Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Szabó Gita
  2018-03-07 22:15:42, szerda
 
 










SZABÓ GITA - TIGRAM


Szabóné Gita Tigram, Gödöllő

Link








ADDIG SZERESS


Amikor a tavasz üzen
már nem biztos
hogy várlak,
nem mutatom meg
a szemem
nyári napsugárnak,
mosolyom is szerte foszlik
lelkem öli bánat
miért is nem vehetem fel
tavaszi ruhámat.
Ölelj addig amíg a tél
zúzmarát szór széjjel
amíg ablakodat nézem
szinte minden éjjel,
szeress hisz az érzéseim
nekem is oly nagyok,
nem tehetek arról hogy én
csak hóember vagyok.









AKKOR KÉRDEZZ!


Ha véget ér majd
egyszer a magányom,
vagy így, vagy úgy,
de véget ér tudom,
és eljön majd az idő,
mikor rájövök
hogy a négy fal
rács nélküli börtön,
hol a titkaimat őrzöm,
senki meg ne lássa
eltitkolt könnyemet.
Akkor kérdezz.!
Majd elmondom
mit súgtak
a falak, a bútorok,


miért szorított
úgy a torok,
hogy a hang bent rekedt
a lelkem mélyén,
és mit éreztem
nappalok éjén.
Akkor kérdezz!
A válaszokból
talán kiderül
milyen az élet
mindig egyedül,
és a kérdésemre
senki nem felel...
Mért mentél el?







AMIKOR ELJÖVÖK


Ha eljövök hozzád
ne azt kérdezd
hogy merre jártam,
ki ölelt át
amikor fáztam,
hagytam e időt
a gondolat árnak
hogy valahol talán még
mindig várnak.
Hogy eszembe jutottál e
mikor ezer csillag
ragyogott az égen,
éppen úgy
mint akkor régen
mikor átölelt karod.
Eljövök hozzád
ha még vársz rám
ha megvan még
a régi párnám
ahová lehajtom fejem,
átölel újra az illatod
leszek a fénylő csillagod
azon az éjjelen..
Pirkad a hajnal
már fénysugarával
betekint az ablakon
lobban a gyertya,
füstje táncol,
én szívdobbanásod
hallgatom.







BEZÁRULT AZ AJTÓ


Már nem ég a tűz a kemencében,
és nem sül benne friss kenyér,
már nem simítja az anyó fejét
egy reszkető öreg tenyér.
Már senki nincs a házikóban
ki a vén apóra vár,
s az öregnek a csizmáján is
lassan megszárad a sár.
A lapát ott áll az ajtó mellett,
ami nemrég dolgozott,
a nagy diófa árnyékában
anyóra álmot hozott.
A kemencében sötétség van,
benne egy rőzse köteg,
de azt már nem gyújtja meg
soha többé az öreg.
Nincs aki már odaszóljon:
öreg, fázom, hajja-e!
Hideg van, és a kemencét
mongya, mé nem gyújcsa be?
Az apó még körülnézett,
látja nincs mit tennie,
érzi tovább nem maradhat,
most már el kell mennie.
Az ajtóból még visszanéz,
fáradt arcán könny pereg,
őszes haját szél borzolja,
sűrű eső csepereg.
Odalenn a kert végében
áll egy sír magányosan,
odabotorkál az öreg
és felzokog hangosan.
Majd leül egy korhadt ágra,
amit nemrég ott hagyott,
és mire a nap felébred,
ő már régen megfagyott.
A kis házban évek óta
nem világít lámpafény,
pedig várja, hogy meggyújtsák,
de erre már nincs remény.
Fű lepte be rég az ajtót,
a tető is megkopott,
csak a sűrű eső cseppje
mossa le az ablakot.







