Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Monok Zsuzsanna
  2016-07-03 20:00:17, vasárnap
 
 




Monok Zsuzsanna


Monok Zsuzsanna Kikelet Budaőrsön él. Verseit széles vers-skálán adja közkinccsé a természet, a család vagy szerelmi lírától a szűkebb haza, vagy hazafias versein át a gyermekversekig.

Link



Monok Zsuzsanna "Kikelet" költő: "Amikor én írok"

Link



,,...Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,.."

/Wass Albert/







AMIKOR A BÁNAT...


Amikor a bánat öleli a vállad,
nem látod szépségét a nyíló virágnak.
Égbolt üde kékje megfakult szemedben,
boldogság csírája sem maradt lelkedben.

Nem érzed az ízét szádban az ételnek.
Szinte letaglóznak a gyötrő félelmek.
Keserű pirula kínzása gyomrodban,
mind nagyobbra növő gombóc a torkodban.

Mintha ingoványra tévedt volna lábad,
alig vonszolva azt, leszeged az állad.
Madarak éneke zajként hat füledre.
Ó, de fáj! Jaj, de fáj! Jajdulsz fel - ütemre.

Úgy véled, életed egy hatalmas kátyú,
amelybe jutottál, s onnan nincs tovább út.
Kegyetlen vergődés időszakát éled,
további életed minden percét féled.

Azt, hogy - hogyan tovább? - firtatod magadban,
de nem jön rá válasz - biztató szavakkal.
Erőt kell gyűjtened, előre kell nézned;
s Teremtődtől küzdő akaratot kérned!

Nem segíthet senki, magadnak kell lépned!
Saját fájdalmadat felülről kell nézned!
Vigaszt kell keresned, s találnod a bajra,
hogy szívedben ismét zenghessen a dallam!







AMIKOR ÉN ÍROK...


Amikor én írok, új erőt kap hitem.
Néha elrévedek: Hogy történhet ilyen?
Azúrszínét küldi énfelém a kék ég,
s belém lopja vele azonnal a békét.

Amikor én írok, nem érzek bánatot;
ez egy különleges és fennkölt állapot.
Kitágul íriszem, mikroszkópként látok,
s szivárvány lepelben érzem a világot.

Amikor én írok, minden szépnek látszik,
akkor is, ha szemem könnycseppektől ázik...
Különös csillogást ad a látásomnak,
s nyoma sincs szívemben megélt bántásoknak.

Amikor én írok, nincsen bennem kétség;
minden, amit érzek, csupa-csupa szépség.
Színek varázsai hatványra tevődnek,
s új csillogást adnak a tarka mezőnek.

Amikor én írok, lelkem tele fénnyel,
teremtett világunk milliónyi széppel.
Zengő madártrillát hallok a fülemben,
ereimmel lüktet egyazon ütemben.

Amikor én írok, megszűnök létezni,
írni-vágyásomat nem tudom fékezni...
Fénylő barázdaként suhannak soraim,
köddé válnak a volt, nyomosztó gondjaim.

Amikor én írok, enyém a nagyvilág;
gondolatok sora mesésen kandikál.
Érzéseim lassan egymásba fonódnak,
s születő versemben szépen feloldódnak.







ADVENTBEN


Az utcákon díszes
ünnepváró fények,
míg lelkünkben meghitt,
adventi remények.

Észrevétlen épül
szívünkben a máglya,
melyet izzásban tart
a szeretet lángja.

Vezérlő erőként
kristálytisztán fénylik,
lelki égboltunkon
azúrszínnel kék'lik.

Szinte csodát művel
lobogása bennünk:
e tűztől hirtelen -
könnyebb jónak lennünk.

Békés ünnepvárás
költözik szívünkbe,
és boldog áhítat
épül a hitünkbe.

Eleven csoda ez
ilyenkor Adventben.
Bárcsak e varázslat
örökké meglenne!







BUDAÖRSI TÁJ


Budaörsi táj,
dicshimnuszt zeng rólad
gyakorta a szám.

Budaörsi táj,
lelkem náladnál
szebbet nem kíván.

Budaörsi táj,
mint ághoz a levél
hozzám nőttél már.

Budaörsi táj,
boldog menedékként
nyugodalmat ád.

Budaörsi táj,
mint folyóknak a Föld
otthonommá vált.

Budaörsi táj,
bármerre is járok,
mindig visszavár.







BÚZATÁBLA


Ring, akár a tenger árja,
mikor az - a dagályt várja.
Aranysárga szép ruhája,
amit a nyár szabott rája.
Oly libbenő a szoknyája,
mint a lányok rokolyája.
A szellő a játszótársa,
levegő a jó-barátja.
Hold az éjjeli dajkája,
Nap az őrző-angyalkája.
Termőföld a nevelője,
a napfény az éltetője.
Eső s harmat oltják szomját,
kombájn végezi be sorsát.
Kalászában élet sejlik,
a szemekben kenyér rejlik.







BŰBÁJOS BOSZORKÁNY


Látod? - én egy bűbájos boszorkány vagyok.
Jó előre tudtam, hogy tetszeni fogok!
Nézd csak az alakom! - karcsú, mint a nádszál,
nem hiszem, hogy ennél formásabbat láttál!

Csinos ruhácskámra is - tán felfigyeltél,
valld be, hogy erre már irigyem is lettél!
A szemem úgy ragyog, mint fénylő drágakő,
orrom hatalmas nagy,- boszorkányhoz illő.

Fogaim - igaz, hogy túl sokan ,,nincsenek",
de harapásaimhoz éppen elegek!
Nyelvem pedig éles, mint a kaszapenge,
meg is vannak tőle néhányan rettenve!

A söprűm jó erős, akármeddig elvisz,
elhiheted nekem, hogy ez nem csupán dísz!
Az éj leple alatt száguldozok vele,
kormányául szolgál a jó hosszú nyele.

Sötét éjszakákon végzem a dolgomat,
köztük,- a fantasztikus varázslásokat.
Ha Te is akarod, Hozzád is elmegyek,
s egy kis időre a bű-bájolód leszek!







CSALÓDÁS


Gondolatim messze, nagyon messze járnak,
nincs más a szívemben, mint emésztő bánat.
Romok martaléka, - dédelgetett álmom,
hogy boldog lehetek, ezen a világon.

Nem érzem a virág, - bódító illatát,
torkomban a sírás, keserű kínja vár.
Hiába vesz körül, millió rózsaszál,
csak a csalódás az, amiről szól a szám.

Régről megéreztem, csapodár a szíved,
és ez tönkretette, - Beléd vetett hitem.
Véltem, hogy egyedül, - én vagyok szívedben,
de sajnos, - csak álom volt, - s lettem én, - hitetlen.







