Szabó Gita,Szabó Ila,Szabó Éva, - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika ,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A./,Bálintffy Etelka,Balla Zsuzsanna,Balogh József,B,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Online

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

Szabó Gita

2018-03-07 22:15:42, szerda

	SZABÓ GITA - TIGRAM VERSEI Szabóné Gita Tigram, Gödöllő Link ADDIG SZERESS Amikor a tavasz üzen már nem biztos hogy várlak, nem mutatom meg a szemem nyári napsugárnak, mosolyom is szerte foszlik lelkem öli bánat miért is nem vehetem fel tavaszi ruhámat. Ölelj addig amíg a tél zúzmarát szór széjjel amíg ablakodat nézem szinte minden éjjel, szeress hisz az érzéseim nekem is oly nagyok, nem tehetek arról hogy én csak hóember vagyok. AKKOR KÉRDEZZ! Ha véget ér majd egyszer a magányom, vagy így, vagy úgy, de véget ér tudom, és eljön majd az idő, mikor rájövök hogy a négy fal rács nélküli börtön, hol a titkaimat őrzöm, senki meg ne lássa eltitkolt könnyemet. Akkor kérdezz.! Majd elmondom mit súgtak a falak, a bútorok, miért szorított úgy a torok, hogy a hang bent rekedt a lelkem mélyén, és mit éreztem nappalok éjén. Akkor kérdezz! A válaszokból talán kiderül milyen az élet mindig egyedül, és a kérdésemre senki nem felel... Mért mentél el? AMIKOR ELJÖVÖK Ha eljövök hozzád ne azt kérdezd hogy merre jártam, ki ölelt át amikor fáztam, hagytam e időt a gondolat árnak hogy valahol talán még mindig várnak. Hogy eszembe jutottál e mikor ezer csillag ragyogott az égen, éppen úgy mint akkor régen mikor átölelt karod. Eljövök hozzád ha még vársz rám ha megvan még a régi párnám ahová lehajtom fejem, átölel újra az illatod leszek a fénylő csillagod azon az éjjelen.. Pirkad a hajnal már fénysugarával betekint az ablakon lobban a gyertya, füstje táncol, én szívdobbanásod hallgatom. BEZÁRULT AZ AJTÓ Már nem ég a tűz a kemencében, és nem sül benne friss kenyér, már nem simítja az anyó fejét egy reszkető öreg tenyér. Már senki nincs a házikóban ki a vén apóra vár, s az öregnek a csizmáján is lassan megszárad a sár. A lapát ott áll az ajtó mellett, ami nemrég dolgozott, a nagy diófa árnyékában anyóra álmot hozott. A kemencében sötétség van, benne egy rőzse köteg, de azt már nem gyújtja meg soha többé az öreg. Nincs aki már odaszóljon: öreg, fázom, hajja-e! Hideg van, és a kemencét mongya, mé nem gyújcsa be? Az apó még körülnézett, látja nincs mit tennie, érzi tovább nem maradhat, most már el kell mennie. Az ajtóból még visszanéz, fáradt arcán könny pereg, őszes haját szél borzolja, sűrű eső csepereg. Odalenn a kert végében áll egy sír magányosan, odabotorkál az öreg és felzokog hangosan. Majd leül egy korhadt ágra, amit nemrég ott hagyott, és mire a nap felébred, ő már régen megfagyott. A kis házban évek óta nem világít lámpafény, pedig várja, hogy meggyújtsák, de erre már nincs remény. Fű lepte be rég az ajtót, a tető is megkopott, csak a sűrű eső cseppje mossa le az ablakot. BÖRTÖNÖDBE ZÁRVA Néha visszahívnak suttogó halk szavakkal az elveszített álmok, visszavárnak, még mindig vissza várnak hogy beszedjék a vámot. Visszamennék hogy bocsánatot kérjek hogy elmondjam nem az én hibám, hogy véget ért egy csoda akkor régen mit megálmodtunk azon az éjszakán. Harcoltam de kevés volt az erőm, a vád a szigor bilincse rám tapadt, most egyedül járok a régi utunkon a hajladozó gesztenyék alatt. CSAK A CSEND Már csak az esti csend ül mindenütt és a némaság az úr, a fülembe még visszacsendül megszólal a hegedűn a húr. A zenét csak én hallom egyedül nincs itt senki más. a szívem fáj, bevallom az a kár hogy nincsen ráadás. Ha mégis rám találna valaki az emlékek mögül, egy kedves szóval várna egyszer még a barátok közül, ha egyszer megtalálnám az utat amit a fű benőtt, arany tömlöcbe zárnám örökre az elveszett időt. De csak az esti csend ül, elmúltak a vidám szép napok, a hegedűn a húr sem zendül többé már, csak egyedül vagyok. - CSALLÓKÖZI CSÓKA Csellengő csöpp csavargó csallóközi csóka csipkebogyót csipegetett csücsörítve csókra. Csutakolja csinos csíkos csizmácskáját csendbe, csodálkozó csöpp családját csitítgatja csendre. Csámpás csóka csütörtökön csúfolódott csúnyán, csókalány csak csettintgetett csipkebokor csúcsán, Csupa csí,csupa csó, csupán csak csicsóka, csücsöríti csöppnyi csőrét csóka Csilla csókra. CSENDES MAGÁNYOMBAN Takarót szeretnék lágyat, égszínkéket, betakarnám vele a régi emléket, keblemre ölelném hogy simuljon hozzám, összes emlékeim takarómba hoznám. Egy korsót szeretnék tiszta forrásvízzel dúsítanám cseppjét üde nektár ízzel, azt vinném el hozzád ébredő hajnalon hogy szomjadat oltsam elnémult ajkadon. CSILLAGOM LETTÉL Drága Párom emlékére! Hiába mondtam nem hitted el hogy várnak ránk a csillagok, csak nevettél s lám azóta a te csillagod is ott ragyog. Egyedül járok az esti csendben, eső illatot hoz a szél, a távolban valahol búsan egy magányos tücsök zenél. Amikor elmúlik az utolsó nap is, már semmi nincs már remény sem biztat hogy hozzám visszatérsz, hozzá kell szoknom hogy ezentúl már csak az álmaimban élsz. EGY ÁLLOMÁS PERONJÁN... Vártalak! Szél járt a peronon néha hajamba túrt, jelezvén hogy ő is vonatra vár, s a szitáló esőben lassan mindenütt tócsává változott a sár. Felettem csikorogva imbolygott egy lámpa, lidérces fénye táncolt a ház falán, néha megállt messzire tekintett, ő is vonatra várt talán? Végre megérkezett és lassan szuszogva megállt a vonat pár perc alatt, leszálltál, csendben átöleltél, csak annyit mondtam: Vártalak. EGY ELTÉVEDT PORSZEM Talán egy porszem hullott a szemembe, ne hidd hogy sírok, csupán csak könnyezem. érintésed még itt van a kezembe', és elbúcsúzunk mosollyal könnyeden. Talán a porszem mit felkavart a szél, apró virágát fakasztja szememnek. néma az ajkam, hozzád már nem beszél, csupán a fájó könnycseppek üzennek. Talán egy porszem, egy apró kis bogár, ne hidd hogy sírok csupán könnyem pereg, kezed még érzem bár lépted messze jár, fázom a szélben, a testem megremeg. Talán a porszem csalt könnyet szemembe, apró virága harmatként gyöngyözött lehulló szirma megbújik szívembe', ahová fájón, végleg beköltözött. EGY HEGEDŰ VALLOMÁSA Testem karcsú, azt mondják: szép vagyok. Csodásan szólnak rajtam a dallamok, Lágy szerenádot adok sok éjszakán És gyertyák gyúlnak a lányok ablakán. Pacsirta hangján szállok az égbe fel, A csodás dallal a szívem útra kel. Szép lány vagyok, szerelmes, álmodó Ha megérinti húromat a vonó. Vad nyitányra a testem megfeszül, És minden érzés húromon testesül. Ezernyi sóhajt, és vágyat átadok. Egy harcias szerelmes lány vagyok. Tudok nevetni, és sírni hogyha kell, Mikor a vonó csábosan átölel. Mikor azt súgja: szép vagy sőt gyönyörű, A hangja oly szép, mint csodás zenemű. És táncba hív, keringő lágy ölén, Szerelmes szóval egy május éjjelén, Remegő húron érzésem átadom, Míg hozzám simul, és amíg láthatom. Egy hegedű vallomása EGY NAP HÁROM ÉVSZAK Mikor reggel felébredtem, Hasamra sütött a Nap nevetve, Vakító sugarának fényében, Hunyorgott, két barna szemem. Mikor delet ütött az óra, A Nap sugarát szürkeség befonta, Vakító fényét kioltotta, S a jeges szelet útjára bocsátotta. Mikor eljött az uzsonna ideje, Fákat tépett a szél süvítve, S addig terelte a fellegeket, Míg azok, szép vastagok lettek. Mikor leszállt végre az este, Szürkeség fedte a szürkeséget, A szél is visszavonult elégedetten, Hagyta, hadd hulljon a hó pihe. Mikor vége lett ennek a napnak, Én dideregve bújtam ágyamba, A reggeli nyár után sóvárogva, Szenderültem békés álomba. Mikor álmomban a napot újra éltem, Három évszakot láttam egyben, Volt nyár, ősz és tél hóeséssel, S most a tavaszt várom, az ébredéssel. EGY RÉGI KIS UTCÁBAN JÁROK Egy régi kis utcában járok megfáradt házak között, a vakolat némelyről leválott, fák ágával a tető ütközött. Apró szemű ablakok nézik mint akik el sem hiszik, hogy a kerék vájta sárból egy öreg varjú iszik. Fekete kendős vén anyóka a ház előtti padon ült, görcsös kezében rózsafüzér, talán még el is szenderült. Léptem zajára összerezzent rám nézett kíváncsian. talán keresel valakit, majd én segítek fiam. Néztem a kedves ráncos arcát, valakihez végre szólhatott, éreztem azt hogy a magány régóta vele lakott. Beszélgettünk