Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Nagy Ilona
  2016-09-22 20:20:48, csütörtök
 
 













Nagy Ilona


Nagy Ilona /pirospipacs/ költő, ,,pirospipacs" néven publikál


"Az ember olyan, mint a gyémánt. Képes mindaddig megbújni a szürke tömegben, amíg valaki felszínre nem hozza belőle a csillogást."

Nagy Ilona


Link

Link







ADJ NEKEM EGY PERCET...




Sosem kértem semmit, most is semmiséget,
küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét,
talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet,
keveset adj inkább, és annak is felét,

színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam,
dúdold velem együtt a holnap énekét,
fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam,
hadd nézzem meg veled milyen a más vidék,

járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest,
ahol pillangókba szédül bele a rét,
lopjunk piros almát, abból süssünk rétest,
szaladjuk még körbe a világ tetejét,

kergessünk csillagot, holddal tekergőset,
fessünk kis madarat... Tudod milyet? Kéket,
és ha minden meglesz, adj nekem egy percet,
s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek...







ÁLMODNI SZERETNÉK...!


Álmodni szeretnék én is...!
mint ahogy más ember álmodik,
kergetni színes pillangókat,
s hagyni, hogy ringasson egy ladik.

Vagy üveggolyókkal játszani,
s hajtogatni papírhajót,
hanyatt feküdni künn a réten,
s hallgatni, hogy mit súg a Hold.

Elaludni erdők rejtekében...!
barlangok titkával... s álmodni...!
soha meg nem lelt, mézédes csodákkal.

Benne lennél az álmomban...!
s nem tehetnél ellene,
mert nem árulnám el sosem,
csak magammal vinnélek messzire.

Át... tarka, virágzó réteken,
s a suttogó erdők felett...
hol a csergedező kispatakban
tisztára mosnám szívemet.

Hallgatnám mesédet,
s csak nézném kristályként csillogó szemed...
megfognám két kezed, s azzal cirógatnám...
megtépázott lelkemet.

De mindhiába...!
álmodni én már nem tudok,
csak kutatok a sok kacat között,
amit az életem rám rakott.

Találok sok színes, tarka rongyot,
s poros, vacak emlékeket...
keresem, de nem lelem meg azt...
amit szeretek.

Ki tudna reám álmot szórni...?
hinteni sok színes csodát...?
vagy csillagporral elvarázsolni...?
minden egyes éjszakát.

Ki tud összefogni szétesett szárnyat...?
amit a vihar szertevitt...
s öszecsomózni arnyafonállal...?
egy széthullot élet romjait.

Megfoltozni egy olyan kabátot...?
mely toprongyosra elszakadt,
s újra kergetni azt az álmot...?
amit az éjjel elragad.

Megint csak rám köszönt a reggel...
s halványan szórja fényeit,
becsukom ismét a ládikát,
mert nem leltem meg kincseit...







BÚCSÚZIK A NYÁR...


Már gyöngyfénysugarakkal búcsúzik a nyár...
a meleg gólyafészek ismét árva lett,
aranyát zsákolja a sárguló határ,
s leveleket pingál egy ősz színű ecset.

Ma még bőkezűen osztogatja kincsét,
forró szél kotor a kiszáradt tereken,
olykor csak megoldja, majd leveti ingét,
aztán majd elszáguld szellőkerekeken.

Nem kéri a hajnal hűvös ölelését,
a gyümölcsérlelő ősz párakönnyeit,
ám hogy újabb évig ne hiányold létét,
lángcsókját bőrödön emlékként hagyja itt.







CSEND ÜL ...


Mondani akartam, hogy ébredt a nap,
sugárban lopózott lombos fák alatt,
és a langyos eső csendben csengetett,
levelekre pottyant, kicsit reszketett,

s azt is, hogy a rigó magányosan várt,
aztán padra ugrott, nagy körökben járt,
s hogy az orgonákon megcsillant a csepp,
és a gyöngyvirágnak sok testvére lett,

és a víz hozott egy édes illatot,
de a kopasz ágon galamb gubbasztott...
Mondani akartam. De most nem tudom,
mert épp ez a nagy csend ül a vállamon...







