Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Farkas Zsuzsanna
  2016-07-16 20:00:02, szombat
 
 





S. FARKAS ZSUZSANNA


Soósné Farkas Zsuzsanna: 1965. január 26. - könyvtáros-népművelő, recepciós, portás, és valutapénztáros, jelenleg gyógyszertári szakasszisztens. Tagja egy Veszprém megyei alkotóklubnak.
2009-ben jelent meg első önálló kötete, novellákkal versekkel, majd 2011-ben követte a második, melyben egy kisregény is helyet kapott.

"Soha nem féltem a kihívásoktól, az újtól, a tanulástól... Mindig szerettem írni, kislány korom óta. Kilószámra írtam a naplókat, ,,regényeket", verseket... 2004-től kezdtem el újra verselgetni, hosszú kihagyás után... Mára már szinte mondhatnám, mindennapi tevékenységgé vált számomra az írás..."
/S. Farkas Zsuzsanna/



fzsuzsanna

Link



Fullextra.hu

Link








AKKOR...


mikor
belül - legbelül -,
nem uralkodik más, csak káosz
s szürke fogaskerékké silányul a lét,
csak csikorog fájón,
kavics szorult közé,
s minden indulat kábultan
fullad belém... kiáltanék,
de hiába minden... süket a világ
nem érdeklem...
nem ér el hozzám semmi érzelem
nehéz és jeges kőszívem...

mikor
arcomon a mosolyt hozó izmok
elfáradnak
fájó, és gyenge lesz
az erre termett mimika
és börtönnek érzem világomat,
s már rázni sincs kedvem
a rácsokat,
csak nézem csapzott szárnnyal,
hogy húznak délre a vadludak
irigylem... ők nem zuhannak földre,
mielőtt elérnék szabadságukat.

mikor
az önsajnálat mocsarába
mélyen merülök... s magam körül
már senkit nem tűrök
sírnék szívesen...
de sivatagszáraz szememből
nem tör elő a megtisztító könny.
S már sokadik cigarettám is keserű,
szemem sarkából látni vélem,
várnak rám a keselyűk
s csak az emlékeimben élő
csók a mézízű...

Akkor...
Kérlek...
Akkor se engedd el a kezemet!










AUGUSZTUS


Nézd, elsárgult levelek zörögnek a forró szélben!
Látványuk elmúlást, őszt idéz, melytől félek...
Olvadó aszfaltba ragad ólmos, fáradt léptem.
Még nyár van... De nemsoká elfújja az őszi szél...

Vár még pár verőfényes élmény, és vége.
Hűvössé válnak lassan a fülledt, levegőtlen éjek.
Haldokló virágok, fakuló fű, gyengülő fények...
Végére ér a nyár... Egy nap elszáll az őszi széllel.

Még tomboló hőségtől szenved a test és a lélek.
Éltető vízért eseng, mi hűsít és éltet.
De az, délibábként vibrál a fakó kék égen.
Köddé foszlatja, s hideg esőt hoz majd az őszi szél...

Úgy múlik el a nyár, olyan gyorsan, mint az élet.
Észbe kapsz és élveznéd, de már vége...
Elsuhan melletted észrevétlen, időben, térben.
Hiába nyúlsz utána... Nem kegyelmez az őszi szél..










BORONGÓS MÁRCIUSI DÉLUTÁN


Szél borzol fázós pocsolyát,
libabőrként hullámzik vize.
Eső ver jajongó, karcsú fát,
távol a tavasz, s a szerelem.

Örvénylenek fekete, furcsa fellegek,
formázva sötét, csonka vártornyokat.
Táncolnak köröttük kerge szellemek,
valahol felsír egy rozsdás kapuvas.

Hideg harmatként hull az eső,
lehűti lángoló arcomat.
Fázom most kívül és belül,
szél fojtja belém a hangomat.

Korán kabátot vesz a délután.
Didereg... Meleg szobába menekül.
Csillagok húznak fodros felhőbundát,
tavaszt köszöntő madárdal is elül.

Holnapra a Nap ismét feldereng.
Fényével varázsol harsány színeket.
Most borong a március, de érzem:
közel a tavasz, és jön még szerelem!







EGY ÁLOM HALÁLA


Azt hittem én örökké élek,
hisz két elárvult szív dédelgetett.
Falat kenyér voltam, só és víz.
Hittem: élni nélkülem, nem lehet.

