már nincs ki a kerekszám.

A csuklyás ember egy másik zacskót kerített elő.

- Neki is jut! Ugyanannyi van ebben is.

- Ejha! -- álmélkodott a vitéz. -- Nohát majd megbeszélem vele az ügyet. Ámde most tűnjék el kigyelmed, minden pillanatban jöhet az őrjárat, nem lenne helyénvaló, ha együtt látna bennünket, mikor máris megalkudtunk. Mikor a toronyban tizenegyet kiált az őr gyühetnek a szekerekkel.

A csuklyás megörült.

- Az egyik zacskót itt hagyom foglalóba. A másikat megkapják, ha túl leszünk a hídon.

- Az bizony jó lesz!

Az őr cimborája a betámasztott ajtó mögül leselkedve végighallgatta az alkut. Most kilépett.

- Eredj csak utána, hallod-e, -- mondta az első katona, -- hogy a másik zacskót szem elől ne tévesszük!

- Értem! -- felelte emez és lopakodva eltűnt az éj sötétjében.

A helybenmaradó bevitte a zacskó aranyat az őrszobára, letette az asztalra. Tárva nyitva hagyta az ajtót és őrt állott mellette.

Jött a szemlélő őrjárat. Győri Miska zászlós vezette.

Nem találván az őrt rendes helyén a kapu alatt, zsörtölődve lépett a szobába.

- Miért hagytad el az őrhelyet?

- Mert itt akadt nyomós feladatom! felelte szűkszavúan a megpirongatott.

- Mit strázsálsz itt?

- Egy zacskó aranyat.

- Miféle aranyat?

- Hozták!

- Ki hozta?

- Egy csuklyás ember.

- Miért hozta?

- Hogy kieresszek a kapun két szekeret, mikor a toronyőr tizenegyet kiált.

- Szóval megvesztegettek?

- Meg!

- Hát a pajtásod hol van?

- A másik zacskót ment figyelni.

- Lesz még egy másik is? -- csodálkozott Győri

- Alighanem!

Győri megelégedetten veregette meg a katona vállát. Ez meg a pajtása volt a két útonálló, akiket a margitai erdőben elfogott és akiket Keményfy kapitány saját csapatába sorozott.

- Derék ember, vagy öreg!

- Tudom!

- A kapitány megörül, ha jelentést teszek neki az ügyről.

- Azt akarom, hogy örüljön, amiért elég jó szeme volt a mi felismerésünkhöz!

Az őrjárat tovább ment, de a zászlós két emberrel visszamaradt. Megbújtak az őrszobában. Még az olajmécsest is elfujtók, éppen csak a vörös lámpás pislogott a kapu alatt.

Egyenes Jóska megint kiült a padra és tettette, mintha bóbiskolna.

Tizenegy óra körül visszaérkezett a pajtása. Ő is leült melléje.

- Gyünnek?

- Gyünnek!

A toronyban most kiáltott az őr. A csuklyás ember máris ott állott előttük

- Mehetünk?

- Miért ne?

A pajtás felkelt és feltárta a kaput.

Két jól megrakott, leponyvázott társzekér döcögött a hídra. Mindegyiken egy-egy álarcos férfi ült kocsisnak.

Egyenes Jóska a lovak elé állt.

- Hé, mi van a másik zacskó arannyal? A csuklyás látható türelmetlenséggel kivette a köpönyege alól és átnyújtotta.

Egyenes Jóska továbbra is állva maradt. a lovak fejénél, fogva a gyeplőszárat.

- Megkapták a magukét, álljon félre, hadd menjünk! -- ripakodott rá a csuklyás ember.

- Nem olyan sürgős az kérem -- röhögött a katona. -- Amondó vagyok, hátha van még egy zacskó a köpönyeg alatt?

A csuklyás káromkodott. Mintha léptek hallatszanának a távolból. Az egyik kocsis rémülten kiáltott a káromkodóra.

- Adj neki és menjünk! Előkerült a harmadik zacskó is.

- Itt van és fulladj meg, te piszok! Emez eltette az aranyakat, de mégse mozdult.

- No mi lesz?

- A kapunyitás ára meg volna -- vélte higgadtan Egyenes Jóska -- azonban mit fizetnek annak, hogy kieressze a szekereket, aki ott közeledik?

- Ki közeledik? -- érdeklődött megrémülve a vesztegető.

- Kicsoda? Hát a kapitány úr!

Erre mindkét kocsis leugrott a bakról és ugyancsak nyakukba vették a lábukat, aranyra siettek eltűnni a sötétben. Barátjuk is ezt szándékolta volna cselekedni, de Győri és emberei azonmódon lefülelték.

Keményfy kapitány megjelent a helyszínen. A csuklyás emberről levették a maskarát.

Mardochai rabbinus volt. Két társával a soproni zsidók kincseit akarták külföldre csempészni.

A szekereket lefoglalták, a rabbinusra pedig ráverték a vasat.