CSENDHANGOM

(részlet)

Az első ölelés baráti volt, de finom, és biztonságot adó, olyan, amiben maradni lenne jó, amíg csak lehet.

Bele szerette volna fészkelni magát, mint egy gólya, vagy belebújni, ahogy egy hatalmas jegesmackó hófehér bundájába. Vágyott megsimogatni a férfi arcát, beletúrni ősz hajába, megcsókolni érzékien vagy vadul, őrülten, s nem törődni azzal, hogy mit illik, mit nem.

Számára a férfi olyan lett, aki mélybe húz, s az egekig emel, megerősít, majd elgyengít. Aki magával röpít, akiért érdemes nőnek lenni, mert édesen fájó, és fájdalmasan édes. Magával sodor, és elvisz, akiért jó felébredni, s akitől édes az elalvás.

Testében, és lelkében, felébredt valami elfelejtett érzés...







ELENGEDTELEK...




Elengedtelek...
mint fényt a csillagok,
s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csend a sóhajom,
könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon.

Elengedtelek...
mint ma a tegnapot,
tulipán a szirmát, mit porba hullatott.
Úgy engedetelek el...


mint levele a fát,
alája terítve szeretet paplanát.

Elengedtelek...
mint árnyék a Napot,
nehogy eltakarja, inkább utat hagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csodás pillanat,
magamba zárva, mint ládikát a lakat.

Elengedtelek...
mint éjszakát a csend,
hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend.
Kérlek hát ne félj...!
van még ki Rád vigyáz,
hiszen csak én engedtelek el... senki más.










EGY PILLANAT...


A pillanat az semmi más,
fénysugár, tán látomás,
egy hangfoszlány, villanás,
csak rezzenésnyi dobbanás,

Pilleszárnyon szállt az idő,
felvillanó csöppnyi kő,
alabástromragyogás,
tiszta gyémánt... csillogás.

Ködbe rejtett mély varázs,
kósza felhőcsobbanás,
káprázatos képzelet,
hiszed mégis... Létezett!

Apró csoda, gyöngyvirág,
hálón ringó képvilág,
tökéletes és számtalan,
ám tova szökik... hangtalan.







...EGYETLEN LÉPÉSRE...


Az autó mellett sebesen suhan a táj, szól a zene, s együtt énekelünk a dallal. Váratlanul megcsillan a szememen egy szivárvány... s a látkép lassan kezd elmosódni. Érzem... sőt tudom, hogy a dalnak semmi köze hozzám... mégis némán gördülnek le arcomon a könnycseppek... s lassan visszapereg bennem az idő.

Az esti szellő szelíden cirógatja arcom, s hallom, amint a szívem hangosan kalapál. Számban érzem még a só ízét, s testemben a víz erejét. Látom a kikötőben ringatózó hajók lassú románcát, és a hullámok táncát. Csodálom a tengervíznek szilva, és mazarinkék sötétjét... amellyel fogadott, és a napfényben csillogó, tüzkizkék, turmalinzöld víztükröt... amivel elköszönt tőlem. Talpam alatt a tengerfenéknek süppedő kavicságya, s testemet szelíden ringatja a hűvös víz. Az esti part szikrázó fényei, a galambvérpiros... a neonzöld... és a nápolyisárga, mind itt cikáznak még a szemem előtt... s visszatükröződve megduplázódnak, a hatalmas, ringó kékségen.

Hajladoznak a pálmafák a sétányon, s kacéran integetnek, az égig érő... toszkánzöld tujáknak. Hallom puha lépteinket a sikátorokban, s ahogy halkan sóhajtanak talpunk alatt a sétány törtfehér, megkopott kövei. A lenyugvó Nap kardinálpirosan ráborul a vízfelszínre, s utolsó sugarai úgy pattognak vissza az ég aljára, mint a csillagszóró gyöngyei... aztán lassú méltósággal eltűnik a sziget mögött. Bámulva nézem a kasmírkék éjjeli égboltot, ahol magányosan ragyog egy hatalmas, kovaszürkén fénylő csillag...

