Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
x
  2011-10-16 12:51:26, vasárnap
 
  Kormos István: A háromágú tölgyfa tündére

Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi:
anyja meghalt, és apja, a király
már három éve messze háborúzott:
üresen állt az egykor büszke vár.
Sehol egy lélek, csak a kis királyfi,
ő járt a gyomtól fölvert udvaron:
félt, mert magában nem ember az ember,
lelkét a bú fölverte, mint a gyom.

Megunta végül a magányos házat:
vállára puskát, kedves fegyverét,
s vadászni föl!...Három nap járta, járta,
királyi apja vadas erdejét,
de elkerülte a vadász-szerencse:
egy vad nem sok, de annyi se akadt,
szégyellte is magát a kis királyfi,
szégyenletében majd sírva fakadt.

Egyszer csak ugrik előtte a fűből,
s már szökne is egy nyúl a sűrűbe.
- Hóha! - kiált és céloz a királyfi
hogy kapja ím a puska végire.
De térdre esik féltében a kis nyúl,
sír, sír - az erdő csöndjét fölveri,
míg megsajnálja, puskáját leejti:
- No, szaladj! - és még dobbant is neki.

Aztán egy róka került puskavégre:
az is könyörgött: - Aj, te, megbocsáss!
Jótettedet még meghálálom egyszer:
kellhet neked még egyszer jó tanács!...
Nem lőtte hát meg a rókát se végül,
hagyta, hadd fusson, hátha egy napon
segíthet rajta: s ment tovább magában
azon a különös vadászaton.

Harmadszorra egy őz bukkant elébe:
szelíd szemében kérés, félelem:
megszánta őt is a királyfi: - Fuss hát!
Hogy lőhetnélek meg könyörtelen?
Futott az őz, de futtából felelt még:
- Hallgass a szómra, kis királyfi, te!
Időt ne mulass, tovább ne vadászgass,
csak fegyvertelen menj a sűrűbe!

A sűrűben egy háromágú tölgyfa:
törd le egy ágát, abban rejtezik
egy ezüstszoknyás tündérlány: itasd meg,
itasd szegényt, mert igen szomjazik.
Azt a tündérlányt vedd el feleségül! -
S futott az őz, ment árkon-bokron át:
a királyfi meg a sűrűbe indult,
a háromágú tölgyig meg se állt.

Megtalálta a háromágú tölgyfát,
s letört egy ágat a királylegény:
kipenderült egy tündérlány az ágból,
ezüstszoknyában kiforgott szegény.
Ím fölkiáltott: - Adj innom, királyfi!
Egy korty vizet csak, mert szomjan halok!
Egy korty vizet se ittam, amióta
a háromágú tölgyfa rabja vagyok!

Hogy adta volna az utolsó csöppig,
kínálta volna vizes kulacsát,
itatta volna: hanem elfeledte,
nem gondolta meg a kis őz szavát,
nem vitt magával vizet a királyfi,
s meghalt a tündér, szomjan elveszett.
Eltemette a királyfi és búsult,
búsult a frissen hantolt sír felett.

Aztán magában hazafelé indult,
de jött elébe a róka megint,
s így szólt: - Figyelj rám, búsuló királyfi!
Tégy te csak az én tanácsom szerint!
Eredj vissza a háromágú tölgyhöz,
a második ágában rejtezik
egy aranyszoknyás tündérlány: itasd meg,
itasd szegényt, mert igen szomjazik.

Teli kulaccsal ment vissza a fához,
a háromágú tölgyhöz a legény:
letörte róla a második ágat:
hát íme ott a tisztás közepén
kipenderült egy aranyszoknyás tündér,
kiszáll az ágból és vízért kiált:
ugrik hozzá a királyfi és nyújtja
a tündérlánynak vizes kulacsát.

Hiába volt a segítség: leomlott,
holtan borult a tündér a fűre.
Nem segített a közönséges forrás,
egy használt volna: az élet vize.
Eltemette hát őt is a királyfi,
hadd aludjon a csonka tölgy alatt,
a sírja mellé ült le búsultában,
rajzott fejében ezer gondolat.

Ült a fűben és hallgatta az erdőt:
zenebonáltak fönn a madarak:
ciripelt a tücsök és a sűrű lomb közt
átszűrődtek a rőt napsugarak:
a sűrűben kakukk sírta magányát,
cinke, csíz szólt és feketerigók:
a sombokorra fürgén kötögette
keresztül-kasul hálóját a pók.

- Ha megtalálnám az élet forrását,
hoznék belőle egy kulaccsal én!
Kortyintanék belőle egyet én is -
töprengett búsan a királylegény -
letörném végül a harmadik ágat,
s megmenthetném legszebb kedvesem,
s nem sajdítaná tovább szívemet
a boldogtalan, árva szerelem.

Elindult volna a világ végére,
egy szál gúnyában is, magányosan:
kereste volna az éltető forrást,
indult volna, de nem tudta: hogyan?
Akkor megállt előtte az a kis nyúl:
- Bízd rám, királyfi, én megmutatom,
hogy merre menjünk. - És el is vezette
egy végtelenbe kanyargó úton.

Rátaláltak az éltető forrásra,
vizet merített a királyfi hát,
kortyintott egyet, aztán hazaindult:
a háromágú tölgyig meg sem állt,
letörte róla a harmadik ágat,
s kiszállt belőle ím, a harmadik,
gyémántszoknyájú tündérlány, s vizet kér,
egy korty vizet, mert igen szomjazik.

A királyfi gyöngéden átölelte,
és nyújtotta a kulacsot neki,
ivott a lány mohón, s a víz csodát tett:
sápadt arca, ím, élettel teli:
táncol egy sort a tisztáson forogva,
röpül a táncban szép aranyhaja,
se lány, se tündér, több volt az a szépség:
talán maga a földre szállt csoda.

