Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Édes gyönyörűség
  2018-07-18 17:00:51, szerda
 
 







ÉDES GYÖNYÖRŰSÉG

Klasszikus orosz költők versei







A. Ahmatova: DALOCSKA


Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.

Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.

Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.

Ily' gonosz az ajándékom,
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt,
S hangod van velem.

1911.







A. Ahmatova: HÁZ A HÓBAN


Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

Fordította: Rab Zsuzsa







A. Ahmatova: NINCS A SZÍV A SZÍVHEZ KÖTVE TÁN


Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.

Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.


Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.

Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.

1911.







A. Ahmatova: SZERELEM


Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.







ANNYENSZKIJ: TAVASZI ROMÁNC


Nem győzött még folyónk talán,
De kék jegét már felszakítja,
Nem olvad még az ég se, ám
Hó-serlegét a nap kiitta.

Ajtód nyitod, s a szíveden
Elsuhanó szoknyák zizegnek...
Még nem szeretsz, de higgy nekem,
Már lehetetlen nem szeretned.







Viktor Bokov: VÁROSSZÉLEN


Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja sűrű-sűrű zápor -
bánja is ő! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
- Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a háza, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kulturházat!
Nevet a lány:
- Pompás fiúk vagyok! -
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
- Tovább ne gyertek! -
Áll a két toronydaru magában.
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja sűrű-sűrű-sűrű zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst esőgyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.








Afanaszij Fet: RÉGI PARK


A kései virág halál felé alél,
és csüggedezve vár az első zúzmarára,
börzsönypirosra vált a juharfalevél,
a rózsa elvirult, el a bükköny virága.

Sápadt hajnal ragyog komor fenyők felett,
madarat nem vidít, hűvös sugara halvány.
Csak a pirók neszez, egyhangún füttyöget,
s fújja a cinke is, évődő cérnahangján.

Ódon lugas borong meredek dombtetőn.
A lépcső őre két törött mancsú oroszlán.
Kőbe vésett irás, alig böngészhetőn,
elfeledett nevek hírét sodorja hozzám.

Lenézek. Mint tömör, függőleges falak,
a tájat megmeredt fenyőfaormok őrzik.


Lábamnál vízmosott hegyi ösvény szalad,
mint sárga, nagy kigyó, a mélybe tekerőzik.

A tépett fellegek közül a nap kitör,
sugara, mint a nyíl, villanva száll a völgybe.
Látni, hogy felbuzog a tiszta tótükör,
színén pisztráng cikáz, ezüstben tündökölve.

Sehol lépés nesze. Kószálok egyedül.
Lelkemben csüggedés, fáradtság a szememben.
Ott, túl a fenyvesen, mint kupola, feszül
a tenger, hűvösen, egykedvű-rezzenetlen.

Rajta vitorla, mint fehér sirály, ragyog,
úgy sejlik, elmerül, de ott suhan a kékben,
az ég-víz domború határán imbolyog,
s elolvad, mint pihés felhő nyoma az égen.

/Ford.: Rab Zsuzsa/







Ivanov: DÉMON


Ölelj, szoríts fehér karoddal,
Kóborlás volt csak életem...
Ó, álmom! Lázas csókjaiddal
Te új világot adsz nekem.

Vad szenvedélyedben kísért egy
Tavasz sosemvolt bánata,
S úgy tündököl, mint messzi fények,
És zeng, mint zurna lágy dala.

Füstszín-lila hegyekbe hoztam,
Hogy lássad, halljad, csüggeteg
Szemeim, ajkamat, s karomnak
Törött indája hogy lebeg.

S hegyormi alkonyat tüzében,
Széttárva kéklő szárnyamat,
Álmodva Tamaráról véled,
Elvesztettem hatalmamat...

S álmodom - távoli aulban,
Eget ostromló csúcs alatt,
Látom, amint a mennybe lobban
Vágyakozón, a fátyladat.

Ott szétterül s táncol zokogva,
Por száll föl és a zurnahang...
A vőlegény nem ér nyomodba!
A csecsen ólom biztosabb.

1910






Ivanov: ELMENTÉL


Elmentél, s én a sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gőgös büszke szót az ajkam
Nem ejt ki többé már, tudom.

Abból, mi történt, mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt Krisztusod.

S becézzen bárki másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd:
Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná fejét.







Jeszenyin: ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







Jeszenyin: ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/










Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.



Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa

Szergej Jeszenyin: Bokraink között

Link








Jeszenyin: ÉBEN ÉJ


Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.

Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.

Lány-szépséged megigézett,


gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.

Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.

Urbán Eszter







Jeszenyin: FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







Jeszenyin: GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...


Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.

Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.

Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.

Ablak előtt ősz van újra,


juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.

Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.

Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.

Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

1923

Erdődi Gábor







Jeszenyin: HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.


Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása







Jeszenyin: NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,


szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







Jeszenyin: NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.


Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







Szergej Jeszenyin:: ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

(Weöres Sándor fordítása)







Jeszenyin: TÁNYA SZÉP VOLT


Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Fordította: Jobbágy Károly







Jeszenyin: VÁDLÓN NE KUTASS A SZÍVEMBEN


Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:


arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

Weöres Sándor




[


J. Jevtusenko: BŰVÖLŐ


Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,


gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.







J. Jevtusenko: EMLÉKSZEM MÉG


Emlékszem még - tanum rá az isten -,
néma sikoly voltam nélküled.
Mégis mindent, mindent elfeledtem,
amikor találkoztam veled.

Kamasztestem égette a nyár még,
kamaszlelkem borzongott bele?
Férfiarcom didergette árnyék
mint a halál előérzete?

Visszakönyörögni lehetetlen,
eltünik mi voltunk általa:
elfeled, mit én is elfeledtem,
ez a dolgok örök bosszuja.

Semminek se mondom azt, hogy éledj!
Suttogom csak kérelem helyett:
hogy is válhatnánk el, hogyha még egy
percre sem találkoztam veled?

(Veress Miklós fordítása)







J. Jevtusenko: KÖSZÖNÖM


Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







Jevtusenko: A HULLÁMBÓL KISZÁLLT AZ IFJÚ NŐ


A hullámból kiszállt az ifjú nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.

Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.

A játszók meglepetten felnevettek:
?Nini, csoda-liliom! Igazán!?
Bíbor-piros vitorlák díszelegnek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.

Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul,


s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.

Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.

Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.

(Áprily Lajos fordítása)








Lermontov: JÓSLAT


Fekete év jön, rémségek kora,
a porba hull a cári korona,
feledi a tömeg bálványait,
és halállal és vérrel töltözik.
Az ártatlan nőt és kisdedet
a letiport törvény nem óvja meg.
Bűzlő hullákból dögvész kel, komor
falvakon át sötéten kóborol,
a szomorú viskóba bekiált,
ínség szaggatja a szegény hazát.
Tűzfény vereslik hányódó habon,
s egy óriás jön azon a napon,
s te megismered őt, s tudod, miért
tart a kezében villogó acélt.
Jaj lesz neked! Hiába sírsz neki,
jajgatásodat ő csak neveti.
S oly rettentő s borús egész maga,
mint köpenye s felséges homloka.

/Ford.: Lator László/







Lermontov: A KOLDUS


Magányos koldus álldogál
A szent kolostor ajtajában:
Irgalmat esdekelve vár
Vacogva, éhen, rongyruhába.

Csak egy darab kenyér, amit
Könyörgő szemmel egyre kérne -
S hideg követ tett valaki
Kinyújtott reszkető kezébe.

Így vártam én szíved szavát
Könnyek közt, vágyaktól gyötörve,
S te legszebb álmom megcsalád,
Magamra hagytál mindörökre.

/Ford.: Galgóczy Árpád/










Mihail Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem
arcomon?


Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)







Lermontov: A NÁDSZÁL


A gyors folyócska partján
Vidám halász pihent,
S a szélben sűrü nádas
Ringott előtte lent.
Egy száraz karcsú nádat
Levágott és kifúrt,
Alul befogta végét,
Felül meg belefujt.

És ekkor, mintha élne,
Megszólalt ím a nád -
Olyan volt, mintha ember
S szél hangját hallanád.
Búsan dalolt a nádszál:
"Eressz el, kérlek én!
Gyötörsz csak, kínozol csak,
Te szép halászlegény!"

Szerelmet kért, - hiába,
S mivel nem fogta fel,
Még pénzt kínált cserébe, -
Én azt sem vettem el:
Elpusztított az álnok,
Szívembe tört döfött,
S itt ásta el a testem
A partszegély mögött.

Lány voltam én is egykor,
Virágzó szép leány,
Sötét börtönbe zárva
Nevelt fel mostohám.
Sok forró könnyet ontott
Két ártatlan szemem,
S idő előtt halálom
Kívántam szüntelen.

