Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Móricz Eszter
  2016-09-17 21:00:24, szombat
 
 







Móricz Eszter versei


Móricz Eszter, Hasselt (Belgium), nyomdai szerkesztő és korrektor. Több irodalmi portálon jelentek meg eddig írásai. Nyomtatásban a Képzeld el, Napsziget és egy kanadai magyar irodalmi Naplóban, valamint a Sodrásban c. irodalmi antológiában 2006-ban.


Link








ADD VISSZA


Add vissza az álmaim,
add vissza a tenger kékjét,
a kósza felhők símogató melegét!
A napsütötte rétek illatát,
add vissza a hitem,
hogy újra higgyek
a messzeség-közelségében,
a lagúnák varázsában.
Higgyek egy mosolyban,
egy elröppenő pillanatban,
a gyermeki szelídségben.
Add vissza apró kis világom,
adj egy mosolyt az arcomra!
Adj vissza mindent,
magamat, s - magadat!







ADJATOK


Adjatok enni az éhezőknek,
inni a sok-sok szomjazónak.
Adjatok egy mosolyt, ölelést
elesett, beteg embereknek.
Adjatok szavakat, bölcset,
nyíladozó értelmeknek.
Adjatok szavakat a számra,
tollat, papírt fáradt kezembe.
Adjatok palettát, hogy fessek
aranygombot és csoda-kéket,
cikázó felhőt, mosolygósat
az ég aljára...







ADNÉK...


Adnék neked
kék eget,
táncoló felleget,
csillámló tengert.
Adnék neked
mosolyokat,
csókokat.
Adnék neked
réteket,
hűvös ligetet.
Adnék neked
halovány
holdat, tündöklő
csillagot,
de nincs semmim,
csak a dalom...







AKARSZ-E VELEM TAVASZT NÉZNI?


Akarod-e velem csodálni
a tavaszi virágok szirmait?
Akarod-e velem nézni
a hűvös, esti naplementét,
ahogy a vízparton átborul,
alkony-bíbort fest a víztükörre?
Akarsz-e velem tavaszt nézni?
Akarod-e érezni velem
a levegőből áradó lágy,
illatos zenét? Akarod-e
hallani, ahogy zümmög ezer
cserebogár kitárt szárnyakkal?
Akarod-e csodálni velem
a tengerek hullámzó ritmusát,
és ahogy a trillázó fényben
ránk nevet a nap, a föld, az ég...







ALKONYODIK


Lassan bealkonyul,
haragos fellegek
lépkednek bús
lombú fák felett.
Esőcsepptől fénylenek
a borzongó levelek.
A bágyadt nap
pirosló fényében
tovaszáll a rózsaillat.
Lassan bealkonyul, -
a meggyszín-éjben
útrakél a csillagsereg
a világ felett.







AMIKOR


Amikor már a szó sem elég,
amikor már meg se rebben az éj,
átkarol és magába zár.
Amikor megkövül a csend,
hiába szólsz, néma a száj.
Amikor futsz, menekülsz, de
nem vár senki sem,
amikor megcsalnak, elhagynak,
amikor futsz magad elől is,
és nem néz utánad senki.
Amikor a mozdulatok
rideg kővé merednek,
amikor az átvirrasztott
éjszakákból hiányzik a remény,
amikor már észre sem
veszik, hogy ki vagy,
amikor meg se hallja
senki, ha szólsz,
amikor már hiába adsz
jelet a világnak,
nem kell a szív, nem kell a szó,
amikor takaródig ér a bánat, -
akkor mi van?...







ÁLMODJ VELEM


Álmodj velem nyarat,
hosszú-hosszú utazást.
Álmodj velem kék eget,
sűrű, aranysugarat,
mámoros dalokat,
zöldellő réteket,
barázdát a földeken.
Álmodj velem szerelmet,
fájó, - boldog ölelést.
Álmodj velem barna-
bársony, csúcsos hegyeket,
álmodj velemnyugalmat,
cikázó fellegeket.
Álmodj mosolyt, s rózsát,
szomorú arcomra.







ÁLMODOM TOVÁBB


Ülök a kerti padon,
elmélázok egy dalon.
Itt kószál mellettem a nyár,
égetőn, - forrón...
Két kézzel szórja lángjait.
Megül a csend a fák között, s
behunyom a szemem,
és a rózsaszín fényben
álmodom tovább...


Megjött a nyár, az én
szerelmes-boldog nyaram.
Lecsapott rám szédítőn,
szikrát gyújtva. Vad viharral
táncra perdül szirteken,
kéklő tengeren.
Behunyom a szemem és
álmodom tovább...







