Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Nyakó Zita
  2016-09-26 20:30:32, hétfő
 
 










Nyakó Zita


Nyakó Zita, 1984. június 10. -

Link








ALTATÓ


Nézd ahogyan lenyugszik
a fényes gömb az égről,
ahogyan remeg a levegő
a nappali hőségtől.

Nézd milyen nyugodt most a táj,
ahogyan a karomba fekszel,
érezd fontosabb vagy,
minden egyes perccel.

Érezd az illatát kisfiam,
az elalvó világnak,
hallgasd altató dalát
a gyönge kismadárnak.

Ez a perc most minden,
ez most az igazi élet,
ezért éltem eddig,
s tebenned majd örökké élek.

Ez a perc a végzet,
ez a gyönyörű végzetem,
kicsiny kezedbe helyezem
nyugodt, boldog szívem.

Szeretlek virágom,
szeretlek te tündér arcú angyal,
aludj szerelmes kisbabám,
s lassan eljön a hajnal.

Hallgasd a csendet,
hallgasd a szellő is énekel,
azt meséli dalolja fújja,
most már aludni kell.







ÁLMOKBAN ÉLNI KÖNNYŰ...

Álmokban élni könnyű... Játék a rózsaszín világ...
Mindent elöntenek a színek,
felhőkék szemed, s ó, a szád... a szád...
Álmokban élni könnyű.
Képzeletben eltűnni veled.
A csókjaid... forró ölelésed,
s ahogy vállamon végigfut kezed.



Nem hazudtam sosem, hogy kívánlak,
S minden vágyam, hogy veled legyek.
Nem hazudtam sosem, hogy szeretlek,
s azt sem, hogy nem fáj, ha nem lehet.
Bár álmokban élni könnyű lenne,
s csak játék a rózsaszín világ...
De az ébredésbe érzem belehalnék,
megölne a szemed... s ó, a szád...







ÁLOM A HALÁLRÓL


Előtted út, s utánad végtelen,
az éjjel sötét, nincs más csak félelem.
Az út mellett tátongó szakadék
előtted a távol, hol földet ér az ég.

Lábaid lassan, tétován mozognak,
egy hang a távolból, egyre csak hívogat.
Közeledsz hozzá, de csak hátrál tőled,
feléd nyújtja kezét, úgy csalogat téged.

Lágy nyugtató hangja csalogat a mélybe,
egyre csak távolabb el a messzeségbe.
Kiáltasz, de nem hallhatja senki,
s a távoli alak elkezd nevetni.

Ahogy távolodott, most úgy jön közelebb,
fagyos leheletét az arcodon érzed.
Odaér hozzád, s a szemedbe néz,


félve kérdeznél, de ő int, ne még.

Sápadt arca nemes, szürkéskék a szeme,
s mint a jégcsap, olyan tekintete.
Kezeivel lassan megérinti kezed,
te elgyengülsz, érzed elcsábított téged.

Közelebb lép hozzád, te már nem távolodsz,
ahogy átölel szíved lassabban dobog.
Hideg ajkai az ajkadhoz érnek,
Jéghideg a csókja, mégis belül éget.

Megáll a szíved, s a karjaiba esel,
egyszerre eltűnik, s te már nem lélegzel.
Vér csordul ajkadon, lecsukod a szemed,
a fekete semmivé lett az üres tested.

Messziről hallod még, a Sátán hogy kacag,
megölt mérges csókja, egy pillanat alatt.
Egyszer mindenki láthatja őt,
szemedbe néz és mutatja a jövőd.







BÚCSÚ...


Azt mondtad, viharos tenger a szerelem...
Te pedig rozoga, törött hajó rajta.
Most pedig inkább menekülsz csendesen.
S úgy teszel, mintha minden rólad szólna.

Azt mondtam, viharos tenger a szerelem...
De ahol az én hajóm, ott nem fújnak vad szelek.
Játszottál... csak játszottál, kedvesem.
A hajóm most kifutott... integess!







CSAK...


Álmos a hold, némán figyel.
Szemében néha látlak...
A kertben, a csendben
egymást kergetik az árnyak.
Várlak... csak várlak.