talán egy órát, láttam az arca felvidult, és az emlékek kapujából elébe toppant mind a múlt. A kendőjén lazított egyet, szinte még látom mosolyát, s a lenyugvó nap merészen a fejére tett egy koronát. EGY UTOLSÓ TÁNC Csak egy táncra hívj még egy utolsóra míg meg nem áll az a régi óra, ölelj úgy hogy emlékét örökre szívembe zárjam megőrzöm ott míg el nem fordul a kopott kulcs a zárban. ELJÖVÖK HOZZÁD Eljövök hozzád a szelek szárnyán ha jő a lágy tavasz, nem téríthet el semmi ármány, hisz hangod bús panasz. Nem érint már a kezem téged, oly messze vagy nagyon, hívó szavadra útra kélek, otthonom elhagyom. Eljövök hozzád a szelek szárnyán ha perzsel is a nyár, tudom hogy mindég vársz reám mint fakó holdsugár. Üzenet jött a csillagokkal egy nyári éjszakán tele volt szomorú dalokkal a fájó bús magány. Eljövök hozzád a szelek szárnyán ha közeleg az ősz, oda visz fénylő szép szivárvány mint árva néma csősz, kereslek egyre, mindhiába rád én nem lelek, elmentél egy másik világba, hideg sír eltemet. Eljövök hozzád a szelek szárnyán ha beköszönt a tél. Tudom, hogy ott senki sem vár rám, az utam véget ér. Kezemben egy szál rózsa reszket, sírodra teszem azt, nézem az árva fakeresztet de nem nyújt vigaszt. Eljövök hozzád minden tavasszal, az emléked bennem él. Eljövök hozzád a nyári nappal, mely csak rólad mesél. Eljövök hozzád az őszi széllel hangodat hallani..... Eljövök hozzád, dacolva téllel egy gyertyát gyújtani. ELMÚLÁS Egy magányos ház áll lenn a falu végen, omladozó falán megbillent a tető, ajtaját az idő ellopta már régen korhadt ablakán lóg egy rongyos lepedő. Időnként csendesen sóhaját ereszti, nád födte kalapja még megkapaszkodik, düledező kémény nyakát kimereszti múló életéhez nagyon ragaszkodik. Távol az ég alján sötét felhők gyűlnek szikrázó szemükben harag tüze villan, madarak a fákon rég elcsendesülnek fénycsóváját gyújtja a mennyei villany. Vadul záporozva ostorozó széllel érkezik az eső, hömpölyögve árad, egy fekete felhő cseppet sem néz széjjel ráül a tetőre, mint aki elfárad. Beleremeg a ház megroggyan a lába, térdre hull, kalapját magára borítja, míg a víz utat mos szétnyíló falába', kancsal ablakának függönyét szorítja. Megnyugszik a vihar elvégezte dolgát, útnak indul a szél köpenyét keresve, otthagyva a házat mint egy síró szolgát ki térdre borulva a múltját kereste. EMLÉKED Szememre lágyan simul az álom, mesét mond egy halovány holdsugár, és csak kezed érintésére vágyom, az emléke egyre visszajár. . Csendesek lettek nagyon a napjaim, a nevetést csak sírás váltja fel. A szép emlékek szétszórt hamvain a hangod néha életre kel. ENGEDJ EL... Engedj el kérlek oldd fel bilincsed ne szorítsd annyira kezem, engedj utamra de bizton érzem akkor is ott maradsz velem. Engedj el kérlek talán még egyszer felmelegít egy napsugár, fagyos bilincsed régóta hordom, engedj, ó engedj élni már. ESIK Jön már az eső lassan csoszogva messziről hallom a dallamát, koppan az ágon, tetőn, esernyőn, fázón simul rám a kiskabát Kipp, kopp, koppan ott is meg itt is már hajlik a fű a vízcsepp alatt, gyorsul a ritmus a bádoghoz érve és lent jár egy ér már a kertek alatt. Cuppogva lépdel maga után húzva vízfüggönyét, és a lábamra hág. visszanéz gonoszul a szeme is villan s egy maroknyi vizet az arcomba vág. Gyűlöllek - mondom, míg arcom letörlöm vigyen el az ördög vagy szél fújjon el, lassan odébb áll mormog magában hiába szidom, ő nem felel. ESTI PIHENŐ Sánta lábú széken kuporog az este, megbillen időnként töpörödött teste. Árnyékot maszatol lámpa fénye mellett kopott ecsetjével, mert újra nem tellett. Egy kivénhedt kandúr ugrana a székre, mielőtt megtenné rálépett a fékre mert a háta mögött kajla tappancsával kölyökkutya játszott farka pamacsával. Mordulna ha tudna de csak nyávog egyet kutyából macskából percek alatt egy lett. A macska csak fújtat, a kutya meg mordul, a billegő székről az este lefordul. Mérgében a falnak támasztja a hátát és egy mozdulattal eloltja a lámpát. Csak egy pillanatig ülik meg a csendet, jön a ház asszonya hogy csináljon rendet Partvissal kezében őket bíz nem szánja, odacsap, de azt csak a szegény szék bánja. Ugrana a macska ajtó rése felé, de a fránya partvis oda toppan elé. Hohó barátocskám! Elcsíptem most Kendet, addig nem megyünk el míg nem teszünk rendet. Mikor végre minden a helyére kerül, a két viaskodó lassan elszenderül, az öreg este is elmegy más vidékre, üljön az éjszaka a sánta lábú székre. AZ ÉN MESÉM Az én mesémben igaz volt minden a vallomás nem puszta szó, az emlékét őrzi szelíden egy elfelejtett házikó. Romantikus szép napok voltak, csók volt a nappal, nász volt az éj, átölelte vadul merészen testüket a szenvedély... A kis ház körül már semmi nincsen az út helyén virág terem, így múlik el minden élet, így múlik el a szerelem. Sok éve már de nem felejtik hogy mi történt akkor ott, titkot mesélnek reggelente az ébredező hajnalok. FÖLDRE HULLÓ GYÖNGYÖK Sajgó sebem nyalogatom nagy átok ül rajtam, érzéseim kitakarom segíts hiszen baj van. Ostor sújtja a lelkemet kínt izzad a testem miért kínozol engemet, mondd mi rosszat tettem? Imára kulcsolt kezemben régi imakönyvem, lehunyt sötét szempillámról gyöngyként hull a könnyem. GÁ-GÁ, LIBU-LIBU GÁ Három liba elindult a libalegelőre, de nem tudták eldönteni ki menjen előre. Hármuk közül ki az aki alkalmas lesz arra, kitalálja merre menjen jobbra e vagy balra. Végül így szólott a gúnár csőrt befogni lányok hiszen az csak természetes előre én állok. FARSANGI MEGHÍVÓ Ha eljönnél velem a farsangi bálba, ahol a zenekar csak nyomja a foxot, csusszan a parketten a cipőnek sarka, pihenni nincs idő csak táncolni fogsz ott. Fox után rumba jön utána meg szamba, mindenki járja ott, még az is ki bamba. Mi az mi kimaradt? Hát persze a bugi! Ropjuk hogy leesik, vagy nem is? Na ugyi! HA ÉN LEHETNÉK Ha szél lennék suhannék ágról-ágra dúdolnék altatót éjszakára. átölelnék sok kis tanyát. Ha nap lennék, sütném a háztetőket érlelném a szép búzamezőket. virágba bontanám a fát. Eső lennék áztatnám mind a földet színek közül választanám a zöldet érezném a fűnek illatát. Hold lennék éjszaka kőrbe járnék házakon lennék a néma árnyék meglesném az ablakát. Benéznék a csendes kis szobádba rád lelnék az esti félhomályba kívánnék jó éjszakát. HA MAJD Ha majd vén leszek mint a kertvégi diófa s reszkető kezemből kihullik a kenyér, szemem fénye is már velem vénül majd megpihen a két ráncos tenyér. Amíg a gondolat szavakká válik addig leírom mit tollam kíván, ha már az sem megy csendesen halkan elsuttogom majd búcsú imám. HALLGAT A FOLYÓ Hallgat a folyó csak néha csobban, mikor hulláma partot ér, a víz tükrében hold fénye lobban, alámerül, majd visszatér. Csendes az este, bús dalt regélnek ott fenn az égen csillagok, talán majd egyszer újra mesélnek fodros hullámú szalagok. Csokorba fonja hullámzó árját nádas tövében sebtiben, hol a vadréce már várja párját s az esti csendben megpihen. HALLGASD A ZENÉT Zenél a vers mint könnyű szél lágy fuvallattal útra kél, és átölel mint szép leány egy nyári napnak hajnalán. Zenél a vers mint egy gitár és a lelkedben is kitár egy ablakot mi csukva volt, amíg a húrja nem dalolt. Zenél a vers mint izzó láva amely a poklok táncát járja, pergő ritmusú vad zenére a versek csodás ütemére. Zenél a vers mint íjnak húrja, csak zenél, zenél, zenél újra, ha figyelmesen olvasod a zenét Te is hallhatod. HA ÚTRA KÉL A HAJNAL Álmos szemét dörzsöli a hajnal, Kócos haját fésüli a szél, Termetére selyem ruha simul, Tükörbe néz, aztán útra kél. Lassan lépdel éjszaka sötétjén, Háborgatni senkit nem akar, Fénnyel tölt be minden utcát , kertet, Még azt is mit a felhő eltakar. Fény dereng az erdőn és a réten, Sziklacsúcson kicsit megpihen, Tyúkólak közt vidám táncot lejtett, És ébreszti a kakast sebtiben. Ébred már a város és az erdő, Ébred már a Nap is az a vén, Koronáját felteszi fejére, És átlép a hajnal küszöbén. Folyóvízben mossa álmos arcát, Törölközik zsenge rét füvén, Mire búcsút int Neki a hajnal, Megjelenik frissen és üdén. Melegét a föld magába zárja, Termővé lesz minden ami él, Zöld ágak közt madár dala zendül, Kísérő dalt a tücsök zenél. A Nap útja hosszú és magányos, De Ő járja, hisz más dolga nincs, Tudja jól, az éltető sugára Erőt adó