AZ ELSŐ CSÓK - valós története


Ironkodom - pironkodom, míg szaladnak a sorok.
Szégyellem is elmesélni, miként történt a dolog.
Talán - tizenhét múlhattam, mikor szerelmes lettem.
Történt, hogy egy csinos fiú vonzásába kerültem.

Ha megláttam, izgalmamban gombóc lett a torkomban;
azt gondoltam, kitalálta, mennyit reá gondoltam.
Majd amikor nagy titokban belenéztem szemébe,
éreztem, hogy én is neki sokszor voltam eszébe'.

Két szép szeme úgy ragyogott, mint a fekete gyémánt,
meg is gyújtotta szívemet, mint villámlás a szénát.
- Jaj, Istenem! - Mi lesz velem, ha meg akar csókolni?
Tán, elfussak? No, de akkor mit fog rólam gondolni?

Vártam is rá, vágytam is rá, bár nem tudtam, miként lesz.
No, és aggódtam is attól, hogy valaki észrevesz.
Aztán egy szép, téli este mikor hazáig kísért,
váratlanul szájon csókolt, s nem kérdeztem, hogy miért....

Megijedtem...Attól féltem, Magdi néni meglesett,
ki a zsalugáter mögül rendszeresen kémkedett.
Szerencsém volt, mert ez egyszer elfelejtett kinézni,
de azért én nélküle is tudtam magam szégyellni....

Beszaladtam, szüleimre nem is mertem ránézni;
Lázas lettem, a csók helye ugyancsak kezdett égni.
Másnap reggel szájam széle hólyagoktól csillogott.
Feltűnő volt és sokáig fájdalmas nyomot hagyott..







ERDÉSZHÁZ A TÉLBEN


Mesebeli bájt ad a hóesés a tájnak,
mikor hó-csipkét varr az erdőben a fáknak.
Fehér pehelykucsmát varázsol a fenyőkre,
vastag hótakarót távolban a mezőkre.

Ártatlan-szín bundát a két kis erdészházra,
s a szeretet melegét az erdészcsaládra.
Két nemzedék éldegél a két kicsi házban,
az erdő-közelében, nagy-nagy boldogságban.

Nosztalgikus meleget nyújt a cserépkályha,
s az egymás iránt érzett szeretetük lángja.
Szunnyad már a nappal, és közeleg az este,
pihenésre vágyik a fáradt ember teste.

E lakokban élők is nyugovóra térnek,
lassan vége szakad a kiszűrődő fénynek.
Kinn a fagy telepszik, a hó uralta tájra,
s jégcsapokat aggat a két kis erdészházra.

Ilyenkor az erdő is nagyon mélyen alszik,
legfeljebb a vaddisznók csörtetése hallik.
A karcsú kandeláber fénye van csak ébren,
mely csillagként világít e téli vidéken.

Lassan hó fedte lesz már mindenütt a környék,
a tóban sem buzog a nyáron fürge örvény.
Jégmárványt kap a kis út, s a tavacska széle,
s szép hó-szegély válik a kerítés díszére.

Csend borul a tájra, még oly soká' pitymallik,
némán vagyok én is, csak szívverésem hallik.
Egy festmény látványától babonázott lelkem
ez elképzelt világba vezetett el engem.







AZ ERDŐ ÉS AZ ÉVSZAKOK


Az erdő egy csodás szentély,
s ó, mily szépség, Szent Istenkém!
Minden erdő nagy- nagy érték,
megméretni nincs is mérték.
Mennyi remény, mennyi álom
bújik meg a sok-sok ágon!
Tavasz-félen, fán és bokron
levélrügyek állnak posztot.

Nyáridőben - nagy lombsátor,
nyújtja árnyát a portálon.
Alatta csobog a patak,
Abban fürdőznek a halak.
Mit fürdőznek!? - ott is élnek,
hisz' számukra víz az élet...
Patakon egy szép korona;
egy hidacska ez a csoda!

Ahogy közelebbről nézem.
míves munka, én úgy vélem.
Ki e hidat építette,
szívét - lelkét beletette.
Némán állok. Hangot hallok.
Erdő mélyén néhány dalnok:
Vadgalamb és citromsármány
énekel a tölgyfa ágán.

Tovább megyek, s meg-megállok
a szőnyegen, amin járok.
A napfény a lombok között,
az aljnövényzetre szökött.
Mily csodás e fényes képlet,
fény festette e szép képet.
Majd jön az ősz rozsdabarnán,
s úrrá lesz a nyár hatalmán.

Vígan a markába nevet,
s átfesti a leveleket.
A többség lesz barna, sárga,
s némelyikük sötét-mályva.
Mikor e munkával kész lesz,
azon nyomban megy a szélhez.
Felkéri egy gyors csárdásra,
leveleknek násztáncára.

A sok levél táncol, repül
majd végül a földre kerül.
Csendben egymáshoz lapulnak,
és avarrá alakulnak.
Közben az ősz elbúcsúzik,
s a dombok mögé kúszik.
Helyét átadja a télnek,
és a szálló hópihéknek.

A fáknak lesz hó-bundája,
az avarnak hó-dunnája.
Pehelypaplant kap a tájék,
mely telente nagy ajándék.
Szunnyad alatta az erdő;
álmaiban szép jövendő.
A megújulás reménye,
az álmainak erénye.










EZÜSTKORI SZERELEM




Ezüstkori szerelem,
olyan, mint a holdsugár,
szemérmesen tündököl,
a múló évek alkonyán.

Ezüstkori szerelem,
akár csak az aszú bor,
érlelő nyár tüzétől,
fiatalos hévvel forr.

Ezüstkori szerelem,
szint úgy édes, mint a méz,
érett íze, aromája,
kristály-tiszta, s ritka szép.

Ezüstkori szerelem,
ajándék az életben,
szép csendesen lángra kap,
s tüzet gyújt a lélekben.

Ezüstkori szerelem,
ragyogó, kék, tiszta tó,
tükörfényes érzésvilág,
alkonyati biztató.

Ezüstkori szerelem,
felfokozott derűt ad,
csalódások emléke,
távoli, mint letűnt had.

Ezüstkori szerelem,
későn érő vallomás,
megszépítőn átível,
férfi és nő alkonyán...







AZ ÉLET ALKONYÁN


Hidd! Az élet alkonyán is szép lehet a nyár,
ha berepül a szívbe a mesés ,, kékmadár".
A boldogság fészke - itt - már békés, és nyugodt,
a dévaj mámor vágya, rég zátonyra futott.
Finomabban árnyalt ez alkonyati érzés,
lélekből szövi át a kapcsolati féltés.
Érettebb e kötelék, mint az ifjúkorban.
Buké terem benne úgy, - miként az ó-borban.