És álmos az élet... unott.
Nem hiszek már a szélnek.
Hazug minden szó...
Hazug minden könnyed, éget...
És én félek... csak félek.

És csak játszik a szél halkan.
S a levelek súgják: nem feledlek...
Játszik, csak játszik a szívemmel.
Érzi melegét még kezem a kezednek...
Mert szeretlek... csak szeretlek.







ELJÖNNÉL-E?


Ha kérném, eljönnél-e?
Fognád-e a kezemet, mint régen?
Ölelnél-e, hogyha fázom, s ha félek,
maradnál-e velem ébren?
Ha kérném, eljönnél-e?
Sietnél-e hozzám, ahogy mindig?
Tudnál-e szeretni még?
Szeretni engem, ahogy eddig...
Ha kérném, ugye eljönnél?
Ugye nem számít, ha nem lehet?
Mindent megérne érezni...
Csak egy pillanatra lehessek veled...







EMLÉKSZEL MÉG?


Emlékszel még
arra a tavaszra?
Felhők közt bujdosó
kósza napsugárra?
Mikor még csendesen
össze tudtunk bújni
nem kellettek szavak,
csak mi voltunk...
csak mi...

Emlékszel még
arra a nyárra?
Mikor nevünket karcoltuk
az út menti fákra?
Mikor még hittük,
hogy örökké tart majd
s egymás karjaiban
értük a hajnalt...
a forró hajnalt...

Emlékszel még
az első csókra?
Mikor megszűnt a világ,
megállt az óra mutatója,
s szinte fájt a vágy,


úgy kívántuk egymást,
s úgy éreztük szerelmünkre
megkaptuk az áldást...
égi áldást...

S emlékszel-e drága
arra a napra?
Mikor könnyek szöktek szemembe,
egyetlen mondatodra.
Mikor neked adtam magam,
halálomig örökre,
Jóban, rosszban,
végleg egy életre...
örök életre...

S emlékszel-e arra
amikor elhagytál?
Mikor a nap sem kelt fel,
s búsan könnyezett a táj.
Mikor virágok borultak,
jéghideg sírodra,
s megindult a tömeg
kígyózó sorokba...
fekete sorokba...

Emlékszel-e
a könnyes magányra?
Álmatlan éjszakában
hideg falak közzé zárva.
Vártalak csendesen,
Kiszáradt szemekkel,
élve haldokolva,
lángoló szívemmel...
elhamvadt szívemmel...










ÉBREN ÁLMODVA...


Álmatlan, hideg éjszaka.
Láztalan vízcseppek a párnán.
Mint egy művész karmester
játszik az idegpályákon a fájdalom.
Nincs meg igazi éber gondolat,
csak a ki nem pihent kába tegnapok
kavarognak emésztetlenül.

Most sem vagy itt, de nem baj.
Már megszoktam, hogy csak ritkán látlak,
és akkor sem vagy itt velem csak
beszélsz, mosolyogsz valamin,
vagy sírsz, mintha filmet néznék.
Van mikor nem vagyok jelen én sem,
olyankor mintha két halott beszélne.

Az érzéseket érezni kellene.
Furcsa de már csak tompán
indul el bennem valami érthetetlen
és csak szellőként érinti meg a lelkem
az, ami régen az egekig emelt
a szeretet irántad is, és érted.







ÉBREN VAGYOK...


Még mindig csak szólítlak téged
a csendben hozzád beszélek.
Néha még átölellek gondolatban,
s aztán csendesen alszom karodban.
Reggel még kereslek hol vagy,
míg meglátom fekete ruhámat.
A fajdalom felordít bennem,
és vadul remeg a testem,
könnyezve párnámra hullok,
ébren vagyok... ébren vagyok.







HA LEHETNE...


Ha lehetne, csak csendben hallgatnálak.
És mindent elhinnék neked...
Ha lehetne, visszacsókolnálak...
És hagynám, hogy rajtam nevess...
Ha lehetne úgy, ahogyan akkor...
Hogy bár tudom, hogy nem szabad...
Ha lehetne, úgy adnám meg magam...
Ha lehetne, nem volnának falak...