Táncolt egy sort a tisztáson forogva
és meghajolt a királyfi előtt,
köszöngette, hogy tölgyfabörtönéből
megváltotta az élet-vízzel őt:
ott azon helyben szerelembe estek,
mentek együtt az árva vár fele -
köröttük ugrált, örvendett a kis nyúl,
s fönn aranylott a lombok teteje.

Ahogy mentek, ím elértek egy kúthoz,
ott a tündérlány így szólt: - Kedvesem,
királyfi-mátkám, eredj haza innét!
Egy földi ruhát csináltass nekem!
Kivetkőznék a tündéri ruhából,
hogy tündérségem végképp letegyem!
Eredj, siess!...Indult is a királyfi,
míg majd szétvetette a szerelem.

Arra a kútra sokan odajártak,
hordták a vizet a környékbeliek.
Egy öreg fűzfa merengett fölötte,
hűsítette a gyűrűző vizet.
A kis nyúl elment onnét valamerre:
gondolt egyet a szép tündérleány:
nehogy meglássák a gyémántszoknyában,
fölmászott a fa görcsös derekán.

Ment a kútra vízért egy vén boszorkány,
s meríteni a kút fölé hajolt:
a vízen egy szelíd tükörkép rezgett
fényes-fehéren, mint a nyári hold.
A szép tündérlány arca tükröződött
a kút vizében: azt látta a vén.
Lecsalta hát a lányt maga elébe:
leszállt a tündér a földre, szegény.

A vén boszorka hízelgő szavakkal
kifaggatta a tündért: azután
vállon ragadta és a kútba lökte -
nagyot sikoltva elmerült a lány,
loccsant a víz, elnyelte a mélység,
magába zárta a boldogtalant,
soká gyűrűzött utána a tükre:
hal lett a lányból a vízben alant...

A boszorkánynak volt egy csúnya lánya,
lány-fejjel is már fertelmes banya,
hamut őrölt a markában egész nap,
kócba-gubancba ragadt a haja.
Szaladt az anyja: - Héj, ugorj, te lusta!
Királyné leszel! - Ugrott is a lány.
Gyémántszoknyát varázsolt rá a vénség,
s már tolta föl a fűzfa derekán.

Ott üldögélt a csúnya lány a lomb közt,
mikor az úton a királyfi jő.
Látja elbúva kedvesét, s lehívja:
addigra fut a kis nyúl is elő.
Leszáll a fáról a boszorka lánya.
- Itt az új szoknyád! Öltözz, kedvesem! -
szól a királyfi s elfordul a nyúllal.
Öltözködik a csúfság kényesen.

Felleg borul a királyfi arcára,
mikor elébe áll a lány-banya.
- Hát szépséged? - kérdezte ijedten,
úgy meglepte sötét ábrázata.
Az mást se mondott: - Jaj, tündéri arcom!
Jaj, gyönge orcám, a nap égeti!...
Hitt a királyfi, és még szánva-szánta,
bár szíve súgta: "el ne hidd neki!"

De papot hívott, lakodalmat laktak,
hét nap, hét éjjel folyt a lé s a lé:
királyné lett a boszorkány leánya,
fejet hajtani járultak elé.
Az anyja egyszer vízért ment a kútra,
hát meglát lenn egy csöpp aranyhalat!
Úszkál cikázva, úszkál lenn a vízben -
a vén banya a lányához szaladt.

A kútba lökött tündér volt a csöpp hal:
csak várta egyre régi kedvesét,
hogy elvergődik egy napon a kúthoz
és fölfedezi szörnyű börtönét.
De a boszorkány nem nyugszik, az álnok,
lelkében sötét bosszúért kutat:
lányára bízza, hogy királyi férje
meresse ki az út menti kutat.

Hát kornyadozni kezdett a királyné.
- Mi lelet, kedvesem? Mondd csak, mi bajod? -
lép a beteghez búsan a királyfi.
- Jaj, kedvesem uram! Még ma meghalok,
ha nem ehetek halat vacsorára!
Meríttesd ki az út menti kutat!
Aranyhaj úszkál gyűrűző vizében,
mást nem kívánok, csak aranyhalat!

Utolsó cseppig a kutat kimerték:
ím, ott a hal az iszap fenekén,
ott vergődik az a csöpp aranyhal,
nap csillog-villog arany pikkelyén.
Hanem hiába: vitték a szakácshoz,
nem volt számára semmi kegyelem,
elpusztíttatta a gonosz királyné
a csöpp aranyhalat könyörtelen.

Mikor a szakács mosta a halacskát,
földre hullott a pikkely apraja.
Hát a pikkelyből három nap alatt nőtt
egy csudálatos aranyalmafa.
Minden éjszaka termett a csudás fa,
csak rázni kellett reggel, s hullt le már,
hullt a fűbe az alma számolatlan:
megtelt naponta hetvenhét kosár.

Ment is hamar a királyné elébe,
s verte a vasat a gonosz banya:
- Vigyázz, lányom! Az átkozott tündér
a csuda-termő aranyalmafa!
Vágasd ki azt a fát király uraddal! -
Sírt a királyné, úgy kérte urát,
hogyha szereti, ítélje halálra,
vágassa ki a csudás almafát.

Kivágatta hát kedves almafáját,
s búsult a királyfi. Ímé a kert
csupaszon állt: a csudás fa a földön,
a fejszés ember lábánál hevert:
egyik ágán egy aranyalma fénylett,
egy árva alma reggel ott maradt.
A királyfi a favágónak adta,
s nézte búsan a csupasz ágakat.

