Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
x
  2011-11-17 15:02:47, csütörtök
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor: Stabat mater







...... ........... ............ "Így tanulta meg a szerelmet önmaga minden vércseppjén,
...... ........... ............ minden izmán.Értette az állatok bujaságát,
...... ........... ............ szülésük gyönyörét,az élvezetet,
...... ........... ............ melyet a kicsinyek éreznek, míg szopnak,
...... ........... ............ s ahogy az anyaállat örül, ha kölykeit nyalogatja."

...... ........... ............ (Hans Henny Jahnn: III. Richárd megkoronázása
...... ........... ............ Tandori Dezső ford.)

Sima és kemény és hideg a beton
és sima és kemény és forró a nyár tüzében
és rücskös és kemény és a vér nem szárad fel rajta
a fel nem száradt vér és a kifolyt belek
száguldás a semmibe egyenesen át
a házak a távolban csak szúette fogak
kitágul a tágas tér végtelenje és a szabadság
az egyik oldalon szemétdomb és a másikon
(mára már feltöltötték: a búcsúban vidámpark)
a temetőben a sírok szépen nyírt rendje
a paplak mellett nincs sövény vagy kerítés
csak a tágas tér végtelenje és a szabadság
mezők és szántóföldek hullámzanak
a hőségben így hullámzik a határ
opállökések mossák a szembe az elfolyó formák
távolba vesző halovány határait
mintha a szabadságnak lenne még határa
még jobban taposs csak rá a gázra!
csontot tör és húst zúz péppé az elpörgő kerék
csak a fel nem száradó vér és kifolyt belek maradnak
és a szabadság
korlátja nem lehet az élet sem
a házak szúette fogai ahogy a magasba törnek
csak az életet issza szomjasan magába
de holt burkát kiöklendezi a beton
nem sír és nem jajong és nem izzad könnyeket
csak megreped néha s akkor feltörnek belei
nem kő és nem érez
nem temet s nem fogad be semmit
elfedi az alatta megbúvó mesterséges sötétséget
amelyet önmaga által önmaga kelt életre
csak az életet issza szomjasan magába
hogy holt burkát péppé őrölve öklendezze vissza
akár a lélek
ahogy a szabadságban önmagától megittasul
a semmibe száguld egyenesen át
amint a szabadságok keresztezik egymást
opállökések mossák egybe az elfolyó száguldásokat
nem temet és nem fogad be semmit
csak vörösen elfolyó vér és szétrepedt belek
a test fölismerhetetlenségig összezúzva
a rücskösen sima és kemény és áthevülten is hideg
ázottan is mindig száraz betonon

áll az anya egymagában minden keserűségével
ahogy a temetőhöz és mellette a paplakhoz közeledtünk
most és mindörökké
a szemétverte mező mellett ott állt
sok év után sem tudok a képtől szabadulni
halott gyermekét ahogy némán siratja
tüzes vassal égette belém az undor s az iszonyat
holt kölyke szétlapított kis teste fölött
az elszáguldó kocsiktól sem riasztva
szétvetett lábakkal némán meredve a semmibe
ott állt egy fekete-fehér anyamacska
csak állt és bámult a semmibe
csak vörösen elfolyó vér és szétrepedt belek
a test a fölismerhetetlenségig összezúzva
akár a lélek
ahogy a szabadságban önmagától megittasul
ahogy a semmibe száguld egyenesen át
mellettünk a sírok szépen nyírt rendje elmarad
a szemek a semmibe merednek

arcomon mint félelem a tehetetlen fájdalom
a mindent betöltő zajban megül a csönd
mert az állatok is éreznek
az ember is csak állat
csak állt és bámult a semmibe
mindannyian bukott állatok vagyunk
talán megkísérelte az életbe visszanyalogatni
de csak a saját vérét lefetyelte a kínban
nem félt már az elsuhanó haláltól sem
véres lett nyelve és pofája a kíntól
pedig a kerekek lábainál pörögtek el
nem dudált és nem lassított senki
az élet nem áll meg
a gyengék kedvéért fölösleges akár csak lassítani is
az elesettek maradjanak csak az útszélen
a betonon ázva saját vérükbe fagyottan!
nem állíthatja meg már semmi sem
a tétova védtelenség annyira irritáló
láttára mindig csak düh fog el
láttára csak a gázba tapos átgázolni rajta
életben már csak a gyilkos maradhat