Érzékibb a tekintet, és meghittebb a szó,
a szép-korúak tudják már, mi a szép, s a jó.
Ha egymásra néznek, hálát mond'nak szemeik,
s gyengéd érintéssel simogatnak kezeik.
Selymesen szép hatás vonja be a lelkeik',
meghittség varázsa koszorúzza perceik'.
Éltető sugár ez, az életnek alkonyán,
s szép, mint az illatos, szeptemberi, késő nyár.






ÉLET - ÍVÜNK


Pirkadat és Alkonyat, két hídtartó cölöp,
az életünk, - mi átível, - e kettő között...
Pirkadat a születés, - a hajnalhasadás,
csoda-létünk előttünk, - a vágyott folytatás.
Nem tárolja az elménk, hogy mily hosszú az ív,
mely ismeretlen távon, a túlsó partra visz...
Azt sem tudjuk, hogy a hidunk, - milyen erős lesz?
Kibírja-e majd a súlyt, mit sorsunk, - ráhelyez?
Elérünk-e túlsó partra, vagy lezuhanunk?
E földi létünk hídján, - csak kicsit utazunk?
Alkonyatot megérjük, s lesz még folytatás?
S érheti még szívünket, sok, boldog dobbanás?
Talány, talány, sok-sok talány, - ami körül vesz, -
csak reméljük, hogy életünk, - talán, - boldog lesz!
Velünk együtt azoké is, Kiket szeretünk,
és jótettekről szól majd, - az egész életünk!
Értékmérő, a minőség, s nem a mennyiség,
hisz, rövid létünk is lehet: tartalmas és szép!
Ne paktáljunk a gonosszal, mert romlásba visz,
szerencsésebb az, - az ember, Ki, - a jóban hisz.







ÉRTED ÉG A MÉCSESEM


Érted ég mécsesem
drága, jó testvérem.
Pislákoló lángját
könnyek közt szemlélem.

Én előbb születtem,
mondd, m'ért Te mentél el?
Így rendeltetett fenn,
a magas Mennyekben?

Ó, bárcsak tudhatnám,
lelked, most merre jár?
Csak remélni merem,
ma éjjel erre száll...

Üzenni szeretnék
anyánknak, apánknak,
angyali lánykámnak,
s életem párjának.







ÉRZELMI VÁLSÁGBAN


A veszteségérzet,
üti az észérvet;
keserűség, bánat
uralja a házat.
Reményvesztett érzés,
dúlja fel a békét.

Nincs az égen csillag
sem balzsamos illat,
csak a maró kín van,
amely folyvást színt vall.
Homályban a remény,
mint sorsdöntő esély.

Gyászban él a lélek;
azt suttogja - félek.
Mintha tőle függne,
minden, ami ünnep.
Érzések mezején,
ez - fájó kelevény.

Aztán később, halkan
felhangzik egy dallam,
mely vigaszként lép fel,
a fényt vesztett égen.
Egy új, más öröm lesz,
ami boldoggá tesz.







FÖLDI ÉLTÜNK GYÖNGYSORA


Különleges gyöngysor,
e földi életünk.
Minden egyes évet,
egy gyönggyel mérhetünk.

Sors ecsetje festi
mindegyét színesre,
és csiszol közülük
néhányat mívesre.

A legelső szemek
a szép gyermekévek,
melyek bűn nélküli,
patyolat-fehérek.

Majd jön az ifjúkor
sok-sok buktatóval,
nem telnek az évek
csak széppel és jóval.

Még inkább igaz ez
a felnőtt korunkra,
amikor sok tettünk
nem válik javunkra.

Ez évek gyöngyei
ugyancsak tarkáll'nak,
köszönhető mind ez
örökös hajszánknak.

Ám, a bölcs lelassít,
javít'ni kész vétkeit,
s teszi derűssé
szépkori éveit.

Szeretetet oszt szét,
mind a két kezével,
simogat, és ölel
lelke melegével.

Aki így vezérli
őszidős tetteit,
hófehérre festi
napnyugta gyöngyeit.







FÜLVERS AZ EMBERI ÉRZÉSRŐL


Hatalmas ajándék
az emberi élet,
kincsként kell védeni
e törékeny létet!

Naponta gondozni,
jó gazdának lenni,
hogy épségben teljen,
mindent meg kell tenni!

Ám, ha bármily kórság
léket ütne rajta,
minden ember legyen,
kemény, küzdő fajta!

Erős akarattal,
mélyülve a hitben
bízni kell, hogy segít
tudomány és Isten!







A HÁROM HÚSVÉTI NYÚL


Nyulat láttam a zöld réten.
Hárman voltak, rám sem néztek.
Futottam, de meg nem vártak,
elillantak, meg sem álltak.
Réten, patakon átkeltek,
és huncutul rám nevettek.
Hagytam, hogy tovább menjenek,
ennél többet nem tehettem.
Egy üreg volt az ő házuk,
ott várt rájuk több barátjuk.
Tojásfestés volt a téma,
ehhez kellett egy nagy dézsa.
Ebbe került be a festék,
amibe a tojást tették.
Közben, elértem e házat,
ás a küszöbön megálltam.
Észrevettek, megijedtek,
és száz-felé széjjel mentek.
Félbehagyták a dolgukat,
elrontottam Húsvétjukat.
Azóta is szánom-bánom
azt a nagy kíváncsiságom!







HIT, REMÉNY ÉS SZERETET


Hit, Remény és a Szeretet
irányítsák léptedet!
Ha bármelyik is hiányzik,
a boldogság is hibádzik.
Hinni kell, hogy minden élet
megleli a jót és szépet!
Hinni kell a belső hangnak,
s minden őszinte szempárnak!

Remélni, hogy csak a béke
költözik be a lelkekbe.
Remélni, a jóakarat
legyőzi az összes rosszat:
igazság a hazugságot,
a jóság a gonoszságot,
és remélni, hogy megterem,
a szívekben a szerelem.

Szeretni kell a hazánkat,
a folyókat és a tájat,
minden nyíló kis virágot,
s felhők közti fénynyalábot,
az éltető napsugarat,
a tündöklő csillagokat!
Szeretni a napfelkeltét,
s ha eljön,- a naplementét!







A HÓPEHELY MESÉJE


Száraz napraforgón
hópelyhecske csillog;
a téli napfényben
tündökölve villong.

Egyszer csak megszólal,
s mesélni kezd halkan.
Olyan ez a mese,
mint távoli dallam:

"Nem is olyan régen
vígan folydogáltunk,
és boldogan éltük
szép vízcsepp világunk.

Fürödtek, úszkáltak,
és halásztak bennünk.
Csudajó érzés volt
ily hasznosnak lennünk!

Hajók és csónakok
ringtak a vállunkon,
volt, hogy széllovasok
nyargaltak hátunkon.