ÁLOM


Újra szól néhány akkord,
még mindig mosolyog
eltűnt arcod.

Újra szólít egy ismerős hang,
villan sötét haja az
éjben és átölel lágyan.

Furcsa, keserű álom.
Fölébredek, - egyedül vagyok...






BETŰK


A betűk élnek,
bennük varázs,
- lélek.
Bennük a nyár,
s tavasz.
Bennük nyílnak
lelkek
virágai.
Bennük minden,
ami derűt,
s könnyet
fakaszt sápadt -
fakó arcokra.
Bennük zene,
nyár-esti szél,
csillag,
déli sugár,
tarka
rét, kalászos.
Bennük a múlt,
a lesz,
a most, - a miért...
Bágyadt felhők
zengő
fuvolája.
Minden betű
én vagyok és
te vagy.
Minden betűm
mosolyogva, -
szomorúan
továbbgurul.
Kapd el!...







CSAK SZÓLJ!


Szólj és én ott vagyok,
őrzöm a mosolyod,
vigyázok rád csöndben,
szótlanul őrködöm!







CSENGERI ÁLOM


Álmomban messze jártam,
láttam a rég elfeledett
hűvös tornácot, virágoskertet.
Éreztem az almáskertek illatát,
a Kossuth utca néma csöndjét,
a csengeri emberek mosolyát.
A kora reggel különös varázsát,
mikor útnak indulnak az emberek,
ki-ki teszi a dolgát.
Nagyanyám hozza a friss tejet,
illata valósággal megbabonáz.
Látom a tisztaszoba sötétjét,
különös, titokzatos varázsát,
amikor néha-néha beosontam.
Érzem Nagyanyám főztjének illatát,
még most is, évtizedek
távlatából - kétezer kilométerre...
A szőlőlugassal benőtt tornác
gondolataim, elmélkedéseim színhelye.
Még most is érzem számban
a szőlő ízét - másutt nem terem ilyen.
Látom a hazatérő teheneket,
Nagyanyám készülődik, - sajtár,
köcsögök sorakoznak az asztalon.
Lassan csönd honol a csengeri tájra,
elfáradt ember, állat.
Csönd van, béke van, valóság
volt, - s álom lett minden.
Szép, régi gyerekkori valóság,
most fájó - kegyetlen emlék!







CSÖND VAGYOK


Én csönd vagyok, - hallgatag.
Bennem nincs már zene, - lágy.
Magam vagyok, hontalan,
de egyedül lenni fáj.
Átölelnek síró csillagok,
s némán bámul a reszketeg hold.
A messzeségen át kutatom,
hová lettek a földi szívek?
Kihalt minden, s a nappal odavan...







DALRA SZÜLETTEM


Futottam réteken,
futottam bérceken,
hittem az álmokban,
hittem a dalokban.
S eltűntek a dalok,
elfogytak az álmok,
jaj, pedig mennyire
akartam a napba
nézni csak egy percre,
s érezni illatát
tavasznak és nyárnak.
- Morcosan néznek rám
a szürke fellegek,
borzong a hidegben
tarka virágszirom.
Szélvihar mozgatja,
rázza az ökleit.
Én nem ezt akarom,
én dalra születtem,
énekelni fényben,
elkapni a napot,
futni bérceken,
futni réteken -
kéz a kézben veled.
Gyöngyöt rakni az ég
aljára, s csillogót.







ELMEGYEK


Most újra elmegyek,
itt hagyom az ősz
barna-bíbor színeit.
Itt hagyom az ősz
ezernyi csillagát.
Beszippantom a varázst,
elviszem messzire,
szívembe zárom
a magyar őszt...







EMLÉK A NYÁR


Már sírnak a lombok,
egy-két kóbor
falevél integet
még, - olyan rideg lett
a világ, s minden.
A hegyek felől
szürke fátyol-felhők
hada szalad.
A hazug fény
még azért csábít,
aztán elhervaszt
lassan, mire fölébredsz,
emlék lesz a nyár...







EZ A FÖLD AZ ENYÉM


Ez a föld egészen az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger, -
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, - madár, szellő se ebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús-messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa ott a kertben.
Enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő, s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.







FÉNYZENE


Leszáll az este,
bíborban úszik
az ég alja.
Olyan csönd van
körülöttem...
Libben egy halk
szellő, fényzenét
játszanak égő
csillagok...







FIAMNAK


Várok egy szóra,
várok tőled egy hangra,
de hallgat minden.