Mégis hiányzik valami... ami bizonyára ott rejtőzött mindvégig a hosszú sziget mögött. Igen...! talán a szigetre haragszom... mert eltakarta előlem a végtelent... pedig egyetlen lépésre voltam csupán...







FELSZAKADT ÉRZÉS...


Ringató dallamot sodor az est,
mielőtt szívem aludni tér,
s a bokrok tövére szalagot fest
holdsugárral, a bús déli szél.

Csillag hátára ugrik egy sóhaj,
égre rajzolva viszi az éj...
lelkemet mossa millió óhaj,
s temetett múltam is visszatér.

Fű ciripel a nyáresti csendben,
távoli tűztől csillan a tó,
gitár hang száll át éteri percen,
halk zene kél, és hallik a szó.

Vonat robog a pataknak hídján,
kattan a sín, és sír az ütem,
árny suhan átall lomb koronáján,
álmomat mégis messze viszem.

Aludni csábít gyolcspuha ágyam,
paplan melege sírva takar,
makacsul viszi messzire vágyam,
ám lelkem békét, s csendet akar...

Levelek ringnak lágy, esti szélben,
csepp gurul elfáradt arcomon,
felszakadt érzés hallgat az éjben,
lakat ül néma sóhajomon...







HARMATCSEPP...


Tudod...
én már nem félek,
csak tiszavirágként élek.
Nem fáj semmi, nincs talány,
egy szív sajog még néha tán...
s éjre éj jön... nap után.

Vagyok...
tán egy gondolat,
egy csöppnyi kő a part alatt,
mint álomkép létezem...
kezem nem fogja senki sem,
harmatcsepp az életem.

Élek...
mint egy kis levél,
csak lebegve az életér'
kapaszkodom lét után...
mit elsodor egy szél bután,
s éjre éj jön... nap után.







HIÁNYOZNI FOGOK...


Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd
- ha elcsitulnak az értetlen nemek -,
öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak,
hogy fodorrá nőjön... Hát kerestelek.

Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak,
visszhangot sírnak a kietlen hegyek,
források apadnak és erednek újak
életsziklák között... Ott kerestelek.

Dideregve álltam jeges szélviharban,
- ha erre fújna majd, el ne vétselek -
ősznek avarában körömmel kapartam,
hogy nyomodra leljek... Úgy kerestelek.

Szomjazóan kies, kérges pusztaságról
felhőkkel, utakkal üzentem neked,
és teli torokkal ordítottam gátról,
hogy biztosra halljad... Még kerestelek.

Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék.
Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek.
Talán keresel most, vagy valahol vársz még...
Hiányozni fogok... Nem kerestelek.







KELLENÉL...


Csak kellenél...
mint kiszáradt fának az abszintzöld levél,
szomjazó virágnak vízcsepp az életér'
ezüst eső tikkadó földekér'
úgy kellenél...

Csak kellenél...
mint a nyári nap a mézízű cseppekér'
a bő vizű folyók végtelen tengerér'
örömök a szomorú percekér'
úgy kellenél...

Csak kellenél...
mint megkopott hangszer elárvult dallamér'
felcsengő húrok a némuló hangokér'
melegség megfagyott pillanatér'
úgy kellenél...

Csak kellenél...
mint gólyapárnak egy fészek a gyermekér'
ringó búzatáblák aranyló magvakér'
ahogy mai nap kell a holnapér'
úgy kellenél...

Csak kellenél...
mint papírsárkánynak ringató Kószaszél,
árva pillanatnak remény az évekér'
Te Vacak Boldogság...! minden napér'
úgy kellenél...!