BÖRTÖNÖDBE ZÁRVA


Néha visszahívnak
suttogó halk szavakkal
az elveszített álmok,
visszavárnak, még
mindig vissza várnak
hogy beszedjék a vámot.
Visszamennék hogy
bocsánatot kérjek
hogy elmondjam
nem az én hibám,


hogy véget ért
egy csoda akkor régen
mit megálmodtunk
azon az éjszakán.
Harcoltam de
kevés volt az erőm,
a vád a szigor
bilincse rám tapadt,
most egyedül járok
a régi utunkon
a hajladozó
gesztenyék alatt.







CSAK A CSEND


Már csak az esti csend ül
mindenütt
és a némaság az úr,
a fülembe még visszacsendül
megszólal
a hegedűn a húr.
A zenét csak én hallom
egyedül
nincs itt senki más.
a szívem fáj, bevallom
az a kár
hogy nincsen ráadás.
Ha mégis rám találna


valaki
az emlékek mögül,
egy kedves szóval várna
egyszer még
a barátok közül,
ha egyszer megtalálnám
az utat
amit a fű benőtt,
arany tömlöcbe zárnám
örökre
az elveszett időt.
De csak az esti csend ül,
elmúltak
a vidám szép napok,
a hegedűn a húr sem zendül
többé már,
csak egyedül vagyok.




-


CSALLÓKÖZI CSÓKA


Csellengő csöpp csavargó
csallóközi csóka
csipkebogyót csipegetett
csücsörítve csókra.
Csutakolja csinos csíkos
csizmácskáját csendbe,
csodálkozó csöpp családját
csitítgatja csendre.
Csámpás csóka csütörtökön
csúfolódott csúnyán,
csókalány csak csettintgetett
csipkebokor csúcsán,
Csupa csí,csupa csó,
csupán csak csicsóka,
csücsöríti csöppnyi csőrét
csóka Csilla csókra.







CSENDES MAGÁNYOMBAN


Takarót szeretnék
lágyat, égszínkéket,
betakarnám vele
a régi emléket,
keblemre ölelném
hogy simuljon hozzám,
összes emlékeim
takarómba hoznám.
Egy korsót szeretnék
tiszta forrásvízzel
dúsítanám cseppjét
üde nektár ízzel,
azt vinném el hozzád
ébredő hajnalon
hogy szomjadat oltsam
elnémult ajkadon.







CSILLAGOM LETTÉL

Drága Párom emlékére!


Hiába mondtam
nem hitted el
hogy várnak ránk
a csillagok,
csak nevettél
s lám azóta
a te csillagod is
ott ragyog.
Egyedül járok
az esti csendben,


eső illatot
hoz a szél,
a távolban
valahol búsan
egy magányos
tücsök zenél.
Amikor elmúlik
az utolsó nap is,
már semmi nincs
már remény sem biztat
hogy hozzám visszatérsz,
hozzá kell szoknom
hogy ezentúl már
csak az álmaimban élsz.










EGY ÁLLOMÁS PERONJÁN...


Vártalak!
Szél járt a peronon
néha hajamba túrt,
jelezvén hogy ő is vonatra vár,
s a szitáló esőben
lassan mindenütt
tócsává változott a sár.

Felettem csikorogva
imbolygott egy lámpa,
lidérces fénye
táncolt a ház falán,
néha megállt
messzire tekintett,
ő is vonatra várt talán?

Végre megérkezett
és lassan szuszogva
megállt a vonat pár perc alatt,
leszálltál, csendben átöleltél,
csak annyit mondtam:
Vártalak.







EGY ELTÉVEDT PORSZEM


Talán egy porszem hullott a szemembe,
ne hidd hogy sírok, csupán csak könnyezem.
érintésed még itt van a kezembe',
és elbúcsúzunk mosollyal könnyeden.

Talán a porszem mit felkavart a szél,
apró virágát fakasztja szememnek.
néma az ajkam, hozzád már nem beszél,
csupán a fájó könnycseppek üzennek.

Talán egy porszem, egy apró kis bogár,
ne hidd hogy sírok csupán könnyem pereg,
kezed még érzem bár lépted messze jár,
fázom a szélben, a testem megremeg.