Látom a mosolyt
a szomorú arcodon.
Dacol a lélek.

Dacol a szíved!
Megöl a várakozás,
jaj beszélj, szólj már!

Nézem a képed,
tudod, olyan vagy mint én
konok és makacs.

Harcolunk, várunk,
aztán nem kapunk semmit.
De várnunk, bíznunk

kell. Ha akarod,
átölel karom, szíve,
csak hívj, akarj, szólj!

Fiam, szeretlek!
Te bennem, belőlem vagy,
nekem vagy, neked

vagyok lényemmel,
az egész életemmel.
Hát gyere, ölelj

át, mond hogy szeretsz,
hiányzom Neked nagyon!
Szólj, várom nagyon...







FUT A NYÁR


Egyre jobban
borzong az éjjel,
és egyre jobban
kong a csend.
Hajnalban is
egyre jobban
harmatos a rét.
Észrevétlen
ellobog a nyár.
Reszkető levelek
hullanak
a tej-fehér ködbe,
a végtelen csöndben
úgy fut, - fut a nyár...







HAJNALODIK


A hajnal ébren talál,
bámulom a lusta hold
hogyan menekül el.
A csönd nagyokat ásít,
de én itt vagyok még,
nem alszik a lélek,
nem alszik a test sem.
Ébren figyelem a város
halk zaját, a hajnal
ébredő neszeit. Nézem
a világosodó messzeséget,
ahogy percről-percre
eltűnik lomhán a sötétség.
Új nap virrad, - talán szebb!







HA MÁR NEM LÁTLAK


Ha már nem látlak többé sosem,
akkor is itt leszel velem.
Minden rólad mesél, minden
pillanat veled van tele.
Ha fölnézek a csillagokhoz
hiszem, tudom, hogy velem vagy.
Együtt nézzük a csillaghullást.
Emlékszel? Úgy mint akkor régen!
A világ zaján keresztül
is csak téged látlak...
Csak téged kutat a tudat,
csak téged szólít a hideg
óceáni szél, észvesztetten
keres. Nem hallod? Kiáltja
neved, sírva-zokogva!
De te távolodsz percről-percre,
de mégis a hangtalan szavakon
át mindenütt ott vagy,
hiába tagad az elme.







HALLOD?


Hallod, hogy dübörög a csend,
hallod, hogy reszket az éj?
Csillaggal tele a tér,
az éj már lábadig ér.
Hallod? A hold dúdol csöndben
neked, s átöleli szíved
messzi hold-karjával lágyan.
Látod a csillagokat
ott fönn, a messzi légben?
Látod, hogy ragyognak, égnek?
Most csönd van a levegőben,
zúgó tengerár szívünkben...
Hallod, hogy reszket az éj?
Hallod?...







HIÁNYZIK AZ ÉLETBŐL VALAMI


A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet.














HONTALANSÁG


Hontalan vagyok,
de gondolatban
mégis otthon.
Nincsenek határok,
kilométerek.
Hontalan vagyok,
de hazámban
otthon, magyarként.
Itt nem tudják
hol van a Duna,
Budapest, Cegléd,
vagy a cívis Debrecen.
Itt nem értik szavam,
nem tudják mi az,
hogy magyar.
Nem tudják, hol
kanyarog a mi Tiszánk.
Nem tudják ki volt
Ady vagy Móricz Zsigmond.
Itt hontalan vagyok,
de gazdagabb ezer,
meg ezer érzésnél.
Gazdagabb mindennél, -
magyar vagyok
a vak idegenben.










ÍRNÉK


Írnék a világról,
de nem szól a dalom.
Csak a tollam fogom
bénuló kezemben.
Néma minden szó,
néma minden jaj,
nem ér el sehová.
Jajgat a hangom...
Írnék a világról,
nevető arcokról.
Nem kell háború, zord, -
hideg. Csak szóljon
a dal, legyen hangos
a nevetés. Most
ülök itt bénán,
írnék egy csodás
gyönyörű álmot,
ahol szeretet-
virág nyílik, és
egymás kezét fogják
az emberek. Mindegy
hogy fekete, vagy
fehér. Mindegy, hogy
öreg vagy fiatal.
Csak mosoly legyen az
arcokon. Ne láss
síró nagymamát,
zokogó gyermeket.
Az én fegyverem
a tollam, a szavam.
Nem lázítok - kérek!
Töröld le könnyeit
a nagymamáknak,
segíts az eltévedt,
síró gyermeken!
Nyíljon szív-virág
lelkedben, - kezedben.