Majd, ahogy a nyárba
mind beljebb jutottunk;
a tűző napfényben
egyre párologtunk.

Mire feleszméltünk
egy felhőn haladtunk,
s csodás mesevilág
tárult ki alattunk.

Majd hatalmas szélvész
kapott fel bennünket;
dúlt-fúlt és csattogott,
borzolta kedvünket.

A lég hűvös lett,
egyre jobban fáztunk,
és a kemény fagyban
hópelyhekké váltunk.

Hófehér szárnyakon
repülésbe kezdtünk,
s erdőnek mezőnek
nagykendője lettünk.

Kicsit megpihenünk,
aztán útra kelünk,
hisz ez a körforgás
kíséri életünk."







HÓVIRÁGKÖSZÖNTŐ


Köszönt téged fű, fa, ág,
s én is kedves hóvirág!
Hóvirág, ó hóvirág,
de szeretlek kis virág!
Tavaszt hoztál kertembe,
s ide be is szívembe.
Beragyogtad napomat
és a kis-ablakomat.
Veled szebb lett a világ,
ártatlan kis hóvirág.
Oly kedves vagy énnekem,
mint az első szerelem.







INTELEM AZ ÉLETHEZ


Életed jövőbeni sorsát misztikus homály fedi.
S e táv, gyakran gödrökkel, elágazásokkal van teli.
Az ipszilonok előtt - bizony - gyakran meg is torpanhatsz,
csak egyik ága az, melyen helyes irányba indulhatsz..
Fókuszálnod kell a pislákoló, apró fénysugárra,
mely lelked mélyéről segíthet döntésed jó útjára.

Életed folyásának végét előre nem tudhatod.
Befolyásolhatod, de önként soha meg nem szabhatod!
Ha mégis megtennéd, magadat a pokolba juttatod,
s fájdalmas kínok közt, lángokban lesz majd égi otthonod!
Lehetnek jó célok, amik végig jó irányban tartanak,
de lehetnek rosszak is, melyek korán elpusztítanak.

Tartalommal megtölteni életed, csak magad tudod,
mint ahogy az utadat is mindig csak egymagad futod.
Bármiben is döntesz, egyedül Te vagy ura sorsodnak,
akkor is, ha netán - a választásnak súlya - olykor nagy.
Csak az marad belőled, amit embertársaidnak adsz.
Jól gondold meg tehát, hogy mi az - mit az utókorra hagysz!







ISTENEM!


Ismét megvirradt. Az éjszaka
árnyai nyugovóra tértek.
Hálával tölt el a tudat, hogy
gyötrő álmaim véget értek.

Ám, valami belőlük még is
ziháló mellkasomban maradt,
mely mint egy keserű pirula
a torkom irányába halad.

Valaki - szemembe hízelgett,
de a háttérben cserbenhagyott.
Ez érzéstől vagyok ma reggel
nyugtalan, s felettébb zaklatott.

Le kellene gyűrnöm, mert tőle
lassan lélegezni sem tudok.
Ha nem veszek erőt magamon
végül - aggasztó állapotba jutok.

Istenem! Belém miért ilyen


érzékeny lelket plántáltál?
Kérlek segíts, és pár hatékony
korrekciós percet szánjál rám!

Tudom, hatalmad van ahhoz, hogy
megváltoztasd jelen életem.
Könyörgöm, maradék időmre,
edzettebb lelket adj énnekem!







KÁRPÁTOKNAK ÖLELŐ KARJÁBAN


Kárpátoknak lágyan ölelő karjában -
élek, e számomra egyetlen hazában.
Gyökereim mélyek, magmáig hatolnak,
érzéseim hozzá - szívemben lakoznak.

Szeretem e földet, az itt élő népet,
és e táj alkotta varázslatos képet.
Felszíni formákat: hegyeket, völgyeket,
a lombos erdőket, bennük a tölgyeket.

Szeretem az Alföld szikes rónaságát,
és színes képzetem mesés délibábját.
Betyárvilág szülte népi adomákat,
emléküket őrző tornácos kocsmákat.

Szeretem a folyókat: Tiszát és Dunát,
a Dunántúlt lezáró Drávát és Murát.
Visszhangjukat lelkemben mindig meglelem.
Patakok zenéjét is nagyon kedvelem.

Szeretem a Balaton fodros habjait,
ékes víztükrének homokos strandjait.
Kis-Balaton környéki hévízi tavat,
s e vidéken megélt sok, szép, kedves nyarat.

Szeretem e tájat, hisz itt születtem én,
szép Magyarországnak ezen a szegletén.
Igazából itthon e vidéken vagyok,
szívemből egy darabkát - mindig itt hagyok







A KOSZTOS


A minap csak ámultam,
s számat tátva bámultam:
- Mi a csuda lehet ez?
de nem jött rá felelet.

Apró, sötét bogyófolt?
Eddig biz' ez itt nem volt!
Ki szórhatta ide be?
S m'ért pont az én kertembe?

Tanakodtam magamban,
majd dolgomra szaladtam.
Várt rám, vagy ezer körte,
hogy ízt főzzek belőle.

Befőzéssel végeztem,
s újfent a kertbe mentem.
Akkor ért a nagy csoda:
fűben egy kosztos koma.

Nyulam-bulam őkelme
szemet vetett kertemre.
Körülnézett, szaglászott,
nem félt, pedig meglátott.

Valahonnan meglépett,
s mindennapos vendég lett.
Rákapott az almára,
s édeskömény szárára.

Gusztusa lett körtére,
s a zellernek zöldjére.
Az ágyások közepén,
találtam meg őkelmét.

Mondtam neki: - Huss, innen!
Az irhádat vidd innen!
Van ott körte, nagy halom,
zelleremet nem hagyom.

Nyuszi-nyuszi jól vigyázz!
Gondold meg, hogy mit csinálsz!
Rögvest fazékba leszel,
ha nem nézed, mit eszel!

Neki, ekképp' dohogtam;
ám, ne hidd, hogy komolyan!







KÖZELEG AZ ŐSZ


A'gusztus van, nyár utolja, közeleg az ősz.
Szőlőtáblák sorai közt rejtőzik a csősz.
Érik már a zalagyöngye, és a muskotály,
döngicsélnek a darazsak az illat nyomán.

Néhány röpke pillanat és tovaszáll a nyár.
Napról - napra színesebbek köröttünk a fák.
Némán állok, csodálom a platán levelét,
s hallgatom a szellőzúgás kellemes neszét.

Lombok közül még a kék ég kacsintgat reám.
Tán, míg csendben elmerengek, az idő is megáll...
Kellemesen simogat a napfény melege,
s nem érzem, hogy robogna az idő kereke...