Talán a porszem csalt könnyet szemembe,
apró virága harmatként gyöngyözött
lehulló szirma megbújik szívembe',
ahová fájón, végleg beköltözött.







EGY HEGEDŰ VALLOMÁSA


Testem karcsú, azt mondják: szép vagyok.
Csodásan szólnak rajtam a dallamok,
Lágy szerenádot adok sok éjszakán
És gyertyák gyúlnak a lányok ablakán.

Pacsirta hangján szállok az égbe fel,
A csodás dallal a szívem útra kel.
Szép lány vagyok, szerelmes, álmodó
Ha megérinti húromat a vonó.

Vad nyitányra a testem megfeszül,
És minden érzés húromon testesül.
Ezernyi sóhajt, és vágyat átadok.
Egy harcias szerelmes lány vagyok.

Tudok nevetni, és sírni hogyha kell,
Mikor a vonó csábosan átölel.
Mikor azt súgja: szép vagy sőt gyönyörű,
A hangja oly szép, mint csodás zenemű.

És táncba hív, keringő lágy ölén,
Szerelmes szóval egy május éjjelén,
Remegő húron érzésem átadom,
Míg hozzám simul, és amíg láthatom.
Egy hegedű vallomása







EGY NAP HÁROM ÉVSZAK


Mikor reggel felébredtem,
Hasamra sütött a Nap nevetve,
Vakító sugarának fényében,
Hunyorgott, két barna szemem.

Mikor delet ütött az óra,
A Nap sugarát szürkeség befonta,
Vakító fényét kioltotta,
S a jeges szelet útjára bocsátotta.

Mikor eljött az uzsonna ideje,
Fákat tépett a szél süvítve,
S addig terelte a fellegeket,
Míg azok, szép vastagok lettek.

Mikor leszállt végre az este,


Szürkeség fedte a szürkeséget,
A szél is visszavonult elégedetten,
Hagyta, hadd hulljon a hó pihe.

Mikor vége lett ennek a napnak,
Én dideregve bújtam ágyamba,
A reggeli nyár után sóvárogva,
Szenderültem békés álomba.

Mikor álmomban a napot újra éltem,
Három évszakot láttam egyben,
Volt nyár, ősz és tél hóeséssel,
S most a tavaszt várom, az ébredéssel.







EGY RÉGI KIS UTCÁBAN JÁROK


Egy régi kis utcában járok
megfáradt házak között,
a vakolat némelyről leválott,
fák ágával a tető ütközött.

Apró szemű ablakok nézik
mint akik el sem hiszik,
hogy a kerék vájta sárból
egy öreg varjú iszik.

Fekete kendős vén anyóka
a ház előtti padon ült,
görcsös kezében rózsafüzér,
talán még el is szenderült.

Léptem zajára összerezzent
rám nézett kíváncsian.
talán keresel valakit,
majd én segítek fiam.

Néztem a kedves ráncos arcát,
valakihez végre szólhatott,
éreztem azt hogy a magány
régóta vele lakott.

Beszélgettünk talán egy órát,
láttam az arca felvidult,
és az emlékek kapujából
elébe toppant mind a múlt.

A kendőjén lazított egyet,
szinte még látom mosolyát,
s a lenyugvó nap merészen
a fejére tett egy koronát.












ELJÖVÖK HOZZÁD


Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha jő a lágy tavasz,
nem téríthet el semmi ármány,
hisz hangod bús panasz.
Nem érint már a kezem téged,
oly messze vagy nagyon,
hívó szavadra útra kélek,
otthonom elhagyom.

Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha perzsel is a nyár,
tudom hogy mindég vársz reám
mint fakó holdsugár.
Üzenet jött a csillagokkal
egy nyári éjszakán
tele volt szomorú dalokkal
a fájó bús magány.

Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha közeleg az ősz,
oda visz fénylő szép szivárvány
mint árva néma csősz,
kereslek egyre, mindhiába


rád én nem lelek,
elmentél egy másik világba,
hideg sír eltemet.