Csak járt a kertben, helyét nem találta,
nem tudta, szegény feje mit tegyen!...
Otthon az ember kirakta az almát:
csudás fényesség támadt hirtelen.
Az aranyalma héja tündökölt úgy:
este nem kellett lámpást gyújtani.
Örült a fejszés meg a felesége,
ujjongtak három apró lányai.

Reggel a fejszés fogta szerszámát,
ment az erdőre, döntögetni fát,
de segítségnek elhívta magával
rőzsézni három lányát s asszonyát.
Az aranyalmát egy szegletbe dugták:
ágy se bevetve, söprés se? gyerünk!
Csak siettette lányait az apjuk,
fát irtani fejszés emberünk.

Fáradtan értek haza az erdőről
de megtorpantak már a küszöbön:
fénylett a szoba, tisztára söpörve,
tányérok, bögrék - mind a helyükön.
Beágyazott egy jó cseléd napközben,
az asztalon, ím ott a vacsora:
és a szegletből kiragyog az aranyalma,
csakugyan tündöklik a szegény-szoba.

Kisöprögetett és vacsorát főzött
másnap is az a láthatatlan cseléd.
Harmadnap délben ment haza az ember:
már asztalon a bőséges ebéd.
Így ment egy hétig: csuda jött csudára,
volt enni-inni, volt bőségesen:
lámpásuk volt a fényes aranyalma,
az világított tündökletesen.

Egy reggel aztán elbújtak a lányok,
hogy meglessék a csudát: de nagyon
furdalta őket a kíváncsi ördög,
beleskelődtek hát az ablakon.
Az aranyalma éppen akkor mozdult,
hát még csak akkor fénylett a szoba!
Mert az almából kilépett a tündér,
a gyémántszoknyás eleven csuda!

Beszaladtak a lányok a házba,
körbefogták ím az ijedező,
nádszálderekú, aranyhajú tündért,
hiába próbált menekülni ő.
Aztán megbékélt: estig játszadoztak:
csodálkozott a favágó, szegény,
mikor belépett s meglátta a tündért
gyémántszoknyában a ház közepén.

A lányokkal aludt éjjel a tündér,
de fölsírt éjjel, s olyan szomorún!
Csak forgolódott, messze járt az álma,
messze mátkáján, a királyfiún...
Reggel a lányok mentek az erdőre,
mentek anyjukkal rőzsét gyűjteni.
Kiült a tündér az árok partjára,
hulltak a fűre csillag-könnyei.

Az árokparton sírdogált magában,
mikor az úton arra lovagolt
hóka lován a búsuló királyfi,
s a sírdogáló lány fölé hajolt.
Letörölte az arcáról a könnyet:
megismerte a régi kedvesét:
elűzte hát a boszorkány leányát,
s újra megkérte a tündér kezét.











 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
x
  2011-09-27 19:55:03, kedd
 
  Takáts Lászlóné [Ibi] küldte az IWIW-en...... ........... .............#6906. 2012. december 4.

Kormos István :Csillaghullás
-
Versversversvers,
csillaghullás,
béred érte
csillaghullás,
gyermekséged
csillaghullás,
öregséged
csillaghullás,
volt-életed
csillaghullás,
lesz-halálod
csillaghullás.


 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
x
  2011-09-15 07:51:38, csütörtök
 
  Kormos István: A fecske meg a szalmaszál





Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy villás-
farkú fecske,
annak puha
fecskefészke,
a fészekben
kilenc apró,
sippogató
kisfecskéje.

Ott a fészek
az ereszben,
ott a fecske
a fészekben,
kilenc fia
között fészkel,
játszadozgat
anyafecskénk
kilenc kicsi
kisfecskével.

Hanem egyszer
- hajahaj!
jő rettentő
csúnya baj:
omlik puha
fecskefészek,
volt-nincs fészke
a fecskének,
nincsen fészke
se magának,
se a kilenc
fiókának.
Rakni kéne
másik fészket
kilenc síró
kicsinyének.

Száll a fecske,
messze száll,
szalmát szedni
szálldogál,
talál is egy
szalmaszálat,
éppen jó lesz
gerendának.
Csőre közé
kapja hát,
s röppen árkon-
bokron át:
száll hazáig
sietve,
azaz szállna,
szálldogálna,
ha a szalma
a csőrében
olyan nehéz
nem lenne.

Aj, te nehéz
szalmaszál,
fárad szegény
csöpp madár,
szegény fecske
úgy elfárad,
földre ejti
szalmaszálat,
földre kereng
szalmaszál,
melléje ül
a porba
a kis fecske,
és busongva
hull a könnye,
hulldogál.

Sárgarigó
arra száll,
kis fecskére
rátalál.
Kérdi tőle:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Rigó pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Sose búsulj!
- szól a rigó. -
Megmondom én,
mi volna jó:
Ketten könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!"
S két oldalról
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már ketten,
sírnak is nagy
keservesen.

Búbosbanka
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Búbosbankám,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál,
hárman könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!"

S háromfelől
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már hárman,
sírnak is nagy
búsulásban.
Bajszos sármány
arra száll,
a sírókra
rátalál.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:
"Aj, te sármány,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál,
négyen könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!"

S mind a négyen
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
de hiába:
meg se moccan
ott a porban
az a kutya
szalmaszála.

Sírhatnak hát
most már négyen,
ott is sírnak
az útszélen.

Akkor arra
száll egy cinke,
egy szénfejű,
csöpp picinyke.
Kérdi tőlük:
"Mi a baj?"
Könnyét törli
szegény fecske,
s felel sírva,
hüppögetve:

"Cinke pajtás,
nagy a baj!
Fészket rakni
erre jártam,
elejtettem
szalmaszálam,
hogyan rakjak
immár fészket,
hová tegyem
fészektelen
kilenc kicsi
kisfecskémet?"