KINYÚJTOTT KEZEKKEL...


Emlékszel?
Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel,
s titokban reméltem, majd egyszer megfogod,
és úgy csúsztatod át kezedet kezembe,
hogy nappal felébredjenek a csillagok.

Azt akartam, hogy beleremegjen a csend,
amikor tenyerünk szeretve összeér,
s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc,
mint kemencéből frissen kibúvó kenyér.

Hogy ölébe vonja lágy szellő a fákat,
mert ujjunk összefonódva pihenni tér,
s üstökös csóva szakítsa át az árnyat,
mikor egymásra simul két nyitott tenyér.

Emlékszem...
Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég,
lassan a kezem is elkezdett remegni,
ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég,
s csak arcomat tudtam kezembe temetni...







A MÁSAIK PARTON...


A másik parton minden perc szebb lehet...
Még lépted nyomán is csillagok fénylenek,
ezüst hullámokon elringat a vén hold...
Mindent mások kapnak, ami az enyém volt.

A másik parton nem fáznak a szívek...
Vidámak a lányok, fürgébbek a vének,
mosolyod szétszórja zsemleszín melegét...
Szerető kezed, már nem nekem menedék.

A másik parton álmok teljesülnek...
Könnyebb ott a lépted, nem fájnak az évek,
ezüstös hajadon a holdfény cikázik...
Arcodat kutatom, szemem könnyben ázik.

A másik parton mind örökké éltek...
Megfáradt szemedben csillognak a fények,
ott a boldogságod már végtelenig tart...
Apu, ugye létezik a másik part?!







MEGŐRÜLT A SZÉL...


Azt hiszem, ma megőrült a szél,
kotort, kavart, vitte a mocskokat,
jajongva repült a rozsdamart levél,
s nem találta párját a fák alatt.
Kapaszkodtam én is - magamba tán -,
mert sehol sincs a tíz-ujj- összeér...
Ketten siettek, úgy bújt a lány,
s a férfi szólt. Kedvesem, ne félj!
Ordítanék, de csak repül a sál,
kabátom alatt felsikít a szél,
kócolt hajamba beletúr a fáj...
s könnycsepp repül tovább a semmiér'.







MESÉLJ...


Mesélj, milyen ébredni reggel,
ha párnádon érzed illatát,
és megtalálod a napmeleggel
együtt, ahogy a fény a fát,

s amikor féltőn int utánad,
ha messze mész el, ha nem leszel,
szemén látszik-e mint őrli bánat
hiányodért... s ha érkezel,

tenyere selyme ad-e csendet,
kondul-e szívedben dalharang,
érzed, ő az, kit neked teremtett...
s tudod hogy halsz, ha elmarad

az érted él, a veled fekszik,
s hogy kérdésedre ráfelel,
kell-e nélküle egyetlen percig
bármi is, vagy csak létezel.

hogy forrásod ő, vagy ékszered,
tán vezércsillagod fényúton,
milyen az együtt, ketten, a veled
mesélj, milyen, mert nem tudom...







MÚLT-BOLYGÓ


Esni fog. Nem baj, akkor is hazamegyek. Már érzem a falevelek különös illatát, és azt az esőét is, amit most nem tudok leírni, csak azt, hogy vízillatot hoz a levegő. A fű zöldje most haragos, mint a házfalra felfutó vadszőlő tavasszal. A téren még dúslombúak a fák, kövérek és húsosak a levelek. Mentazöldek, mint a borostyán a kerítésen. Nem tudom, milyen fák ezek, de lombformájukat tekintve hasonlítanak a pálmákra. A főtér kövei nedvesek a reggeli harmattól, és van valami végtelen nyugalom ebben a napfénynélküli szakban.

A buszon sokan ismernek.

- Anyudékhoz mégy, Icukám? - kérdi Marika néni. Hirtelen válaszolni sem tudok, mert egy gombóc gurul a torkomra...

- Iiiigen, illetveee megnézem, hogy a háznál minden rendben van e - dadogom ki végül.