fénylő drága kincs. Sziklacsúcsot Ő is megtalálja, Búcsúfénnyel csendben elköszön, Mert a Hold már türelmetlen kissé, Zavarja a meleg fényözön. Látóhatár szélén vissza néz még, Minden munka elvégeztetett, Fáradt szemét megleli az álom, És nyomában sötét este lett. Lámpását a Hold meggyújtja büszkén, Enyém már a sötét éjszaka, Nyugovóra tért a rét, s az erdő, Elnémult a tücskök víg hada. Fészkéről már egy madár se rebben, A természet mind aludni tér, Pihen a föld amúgy öregesen, Míg a hajnal újra útra kél. HÍVOGAT A HOLNAP Didergő falevél búcsú nélkül hagyta el az ágat, azt súgja itt a tél az avarból készít puha ágyat. Hajnali köntösét dérből szövi a hold minden éjjel betakarja majd a tél lágyan hulló fehér hópihével. Didergő lelkemet melengesd meg hogyha jő az este, mikor az ég alja sötétvörös festékkel van festve hajnali köntösöm sugara a bámészkodó holdnak, látod, már itt a tél maradj velem hívogat a holnap. HOMÁLYOS EMLÉK Már nem tudom hogyan is történt, és miért volt olyan szép a nyár, csak álltam ott és azt vettem észre szobámba osont a félhomály. Átöleltél, én megremegtem mint hideg szél ha karjába zár, az ajtó lassan becsukódott, és szégyenlősen kattant a zár. JÁTSZD ÚJRA Játszd el nekem újra hogy szívemig érjen, játszd hogy amíg élek utamon kísérjen. Kedves régi dallam pezsdítsd fel a vérem nem kívánok sokat, kevéssel beérem. Egy szál piros rózsa Istenem de szép volt csillagoktól fénylett felettünk az égbolt. Ott benn a kocsmában zongorista játszott, távolról hallgattuk szinte nem is látszott. Ott dúdoltad nékem lágy volt az a dallam, add meg ó Istenem, hogy még egyszer halljam. JÓ LENNE Jó lenne várni Rád, mint vártam egykor régen, Mikor a hold ragyogott magasan az égen, Mikor kéz a kézben sétáltunk a gesztenyék alatt, Ebből mára szép emlék maradt. Jó lenne újra élni azt a boldog percet, Mikor az ajkaddal az ajkamat kerested, Mikor éreztem a csókodtól a szívem lángra gyúlt, S a hold egy sötét felhő mögé bújt. Jó lenne tudni azt, hogy mit hoz még a holnap, Mikor az emlékek már nem a múltról szólnak, Mikor átölelsz, és látom, hogy a szemed még ragyog, Olyankor nem érzem, hogy mily öreg vagyok. Jó lenne még pár évig kéz a kézben járni, Mikor már nem csak sötét estéket kell várni, Mikor párnát kérsz és takarót, mert hideg este van, És szó nélkül is érted a szavam. Jó lenne együtt menni majd a hosszú útra, Mikor a kezem fognád, s felérnénk a csúcsra, Mikor majd hiányzik, hogy az a másik nem lehet velünk, És nem fogja már többé a kezünk. Jó lenne hinni azt, hogy van még idő bőven Mikor a Napunk, nincs még esti lemenőben, Mikor a gyertya fénye nem azt jelzi, utunk véget ér, És sírunkat még nem lepi a dér. Jó lenne hinni azt, hogy nem fog nagyon fájni, Mikor már egyedül kell a sírok között járni, Mikor már válasz nélkül marad, amit csendben kérdezel: Várlak! Mond, hogy mikor érkezel? KELL EGY SZÓ Néma tüzében a reggeli napnak hajnali széltől reszket a tó, fázom a szélben reszket a lelkem kell hogy megérints, kell az a szó KERESTELEK... Kerestelek, ott ahol a harmat igaz gyöngyöt rejt a fodrozódó patak partjain, ahol a szó még nem zavarja a csendet, az ébredő hajnal is lágyan elsuhan a tova úszó hullámok karjain. Kerestelek, ott ahol a szél zúg halkan susogva emléket mesél, ahol a madárdal ébreszti a reggelt, hangjára szétteríti szőnyegét a rét, ahol minden mi él új csodát remél, ott kerestelek. KÉRLEK MELEGÍTS Melegíts, mert fázom hideg már az este. Takaróm felhajtom lényedet keresve. Biztatlak, találd meg esténként az ágyam. Duruzsolj fülembe borzongató lágyan. Szikráidat szórjad lángoló varázzsal, izzó szenvedéllyel, égető parázzsal. Hozzád bújok akkor! Ölelem a tested! Halovány arcomat rózsaszínre fested. Levetem ruhámat, Te vagy már a máglyám. Melegedre vágyom csodás cserépkályhám. KIS VIRÁG Virágként illatoztam egykor, kerteknek zöld ölén, Hajnali harmat mosta arcom, rózsabokor tövén, Napsugár fénye szirmaimat arannyal vonta be, Ringó testemet szél ölelte, friss voltam és üde. Letéptek engem is, hiába bújtam volna el, Két szempár simul szirmaimra, már nem a szél ölel, Hajnali harmat nem talál rám, de szirmom még ragyog, Egy féltve őrzött illatos rózsaszál vagyok. Minden virágnak az a sorsa, letépik, hogyha szép, Hogy illatát szobákban ontsa ezentúl szerte szét. Vázába téve álljon ott az otthon rejtekén, És bejárja a kis szobát a melegség s a fény. Múltak az évek, napra éjt, majd újra nappalt hozott, A szépségem, az üdeségem rég megváltozott, Az éltet adó rózsatőn is új bimbó ragyog, És én már csak egy hervadó rózsaszál vagyok. 1985. augusztus. 11. LAURA LEVELEI Uram, ön egy pimasz fráter, nyilvánosan átölelt ott a tegnap esti partin, kérdeztem hogy miért tette csak nevetett és nem felelt. Tudja meg nagyon haragszom komolyodjon meg már végre, rosszabb mint egy komisz kölyök esküszöm a magas égre. Tánc közben fülembe súgott, azt mondta hogy szép a vállam, és amit a ruhám takar szívesen megnézné nálam. Kedves uram jó lenne ha kerülné a társaságom, az e fajta igényéhez sarki Mancikát ajánlom. Azt mondta ezer bocsánat könyörüljön meg a lelkem, majd megírom miként döntök, haragszom vagy elfelejtem. AZ LEGYÉL Legyél az kinek születtél, szikla fenn a hegytetőn. Legyél víz mi lágyan siklik vagy tova rohan lüktetőn. Legyél fejemben gondolat vagy szívemben egy dobbanás. Az legyél kinek születtél, csak az legyél és semmi más MAGÁNY Belesírnék az éjszakába vigyázva ne hallja senki, a levegő is kérdőn megállna könnyemet a sötét rejti. Kabátom szorosra fogtam reszketőn hideglelősen, lépésem is halkan koppan már nincs erőm már semmi nincsen. Üres utcák, magányos álmok, gondolatom magamba tartom, hajnallik én tétován állok, vársz-e rám a túlsó parton. A MARADÉK IDŐ Már így 80 felé lelassul az ember, lépése is lassú gyakran meg-megáll, ilyenkor az emlék köd fátyolból bújva mint egy szép szivárvány néha rátalál. Már nem kergetik vágyak, csak úgy csendbe kéne eltölteni még a maradék időt, lassan mint egy patak pár halk csobbanással aminek a partján pár szál ibolya nőtt. És mint ahogy a szél halkan szinte némán öleli az erdőt és a zöld mezőt, úgy szeretné csendben szinte észrevétlen magához ölelni a maradék időt... MÁR NEM VÁGYOM Már nem vágyom messzire, nincs ami csábít, Már elmúlt felettem a régi idő. És nincsenek terveim, már az sem számít, Hogy arcomon egyre csak nő a redő. A tükröm, ha rám néz, már nem kacsint vissza, És nem tudom, ki van az üveg mögött, Megtörlöm párszor, de látom, hogy tiszta, A dörzsöléstől csak az üveg nyögött. Már fárad a lábam, a léptem is lassú De gondolatomban még mindig szalad, Nem értem, az út eddig nem volt ily hosszú, Az idő állt meg, csak a léptem halad? Már messzire szálltak az éjjeli álmok, Már nem nyugalom lett a hűs takaró, És itt marad reggelig velem az álnok Mint hívatlan vendég, mint rosszakaró Ha mégis úgy érzem, hogy jó lenne menni, A vágyak után, ami ég még belül, Nincs ami visszatart, nem számít semmi, Tudom, ha akarom, még sikerül. Már látom az erdőt, a virágzó fákat, Már arcomon érzem a nap sugarát, S a szél lassan rezgeti távol az ágat, És lerázza róla a nap aranyát. A vonat csak száguld a végtelen tájra, Gondolatimnak csodás fonalán, Álmaim ajtaját szélesre tárja, Én átlépek rajta még egyszer talán? Már nem vágyom messzire, nincs ami csábít, Már nem fogok utazni, úgy gondolom, Ha itt van az ősz, bizony már az sem számít, A kabátomat majd begombolom. Már nem vágyom? Dehogynem, vágyom én arra, Hogy lássak még tavasszal rügyet a fán, Ha úgy tartja kedvem, hát fakadjak dalra, Kit érdekel, mi lesz majd ezután! MERT NŐNEK SZÜLETTEM Lehettem volna talán férfi, csábító, markáns, kék szemű, de nő lettem, kinek az élet ki tudja miért nem egyszerű. Férfiként írhattam volna szerelmes verset, biztatót, dicsérni benne a szende szépet, vagy a vadul izgatót. Öleltem volna a drága hölgyet, imádtam volna illatát, lehettem volna Rómeó ki elcsábít sok Júliát. Na de nőként? Ha szembe jönne velem egy férfi ki nagyon tetszik nekem, nem mondhatom: pardon bocsánat mondja elkísérhetem? Meghívhatom egy gyertyafényes vacsorára én magát? Talán jobb ha meg sem várom az illető válaszát. Így hát megmaradok nőnek ha már annak születtem, mert az idő így is, úgy is elsuhan majd felettem. 