"Ne búsuljál,
ne zokogjál,
öten könnyen
fölemeljük,
emeljük hát
pajtás együtt!"

S mind az öten
nekiállnak
annak a nagy
szalmaszálnak.
Húzzák,
vonják,
húzzák,
vonják,
végül öten
megmozdítják,
fölemelik
azt a szalmát,
a magosba
fölragadják.
Meg se állnak
hazáig,
a kis fecske
házáig.

Fészket rakott
hát a fecske,
csuda fészket
az ereszbe,
kilenc fia
között fészkel,
kilenc kicsi
kisfecskével.














 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
x
  2011-03-27 22:56:54, vasárnap
 
  Kormos István: Kacor király




Hol volt, hol nem a világon,
tél-túl Hetedhétországon,
volt egy asszony valahol.
Nem volt egyéb jószága,
csak egy lusta macskája,
fekete, mint a pokol.

Fekete volt mindene,
füle-farka fekete,
sűrű fekete a szőre,
a négy lába
meg a háta,
fejebúbja,
hát még a hosszú bajúsza:
mint a korom,
mint az éjfél,
feketébb a feketénél.

Deli-karcsú macska volt,
csak egy nagy bibéje volt:
torkoskodott őkelme,
belé nyalt-falt mindenbe.

Hanem egyszer meggyűlt a baj,
volt macska-zaj,
volt macska-jaj -
egy szép napon meglesték,
s nyakon csípték őkelmét:
épp a tejet
kortyolgatta,
szája szélét
nyalogatta:
fakanállal hegyibe!
Sipp-supp! csak a fejire!
Rá, hogy meg ne sántuljon,
s többet el ne csábuljon.
Aztán kirakták a szűrét,
szégyenszemre kiseprűzték.

A mi macskánk elfutott,
sírva-ríva bujdosott,
de nem jutott messzire,
csak a falu végire:
ott leült a híd mellett,
s megtépázva kesergett.

Hanem hopp!
Mi az ott?
Hát egy lompos farkú róka
csücsül a hídon amott.
Lelógatja
bojtos farkát,
nem sejdíti
még a macskát.
Az meg róka farkát látva
beleún a búsulásba,
s lopódzik a híd fele:
elkapja a róka farkát,
s játszadozni kezd vele.

Aj, a róka megijed -
sose látott még ilyet!
Róka nem látott még macskát,
macska nem látott még rókát:
róka behúzza a nyakát,
macska felborzolja magát.
Inába a bátorsága,
szól a róka valahára:
"Hogyha meg nem sérteném,
kit tiszteljek önben én?"

"Én vagyok a Kacor király!
Meghal, aki utamba áll!"

"Milyen király?
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyongtam."

Fúj a macska vészesen:
"Nem hallottad a nevem?
Mindenkit megregulázok,
akit utamban találok!"

Ajjajaj!
Hajjajaj!
Vörös róka csupa jaj.
Szipeg-szepeg a koma,
reszket, mint a kocsonya,
fejet hajt a macskának,
vitéz Kacor királynak,
és meghívja barlangjába
csirkezuzás lakomára.

Megy a macska kegyesen
csirkét enni szívesen,
úgy jóllakik,
mint a pap,
iszik is rá,
mint a csap:
örül a nagy uraságnak,
botcsinálta királyságnak.
Végül a jó ebédre
alszik kénye-kedvére:
a róka meg strázsálja
kinn a barlang szájába,
hogy ne háboríthassák
Kacor király nyugalmát.

Róka ajtóba kiáll,
benn alszik Kacor király,
mikor egy nyúl
szalad arra,
gyúl a strázsa
nagy haragra:
"Héhó, füles koma te!
Szaladj innen messzire!
Mert Kacor királyom alszik,
s jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!"

Megijed a pici nyúl,
elkotródik jámborul,
jár le-föl az erdőben,
töprenkedik erősen:
"Kacor király,
Kacor király,
ki az a bősz
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyongtam."

Arra bódorgott a medve,
majd rálépett a fülesre.
Kérdi a nyúl,
hová megyen?
Azt feleli rá a medve:
"Járok egyet a sűrűben."

"Jaj, ne járkálj,
sose mászkálj,
ne a róka barlangjánál,
mert ott Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!"

Loncsos medve nagyot néz,
eszébe se jut a méz.
"Kacor király,
Kacor király,
ki az a bősz
Kacor király?
Soha hírét nem hallottam,
pedig eleget bolyongtam."

S megy a róka barlangjára,
de megállítja a strázsa:


"Héhó, koma, hallod-e!
Szaladj innen messzire!
Mert itt Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Szaladj,
siess,
ugorj,
fuss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
Hódolnak a hatalmának!"

Több se kellett a medvének,
szegény árva fejének,
szalad a barlangtól tova,
azt se nézi,
merre-hova,
hát az erdőt körbefutja,
s megint rátalál a nyúlra.

Az egy ordas farkassal,
meg egy félvak varjúval
hányja-veti az ügyet,
hogy az a bősz Kacor király
ki fia-borja lehet.
Egyre csak azt hajtogatják:
soha hírét nem hallották,
de már látni szeretnék,
hogy szemébe tiszteljék.

Azt sütik ki végtére,
hogy meghívják ebédre.

Varjú röpül követségbe,
megy Kacor király elébe,
de a róka elkapja,
s gyúl éktelen haragra:
"Hallod-e, varjú koma!
Röpülj innét té és tova,
mert itt Kacor király alszik,
jaj neked, ha megharagszik.
Repülj eszed nélkül, huss,
nehogy körme közé juss!
Retteg tőle minden állat,
hódolnak a hatalmának!"

