Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
szeretettel
  2011-05-02 15:04:51, hétfő
 
  I



to Tenzan Csuja zen mester tanítása
A csodálatos macska
Fordította Dr. Hetényi Ernő,
(Takeharu Teramoto és Fumio Hashimoto fordítása nyomán.)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Sókén vívómester házában egy hatalmas patkány garázdálkodott. A mester
- megunva az egyre jobban kellemetlenkedő állat üzelmeit - macskáját a
házba vitte, és rázárta az ajtót. A patkány azonban nem ijedt meg a
macskától, úgy megharapta, hogy az rémülten menekült.
A házigazda erre szomszédaitól szerzett néhány bátor macskát, és
ezeket zárta be a házba. A patkány egy sarokban lapult, de mihelyt egy
macska közelíteni merészelt, támadott és megfutamította ellenfelét. A
patkány oly félelmetes volt, hogy a macskák másodszor már nem is
merészkedtek a közelébe.
Sókén igen megharagudott, és maga fogott a patkány üldözéséhez. Az
állat azonban olyan ügyesen kerülte ki a vívómester ütéseit, hogy
mindig megmenekült.
Ezután a házigazda ily szavakkal fordult szolgájához:
- Mondják, hogy él a környéken egy híres patkányfogó macska, menj és
kerítsd elő!
A szolga távozott, és nemsokára megjelent a macskával. Az állat nem
látszott sem különösen okosnak, sem különösen vadnak. Sókén nem is
remélt tőle eredményt. De mivel mást nem tehetett, ezt is bezárta a
házába.
A macska nyugodt léptekkel indult előre, mintha semmi veszélytől sem
tartana. A patkány összehúzta magát, és mozdulni sem mert. A macska
lassan folytatta utját, és végül egyszerűen torkon ragadta a patkányt.
Este Sókén házában gyűlést tartottak a megvert macskák. A fő helyet az
öreg győztes macskának ajánlották föl, és miután tisztelettel
köszöntötték, ily szavakkal fordultak hozzá:
- Mi valamennyien jó hírnévnek örvendtünk, mesterségünket
lelkiismeretesen gyakoroltunk, karmainkat gondosan élesítettük, hogy
eredményesen küzdhessünk a patkányok és más ragadozók ellen. De soha
nem gondoltuk volna, hogy ilyen patkány is létezik. Te vajon milyen
módszert alkalmaztál? Kérünk, ne tartsd titokban tudományodat!
Az öreg macska elmosolyodott, és ezt válaszolta:
- Ti, ifjú macskák, valóban derék állatok vagytok, de nem ismeritek a
helyes utat. Ezért, ha valami váratlannal kerültök szembe, elvétitek a
célt. No de meséljétek csak el nekem, hogyan gyakoroltatok?
Egy fekete macska így válaszolt:
- Híres patkányfogó családból származom, és így magam is ezt a
hivatást választottam. Két méternél magasabbra ugrom, képes vagyok kis
lyukakba befurakodni. Éberen alszom, és nyomban fölpattanok, ha
patkány közelít. Eddig még mindig elfogtam ellenfelemet. Ez a
legutóbbi patkány azonban erősebbnek bizonyult nálam, és én csúfos
vereséget szenvedtem. Szégyellem magam.
Az öreg macska válasza így hangzott:
- Gyakorlási módszered nem volt más, mint fizikai erőkifejtés.
Szellemedet ez a kérdés foglalkoztatja: miként győzhetek? Ezek szerint
még célhoz ragaszkodsz! Ha az öregek "technikát" tanítottak, úgy ezt
azért tették, hogy ezzel az ösvény egy fajtáját ismertessék. Módszerük
egyszerű volt, mégis a legmagasabb rendű igazságot tartalmazta. Az
utókor azonban pusztán a technikára helyez súlyt. Eközben sok mindent
kitaláltak, mint például: ha ezt vagy amazt gyakoroljuk, akkor ez vagy
amaz lesz az eredmény. És végeredményben mi ez? Nem több mint
ügyeskedés. És mindenkor ez a helyzet, ha technikára és eredményre
gondolunk, és közben kizárólag elménkre támaszkodunk. Szállj tehát
magadba, és gyakorolj megfelelő módon!
Ezután a tigrisbundájú macska szólalt meg:
- A lovagi művészetben úgy vélem, a szellem a legfontosabb. Ezért
gyakorlásaim során mindenkor ezt az erőt fejlesztettem. Szellemem, úgy
érzem, acélkemény és szabad. Bírja ama erőt, amely a mennyet és földet
eltölti. Ha ellenfelem szembetalálja magát ezzel az erővel, úgy
megbénul, hogy a győzelem már eleve biztosított. Szinte öntudatlanul
támadok, a technikával egyáltalán nem törődöm; ez utóbbi önmagától
alakul. De ez a rejtélyes patkány alak nélkül közelített, és nyom
nélkül távozott. Arra, hogy tulajdonképpen mi történhetett, nem
találok magyarázatot.
Az öreg macska válasza így hangzott:
- Az erő, melyet gyakorlásaid során megszereztél, valóban az, mely a
mennyet és a földet megtölti. De a te birtokodban mégsem volt más,
mint puszta pszichikai erő, amely nem is mondható kiválónak. Már az a
tény, hogy a birtokodban lévő erőnek tudatában vagy, meghiúsíthatja a
győzelmet. Személyes éned részt vesz a küzdelemben. Mi történik akkor,
ha az ellenfél ereje a nagyobb? Azt képzeled, hogy csupán te birtoklod
az erőt, és mindenki más gyengébb nálad? A te szabad és acélos,
mennyet és földet eltöltő erőd nem maga a Hatalmas Erő, hanem csupán
annak tükröződése szellemedben, Szellemed csak bizonyos körülmények
között töltődik fel ama erővel, Így a Hatalmas Erő, amelyről Mencius
beszél, és a te erőd különböző forrásból erednek. Egy ősi közmondás
szerint a sarokba szorított patkány a macskát is megmarja. Ha az
ellenfél halálos csapdában van, úgy megfeledkezik életéről, bajáról;
nem gondol győzelemre vagy vereségre. Ennek következtében pedig
akarata acélkemény. Hogyan is volna tehát vélt szellemi erőddel
legyőzhető?
Ezt követően egy idősebb, szürke macska szólalt meg:
- Valóban úgy van, ahogy mondod. Még a legnagyobb pszichikai erő is
formával bíró. És a formával bíró megragadható. Én ezért már régóta a
lelkemet fejlesztettem. Tehát nem azt az erőt fejlesztettem, amely a
másik szellemét legyőzi. Nem is bocsátkozom küzdelembe. Ellenkezőleg:
megbékélni igyekszem ellenfelemmel, szinte eggyé válok vele, és
semmiképpen sem tanúsítok ellenállást. A patkány, legyen bár erős, ha
támad, nem találhat esetemben semmit, amire támaszkodhatnék. De ez a
legutóbbi patkány mégis túltett rajtam. Jött, ment - fölfoghatatlan
módon -, mint egy istenség. Ilyesmi még nem fordult elő velem.
Az öreg macska azt felelte erre:
- Amit te megbékélésnek nevezel, nem a lényegiségből fakad, nem a Nagy
Természet része. Csinált, mesterséges megbékélés, tehát csel.
Tudatosan igyekszel az ellenség támadószellemét megbénítani. És éppen
ezért, mert erre gondolsz - bárha csak felületesen is - az ellenfél
szándékodat fölismeri. Tudd meg, hogy minden tudatos szándék
akadályozza a Nagy Természet rezgéseit, és ilyenformán megakasztja a
spontán mozdulat folyamatát. Ha azonban semmire sem gondolunk, akkor
mozgásunkat e lényegi rezgés irányítja. Ez esetben valóban nincs
megragadható formád, tehát ellenformaként sem jelentkezhet semmi. Hol
van ez esetben az ellenfél, aki képes volna ellenállni?
A macskák feszülten figyeltek, s az öreg macska kisvártatva folytatta
előadását:
- Ne higgyétek, hogy amit tőlem hallottatok, az a legmagasabb rendű.
Nem is olyan régen a szomszédos faluban élt egy kandúr. Egész nap
aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem látszott a
megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De
ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány található. És ahol csak
megjelent, ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt
patkányoknak.
Egy alkalommal fölkerestem, és magyarázatot kértem. Nem válaszolt.
Újra kérdeztem, de ismét csak hallgatott. Nem az volt a látszat,
mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy tűnt, mintha nem
tudná, mit is feleljen. "Aki tudja, az nem szól - és aki szól, az nem
tudja." Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, "semmivé" vált, és
így elérte a szándék nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e
fokon valósul meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.
 