2017 március 8. MEZÍTLÁB AZ ÚT PORÁBAN Hogyha hívnál veled mennék, kísérnélek mint az árnyék. Elmennék a holdsugárral őszi eső illatával. Lábad nyomát fogná lábam, fény lennél az éjszakában. Hogyha hívnál csak egy szóval, az lenne az altatódal. MÉG ITT VAGYOK Egy sárguló kis falevél vagyok, Amit az ősz véletlen itt hagyott. Egy lombtalan faágon élek én, Még itt vagyok, még biztat a remény. Egy megfakult kis sárga falevél, Mi lehullik, tudom, ha jön a tél. Nincs takaróm, nincs ruhám ami véd, Még itt vagyok, még nem vagyok tiéd. Tépáz a szél, az eső ver nagyon, Fázom, didergek ködös alkonyon, De rám a hold ezüst ruhát terít, Még itt vagyok, a szívem melegít. Megvívtam már sokszor a harcomat. Ezernyi könny mosta az arcomat, De felszáradt, mikor a nap sütött, Még itt vagyok, az órám nem ütött. Sok kedves szó, mit tőled kaptam én, Meleg ruhát varázsolt énkörém, Ez éltetett, bár színem megfakult, Még itt vagyok, még visszatart a múlt. MINDEN MEGVÁLTOZOTT Lassan az emlékek fakulóvá válnak mint melege a régi tovatűnő nyárnak A simogatásod már nem érzi a bőröm az álmaim felett nem te vagy az őröm. Minden megváltozott csak én vagyok a régi, igaz hogy a lelkem kevéssel beéri. Nincsenek vágyaim nem jósol a holnap, megváltozott minden a napok másról szólnak. Az évfordulókat csak a naptár jegyzi, múló régi emlék a szívemet edzi. MOSOLYOG A REGGEL Mosolyrügyeket bont a reggel, Fák ágán csüng a nagykabát, Aranyruhába vont sereggel, Űzi a nap az éjszakát. Pipázó kémények tövében, Hópaplant húz a háztető, Mogorván álló fák ölében, Szunnyad a madáretető. Feketén fénylő overállban, Bogarat keres a rigó. Felhő takarta mosdótálban, Feloldódott az indigó. Mosolyrügyeket bont a reggel, Kalucsnit húznak jégcsapok. Megtelnek harmatos meleggel, Fázós kíváncsi ablakok. NAPLEMENTE A nap mielőtt lenyugszik, búcsút int a tájra, Visszanéz, mert érzi, még valaki várja. Rátalál, és simogatón átöleli csendbe, Szó nélkül nem megy el, ez az élet rendje. Amikor majd mi is a nyugovóhoz érünk, Még egy búcsúszóra biztos visszatérünk. Mi lesz az a szó, mit elhagy az ajkunk? Amikor egy szempár könnyesen csügg rajtunk. Egy szó, ami nála itt marad örökre, Egy szó, ami megmarad a jövő időkre. Mit mondanál, mikor oly nehéz elmenni, Szeretnél maradni, de nem segít semmi. Csak a fájdalom az, amit szíved érez, De az a két szem pár, néma csendben kérdez. Nincs sok időd, tudod hogy ütött az óra, S te nem készültél fel még a búcsúzóra. Ne menj el szó nélkül, kezét tedd kezedbe, És mikor a nap már búcsút int szemedre, Mielőtt lehunynád, végső üzenetnek Elég lesz csak annyi, csak annyi: Szeretlek! És a ragyogó nap lassan alámerül, Néma sötétség lesz, minden elszenderül, Ami eddig szép volt, az minden el múlott, És egy fájó könnycsepp a kezedre hullott 2009. ŐRIZEM AZ ÁLMOD Magára húzta már takaróját az éj, Az álom elkerül de jól vagyok, ne félj, Gondolataimban kicsit elidőzöm, Míg a csend átölel az álmodat őrzöm. Ráérősen ballag a perc és az óra, A hold is betéved még egy búcsú szóra. Nézem őszes fejed talán nem haragszol, Vigyázom az álmod amíg mélyen alszol. Múló éveinket már rég nem számolom, Mint egy kinőtt ruhát dobozba rámolom. Néhány régi emlék még visszalátogat Ilyenkor, mikor így őrzöm az álmodat. És mikor a vén hold kilép az ablakon, Sötét éjszakának palástja kőrbe fon, Ugye te is érzed? Ugye te sem bánod? Amikor így néha őrizem az álmod. ŐSZ A kellemes meleg őszi napsütés mindég felmelegíti a lelkem. Nadrágot pólót vettem fel, belebújtam a cipőmbe és egy könnyű kiskabátot terítettem a vállamra. Sétára indultam. Nem messze tőlünk egy kellemes kis park van, oda vitt az utam. Szeretem az ősz színeit, ahogy a zöld aranysárgává változik, és néhol a piros és a barna szín is helyet kér magának a rezgő leveleken. Egy anyuka baba kocsit tolt el mellettem. Egy másfél év körüli huncut szemű kisfiú ült a kocsiban, és magyarázott valamit a kezében tartott gesztenye levélnek. Egy vidám tacskó szaladgált körülöttük, majd meggondolta magát, és az út menti fák alatt végigtúrta orrával a lehullott lombot. Tetszett neki, mert többször is megismételte. Igyekeztem kikerülni a megadóan elterült leveleket, amelyek fájdalmasan roppantak a talpam alatt. Megálltam! Egy színpompában játszó barnuló levél volt előttem. Felvettem, vigyázva a tenyerembe tettem Őt. Örömmel bújt meg a kezemben, és éreztem fázó remegését, amikor megsimítottam. Ó te szegény fájdalmas szépség! A legszebb ruhádat vetted fel utolsó utadra. Hazaindultam. Az a csodálatos érzés, valahogy eltűnt belőlem. A fák komoran álltak az út mellett, nem tudom, hogy ők sóhajtottak-e, vagy az a bolondos szél, ami ott táncolt az ágak között. A kis levél, itt van a polcomon. A szélei besodródtak, mint aki átölelni készül a fényt, azt a melengető napsugarat, ami kíváncsian megkereste Őt. AZ ŐSZI PARK MAGÁNYA Naponta járom az utcát, a parkot, A jó idő az ami gyakorta vonz. Magam mögött hagytam az utca sarkot, Csodálva láttam, a fák ága bronz. Ritkuló lomboknak szakadt ruhája Az ágakon rozsdásan csüngött alá, Altató dalával a föld, aki várja, Biztosan magához szólítaná. Sugarát lopom a búcsúzó napnak, Az nyakamra gondosan sálat borít, Fák ágán a lombok lágy csókot kapnak, S a csönd magányában a bánat szorít. A kabátom szorosan fogja a gombot, Átfázott úgy látom mára nagyon,. Lábammal taposom a hallgatag lombot, S a szunnyadó parkot magára hagyom. /Tigram versének érdekessége csak annyi, hogy nincs benne e, és é betű.- Köszönjük/ PARDON BOCSÁNAT Üllőhely az nincsen, állni alig lehet, Zsúfolt villamoson ez szinte élvezet. Kinn a heves eső az ablakot mosta, Itt benn a lábamat valaki taposta. Mindég udvarias, és jól nevelt voltam, És az illetőhöz kedvesen így szóltam: "Bocsánatát kérem, hogy a lábamat tapossa, Könnyű kis cipőmet elnyomja laposra. Nem szokott ez gondot okozni énnálam, De most véletlenül benne volt a lábam." A fiú nem szólt, csak megdöbbenve nézett, Ám a tekintete egyből megigézett. Szeme érdeklődve futott végig rajtam, Áthatolt testemen, mint a kés a vajban. Éreztem arcomnak előtörő pírját, S mint mikor valaki megássa önsírját, És bele is esik legott, azon nyomban, Úgy merültem én el, és voltam nagy gondban. A villamos fékezett, leszállni készültem. Hirtelen, testemmel a fiúnak feszültem, Mert nem számítottam ilyen fékezésre, És azt hiszem Ő sem a gyors érkezésre. Bocsánat! Rebegtem, és gyorsan leszálltam, Illata sokáig ott maradt még nálam. 1956. április A PASIM BEÁJULNA Végem van, a gondolatom egyfolytában nála jár, pedig már a cipőmön is rég megszáradt az a sár. Mióta az esernyőjét megosztotta énvelem fenekestől fölborult a nyugodt békés életem. Hosszú volt az eső útja, csak a pasim meg ne tudja. Betértünk egy kávézóba, jó indok volt az eső, jól esett a meleg kávé jó az indok kereső. Azóta gyakorta várom hogy beboruljon az ég, bőrig ázom nagyon fázom ki tudja hogy hányszor még. Talán erre visz az útja, csak a pasim meg ne tudja. Visszanézek múlt időkre ma ez pont jó alkalom, az emléke itt könyököl mellettem a pamlagon. Kinn zuhog az őszi eső, elázott a lovagom, az esernyő vígan mulat az előszoba fogason, rajtam kívül csak ő tudja merre vitt a titkok útja.. ROMÁNC Két megfáradt kezeddel ölelj magadhoz, Ne bánd azt, hogy nászra nem csábít az ágy. Rég elmúlt a szerelem, hát ne szabadkozz, Hogy nem tombol benned már ifjúi vágy. Az életünk tavasza, volt futó felhő, A nyugtalan nyarunk, már rég elszaladt. Az őszinte őszünk, mint igazi delnő, Pár röpke idővel még tovább maradt. Csend, és a két karod öleli vállam, Legyél takaróm, majd ha eljön a tél. Reményeim sok apró szikráját nálam, Még őrizd, hogy ne vigye messzire a szél. A kezemet simulva öledbe rejtem. Ujjaid a hátamon vad táncot járnak. Két huncutul csillanó szemedből sejtem, Hogy parazsát szítod a hamvadó nyárnak. A gondolatokból már, nem maradt semmi. Az esti homályban feléled a vágy. Úgy szeretnék ma éjjel az álmod lenni, Míg halk szerenáddal elringat az ágy. A RÓZSA TÖVISE Még csak öt éves, de testét már annyiszor gyötörte a fájdalom. Könnyes szemében fészket rak a kín, és csak annyit mond hogy fáj nagyon. Apró kis bimbó, kinek fakadó illatát még nem szórta szét a szél. Csak néz rám összeszorított ajakkal, szenvedő szeme hozzám beszél. Mikor végre