Ha lehetne élni boldogan mindig...
S nem csak túlélni, de élni...
Ha lehetne úgy, ahogyan akkor...
Karodban nem rettegni, félni...
Ha lehetne szemednek hinni...
Ahogyan fáj a kék szemed nekem...
Ha lehetne, csak úgy szeretnélek...
Hiszen csak úgy lehet... csendesen...







HAZUG ÍGÉRET


Álmodtunk egy tájról
ketten, csak mi ketten.
Gyújtottunk egy gyertyát
a sötétben csendben.
Ez a láng volt minden.
Ez az apró szikra,
vörösen lobogó,
őszinte, tiszta.

Én hittem akkor,
hogy örökké tart majd.
Karjaidban láttam
szürkülni a hajnalt.
Lágyan csobogott
minden egyes szavad,
mint a kristálytiszta
hűs hegyi patak.

S én, mint a napfény,
úgy fürödtem benne.
Szemeim behunyva,
karodban pihenve.
És az ígéretek,
csak úgy záporoztak,
hogy megtartasz engem
örökre magadnak.

S mégis egy reggelen
elmentél csendben.
S egy könny sem csillant
jéghideg szemedben.
S egy utolsó érintést,
még itt felejtett kezed,
s egy utolsó csókot,
hogy sose feledjelek.


SixiGo - Hazug ígéret /Nyakó Zita versére videó/

Link








ISTEN

Isten nem fából, és kőből
épült házakban van,
hanem az emberek szívében,
azért, hogy reményt adjon,
fényt hozzon a sötétben.
Isten nem egy személy,
ki a felhők tetején csücsül,
hanem reménysugár a bajban,
hit a segítségben, itt belül.
Isten kell az embereknek,
nem azért, hogy adjon,
hogy megóvjon a rossztól,
de ha tanítását követed,
jól dönthetsz, és jókor.
Istent nem a templomban találod,
Isten ott él a szívedben belül,


hallgasd a csendet, akard őt érteni,
és megtalálod őt, ilyen egyszerű.
Könnyű Istent hibáztatni,
ráhárítani a világ baját,
de ne feledd, hogy az ember,
az ember okozza saját baját.
Az ember az, kinek semmi sem elég,
folytonosan harcol a hatalomért,
közben Istenhez mormol a világ,
könnyek, és kínok közt száz és száz imát,
aztán hibáztat, és okol, miért kell szenvedni,
hol az Úr ilyenkor, nem tudok már hinni.
Isten nem fából, és kőből
épült házakban van,
hanem az emberek szívében,
azért, hogy reményt adjon,
fényt, az örök sötétben.










ITT VAGYOK


Lagyan ringatózik
a tó vízén a levél,
halkan, csendesen
sír az őszi szél.

A hold odafenn
szikrázón ragyog,
itt vagyok a kertben,
egyedül vagyok.

Csend van,
dermesztő csend,
csak a fák sóhajtoznak,
a hold csendben figyeli,
az éber álmokat.

Nincs senki mellettem,
se élő, se holt,
csak én vagyok a létben,
magányos vagyok.







LEHETTEM VOLNA...


Lehettem volna több
egy álmos holdvilágnál,
több egy érintésnél,
egy búcsúcsóknál.
Lehettem volna napsugár
s ragyogtam volna éveket,
kész voltam beragyogni,
ragyogni végig egy életet.


Lehettem volna több
egy jóllakott mosolynál,
lehettem volna...
hisz most is éhezünk,
lehettem volna: társad a harcban
s a szerelem lett volna
bajban a fegyverünk.
Lehettem volna otthonod
- lehettem volna s hittem hogy az leszek -
lehettem volna minden csak teérted:
lehettem volna...: - már nem leszek.







MÉG...


Hozzád visznek az álmok,
Hozzád visznek újra.
Elmerülök a csendben...
Karodba bújva.
Ahogy akkor öleltelek...
Kívántalak... szerettelek.