Eljövök hozzád a szelek szárnyán
ha beköszönt a tél.
Tudom, hogy ott senki sem vár rám,
az utam véget ér.
Kezemben egy szál rózsa reszket,
sírodra teszem azt,
nézem az árva fakeresztet
de nem nyújt vigaszt.

Eljövök hozzád minden tavasszal,
az emléked bennem él.
Eljövök hozzád a nyári nappal,
mely csak rólad mesél.
Eljövök hozzád az őszi széllel
hangodat hallani.....
Eljövök hozzád, dacolva téllel
egy gyertyát gyújtani.







ELMÚLÁS




Egy magányos ház áll lenn a falu végen,
omladozó falán megbillent a tető,
ajtaját az idő ellopta már régen
korhadt ablakán lóg egy rongyos lepedő.

Időnként csendesen sóhaját ereszti,
nád födte kalapja még megkapaszkodik,
düledező kémény nyakát kimereszti
múló életéhez nagyon ragaszkodik.

Távol az ég alján sötét felhők gyűlnek
szikrázó szemükben harag tüze villan,
madarak a fákon rég elcsendesülnek
fénycsóváját gyújtja a mennyei villany.

Vadul záporozva ostorozó széllel
érkezik az eső, hömpölyögve árad,
egy fekete felhő cseppet sem néz széjjel
ráül a tetőre, mint aki elfárad.

Beleremeg a ház megroggyan a lába,
térdre hull, kalapját magára borítja,
míg a víz utat mos szétnyíló falába',
kancsal ablakának függönyét szorítja.

Megnyugszik a vihar elvégezte dolgát,
útnak indul a szél köpenyét keresve,
otthagyva a házat mint egy síró szolgát
ki térdre borulva a múltját kereste.







EMLÉKED


Szememre lágyan simul az álom,
mesét mond egy halovány holdsugár,
és csak kezed érintésére vágyom,
az emléke egyre visszajár.
.
Csendesek lettek nagyon a napjaim,
a nevetést csak sírás váltja fel.
A szép emlékek szétszórt hamvain
a hangod néha életre kel.







ENGEDJ EL...


Engedj el kérlek
oldd fel bilincsed
ne szorítsd
annyira kezem,
engedj utamra
de bizton érzem
akkor is ott maradsz
velem.
Engedj el kérlek
talán még egyszer
felmelegít
egy napsugár,
fagyos bilincsed
régóta hordom,
engedj, ó engedj
élni már.







ESIK




Jön már az eső
lassan csoszogva
messziről hallom
a dallamát,
koppan az ágon,
tetőn, esernyőn,
fázón simul
rám a kiskabát
Kipp, kopp, koppan
ott is meg itt is
már hajlik a fű
a vízcsepp alatt,
gyorsul a ritmus
a bádoghoz érve
és lent jár egy ér
már a kertek alatt.


Cuppogva lépdel
maga után húzva
vízfüggönyét,
és a lábamra hág.
visszanéz gonoszul
a szeme is villan
s egy maroknyi vizet
az arcomba vág.
Gyűlöllek - mondom,
míg arcom letörlöm
vigyen el az ördög
vagy szél fújjon el,
lassan odébb áll
mormog magában
hiába szidom,
ő nem felel.







ESTI PIHENŐ


Sánta lábú széken kuporog az este,
megbillen időnként töpörödött teste.
Árnyékot maszatol lámpa fénye mellett
kopott ecsetjével, mert újra nem tellett.
Egy kivénhedt kandúr ugrana a székre,
mielőtt megtenné rálépett a fékre
mert a háta mögött kajla tappancsával
kölyökkutya játszott farka pamacsával.
Mordulna ha tudna de csak nyávog egyet
kutyából macskából percek alatt egy lett.
A macska csak fújtat, a kutya meg mordul,
a billegő székről az este lefordul.
Mérgében a falnak támasztja a hátát
és egy mozdulattal eloltja a lámpát.
Csak egy pillanatig ülik meg a csendet,
jön a ház asszonya hogy csináljon rendet
Partvissal kezében őket bíz nem szánja,
odacsap, de azt csak a szegény szék bánja.
Ugrana a macska ajtó rése felé,
de a fránya partvis oda toppan elé.
Hohó barátocskám! Elcsíptem most Kendet,
addig nem megyünk el míg nem teszünk rendet.
Mikor végre minden a helyére kerül,
a két viaskodó lassan elszenderül,
az öreg este is elmegy más vidékre,
üljön az éjszaka a sánta lábú székre.