nyugalmat nyert agyongyötört kicsiny teste. Álmokat hintett szép kék szemére simogatóan már az este. Kinn eső szitál. Könnyüket hullajtják odafenn a csillagok. Takarj be éj e késői órán. Ne lássa senki, ébren vagyok. A SARKI SUSZTER Suszter, ez volt csak kiírva ott a sarki kicsi házra, mint egy mesebeli kunyhó olyan volt a suszter háza. Sokszor elmentem előtte, ott laktunk a falu szélen, hallottam ahogy kopácsolt a kaptafán nyáron, télen. Egyszer piros szandált csinált a lábamra, nagyon szépet meglátszott hogy kitanulta ezt a neves mesterséget. Vasból volt a kaptafája, arra húzta a cipőket, foltot rakott a talpára, vagy épp megsarkalta őket. Hogy mi volt a tisztes neve nem emlékezett rá senki, Szerda bácsi, így ismertem így szólította mindenki Aztán egyik téli reggel nem kelt föl az öreg Szerda, az ablakban ott pislákolt bánatosan egy szál gyertya. A fejfára gyöngy betűvel rá volt írva ez a pár szó "Itt nyugszik az öreg suszter a néhai Péntek László." SORSOMNAK TENYERÉN Talpam alatt megvénült az idő elfáradva ballag már mögöttem, az úton még pár szál virág kinő táncot lejt az őszi szél köröttem. Viselem az életem cipőjét bár a sarka elkopott nagyon, megkötöttem sokszor a fűzőjét de kibomlott, most már úgy hagyom. A sorsomnak ráncos tenyeréből lopkodom az ottfelejtett torzsát, és talán az öröm kenyeréből kaphatok még pár parányi morzsát. SZERETNÉLEK SZERETNI Hidd el, megpróbáltam, de nem tudlak szeretni. Nem tudlak naponta boldogan követni. Miért zúdítod rám hamvát az erénynek? Szívemben mért nem adsz helyet a reménynek? Ó Te gonosz idő, mért kell úgy sietni? Mért nem hagyod magad egy kicsit szeretni? SZOMORÚ VAGYOK Elveszett a hangulatom olyan szomorú vagyok, tegnap este még velem volt de reggelre elhagyott. Hívogattam, keresgéltem, hegyeztem a füleim, de csak annyit hallottam hogy beszélnek a szüleim. Tegnap anya is azt mondta hogy nincsen hangulatom, így aztán most mind a kettőt mindenfelé kutatom. Benéztem a szekrényekbe, és apa kocsijába, nehogy elvigye magával majd a dolgozójába. Nem tudom hogy milyen színű, és azt sem hogy mekkora, de már nincs időm keresni vár engem az óvoda. Mami, hogyha visszajönne mondd hogy oviba vagyok, ne a "mókusokhoz" menjen mert ott vannak a nagyok. Ugye elküldöd utánam, a "nyusziknál" keressen, nagyon fogok vigyázni rá hogy máskor el ne vesszen TAVASZI ZÁPOR Tavaszi zápor arcomon patakként csorog. Házak tövében a lámpák fénye ácsorog. Csendes a város, víztócsát ölelget a tér. Mikor az este kopott ruhája földet ér. Sietve lépek, ruhámon susog már a víz. Ajkam szegélyén sós nedvet kínálgat az íz. Ázott hajamba hideg fésűje még befér. Mikor az este kopott ruhája földet ér. Tavaszi zápor elillant néhány perc alatt. Nedves kezével simított sok kis házfalat. Kerítés alján még egy kíváncsi ér betér. Mikor az este kopott ruhája földet ér. Út menti fákon ott csüng, a nedves hajfonat. Bújócskát játszik az ifjú pajkos alkonyat. Utca kövénél, meleg szobám most többet ér. Mikor az este kopott ruhája földet ér. TE VAGY Egy kincses sziget, amit tudom, hogy nincs. Vagy mégis létezik? Nekem Te vagy a kincs. Te vagy a nap, a viz, a levegő a fák ágain. reszkető falevél, mit hozzám sodort a szél. Szemednek fénye igazi kincs nekem. Ajkadnak ízét oly gyakran élvezem. Te vagy a sötét éjszakán a fény ezüst sugarú biztató remény. Az örök végtelen. Nekem te vagy az életem. TE VAGY AZ ÉLETEM Ne zakatolj szívem olyan nagyon. Csillapodj kicsit, ha kérhetem. Te vagy nekem az egyetlen vagyon, mert te vagy nekem az életem. TÉLIDŐ Kiéli harci kedvét a tél, Zúdítja ránk a hideget. Zsákjába mélyen elbújt a szél, A fákon veréb didereg. Kémények sűrű füstöt fújnak Jelezvén, ott bent fűtenek. A napok olyan lassan múlnak, Erőt tavaszra gyűjtenek. Köd bolyong lassan andalogva, És elfáradva szétterül, Fátylával utakat bevonva, Mint vén anyóka csendben ül. Virágot rajzol ablakokra A fagy pennája, szépeket, Csillogó nagy csokorba fonja, És házról házra lépeget. Út menti fákra dér telepszik Bevonja mind az ágait, Lassan csinálja, nem igyekszik, Kiéli dölyfös vágyait. Minden évszaknak van varázsa, Még a tél is szép lehet, De feléled majd a nap parázsa És elűzi ezt a zord telet. 2009. UGYE MEGIGÉRED Ha már kezem érintése egy emlék lesz csupán, kutatni fogsz gondolatban a múlt idők után, látni szeretnél még egyszer átölelni újra, és pattanásig feszül már a vágy kínzó húrja, ugye megígéred hogy nem fogsz sírni, ugye megígéred ki fogod bírni. Magányos sétákat teszel árva sírok között ahol a néma fájdalom is gyászba öltözött, kezedben egy csokor rózsa utadon elkísért, s míg elrendezed síromon csak azt kérded miért? Ugye megígéred hogy erős leszel, ugye megígéred hogy nem könnyezel. Mikor az este elpihen melletted az ágyon csak kispárnámat öleled szomorúan vágyón, elköszönsz, de nem érintem többé az ajkadat, az álom űző éj után lel rád a pirkadat, derengő sugarát már szemeddel eléred, ugye nem fogsz sírni. ugye megígéred. AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS A vonat fékez, megáll de ránt még egyet, összekoccannak a megkopott kocsik "leszállni végállomás" hallom, de várok még kicsit. Várok, kitudja mire még, talán egy szóra vagy egy ölelésre mielőtt végleg beborul az ég. Kis batyum árván ül a padon szép lassan magamhoz veszem, kicsit nehéz de magammal kell vinnem benne van az egész életem. Az utolsó állomáshoz értem a peron üres, senki sem fogad, megérkeztem, s ha volt érdemem bűnöm az nélkülem a vonaton marad. AZ UTOLSÓ OLDAL Egy utolsó vers, egy utolsó oldal, és betelt a füzet már nincs tovább. Pár utolsó szó, egy szép altatódal, az elmúlt időkből egy emlékvarász. Megáll az idő még egy pillanatra, aztán elindul már új utakon. Mit hoz a jövő? - azt még ne kérdezd hisz azt én is csak most kutatom. Egy utolsó vers, már betelt az oldal, szép lassan becsukom a fedelet. Ne kérdezz semmit, hiába tennéd. Betelt a füzet, nincs felelet. ÚTRA KELNÉK De jó lenne messze menni, messze más határba. Csizmám talpát meríteni az utak porába. Kísérőm a szél lehetne, amíg el nem fárad. Szomjam oltaná kulacsom, amíg ki nem szárad. Perzselő nap sugarától felhő lenne árnyék. Esőverte ruhám alatt talán kicsit fáznék. Zsendülő fű lágy ölében lelne rám az este. Takaróm lőn éj sötétje, holdsugárral festve. Ébredő nap simogatna meleg mosolyával. Mosnám arcom frissen fénylő füvek harmatával. De jó lenne messze menni csak még utoljára. Messze földre, az úttalan utakat bejárva. VAN AMI NINCS! Nincs ékszerem, nincs bankbetétem. Nincs nyaralóm Balaton mellett. Ám sárga csekkem jött a héten, Az a fenének se kellett. Nincs plazma TV a sarokban. Nincs bútorom, csak varia, Gondolkoztam már barokkban, De üres a ládafia. Nincs légkondim, csak ventilátor, Nincs riasztóm csak egy kutyám. A teraszon is hó a sátor, Söpröm minden délután. Nincs fenn a polcon drága könyvem, Nincs nemes szőrme kabátom. Mégsem hullatom a könnyem, Hisz van sok igaz barátom. VELED VAGYOK Azt mondod, nagyon régen láttál, És nap, mint nap csak egyre vártál, Telefonon többször kerestél Azt mondod: miért nem feleltél Kérdezed, hol vagyok? Megtalálsz minden napsugárban, Kis virágként az út porában. Egy borús nyári alkonyon Esőcseppként meleg arcodon. Látod ez én vagyok. Borús hideg őszi este Fázósan bújsz be köpenyedbe A szél, ki átölel ott Téged, Még akkor is, ha nem úgy érzed, A szél is én vagyok. Veled vagyok a vágyaidban, És rám találsz az álmaidban Takaród vagyok minden éjjel, Át ölelsz forró szenvedéllyel Érezd, hogy ott vagyok. Ha tiszta szívedből szeretnél, Tudom, többé nem keresnél. Minden percben rám találnál Ölelő karodba zárnál. Hisz mindég Veled vagyok. 1975. augusztus VEVŐT KERESEK! Eladnám, ha jönne vevő, egy jó ajánlatot tevő. Aki csak úgy alku nélkül megvenné, de nem emlékül. Kemény valuta az ára, senkinek ne legyen kára. Itt a kezem, csapjon bele! Nem! Nem lehet csak a fele! Vigye most el az egészet, Nem aprózzuk! Nem kell részlet! Egybe kérem. Egybe adom. Kicsit kopott? Nem tagadom. Régi darab, időt álló. Adómentes. Nincsen káló. Csomagoljam, vagy így viszi? Hogy viccelek, most azt hiszi! Nagyon sok a hetven nekem, úgy gondoltam megfelezem. Eladok harmincöt évet, mi véletlen hozzám tévedt. Sokallja az árát nagyon? Hát ingyen is oda adom.