Nem figyeltem holmi közhelyekre,
hogy: egyszer minden véget ér.
Naivan, biztonságban éltem:
én olyan álom vagyok, mi örökké él...

Azt mondják: az álmok nem hazudnak
Én nem is hazudtam! Esküszöm!
Két lelket egyesítettem Földön, csillagokban.
Őszinte voltam, tiszta és beteljesült!

Elmondanám... de nem tudom mi történt.
Fakuló árnya lettem önmagamnak.
Lelkekben bolyongó, kongó üresség
mit haldoklásom során hátrahagytam...

Tudom, nemsokára meghalok...
Rózsaszínből köd-szürkévé váltam.
Nem tudom mi lesz velem, tán fojtott sóhajok,
de nem tűnhetek el örökre a sötét éjszakában.

Hozzátok szólok, Ti költők, írók, emberek!
Ne hagyjátok az álmokat végleg eltemetni!
Zengjetek rólunk ódákat, buzdító verseket!
Álmodni kell! S ha majdan vége is: megéri!







ELÉG...


Fázom... Reszket bennem minden idegszál.
Száll fenn a magas égen egy nagy madár.
Talán sas! - sasolom tágra nyílt szemekkel.
Szemtelenség, hogy ő mily szabad és könnyed!
Míg te lenn, a sáros földön nyeled sós könnyed.

Én is nyelném, de nincs, csak száraz szem és torok.
Jönnek sorban, kéretlenül a halotti torok.
Kegyetlen vagy, nem válogatsz, ó te torkos
halál! Tedd le végre véres kaszád! Elég!
Fájdalom tűzében vergődő szívem lassan elég...










AZ ELSŐ HÓ


Fehér a hó, fehér a ház
fehér a gondolat, mi rámtalál.
Az első hó fedte, nyugalmas táj
békével tölt el, s rám kiabál:
megállj!

Tedd le most gondod, békítsd meg lelked!
Pihentesd tested, tárd nagyra szíved!
Szorongó fájdalom szálljon most messze.
Suhanjon kavargó, fehér pihével.
Űzd el a bánatod hótakaró alá!
Minden rosszat fedjen,
s hozzon jót és áldást!

Fehér a hó, fehér a táj...
Fehér a lélek... fehér varázs...







ELTŰNŐ ÁRNYAK


Ha veled vagyok
fényesebbnek tűnnek a csillagok,
ragyogóbbak az öböl
távoli szélén a fények...
kezed megérint:
mint hűs tengeri szellő
borzolja bőrömet
lágyan, puhán, ahogy
leszáll körénk a nyári est,
s a lassan szűnő forróságban
összebújunk...
vágyunk éledni kezd.

***

Nézzük a naplementét
egy tengerparti étterem teraszán
ámulunk az elbújó nap
pazar színeinek játékán
narancsból rózsaszínbe vált
a tenger felett a fény
s arcunkon a gond keltette árnyék
észrevétlen múlik el...
...válik semmivé

***

Tedd le most a terhet...
az eget figyeld:
a sejtelmes rózsaszínt
a fekete nyeli el
már csak a lámpák fénye
villódzik a sötét vízen
s békéssé vált szemedben
fürdik boldogan tekintetem

***

...s a gondterhelt árnyakat arcunkról
a sós tengeri szél röpíti messzire...







EMLÉKSZEL?


Emlékszel? Egy délután
Addig beszélgettünk, míg csendben
Ránk borult a félhomály.

Észre sem vettük,
Hogy a vakító napsütés helyett, szobánkban
lágy árnyékok lengenek.

Egymást láttuk csak...
Derengve, a másik szavain merengve,
Tekintetében elveszve.

Megszűnt a világ...
Körülöttünk, nem voltak színek és zajok
S Te azt mondtad, szép vagyok.

Meghitt volt az a délután.
Csillagként csillant szemünk, mint szélben
Libben a gyertyaláng.

Csak Te voltál, és Én...
Bennünket egy bűvös sugár óvón
Sejtelmes körbe zárt.

Jó most emlékezni rá
Ülök szobámban homályos délután, s az érzés
Újra és újra rám talál.

Megmaradsz nekem örökre.
Emlékezem az időkre, mikor még számítottak
Az egymásnak kimondott szavak.







EMLÉKEDBE BÚJOK


Mosollyal ébredek, bár komor, sötét kinn a táj.
Veled nevettem álmomban, egy fényes éjszakán...
Lehet köd ma reggel, s nyomasztó szürke a világ:
nyújtózom elégedetten... Ébredésem vidám.