 
0 komment , kategória:  Balázs Béla: A három hűséges k  
szeretettel
  2011-05-02 14:59:25, hétfő
 
 



WASS ALBERT: A TEREMTÉS TÖRTÉNETE

Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN
a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL
és az éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt.
Mikor a föld teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két
testvérére bízta az ÚR.
Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette
velök a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor
Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos
mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a
szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította
a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet
jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű
gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette
közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket
termő fákat és bokrokat.
Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta
a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett
a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből
megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban,
amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában
ÚR-ISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni
kezdjen. Így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni
az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény
feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De
utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre
esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya,
sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a
föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol
lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző
jószágra.
ÚR-ISTEN úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat
ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét,
Ördöngöt.
Miután a föld így szépen elkészült volt, ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe,
s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és
az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból,
ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az
asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.
Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt.
Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa
az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt,
az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki
rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta "édesanyám",
az embernek pedig azt, hogy "édesapám".
Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen
s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet
kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban
a munkához, s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat,
hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót,
megtanította őket a pásztorkodás sokféle titkára, de legfőképpen pedig
arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek.
Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben
haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s
rábízta az embert saját erejére és leleményességére.
Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő
lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal
hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó,
színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.
Mélyen lent, a föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt,
Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan
csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával,
ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek
elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket,
ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De
ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és
drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a
föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat
és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást,
lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy
megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony
éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval
a tengereket.
Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen
legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon
kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek,
akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk nyájait. Éjszaka
fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol
ÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a
balban.
Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR
sátrához vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó
Szérűskertet, ahol Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte
asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat.
Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a
Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte
be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor
a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán.
Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított
alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke,
s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.
Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga
saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító
növényeket és jó gondolatokat.
Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz
szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket,
az emberiség nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba
menni. Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb
pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik
a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot. Így aztán
nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség
egyetlen reménye soha el ne vesszen.
Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta
nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester
várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá
vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív
maga.

--
" Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."
 
 
0 komment , kategória:  Balázs Béla: A három hűséges k  
szeretettel
  2011-05-02 14:57:29, hétfő
 
 



Lomtalanítás

Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt, megszabadulunk
hasz-
nálhatatlan dolgainktól melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága
helyet fog -
lalják. Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a limlomok között guberálók
tömege.
Ki kiskocsival, ki furgonnal de van aki csak egymaga egy szatyorral a
kezében gyuj-
tögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

Mi is neki veselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal
kivonszoltuk
a többi kacat közé. Fájó szívvel álltunk mellette, hisz annyi régi,
kellemes emlék
fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai
között.
Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a
hosszú évek
során mindennapjainak része , és a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja
volt.

Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett
hozzánk
és a heverőre pillantva ,megszólalt.
- Ezt a jó kis darabot kidobják? - Alaposan végigmustrálta,
megkopogtatta,
nyomogatta mint holmi doktor a beteget, végül érces trombita hangján a kupac
másik felére kiáltott .
- Anyjuk!!!! - A megszólított pillanatok alatt ott termet ölében két
reklámszatyor
lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent.
Kezeit széttárta mintha csak azt mondaná, ez már a miénk. A jobb sorsot
megélt,
és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt
a hatalmas test tömegének terhe alatt.

Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló
könyvkupac
tetején kuporgó meghatározhatatlan korú öregúrra tévedt. A jobb kort is
meglátott
szövetkabát, és kopottas de mégsem elhanyagolt öltözék, nem holmi
szedett-vedett
guberálóra utalt. Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai
könyvek
sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki.
Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az
ágaskodó szamárfüleket.

- Őt nézi? - Kérdezte a szakállas - Valami tanáremberféle volt vagy
mifene, aztán
meg kidobták valamiért , és el kezdett inni. Most-meg mindenhová velünk
jár.
De nem ért ez a guberáláshoz! - teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre
köp,

Ősszel korán sötétedik, és én a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett
haladok el.
Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még
egyszer
a kis heverőt búcsú képen. Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és
az eső is
szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró
vízcseppektől
nedves fűszálakra.

A heverőnek és a szakállasnak, már híre pora sincsen. A maradékok közt
néhányan
még matatnak itt-ott ,botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit.

Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek
között.
Az orrán, csomagoló spárgával megerősített aranykeretes szemüveget visel.
A kezében egy piros címkés iskolai füzetet tart és kissé megbillenve, hogy
a lámpa
fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott
betűket.
Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában.
Az arcán végtelen megnyugvás, kisimultak a ráncai, ahogyan időnként
mosolyog.
Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és boldog.

M.Laurens
2004
 
 
0 komment , kategória:  Balázs Béla: A három hűséges k  
szeretettel
  2011-05-02 14:54:09, hétfő
 
 



Párizsi Angyal

A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan
szétcsapják a latyakot a járdaszélekre. Az emberek mogorva arccal
botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan
nyomasztó, és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán.
Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem a hivatalhoz, mint
azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a
kapunyitásig. Mivel már rég jártam a környéken, ( ahol pedig gyermekkorom
javát töltöttem ) a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat.
Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a
kor szelleméhez. Már vagy öt éve nem jártam a környéken, és a változás
szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában
mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés
volt mindenfelé. Amerre csak elláttam, mindenütt csillogó villogó üzletek
sorakoztak teli szebbnél szebb áruval. Imitt amott néhány őstermelő árulta
fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a
polcokon.
Férfiember lévén az emelet felé vettem az irányt, ahol a frissensült
házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak
az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, ahogyan bő
mustárba mártogatva majd beleharapva, fröccsen szanaszét a körülállók nem
kis bosszúságára. Visszaemlékeztem milyen szörnyülködve nézett rám a
káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt
uborkát vásároltam nála, hogy azt ott helyben elfogyasszam.

Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái
sorakoztak, az egyik üzlet előtt apróka öreg nénike toporgott sorára várva .
A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tíz éves gyermeknél.
Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két
picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg kendő jótékony árnyékából ,
amely féltően óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult
foltokkal teli lenvászon szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér
lehetett.
Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma fiatalasszony állt, szinte
ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan
elegáns fekete hosszú kabátja, halvány lila sálja és karjára vetett cicoma
nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta a
finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta , hogy nemsokára új
trónörökössel bővül majd a család. Arca szeretetreméltó és megnyerő volt,
ahogy az előtte álldigáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy
nem óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz
méhében.
A hentes unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem, bánat
sem öröm, ahogyan a villával csikorogva szurkálta a felvágottakat a mérlegen
lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke unott és
egyhangú.
Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, ahogyan
az üveg mögül a csinos fiatalasszony felé fordult.
-Mit adhatok?- Kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot
rajta, mintha-csak elillant volna a semmibe, ahonnét előkerült. A
fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte
álló nénikére intve megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.
-A néni jön a sorban!- Szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával
lefelé mutatva, a kendő irányába.
A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a
kendő alá, majd felemelkedve, és félig áthajolva a polc felett, lenézett a
mélységbe, mint valami óriás , ki törpéket vél látni alant.
-Mondja mama, mit akar? - Dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha
csak siketet, vagy gyengeelméjűt szólított volna meg.
A kis kendő felfelé fordult, és vékonyka reszketeg hangocskát küldött fel a
magasban trónoló nagyúr felé.
- Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám.
A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól
irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen lévő papírra őket. A mérleg
libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan
trombitálta a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd hangos
csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka csomagot.
A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből,
és reszketeg kezecskéjével bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek
káoszában kutakodva.
-Tessék csak ide a markomba számolni -Szólalt meg a kismama, lehajolva a
nénike mellé -Majd én felteszem a polcra. -mondta jótékonyan mosolyogva, s a
kendő alá kukkantva kissé.
A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzá
jutott a jussához, és egyetlen mozdulattal számolás nélkül leseperte a
markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a
válasz.
Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek ki rosszat tett, de
máris a kezébe csusszantotta a csomagocskát a kishölgy a polc magasáról.
-Parancsoljon drága néni -mosolygott rá csillogó szemekkel.
Az anyóka féltő gonddal süllyesztette el szatyorkája mélyére a vékony
papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve
totyogott agyontaposott sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a
földszinti kijárathoz vezetett , és azontúl a szabadba. Az üvegablakok
mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni
kezdett a félhomály. Kezdetek lassan visszatérni a színek a csarnok
világába is.
- Parancsoljon hölgyem. - Szólt ki ismét a hentes a nyíláson.
- Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! - Hadarta a fiatalasszony,
miközben a távolodó nénit leste fél szemmel. -És tegyen rá még tíz deka
téliszalámit is a tetejére!
-Fűzte hozzá kissé sürgető hangnemben.
-A tetejére? -Álmélkodott a hentes. -Igen oda, ahogy mondom- Hangzott az
ellentmondást nem tűrő hang. Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris
közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az előbukkanó
csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors
mozdulattal, a kezével a kismama felkapta a pakkot a pult üvegéről, és már
távolodott is a bódétól sebesen.
A hentes félig kihajolva, fuldokló hangon kiáltott a távolodó lila sál után.
-Hölgyem! A visszajáró!- Gurgulázta asztmás fuldokló hangon.
A távolodó kabát egyik karja legyintőn jelezte számára, hogy nem érdekes,
tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva,
morogva jegyezte meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol
ráérnek, hol-meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta a pénzt, és a
következő vásárló felé fordult.