Ekkor többen is rám mosolyognak, én pedig gyorsan felnézek a felhőkre, hogy ne sírjam el magam. Azok velünk rohannak. Lenn az égperemen a gyapjas bárányok, felettük hatalmas vattacukrok és egy kimagasló, hófedte hegyorom. Az égbolt még mindig iszapszürke, de néhány foltban már megjelent a nefelejcskék, tökéletes kontúrt adva a felhők kócsagfehérjének.

Mégis esni fog. A kerttel kezdem. Már a dió is potyog... Végtelen ez a csend. Csak a diók koccannak egymáshoz a piciny faládikában, miközben szedegetem őket. Senki sem szól hozzám, hogy előbb ezt, aztán majd úgy... Hiányzik. Néha még koppan egy-egy dió a földön, de már a Tappancs kutya sem focizik velük. Ő még a Mama előtt ment el... Már mindenki hiányzik.

Mégis... itthon vagyok. Felismerem a levelek csilingelését a szélben, és szeretem a kerekes kút vizét is. Most felhúzok egy vödörrel, és két pohárral is iszom belőle. Jólesik. Ekkor váratlanul felragyog a Nap, én pedig körbeforgok a seprűvel és megtáncoltatom a leveleket. Persze a felhők is velem forognak. Úgy, mint gyerekkoromban. Olyan az egész, mint a mesékben. Az égbolt habos, hihetetlenül kék és káprázatosan fehér. A napsugarak átcsillognak a lombokon, körbecsókolják a kavargó faleveleket, én pedig énekelni kezdek.

,,Odaérsz, ahol eleven a múlt... nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó..."

Hát én tudom. Ilyen.







NYÁRBÚCSÚ


Láttam ahogy indul, de még visszaint,
mosolyától pirosabb lett a pad,
vállán általvetett hosszú ujjú ing
jelezte felém, tovább nem marad.

Majd elsétált a kitaposott nyomon
sovány melegét húzva a gyepen,
s fülembe súgta, jön már a rokon
- hogy bánatomból csöppnyit elvegyen.

Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag,
körötte szelet dúdoltak a fák,
aztán, minként egy láthatatlan vonat
úgy robogott tova, a semmin át.







PEREGSZEM...


Néha úgy folyik át a kezemen az idő,
ahogy homokszem szökik a szitaszöveten,
nem látom hol a volt és merre a jövő,
figyelem a távolt, de már nem követem.
Látod, elvesztek a régen-volt hitek,
a tegnap elaludt, a holnap messze még,
a nincsből nem adhatok - nem kell senkinek -
és a van oly ritka, amilyen távoli a rég...







RONGYSZÍV...


Valahol ott vesztettem el
a sarkon túli fák alatt,
azon az esős korareggel,
mikor a sár is rám ragadt.

Vagy csak a víz vitte messze,
ahogy megáradt a folyó,
lemosta, letette keresztbe,
s belőle duzzadt ki a tó.

Talán a nyár volt a bűnös,
meg az a gyilkos nagykanyar,
mitől a meleg olyan hűvös,
és minden új szív megzavar.

Lehet a vándor vitte messze,
mikor a tücsök még zenélt,
aztán az ősz is összekente,
s akkor a télben már nem élt.

Ha tudnám hol veszhetett el,
és összeraknám... Nézd, dobol!
Talán még megdobbanna egyszer
egy vacak rongyszív, valahol...







ŐSZT RAJZOLOK...


Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet,
akkor őszt rajzolok színes fák alatt,
amiben a napfény levelet ölelget,
és még szalmasárgán ébred fel a Nap,

lábam alá avart, olyan zizzenőset,
melyben süncsaládok álmot alszanak,
arany lombesőt a kéregbarna földnek,
mi megvédi majd a vattahó alatt,

harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet,
hogy a rőt levelek jobban látsszanak,
fák alá terítőt, tarka-avarszőttet,
amin napsugarak festőt játszanak,

színes levelekből vidám asztalcsokrot,
álmodó sétányra barna gesztenyét,
fák alatt lapuló galagonyabokrot,
levélejtőernyőt, madárberkenyét,

őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt,
piros padra fényt, magam mellé téged,
körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt...
ha megfesthetek egyetlenegy képet.