A ház előtt pőrén didereg bús fákon az ág.
Nem veszi kedvem, hogy tél fenyeget az ősz után,
sem, hogy villanyt kell kapcsolni már kora délután.
Teszem dolgom, bár életem nélküled megy tovább.

Álmodom nappal is, szívemben száz színes virág!
Köd ellen forró tested óv, gyengéden borul rám.
Örömöm féltőn őrzöm, nem láthatja senki más.
Emlékedbe bújok, mint homályba a néma fák.










ESS HÓ, ESS!


Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!

Ess hó, ess! Ne is egy hétig:
egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van... latyak lesz belőle,
Kiábrándító...

De most... most szeretnék megállni...
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben...










HA ELOLVAD A HÓ...


mint frissen hullott hódunna a tájon,
olyan a gyermeki, tiszta szerelem,
míg bakancsos lábbal bele nem gázol
a bizalmatlanság és megunt keserv,
vagy féltékenység szennyezi be fájón,
s tört szív a szűz hóra vércseppeket ejt...

...a hó elolvad lassan, semmivé lesz,
szürkül, megkeményedik a felszíne
majd eltűnik, foltjait felszippantja
a déli szél, s a gyenge nap melege
a hideg már nem csak kívülről támad,
odabenn borzongat, belül, benned él...

....ha elolvad a hó... vagy
ha egy szerelem véget ér...







HA ÚJRA KEZDENÉM


Ha újra kezdeném, sem élnék másképp.
Nem hatna rám józanság, bölcsesség,
a mások által átélt keserűség,
sem jóindulat, segítő szándék.
Tudom!... Ilyennek születtem én.

Ha újra kezdeném, sem élnék másképp.
Nem józanész vezényelt, csak érzés.
Ahogy akkor jónak láttam úgy éltem,
sokszor és sokat sírtam... és féltem,
de nem adtam meg magam semmiért!

Ha újra kezdeném, sem élnék másképp.
Csak saját makacs fejem után mennék...
Volt, mikor utam végén várt a mélység,
mely vonzott, lehúzott, nem kímélt,
lépkedtem csakazértis, dacosan felé...

Ha újra kezdeném...talán mégis törölnék
néhány foltot a múltból, a feketét
De mivel erre nincs már esély
Velük élek... megbocsátom, mind az enyém.
Múltammal együtt vagyok ÉN.







HAVAT ÍGÉRTEK...


Havat ígértek, s én vártam a hulló pelyheket,
hogy hajnalban pihe-puha hóesésben lépkedek.
Mindent beborít, elfed a fehér tisztaság,
bevilágítja a reggelt, s eltűnik alatta a sár...

Ám csak fázós pocsolyák, néhány hó-folt,
mi utamon lelassított. S bár hullt a hó,
csak lucskos lett tőle a járda és az út.
Fröccsent a szürke sár... Ez nem szép, ez rút!

Csizmámat húzta, beleragadtam mélyen,
mint szurokba, melyben minden napom élem.
Lassan torkomig ér a szenny, nincs levegőm,
s a világ acsarkodva, esengő arcomba köp.

Fáradtan letörlöm, s gépként gázolok tovább
a fojtogató űrben... Nincs választás, muszáj...
Bolyongok, hagyom, sodorjon tovább az élet,
labirintusából nincs kiút... Eltévedtem.

* * *

Havat ígértek, s én vártam a fehér reggelt.
Újra csalódnom kellett, mint sok mindenben...
Álmaim és jövőm poshadt sárban hevernek,
bizonytalanul pislognak a szürke fellegekre...







ÍRNI KELLENE...


Meg kellene írni, hogy vörös volt az ég,
hogy kabátom bolondul cibálta a szél,
s dühös decemberi fagy űzött hazafelé,
hol sárga gyertya lángja adott meleget és fényt...

Írni kellene arról, hogy szép a világ!
Ölelő karokról, gyengéden vagy buján.
Hogy nincs álarc, képmutatás és hazugság,
sem betegség... Jó lenne leírni: minden vidám!

Vagy kiabálni, hogy most már aztán elég!
Féli a jövendőt, ki lát is, nemcsak néz!
Elgyötört szemekben kialszik a fény,
gomolygó hófelhőkkel
szorít a téli éj...