"Tudom, tudom, strázsa uram,
nem is mentegetem magam,
kezedben az életem:
a kisnyúl,
a loncsos medve,
meg a farkas küldtek erre,
hogy meghívjam holnap délre
jó ebédre
a hatalmas Kacor királyt,
ahogy illik, rendesen."

"Várj egy kicsit féltérden!
Őfelségét megkérdem."

Azzal bemegyen a róka
Kacor királyhoz egy szóra,
s szalad vissza sebesen.
Köszöni a tisztességet,
s elfogadja az ebédet
Kacor király kegyesen.

Viszi a hírt a varjú,
van is mindjárt ujjujú,
felütik a lacikonyhát,
s járják vadul a bolondját,
eszükvesztett vidámak:
áll a kisnyúl szakácsnak,
mert a farka
olyan kurta,
hogy nem ér a tűzbe, nem:
ott süröghet könnyeden.

Hát a medve?
Vizet merít.
Hát a farkas?
Nyársat kerít.
Sütnek-főznek Kacor királyt várva,
készülődnek a nagy lakomára.

Leves megfő,
hús megsül,
az asztalra egy nagy kancsó
tokaji bor is kerül.

Varjú röpül követségbe,
megy Kacor király elébe.
Kérdezgeti az ágról
a strázsáló rókától:
"Jösztök-e már, róka koma?
Készen vár a nagy lakoma!"

"Várjatok még egy kicsit,
őfelsége öltözik,
élesíti körmös mancsát,
pödörinti hosszú bajszát."

Végre indul Kacor király,
róka koma mögéje áll,
Kacor király lassudan
lépeget nagy gangosan,
félelmesen villog bajsza,
de a varjút szemmel tartja,
az is fél Kacor királytól,
lesi félszemmel az ágról.

Kisnyúl,
farkas,
loncsos medve,
várják őket esedezve:
"Milyen szerzet
az a király,
az a híres,
nevezetes,
hatalmas és félelmetes,
rettenetes Kacor király?"

Mikor aztán meglátják,
szájukat is eltátják:
"Ott jön! Ott jön!
Merre fussak?"
Félsze támad a kisnyúlnak,
tapsifüle lekonyul,
s szalad,
szalad,
szalad,
szalad,
át a hetedik határon,
szalad át a fél világon
féltiben a pici nyúl.

Hát a loncsos
medve koma?
Szalad,
szalad,
szalad,
szalad,
lohol, azt se tudja, hova.

Hát a farkas?
Az is elszalad a nyárssal,
el a finom lakomával.

Hát a varjú?
Varjú se marad meg magnak -
Csapot-papot odahagynak.

Hát ezután mi legyen?
Kacor király mit egyen?
Dúlhat-fúlhat éhesen,
a rókára mérgesen.
Már neki is ugrana,
de hiába
nézdel hátra
Kacor király a strázsára:
eltűnt onnét a koma!

Haj, haj,
hajjajaj!
Égzendítő macska-zaj!
"Ebvér! kutyaháj!" -
kiabál Kacor király.
De hiába kiabál,
se ebvér,
se kutyaháj.
Haj, haj,
mi legyen?
Megyen haza éhesen.
Nem kell már a korona:
otthon várja asszonya.
Ott a tej is:
tele tál -
Ejhaj! tüstént nekiáll,
s jóllakik Kacor király.

 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2011-03-19 18:39:00, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-19 06:43:03

Kormos István

Eső...

Jókedvükben az angyalok
Fölborítottak egy kannát
S lila mennyből leskelődtek:
Csurog-e nyakukba eső?...

Pillés lábbal ugrándoztak,
Hulló csöppek port verdestek,
Hallgatták a háztetőkre
Füstölgő víz muzsikáját...

De Szent Péter rájuk dörrent:
Megszeppent a sok kis kócos,
A tócsákra sóhajt fújtak -
S szivárványt húztak az égre...


 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2011-03-03 20:07:15, csütörtök
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-19 06:07:07

Kormos István

Nakonxipánban hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l'Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom


 
 
1 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2011-01-29 09:12:12, szombat
 
  Kormos István: Macska-kisasszony

Élt egyszer egy csudás királylány,
tündöklő csillaghomlokú,
kedvét soha nem árnyékolta,
nem lepte felleges ború:
nőtt gondtalan, mint nő esőtől,
nap fényeitől a virág,
azt hitte, játék csak az élet,
egyetlen játék a világ.

Apjának kezes báránykája,
derűje volt e lány maga,
de egy napon megirigyelte
víg nevetését egy banya:
felhőt fuvintott homlokára
és átkot mondott, iszonyút,
szívére abroncsnak szorítva
a soha-nem-ismert borút.

Elátkozta a szép királylányt,
hogy fekete macska legyen,
bujdokoljon a holdvilágon
fekete macska képiben,
és átka börtönében éljen,
míg valaki nem oldja föl -
Fekete macska lett a lányból,
homlokán csillag tündököl.

Mikor az öreg király meghalt,
széthullott a birodalom,
pusztító pestis tizedelte,
ölte a népet szabadon.
A földműves nem művelt földet,
szövőszék, rokka nem pereg,
mint sáskahad megkopasztotta
az országot egy vad sereg.

Urak, cselédek hova lettek?
Embernek se pora-híre.
Már a gólya se rakott fészket
a kastély hűlt kéményire,
csak egy fekete macska bolygott
a kertben: a királyleány:
surrant a fénylő holdvilágon,
fénylő csillaggal homlokán.

Napra nap telt, év évre elszállt,
a friss hó is már tavalyi,
öltözhetsz tavasz, víg csuhába,
lomb, hiába fogsz hullani,
hiába önti el a búza
kalásztengerrel a mezőt,
elpusztul a csudás királylány,
ha senki meg nem váltja őt.