Kegyetlen mostohámnak
Volt egy kedvenc fia,
Széplányok csábitója,
Gonosz haramia.
Egy este erre jártunk,
S a gyér homályon át
A kék vizet figyeltük
S az alkony bíborát.

S most ím, egy sűrü nádas
Susog sírom felett,
Az őrzi néma búmat
És ifjú lelkemet.
Halászom, szép halászom,
Hagyj békét hát nekem,
Segítni úgyse tudnál,
És nem tudsz sírni sem.

/Ford.: Galgóczy Árpád/







Ogarjov: ÉJJEL


Álmomban újra láttam önt...
Rég andalít szívem magánya,
Nem is vártam, hogy drága árnya
Elém libbenve rám köszönt.
Szelíd arcát miért idézzem?
Miért van az, hogy lusta vérem
Kínzó erővel éli át
A múlt kínját és mámorát?
Ma már nem hoz gyönyört a bájuk,
Elmúltak, nincs szükség reájuk...
De hogyha visszaálmodom
Az elcsitult dalt, fáj az emlék,
Felébred, megsajdul szivem még,
És elfeledni nem tudom...

/Ford.: Galgóczy Árpád/







Puskin: ANYEGIN

Részlet


Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.










Puskin: ANYEGIN - TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ


Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...


Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...

32

Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.

33

Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. -

34

,,Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
,,Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
,,Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -

35

,,Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára... -
,,Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
,,Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"

36

Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
,,Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?

Áprily Lajos







Puskin: ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ


Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!


Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...

Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.










Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN


Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

Szabó Lőrinc fordítása







Puskin: ÓH, NE KÉRDEZD...


Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat;

óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett;

aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.

(Fordította Szabó Lőrinc)







Puskin: SZERETTELEK!


Szerettelek! S szerelmem lángja
Szívemben tán még most is éget.
De fő előttem nyugodalmad:
Meg nem zavarlak soha téged.

Szerettelek! hajh, néma fájdalommal,
Kínok martalékául vetve;
Oly hőn, oly igazán szerettelek...
Bár valaha más úgy szeretne.







Puskin...


Nem, nem, nem tehetem, nem merem, nem tudom
Szerelem izgalmának kitenni most magam;
Nyugalmam szigorúan őrizni fogom,
Szívem nem lángolhat, nem feledhetem szavam;
Elég a szerelemből; mégis néhanap
Miért ne merülhetnék percnyi, csöppnyi vágyba,
Mikor véletlen itt előttem elhalad,
Egy tiszta, fiatal és mennyein szép lányka
Megy, majd eltűnik... Nem lehet hozzá kedvem,
Keservben csodálni őt édes vágyódással,
Tekintetemmel követni őt a csendben
S titokban áldani szerencse-boldogsággal,
Szívből kívánva neki minden földi jót,
Gondatlan pihenést, vidám lelkivilágot,
Mindent - szerencsét neki, akit választott,
És nőül veszi e tündér virágot.

1832






Rosztopcsina: A TALIZMÁN


Van egy talizmánom, mely szent nekem.
Vigyázok rá: benn' szívem minden álma,
Reményem célja, létem, lényegem,
Jövendőm záloga s a múlt reménye, vágya.
Ő nem rejtelmes zárak ékszere,
Nem gyűrű, mely meghitt szavakkal ékes,
Ő nem levél, szerelmes, szenvedélyes,
Nem emlékkönyv, amit kedves írt tele,
Nem kócsagtoll fehérlő széptevése,
Nem drága arckép két fedél alatt...
De nem tudnák nevén nevezni mégse,
Nem tudja senki féltett titkomat.
Nincs mámor, áhitat, mit úgy szeretnék,
Odaadnám érte vérem, életem:
E talizmán - maga az emlék,
A múlhatatlan szerelem!

/Ford.: Galgóczy Árpád/







Szimonov: VÁRJ REÁM


Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.


Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár -
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.







Fjodor Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN


A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/







Tyutcsev: SZILENCIUM!


Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és - ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?


Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!

Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakúl, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s - ne beszélj!







Tyutcsev : TALÁLKOZTUNK...


Találkoztunk--s halott szivembe
Ön életet hozott,csodát:
A drága múlt jutott eszembe,
S szivem melegség járja át.

Mint késő csöndes őszidőben
Jön egy perc,s szinte hallani:
Tavasz libben felénk a légben,
S megrezdül bennünk valami,-



Úgy költözött lelkembe újra
A rég nézem én gyönyörbe fúlva
A kedves szép vonásokat...