áll az anya egymagában minden keserűségével
mi a túloldalon a város felé haladtunk
mellettünk a sírok szépen nyírt rendje száguld
el a szemétverte mező és a paplak
macskák és kutyák és madarak tetemei
és vigyázatlan gyerekeké és magatehetetlen öregeké
már magába ölel a város és a vérgőzös civilizáció
elfordítom a fejem és nem nézek oda
a tétova védtelenség annyira irritáló
ahogy ott áll egy fekete-fehér anyamacska
most is elfordítom a fejem
sok év után sem tudok a képtől szabadulni
talán ezért van: emberért sohase sírok
mindannyian bukott állatok vagyunk?


 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-09-28 17:39:20, szerda
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor: Három koncert




...... ....."Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld
...... .....Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott
...... .....ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt,
...... .....aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve,
...... .....az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt.
...... .....És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit..."

...... .....(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita.
...... .....Szőllőssy Klára ford.)

I.

Ködbe vesznek a mezők alkonyattájt
már beleveszve az éjszakába
- lovasok vágtája hasítja a tájt
kitörve a csillagvilágba:

a levegőegen alaktalan keresztül
néma álmok ezer más alakban,
de kettőben az ember párja ül
és a Hold játszik a lovakban.

Befolyok én is a ködbe csendesen
- térdemen, akár veszett eb,
a szárnyas idő csöndben megpihen:
lehet-e ennél is keservesebb?

A csend, ahogy körbevesz, fojtogat,
mint a sírás, visszhangtalan:
tompán dobbannak, mint lovak
a kitárulkozó csillagtalan

éjbe beleveszve ezer más alakban,
soha ki nem mondott szavaim
- elosonva mellettem hangtalan,
míg a táj változik bennem odakinn.

Ködbe vesznek a mezők alkonyattájt
már belemerülve lassan az őszbe
- csak gyorsvonatom száguld át,
megtöri a csendet, keresztültörve

megszelídített pusztákon, mezőkön,
ültetett erdők formás sörényén:
áldás ül ezen az elmúlt őszön,
torz évek lankás meredélyén.

Száll a madár, s én vele szállok,
póznák süvítnek el velem szemben,
ki öngyújtók lángjain az égbe vágyok
- szívem dobban így a csendben,

II.

- szívem dobban így a csendben,

S a távozók lármája magával ragad:
megérkeztünk, én is leszállok:
- az állomás peronján túlvilági had,
benne mégis én egyedül állok.

Ködbevesznek az utak alkonyattájt
már belemerülve lassan az őszbe:
elnyelve a csöndbe, ki még ott jár,
ahogy lelkét mélyen vési be a kőbe-

zárt világ néma szavába: a múltba.
Utcatáblák magasan fejem felett:
régi villák során át némán tallózva
nyílik meg előttem a régi Budapest

- végig az Andrássy-út csöndjében
lépve a századelőn, a mában:
utamat csak autók keresztezik bőszen.
Renováláshoz az út hosszában

feltúrva: felújítják a kis földalattit.
Egy részeg rám szól, s egy villára
mutat, mondván: régen még ő lakott itt.
Tovaoldalog. Csapott vállára

fekete hollóként tollászkodik a múlt.
Utánanézek. Utamra megyek én is,
s csak most veszem észre: bealkonyult.
Elnézem a múlt imbolygó árnyait. Kis

sietség, ahogy a Hősök terén átvágok,
hát mindjárt utam végére érek
- a liget fái közt, árnyakon járok,
de az út végén ott a fényes ígéret.

Tudom, mindez csak kósza varázslat,
lovasok vágtája ezen az őszön,
ahogy éjbe vált már át az alkonyat,
s mégegyszer int és rámköszön.

Lábam előtt hever a legyőzött félelem.
Sehol egy jóbarát, de hátha találok.
Dacosan, ahogy leszegem fejem,
mégis egy személyes csodára várok.