* * *

Bár tudnék írni... Úgy hajt a vágy!
Bármiről, akármiről, csak írni már!
Kusza szavaimat elnémítja a torz világ.
Nem tudok most írni róla... Majd holnap talán.







KERINGŐ


Szédült az éj, szoknyám hullámzott a padlón.
Átöleltél... Két szemed ünnepi fényt szórt ...
Lágy zene szólt, repültünk át a világon.
Dal ringatott, keringő áradt a tájon...

Hívott az ég, szálltunk az álmaink szárnyán.
Túl mindenen, végtelen ragyogás várt ránk.
Nem láttam mást, csak gyémánt-szemeid fényét.
Mosolygó szád... Suhanó levegő kékjét...

Fehér szoknyám fent perdült már a magasban,
Felhő-párnán lakkcipőm finoman dobbant.
Ringó csípőnk szorosan feszült egymáshoz.
Vágy lobbant fel...akár a fáklya úgy lángolt.

Mélyült az éj, szerelmes szívem elkábult,
Forró testem ölelő karodba ájult.
Borzongat még ritmusa annak a táncnak!
Emlékezem ... S felhőkkel sírok utánad...










KERTBEN, DÚDOLVA


Hogyha virág volnék, margaréta lennék.
Fehér sziromszoknyám harmatban fürdetném.
Virulnék vadon is, nyílnék a kertekben,
szeretnék bennem az egyszerű szépséget.

Hogyha virág volnék, piros pipacs lennék.
Vörös tüllszoknyámban kihívón pördülnék.
S bár a sorsom lenne, gyorsan hervadó lét,
lángoló színemmel szíveket perzselnék.

Hogyha virág volnék, csak rózsa nem lennék.
Tüskés bokor mélyén egyedül én félnék.
Virágkirálynőként élnék tövis-várban,
tündöklő szépségem a magányba zárna.







KÉTSÉGEK


Azt hittem én balga, hogy szárnyalni tudok.
- törött szárnyú angyalként most a földre bukok.
Azt hittem dacosan, van bennem erő.
- tévedtem... visszahúz, marasztal a föld.

* * *

Lehet, úgy látod, én mindig mosolygok.
- nem is sejted, titkon hányszor zokogok.
Lehet azt gondolod, hogy boldog vagyok?
- ritka vendég nálam mostanság a jó...

Úgy érzem, hogy mindig, mindent elrontok.
- mondanád te erre: ne magad okold.
Úgy érzem, a hitem is cserbenhagyott.
- ugye ez csak egy múló állapot?

Fáradt sóhajomtól ledőlt a kártyavár.
- jóra vágytam... de sok volt az akadály.
Makacs, de halk hangom mégis égbe kiált:
- nem fog legyőzni ez a kegyetlen világ!

* * *

Azt hiszem - sőt tudom -, hogy szárnyalni fogok.
- gyógyult szárnyú angyalként útnak indulok!
Azt hiszem a makacsság, mi élteti erőm.
- győzni fogok félelmeim s önmagam fölött!







KÉTSÉG ÉS REMÉNY


Sajdul a szívem.
Jeges kéz szorítja mélyen.
Fázik a lelkem.
Hiányodtól kihült az életem.

Gyötör a kétség.
Lesz-e még élet utánad?
Vár-e még élmény?
A Nélküled levő üres világban.

Reszket a lábam.
Utamat hogy járjam ezután?
Nem jössz mellettem.
Nélküled kell lépnem tovább.

Várnak az évek.
De ölnek kétségek, félek!
Távolba nézek...
Elmúlik hiányod egyszer, érzem.

A remény él bennem:
Felébredek majd, felolvad szívem.
Melengető fényben
Nyújtózkodom, szabadultan tőled.







KÖDBEN JÁROK...


Ködben járok, jaj úgy fázom!
Légy Te nékem nagykabátom!
Eső esik, meg is ázom,
Te légy felettem a sátor!

Úgy fúj a szél, ölelj hát át!
Melegíts... Ne férjen hozzám
sem a hideg, sem az eső!
Adj magadból! Adjál erőt!

S ha belül, a lelkem reszket,
csókod legyen, mi dédelget!
Vágyad gyújtsa fel a vérem,
légy a télben menedékem!

Légy a házam, légy oltalmam,
fogd a kezem minden bajban!
Paplanom légy, betakargass,
űzd el kínzó álmaimat!