Hej! - pedig, az nem pihen meg, gurul csak tovább.
Egy-kettőre szeptember lesz az útja nyomán.
Ám, még nyár van, nyár utolja, kellemes meleg.
Élvezzük hát e szép időt, ameddig lehet!







LÉLEK - MÉCSES


Szépreményű júliusi éjszaka
hol maradt a csillagjaid fénytava?
Ólom-kéken terül el az éjlepel,
körös-körül minden kormos, fénytelen.
Vad morajlás száguldozik szüntelen,
fél az ember akkor is, ha bűntelen.

Égi csata színtere a Hold helye,
villámlások fénye száll a föld fele.
Percek jönnek búskomoran sötéten,
s tovaszállnak múló idő ködében.
Egyedül a lélek-mécses világít,
ő hűséges,- amíg élünk,- nem tágít.

A hit annak tüze és a parazsa,
a remény, az égre nyíló ablaka.
Hisz sötétet követi a világos,
rossz kedvünket felváltja a virágos.
E körforgás van az ember lelkében,
majd megnyugszik a békesség csendjében.







MEGBOCSÁTÁS


Míg hallgatom a csend dalát, csak Rád gondolok.
Fényből szövöm a szavakat, miket suttogok.
Váddal teli köreimet tovább nem futom.
Feloldoztam vétkeidet, mert szeretsz - tudom.

Visszavárunk mind a ketten: én, s e hegyvidék,
mely számunkra oly kedves volt, mint egy Feszty-kép.
A barkácsolt kis kunyhónk is a völgy rejtekén
arra vár, hogy eggyé váljunk újból - Te, meg én.

Érzi szívem, úgy, mint régen - boldogok leszünk;
a sok színes lepkeszárny is táncra kél velünk.
Az elkésett intrikák már nem fognak rajtunk,
mert ellenük szeretetből - majd pajzsot tartunk.







MINDENNAPI KENYERÜNK


,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk,"- Istenem!
Legszebb ima, mi ajkunkon nap-nap után megterem.
Ha kenyér van, nem létezik éhezés a világban...
Jaj!- pedig, mily sok nemzetnél belőle is hiány van!
De jó lenne, ha Kinek van, néha erre gondolna,
és a sok-sok drága kenyér, nem kukákban landolna!
Ünnep készül, új kenyérnek csodálatos ünnepe.
Örvendjünk, hogy megadatott, s nem annak - csak hűlt helye!
Érző ember szíve - lelke mondjon azért zsolozsmát,
hogy friss kenyérnek illata, lengheti be otthonát!







A MÓKUS


Makogó a hangja,
fehér hasaalja,
a testén a szőrzet
lehet szürke, barna.

Mókás, kedves tagja
az emlős-családnak;
többféle színe van
az egyes fajtáknak.

Vemhessége átlag
úgy - négy hétbe telik;
évente kétszer is
négy-öt mókust ellik.

Az egyensúly szerve,
nagy bozontos farka,
amely éjjelente
lágyan betakarja.

Tápláléka magvak,
és a friss hajtások,
néhanapján gomba,
vagy madártojások.

Mozgásában fürge,
ugrik, kúszik, mászik;
a fák lombja között
szinte alig látszik.

Legfőbb ellensége
a nyuszt, és a héja;
ezek kerülése
mindennapos célja.

Nincsen téli álma,
csak pihen, nem alszik.
Csekk! Csekk! - mókushangja
időnként hallatszik.
.
Gömb alakú fészkét
faágakból rakja,
de az odúkat is
otthonának tartja.

Ugyancsak odvakban
van neki raktára,
többet is berendez
efféle magtárnak.

Két-három évig tart
rövidke élete,
ha éppen nem lesz
angolok étele.







A MÚLT BESZÉL


Elmerengek. Szemem előtt míves kastély romja.
Tán, enyészet martaléka lett a karcsú tornya.
Árnyas fák és szép lugasok lehettek kertjében,
Kellemesen telhetett az idő e szentélyben.

Az ablakokon kihajló, őszt idéző ágak
gondolatban - szemem elé - mély titkokat tárnak.
Füleimben zenét hallok, ábrándosan szépet;
tán, e zene festhette az égboltra a kéket.

Múltkutató képzeletem megtapad e képen;
amit érzek, valamilyen rózsaszín szemérem.
A kulcslyukon leselkedni tudom, hogy nem szabad,
ám, elmémben most csődöt mond a szabad akarat.

Zavarodott, kóbor vágyak éledeznek bennem,
melyek rendre azt sugallják, hogy beljebb kell mennem.
Szót fogadok. Elindulok e képzelet szárnyán,
s ott találom jómagam egy tükör előtt állván.

Bálteremben lehetek, hol halkan szól a zene,
s a falak körös-körül festményekkel tele.
Majd a legeslegszebb előtt hirtelen eszmélek:
ugyanaz a festmény, mit órák óta szemlélek....







NAPI FOHÁSZ


Ragyogjon a Napnak fénye szívemben és lelkemben,
áradjon szét az ereje por alkotta testemben!
E napon is érezhessem a szeretet erejét,
derűs béke fedje be a bánatvölgynek mezejét!

Boldog hittel szemléljem a körülvevő világot,
áhítattal csodáljam a nyiladozó virágot!
A jó szándék munkálkodjon a legbensőbb énemben,
s legyen velem mindhalálig az emberi létemben!

Tudjak mindig választani a jó és a rossz között,
győzzön folyvást az igazság minden döntésem fölött!
Ne feledjem a nap végén elrebegni imáim,
s megkérni a Teremtőmet, bocsássa meg hibáim!







NEFELELJCSSZÍN KÉKSÉG


Ha felkúszik a fény az égbolt peremén,
nefelejcsszín kékség csillog, ragyog felém.
Bizarr ez a látvány, kedves, megnyugtató,
amely a lelkemnek oly sok reményt adó.
Égszínkék bársonyként szinte körül ölel;
érzem simítását amint felém közel'g.
Ám, ha sötét felleg vegyül e szépségbe,
tovaszáll a kékség, tűnő messzeségbe.
Fáj, sajog a szívem a nem várt fordulattól;
szabadulni vágyom a rossz hangulattól...
A lelkemben halkan felszakad egy sóhaj:
- Én édes Teremtőm! Fordítsd sorsom jó
Oly súlyos felhőket adott múltam, sorsom;
maradék létemben add, hogy szűnjön gondom!
Ám, hogy érdemlem-e ez isteni kegyet
el fogja dönteni, Aki erről tehet.







A NÉPRŐL - A NÉPNEK, 2014. március 15.-én


Morajlik a Nép.
Döglődik a lét.
Ritka a fillér.
Mindenki ígér...