KÖNYVEIM


Velem vannak világot
rendítő, kaput nyitó,
szirmokat bontó
csodálatos könyveim.
Látom a világot,
látok ezer csodát.
Ámuló szemekkel
lesem a sok varázst.
Itt van velem London,
Párizs, a vén Nápoly.
Lapozom könyveim:
integet a Szajna-part,
a vén Duna csalogat.
Megtudom Kopernikusz
és az egyiptomi
piramisok titkát.
Itt van múlt, s jövő
ezernyi csodákkal,
millió titkokkal.
Betölti szobám, -
egyre közelebb jön
már az egész világ.
Kinyílnak az ajtók,
nincsenek határok.
A kíváncsiságban
száguld elme, s lélek.
Lapozom könyveim, -
valami boldogság
tölt el és repülök
megismerni még több
csodát, varázst, - mindent!
Szabadon szárnyalhat
tudás és boldogság,
reménytelenség és
gúzsba kötött vágyak.







KÖTŐDÉS


Itt Európa szívében,
és a világon bárhol
élünk, dolgozunk, alkotunk,
tesszük, amit tenni kell.
Vagyunk láthatatlanként, -
vagyunk, mint bárki más,
- a világ másik végén, -
és itt, Európában.
De valami összeköt, -
összeköt a név, az
ősök emléke, a
hajdani sors, magyarság,
a nyírségi dombok,
Szatmár híres lankái.
Összeköt bennünket a
Szamos, a Túr, a Tisza,
összeköt bennünket a szó, -
még ha nem is értjük egymást...







A MAMÁK MINDIG SÍRNAK


Sírnak, mikor megszületsz,
sírnak, mikor megszólalsz,
sírnak mindig, amikor
ránézel a bánattól,
örömtől és mosolytól,
amiket tőled kapnak
A legelső szavadtól,


totyogó lépteidtől,
őszinte mosolyodtól,
azután harcba induló
haragos lépteidtől.
A mamák mindíg sírnak!
Ha kell, ha nem, mert szeretnek!
A mamák hadba indulnak
ezernyi szeretetért!







MAGÁNY


Lent az utcán rohan,
fut az élet!
Itt magamban vagyok,
élettelen...

Itt csak a csend
ami fáj, s átölel
kíméletlen!

Visít a csönd,
sikít a fájdalom!







A MAGÁNY POÉTÁJA VAGYOK


Sebzett a szívem, a lelkem,
nem írok andalító muzsikát,
ne várj tőlem ábrándokat!
A torkom fojtogatja a sírás,
az éj, s magány poétája vagyok.
Magam vagyok,
egyedül nagyon az álmaimmal.
Itt özönlik, árad a csönd.
Magam vagyok
magányommal, mely egyre csak nő...
A ködön át nincs fény és hiába
álmodozom rózsaligetekről,
szerelemről.


Az élet innen messze van nagyon,
örökké való magányom meg csak nő...
Én nem írok szerelmes dalokat,
ne várj tőlem ábrándos muzsikát!
Már nincs semmim,
csak sivár verseim írogatom.
Már lelkemet,
szívemet szétosztottam.
Nekem nem maradt semmim,
de koldulni szeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.







NE FUSS EL!


Ne rohanj, ne fuss el,
úgyis megtalállak!
Mindenütt velem vagy,
áprilisi hideg
szélben, vad viharban,
éjszakai csöndben,
sápadt hajnalokban.
Ne fuss, ne rohanj el,
úgyis megtalállak!
A vén hold elvezet,
mutatja az utam,
lágy szellő felröpít, s
a fák súgják hol vagy.
Ne rohanj, ne fuss el,
úgyis megtalállak!
Itt vagy a szívemben,
csöndben vigyázok rád...







NÉLKÜLED


Veled a ború is napsütés,
a fáklya lángja sötétség.
Nélküled minden üresség,
s fájdalom, fénytelenség!...







NINCS IDŐ


A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk - a szeretet....







NOVEMBER


A virágok színe
már megkopott,
őszi lombok
deresednek.
lenyűgöző őszi
varázsuk már
elillant.
A parkok sétányán
meddig virít
még az a néhány
kóbor virág?
Csendben hervadnak
a novemberi
virradatban.
Amott egy macska
rohan, nesztelen
hazafelé...
Egyre deresebbek
a hajnalok,
egyre fázósabbak
a nappalok, -
egyre jobban
szürkül a táj,
de még hősiesen
ellenáll virág,
fa, lomb, napsugár...







OSZD MEG VELEM


Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.
És nézd ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat.