KÖNNYEK


Magamba roskadva ülök,
arcomat áztatja a könny.
Kimossa lelkemből a szenvedést,
és kimossa a bűnt.

Kellenek most a könnyek,
a megtisztulást hozók.
Megsebzett érzéseimet
gyengéden átmosók.

Mint vérző sebet
a fertőtlenítő folyadék
mely okot nem szüntet,
csak tüneti kezelés,
úgy mossa át lekemet a sírás,
mely napok óta készülődik bennem.
És most kitört...

Végre sírok... Aztán zokogok..
Elcsukló hangok között,
Önnmagam sajnálva,
segítségért kiáltva,
a kínnak magamat átadom!

Sírj hát fájó, sebütötte lélek!
Vergődve jó és rossz között!
A régi hegek is újra égnek..
Elveszek fáradt érzéseim mögött.

Utadra bocsátlak bánat...
Mosson el mindent most a könny!
Magamhoz szorítlak, sírás!
Könnyítsd meg lelkemet, vagy öld...







LÉGGÖMB-LÉT


Léggömb voltam, égbe szálltam,
lubickoltam napsugárban.
Felhők között kóboroltam,
ó, mennyire boldog voltam!

Repültem a végtelenbe,
friss szellő kapott ölébe.
Sodródtam én egyre messzebb,
tán fenn jártam a Mennyekben.

Tudod mily jó könnyű lenni?
Minden gondtól szabadulni?
Letenni a hátizsákot,
s fentről nézni a világot.

Jégesőbe keveredtem,
jaj de nagyon megijedtem!
Léggömb-létem féltettem én,
bár tudtam már, hogy véget ér.

Hisz az élet hullámvasút,
váltakozik öröm s a bú.
Égbe repít, majd pokolba,
csodák után sárba pottyant.

Léggömb-arcom egyre fonnyadt,
ereszkedtem fájdalomban,
visszafelé föld - világba,
üres napok unalmába.

Cafatokban értem földet.
Darabjaim hulltak kőre,
vízre, fűre... mindenfele.
Szép álmaim odavesztek.

Jobb volt ott fenn, kicsit bántam,
mégis újra talpra álltam.
Álomvilág nem otthonom,
a földön kell boldogulnom.

Ha jártadban lufi-darab
keresztezi majd az utad,
gondolj arra: tán belőlem
szakadt ki, s marad örökre...

...emléke boldog időknek.







MAGÁNY-KÉPEK


Elutazott gyermek meleg mosolya...
Nélküle hideg lett, s kongó a szoba.

Egymás mellett ülő két merev robot.
Szemeikben közöny, érzésük kopott.

Komor égen futó, sötét fellegek,
szél kergette álmok, semmibe vesznek.

Kényszer-ébredések, az óra csörög.
Nem motivál semmi, mégis öltözöl.

Lépteid nehezek megszokott úton,
hétköznapok visznek görnyedt vállukon.

Bizonytalan jövő, összeszorult szív,
nem akarod tudni, milyen az, ha: nincs.

Távoli kék hegyek, erdőknek csendje,
odavágyik lelkem, nyújtom a kezem.

Nem érek odáig, mindenütt falak.
Körbezár a magány... Mélyen, bennem van.







MICSODA NYÁR!


a ház előtt
a büszke fa
csapzottan áll,
vizet kíván
mint nagybeteg
oly halovány...
szárnyaszegett
minden levél
már nem remél
vizet nem ér
a sok gyökér

a dinnye forr
a földeken
pusztítanak
erdőtüzek
szép zöld világ
mi lett veled?
harsogó szín
mind elveszett
esőt várni
reménytelen
bármerre nézek
elsárgult füvek

*
micsoda nyár!

*
szédült világ....
mi lesz veled?







MÍG EL NEM SZUNNYADOK...


Ma az egész délutánt karodban töltöm...
Déltől estig válladra hajtott fejjel álmodok.
S míg bőrömet simítja cseresznye-ajkad,
Forró testedbe puhán beleolvadok,
Míg el nem szunnyadok...

Mint lágyan omló, meleg takaróba,
Úgy burkolózom védelmező karodba.
Belebújok, mint madár a fészkébe
Összesimul testünk a lenyugvó fényben,
Míg el nem szunnyadok...

Oltalmazz ma minden démonomtól!
Oltalmazz meg minden hazug szótól!
Védj meg, ha kell, saját magamtól!
Védj meg...Kiszolgáltatott vagyok.
Szoríts, míg el nem szunnyadok!