Ködbe vész a stadion alkonyattájt
már belemerülve lassan az őszbe:
a múló idő lassan létbe vált,

III.

ahogy nyomakszom folyton csak előre

testszagon, kigőzölgéseken keresztül
- összefonódva, akár egyetlen torok,
hogy a föld is felsír, belerendül,
kimozdul helyéről, megindul, forog

- sok szakadt fazonon át így töröm magam:
eggyé válni, ha csak egy pillanatra isk
a hangorkánba belevész szavam,
a testóceán megragad, alámos, visz.

Feldübörög a zene: ütemre ver a vérem,
letépett szárnyaimon most repülök,
kinyújtott, béna csontvázkezében
átizzadva megpihenek, ülök

az éjnek, míg kialszanak a fények,
gyertyák helyett az öngyújtók lángjai
- közhelyesek, de legbelül szépek,
mert mégiscsak tartja valaki.

Száll a madár és én vele szállok,
lovasok vágtája így vág az éjbe.
Öngyújtók lángjain az égbe vágyok,
csillagvilágok távoli ködébe:

a semmijében alaktalan keresztül
néma álmok ezer más alakban,
de kettőben az ember párja ül
és a Hold játszik a lovakban.



 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-09-28 17:36:12, szerda
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... .............201 0-04-17 16:39:06

Rusz Sándor Szeptemberi borzongás

Mint rozsdás víztartály régi vasakon,
borostyán, vadszőlő szilaj zöldjén futok
-szeptemberi borzongásban: őszök monoton
morajlásában, színekkel dúsan megrakott
füstölgő páráján még mindig álmodom.

-
Mint rozsdás víztartály nrégi vacakon,
füstölgő páraként színeim után futok.


 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-08-22 12:47:00, hétfő
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor : Kosztolányi Dezsőre emlékezve

Magyarul maradsz nekem idegennyelvű mégis,
ki lélekkel feleselsz, s úgy játszol a sírban:
Szép hűtlenként hűségesen a facér világban,
őszibarackként is érjen bár be időd.
Szegény kisgyermekként mórikálsz, panaszkodsz
-szépséged koldusa, lásd nem lehetsz sohasem.
Magyarul maradsz nekem idegennyelvű mégis:
szép hűtleneidként bennünk a forma a lét.


 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-07-21 13:50:57, csütörtök
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor: Falstaff utolsó éjszakája

...... .......... "Hazudok, rajtam nincsen álarc, mert a halál az igazi álarc,
...... .......... mert csak emberálarca van annak, akinek nincsen már emberélete,
...... .......... de felvenni a halál álarcát, amikor az ember még él az nem álarc,
...... .......... hanem az élet hű és igazi ábrázata."

...... ........... .......... (W. Shakespeare: IV. Henrik. I. rész. V. 4.
...... ........... .......... Vas István ford.)

...... .......... "Nem, biztos nem a pokolba, Arthur keblén van ha volt már ember,
...... .......... ki Arthur kebelére jutott. Szép véget ért -
...... .......... s úgy ment el, mintha most keresztelt gyermek lett volna."

...... ........... .......... (W. Shakespeare: V. Henrik. II. 3.
...... ........... .......... Németh László ford.)

A gyertyák csonkig égtek már
és a bor gyöngyözve elfolyt,
amint az őszi köd szívébe zár:
a lélek legmélyén csak egy folt

marad. Csupán a felszín viháncol:
kocsmák füstös ivóiban
Isten képmása tántorog, táncol,
de a mélyűrben csend van,

akár az éjféli harang tompa
kongásában a semmi éjben,
mikor indul a hajó Avalonba
- vitorláját bontogatja éppen

a Semmi partjainál: mint minden,
ami leírja a reá kibaszott
pályát, mert semmi sincs ingyen:
a bor sem. Aki eldob

egy követ és nézi a vízgyűrűk
fodrozását, éveink kurta táncát
körben az idő dallamára a szűk
csehóban, s hallgatja kongását

a lélekharangnak - zabálja a percet:
a percben sült mindenséget asztalra
terítve, ahogy a zsír benne serceg,
és széles ívben rókázik a falra

mindent kiadva: marad a semmi,
mert minden egyszerre kellett,
de újra nekilát zabálni, enni,
hogy életszagtól bűzlik a lehellet.