TEÉRTED REMEGNI...


Nézd, hogy gyilkolja a szél a fákat...
- hol tavasszal még fészket ringatott -
most porhóba fulladnak a száraz ágak,
fájós törzsük jajgatva ropog.
Sehol egy madárdal, vagy szikrányi élet,
a kegyetlen vihar csak kotorva tép...
- arra gondolok, mennyire vérzett -
sodorja magával az utolsó reményt.
Nem emlékszem arra, milyen volt szeretni,
- csak rémlik, hogy ragyogtak a csillagok -
megfakult bennem a teérted remegni...
- akkor is vihar volt -
mégis itt vagyok.







TUDOM, HOGY ELJÖSSZ...


Látod, már várom; ébred az álom,
vattacukorrá foslik az ég,
lucskos csizmámat sarokba vágom,
tél szele száguldj, ennyi elég...

törne a földből fényre virágom,
duzzad a hagyma, nap fele húz,
fázik a kertem - édenit vágyom,
mert ez a szürke betegre nyúz,

hasad a háncs, a fák ere táncol,
szikkad az ázott őszi levél,
lomból az élet újra kitárul,
bizsergő szívem tavaszt remél,

ébred a pinty is, bújik a jácint,
ibolya szédül át a kövön,
szárad a vén föld, a szomszéd is átint...
tudom, hogy eljössz, s megköszönöm.







ÚGY KÉNE SZERETNI...


Egyszer mindenkinek úgy kéne szeretni,
mint alkonyát a Föld, forrását a tó,
tisztán, nem hazudva, odaadón tenni -
ne válhasson soha hamissá a jó,

gyengéden, mint a fény simítja a földet
szerényen virágzó dombok oldalán,
égve, ahogy tűzcsók fellegekbe törhet,
s elhamvadni benne, mint a gyertyaláng,

őrülten, miként szél csavarja a fákat,
gondolkodás nélkül, ahogy tép a szó,
várni nappalokat, vágyni éjszakákat,
amíg édes vizét viszi a folyó,

sosem félni a mát, akarni holnapot,
épp csak egymásért, önzetlenül - lenni
lélek-csupaszon - mert önmagad adhatod:
legalább egyszer úgy kéne szeretni...







ÚTON VAGYOK...


Most is valahol úton vagyok... Megyek, s időnként nagyon fáradt a lábam. Feltörte már a sok cipő, melyeknek talpát rongyosra koptattam. Hová megyek...? Ki tudja, de megyek, mert valahol biztosan vár még rám valami. Mennyi úton jártam már... hegyre fel, völgybe le, végig a gesztenyesoron, a liget fái alatt, s át, a síkság unalmas útjain...

Néha tennem kellett egy-két kanyart, és olyan is volt amikor a fékre léptem, hogy megálljak, vagy visszaforduljak. Időnként rátapostam a gázpedálra, hogy el ne késsek... Mégis, oly sokszor késtem le fontos dolgokat, és egyszerűen nem vettem észre, az útszélén szétszóródott papírfecniket. Előfordult, hogy virág helyett bogáncsokat szedtem, melyek véresre szaggatták tenyeremet. Néha persze bekötözte valaki, de legtöbbször csak lassan gyógyuló, heges seb maradt a helyén. Sokszor égette vörösre a bőrömet a nyári nap, és szárította ki a kegyetlen szél. Cserepes volt a szám a láztól, és bedagadtak a szemeim a könnyektől. Fájtak a vállaim a rárakodott terhek súlyától, és amikor lehajoltam, előfordult, hogy nem tudtam felegyenesedni. De úton vagyok...