A szomszéd király udvarában
három királyfi nődögélt:
illett kezükbe már a kopja,
karcsú testükre már a vért:
kengyelbe hágni kurjongatva,
habosra hajtani lovat,
tudtak poharat falhoz csapni,
időt mulatni el sokat.

A két idősebb volt a mester,
a féktelen duhajkodó:
a harmadik királyfi, János,
nem volt a kedvükre való,
mert mindig a könyveket bújta,
s mégis bátrabb volt s ügyesebb,
harcban erős, könnyed a táncban,
s apjuknak a legkedvesebb.

Egyszer a fiúk összevesztek,
hogy melyikük lesz a király,
ha meghal apjuk: országolni
dicső helyébe majd ki áll,
és gúnyolták a kis királyfit,
akit nem csábított a trón,
s csak sírt a durva osztozáson,
az ideje előtt valón.

Ablakából figyelte végig
a veszekedést a király:
fölhallatszott hozzá a lárma,
a forrongó testvérviszály.
Leküldött értük egy cselédet.
- Gyertek, fiaim, közelebb -
fordult hozzájuk szomorogva,
- hadd tegyek én ítéletet.

Öreg vagyok már, lassú is már,
romlik a szívem, a szemem,
elfáradtam a kormányzásban,
bevégzi útját életem:
le kéne tenni koronámat,
hanem hát hogyan dönthetek?
Melyik fiam eszére bízzam
a trónomat s a népemet?

Keljetek, fiúk, versengésre,
én, a király parancsolom!
A legvitézebbé az ország,
korona, jogar, hatalom.
Három kívánság, ím, a próba,
könnyű valóra váltani:
hadd lássam, hogy e három próbát
ugyan melyitek állja ki?

Egy világraszóló ruhában
gyertek elébém, fiaim:
szőjjék a vásznát holdsugárból,
arany nap legyen rajta a him,
sújtása felhő és a gombja
a Tejút legszebb csillaga:
az utódom nem lehet más,
csak ez a világszép ruha...

Útra kelt a három királyfi -
Haladtak is jó darabon:
egy rengeteg erdőbe értek,
nem erdő volt az, de vadon:
a százados fák koronáin
rácsosan átsütött a nap:
járták az erdőt körbe-körbe,
ott tévedeztek napra-nap.

Végül egy kis ösvényre leltek:
hát ott a kis királyfira
csak rámordult a két idősebb,
mint gyilkos két haramia:
- Velünk jöhetsz továbbra, János,
ha előbb megvakíthatunk:
te vakon is győzhetsz fölöttünk,
elég ha mi látunk, magunk.

Fenték a kést, hogy megvakítsák
a legkisebb királyfiút,
hogy örökre sötétbe taszítsák,
ahonnét nincsen visszaút,
de János állton állt elébük:
- Csak menjetek ti, én magam,
egyszál magányosan se félek,
megyek tovább úttalan!

És nekivágott egymagában,
tüskésen át, bozóton át,
hogy megszerezze azt a fényes,
világraszóló szép ruhát:
hét nap, hét éjjel ment előre,
sem enni-inni, menni csak:
éjjel a hold kísérte útján,
nappal előtte járt a nap.

Hét nap, hét éjjel ment előre,
akkor egy percre csak leült,
s a fűben, mint gyerek ölben,
jóízű álomba merült:
aludt, aludt, aludt sokáig:
álmában jól megéhezett:
fölébredt: hát a csizmájához
egy szép macska törleszkedett.

Fekete volt a macska szőre,
csillag sütött a homlokán,
két okos szeme hívta Jánost:
ment János a macska után,
s már látta is a régi kastélyt,
már itt a kapu, itt a kert,
tornác, trónterem: sehol senki:
kiáltott - csak visszhang felelt.

Járja a kihalt kastélyt János,
körbejár fönn a várfokon:
üres a ház, hallgat sötéten
a magányos kastélytorony:
leül, töpreng: hová lettek
urak, cselédek, hát hova?
És csüggedez: ki tudja hol van
a világraszóló ruha?

Akkor az a fekete macska
odaáll elébe megint,
oda csillagos homlokával
és János szemébe tekint,
s megszólal tiszta emberhangon:
- Te kis királyfi, mi bajod?
Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves,
hogy a fejed úgy lógatod?

Nagyot nézett János királyfi
és fölsóhajtott: - Semmi se:
csak azt tudnám, hogy nem hiába
vetődtem ilyen messzire!
És sorra sor, leírta szépen
a világraszóló ruhát,
amiért ilyen messze tévedt
tüskésen át, bozóton át.

- Sose búsulj - felelt a macska,
s dorombolt hozzá kényesen,
- a világraszóló ruhát én,
akárhol is van, meglelem.
Azzal eltűnt és hozta is már:
vászna a holdsugár maga,
a nap a him rajt, felhő a sújtás,
és gomb a Tejút csillaga.

Fölpróbálta János királyfi
tüstént a világszép ruhát.
Mintha épp őrá szabták volna:
nézhette tükörben magát,
úgy illett ez a ruha hozzá,
hogy soha szebb királyfi még
nem élt, mióta él az élő,
és föld a föld, és ég az ég.

Kérdezte a fekete macskát,
hogyan hálálja meg neki?
Hát annak erre kezd a fénylő
homloka jobban fényleni:
s mit kér?...Tördeljen rózsavesszőt
a kastély rózsakertjiben,
s verje végig a kis királyfi
a vesszőkkel könyörtelen.