Fuldoklik a Nép,
kevés az esély.
Sok az éhező;
nő a temető...

Ébredj fel hát, Nép!
Ami jár, azt kérd!
Ám, de ne feledd,
csak kérni, - nem lehet...!

Ne csak azt zengd, - kell!
Létért tenned kell!
Ha fontos hogy élj,
munkától ne félj!

Ha csak szád tátod,
s nem fogsz lapátot,
munkát rühelled,
nem lesz mit enned!

Dolgozni muszáj,
mert ez így dukál!
Még ma követelj:
munkát, kenyeret!







NÉZD, KEDVES!


Nézd, Kedves! Ismét felvirradt egy
reményt keltő, szép, tavaszi nap.
Tengernyi sziromlevél ébred
a virágzó szilvafák alatt;
közben - akolnyi felhőbárányt
terelgetnek a napsugarak.

Mondd, Kedves! Érzed, ahogy lüktet
a földanya pulzáló szíve,
és ezred évek múltával is
meg-megújul kikelet-hite?
Majd abból telik új élettel
a csobogó patakok vize?

Nézd, Kedves! Mennyi virág ébred
a kiskertek álomszép ölén!
Élénkül a moha is - a fák
észak felé nyújtózó tövén,
és fürge gyíkok napfürdőznek
a hajdani lépcsőzet kövén.

Mondd, Kedves! Ugye érzed, mily' szép
vágyat kelt a tavasz mosolya?
Hogy észrevétlen lelkünkben is
születik egy eleven csoda;
melytől létünk új irányt vesz, mely
nem magányos, s nem is mostoha.







OLVAD MÁR A JÉG


Lassú méltósággal
kelnek a reggelek,
s lepik el az eget,
a szürke fellegek.

Tél derekán járunk,
jéggé dermedt tájon,
nem süpped a hóba
ilyenkor a lábnyom.

Időjósló napok
jelzésére várunk:
Vajon felenged-e
jégpáncél világunk?

Ha ,,kopog a Vince,-
tele lesz a pince..."
Ma még nem tudhatjuk,
de reméljük - így lesz!

Kedves ez a jóslás
a téli világról,
de szól-e hasonló
a fagyos magányról?

Nem, nem szól semmi.
A válasz néma csend,
mikor a lelkünkben
felborul a rend...

Depressziós világ
vesz körül bennünket,
és tépi szaggatja
elárvult hitünket.

Nincs külső segítség,
hittel kell keresni
a vigaszt, s meglelni,
s amit kell - megtenni!

Érezni fogjuk, hogy
enyhül majd a lég;
s megfagyott lelkünkben
is - felolvad a jég!







ÖTVEN ÉV MÚLTÁN


Kinn a fagy honol, míg benn a jó meleg.
Megszólal a férfi: - Add a kis kezed!
A törékeny asszony szeme réveteg;
a férfi hangjára szíve megremeg.
Ötven éve annak, hogy útjuk közös,
s bizony sokszor volt az nagyon is rögös.
- Adom én Kedvesem örömest a kezem.
Áldom Istenemet, hogy Te vagy nekem.
Könny csillan az asszony mélytüzű szemén,
s huncut mosoly bujkál szája szegletén.
Átölelik egymást úgy, mint annyiszor,
észre sem veszik, hogy kinn a fagy sikolt.
Lehet idő s élet bármily mostoha,
érzik, nem hagyják el már egymást soha.







ŐSZI LÁTOMÁS


Színesedő lombok és hajladozó árnyak,
bókolnak a szélben az épp' vetkőző fáknak.
Búcsútáncát lejti még megannyi falevél,
az elmúlástól közülük nincs oly', aki fél.

Vár rájuk a fák alatt a szép, zöld kerevet,
mely pihenésre hívja az összes levelet.
E megvetett fekhely lesz végső otthonuk,
és a csendes megpihenés egyetlen dolguk.

Elvégezték amit kellett tavasszal, s nyáron,
nyugodalom lesz számukra a téli álom.
Az életük avarként sem rideg, és kopár;
hisz' ott szuszog ölükben a sok apró bogár.

Karjaik közt díszlik majd az őszi kikerics,
és a sok-sok csirázó mag, melynek mindje kincs.
Belőlük lesz majd az erdő az évek során,
S életük folytatódik e körforgás nyomán.







A SZELLŐ VARÁZSA


Pajkos őszi szellő, játssz, játssz csak énvelem!
Minden apró rezdülésed roppant élvezem.
Azt, amikor dús hajamból boglyát képezel,
azt is, mikor szunyókálsz, és épp csak létezel.

Szeretem az érintését, mikor simogat;
s nagy élmény, ha Szellő úrfi táncba hívogat.
Intek neki: nem mehetek, ott a sok levél;
s levél-lányok mindegyike táncpartnert remél.

Lágyan bólint, éppen hogy csak a kezemhez ér;
kézcsókjától a szívemben feldúsul egy ér...
Nézem, amint a levelet fürgén forgatja;
s régi bálok emlékét eszembe juttatja.

Itt megállok. A ,,szellőmet" felváltja a szél;
s fák alatti összes levél gyorsan táncra kél.
Piros, barna, narancs színben össztáncot járnak,
míg fákon a halvány sárgák sorsukra várnak...

Dédelgetik addig is az apró rügyeket,
s egymás között azt suttogják: lesz még Kikelet!
Eltűnődöm. Szemhéjamon szétterül a fény,
és szívembe lopódzik egy apró, szép remény...







SZEMED SZÉP ÍRISZÉN KERESZTÜL...


Szemed szép íriszén keresztül
szeretném
észlelni a szépet.
Napfénytől csillogónak látni
a fénylő,
smaragdos zöld rétet.

Hangolódni szeretnék arra,
amit a
szíved mélyén érzel,
és megfürödni a lelkednek
letisztult,
bársony tengerében.

Érezni szeretném véred vad
zúgását,
ahogy felém árad;
s nem feledni azt a vágyat,
amelyet
mindkettőnkben támaszt.

Majd összecsengő álmainknak
meseszép
keretet is adni,
s ráeszmélni: a legjobb dolog
őszinte
szeretet adni.







SZERETETFOLYAM


Míg dobban a szívünk, szeretni is képes,
s minden egyes percben szeretetre éhes.
Vágyjuk ezt az érzést családtól, baráttól,
s kapcsolatban élő - élete párjától.
Mindenki lelkében ott él ez a forrás,
mit folyammá duzzaszt a szívből jövő sodrás.
Töltekezik abból, sok újabb, kis patak,
s általuk a szeretet a világon marad.
Ne zárjuk zsilippel semmiképp az útját,
hisz az adott szeretet - lehet - visszahat ránk!







SZERETETRŐL ÍROK...