Mikor az éjfél harang tompa
kongásában a semmi éjben
karjait nyakam köré fonja
- asszonyi teste tüzes mélyében

végre megmártózhatom, s érzem,
hogy végül mégiscsak élek:
csak elfoszló, vérző földi szerelem.
Egyre hívogatnak a mélyek

a Semmi partjainál - mint minden,
ami leírja a reá kibaszott
pályát. Tudom, semmi sincs ingyen:
a baszás sem. A pillanatot,

megdugott, festett kis szajhám
hiába is marasztalom: elillan,
sírva elfut. Miért is várna még rám?
Csak egy öl, újabb katlan

- kisimítom hát angyalhaját
szememből, s belevetem magam,
feledni a világ s a magam baját,
míg kapuja előttem nyitva van.

Minden percét a kéjnek köszönöm.
Terítve az asztal. Magom csak folt.
Öröme egyben az én örömöm,
mi a lélek legmélyén forrt.

Hiába, csak a felszín viháncol:
kocsmák füstös ivóiban
Isten képmása tántorog, táncol,
ha a mélyűrben csend van.

Hogy a csönd is lehet ilyen harsány,
hogy is hihettem volna eddig,
mint mikor veszteglek Avalon partján,
holott el sem indultam, pedig

csak az értheti meg az éjféli harangot,
évek körtáncát időnk dallamára
- hallgatva ezt a néma hangot,
más érintésében ismerve magára:

a szerelemben ki mindenét kiadta,
minden mégis egyszerre kellett,
állva az időtől kifosztva, elhagyatva,
s a bolonddal egy tőről metszett.

Ha felnézek az égre, Istent látom,
hát a földre szegzem, a porba
borgőzös, bizonytalan pillantásom,
és kedvem is hiába volna,

mégsem fordulok botorkálva vissza,
megkapaszkodni vakhitemben,
ami halandó istenek vérét issza
és húsát tépi a rettenetben,

mégis testemhez köt, akármint tagadja.
Lennék hát inkább angyal:
nagy, sötétlő erdők kósza vadja
- ember: megverve tettel, kalanddal

asszonyi teste tüzes mélységében.
Mikor karjait nyakam köré fonja,
elveszem örömmel a kéjben.
Csak a harang zúg egyre: tompa

hangjában az öröklét fázva reszket,
míg csöndesen megvacsorázom,
s egy szellentést még megeresztek.
Hajóm indul, vár a zátony:

csak az lehet enyém, amit megettem,
hát csak eszem, folyton zabálok
- ami fontos, szélnek eresztem:
így hagynak el mind a barátok.

A gyertyák csonkig égtek már
és a bor gyöngyözve kifolyt
- új élet engem már nem vár.
Gatyám sliccén csak egy folt

marad. Csupán a felszín viháncol
kocsmák füstös ivóiban,
s az idő dallamára körbetáncol-
nak mind az évek. Éjszaka van.

Csak az éjféli harang tompa
kongásában a semmi éjben
feszül némán egy árnyékvitorla
- hajó indul Avalonba éppen.








 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-03-25 08:58:34, péntek
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... .............201 0-04-17 16:39:06

Rusz Sándor Áttetsző üveg

Hajnalban, ha éppen elkerül az álom,
őszi esőként verem a koszos ablakot:
áttetsző üveg most szürkülő világom
-testetlen, amit magma után hagyok.
Értelmet életemnek mégis így adhatok.

-
A kár ha áttetsző üveg, egy éber álom
volna: értelmet életemnek csak így adok!
 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2011-03-24 08:08:23, csütörtök
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor: Radnóti Miklós dicsérete

Idegenné téged egy élhetetlen, szűkkeblű kor tett:
fajokat nevelt, bár ha emberszabású helyett is.
Félelmetes angyalként vetkeztél le pucér ideggé,
kinek e tájék haza volt, s benned maradt is meg annak.
Idegenné téged! Pedig megmagyarítottál oly sok
ógörögöt, latint. S testnedvű Apollinaire-t
meghonosítád Pannóniánk kiszikkadt talajában
-most is idegenként szűkkeblű, pucér korunkban.