- Derék emberek vagytok mindketten, -- dicsérte meg Keményfy a két volt martalócot. -- Meg vagyok veletek elégedve. A három zacskó arany a tietek legyen, azonfelül mától fogva káplárrá teszlek titeket!

A két katona tekintete összevillant, mintha kérdeznének valamit egymástól. Mind a kettő rábólintott.

Egyenes Jóska feszesen szalutált, majd nekifohászkodott a mondókájának.

- A tisztességet alássan köszönjük, vitéz kapitány uram, de ami az aranyakat illeti, mink úgy szerződtünk a felfogadásnál, hogy a járandóságunk egy esztendőre kilenc rezes forint, semmivel se több Ennekokáért nem dukál nékünk az arany. Mindazonáltal ha vitéz kapitány úr mégis nekünk szánta, rágondolással a mi szegény magyar hazánk, mindnyájunk édes anyja jelenlegi nyomorúságos állapotára, úgy vélnénk mindketten, hogy átengedjük ezt a kincset is a város és a haza közhiányosságának a kipótolására. Fordítsa hát a kapitány úr arra célra, amelytől a gaz zsidók el akarták rabolni.

A kapitány megszorította mindkettő kérges tenyerét. Íme, a magyar, még ha valamikor útonállóskodott is, elsősorban hazája nyomorúságára gondol s nem a saját önző, jobbvoltára! A magyar fajtának még a selejtese is százszor különb a zsidónál.



XXXII. A ,,Zsidókapu" és a zsidók kiűzetése Sopronból.




Szapolyai János trónkövetelő csapatai és a győzelmesen előrenyomuló török hadak ellen Sopront, Mária királynénak ezt a hű végvárát országos hadak segítsége nélkül kellett megvédelmezni, a düledező falakat és bástyákat kijavítani, felépíteni.

Erre a hazafias célra a választott polgárok összgyűlése a természetben adandó munkálatok elvégzésén felül, minden tűzhely után két arany adót szavazott meg.

A zsidók -- szokott minta szerint jajgattak és siránkoztak, hogy szegénységük miatt nem bírják fizetni ezt a súlyos adóterhet. Pénzbelileg teljesen ki vannak fogyva, a kereskedés pang, áruik is kifogytak, hát nincs, honnan vegyék a pénzt.

S most kitűnt, hogy a pincékben rejtegették a felhalmozott aranyat, melyet a legszigorúbb tilalom ellenére külföldre akartak kilopni. Ez betetőzte a mértéket.

Mardochainak és felkutatott csempésztársainak a bebörtönözése után, mégegyszer megindult a zsidó mentőakció, hogy a rabokat kiszabadítsák a börtönből

Perújítást kértek a Hammer ügyben, hogy bebizonyíthassák ártatlanságukat és önként alávetették magukat a város bíráskodásának, melynek jogosságát eddig tagadták.

Elöljáróikat, József és Jánus zsidókat a tanácshoz küldték azzal a javaslattal, hogy fogják be egyelőre az összes zsidókat feleségestül, gyermekestül, foglalják le a zsidók vagyonát, míg majd kiderül a való igazság és ők mentesednek minden gyanú alól.

Ámde ez a tervük is lejtőre csúszott. Mardochai a halálbüntetésföl való félelmében árulkodott és az egész hitközséget bemártotta.

Súlyos dolgok jutottak napvilágra. Amikor a közgyűlésen referálták az ügyet, Hannenkamp magából kikelve pecsételte meg a soproni zsidók sorsát:

- Elég, ne tárgyalgassunk, hanem cselekedjünk. A zsidókkal gyökeresen kell leszámolni. Szülővárosunkban mindaddig nyugalom nem lehet, amíg ezek innét ki nem ménnek. Tehát mondjuk ki egyhangúan, hogy a zsidóknak egy óra leforgása alatt falaink közül végleg el kell takarodniuk... hadd legyen már egyszer a sok zsidómesterkedésnek vége!

A javaslatot közfelkiáltással elfogadták. A határozatot foganatosították.

A zsidóknak a tanács jelenlétében és katonai segédlettel nyomban csomagolniuk kellett Ládáikat lezárták, üresen maradó házaikat lepecsételték. Kocsikra rakták és mind egy szálig irgalmatlanul kihajtották őket a városból.

A régi Balfi út és a Szent Mihály templom között, az úgynevezett Kőmívesréten, szemben a zsidótemetővel volt a kapu, melyen át 1526. október hó 21.-én, Sopron város kiűzte a gyűlölt zsidókat.

Kivonulásukra az egész város összecsődült és mintha egy nyűgös, rémes álomból ocsúdna fel, mindenki fellélegzett és örömmel nézték a bajkeverők dicstelen távozását.

Pregler bácsi feszes káplári egyenruhában szintén a kapu közelében állott Kátival és családjával, kik hol a kivonuló zsidókat nézték, hol meg büszkén dagadó kebellel a családapa délceg alakján legeltették a szemüket.

Egyszerre csak egy zsidókocsi csikorog el mellettük, amelyen a kocsison kívül csak egyetlen személyiség foglalt helyet... egy csudakövér nő: Ruth, a rabbinus leánya.