Mind az, amit érzek, csodával határos,
a szeretet az, - ami örökké hatályos.
Oly jó ezt birtokolni, és tovább is adni,
hogy annak is jusson, ki nem szokott kapni!

Minden pillanatban csak jóságra vágyom,
ha jelenlétét érzem, - lelkembe zárom.
Az apró lángocskák szívemben lakoznak,
és lassacskán hatalmas tüzet is csiholnak.

A szikrázó fények, mik felém áradnak,
sok szép gondolatot elmémbe plántálnak.
Keringenek fejemben, mint ringó keringő,
s egyre nyújtózkodnak, akár az esztendő.

Gyakorta megesik, hogy onnan kitörnek,
s szinte észrevétlen sorokká szövődnek.
Érzelmeim árja sok mindent tartogat,
írni vágyásom már semmit sem latolgat.

Verseimmel szeretnék maga a tűz lenni,
szunnyadó lelkekbe parazsat ültetni.
A fülekbe súgni, szeretni jó dolog,
általa lehetünk igazán boldogok.







A SZORONGÁS


A szorongás lassú méreg;
nem csitul, hiába kéred.
megdermeszt, mint fagy virágot,
s oda békés, szép világod.
Elsorvasztja lelki békéd,
reményeid azúrkékjét.

Úgy érzed, hogy fojtogatnak,
s rögvest a mélységbe dobnak.
Gombóc fészkel a torkodban,
hatalmas kő a gyomrodban.
Lábad reszket, inog lépted,
fájdalmas e földi élted.

Hangod halkul, sóhajjá vál',
s kérésként a Menny felé száll:
- Én Istenem, segíts rajtam,
légy támaszom e nagy bajban!
S lesz segítség, amint kéred,
ha hitedet tisztán éled.







TANÁCSTALANSÁG


Darócba burkolt
bágyadt hajnalok
nyújtóznak velem.
Nem is oly rég volt
derűs nappalok
báját nem lelem.

Szakállas bánat
nyomja a vállam,
ritkul az erőm.
Az elmém fáradt,
leszegem állam
némán, szenvedőn.

Érzés-kavalkád,
magány keserve,
fájón kavarog.
Bizonytalanság
zavara bennem:
- Mit is akarok?

Nincs rá felelet,
üdvös sugallat;
néma csend belül.
Áldott szeretet,
mutasd utamat,
nemes vezérül!







TAVASZ VAN


Jaj, a hátam! Jaj, a vállam úgy sajog!
Nem csoda, hogy napnyugtára jajgatok.
Ásó, kapa, gereblye a vétkesek,
Mert, hogy velük napok óta vétkezem.
S miközben e panaszra nyílik szám,
előveszem vadonatúj fűkaszám.
Vág is az, mint a jól megfent borotva!
Örülök, hogy ily jól megy dolog - ma.
Ha elvégzem, mind azt, amit terveztem,
tudom, ismét rend lesz majd a kertemben.
Ehhez nem kell, hogy itt legyen már a tél;
száguldanak ötleteim, mint a szél.
Érzem, hogy a napsugár mily erőt ad;
azt is látom, kikelt már fenyő mag.
Bújik már a nem rég vetett zöldborsó,
s tulipántól mosolygós a kőkorsó.
Ismét hallom rigó, cinke énekét;
ereimbe táplálom e szép zenét.
Hadd dobogja szívem is a ritmusát,
s szívja azt be, mint jóféle tinktúrát.
Jut eszembe,- panaszkodtam. Már bánom.
Elfáradtam? Egy cseppet sem sajnálom.
Eltűnt már a kertemből a sok dudva,
megtérült a kedvvel végzett sok munka.







TÉLI ÉJSZAKA


Fagy erejétől ropognak a nádak,
hideg a téli éjszaka.
Fénytelenek a környékbeli házak,
eljött az álmok napszaka.
Libbenő árnyakat
vetít a holdfény
függönyök keskeny résein;
szakadt hálóként tapad a repkény
teraszok korhadt lécein.
Zúzmara-szirmokat repít a szellő
szemébe,
ki úton halad;
duzzad, csak duzzad a szürke hófelhő,
végül a zsákja kiszakad...
Mint fehér cukormáz, fed be tájakat,
védve a talaj életét;
megszépít öreg, göcsörtös ágakat,
míg kincsét szórja szerteszét.
Hullik, csak hullik teleknek áldása,
irányítja egy égi kéz;
mely a szunnyadó természet párnája,
rajta pihen a téli éj.







TÉLI KÉP


Koromfüstös zord felhőket
pingál ecsetem,
de már közben az elmémmel
a fényt keresem.

Képzeletben várat festek,
karcsú-magasat,
eléje egy keskeny utat,
jócskán havasat.

Képzelgésem tett követte,
készen lett a vár,
körötte, a havas táj is
szépen fénylik már.

Gondolatom tovább repít,
módosul a kép:
úgy döntöttem a vár mellé
tó is kéne még.

A tó köré kis cserjesor
lombját-hagyottan,
a víztükör meg terüljön el
kéklőn-fagyottan.

Szorgoskodik az ecsetem,
fákat is festek,
melyek, ez ódon váramnak
őrzői lettek.

Ezen felül, még mi-minden
került a képre? -
Rábízom a szemlélődő
képzeletére.







TÉL-VÉGI ZSONGÁS


Libbenő szellőtől hajlik a nád.
Szitáló esőben fürdik a táj.
Tavaszi illatot lehel az ág.

Madárcsicsergés a fejünk fölött.
Krókusz-fejecskék a rögök között.
Ébredő napfény a platán mögött.

Duzzadó rügyek az orgonafán.
Szerelmi zsongástól boldog a lány.
Testében, lelkében tombol a vágy.

Kikeleti álmok völgyön, s hegyen,
Az ember vágya hogy boldog legyen.
Ám, ezért valamit - kell is - tegyen!







TULIPÁNOK, MINT A NŐI NEMISÉG JELKÉPEI


Tuli-tuli-tulipánok
nőiesen szép virágok:
melyek közül a fehérek,
szűziességi jelképek.
A rózsaszín bimbók titka -
a férfinép jó, ha tudja:
a fiatal lányos szépség,
s bontakozó nőiesség
varázsának hírnökei ,
s nővé válás ékkövei.

Míg a piros tulipánok
az érzéki felnőtt lányok,
és asszonyok bujaságát,
mint a nőiség csodáját
titkos vággyal elvegyítve
plántálják a férfiszívbe.
A mély-bordó variánsok
termékenységi románcok,
szaporodási jelképek,
jelzik, folytonos az élet.







A TÚLSÓ PART FELÉ


A szálló idővel
szaladnak a napok,
mint a patak vize
futnak a hónapok;
ritmikus sodrásban
vált'nak az évszakok.