Már álmos a szemed, fáradt,
Fáradt vagyok én is...
Tudjuk, hogy nem szabad,
De mégis álmodunk
Magunknak világot.
Kiharcoljuk a boldogságot.

Vége sosem lehet.
Mindenem odaadom némán,
S te boldogan elveszed...
S elveszünk egymásban mélyen,
Mint a viasz, elolvadunk...
A lüktető lángban
Elkárhozunk.







PILLANAT...


Lassan, álmosan fúj a szél,
sodorja kóbor álmaim.
Tenyerembe hajtom arcomat.
Emlékszem, mikor voltam
legutóbb ennyire önmagam.

Nézlek az álmosító meleg csendben,
látod most tényleg ketten vagyunk,
csak mi ketten ahogy kérted,
és tényleg most úgy megölelnélek
szótlanul.

Megjósoltad, amit amúgy tudtam,
hogy elég lesz az illatod éreznem.
mosolygok magamon, de régen éreztem
gyomromban pillangók röpködnek
s kinyögöm végre oly sok idő után
annyira, kimondhatatlanul szeretlek.







ROMANTIKUS HÉTVÉGE


Apósék egy hétvégét
ajándékoztak a hegyekbe,
hogy egy szép éjszakát
töltsünk a fellegekbe,
mondta apósom nevetve.
Szép volt a hétvége,
csodás a szálloda,
de azért az apóséké volt,
az utolsó vacsora joga,
mert jöttek ők is sietve,
hogy együtt legyen a család,
az utolsó este.
Apósommal kettesben maradtunk,
kérdezte: - Milyen a nászutas lakosztály?
Mondtam: - Pazar, este behűtött pezsgő jár,
mondtam is ej-ej mi lesz ebből.
- Na és mi lett? - kérdezte ő egyből,
szeme huncutul villant,
azt hitte zavarba ejtő.
- Semmi - mondtam mosolyogva -
elfogyott a pezsgő.







SOSEM FELEDLEK EL


Halkan zsong a táj,
tompa zajok csapnak a fülembe most,
suttog a csend fülembe,
és nagyon egyedül vagyok.
Nem fáj, nem égető a magány,
sosem voltam ilyen boldog,
még sosem szerettem így talán.
Mégis színtelen színekbe öltözöm,
hangtalan suttogom szeretlek,
kezem remegve nyúl feléd,
érzem már sohasem feledlek.
Itt vagyok, de mégis távol,
távol jár őrült szívem,
érzem sohasem feledlek,
fontos vagy, kellesz nekem.
Most már más az élet,
két kézzel szorítom a boldogságot,
miről álmodoztam megkaptam,
mégis kémlelem keresve a világot.
Valami kell még, valami értem...
s érted is, érzem
már sohasem feledlek,
kár lenne kérnem is.
Előtűnik néha a múlt
sötét ködfátyla előttem,
minden szörnyű pillanat,
mit mélyen eltemettem.
Előjön arcoddal,
feltűnik kegyetlen a múlt,
minden perc és pillanat,
újra lángra gyújt.
Dehogy kellesz te már nekem,
hiszen tiszta szívem mást szeret,
nem miattad sajdul a szív,
nem érted ejtek könnyeket.
De hazug arcom pirulva fordítom,
mert a szégyen éget engem el,
mert bárki is öleljen, bárki is szeressen,
érzem sosem feledlek el.







SZERELMEMNEK


Szerelmünk áttért forró lángolásból,
puha meleg szeretetbe,
szinte már ösztönösen adom, kezem a kezedbe.
És nézlek, és látlak, és szeretlek,
ismerem minden árnyalatát szemednek,
azt a zöldet, a haragosan villanót,
a nyugodt, zöldeskék, ébren álmodót,
s azt amit a legjobban szeretek,
a felszabadult mosolygó szemeket,
amik kacéran, vígan nevetnek,
gyengéden, játékosan szeretnek,
mikor ajkam összeforr ajkaddal,
s a karjaidban ébreszt a hajnal,
és kérem, még ne engedj kedvesem,
csak szeress, és ölelj még csendesen.