S mikor leszáll az éj, öledbe vegyél,
A megvetett, illatos ágyba tegyél.
Takarj be... Szememet csókoddal zárd le.
Őrizd lélegzetem és szívverésemet!
Míg el nem nyom az álom, maradj velem!....







MÚLTAMBÓL MERÍTVE


Vajon e házat ki emelte?
Ahol anyám, apám is lakik,
ahova én is megszülettem,
s hazajárok a mai napig.

*

Felidézem itt gyermekkorom,
s ifjúságom letűnt éveit.
Mint szellemek homályos múltból,
szállnak felém az emlékeim.

Itt a szoba, hol tini lányként,
szőttem szép, szerelmes álmokat.
Összeomlottak kártyavárként,
s az idő oly gyorsan elrohant...

Hanyatt feküdtem selymes fűben,
felettem vibrált a végtelen.
Anyám hangja motoz fülemben:
"Ne légy kishitű!" - Mégis az lettem.

*

Vajon ki tette kőre a követ,
míg épült e réges-régi ház?
Egyetlen, mi múltamból szilárd,
mert benne él még anyám és apám.







ŐRIZD ŐT FÉNYSUGÁR...


A kislámpa fénye éppen ágyadra hullt,
a fénysugár köréd ezüstös burkot vont.
Ajkadon félmosoly, akár egy gyermeké,
arcod redői beteg, idős emberé.

Elgyötört, széles homlokod mögött talán,
régmúlt idők emlékei találtak rád.
Vagy csak élted a jelent, a pillanatot.
Lelkedbe béke költözött... Szenteste volt.

Csillagszóró ragyogta be a vén szobát.
Majd váratlanul borult ránk a félhomály.
Csak a kislámpa fénye hullt éppen reád,
görnyedt testedre, te szegény, beteg apám.

* * *

Eseng a lélek, örök a hit, csodát remél:
sokáig dédelget még közöttünk a fény!







PÜNKÖSDI FOHÁSZ


Adj erőt Uram, hogy bátor legyek!
Meg tudjam tenni, mit eltervezek.
Szabadíts meg a gátlásaimtól,
erősítsd meg kishitű lelkemet!

Adj erőt Uram, hogy bölcs is legyek!
Érzelem vezessen és értelem!
Világban szétszórt gondolataim,
jó tanácsokat közvetítsenek!

Adj erőt Uram, hogy jámbor legyek!
Számomra tán ez a legnehezebb...
Lázadó és dacos természetem
finomítsd mosolygósra, szelídre!

Uram, Te tollat adtál kezembe.
Segíts átadni az üzenetet!
Ajándékodat jóra használjam:
mit írok lelket szépítő legyen!

Add Uram, hogy mélyen hinni tudjak!
Felsőbb hatalomban és magamban!
Adj hitet, erősíts, nyisd fel szemem,
hadd lássam tisztán létezésedet!

* * *

Nehéz világunkban a lélek most oly elveszett...
Ne csak nekem adj erőt Uram! Adj mindenkinek!







RINGATÓ


Megölelem ma este fáradt lelkedet,
hajtsd mellkasomra Kedves, erőtlen fejed,
tudom, most még a gondolat is nehéz
eloltom a lámpát, elég a gyertyafény,
melynek lebbenő füstje sodorja tova
minden emésztő, kínzó gondodat!
Nézem, ahogy lassan kisimulnak
hunyt szemed körül az apró ráncok
s arcod bársonyára a szelíd álom
sejtelmes szőttese nyugalmat varázsol...
Kezem rebbenve játszik ernyedt testeden,
Angyalod leszek, vagy jó szellemed,
vigyázom álmod, itt vagyok ne félj!
Bújj óvón kitárt szárnyaim közé...
én rád borítom minden szerelmemet
érted sóvárgó jámbor könyörgésemet,
izzó vágyaim, s gyöngédségemet,
mindent, mindent átadok neked
testem melegét, had bódítson el,
s pihenj gondtalan, mint egy kisgyerek.
Vállamon szuszogsz, békés lélegzeted
csiklandja nyakam, húzlak közelebb
Alszol... eltűnt arcodról minden félelem,
ringatlak gyengéden: pihenj kedvesem!
Tudom, a legszebb álom én vagyok neked!