Csak állok néma kábulatbab,
Mint hosszú távollét után,---
S lám--egyre hallhatóbb a dallam,
Mely bennem el se halt talán...

Nem,nemcsak emlék rajától
Lett újra szép az életem,---
Ön most is épp úgy elvarázsol,
S én most is épp úgy szeretem!...

(Galgóczy Árpád forditása)







Tyutcsev: TÜZEL A NAP...


Tüzel a nap, tócsák ragyognak,
mosolyog, ujjong a világ;
zúgva, repesve mosakodnak
az ég kék vizében a fák.

Daloló fák! Vizek, kigyúlva!
A levegő lankad, eped.
Csoda mámor pezsdíti újra
a túláradó életet.

De e gyönyörű, fékevesztett
csodánál gyönyörűbb csoda
szenvedő és elfáradt lelked
meghatott, gyöngéd mosolya.

fordította: Szabó Lőrinc







Tyutcsev: UTOLSÓ SZERELEM


Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!

Az ég felére árny tapad,
Csupán Nyugat felé dereng az égbolt, -
Maradj, maradj még, esti nap,


Ne múljon el minden, mi szép volt!

Bár vérünk lanyhul szüntelen,
A szívünk éppen úgy szeret még...
Ó te, utolsó szerelem,
Te mámor és reménytelenség!







Tyutcsev: VÉGSŐ SZERELEM


Ha jön az élet alkonya,
lelkünk hány szép babonát melenget...
Ragyogj, ragyogj búcsú-sugara,
esthajnala a végső szerelemnek.

Árny nő az égbolt fele ívén,
s már csak nyugaton dereng a csodás nap,
várj még, várj még, óh, esti fény,
tarts még,tarts még édes varázslat!

Hűl bár a vér és szinte fagy,
szívemet ma is fiatalnak érzem.
Óh, végső szerelem, te vagy
örömöm és kétségbeesésem.

/Ford.: Szabó Lőrinc/







Vinokurov: Ő


Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Link











 
 
0 komment , kategória:  Orosz költők  
Orosz költők: SZERGEJ JESZENYIN
  2018-03-06 15:15:33, kedd
 
 










OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN


Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, (Konsztantyinovó 1895. október 3. [szeptember 21.] - 1925. december 28.) orosz lírai költő. A rövid életű orosz irodalmi irányzat, az imazsinizmus képviselői közé tartozott, de korai költészete az impresszionizmushoz is közel áll, a benyomásokon alapuló gazdag szín és képvilága miatt.

Magánélete zaklatott volt, élete harminc éve alatt többször is nősült, négy gyermeke született. Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnővel való viharos házasságáról és alkoholfüggőségéről lett először ismert nyugaton. Oroszországban legalább akkora hírnév övezi, mint a ,,nemzet költőjét", Puskint; számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.


Szergej Jeszenyin válogatott versei


Link


Link







ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/







ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







BEHAVAZOTT SÍKSÁG


Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Rab Zsuzsa







BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa


Szergej Jeszenyin: Bokraink között

Link








A BOSZORKA


Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát!


Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kíséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.

Rab Zsuzsa







DŰLŐK ÁLMODNAK


Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása


Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)

Link








ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR


Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!

Fordította: Rab Zsuzsa







ÉBEN ÉJ


Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.

Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.

Lány-szépséged megigézett,
gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.

Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.

Urbán Eszter







ÉG VELED, BARÁTOM


Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

( Rab Zsuzsa fordítása )


Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom

Link








FALUSI KUNYHÓ


Ócska kicsi kunyhó,
nyomorú bajok,
sírnak a kapudnál
szeles viharok.

Hallatszik panaszszó,
nem takarja fal,
mindben a szegénység:
tompa hangu dal.

Elnyomásról zengnek
bús énekeket,
nyomort énekelnek,
éhes éveket.

Nincsen egy vidám szó
házaid alatt,
bánat könnye fojtja
vigasságodat.

1912

(Erdődi Gábor)







FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM


Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

(Rab Zsuzsa)







GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...


Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.

Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.

Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.

Ablak előtt ősz van újra,
juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.

Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.

Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.

Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

1923

Erdődi Gábor







HARANGSZÓ


Harangszó mezőknek
új hajnalt jelez,
mosolyt küld a Napnak
földünk s ébredez.

Konduló ütések
szállnak égre fel,
visszhangozza erdő,
csengő hang felel.



Folyó mögé tűnt a
fehér színü Hold,
zengő hab vidáman
utána loholt.