ŐSZ


Nemrég még
rózsaszín volt
a nyár.
Csoda-szirmok
integettek
a légben.
Méz-ízű szél
elvarázsolt
illatával.
Most az elárvult
fák üzennek
a fagyos széllel,
az ősz jaja
az elhult
virágot
siratja.







RÁKÓCZI ÚTI FÁK


Most jó itt egyedül,
nem fáj a magány.
Álmodozom, hogy most
milyen otthon...
A Rákóczi úti fák
még mindig
mosolyognak?
Csöndbe burkolózik
e még a Gubody-park?
A hűvös reggelek,
a megbékélt,
mosolygó délelőtt
tülekedő
össze-visszasága
emlékszik-e még
álmodó szívű,
bús poétájára?







SEGÍTSETEK!


Távoli tájakon bolyongok,
idegen a szó,
idegen minden.
Eltévedtem. Nem találom meg

az utat, ami hazavezet.
Labirintusban
járok, sötét van,
nincs már levegő! Segítsetek!

Vakon tapogatom az utat,
úgy érzem, egyre
beljebb, és beljebb
jutok. - Elvesztem! Segítsetek!







SZATMÁR GYÖNGYE


Nem tudom,
hogy hol van még ilyen
tündérkert!
Mindenütt, amerre megyek,
körös-körül a vidéken
aranyló almafát látok.
Valahol traktor hangja
veri föl a csendet,és
madarak trillázó éneke
a fák tetején.
Ülök, némán gondolkodom,
vajon mit csinál ott
az ember, ahol
mindez nincs







SZEPTEMBER


A szeptemberi fény
ezer képpel néz le rám.
Csodálom a színeket,
a tarka-arany ragyogást.
Bronz-barna ligetek
itt-ott vörös ruhát öltenek.
Tarka lomb-esők
köszöntik az őszülő
szeptembert.
Néhol még felcsillan
a remény, mosolyt ölt,
kacérkodik a vénasszony.
Most szednék tarka,
bíborló levél-esőt,
gyűjtögetném illatos,
sápadt leveleim.
De felkapja őket
langyos szellő, s elkapnám,
de nem érem utól.
Most maradnak a szavak,
maradnak a versek, és
elsiet az ősz, aztán újra


itt a tavasz, a nyár.
Még tarka levél-eső melenget,
aztán maradnak a szavak -
szedem színes betű-leveleim.








SZERETNÉK


Szeretnék játszani,
felhőket kergetni,
csillaggyúlást nézni.
Mosolyt fakasztani
szomorú arcokra.
Szeretnék nevetni,
úgy szívből, igazán.
Úgy szeretném egyszer
álmom elmesélni!
Csak egyszer...
De kinek?...







SZÍVED DALLAMA


Emlékszel még?
Azt a dalt mindennap elénekeltem!
Nem akartad a napfényt,
nem akartad símogató lágy-melegét.
Dúdoltam csöndben, halkan
szíved dallamát, csak NEKED!
Sok-sok éven át!
Látod, most a rózsa már
elszáradt asztalodon,
a kép lassan kifakul mellette...
Most messze vagyok nagyon,
de a dal még él bennem,
dúdolom NEKED hangtalan,
zokogva-fájva!







TENGERTÁNC


A szél és az óceán
duruzsol a csöndben,
hullámok táncolnak
a kéklő ég alatt.
A város hangja oly
távoli, olyan csöndes.
Olyan halk itt minden, -
ülök a homokon,
ragyog a végtelen. -
Egy édes dallamra
táncot jár egy fénylő
csillagbuborék...
Egyre hevesebb táncba
kezd, felszökell, ragyog,
szikrázik a végtelen.







VIHAR


Állok az ablak mellett,
és nézem ahogy dühöng,
dübörög a szél.
Ostorával csapkodja,
üti az elárvult fákat.
Szomorú-fekete a világ,
gyász-zenét húz hegedűje,
esőkönnyek öntözik.
Sötét, haragos fellegek
csak úgy futnak, futnak...
versenyt idővel, térrel.







ZÚG AZ ERDŐ


Aranylón reszket az ég,
vadul fúj a szél,
kergeti álmait,
űzi messzire.
Szürke fellegek
cikáznak az ég alján,
zúg az erdő,
zúgnak a fák...
Becsukom a szemem,
és csöndben álmodom,
nem hallja senki,
hiába panaszkodom.
Zúg az erdő...
Zúgnak a fák...
Langyos szellő
megcsókol szelíden.










 
 
0 komment , kategória:  Móricz Eszter  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.