A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította
meg a savanyú káposzta árusok sora mellett elhaladva.
-Nénikém drága, tegye ezt el! -Szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a
vászon- szatyor mélyébe csúsztatta az imént vásárolt párizsis csomagot. Az
apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt.
Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a
szatyor mélyére, mintha-csak keresné, hogy vajon kivettek e valamit belőle.
Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól meg- tépázott tudatig, a
megnyugtatás, hogy szaporodtak a csomagok a szatyorban.
-Fogyassza egészséggel drága néni- mosolygott rá két szénfekete szempár. Két
kis kéz melegét érezte, amelyik lágyan összezárja ráncos kezeit a
szatyorkán, azt bezárva szorosan.
-Vigyázzon drága néni el ne essen a lépcsőnél!- Csilingelt egy bársonyos
hang a fülébe. Az óriásinak látszó kis kendő lassan emelkedett csak fel, és
nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönet félét motyorászva
halkan, de már nem látszott sehol akinek a szavakat címezték. Remegős
kezek szorultak szorosan a szatyor köré, mintha kincset szorongatnának, mely
csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva
lépteit haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan
magához ölelve eltűnt a tolongás közepette.
Keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de eltűnt, mintha csak álom lett
volna az egész. Csak a hentes arcára nézve tudtam, hogy megtörtént mindez a
szemem láttára.
Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével
beragyogta a csarnok belsejét épp ott, ahol az előbb a káposztás sor előtt
álltak mindketten egy pillanatra utoljára együtt.
Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni
kezdett a hólé a bágyadt napsugár melegétől . Autók száguldoztak, emberek
jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyengécske melegét.
Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak lelkemben.
Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha
lelketlen és kegyetlen törtető világban. Talán az új élet teszi fogékonnyá
az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben a világban?
Had higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak
kelnek és csodákra képesek. Picinyke csodákra, akárcsak az én párizsi
angyalom.

M. LAURENS
 
 
0 komment , kategória:  Balázs Béla: A három hűséges k  
szeretettel
  2011-05-02 14:44:58, hétfő
 
 



Balázs Béla: A három hűséges királyleány
Hindu mese
A legifjabbik királyleánynak

Leborulok

Ganesa előtt, aki a gátaknak és gátlásoknak istene. Vinayaka ő, az
elefántarcú úr, kinek kosár-fülei a szélben csapkodnak mint a győzelem
zászlói. Ganesa ő, kinek hosszú sugár ormánya kőfalon keresztül hat és
páncélos mellen át és leér a lélek fenekéig. Leborulok előtte, hogy
mesémnek gátat ne vessen és megakadás nélkül végigmondhassam, nehogy
születetlen maradjanak azok a lelkek, melyek mesémben fognak
megszületni. Azokért imádkozom és áldozom és Ganesa előtt

Leborulok.

Élt egyszer Kandrapura városában egy Suryakanta nevű hatalmas király,
aki három főtulajdonsága által olyan volt a férfiak között, mint a
kövek között az adamant: tündöklő, tiszta és kemény. Tündöklő szépsége
minden asszonyt szíven harapott, mint a kobra. Bűntelen tisztasága
ember feletti erőt adott neki. De keménysége volt a legnagyobb.
Lelkének fája előbbi életekben gyökeredzett és ezért mozdíthatatlan
virágokként termettek rajta tettek és szavak, melyek ezer év óta
készen voltak. Suryakanta király csak hullatta őket, de rajtuk nem
változtathatott.

Suryakanta király utálta a szavakat és minden kérdésre tettel felelt.
A könyörgők és kérelmezők felett némán nézett el mozdulatlan arccal,
de mire hazatértek kérésük teljesítve volt. Suryakanta király úgy állt
az emberek között, mint az erdő tétova hajlongó növényei között a
merev isten szobor, melyben a szellem ércbörtönbe zárva örök időkre
egyforma és mozdulatlan.

Egyszer Suryakanta király magához hívatta feleségét a büszke
Balapanditát. Mikor Balapandita a terembe lépett azon halk remegés
futott végig, mint a füves réten, ha a felkelő hold reálehel. Mert
Balapandita szépségében a hold gömbölyűsége, futóinda hajlása, fű
remegése, levél könnyűsége, elefántormány vékonyulása, méhek rajzása
és a papagáj melle lágysága egyesültek mint egymást rég kereső
szerelmesek.

- Mért hívattál Uram, Suryakanta király - kérdezte Balapandita.

De Suryakanta nem felelt, hanem odalépett a szépcsípőjűhöz és homlokon
csókolta olyan jeleket téve mint a búcsúzó.

- Uram Suryakanta - szólt Balapandita akkor - homlokon csókolsz és
olyan jeleket teszel mint a búcsúzók. Vajon búcsúzni akarsz-e tőlem te
férfitigris?

Suryakanta nem felelt, hanem első miniszteréhez és ifjúságának
társához fordult, mondván: - Razakosa készülj útra. De kíséret ne
kövessen és fullajtárok előttünk ne fussanak.

E szavakból Balapandita és Razakosa megértették, hogy Suryakanta
király az erdőbe indul valamely szent liget látogatására, hogy
áldozattal, fürdéssel és meditációval tisztítsa lelkét és erejét
növelje.

Akkor Balapandita hangjára nedves fátyolt borított a fájdalom és így
szólt: - Isten veled Suryakanta. Bizony visszajöttöd, úgy várom mint
halott az újraszületést. Megfestetem képedet, hogy a hold világítson
lelkemre míg napja visszatér.

De Suryakanta király nem felelt, hanem néma ajkkal és beszélő szemmel
nézte feleségét, akit a hűség szekrényének neveztek, aztán elindult a
palota kapuja felé. Őt pedig követte Razakosa első minisztere és
ifjúságának társa.

Mikor már mélyen jártak az erdőben, ahol a Kadamba fa illatától
megdühödött pézsmaszarvasok túrják magukat a sziromhullató
jázminbokrokon keresztül, Suryakanta király hirtelen megállt.

- Mit láttál uram? - kérdezte Razakosa.

Suryakanta király akkor lehajolt és mikor megint kiegyenesedett jobb
kezével egy nagy fekete kígyó torkát fogta, balkezével pedig egy kis
nyulat, melyet a kígyó szájából vett ki. Azután mind a kettőt eldobta
és tovább akart menni. Hanem akkor a fekete kígyó felágaskodott előtte
és így szólt.

- Mért tetted ezt velem Suryakanta király? Nekem a nyulat istenek
rendelték táplálékomul és ez a falat, melyet most szájamból kivettél
éhhalálom elől volt utolsó menekvésem. Mert tudd meg óh Suryakanta
király, hogy harminc napja nem ettem és a halál sarka van fejemen.
Tudsz e nekem más táplálékot adni a nyúl helyett?

Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a fekete kígyót és nem
felelt, hanem kihúzta tőrét és izmos barna karjából kanyarított egy
darabot és azt odadobta a kígyó elé. Hanem a kígyó nem nyúlt utána.

- Meghalt - mondta Razakosa. - Nem tudta, hogy segíteni akarsz rajta,
hát eleresztette életét, mert nem tudta mire várjon még tovább
szenvedve.

Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a hosszú, fekete hullát.
Lelkét oly kevéssé illette a halál, mint a vad elefántot az erdei
levél, mely ráncos hátára hull.

Éppen át akart lépni rajta, hogy tovább menjen, mikor hirtelen
megjelent előtte Ganesa az elefántarcú isten. Óriás fülein átizzott a
nap, hogy tüzes korállbokrokként piroslottak benne az erek. Rózsaszín
sugár ormányát táncban emelte és így szólt:

- Suryakanta öltél.

Suryakanta mozdulatlan szemmel nézett Ganesa kis szemeibe és így
felelt. - Az istenek öltek, akik természetemet úgy termelték, hogy
utáljam a szavakat és tettekkel beszéljek. Lelkem virága előbbi
életekben gyökeredzik és sem mozdulni, sem változni nem tud.

Akkor Ganesa nevetett: - Ha lelked sem mozdulni, sem változni nem tud,
hát majd letépem száráról, hogy mozduljon és keménysége miatt többé
gyilkosságba ne essék.

Ezt mondta nevetve Ganesa és rózsaszín hosszú sugár ormányával
belenyúlt Suryakanta mellébe és lelke virágát letépte száráról, aztán
eltűnt. A király melléhez kapott mintha nyíl fúrta volna át és
felkiáltott: - Oh jaj nekem!

Akkor Razakosa kiejtette kezéből íját, mert soha senki még Suryakanta
király jajszavát nem hallotta.

- Uram Suryakanta - kérdezte halkan, mint aki a felelettől fél és
álomnak szeretné hinni önmagát. - Uram, mi baj ért?

Suryakanta ijedten fordította fejét Razakosa felé és mélyen elpirult.

- Oh kedves Razakosa - mondta szégyenlősen mosolyogva, - nagyon fáj
sebem, melyet ama kígyó miatt a karomba vágtam.

Akkor Razakosa kiejtette kezéből tegzét és szemét némán lesütötte,
mert Suryakanta olyat mondott, amit közönséges ksatriának sem szabad,
nemhogy királynak.

- Elejtetted íjad és tegzed, kedves Razakosa - mondta Suryakanta és
felemelte sietséggel, mint valami hízelgő szolga. - Mért sütöd le a
szemed Razakosa és mért sápadsz el? Talán bizony rajtam látsz valami
változást? Oh milyen változás eshetnék rajtam?...

Suryakanta szapora szavainak csörgése úgy hullott Razakosa fülébe,
mint egy összetört drága edény cserepeinek csörömpölése.

- Legyünk vidámak - mondta Suryakanta - és siessünk feleségemhez
Balapanditához, mert szemem és karom úgy kívánják Balapanditát, hogy
leválnak testemről és hozzá repülnek ha nem sietek.

- Uram Suryakanta király - mondta Razakosa - a szent liget
látogatására indultunk, hogy áldozzunk az isteneknek.

Suryakanta elváltozott arca, mint az ijedt gyermeké olyan lett. Igazán
azért indultunk? Jó nem bánom. Akkor siessünk a szent ligetbe.

Alig haladtak néhány lépést, Suryakanta király hirtelen visszafordult
és így szólt: - A büszke Balapandita arcképem előtt ül és vár.
Gondolatai lábam köré hurkolódnak és nem eresztenek tovább. Kedves
Razakosa kérlek ez egyszer mégis térjünk inkább vissza.