- Kívánj valami mást - szabódott
János, szegény. - Mért üsselek?
Nem hagyta a fekete macska:
- Csak tedd, amire kértelek!
Végül letört hét rózsavesszőt
és nagy fohásszal nekiállt:
verte a vesszővel a macskát,
de minden ütés neki fájt.

Aztán elköszönt: fordul vissza:
tüskén, bozóton át - haza.
Megvolt a fáradtsága bére:
a világraszóló ruha:
de fölébe húzta a régit,
hogy ne lássák a bátyjai,
hogy hazajusson vele épen,
hogy ne tudjanak ártani.

Mert jöttek azok szörnyű garral,
csúfolkodva az ösvényen:
- Héjha, János, de szép ruhád van! -
fújták hosszában-széltiben
a tüske-tépte rongy-ruhára:
pedig mi volt a rongy alatt!
Hazaértek: a két idősebb
az ősz király elé szaladt.

Apjuk elé szaladtak büszkén,
s nagy dicsekvésbe kezdenek,
mikor betoppan a tornácról
a legkisebb királygyerek:
ledobta kívül minden rongyát:
ruhájából áradt a fény -
Megölelte a király: - Éljen,
ez a legderekabb legény!

Irigykedett a két idősebb,
de szólt az apjuk: - Hej, fiúk!
Halljátok a második próbát,
és kössetek útilaput!
Azé a fele királyságom,
ki szerez olyan paripát,
amely a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.

Fölkerekedtek a testvérek,
a versengő királyfiak:
amerre mentek elhalványult
fényes ruhájuktól a nap.
Az ösvényen a két idősebb:
János nem kímélte magát,
és másodszor is nekivágott
tüskésen át, bozóton át.

Megtalálta a kihalt kastélyt
az embervesztő sűrűben:
sehol senki: csak a süket csönd:
a mohos bástyán megpihen:
de íme, a fekete macska,
jön már a kastély udvarán:
fénylik csudás fekete szőre
és csillag süt a homlokán.

Elmondja János, el a próbát,
s kérte, hogy segítsen neki,
mert kitúrják örökéből,
elűzik a testvérei:
azé lesz a fele királyság,
ki szerez olyan paripát,
amék a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.

Hát térült-fordult csak a macska,
s hozott egy lesántult gebét,
csontja kiállt, lógatta földig
rozsdaszín búsuló fejét.
Elhűlt János a gebe láttán,
színében is elváltozott,
de addig kérlelte a macska,
míg végül fölkantározott.

Vigyázva ült a görhes lóra -
hát akkor az a rossz gebe
rázkódott egyet, s táltossá vált,
szikrákat hányt a két szeme.
Csitíthatta a kis királyfi,
ágaskodott és dobrokolt,
öt lába volt, és öt patával
kavarta táncolva a port.

- Hogy háláljam meg? - kérdi János.
A macska nem kér semmi mást,
csak törjön le hét rózsavesszőt,
s mérjen rá hetvenhét csapást.
Sírt-rítt a kis királyfi: végül
rámérte a hetvenhetet:
de mintha őt verné a vessző,
nyelte, nyelte a könnyeket.

Aztán nyeregbe! Szállt a táltos:
már itt az ösvény: nem sokat
időz János: ím visszaváltja
gebévé a táltos-lovat.
Már jönnek is nagy kurjongatva
a bátyjai két szép lovon,
becsmérlik rozsdás gebéjét
és csúfolkodnak Jánoson.

Hazaérve is táncoltatta
a két testvér a paripát:
a kastély-tornácra hívatták
nagy hűhóval az ősz királyt.
Kiment a király: - Hol van János?
- Ott húz egy lesántult gebét! -
mutatnak rá...Néz, néz az apjuk,
és könny futja el a szemét.

De fölkiált:- Hát akkor rajta!
Ott áll, fiaim, a torony!
Nekiugrat a két idősebb,
neki a telivér lovon:
az első emeletig érnek,
onnét zuhannak, mint a kő,
bújhatnak is szégyenletükben,
tán sose kerülnek elő.

János királyfi a gebének
fülébe súgott valamit,
hát megrázkódik csak nyihogva,
s már ragyog! Nem ragyog: vakít!
Olyan szép aranyszőrű táltost
nem látott még ország-világ:
a kastélytorony tetejébe
röpítette föl lovasát.

Megcsókolta a király Jánost,
és harmadszorra küldte el
három fiát, három királyfit:
menjenek Isten hírivel.
Azé az egész birodalma,
az nyeri el a koronát,
aki megszerzi feleségül
a csillagos királyleányt.

Elmennek harmadszor az ifjak.
A két nagyobb az ösvényen:
a legkisebb királyfi újra
az embervesztő sűrűben.
Kérlelte a fekete macskát,
kerítse elő, ha lehet,
azt a királylányt, akit ő már
láthatatlanul is úgy szeret.

- Megszerzem a csudás királylányt,
megszerzem s elibéd hozom,
de előbb rózsavenyigéből
rakj nagy tüzet az udvaron:
hányj belé minden tüskés ágat,
s mikor a láng fennen lobog,
hasíts ketté és vess a tűzbe,
különben nem lesz asszonyod!

Így beszélt a fekete macska...
János elbúsult: - Miért tegyem?
Hogy öljelek meg, jótevőmet?
Inkább kívánd az életem!
Azt a csudás lányt sose lássam,
ha ilyen áron! - és leült:
két fejét tenyerébe hajtva
gondjai közé elmerült.

A macska meg csak mondta, mondta,
dorombolt és hízelkedett,
míg János rózsavenyigéből
rakott lobogó nagy tüzet.
Égett a máglya, égre lángolt:
akkor vacogva nekiállt,
hogy megtegye a szörnyűséget,
amit a jótettért kívánt.