0 komment , kategória: Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila

Szabó Ila

2016-11-07 14:00:25, hétfő

	SZABÓ ILA Link Link AJÁNDÉK vágyléptű gondolat csönd-szőnyegét terítem halkan és félve eléd perc-gyöngyöm szétpereg ősz íze vár tétován száll feléd két szemmadár tavasz-fény nyár-dallam álom-varázs elindul hozzád egy simogatás ÁLOMBELI TÁJAKON... Álombéli tájakon bolyongok az éjben, holdfénypatak csordogál lábam alatt mélyen, derekamig gázolok csillag mezejében. Álombéli tájakon csönd-madarak szállnak, felhőhegyek omlanak, rám szakad a bánat, vonszolódom, lépdelek, jajdulok utánad. Álombéli tájakon már semmit se látok, álombéli tájakon üresek az álmok. BÚCSÚZÁS Legyél boldog, maradj tiszta, mint ki forrás vizét issza, s rajtamarad tisztasága, tenyerén a csillogása kigyöngyöző hűs forrásnak, kicsobbanó igazságnak. CSAK AZT csak azt a dúdolást az illatot a dobbanást szobám szépítő nyugtatást a lélegzetnyi kézfogást a szót a csókot az ájulást csak azt feledném bár jó volna minden már CSAK ÜLÖK csak ülök én már nem tudom mit is akarok az idő elfut nélkülem én meg maradok vágyak tervem álmaim már nem érdekel és már azt sem kutatom hová tűntek el arcok hangok illatok minden idegen másé már a nyár az éj csók és szerelem csak ülök és már sehová sosem érkezem az idő kacag ravaszul és elfut nélkülem mindegy nyerek veszítek magam maradok és még azt sem mondhatom hogy szomorú vagyok csak ülök. CSODA tavaszt a téli éjszakán ezt hoztad el nekem a messze tűnő ifjúság talált rám csöndesen szemed szelíd szép bársonya becézte két szemem kezed meleg varázslata dajkálta két kezem s ha egyszerű vagy furcsa bár szeretlek azt hiszem CSÓK-SZIRMAIT csók-szirmait az elmúlt éjszakának magammal hoztam tőled a vállamon s míg várok rád ma egész nap az illatával álmodom EGYEDÜL egyedül vagy hiába zöld a fű hiába csókolja arcod a napsugár életed celláján kattant a lakat kenyér víz könnytől keserül egyedül vagy egyedül ELÉGIA Messzire szárnyalt hát most is képzeletem, már csak a tűnő szép emléked ölelem, fáj, hogy a hajnalt nem látom már sohasem csók-sugaramtól hűs ébredező szemeden. EPILÓG Már csöndesen szeretlek, szelíd szavam se szól. Könnyebb neked, ha vágyam csak hangtalan dalol. Nem várlak, nem kereslek, nem álmodom veled, feloldom gondod, vétked, mit én hoztam neked. S a csöndes könnyek éjén én áldva áldalak, köszönnöm kell, hogy voltál egy boldog pillanat. Lenyugszik lassan bennem a lánggal égő láz, de éltedre titkon tekintetem vigyáz. ESDEKLÉS vaskapukat foggal nyitnék mérges kígyót simogatnék hosszú hajam levagdosnám virágaim eltaposnám kukoricán térdepelnék Léthe-vizet meregetnék istenemet megtagadnám magamat is elárulnám csak semmiért csak mindenért félmaréknyi szerelemért ÉVSZAKOK TAVASZ fecske-függönyt lebbent az ég s a rügy-balzsamos hajnal szíved pitvarán kopogtat NYÁR éget a nap kandallója minden tikkad bágyad kormosmeleg éjszaka bont csillagoknak ágyat ŐSZ levelet síró fák alatt október guberál szél-ujjával babrálja mit eldobott a nyár TÉL fehér madár tolla hullik pehelysír a táj lezuhanni belehalni talán nem is fáj FEBRUÁR egy szó kibomló mozdulat egy perc ajándék pillanat mi lesz velem mi nem tudom ha fennakadva félúton egy szó kibomló mozdulat egy perc ajándék pillanat még el nem ér FÉLTELEK Féltelek és féltem magam. A szemed olyan messze van. Keresem arcomon vidám-borús szád, erős-erőtlen két kezed, forró-hűsítő percedet, keresem édes-keserű éjszakád. A hangod olyan messze van. Féltelek, hogy elhagylak, s hogy elveszítelek, féltem magam. GOLGOTA Igazságra, szépre, jóra, tisztaságra hangolódva keresztem a messzeség. Összeroskad gyönge vállam, fölsebzi a szálka hátam, ó jaj, Uram, meddig még! Harminckét szem gyöngyfüzéren, egyedül már földön-égen. Isten fia, mit remélsz? GYÁVA Vállalni önmagad, hogy engem vállalsz, nem kértem, úgyis hiába. Becsületre kértelek. Magad is becsaptad, te gyáva. HARMINCNÉGY NYÁR... Harmincnégy nyár múltán az idő gyors lépte lohol. Lombom szeptemberi szél szaggatja, az arcomra októberi felleg száll le a gödrök medre felé. A november bánatot ont mosolyomra hamar, s eloson tűnt szépségemmel az ősz. De belül hajszálereim duzzadnak az élettől, lelkem fiatal még, hát hozzád érnék, bújnék, szívedhez simulnék, mint ághoz friss levelek. Vágyom sok szépre veled. Vágynék... de tudom, soha el nem érheti már őszöm a te életed édes, szép, tizennyolcadik tavaszát. HÉTKÖZNAPI ADVENT már csak hármat alszom nélküled aztán megérkezel süteménnyel teával várlak szépítkezem csöngetsz alig várom hogy felérj a harmadikra ajtót nyitok és szeretnék rögtön hozzád bújni de még nem csak mosolygok és gyere be mondom jó illat van mondod igen sütöttem neked vártalak s míg ülsz a konyhában én csak nézlek s hallgatom hogy a fiam miket mond és kérdez összeveszünk rajtad mindig kié legyél s ha anyai szóval ágybaparancsolom duzzog hogy még ne de már nagyon vártam hogy itt legyél holnap iskola mondom s örülök hogy nem hétvége van így hamarabb érhetek hozzád és indulna az ujjam hajad arcod érinteni s a szádat nézem indulnék de még nem a szobába megyünk leülsz s én csak távolról nézlek leülni melléd nem még nem a gyertyaláng szemedben egyre jobban éget s a szádat ahogy akkor a vállamra tévedt szinte érzem most is zene szól szép az ágyad mondod s már ott vagyok melletted hogy én is lássam tényleg milyen szép így veled izgatott vagy látom remélem s hirtelen gáttalan parttalan szenvedélyed sodrába lépek és simogat ringat az idő már nem félek semmitől már csak kettőt alszom nélküled aztán megérkezel... HITTEM hittem hittel csodálattal bűntudattal bocsánattal fel-feltörő emberséggel túlcsorduló fehérséggel hittem D-moll toccátával hittem könnyel kacagással alkonyattal pirkadással el-elszálló madarammal istenáldó hatalommal hittem örök kézfogással hittem csókkal ájulással pofonokkal árulással múlt idejű ragozással HOPP, HA CSÓKOM Hopp, ha csókom odaszállna vállad szögletébe, lila rózsát bimbózgató tőrtüskék helyére, Hopp, ha csókom simogatná minden sajgó sejted, elárulnák ajkaim, mit úgyis régen sejtesz. Hopp, ha csókom gyáva lenne, s nem indulna mégse, gyógyítson e csókomnyi vers csók helyett cserébe. HÓFEHÉR ÁGAKRA hófehér ágakra rügyeket csókolnék százszorszép mezőben virágban fürödnék napsugár-dalokra táncokat pörögnék zubogó vizekben titkokba merülnék veled de nincsen hely és nincs idő csak lopott lenne a jövő s hogy neked csalnod ne kelljen s hogy nekem jobban ne fájjon még most búcsúzom hát, Isten áldjon ÍRÁSJEL EGY MONDAT VÉGÉRE útraváltál belőlem-tőlem lassan a volt-van időben s mint néma tó a belőle tovacsobogó folytonfolyású ágat mindig búcsúztattalak barát a barátot de ez már hisz te is látod régen nem az semmi sem s mert rám zúdult a félelem egyszer gyűlöltelek is magam-óvó menedékül végül túlélni mint már sokat elfogadtam