Akkor Razakosa hangos sírással feljajdult: Óh Suryakanta, Suryakanta,
mi lett belőled!

Suryakanta elváltozott szeme hunyorgatva nézett, mint egy gyáva
koldusé.

- Mért jajgatsz Razakosa? Talán valami változás esett rajtam? Miféle
változás eshetnék rajtam holott én vagyok Suryakanta király, férfiak
közt olyan, mint a kövek közt az adamant. Én vagyok a mozdíthatatlan
Suryakanta...

Tovább nem beszélt a király, hanem arca elé csapta kezeit és hangosan
felzokogott: - Oh Razakosa, ifjúságomnak társa, nem vagyok én többé
Suryakanta, sem adamant a férfiak között!...

- Uram - felelte Razakosa, kinek szeméből Suryakanta könnyei előhívták
testvéreiket, mint ahogy egy felbukkanó hangya előhívja mind a többit.
- Uram ez Ganesa büntetése a kígyóért. Letépte lelked virágát száráról
és most mint szakasztott lótusz hullámos tavon inog és hánykódik,
részeg táncosként, bizonytalanul.

- Jaj, jaj Razakosa, segíts rajtam kedves Razakosa! Fogd meg lelkemnek
lelkét, hogy megint állandó legyen. Szólítsd nevén, hogy horgonya
legyen a név. Oh mond elő nekem, hogy ki vagyok, hogy azt kövessem
mint vezetőjét a vak.

- Nem tudom, hogy ki vagy Suryakanta király.

- Nem-é? Hiszen miniszterem vagy és ifjúságomnak társa?

- Ifjúságodnak társa vagyok Suryakanta: férfi-barát. Tudom szavaidat
és tetteidet tudom. Téged nem tudlak.

- Mért szerettél hát engem, jaj!

- Szavakért és tettekért szeret a barát Suryakanta király. Szavak és
tettek mögé asszony tud szeretni.

- Óh büszke Balapandita, hűség szekrénye! - így kiáltott fel akkor
Suryakanta. - Arcképem előtt ülsz és vársz rám és szemedben őrzöd régi
arcomat. Szemedből fogom azt elővenni, hogy újra magamra öltsem. Oh
gyerünk Razakosa, siessünk Balapanditához.

Akkor Suryakanta király elindult hazafelé az erdőn, őt pedig követte
első minisztere és ifjúságának társa. De ha Razakosa nem tudta volna,
hogy ki lépked előtte az erdei ösvényen, járásáról rá nem ismert volna
Suryakanta királyra. Mert aki még tegnap úgy járt, mint a vad elefánt
a tango bozótban, az máma úgy járt, mint az újon vedlett kígyó, amely
bőrét féltve kanyarogva kerül minden kavicsot. És aki tegnap úgy
haladt célja felé, mint Krisna kilőtt nyila, az tétovázva meg-megállt
most, jobbra-balra nézve, mint a szerelmes asszony, aki először szökik
kedveséhez és lábpereceinek csörgése riasztja az éji csendben.

- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled?

Már esteledett, mikor a palota elé értek. Már a nap ura vándorútja
végén betért az alkony bíbor palotájába és onnan is kiűzetvén a
tengerbe vetette magát. Már a hold ezüst vize csurgott le a palota
malachit lépcsőin és a táncoló pávák kapkodták lábukat, hogy meg ne
ázzék. Már minden fáklya kialudt csak a legbelső szobában égett egy
illatozó lámpa, mint a sötét palotának világító szíve.

Balapandita virrasztott Suryakanta király arcképe előtt.

Mikor a király remegő kézzel félrehúzta a függönyt és a szobába lépett
volna, a büszke Balapandita felugrott az oroszlánlábú párnáról.

- Ki vagy te és hogy mersz a királynő szobájába lépni? Kiáltotta
hátraszegett fejjel haragosan.

- Suryakanta vagyok, a férjed. Nem ismersz?

- Szemtelen csaló te? Suryakanta hangja olyan, mint a bagzó tigrisé.
De a te hangod, mint a herélt szolgáké úgy remeg.

Akkor a király egy lépéssel közelebb lépett a lámpához és így szólt: -
Oh szépcsípőjű Balapandita ismerj meg, mert én vagyok a férjed
Suryakanta király.

Akkor Balapandita egy lépést hátralépett és így szólt: - Suryakanta
arca, mint a Himalája sziklája kemény és mozdulatlan, a te arcod puha
és változó, mint a színészeké. Jaj!

- Balapandita, Balapandita ismerj meg! Én vagyok Suryakanta.

- Suryakanta király ma elindult az erdőre vezekelni és Suryakanta
szándékát soha meg nem másítja. Jaj!

- Óh Balapandita visszatértem hozzád, mert vágyódtam utánad.

- Suryakanta a cél, a mozdulatlan és végső. Nekem kell ő hozzá mennem.
Ó nem jön én hozzám soha. Jaj!

- Eljöttem hozzád, hogy támaszd meg gyökereszakadt ingó lelkemet.

- Jaj Suryakanta a szikla, melyhez az én lelkem ingó hajóját kötöttem.

Akkor a király még egy lépéssel közelebb lépett az illatozó lámpához
és így szólt: - Oh Balapandita nézz rám, nézzed a királyi ékszereket
mellemen. Én vagyok a férjed Suryakanta.

Akkor Balapandita még egy lépést hátralépett és így szólt: - Ha te
Suryakanta nevét és királyi ékszereit viseled, akkor Suryakanta
helyére léptél ebben az életben és Suryakanta király, a férfitigris,
az én férjem meghalt.

Ezt mondta Balapandita és büszke arcát kezeinek lótusza mögé rejtve
sírt.

- Oh Balapandita, jaj nekem! Téged a hűség szekrényének hívnak és
szerelmed állandóságában volt ingó lelkem bizodalma!

Akkor Balapandita büszkén kiegyenesedett:

- Bizony holtomig hű maradok Suryakantához, kinek szívemet adtam,
Suryakantához, ki a férfiak közt olyan volt, mint a kövek közt az
adamant, de meghalt. Suryakantához, akit ez az arckép ábrázol, aki
Indrától kapta méltóságát, a tűztől hevét, Jamatól haragját és Ramatól
az állhatatosságot, de meghalt. Bizony hű maradok hozzá és el nem
hagyom emlékét valakiért, akinek arca mint a színészeké, hangja mint a
herélt szolgáké, viselkedése mint a terhes asszonyoké, olyan.

Ezt mondván, félrehúzta az ajtó arannyal hímzett függönyét és
kikiáltott: - Óh Cseti, kedves cselédem ébredj. Fehér ruhát hozz nekem
és szezám magvakat készíts vízzel és puha darbha-füvet.

Akkor Cseti megjelent az arany függöny nyílásában és álomtól tágult
szemekkel nézett a szobába és halkan szólt mint a ki fél, hogy vélt
álmából önmagát felébreszti: - Oh büszke Balapandita a fehér ruha
özvegyek ruhája és szezám magvak puha darbha fűvel halotti áldozat.
Miért kívánod mindezt, óh királynőm, mikor ott látom a férfit, kinek
mellén a királyi ékszerek csillognak?

- A királyi ékszereket hordja még a test, de a lelket belőle kitépte
Yama, a halál ura kötélhurokkal maga után húzván. Szólítsd szolgáimat,
kik atyám házából jöttek velem, hogy engem hozzá visszavigyenek. Atyám
készítsen máglyát számomra, hogy a tűz füstjével szállhassak a meghalt
Suryakanta után, akihez a halálba is hű maradok.

Ezt mondván, Balapandita arcát kezeinek lótusza mögé rejtette és sírva
kiment a teremből.

Akkor Suryakanta király egyedül maradt az arcképpel, melyen a lámpa
piros fénye lobogott. És Suryakanta gyáván sandított a képre, mint
ahogy a büszke Balapandita szemébe nézett és így szólt: - Hát te mért
maradtál itt rajtam csúfolódni? Menj csak, menj a hűtlen Balapandita
után. Cinkosok vagytok és engem elárultatok. Mért volnál te szebb,
mint én? Te majom, te! Vajon mért nézel itt parancsolva körül
pillantásod dorongját suhogtatván mindenki felett? Hát ki itt a
király: én-e vagy te?!

Akkor nekirontott a képnek és darabokra tépte.

- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled!

A király ijedten és szégyenkezve fordult meg e sóhajtást hallván és
megpillantotta Razakosát, ifjúságának társát. Akkor sírva fakadt és
így szólt: - Óh Razakosa, jaj nekem, a hűség szekrénye eltörött és a
hűtlenség szilánkjai megvéreztek engem.

- Bizony nem törött el Balapandita hűsége, uram. Erős sziklatorony az,
mely emlékedet őrzi. De érckapui előtted becsukódtak.

- Jaj nekem, Razakosa, ha már a hűség is elhagy engem. Te is el fogsz
hagyni akkor Razakosa. Miért is nem mentél mindjárt Balapandita után.

- Ő elment az eltűnt férfi után. Én itt maradtam, mert a király itt
maradt.

- Óh hűtlen hűségek! Nincs hát szerelem, mely bujkáló lelkemet nyomon
követné, mint antilopot az éhes leopárd?