Vihar sebességgel
rohannak az évek.
Minden egyes nappal
kevesebbet élek.
Kár lenne tagadni,
mind gyakrabban félek...

Talány, hogy mi vár rám
majd a túlsó parton...
Hol lesz az a hely,
ahol kell majd laknom?
Tudom, mi jár nekem -
azt kell elfogadnom.

Végső otthonomnak
most még neve sincsen.
Bármi is lesz sorsom,
fellebbezés nincsen.
A behívó parancsot
kell, hogy teljesítsem.







TÜRELEM KEDVESEM


Tudom, szomorú vagy, szemed oly bágyadtan fénylik.
Mintha azt mondanák: Látod? - már az ég sem kéklik.
Felettem a felhők is mind bánatom' idézik.

Türelem Kedvesem! Miként gondjaid apadnak,
majd ismét érzed fényét a lángsugarú napnak,
s a lelked mélyén oly vágyott áldott nyugalomnak.

Amikor a nevetésed felveri a tájat,
s örömödben megcsodálod a virágzó fákat,
jelzi azt, hogy szívedből már tovaszállt a bánat.

A nevetés befektetés, boldogság forrása,
a boldogság lelki szépség, a szeretet hajtása,
s a szeretet - a létünknek legszentebb áldása.







UGYAN, MIÉRT IS HAGYNÁM ABBA?


Itt van a sok kerti munka,
ezt - az én elmém is tudja.
Ám a kezem - tollam fogja,
mintha, nem lenne más dolga.

Egy hang mondja: - Kapálj inkább!
Folyvást ne fogyaszd a tintát!
Csukd be gyorsan azt az irkát!
Hagyd abba az irka-firkát!

Szót fogadok, kivánszorgok,
gyomlálok, és giz-gazt hordok.
Kapálok, és gereblyézek,
sejtem, soká lesz, míg végzek…

Gondolatok jönnek, mennek,
ha nem írom le, köddé lesznek…
Erre, mint egy villámcsapás,
kihull kezemből a kapám…

Kiskosaram megkeresem,
irkám, tollam előveszem…
Leírom, mi eszemben volt,
tovább ez már ne legyen gond!

Gyakran megesik ez velem.
Lehet, ez is egy szerelem?
Akármi is, legyőz engem,
ellene, már nincs mit tennem…

Főképp, ha arra gondolok,
hogy az írás csodás dolog!
S ha van, ki elolvassa,
ugyan, mért is hagynám abba?







ÚJ ESZTENDŐ KÜSZÖBÉN


Még néhány röpke pillanat,
és új év jár a fák alatt.
Itt az idő számot vetni,
a lelkünkben rendet tenni.

Bűnbánatot gyakorolni,
sérelmeket sutba dobni.
Okulni a vétkeinkből,
felelőtlen tetteinkből.

Pillanatra megpihenni,
elmúltakra fátylat vetni.
Akarni a szebbet, jobbat;
legyőzni az összes rosszat.

Szűkösségtől nem szenvedni,
bőség kosarából venni.
Remélni a vágyból álmot,
építeni jobb világot.

Kínt, szorongást elfeledni,
szívből, őszintén szeretni.
Mind ez nem sok, nem is kevés,
ha teljesül - éppen elég!







VÁGYOM RÁD


Vágyom Rád, ha rám köszönt az opálos pirkadat,
még párnámon érzem illatod, - ami itt maradt.

Vágyom Rád, gyémánt-fényű, zúzmarás reggeleken,
mint vitorlások a szélre - csendes tengereken.

Vágyom Rád, mikor megjelen' az első szivárvány,
s, hogy őrülten szeretlek, - az éterbe kiált'nám!

Vágyom Rád, virágzó hársnak illatos ölében,
míg merengek boldogságunk bársonyos ködében.

Vágyom Rád, harmatcseppektől csillogó alkonyon,
s oly szép ez érzés, mint holdfény a fodros habokon.

Vágyom Rád, szerelemtől ittas május-éjszakán,
melynek néma tanúja, csak a szótlan éjmadár.

Vágyom Rád, mikor a Holdsugár fénylőn ránk ragyog.
Elbűvölnek szemeid, s én nagyon boldog vagyok.

Vágyom Rád, vágyom Rád, vágyom Rád,- suttogja szívem,
mert a Szerelmem vagy nekem, s egyetlen Mindenem!







VERSTORTA


Szeretem a szép szót,
annak míves voltát.
Olyan jó megsütni,
a vers-alkotta tortát!

Piskóta alapként
benne a gondolat,
mely az elme síkján
már egy szép szófonat.

Krémjei a sorok,
tucatnyi verslábbal,
mik szépen zenélnek,
összhangban egymással.

Csokimáz tetején,
a csengő rímcsokor,
mely varázslattal bír
elárvult sorokon.

A verstorta dísze
maga az olvasó,
nélküle egyetlen
versszak sem volna jó.







VERSUTCA


Van nekem egy utcám
sok, kis, kedves házzal,
és mindenik tele
rímek virágával.

Az első házba - az
ünnepek költöztek.
Díszesek ruháik,
amikbe öltöztek.

A második házban -
az érzelmek élnek.
Különös a hangszer,
amin ők zenélnek.

A harmadik házban -
az évszakok laknak.
Kedves, jó testvérek,
békességben vannak.

A többi házban is
versek tanyáznak.
Se szeri, se száma
a létező fajtáknak.

Bátran kopogtass be
minden egyes házba,
s időzz el egy kicsit,
mert szívesen látnak!







A VERS SZÜLETÉSE


Megfogan egy hangulat,
s születik a gondolat;
mint valami jó tündér,
szárnyra kél egy szó-fűzér.

Életre kel a ritmus;
Lehet az vers, vagy rigmus.







ZÚZMARA CSODA


Zúzmarából hajtott virág,
díszíti az ágakat,
láthatatlan Jég-tündérke
kötözi a szálakat.

Sások, nádak ívelt szárán
kristályrózsák hajtanak,
mint tengerben fehér korall,
szívet fogva tartanak.

Jégfátyollal borított a
haragoszöld borostyán,
fehér-pettyes ruhácskában
nyújtózik a folyondár.

Mandulafák körös-körül
menyasszonynak öltöztek,
Csupa fehér, csupa csipke,
mit magukra öltöttek.

Csillagszórós ragyogás van,
fenyők keskeny levelén,
kristálycsomók fénylenek a
tüskésdrótok tetején.

Szikrázóan csillogó e
gyémánt-fényű, téli táj,
Ámulattól tágra nyílik,
csodálkozik szem és száj.







 
 
0 komment , kategória:  Monok Zsuzsanna   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 1348
  • e Hónap: 26303
  • e Év: 143657
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.