SÁPADT ARCOM


Sápadt arcom, fáradt arcom,
Holdba tárom, égnek tartom,
fakó szemem, mi fénytelen,
csillagoktól erőt lopjon;

Fázik kezem, reszket kezem
melengesse most Nap heve!
Ha felhő jő, elrepüljön,
had hulljon rám fény az égből.

Kócos lelkem, kusza szívem,
érzelmeim... mind itt hever
lábad előtt, megtépázva;
Lépj át rajta vagy lökd sárba!

S lenn a sárban, megtaposva,
elbúcsúzom tőled halkan.
Olyan halkan, belül sírva,
ne halld, ne tudd bánatomat!







A SÍRNÁL...


Nyugodjon békében minden elment lélek...
Míg itt élnek bennem, egy sem halott.

* * *

Mikor itt állok, úgy érzem nincs is odaát pokol...
Szeretett halottaim lelke szelíden átkarol,
jelenlétük érzem, akár a mindennapokon
vigyáznak rám, figyelnek... érzékelem, tudom...
Hiányuk fájni fog örökké, de nekik ott már jó,
hol reánk is vár majd talán egy másik dimenzió...
Gyertyák lángjától vöröslő temető ege alatt
nélkülük árván maradt önmagamat siratom...
Mécsesek rebbenő táncának lángjában
egy fénylő könnycsepp arcomon végiggurul,
s tétován a virágdíszbe öltöztetett sírra hull...

* * *

Nyugodjon békében minden elment lélek...
Míg itt él bennem emlékük: egy sem halott.







SZABAD EGY TÁNCRA?


Szabad egy táncra?
- hajolt fölé egy úr a félhomályban,
könnyedén tartva felé kecses kezét.
Dobbant a szív az új kalandra várva,
majd dobbant a láb a bálterem kövén.

Szoknya selyme susogott sejtelmes éjben,
karcsú derékon izzadt a férfikéz.
Sóvár vágy izzott fel a pár szemében,
s csak keringtek körbe a terem kövén...

Az évek repültek szüntelen tánccal,
táguló világban gyúlt ezernyi fény.
Néha sírva-vigadva, de ő csak járta,
kifulladásig ropta élte ösvényén.

Szabad lesz?
- kéri majd egy úr az utolsó táncra.
Fekete ruhában, rém-elegánsan
a halál nyújtja felé csontos kezét.
Halkul a zeneszó és szürkül a fény...

...újra suhanhat majd, kibontott szárnnyal.
Ó, nehogy azt hidd, hogy vége a táncnak!
Lelke már egy másik, boldogabb bálban
lejti örök táncát a Mennynek kövén...







SZABAD VAGY?


Nem tart fogva ezer zár, fal, lakat?
Azt teszed, amit nem is akarsz,
vagy éppen nem szabad?
Úgy érzed hétköznapjaid elgyötört,
szürke rabszolgája vagy?
Monoton minden perc,
minden óra, minden nap?
Ezer kell- be fullad az összes
tétován ágáló gondolat?

ott hever előtted mindig egy fehér lap
melyre rajzolhatsz, írhatsz, álmodhatsz;

Csak hagyd,
hogy életre keljen benned a fantázia,
s mint sűrű ködből, ha napsütésre érsz,
s szinte bántja szemed a nagy fényesség,
úgy derül elméd, ha egy mese utolér.

Lehullik lassan
a lelkedet gúzsba szorító kötél
s a földön marad mozdulatlan,
míg te szárnyalsz;
hívnak egzotikus tájak,
s fátyolfelhők fölötti kék világ
vagy pokolra szállsz,
ha kell lelked mélyébe
kotorsz éles körömmel
s mi régen fájt, még azt is feltéped,
mert tisztítani kell a fertőzött sebet;.

* * *

Akár jövőbe nézel, akár a jelent kutatod,
mindent megtehetsz, ha van egy fehér lapod
Szabad mégsem lehetsz; Csak a gondolatod.










SZERETLEK


szeretlek,
mint meghitt vasárnap délutánt
mikor csend van, s elpihensz ebéd után
nyugalom után kapaszkodik a vágy...
szeretlek így is:
mint békés vasárnap délutánt.

szeretlek,
mint vulkánt, mely forró lávát lövell
melegít borzongatón vöröslő heve
kéj után nyújtózkodik a vágy...
szeretlek így is:
mint felizzó, izzító vulkánt.

szeretlek,
mint engem megértő kedves barát
ki tenyerében tart, óvón vigyáz rám
biztonság után eseng a vágy...
szeretlek így is:
mint engem vigyázó jó barát.

s szeretlek, mert szeretsz
és szükséged van rám...