- Hadikocsidba két fehér lovat fogass be Suryakanta király és
induljunk el együtt az erdőn keresztül és a kék tengerek határai közt
addig meg se álljunk, míg olyan asszonyt nem találsz, kinek szerelme
bujkáló lelkedet nyomon kövesse, mint antilopot az éhes leopárd. Mert
bizony elveszett lelked-lelkét más meg nem találhatja, hanem csak
asszony és annak szerelme lehet megállító horgonyod.

Akkor Suryakanta két fehér lovat fogatott be hadi kocsijába és mivel
járatos volt a lótudományban, kezébe kapta a gyeplőt. Hanem a lovak
faroltak és kiléptek a hámból.

- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled - sóhajtott fel Razakosa
és kivette a gyeplőt a király kezéből.

Nemsokára az erdő illata összecsapott fejük felett, mint ahogy régebbi
emlékek hullámai elborítják a közéjük hullott új emléket.

Már mélyen jártak az erdőben, ahol a kadambafák illatától megdühödött
pézsmaszarvasok túrják magukat sziromhullató jázminbokrokon keresztül,
mikor egyszer Suryakanta és Razakosa nagyon megéheztek.

- Uram - mondta akkor Razakosa - csapjuk ki a lovakat a fűre, mi is
induljunk gyümölcsöt és gyökereket keresni a magunk számára.

Elindultak hát a kadamba és banianfák sűrűjében. Egyszer csak
Suryakanta király feje egy meleg fejhez ütődött. Ijedten ugrott hátra,
mert azt hitte, hogy valamely fekete párduc lógatja le magát az ágról.
Akkor látta, hogy egy vezeklő brahmin csügg a fán fejjel lefelé, térde
hajlásával fogván az ágat úgy vezekel.

- Ki az, aki vezeklésemet zavarja - szólalt meg a lógó brahmin.

- Óh, szent aszkéta - felelt Suryakanta remegve - bocsáss meg, hogy
vezeklésedet zavartam. Bizonyára az istenek vezették erre utamat, hogy
beléd ütődjem, mint sorsom harangjába, hogy megszólalj és életem
titkát előttem megnyilvánítsad.

- Mit kívánsz?

Akkor Suryakanta mélyen elpirult és dadogva mondta: - Óh szent
aszkéta, mondd meg... mondd meg nekem merre találhatnék jó bethel-
leveleket vagy gyümölcsöt vagy gyökeret éhségem csillapítására.

- Mit kívánsz? - kérdezte újra a Brahmin hangosan.

Hanem Suryakanta még jobban elpirult és hallgatott. Akkor előlépett
Razakosa és elmondván Suryakanta király történetét a kígyóval és
Genesával és Balapanditával, így szólt: - Oh szent brahmin te, aki
ilyen nagy önkínzással vezekelvén, bizonyára beleláttál a hármas világ
titkába, mondd meg, hol talál az én királyom, Suryakanta olyan
asszonyt, kinek szerelme tettek és szavak mögé lelkének lelkébe szeret
és hűsége beleharapja magát mint vadmacska a szarvas nyakába, hogy
csüngjön rajta bárhová menekül?

- Jobb sarkam irányában
Hét napi járóföldre
Alakai kristálypalotában
Két váró királyleány
Kamalila és Anangaraga.

- Melyik lesz Suryakanta megváltója a kettő közül?

- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

- Homályos szavaid éjszakájának meg fogjuk várni virradatát. Csak azt
mondd még meg, oh szent brahmin, hogy mi módon nyerje meg Suryakanta a
királylányok szerelmét, ha alakja és jelleme így elváltozott?

- Kék lótuszok csendes tavában

Suryakantát várja Suryakanta.

Csendes tóban arcát mosva

Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé

Hervadó lótusz hívására

Álarc mögül tűnjék el az arc.

- Homályos szavaid csukott bimbóját őrizni fogjuk, míg kivirul belőlük
az értelem virágja. Köszönjük jóságodat. Vezeklésed győzze le az
istenek hatalmát.

Akkor Suryakanta király és az ő minisztere elindultak tovább az
erdőben. De nem találtak sem bethel leveleket, sem banian gyümölcsöt,
sem gyökeret, mellyel éhségüket csillapíthatták volna. Már lábuk
elpuhult és a halál sarkát érezték fejükön, mikor egy szikla mögül
előlépve hirtelen megpillantottak egy gyönyörű tavat, mely úgy
rejtőzött a sötét erdő mélyén mint a sötét gyűlölet fenekén a szenvedő
jóság. Szent pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket
mintha ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton
szürkedarvak ültek néma meditációban, meg sem mozdulva a két férfi
közeledtére. Mikor Suryakanta és Razakosa a csendes, lótuszvirágos
tavat meglátták, éhségük és minden testi nehézségük elmúlt, mint a
szív bánata a kedves mosolyától.

Akkor Razakosa így szólt. - Ó Suryakanta király, bizonyára ez a tó az,
melyhez a brahmin küldött, mert a sors ízét érzem testemben. Menj
egyedül és lépj egyedül partjára, hogy sorsodat belőle kihalásszad.

Akkor Suryakanta habozva és lábujjhegyen elindult a tó felé. Hanem
mikor a partjához érve fölébe hajolt volna, hát megpillantotta benne
arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala és melyet ő
haragjában összetört. De íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott
a kép, a régi Suryakanta képe, pillantásának dorongját suhogtatván
mindenki felett.

- Óh Razakosa, gyere gyorsan! - kiáltott fel meglepetésében a király.

De a kiáltástól megrezzent a tó sima tükre és a kép benne összetört,
mint a hold képe a vízen, ha az evező beléje csap. És éppen úgy annyi
darabra hullt szét ismét mint a palotában, mikor öklével reácsapott.

Akkor Suryakanta ijedten elhallgatott és íme lassan elsimult a víz és
összeállt a kép töretlenül ragyogva, mint az adamant. Suryakanta akkor
a partra guggolt hasonlóan a néma darvakhoz és csendes meditációba
merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki karjait és így
szólt: - Óh lelkemnek lelke elhagytál engem hűtlenül a hűtlen
Balapanditával. De íme lopódzva környékezed utamat mint éhes tigris az
elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te
szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!

Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két tenyere
öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és mosakodván
arcára terítette mint tapadó nedves fátyolt. Azután tépett egyet a kék
lótuszok közül és felállt és óvatosan lépkedve szótlanul közeledett
Razakosa felé, hogy a fényes álarc arcáról le ne csurogjon. Kezében
tartotta a kék lótuszt, mint egy szent harangot.

Mikor Razakosa megpillantotta a közeledőt ujjongva felkiáltott: - Óh
dicső Suryakanta, te férfitigris! - és szemeit elöntötte a könny,
melynek vizében Suryakanta újra meglátta tündöklő arcát mint a tóban.

- Most siessünk vissza kocsinkhoz, óh királyom, most vezessük fehér
lovainkat Kamalila és Anangaraga palotája elé! Bizony szépséged ismét
szíven fog harapni minden asszonyt mint a kobra.

És Razakosa sietve előre ment utat keresni, őt pedig követte
Suryakanta király óvatosan lassan lépkedve és szótlanul.

Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz
bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai
kristálypalota tetőit. A hosszúszemű Kamalila álmában hallotta a
holdvíz suhogását a tetőkön és sóhajtva megszólalt: - Óh húgom
Anangaraga ébren vagy-e?

- Ébren vagyok - felelte a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga - mert
messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.

Akkor a hosszúpillájú Kamalila felébredt álmából és így szólt: -
Mondtál valamit kedves Anangaraga?

- Azt mondtam, messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.

- Bizonyára az asszonyszelidítő Krisna isten kocsijáról álmodtál, mert
tizennégy esztendős vagy és Madana suhogtatja feletted virágos
nyilait. Íme én a holdvíz suhogását is hallom a tetőkön és közelgő
kerekek dübörgését még sem hallom.

- Hogy álom volt-e kedves Kamalila, azt nem tudom, de egész eddigi
életemből mint álomból ébresztett fel.

Akkor Kamalila felkelt fekhelyéről és így szól: Gyerünk hát ki a
palota tetejére kedves Anangaraga és nézzünk ki az útra.

- Akit az istenek küldenek, annak nem kell elébe menni.

- Te a mondás szavaival felelsz, kedves Anangaraga, mert fiatal vagy
és még a tanítást ismered csak, a szívedet nem.

Ezt mondván az alázatos Kamalila, kiment a palota tetejére. Sötét
hajában csampaka-virág koszorú világított, mintha a csillagok
tükröződése volna fekete tó vizében és fehér bokái tükröződtek a
sötétkék kristály-padlón mint két lidércláng. Hanem mikor kiért a
palota tetejére, megfogódzott a faragott oszlopokban, nehogy a holdvíz
ezüst zuhatagja elsodorja finom testét. Ott az alázatos Kamalila
felemelte hosszú pilláinak függönyét és kinézett az útra.

Akkor az úton két fehér ló hozott száguldva arany hadiszekeret. A
szekérben pedig két férfi állt: Razakosa a gyeplőtartó és a
mozdulatlan Suryakanta kék lótusszal kezében. Mikor pedig a palota
előtt porzott volna el a kocsi, Suryakanta feltekintett a
kristálytetőre és pillantásának horga belehullott Kamalila szemeinek
sötét tavába. És íme a kocsi hirtelen megállt, mintha mély árokba
rekedt volna meg. Razakosa haragosan sürgette a lovakat és a fehér
mének izmai feszültek, erei dagadtak, gerincük görbült mint az íj és
még sem tudták elmozdítani a kocsit. Hanem Suryakanta és Kamalila
szemei összefogództak mozdulatlanul.