SZERETLEK


Szeretlek úgy is, ha csak álmaimban fogom a kezed...
Szeretlek úgy is, ha sohasem leszek együtt veled...
Szeretlek akkor is, mert kellesz nekem.
Ha csak képzeletben, ha csak álmaimban,
de együtt lélegzel velem...

Szeretlek úgy is, ha fáj,
ha nem lehet...


Szeretlek akkor is, ha nem tudod...
Szeretlek akaratlanul örökké,
viszonzatlanul, mint a holdat
a csillagok...







SZERETLEK NAGYON...


Átfut egy érzés a szívemen,
mikor mélyen a szemedbe nézek,
érzem nagyon kellesz nekem,
Őszintén szeretlek téged.

Valami mélységes erő húz hozzád,
Késztet, hogy el ne engedjem kezed,
minden pillanatban gondolok rád,
érezlek, s ott vagyok veled.

Minden mozdulatodban ott vagyok,
érzem kezed végigfut vállamon,
kétséget benned többé nem hagyok,
halkan suttogom, szeretlek nagyon.







VALLOMÁS


Csak veled alszom
és veled ébredek,
látom az arcod,
s az egész csak képzelet.
Homályos kép
a sűrű ködben,
sötét árny
az éjeli fényben.
Alakod előttem
lassan messze tűnik,
látom, ahogy itt hagysz,
egyedül a sírig.
Elmúlt az éj,
De az én csillagom ragyog,
meghaltam bár,
de még veled vagyok.
Nem látsz engem,
én követlek téged,
nézem mit teszel,
s így lesz ez végleg.
Mikor nyugtot hagyok
elalszol végre,
de az álmod nem lehet nyugodt,
soha nem lesz vége.
Azt mondod majd:
megöltem egy lányt,
de csak te halsz meg belül,
én kísértek tovább.







VAN NEKEM...


Van nekem egy nagyon jó barátom,
kinél őszintébb nincs is a világon.
Elmondom neki, azt hogy engem mi bánt,
kit is érint jobban, mint egy édesanyát.

Van nekem egy hűséges szerelmem,
őt szeretem igazán mióta megszülettem.
Tiszta szeretettel óvott mindig engem,
életet adott, szeretetet nekem.

Van nekem egy drága őrangyalom,
ki óv, és vigyáz rám, bár sokszor nem hagyom,
mert van nekem egy drága édesanyám,
kinél senki jobban nem szeret, a világon talán.

Büszke mint egy királynő, dolgos mint egy szolga,
sosem fárad el, pedig tengernyi a dolga.
Szeretete tenger, türelme óceán,
szépséges mint a gyémánt,
s szíve arany talán.

Előttem sosem sír, pedig meggyötört a szíve,
olyan sokat élt már, de nem öreg mégse.
Talán nem is tudja, milyen fontos nekem,
hiszen ha ő nincs, nem lehetnék én sem.

Messze vagyok távol, távol a hazámtól,
régen nem hallottam drága jó anyámról.
Hiányzik nékem az otthon illata,
édesanyám kertjében illatozó,
virágzó cseresznyefa.







VOLTÁL, VAGYOK...


Most össze kéne szedni magam...
Nemcsak szétesett érzéseket
pakolni halomra fel...
De mit tehetnék? Ilyen vagyok.
Azt hiszem, sosem feledlek el.

Voltál első kiismerhetetlen.
Az első, akitől féltem, azt hiszem.
S így lettél lassan az egyetlen.
Nem volt alaptalan a félelem.
Voltál, akit egyre vártam...


Elképzeltem, mit teszek, ha itt leszel.
Aztán nem tettem semmit mikor jöttél,
s te nem tudtál mit kezdeni a semmivel.
Voltál, aki egyre csak várt rám,
S elképzelte, mit tesz, ha ott leszek.
Voltál, aki megláncolt örökre,
Sosem gondoltam volna, hogy megteszed.

Voltál, aki álmokat ígért,
és örökké vágyakozik...
Vagyok aki vagyok... Gyáva...
Nem álmodom... nem vágyok... nem vagy itt










 
 
0 komment , kategória:  Nyakó Zita  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.