távozásodat bár fáj még hogy útraváltál belőlem-tőlem s hogy e sebzett időben szívünkön az árnyak pengesuhogássá válnak ennyi volt néha szép is hisz tudod de vége s mint az éj csillagot az égre múltunk földobom halott fénynek ennyit ér én így búcsúzom A LEGSZEBB SZÓ mint a virág rügyekbe bújva mint a szó gondolatba hullva mint a gyöngyszem tenger mélyében mint a gyermek anyja méhében rejtőzik mélyen csillag kékjében ezüst porában álom borában a tündéri fény az örök remény a legelső eltitkolt óhaj a legvégső legszentebb sóhaj a virágot bontó a szót kimondó gyöngykagylót szakasztó gyermeket fakasztó legszebb szó MADARAK Kóbor vágyad rám talált egyszer messze ég alatt, kerestünk épp valamit, jöttél, befogadtalak. Fények felé száguldó, felhőjáró madarak, megpihenő szárnyunkból egy-egy ölelés marad. Nyugtot ám sosem lelünk, szállunk, szállunk hiába, röpködésünk tolla hull le, fájdalommá válva. Várnak minket valahol fészekre és búzára, hajszolódunk mégiscsak ádáz röptű halálra. MAGAMHOZ lefelé hullanak a csillagok szakadt madzagon lógnak a napok nincs már se kint se bent se fény se árnyék összehullt az ócska játék a "rendet" te sem így képzelted el szólnál de kinek senki sincs távol s közel te is tudod már hol van a "semmi ágán" megfizettél érte drágán gyenge nem lehettél erős nem tudtál lenni míg volt hova nem akartál hazamenni és most visszasírod a "szomorú, vizes síkot" is mint valami csodát hát "légy fegyelmezett" és kívánj magadnak szépen "jó éjszakát" MANÉZS mindennapi kötéltáncon talpam alatt zuhanásom ölelésed nekem loptad köszönöm hogy meghallottad rémült némaságom MESE szegény ember első lánya elindultam nagy csodákra hét mérföldet bandukoltam Óperencit átalúsztam üveghegyet körbejártam égigérő fára másztam kásahegyet kanalaztam sárkányokkal hadakoztam hét esztendőt ledolgoztam béka lett kit megcsókoltam mit tudom én mire vágytam de mindig csak mást találtam szegény ember szegény lánya hol lelsz nyugtot éjszakára MIT AKARSZ, URAM... Mit akarsz, Uram, velem, mit akarhatsz még, hogy a rám mért szenvedés nem volt elég? Ó, adj nekem nyugalmat és csöndet, békét, életem megérdemelt menedékét, hitet bennem, valamiben, s hogy megtaláljam önmagam valakiben. NAPRAFORGÓ Napraforgó arcom arcodhoz szorítom szélfésülte szöghajamat válladra borítom szőlőinda karom derekadra zárom elröppenő gondolatod mindig hazavárom Ő Elszálló szó az ajkamon, de lelkemből egy darab, elzengő dal a húrokon, de fülemben marad, a víztükrön egy csobbanás, de mélyén ott a kő, vállam alatt egy dobbanás, de véremben a hő, szivárvány hulló csepp alatt, de minden fényben szín, kenyérszeletből egy falat, de enyhül minden kín, üvegre karcolt jégvirág, de visszatér a tél, elérhetetlen délibáb, de mégis bennem él. SEGÍTS NEKEM... segíts nekem legyél a vállam ha terheim már nem bírom segíts nekem legyél a lábam ha látod már-már elbukom segíts nekem legyél a szárnyam ha porba ránt a fájdalom segíts nekem legyél a társam ha élni sincsen már okom SOLVEIG DALA húsz éve kereslek minden szemben, fényben téged láttalak minden csókban, vágyban téged vártalak fonalam fut pereg a rokka-idő várlak hazahúz talán még hozzám ez a féléletnyi erő SZERELEM felhőknek szűzfehér fodrát patakok ezüstkék sodrát hegyláncok csipkés bérceit bányák mélységes érceit alkonyok első csillagát hajnalok hímes harmatát holtak porladó hamvait magzatok kristály hangjait őszök kicsorgó dallamát tavaszok gyöngyöző illatát odaadni vágyom fogadd királyságom SZIKLA A sziklaszirt nem indul el a kismadár után, de bánja-e, vagy várja-e, hogy visszaszáll talán? SZONETT Már túl vagyok sok mindenen. A rég volt múlt nem gyötör, az elszalasztott álmok nem fájnak már, a rám kiáltott átkok hangját sem hallom. Tiszta kék friss égbolt köszön rám reggelente, vár a munka. És jólesik, ha egy tanítvány néha az utcán rám köszön, mert benne él a hajdan megélt órák emléke újra. De mégis eltalál nyilával este egy furcsa gondolat: vajon fiamnak jó anyja voltam én? Tudott-e élni, kibontakozni általam, és lelke nem sínylődött-e ketrecben miattam? S szeretni megtanult-e és remélni? TALÁN talán egyszer majd te is megérted hogy a szeretet fáj árvasága csontodig éget s örvény mélye elől nincsen menedéked akkor majd gondolj rám TÁNC... Lépegettünk előre, oldalra és hátra, észrevétlen belekezdtünk valamilyen táncba. Megint léptünk előre s hátra kettőt nyomban, hamarosan ott voltunk a kiindulópontban. Veled lépek, azt hittem, szívünk ritmusára, s kiderült, hogy számomra a táncterem már zárva. TŰZ tűz-vesztembe lepkeszárnnyal jaj zuhannom nincs megállás bennem égő bánat-tűzből nincs többé megváltás AZ UTOLSÓ DAL itt ez a dal az utolsó hősi erényed érdeme lett tőlem szikra nem ért el hozzád hős csigaházad eltemetett ó ha te tudtad volna mennyire vártam a lépted, a hangod, az arcod futva futottál volna hogy elhozd csókod a legszebb csókot éjjel az álom-hálót még rólad szövöm és a sok álom-vágyad megköszönöm de reggel az álom-semmit szertedobom s torkomra feszült szerelemmel érted a küzdést - győztél - feladom ÚTON megyek talpam alatt az évek szomorú mohazöld szépek hamubansült vágyaim morzsáiból élek visz a lábam a sűrűben a mécsvilágot segíts hogy megtaláljam ÚTRAVALÓKÉNT EGY MESSZE UTAZÓNAK Megindult alattad a föld. Vascelládban a párás ablakon át nézed, hogy fut egyre messzebb Magyarország. Mire gondolsz? Nem, ne mondd ki. Jobb most a szavaknak kamrák s pitvarok anyaméhe. Gondolatod égszínkéke remegve új csodákat sző. Nekem már múlt, mi neked még jövő. Szép lesz, majd meglátod, bár belekékül a száj, beletörik a köröm. Kemény harc lesz, de győztes öröm, s azt mondod majd egyszer: köszönöm. Most menj. Hagyj futni mellőled piros arcot fehér házat zöld akácot. Menj, hogy visszatérhess. Most hív a távol. Úgy élj ott, hogy még itt is élhess. Lehet, egyszer arcod elmossák a könnyek, de ne hidd, hogy másnak őszi estén itt maradni könnyebb. ÜZENET Testet-lelket símogató, csókolgató, szárnyat adó perc-virágot hozzon nyarad. Nyílj ki magad. Rügyeidből virág váljon, bábjaidból lepke szálljon. Tanulj adni önmagadból, hogy ki rád vár, védjen, áldjon. VAJÚDÁS kinőtt a fű csak belőlem nem hajt ki a bánat bennem marad örök vajú- dásnak jajgó teher átkos teher régen karnyújtásra fönn a kék ég s nem érem el mégsem VÁGY Áldanám a kelő holdat - megigéző mosolyodat. Borzolnám a fűzfagallyat - érzékien omló hajad. Csókolnám a száz fűszálat - szeretkező szempilládat. Ringatnám a domboldalat - elbűvölő szép válladat. Vállalnám az egész tájat - minden vonzó porcikádat. S meghalnék a sziklabércen - minden veled-ölelésben. VIRÁGOM álmaimban fölfedeztem elindultam megkerestem tenyeremben hazavittem puha földbe elültettem friss harmattal öntözgettem gyöngéd nappal melengettem óva vártam hogy kibújjon ezerszerszép virágom s harmadnapra ki is hajtott égig érő magányom