Akkor Kamalila leeresztette pilláinak hosszú függönyét és íme a szekér
mint eleresztett parittya köve zuhant előre, hogy a lovak térdre
buktak és Razakosa a gyeplőtartó kiesett a kocsiból. De Suryakanta
király is kiugrott belőle és futván futott fel a kék
kristálylépcsőkön.

Kamalila, illendően menekült a közeledő férfi elől, de úgy, hogy az
láthassa útját és követhesse a belső szobáig. Ott megállt és
szembefordulván vele, remegve megszólalt: Oh idegen, ki vagy te?
Melled ékszerei és homlokod fénye királynak mondanak.

- Suryakanta vagyok, Kandrapura királya.

Akkor Kamalila sötétfürtű fejét alázatosan lehajtotta mondván:

- Oh Suryakanta mit kívánsz tőlem? Szemed éles karmaival lecsaptál rám
mint sólyom a gyenge kokilamadárra. Íme itt vagyok és nem védekezem.
Mit kívánsz tőlem te férfitigris?

- Szeress és kövess.

- Szeretlek és követlek Suryakanta.

Akkor a király kitárta két karját és felkiáltott: - Oh alázat virága
te, a női szüzesség tüzének illatos füstje, mondd meg neved, hogy
lelkemre égessem, mint ahogy a mezei gazda csatangoló lovának
tomporába égeti nevét.

- Kamalila az én nevem és szolgálód vagyok.

- Feleségem vagy és velem jössz.

- Mit vigyek magammal, uram?

- Emlékeidet kíséretül és ruházatul a világtájakat.

- Engedd meg uram, Suryakanta király, hogy elbúcsúzzam kedves
húgomtól, Anangaragától.

Ezt mondván Kamalila odalépett ifjú húgához, aki aranyszövésű
szőnyegen ülve, szeme szögletéből nézte némán mosolyogva Suryakantát.
Ő hozzá lépett Kamalila és sírva elbúcsúzott tőle.

Hanem Suryakanta szívén a csodálkozás villáma futott keresztül: -
Bizony azt hittem - mondotta - hogy Laksmi mosolygó szobra ül ott az
aranyszövésű szőnyegen, mint ahogy arany lótuszon ülve emelkedett ki a
tenger vizéből. Oh, Anangaraga, szavammal el nem érhetőnek hittelek,
mint az Isteneket.

Akkor Anangaraga szeme szögletéből mosolygott a királyra, mint aki a
szenvedések egész útját látva már annak végére néz.

- Az emberek messzebb vannak mint az Istenek - mondotta mosolyogva.

- Isten veled Anangaraga - búcsúzott tőle Suryakanta gondolatával meg
nem történt dolgok emlékeit keresve előbbi életekben.

- Bizony ha Laksmi szobrának véltél - felelte a gyöngyvirágmosolyú az
eljövendő fájdalmakért megbocsájtó hangjának lágyságával - akkor
szerelmi ajándékomért ajándék jár nekem.

- Valóban elviszem tőled nővéredet - felelte Suryakanta. - Ezt a kék
lótuszt adom helyette emlékül neked.

- A mondás is mondja, hogy fehér napernyő, szép ló, hím elefánt bőven
jut, ha kegyes kedvében van a király.

- Így tréfálsz-e kedves Anangaraga, mikor nővéred sírva búcsúzik.

- A mondás mondja, hogy szomorú az út és derült a cél.

Akkor Kamalila alázatos fejhajtással Arzsuna elé lépett mondván: -
Mehetünk uram ha parancsolod.

És elindultak ketten a sötétkék kristálylépcsőkön és Suryakanta a
vállán keresztül visszanézett és látta, hogy az ifjú Anangaraga a
vállán keresztül utánuk néz aggódó mosollyal, mint az anya járni
tanuló gyermekei után.

Mikor leértek az útra, Suryakanta így szólt Razakosához, aki a fehér
lovak mellett állt az út porában: - Óh ifjúságomnak társa, íme lásd ez
Kamalila, akihez engem a brahmin, sorsom harangja küldött.

Razakosa homlokával az út porát érintette és így felelt: Üdvözlégy
uramnak nője. A szenvedés fekete elefántjának talpai szépségedet szét
ne gázolják, sem a keserű megbánás szennyes nyomát lelkedben ne
hagyják.

E szókat hallván Suryakanta haragosan felkiáltott: Vajon mért beszélsz
feleségemnek a szenvedés fekete elefántjairól. Ijeszteni akarod talán
avval, hogy nem mindig fog oly szépnek látni, mint amilyennek a palota
kristálytetőjéről látott? Nem vagyok-e én Suryakanta, kemény és
mozdíthatatlan, mint a Himalaya sziklája? Maradj te csak magadnak
kocsiddal és fehér lovaiddal. Ne kövess bennünket és ijesztő kígyóként
Kamalila lelkének sima füvét ne borzold.

Akkor Suryakanta kézen fogta a hosszúszeműt és elindult vele az
erdőbe. Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az
éjszaka fájáról, mikor megállt egy jázmin lugas előtt mondván: Itt
fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertartás szerint.

Hanem mikor megpillantotta a fekvő Kamalila tündöklő szépségét, akinek
hószín bőrét az apró levelek remegő árnyékai a párducéhoz tették
hasonlóvá, akkor félelem szállt Suryakanta bizonytalan szívébe és így
szólt: Bizony szépséged nem olyan alázatos, mint a szavaid, hanem
perzsel mint a harci fáklya. Vajon hű maradsz-e hozzám mindig és
kitartasz-e mellettem bármi sors érjen?

- Óh Suryakanta - felelte sóhajtva a hosszúszemű - a hűséget, mint
nehéz terhet hurcolta mostanig magányos szívem. Most csak átnyújtom
neked mint rég készített drága koronát.

- De ha én elváltoznék, amitől Razakosa is fél? Ha csatából tört
karokkal és bezúzott arccal térnék vissza hozzád? Vagy ha valamely
isten idegen testbe bűvölne?

- Árnyékod vagyok Suryakanta és változásoddal változom.

- És ha én most mindjárt megváltoznék Kamalila? Ha most próbára
tennélek és tréfából kicsit megváltoznék? Most rögtön?

Ezt mondta Suryakanta és szívében gyanakvó félelem és sötét vágy
füstölögtek és arcán viszketett a tóból merített régi arc. Akkor
felemelte kezét és vakarta az arcát és a tóból merített kép lecsurgott
róla, mint a színes verejték. Kamalila ijedten ugrott fel jázmin
fekhelyéről és felkiáltott: - Óh Suryakanta mi lett belőled!

- Mi lett belőlem? Ugyan mi?! - Kérdezte Suryakanta hunyorgató
szemeiből a düh nyálát köpködve. - Mondjad meg hát mi lett belőlem?
Ugyan mi?!

- Szeretlek - felelte Kamalila.

- Hazudsz! Hogy is szerethetnél, ha megváltoztam? Miért sütöd le
hosszú szemeidet azon gondolkodol hogyan hagyjál el?

Ezt mondván Suryakanta arcul ütötte Kamalilát.

- Szeretlek - felelte a nehézpillájú.

- Hazudsz! Mert ha előbb talán még szerettél is, most bizonyára
gyűlölsz, mert arcul ütöttelek. Gyűlölsz és el fogsz hagyni engem.

Ezt mondván Suryakanta letépte Kamalila fejéről a csampaka virág
koszorút és egy letört tüskés ággal verte hószínű vállait, melyek mint
a Himalaya lejtői ragyogtak előtte.

- Szeretlek - felelte csendesen sírva a nehézpillájú. Akkor Suryakanta
eldobta a tüskés ágat, melyen vércseppek csüngtek, mint a kecskerágó
piros bogyói ősszel és elhúzódva Kamalilától így szólt:

- Talán az elébb még szerettél bár arcul ütöttelek. De én nagy
hűségedet tüskés ággal köszöntem neked. Ezért most bizonyosan utálsz
és gyűlölsz és el akarsz hagyni. Hát csak menj is, nem kellesz!
Visszaviszlek az alakai kristálypalotába.

Ezt mondván Kamalilát hajánál fogva visszahurcolta a útra, ahol
Razakosa az arany hadikocsiban ülve fejét térdére hajtotta és aludt.

- Hej Razakosa ébredj - kiáltott a Suryakanta - Íme itt hozom a hűtlen
Kamalilát!

Akkor Razakosa álomtól tágult szemekkel lenézvén a kocsiról halkan
megszólalt, mint aki fél, hogy vélt álmából önmagát felébreszti: Oh
bár ne volnék még ébren és várna rám második ébredés!

- Mért szeretnéd álomnak hinni amit látsz? - kérdezte Suryakanta és
hunyorgó szemei a gyűlölet nyálát köpködték. - És mért nézed folyton
Kamalila vérző vállait? Miért?

Akkor Razakosa leszállt a kocsiról és egyenesen szemébe nézett urának
és így felelt: - Te vagy a király!

- Te is meggyűlöltél Kamalila vérző vállaiért és te is el akarsz engem
hagyni?! Áruló!

Ezt mondván öklével Razakosa arcába vágott.

- Te vagy a király - szólt Razakosa mozdulatlan szemmel, melyben a
kitépett gyűlölet férfi kínja vérzett.

- Vajon szerethetsz-e ha hűségedért megütöttelek. Öklöm, mely arcodba
csapott bizonyára hűségedet is összetörte. Oh jaj nekem, mert íme
mindenki elhagy engem!