 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2010-04-17 17:21:45, szombat
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... .............201 0-04-17 16:39:06

Rusz Sándor Damaszkuszi utakon

A hitehagyott Pál volnék a damaszkuszi
úton: akár a nyáladzó epilepsziás
-rohamokban tör rám a mindent-tudni-
vágyás, kurva világvégi rángás,
jótékony hazugság, vagy valami más.

-

Jótékony hazugság, vagy valami más:
rohamokban tör rám. Mindent tudni?


 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2010-04-14 14:32:17, szerda
 
  Rusz Sándor A máshol árnyai


...... ........... Azt mondtad: közép; te álltál középen, .
...... ........... S Donner törhetné föl kedved jegét, ha
...... ........... Saját házad roskasztaná fejedre.
...... ........... ........... Térey János: Siegfried lakodalma. III. 7.
...... ........... ........... in: A Nibelung-lakópark



Sohasem voltam más, mint fontoskodó senki
- a fény felé mindig is hiába törtem:
miközben léte magját ostobán felfeszíti,
más vállán inog a törpe jöttment.

Fontosnak lenni: ez lenne még a lényeg
- megpihenni egy másik lélekben,
már nem mint anyuci egyetlen kisfia,
csak magamban, hagyva, lennem.

Az allúzió könnyen illúzióvá válhat
- az áthallásban mindig ott a más:
az apa neve és az anyai féltés is,
de ha a ködben igazán mélyre ás,

csak határokat talál a határtalanban,
míg léte magját hiába is feszíti,
mert másik burokban a másik rejtőzik,
de senki sem akad, aki még megérti

a teljes meztelenség pőre, hideg magányát
a fényben felfeszítve teljesen: ez most ő,
én-Lear a fenyéren, felfedve összes bájait,
az önmagát kukkoló örök vetkőző.

Megpihenni egy percre csak a másikban,
elengedni a holtak sikoltó magányát,
pedig mindig áthallás van az áttűnésben,
de azért most is megjátszom az ostobát.

Bár lehetne azért mégis magammal vinnem
- falatnyi száraz, penészes kenyeret —,
csak azt a percet, azt a pillantást,
ami én voltam, bár nem enyém: lehet.

Egy kiáltást megereszteni tompán a ködben
- kellene: arcomba csapódik a pára,
mert ha már egyszer mégis itt vagyok,
takonyként tapadok létem fényarcára.

Sűrű, sötét, szorongó ez a pillanat,
amilyen volt az összes többi is:
valami legbelül mindig kitörni kész, matat
- ajándékot magában, magának visz,

és más vállain inog a törpe jöttment,
a fényben felfeszítve teljesen: ez most ő
- lenne pedig magában, mindig máskor
az önmagát kukkoló örök vetkőző,

másokban magamutatkozó vén szatír,
a máshol árnyai pedig itt: bennem.
Fontosnak lenni: fontoskodva csak írok
- szavaimmal magam már elkevertem.

Megpihenni pedig egy másik lélekben:
kényelmesen elterpeszkedni, lakni
- mert alapvetően lusta ember vagyok -,
lehet csak igazán sorsokat ellopni.

Sohasem voltam más, mint fontoskodó senki:
- a lélek mégiscsak fényből vétetett,
és bicegve bár, púposan is törekszik az égbe:
természetéből fakad, másként nem tehet.

 
 
1 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
x
  2010-04-14 14:28:04, szerda
 
  Pataki Márta ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ..... 2010-04-08 15:05:43


Rusz Sándor : Babits Mihály sírjára

Olümposzokon trónolni királyi magányban
-ógörög- s latinra ma ha hajlik a szó:
halk szavú tanárként játszadozva a sírban
múltakkal, jelennel. Ugyan mi vesztenivalód?
Olümposzokon trónolsz te királyi magányban,
s elektronikus könyvre benned hálózat nem felesel.
Ógörög-s latinra ma ha mégis hajlik a szó:
költő marad, felelsz, rossz horatiusi allúzió!









 
 
0 komment , kategória:  Rusz Sándor 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 1735
  • e Hónap: 17374
  • e Év: 50770
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.