0 komment , kategória: Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila

Szabó Éva

2016-07-18 22:30:29, hétfő

	SZABÓ ÉVA Szabó Éva / Hódmezővásárhely/ tanár újságíró, műsorvezető, riporter, szerkesztő, dramaturg, költő. Tanári pályáját derékba törte az 1956-os forradalom. Október 31-én tagja lett a helyi pedagógusok forradalmi bizottságának, cikkeket írt a nemzeti újságban, és jelen volt a december 10-i János téri tüntetésen is.1957 márciusában diákjai előtt tartoztatták le. Ezután hat év szilencium következett.1964-től a Magyar rádió munkatársa lett; szerkesztő, riporter , műsorvezető és dramaturg volt.Ezzel párhuzamosan 1991 és 1994 között a Magyar Televízió szerkesztő-riportereként is dolgozott. Írásaival, verseivel 1953-tól jelen volta helyi napi lapban, a Viharsarokban, de a Délszigetben, a Vásárhelyi szóban , a Jelenkorban és az Alföldben is jelennek meg írásai.Számos nyelvművelő és szépirodalmi gyermekkönyv szerzője, szerkesztője, közreműködője volt. Szabó Éva élete évtizedeken át volt egy a magyar rádió hangjával. Verseit olvasva szinte újra halljuk a Nyitnikék, az Óh-óh nagymami vagy a Vendég a háznál című rádióműsort. Verseiben jelen van a szerelem, az elmúlás, a találkozás, az útkeresés, a megérkezés, a csoda. Szabó Éva 2001. október 29-én, autó balesetben hunyt el. 1965 óta volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere, dramaturgja. Évtizedekig készített gyermekműsorokat, egyebek között a Nyitnikék, a Diákfélóra és az Iskolarádió adása fűződik a nevéhez. Évekig munkatársa volt a Vendég a háznál műsorának. Nyugdíjas éveiben a Petőfi rádió éjszakai műsorait szerkesztette és vezette. Több könyve és lemeze jelent meg, ezek egyike a több mint negyven év verseit tartalmazó, 1994-ben a Pencil Kiadó gondozásában napvilágot látott Szög és kereszt. 1995-ben Aranytollal tüntették ki. 69 éves volt. "Mire a szívem szárnyat bontott, elrabolták a horizontot" Szabó Éva - Szög és kereszt - Verscsokor Link ÁHITAT Ruhátlan ez a szerelem mint a lét még magán érzi isten ujjhegyét nincs bűntudata nincs benne szégyen átmenekül a mindenségen egymásba kulcsolt kezünkből emel szívünk fölé katedrálist kijátssza a halált is BOLDOGSÁG VERS Ha majd mezítláb elmegyek felhőingben a tér felett, Az óbudai fák alatt ha megfordul az út velem, S lábam alá, mint fű simul a tejúton a végtelen, Hogy odaát is jó legyen, Ne szánjatok, hogy ennyi volt hogy csak ez volt az életem. Láttam fázni egy csillagot és boldognak a gyöngyvirágot. CSAK BÍRD KI SZÍVEM Szürke az ég a csend az ág szürkék az árnyak emberek arcomon elhamvad a láz nem szítják fel új reggelek halkabb a fény a gondolat és meddő minden szerelem elcsatangolt az álom is egyik holdtalan éjjelen nincs bennem kétség sem harag már fájdalom is alig s ez így lesz egész télen át csak bírd ki szívem holnapig. ENNYI Menekülsz önmagadtól tíz körömmel vájt résen és néha azt álmodod hogy szabad vagy egészen FELEDÉKENYSÉG A szemüvegemet mindig elhagyom, de a fényt, amely bejön az ablakon reggelent, a megül a csészém fölött, mindig gondosan elrakom. HA A NYÁR UJJHEGYÉRE VETT Gyermekkoromban csillag voltam szénaillat az esti réteken ha a töltésen elaludtam vigyázott rám a lombos végtelen hétpettyes álmaim kigyúltak ha a nyár ujjhegyére vett és csápoló csöpp ösztönökkel lengtem a valóság felett - HÉT CSODA Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökerekig ér, egy szó, mely idejében jött, egy darab ég a csönd fölött, egy kéz, mely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel... Oda. 161 o. HÚSVÉT ELŐTT Nekem a nagyhét ma is nehéz, a feltámadás ma sem látszik, csak a fájdalmas út virágvasárnaptól a golgotáig Én ma is látom azt a kis gidát, akivel együtt sírtam gyerekkoromban, amikor ott az udvaron nagyapám kése villant Nekem a nagyhét ma is nehéz, incselkedik egy kérdés velem, miért a latroké azóta is kereszt helyett a kegyelem Én ma is látom Jézus szemét csak találgatom,hogy mit is érzett, amikor ott a régi kertben nagypéntek este visszanézett INDULÁS ELŐTT Csomagoljunk legyünk útra készen mielőtt minden eltörik egészen hisz oly kevés mit vinni kell egy ,,megérte" egy ,,hinni kell" egy szerelemtől fényes pillanat a sárba süppedt kő alatt a sötétben egy résnyi fény élétől megsebzett remény mert valami végérvényes rend kell ha nagy útra készül már az ember tudván hogy akkor sem néz hátra ha nevét valaki még egyszer elkiáltja ISTEN HEG ÉN Jól megvagyunk együtt az isten meg én, mint ház előtti alkonyi padon, lábam lóbázva ülök tenyerén, mindketten egyről hallgatunk, de nem félem a jelt, rég homlokomra írta, tudom s tudja: leejt... KÉRDEZTED - E ? Akartál szeretőnek, hozzád méltónak, ki állja, tudja a csatát, a nőstények alázatát. Akartál anyának, föld-türelműnek, hogy magamba fogadjalak, és csöndemben kihordjalak. Akartál társnak, szép homlokúnak, kit szárnya is visz, hogyha kell, de más csillag ne hívja el. Csodálod, hogy ennyi kötésben mégis szabad maradtam? Mondd, kérdezted-e egyszer is, Magamat minek akartam? Kérdezted-e? KÉZFOGÁS Elindul egymás felé két gyanakvás nélküli szelíd tenyér felér egy értelmetlen jóra szövetkező kötéssel kemény mint a fák törvénye ágain kihajt a remény. KÍSÉRJ VÉGIG Rám szólt a szívem,hogy a játék azt sem védi ki szépen játszik, és nem segíthet a varázslat, ha az út vége idelátszik. Álmom a csillagokra mértem, időm a földön érik, egy kicsit maradj még velem kísérj végig. KIRÁNDULÁS Egy hátizsák a vállamon, sorsom van benne. Vállalom. Tudom, mindennek ára van, azt is, ami még hátravan. LEHETETT VOLNA SZERELEM Behálózni a másikat hány szeretkező szó akadt, hogy kérlelt, hogy sírt, hogy dalolt, adtad magad, ha átkarolt, micsoda forró szája volt, ha egyik a másikra forrt, csak amitől a csodát vártuk, csak azt az egyet nem találtuk, két gondolatjel közt - elveszett - mi lesz velem, mi lesz veled, MAGAM VAGYOK Reggel indultam, egyszál ingben, mezitláb. Semmim sincsen. Hazamennék, de nincs hova, nincsen kihez, az éjszaka sötét, sűrű, hideg a hold is, a csillagok vakok. Magam vagyok. MÁR MOST TUDOM Még csak tavasz van. Micsoda tavasz! Mennyire más és mégis ugyanaz ez a mámoros újulás. Én már most tudom, ha jön a tél fekete varjakkal, téged ír zenébe az ágak kristály vonalrendszerére kottázott madarakkal a délutáni csend az ablakom alatt. MÁR ÚGY SZERETNÉM... Már úgy szeretném, hogy ne kelljen törvényt tisztelni magam ellen, ott hol a törvényt én szabom nekem ne mondja senki meg, hogy mit gondolok, s mit hiszek. Tőlem nem kérje senki számon hétszer- hét-lángú ifjúságom. Istenfélő én sose voltam s ha a szerelmet pazaroltam fizettem érte, s megbocsátom... MESE MAGAMRÓL Voltam a legkisebb fiú, ki sárkányt álmában látott, de hétszer is elindult legyőzni a világot. Csak mentem, mendegéltem, mintha igaz se lenne, a kincs, amit találtam, befér a két szemembe. Elmaradt a csoda, nem tudtam hős se lenni, hogy életben maradtam, ezt kell még megfizetni. MONOLÓG Kő voltál: vizem nyugalmát felkavartad. Ár voltál: széthordtad biztonságát a partnak. SZél voltál: csöndemnek titkát elfecsegted. Árny voltál: megloptad Napját a két szememnek. Víz vagyok: kő-nehéz a múlt bennem. Part vagyok: magam tartom a medrem. Csönd vagyok: kagylóhéj hallgatásom. Nap vagyok. mindig más láthatáron. MIKULÁS Gyermekkoromban láttam őt - már este volt- a ház előtt egy szánon, ott ült a bakon, és benézett az ablakon, kényesen lépdelt a lova, ködöt habzott a tompora, úgy járt a szikrázó havon mintha lépkedne csillagon, nappal soha, csak este jött, aztán eltűnt a kert mögött, de visszavárom minden évben a gyerekkori hóesésben, abban a boldog piros lázban, amelyben mindig mikulás van, s a jégvirágon át belop kis cipőmbe egy csillagot. NEM VAGY ITT Átfutsz rajtam mint szél a vízen vagy mint a víz ha átoson medre peremén s ringatózik a délutáni partokon nem vagy itt szavak nélkül beszélgetek veled s hallgatom mit zakatoltak mikor elmentél a vonatkerekek neked NYÁRVÉGE Lekísérlek az állomásra, elmegy az utolsó vonat veled, állok és nézem, míg a nyárfa utánad küld egy sárgult levelet. Távolból, hol elhajlik az út, a lila alkony még visszalobog, fölöttem az ég észrevétlen a csöndbe ejt egy hullócsillagot. OTTHON Lent Vásárhelyen méz ízű a reggel Az esték ágán ért gyümölcs a hold A tejút mentén kikirÍcsek nyílnak A nyár telt testén ruhát sose hord Mezítláb jár a rét füvén a hajnal Hajuk bontják a reggeli füzek És az almafák pirulva mutatják A részeg napnak duzzadt mellüket Rakott szekéren érkezik az alkony A tiszamenti fák alól haza Lőcsére akasztva lámpaként világol Az augusztusi éj hullócsillaga. SZEMÉLYI SZÁM 2 19 10 05 XXXX ennyi voltál. Az hogy találkoztál valakivel még nem volt találkozás Az hogy barátkoztál valakivel még nem volt barátság. Az hogy beírtak az anyakönyvbe kaptál egy szakszervezeti beutalót a munkaérdemrend aranyfokozatát és saját halottjuknak tekintettek még semmire sem bizonyíték. Voltál-e egyszer is CSILLAG valakinek a tenyerében?... SZEPTEMBER Szedelőzködik már a nyár beszövi fehér bikanyál, mint festő vásznán a festék, elcsorognak kéken az esték Van még egy őszöd, aztán a tél, de ott már minden hófehér, nincs több tavasz, az már a másé, a te időd az elmúlásé, Süt még a nap ,de nem ragyog, hóba fagynak a csillagok. SZÉTESETT VILÁG Szétesett világén most összeraklak, szilánkjaidbólnem kérek magamnak. Új kertet formázokúj betűt vetek, újból és újra az Égből merítek. Merítek magasból vetni való magot Magas Égi fáról földre hulló valót, Kerek esztendőben Vízöntő jegyében Magyarország helye Világ közepében. Születni, születni Világ közepében, Csendesen jönni Teremtő kedvére. Felnőni, felnőni életvizet inni, Sötétség hatalmát erővel legyőzni. Szétesett világ, én most összeraklak, Szilánkjaidból nem kérek magamnak! Új hitet formázok, új betűt vetek, Újból és újból az Égből merítek. SZÜLETÉSNAPOMRA Megnőttek a fák. Nagyok. Velük élek együtt. Vagyok. Hogy-hogy nem megszülettem. Valami végre. Lettem... Nem én akartam. Különös parancsra tettem. De a kockázat enyém. Okozat vagyok, el én számolok. A SZERELEM IS HASZTALAN... Az ember milyen nyugtalan ha egy-egy napra nyugta van mert ha álmokat nem terem akkor a csönd is gyötrelem és ha a szándék magtalan a szerelem is hasztalan TENYÉRJÓSLÁS Tenyeremen nyárfák nyíltak mindkettőbe sorsot írtak csukom: nem tudom rejteni ha kinyitom: megfejteni pedig tudja minden nyárfa mi van magányba zárva beleírva két tenyerem sok-sok kusza vonalába IDÉZETEK "Tudom, már nem akarni, már csak kibírni kell, ami még hátravan." (Már tudom) "- ha szemedben nappal is látszik a MÁSIK ( Szerelem) "mikor a lélek halni készül az elmúlással összebékül" (Végül) Egy ponton ahol megfordul az út a kanyarban mindig eltűnik valaki... (Utak) Megélek vízen és kenyéren, nem ugrom ki az ablakon, egy csillagon is ellakom, ha végső őszömet megérem.

0 komment , kategória: Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 3

2024.03

2024. április

2024.05

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


1	2	3	4	5	6	7

8	9	10	11	12	13	14

15	16	17	18	19	20	21

22	23	24	25	26	27	28

29	30

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	9 db bejegyzés
e év:	79 db bejegyzés
Összes:	4840 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 3047
e Hét: 14125
e Hónap: 36613
e Év: 214488

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.