Ezt mondván, Suryakanta kezeit arca elé csapta és sírva elrohant az
erdőbe egyedül. A harmatos ágak összecsukódtak mögötte, mint a tenger
elsimuló hullámai.

Akkor Razakosa és Kamalila némán álltak az út porában és nem néztek
egymásra. Végre Kamalila megszólalt: - Ő a király - mondta csendesen.

- Te szereted őt. - Felelte csendesen Razakosa. És akkor elindultak ők
ketten az erdőbe, hogy Suryakantát megkeressék. Hét nap és hét éjjel
járták az őserdőt kiáltván: <<Suryakanta király hol vagy?!>> De nem
felelt senki, hanem tarka papagájok százezrei rebbentek fel, mint
rikoltó színes felhők vakítván kereső szemüket. Egyszer Kamalila
megpillantott egy embert, aki egy fa alatt ült és bethel-leveleket
rágott. Az az ember olyan kövér volt, mint a zibeth-macska ősszel, ha
a parti békákon gömbölyűre hízlalta magát.

- Óh Razakosa - szólalt meg akkor a hosszúszemű - egy ember ül ott a
fa alatt és bethelt rág.

- A királyi ékszerek csillognak mellén - felelté halkan Razakosa.

És odamentek ők ketten a fa alá és így szóltak: - Hogy vagy mi urunk
Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid teljesítsék
kívánságod?

Suryakanta nem felelt, hanem kiköpte a bethelt szájából, aztán felállt
és útnak eredt, őt pedig követte Kamalila és Razakosa, ifjúságának
társa. Így mentek az erdőn, hanem Suryakanta meg sem szólalt, csak
leselkedő szemmel az őrültek módjára kerülgette őket. Egy éjjel mikor
Razakosa és Kamalila aludtak, leszedte róluk takaró ruhájukat és
megszökött. Reggelre kelve Razakosa és Kamalila szégyenkezve látták
Suryakanta tettét és szemeiket lesütve sokáig hallgattak. Végre
megszólalt a hosszúszemű:

- Ő a király - mondta.

- Te szereted őt - felelte Razakosa.

És elindultak az őserdőben Suryakantát keresni. Hanem az esős időszak
közeledett. A viharok istene jött dörgő dobokkal és a szelek
kürtjeivel. Az esőcseppek csörögtek a vastag pálmaleveleken, mint
kövön az ezüstpénzek, melyeket az átvonuló király a szegényeknek
szórat. És félelmükben dühöngő vad elefántcsordák bömbölve süppedtek
el a felázott ingoványba, melyből összebogozott ormányaik nyúltak csak
ki, mint vonagló kígyók. Razakosa és Kamalila pedig fáztak, mert nem
volt takaró ruhájuk.

Egyszer megszólalt a hosszúszemű, mondván: - Óh Razakosa egy szőrös
arcú állat mászik amott és nem tudni medve-e vagy majom?

- A királyi ékszerek lógnak le nyakáról, mint a kolonc.

Akkor ők ketten odamentek a szőrös arcú állathoz és így szóltak: -
Hogy vagy mi urunk Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid
teljesítsék kívánságod?

Az elváltozott Suryakanta azonban nem felelt, hanem szőrös fejét
földnek csüggesztvén kullogott tovább. Őt pedig követte Kamalila és
Razakosa, ifjúságának társa.

Így mentek az erdőn. És egyszer csak megkondult egy mély hang a fejük
felett: - Suryakanta! - Hát íme a brahmin volt az, aki fejjel lefelé
csüggött a fáról, térde hajlásával fogva az ágat. Akkor az elváltozott
Suryakanta mordulva megszólalt: - Óh fáról lecsüggő sorsom harangja! -
és leheveredett alája orrát betúrván a moha közé.

Mikor Razakosa megpillantotta a lógó brahmint alája lépett és így
szólt: - Óh szent aszkéta, aki ily nagy önkínzással bizonyára
megfogtad az istenek kegyelmét, mint a kócsagnőstény a halat, szólalj
meg még egyszer Suryakanta sorsát világítván. Mert íme Suryakanta
szavaid szerint cselekedett, midőn feleséget hozott az alakai
kristálypalotából, a női szüzesség tüzének illatos füstjét, kinek
hűsége úgy csügg rajta, mint antilop nyakán a vadmacska és íme mégis
változnak Suryakanta változásai és gyökeréről tépett lelkének nincsen
horgonya.

- Hűtlen a hűség - szólt a lógó brahmin.

- Óh szent aszkéta, szavaidnak csukott bimbójából még nem virult ki az
értelem virága.

- Leghűtlenebb Kamalila - szólt a lógó brahmin.

- De hiszen négyszer változott Suryakanta és négyszer követte
szerelmével Kamalila.

- Négyszer volt hűtlen Kamalila.

Akkor Razakosa ég felé emelte karját és jajdulva felkiáltott: - Oh
jaj, hajnalodik már rejtett szavaidnak sötétje! De szólj, óh szent
aszkéta, ha nem segített Suryakanta Balapandita maradó hűsége, sem
Kamalila követő hűsége, van-e még a kék tengerek határai között
harmadik fajtája az asszonyi szerelemnek, mely Suryakanta lelkének
megállító horgonya lehetne?

- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

- Mi tevők legyünk?

- Hagyjátok sorsával egyedül.

Akkor Razakosa megfogta a hosszúszemű Kamalila kezét és így szólt a
földön heverő Suryakantához.

- Isten veled, óh Suryakanta király. Magadra hagylak, hogy szemérmes
sorsod el ne riasszam. Kamalilát elviszem a kandrapurai
malachitpalotába és elrejtem háremed függönyei mögé, én pedig leülök a
legalsó lépcsőfokra és ültő helyemből el se mozdulok, míg téged az
úton arra jönni nem látlak.

Akkor Kamalila fejét lehajtotta, mint az alázat hervadó virágja és így
szólt: - Isten veled Suryakanta. Köszönöm, hogy teljesítetted rajtam,
amit az istenek számomra rendeltek.

Így szóltak ők, Razakosa és Kamalila és elindultak együtt az erdőben a
kandrapurai malachit-palota felé. Hanem az elváltozott Suryakanta
fekve maradt a lógó brahmin feje alatt, mint az alvó kutya gazdája
küszöbén. Akkor kondulva megszólalt felette a lógó brahmin szava: -
Suryakanta!

Suryakanta szőrös arcát felemelvén, talpai közül felnézett és könnyes
szemei olyanok voltak, mint a lélek két halálos sebe. És földöntúli
énekben szólt a brahmin szava:

Kék lótuszok csendes tavában
Suryakantát várja Suryakanta
Csendes tóban arcát mosva
Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé
Hervadó lótusz hívására
Álarc mögül tűnjék el az arc.

Ezt az éneket hallván Suryakanta, feltápászkodott és mintha élete
irányát megfordítva emlékeinek útján indult volna visszafelé, úgy
indult el lassú medvecammogással az erdőn, ismeretlenül ismerős
utakon. Így ment az erdőn és egyszer egy szikla mögül kilépve,
hirtelen megpillantott egy gyönyörű tavat, mely úgy rejtőzött a sötét
erdő mélyén, mint a sötét gyűlölet fenekén a csendes jóság. Szent
pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket, mintha
ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton szürke
darvak ültek néma meditációban meg sem mozdulva Suryakanta
közeledtére. Hanem mikor Suryakanta a tó partjához érve a víz fölé
hajolt, megpillantotta benne az ő arcképét, mely előtt Balapandita
virrasztott vala, melyet ő haragjában összetört, melyet ő a tóból két
tenyerével kimerített arcára terítvén, mint tapadó fátyolt és melyet ő
arcáról újra levakart, hogy lecsurgott róla, mint színes verejték. De
íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott a kép, mint az adamant,
pillantásának dorongját suhogtatván mindenki felett.

Akkor Suryakanta leült a partra hasonlóan a néma darvakhoz és csendes
meditációba merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki két
körmös tenyerét és így szólt: - Óh lelkemnek lelke, elhagytál engem
hűtlenül a hűtlen Balapanditával és én magam elhagytalak téged
hűtlenül a hű Kamalilával. De íme lopódzva környékezed utamat, mint az
éhes tigris az elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem
nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!

Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két körmös
tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és
mosakodván arcára terítette mint nedves fátyolt. És íme
felegyenesedvén, termete egyenes volt és karcsú mint a szökőkút
sugara. Mikor pedig újra beletekintett a tóba, abban tükörképének
tükörképét látta testi súly nélkül való tisztaságban ragyogni, mint az
álomban álmodott álom álmát. És akkor így szólt: - jobb az álom
állandósága nekem a valóság változásainál és inkább maradok itt örökre
mozdulatlanul volt lelkem tükörképének tükrözéseként, minthogy ocsmány
inkarnációkon keresztül hömpölyögjek, mint a bűzös dögökön keresztül
szivárgó esővíz.

Ezt mondván Suryakanta mozdulatlanul maradt állóhelyében, mint
önmagának szobra és a napok múltak és világos két-hetek váltakoztak
sötét két-hetekkel felette.