A delnő Preglert meglátva keservesen zokogni kezdett és fájdalmas bucsúzásul zsebkendőjét lobogtatta feléje. Káti árgus szeme persze rögtön észrevette ezt a jelenetet. Kezei csípőre csúsztak és pattogott:

- Sebasztián..., mit jelentsen ez?... ez a személy neked integet?

- Aber Kátikám, hová gondolsz... meghatódott és most búcsút int a kapufélfának! Minek is állunk ide, gyerünk arrébb...!

És máris igyekezett eltűnni a tömegben. A zsidók kiűzése után a soproniak beszögezték ezt a kaput annak jeléül, hogy azok, akik elkergetve itt kimentek, soha többé be ne jöhessenek a jóerkölcsű, magyar városba.

Ez a beszegezett városkapu: a soproni zsidókapu!


XXXIII. Befejezés.

Mi történt a szerelmesekkel?

Egy soproni magyar nemes család egyik őse, nagyatyám: Felpétzi Győry József úr, -- aki 1783-ban Győry Mihály felpéczi prédikátor és neje Démy Éva gyermekeként Bakonytamásiban született és Komáromban neveltetett, Sopron város tanácsnoka, a napoleoni időkben a város gyámja és irogató, tollforgató ember volt, -- családi hagyományként így közvetítette a regény befejezését.

- A hitetlen török Bécs ellen vonulván, a mosonóvári főtáborból sereget küldött Sopron megtámadására. A város falait sok derék soproni vitézzel egyetemben, nemes és vitézlő Keményfy kapitány védte, kinek hadsegéde Győry Mihály hadnagy volt.

- Derekasan vitézkedve, dicsőségesen megvédelmezték a várost és a törököket olyan csúfosan űzték el, hogy ezek Sopron alá soha többé nem merészkedtek.

- A két hősnek a jutalma két viruló rózsaszál lett: Hannenkamp Benediktusz gyönyörűséges két szép leánya, Borbála és Mártha. Akikkel boldog házaséletet éltek és számos gyermekeket nemzettek a keresztény erkölcs és a magyar haza hűséges szolgálatára...

Ez a Győry Mihály, -- később maga is naszádosvajda és Verancsics érsek kísérője a török szultán udvarához, -- a hasonnevű komáromi naszádosvajda legidősebb fia volt, azé, aki hajlottabb korában, 1541-ben írta nevét a magyarok emlékezetébe. A Győryek, valamennyi ág, ahányan csak vannak Bihar, Fehér, Komárom, Győr, Pest, Pozsony, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Veszprém, Zemplén megyékben, a grófokká lett Radványi ág, a kihalt Dereszlényi, a Csatári, Váradi, Berényi, Márialaki, Erdőszengyeli, Makranesi, Felpétzi és a többi nemes Győryek, mind egytől-egyig ugyanazon egy törzsök ivadékai: Származnak pedig a Gyömörő nevezetű avar nemzetségből, mely nemzetség a magyarok bejövetelekor neveztetett el avar gyűrűbeli lakóhelyéről ,,győri"-nek.

Elsőízben László tette nevezetessé a nevet a magyar történelemben, amikor struccmadáron lovagolva és ezáltal az ellenséget is megrémítve mentette meg Kálmán királyt szorongatott helyzetéből Óvárnál a csőcselék keresztes hadakkal szemben. Ezért struccmadaras-avarkoronás címeres nemesi levelet nyert hazánkban egyik legrégibbet, három predikátummal is: Tapolcafői, Mocsolyai és Felpétzi.

Győry Miska, a soproni zsidókapu zászlósa és felesége Hannenkamp Mártha sok deli vitéznek lettek ősszülői, akik nevüket a magyar történelembe is beleírták.

A kiemelkedőbbek eme magyar naszádosivadékok közül, az a bizonyos Ferenc, aki az Obsidio Sigetiana eposzunk tanúbizonysága szerint Zrinyi Miklós oldalán Szigetvárnál hullott el 1566-ban... Aztán János, a híres pápai kapitány, a nemesi hadak vezére, aki 1611-ben eset el a dicsőség mezején Böszörménynél...

De különösképpen ennek egyik leszármazottja, a Győry család örök dicsőséges szemefénye, a hazulról, a pápai várból ifjúi kalandvágyának sarkalása folytán elillant legendás hős: Győry Jakab, a hajdúk főembere, akinek dicsőségét koszorús költőnk, Arany János is megénekelte Toldi szerelmében, anyai ágon rokonnak vallván önmagát... Felpétzi Győry Péter és neje Jákói Jákóy Helena, akik 1673-ban Leopoldus római császár és magyar királytól újból nemességet nyertek címeres nemesi levéllel. És kedves édesapám, Felpétzi Győry Károly, a 48-as függetlenségi harc híres vörössapkásainak derék, vitéz kapitánya...

Vége.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XIV. vége  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 0
  • e Hónap: 18404
  • e Év: 338436
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.