Álmodat elűzi
távoli harang,
valahol az úton
halványul a hang.

1914

Erdődi Gábor




-


HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása







HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)


Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

(Rab Zsuzsa)







IFJU ÉVEK


Szertelen dicsőség, szilaj ifju évek,
sok keserü mérget hullattam belétek.

Nem tudom, hol vár a vég, közel-e, vagy messze.
Kék szemem volt hajdanán, hervad révedezve.

Hol vagy öröm? Csak sötét kín, szorongás, bánat.
Mezőn, kocsmában? Ohó! Sehol sem talállak.

Kinyújtom a kezemet, ujjaimmal érzem:
Hó, lovak... szán... suhanunk... által a cserésen.

"Hajts kocsis, ahogy lehet, nem vagyok én bászli,
ne sajnáld a gödrökön lelkem is kirázni."

De a kocsis mást se szól: "Fene zivatar van.
Megizzadnak a lovak, én leszek a bajban."

"Ej, kocsis, nem tűrhetem félős gyávaságod!"
Kapom ostorát, nosza, a lovakra vágok.

Lódulnak azok, a hó cafatokban röppen.
Hirtelen zökken a szán... bucka van köröttem.

Fölkelek, ördögbe is - trojka helyett, látom,
bekötözve fekszem itt egy kórházi ágyon.

Nem a rossz uton futó lovak felé csaptam,
kötésemmel fekhelyem ütöm szakadatlan.

A két óramutató bajuszt pödör éppen.
Ápolónők réveteg hajlanak fölébem.

Rámhajolnak suttogón: "Aranyfürtü, téged
megmérgeztek jó korán a keserü mérgek.

Nem tudjuk, hol vár a vég: közel-e, vagy messze -
kocsmák köde nehezült régi kék szemedre."

Fodor András







IFJÚSÁGOD SZÉTHORDTA MÁS


Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban,
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

Megbékül mindennel szivem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

s komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjuságról.







ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

(fordította: Rab Zsuzsa)







KÖSZÖNÖM




Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







A MÉNES


A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)









NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét,
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

fordította WEÖRES SÁNDOR







PORHÓ KAVARDUL


Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.

Rab Zsuzsa fordítása







SZÉP JÓ REGGELT!


Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.

A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöld szín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
"Szép jó reggelt!"

1914

(Fordította: Erdődi Gábor)







TÁNYA SZÉP VOLT


Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Fordította: Jobbágy Károly







TE DALOLD EL


Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajkán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.

Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szívemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba visszavezet.

No dalolj, s én a pillám lehunyva
megint érzem a múltak ízét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.



Nekem vigasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.

No dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemű tyúkokra emlékezem.

Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.

Ma a szívemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt -
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.

/Ford.: Nagy László/







TÉL ÉNEKEL


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

Rab Zsuzsa fordítása







VÁDLÓN NE KUTASS A SZIVEMBEN


Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:


arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

Weöres Sándor





















 
 
0 komment , kategória:  Orosz költők  
Tudod, mi a bánat?
  2010-11-18 20:07:24, csütörtök
 
 













Nyikolaj Osztrovszkij: TUDOD, MI A BÁNAT?


Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,


Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg Őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig Te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig
Aztán, hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul ítélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,


hogy menj csak el.

Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!"


Osztrovszkij: Tudod, mi a bánat?

Link



Mond tudod mi a bánat?

Link











Dante: VOLT EGYSZER EGY SZERELEM


Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam menj csak el.
Hiába, aki menni akar,
Azt hagyni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé már senki sem néz,
Játszani a közömbös embert,
Csak most látom milyen nehéz.

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet,
Kacagva köszöntelek én is,
De az arcom kissé megremeg.

Mosolyogva megyek az utca
Sarkáig, s ahogy befordulok
Fáradtan szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet szétmorzsolok.



Ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz nekem,
egy pillanatig zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen.

Csak nagy sokára mondanám azt:
,,Semmiség, csak egy elmúlt szerelem."
S csak egy sóhaj lenne minden.
S nem venné észre senki sem,

Hogy titokban könnyes lesz a két szemem.
De már látnak szemeim
Messze túl a könnyeken,
Még most is te vagy a mindenem.

S ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz nekem,
Talán büszkeségből azt felelném:
,,Semmit, csak az egész életem!"

/Ford: Baranyi Ferenc/


Volt egyszer egy szerelem

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Orosz költők  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.