Hanem az alakai kristálypalotában a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga ült
egyedül aranyszövésű szőnyegen, mint Laksmi maga, amint arany lótuszon
ülve éppen kiemelkedik a tenger hullámaiból. Előtte állt kék
kristálykehelyben a kék lótusz, melyet Suryakantától kapott
Kamaliláért s hervadt. Hervadt a kék lótusz és könnyű szirmai lágyan
leválva hangtalanul hulltak az arany szőnyegre, mint ahogy az
emlékezet edényéből hullanak ki hangtalanul észrevétlenül régi
emlékek. De a könnyű szirmok lágy hullásától megkondult a világ mintha
pörölyütések zuhannának óriás harangra és Suryakanta a csendes tó
partján állva meghallotta a hervadó lótusz szirmainak hullását.
Meghallotta és a kondulásokra visszakondult az ő szíve és fájt. És
mint aki álmában fel kel ágyáról és csukott szemmel biztosan jár háza
párkányán, úgy indult el Suryakanta király a nagy kongás irányában.

Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz
bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai
kristálypalota tetőit. A gyöngyvirágmosolyú Anangaraga, akkor
beszólította szolgáló lányait és így szólt: - Hozzatok kámforkenőcsöt
és szantálvizet és testemet megmossátok vele, hogy fehéren ragyogjon,
mint a halcimerű szerelemisten dicsősége. Kollyriumot hozzátok szemeim
számára és vörös asoka-virágból készült festéket, hogy két talpamat
pirosítsam, sápadt holdkövet akasszatok ruhámra és fejemre tűzzetek
arany tiarát.

Akkor a szolgálólányok egymásra mosolyogva teljesítették a parancsot
és lopva kilestek az ablakokon, hogy meglássák úrnőjük, kinek
fogadására készül. De az ifjú Anangaraga nem mozdult helyéből sem az
ablakon ki nem nézett, hanem mozdulatlan szemmel a hervadó kék lótuszt
nézte melyen már csak egy utolsó szirom csüggött és száráról leválni
készült. Mikor pedig az utolsó szirom lehullott az arany szőnyegre
hangtalan lágy eséssel, akkor arcát mosolyogva az ajtó felé
fordította, melynek holdfényes nyílásában, mint ezüst lapon fekete
rajz, Suryakanta király karcsú alakja jelent meg. Akkor a
gyöngyvirágmosolyú felkelt a szőnyegről és Suryakanta elé lépve a
vendégfogadó köszöntéssel köszöntötte így: - Lépj be házamba
Suryakanta. Fürödj meg és egyél.

De Suryakanta meglátván az ifjú Anangaraga finom testét, melyet a
fátylain átsütő hold úgy vett körül, mint rózsaszín lángot az illatos
füst, a csodálkozás villáma futott szívén keresztül és mozdulatlanul
állva maradt.

- Óh ifjú Anangaraga - mondta - Himalaya leánya, emlékeztél reám és
nevemet nem feledted?

Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az aszkéta,
aki szenvedő vezekléssel már az Istenek elé fárasztotta magát és így
szólt: - Hárman vannak a nagy bánatok: Úton lenni az esős évszak
idején, szegénynek lenni a fiatalság idején és távolból emlékezni az
első szerelem idején.

- Vártál?

- Ha az ember vár akkor a fiatalság napjai elmennek, mint a bajadér
gonosz vendégei, akik sorra ölelik és semmit sem fizetnek és soha
vissza nem térnek - mosolygott Anangaraga.

- Én kerestelek.

Anangaraga csóválta fejét és így szólt: - A mondás is mondja, hogy
királyok, asszonyok és folyóindák abba fogódzanak, aki a közelben van.

- Óh Anangaraga fehér arcod úgy világít rám hajad sötétjéből, mint a
hold képe az éjszakai tóból. De te a mondás szavaival felelsz szívem
szavaira és szíved szándékát nem értem.

Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az anya
gyermekére, akit ajándékkal meglepni készül és így szólt: - Ötféle
halott van az élők között: a szegény, a beteg, az idegenben élő, a
mindig szolgáló és az aki a szavak értelmét nem érti.

- Anangaraga!

- Suryakanta?

Akkor Suryakanta előre lépett és megfogván Anangaraga kezecsuklóját
így szólt: - Szeretsz?!

- Látlak - felelte mosolyogva ő és Suryakanta szemébe nézett egyenes,
csendes, erős nézéssel, mint szélcsendben a délutáni napfény. Akkor
Suryakanta mellében mint naptól forró nagy rózsa bomlott ki a lélek a
férfi biztonság érzésében és ő jókedvűen nevetett.

Hanem akkor Anangaraga ifjú szemeit elöntötte a könny: - Bizony -
mondta szomorúan - puszta érintésével öl az elefánt, puszta
megszagolással a kígyó és puszta nevetéssel öl a király.

- Feleségem vagy Anangaraga és velem jössz.

- Mit vigyek magammal uram?

- Emlékeidet kíséretül és öltöző ruhának a világtájakat.

Ezt mondván kézenfogta a gyöngyvirágmosolyú, ifjú Anangaragát és
levezette az alakai palota sötétkék kristálylépcsőin, melyekben kis
vörös talpai tükröződtek, mint a búcsúzás kínjától fakadt véres sebek.
Aztán beléptek az erdőbe és a harmatos ágak összecsukódtak fejük
felett.

Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka
fájáról, mikor Suryakanta megállt egy jázminlugas előtt mondván: - Itt
fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertatás szerint.

- Feleséged voltam már előbbi életeimben és édes vagy nekem uram mint
a szép emlékezés.

- Hű maradsz-e hozzám?

- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

- És ha megváltozom?

Ezt hallván Anangaraga kacagott és gyöngyvirág hullott szájából
nevetvén: - Suryakanta nem változik. Mert Suryakanta olyan a férfiak
közt, mint a kövek közt az adamant: tündöklő, tiszta és kemény.
Lelkének virága előbbi életekben gyökeredzik és sem változni, sem
mozdulni nem tud.

Akkor Suryakanta lehajolt Anangaraga fölé, kinek fehér bőre úgy
csillogott, mintha az összetört hold szilánkjai hullottak volna a
lugas jázmintetőjén keresztül és feleségévé tette a Gandherva szokás
szerint. Reggelre kelvén pedig elindult feleségével az erdő útjain és
várta, hogy milyen változás fogja próbára tenni Anangaraga szerelmének
hatalmát. De Suryakanta nem változott többé.

- Óh Anangaraga, születésemnek gyümölcse - mondta akkor a király - mi
módon tudta a te szerelmed lelkemnek lelkét inkább megtalálni, mint
Kamaliláé?

Anangaraga gyermeki csodálkozással nézett Suryakantára és így felelt:
- Én nem találtam meg lelkedet uram, mert nem is kerestem. Születésem
előtt már előbbi életekben lelked gyökere köré fonódott szerelmem és
ott van az ő lakása. De ki keresi vajon házát, melyben lakik?

Így beszéltek és tovább mentek az erdőn, mintha életük irányát
megfordítva emlékeiknek útján mentek volna visszafelé ismeretlenül
ismerős utakon. Egyszer egy szikla mögül előlépve megpillantották a
kék lótuszos tavat.

- Íme ebből a tóból merítettem ki önmagamat kétszer és téptem a
lótuszt, melynek sziromhullása hozzád hívott Anangaraga.

Alig mondotta ki Suryakanta e szavakat, a mozdulatlan meditációban ülő
darvak felemelkedtek a levegőbe és szürke felhővé gomolyodva
elszálltak, énelkelvén: - Suryakanta hazatért.

Alig tűnt el a szürke felhő, a kék lótuszok mint nagy vízilepkék
felszálltak a tóról és kék felhővé gomolyodva elrepültek énekelvén:
Anangaraga hazatért.

Aztán tovább mentek az erdőn és egyszer egy konduló hang szólal meg a
fejük felett: - Suryakanta!

Suryakanta azt hitte, hogy a lógó brahminhoz értek és feltekintett a
fára és íme egy nagy fekete kígyó lógott fejjel lefelé gyűrűs farkát
csavarván az ág körül.

- Óh Suryakanta, én vagyok az a kígyó, akit hallgatásoddal megöltél.
Sakana vagyok a Nagak királya, aki vezeklő brahmin képében
kivezettelek az ingoványból, melybe miattam kerültél. Íme visszatértél
önmagadhoz és most visszatérhetsz házad népéhez.

- Jöjj velem Sakana és légy vendégem, - szólt Suryakanta és
feltartotta karját, melyre a fekete kígyó rácsavarodott, mint eleven
karperec. Így indultak most hárman át az erdőn Kandrapura városa felé.

Amikor pedig a város kapuja elé értek oly nagy csengés-bongás fogadta
őket, mintha valami ezüst tengeren harsogna vihar és ezüst hullámok
törnének szét ércsziklákon, mert hétezer brahmin jött harangozva
Suryakanta elé. Mikor pedig a királyi palota elé értek oly nagy csend
fogadta őket, mint Karala sírkertjében éjfél idején. A malachit
lépcsők szobrait belepte a por és a madarak szennye és vállukon és
fejükön vad papagájok ültek. Hanem mikor Suryakanta átlépte a kapu
küszöbét az egyik szoborról rikoltva rebbentek fel a papagájok. Mert a
szobor megmozdult és felállt és Suryakantához közeledett. Razakosa
volt az, aki a lépcsőn ült vala a szobrok között a király hazajöttét
várva és fejét és vállát belepte a por és a madarak szennye. Razakosa
Suryakanta elé lépett és homlokával megérintve az út porát,
felzokogott:

- A király hazatért.
 
 
0 komment , kategória:  Balázs Béla: A három hűséges k  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2975
  • e Hét: 18204
  • e Hónap: 63276
  • e Év: 2004556
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.