SZÍNES PETÚNIÁK


Szívem gyönyörködtető
színes petúniák!
Mi lesz veletek,
ha elmúlik a nyár?

Az idő elszaladt...
fejecskétek egyre ráncosabb...
egynyári létetekből
lassan semmi nem marad
gyengéden süt
még rátok a nap,
de az ablak alatt
alattomosan kúszik
felétek a fagy,
s őszi szél zörgeti majd
szárazzá vénült
száratokat...
szirmotok fonnyadó,
ködköpeny betakarja
mielőtt múló időbe hullna
esőcsepp-könny elsiratja.

Színes petúniák!
Haldoklik a nyár...
Szívem veletek vérzik
a múló szépség után!







TÁVOLI KEDVESEM


Mondd,
hol a távolban összeszaladnak a felhők
ott állsz-e Te is az ablak előtt?

Nézed-e álmosan a szürke világot,
álmodsz-e rólam,
míg kinn veri a tájat a nyári eső?

S gondolsz-e rám,
ki csak rád vár a fázós magányban?
Távoli kedvesem,

ugye ott állsz te is az ablak előtt?

Fázok és várlak, és vágylak e nyárban,
e nyárban mely őszt fest a kinti világra,
szomorú szürkét, fázósan szenvedőt.

Távolba szállnak érted a vágyak,
ablakon cseppek könnyként szitálnak,
látlak mozdulni a zápor táncában...

Ott látlak állni, engem ölelve
ketten a fák közt, ketten a mennyben,
ott, hol a legjobb: véled kettesben

...Távoli kedvesem...

De jó is lenne az esőt figyelve,
összesimulva, egymást ölelve
várni meghitten, míg a vihar elül...







TEMETŐBEN


Mondd, szabad-e mosolyogva állni egy sír mellett?
Melyben nagyszüleim, és édesapám pihennek.
Szívemben szeretet és hála, emlékek hada,
virágokat hoztam nektek ma, Apu és Mama.

Mondd, lehet-e hinni: boldogok ők, hol fény ragyog?
Valahol a végtelenben, hol a gond már csak ,,volt".
Itt csak testetek pihen, tudom, hogy valamerre
él a lelketek, s ti fentről angyalként figyeltek.

Nagy a csend itt. Élő a temetőben most nem jár.
Szeptember van, késő délután. Nyugalom jár át.
Ferdén tűz a sárga napfény, oly felhőtlen az ég,
tarka pillangók táncában bennetek látlak én.

Hálásan köszönöm, hogy voltatok nekem, velem.
Életem részei, át hosszú évtizedeken.
Öregszem én is, más szemmel látok, tisztul a múlt.
Egyre több az emlék, mi gyengéden utánam nyúl.

Virágot hoztam neved napjára drága Mamus,
S neked, ki éppen ma két éve távoztál, Apu.
A veszteség, a fájdalom soha nem múlik el,
sírotoknál állva lelkem sóhajtva megpihen.

Távol a világtól, egy kis sziget a temető.
Dermedt kert, csend virágillattal.Lélekemelő.
Beszélgetünk. Mindent köszönök, és hálás vagyok,
kérek is: kiket szeretek, rájuk vigyázzatok.

Búcsúként mormolok egy félig feledett imát.
Mennem kell, vár a megvadult, zajos, kinti világ.
Jól megfér egymással arcomon mosoly és a könny.
Lelketek az ég, testeteket vigyázza a föld...







ÚJRA


Felállok újra!
Ha százszor is tapos
az élet a porba.
Indulok újra!
Emelt fővel, kezemben
tiszta lappal.
Hiszek majd újra:
a hazug szót többé
meg nem hallva.
Érzek majd újra!
Hiába gyilkol
a közöny naponta.
Játszom is újra:
leleplezem, kinek kezében
cinkelt lap van.
Elkezdem újra!
S mit türelmem terem,
az nem rózsa...
Próbálom újra.
Újra és újra és újra!
Nem adom fel soha!
Csak néha... Kicsit...
Titokban...




















 
 
0 komment , kategória:  Soósné Farkas Zsuzsanna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 473
  • e Hét: 1276
  • e Hónap: 26231
  • e Év: 143585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.