Tudom, hogy tovább forog a föld, és egyszer megpillantom majd azt a holdat, amelyiket keresem. Akkor majd újra hazaérek, és azt mondom... Itthon vagyok...! Addig pedig csak lépegetek, előre és hátra, s várom azt a hajnalt, amelyik rám vetíti fuksziaszínű bíborát...

Még a régi úton járok, de vettem új cipőt, esernyőt, és viharkabátot. Egyszer majd, újra hazatalálok...







VAJON KI GYÓNJA MEG ...


Tudod, ott a felhő rásimul a hegyre,
és a fenyők zöldje talán égig ér,
párát lehel a föld, megbújik a medve,
sólyom száll feletted, körözve kísér.

Forrás tör a mélyből, patak zúg a völgyben,
kaszáló fennsíkon hízik a tehén,
birkanyáj hömpölyög kövérre nőtt körben,
és a felhők színe vakít, cinkfehér.

Széles a szivárvány, messze hall' az ének,
elszokott fülednek ízes a beszéd,
hitetlen szívedbe visszatér az élet,
s megérted a régről íródott mesét.

Kristálytisztán csordul testvéreid könnye,
lépted nyomán a föld sírva visszaremeg,
benne rejlik múltunk minden kis göröngye...

Trianon bűneit vajon ki gyónja meg...









VALAMI HIÁNYZIK...


Amikor a fájdalom az arcodra feszül,
s a kín ezer karmával kaparnád a falat,
senki sem segíthet - neked fáj egyedül -
süket csendet dönget minden hívó szavad,
mert a magány, mint a megveszett vadállat,
szétmarcangol, szétrág, tombol a romokon,
de nem körülötted él és nem benned lázad,
- csak épp minden napod annyira monoton -
senkitől sem kapod, mégis nálad motoz,
nem látod, nem hallod, nincs tátongó sebed,
de bekattint egy zárat - lakattal zárt doboz -
pedig csak egy érzés, ami annyit jelent;
valami hiányzik...







VÁRUNK...


Várunk...
egy véletlen percet, egy órát, egy napot,
hogy előbújjon valami a domb mögül,
történjen velünk olyan, ami nem szokott,
vagy megtaláljunk egyetlent, a sok közül.

Várunk...
hogy megmozduljon az, ami mozdulatlan,
mikor lelkünkön a fárasztó csend megül,
mint a tenger mossa partját lankadatlan,
s meglelt kincseivel sötét mélybe merül.

Várunk...
mert az utcák kövei hangosan nyögnek,
és alszik a por a szúrágta polcokon,
hegytetőre vágyunk, hogy láthassunk többet,
s virágot keresünk lehervadt lombokon.

Várunk...
hogy a föld, még egy nagyot forduljon velünk,
s megnézhessük mi van a túlsó oldalon,
s tán egy újabb csodát mutasson majd nekünk,
a még ismeretlen, abszintzöld partokon.

Várunk...
egy újabb hetet, egy hónapot, egy évet,
mert nem hisszük el, hogy az, már rég elfogyott,
kiradíroznánk olykor az összes képet,
hisz festékük fénye, már ócskán megkopott.







VOLT ÉS NEM VOLT ...


Megint sunnyogva szökik el a nyár,
megcirógatva néhány vén padot,
a fák közötti csenden körbejár,
s visszatekint, a gyepen mit hagyott.

Sovány melege még meg- megsimít,
szembehazudva minden csillagot,
visz pipacsot és sárga gólyahírt,
mézszín kalászból fésült színpadot.

Oly gyenge már... A folyó is sekély,
bár békalencsék ringnak a vizén,
és üde zöldben él a partszegély,
de kövein már megvakul a fény.

Keringőt szédül egy kénszínű levél,
hisz táncpartnere csak az ősz lehet,
itt egy tüske, ott egy kerge szél,
volt és nem volt emlékeket temet...















 
 
0 komment , kategória:  Nagy Ilona  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.