Kihúzta kardját hüvelyéből
és kettéhasította őt,
a lobogó lángba vetette
s térdre esett a tűz előtt,
mert a lobogó venyigékből
kihajolt egy gyönyörű leány,
elfuvintva onnét a máglyát -
csillag sütött a homlokán.

Egy fényes égi csillag,
bal orcáján pihent a hold,
és jobb felől a nap mosolygott,
szemében az ég kékje volt,
aranyhaja vállára omlott -
kell-e tovább is mondani?
Ott azon helyben megtanultak
egymás karjába omlani.

A rég elátkozott királylány
volt az a világszép csoda.
Vitte haza, röpítette őket
a királyfi táltos-lova.
Elnyerte csudás kedvesével
János a dicső koronát,
csaptak is tiszteletükre
hét napig tartó lakomát.


 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2010-11-29 08:31:21, hétfő
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-01-11 02:18:29
Kormos István:
TÉLI REGE

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.

Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de szája szénával teli.

Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.

Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.



 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2010-11-04 11:16:04, csütörtök
 
  Kormos István:
MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT, AKI MINDIG ELCSAVARGOTT AZ ERDŐN


Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt -
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke -
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.

Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.

Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
- Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!

Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt -
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
- Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó -
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.

És apjával akkor
hazasétált Vackor.



(Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról - részlet)
 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
K István
  2010-11-04 11:10:56, csütörtök
 
  Kormos István - Vackor elbeszéli a szüleinek, hogy milyen az első bé

Haja,
haja, hé!
De sok csudás titkot őriz
a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
piszén pisze kölyökmackó
előtt az az ELSŐ BÉ!
A sok titkot
majd megfejti,
azaz minden tudnivalót
megtanul,
ahogy más senki!

Ment haza,
ment, röpke lábbal,
ment oldalán Parancs Panni,
Kormos Luca
Nagy Balázzsal.
Kapujuk nyitván köszöntnekik:
- Szerbusztok, társak!
s nevetett gyöngyen,
nevetett Vackor teli szájjal.

Kérdezte papája,
az öreg Mackor:
- No fiam, hazajöttél?
Vége az első napnak, Vackor?

Mamája: Mackorné asszony is
kinn állt a konyha előtt,
s azt mondta:
- Jó, hogy jössz, csibém!

Azzal a pisze orra elé
dugott egy nagy serpenyőt.
Mi volt a serpenyőben?
Huszonhét palacsinta!
Ahogy Mackorné azt sütötte,
az még a palacsinta-minta:
háromban áfonyalekvár,
háromban vörös ribizke,
kilencben cukros mandula,
hétben harmatos piszke,
a megmaradt ötben mák.

Rikkantott a piszén pisze:
- Bendőmbe mind, palacsinták!
Keblemre borulj, világ!
Ebéd után brummantott
három szívbéli jót,
s a két mackószülének
kezdte fűzni a szót:

- Ajha!
Kökörcsin utca!
Ott áll az iskola!
A ti csöpp Vackorotok
tanulni jár oda!
Tanító nénim Eszter néni,
másik nevén Demény,
hogy mindent megtanulok tőle,
nagy bennem a remény.
A szeme tiszta kék,
a haja barnásszőke
vagy szőkésbarna talán,
s amit tudni kell, igazán
én kicsiholom belőle.
Van sok iskolatársam is,
fiú, lány - épp elég!
Mindjárt sorolom őket,
ha nem soroltam volna még:
Nagy Balázs - egy,
Kormos Luca - kettő,
Keszthelyi Dani - három,
Hidegkuti Márti - négy,
Zelnik Bálint - öt,
Parancs Panni - hat,
Domokos Matyi - hét,
Maros Donka - nyolc,
Csukás Pista - kilenc,
Zachár Zsófi - tíz.
A tizenegyedik én vagyok,
ki a sok ELSŐ BÉS között
az egyetlen mackó vagyok.

Kérdi az öreg Mackor:
- És hozzád kedvesek?
Vackor komolyan válaszol:
- Azért, mert én mackó vagyok
engem különös módon
szeret a sok gyerek.

Mackor papa megnyugszik,
Mackorné bólogat:
- Aztán tanulj, csibém!
Nehogy még temiattad
megszólják lustaságért
a csöpp boglyosokat.

Piszénk ül jóllakottan,
csöpp palacsinta-evő,
rikkant három harsányat,
hogy belezeng a tető.
Mancsait összezárva
a táskájára üt:

- Mert a fiatok boglyos,
és a bundája lompos,
és loncsos
és bozontos,
egy csöppet se kolontos,
hát megállja helyét
aszondom:
MINDENÜTT!
Ma még csak ismerkedtünk,
holnaptól - TANULÁS!
Írás,
olvasás,
számtan,
ének,
kör-
nye-
zet-
is-
me-
ret,
torna,
én nem félek -
s csak néha játszadozás.
Ez már nem óvoda!

Teljesen ISKOLA!
Aki
a lábát
oda beteszi,
tanulni járhat csak oda.
Egy ÓRIÁS TÖLCSÉRE
van Eszter néninek,
a tölcsérből fejünket
tudással tölti meg!

Azzal a csöpp pisze
az udvarra szalad,
vet olyan cigánykereket,
hogy majdnem nyaka szakad.

Örül a két mackószüle,
hogy komoly a gyerek,
de Mackorné mama
egy sort még pityereg:
- Játssz csak!
Játssz te apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
játssz te ELSŐ BÉBE járó
piszén pisze kölyökmackó!

És estig még akkor
bukfencezett Vackor.
 
 
0 komment , kategória:  Kormos István 1.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 578
  • e Hét: 8116
  • e Hónap: 23755
  • e Év: 57151
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.