AZ ÉN MESÉM


Az én mesémben
igaz volt minden
a vallomás
nem puszta szó,
az emlékét
őrzi szelíden
egy elfelejtett
házikó.
Romantikus
szép napok voltak,
csók volt a nappal,
nász volt az éj,
átölelte vadul
merészen
testüket a szenvedély...
A kis ház körül
már semmi nincsen
az út helyén
virág terem,
így múlik el
minden élet,
így múlik el
a szerelem.
Sok éve már
de nem felejtik
hogy mi történt
akkor ott,
titkot mesélnek
reggelente
az ébredező
hajnalok.







FÖLDRE HULLÓ GYÖNGYÖK


Sajgó sebem nyalogatom
nagy átok ül rajtam,
érzéseim kitakarom
segíts hiszen baj van.
Ostor sújtja a lelkemet
kínt izzad a testem
miért kínozol engemet,
mondd mi rosszat tettem?


Imára kulcsolt kezemben
régi imakönyvem,
lehunyt sötét szempillámról
gyöngyként hull a könnyem.







GÁ-GÁ, LIBU-LIBU GÁ


Három liba elindult a
libalegelőre,
de nem tudták eldönteni
ki menjen előre.
Hármuk közül ki az aki
alkalmas lesz arra,
kitalálja merre menjen
jobbra e vagy balra.
Végül így szólott a gúnár
csőrt befogni lányok
hiszen az csak természetes
előre én állok.







FARSANGI MEGHÍVÓ


Ha eljönnél velem
a farsangi bálba,
ahol a zenekar
csak nyomja a foxot,
csusszan a parketten
a cipőnek sarka,
pihenni nincs idő
csak táncolni fogsz ott.

Fox után rumba jön
utána meg szamba,
mindenki járja ott,
még az is ki bamba.
Mi az mi kimaradt?
Hát persze a bugi!
Ropjuk hogy leesik,
vagy nem is? Na ugyi!







HA ÉN LEHETNÉK


Ha szél lennék
suhannék ágról-ágra
dúdolnék altatót
éjszakára.
átölelnék sok kis tanyát.
Ha nap lennék, sütném
a háztetőket
érlelném a szép
búzamezőket.
virágba bontanám a fát.

Eső lennék áztatnám
mind a földet
színek közül választanám
a zöldet
érezném a fűnek illatát.
Hold lennék éjszaka
kőrbe járnék
házakon lennék
a néma árnyék
meglesném az ablakát.

Benéznék a csendes
kis szobádba
rád lelnék az esti
félhomályba
kívánnék jó éjszakát.







HALLGAT A FOLYÓ


Hallgat a folyó
csak néha csobban,
mikor hulláma
partot ér,
a víz tükrében
hold fénye lobban,
alámerül, majd
visszatér.

Csendes az este,
bús dalt regélnek
ott fenn az égen
csillagok,
talán majd egyszer
újra mesélnek
fodros hullámú
szalagok.

Csokorba fonja
hullámzó árját
nádas tövében
sebtiben,
hol a vadréce
már várja párját
s az esti csendben
megpihen.







HALLGASD A ZENÉT


Zenél a vers mint könnyű szél
lágy fuvallattal útra kél,
és átölel mint szép leány
egy nyári napnak hajnalán.

Zenél a vers mint egy gitár
és a lelkedben is kitár
egy ablakot mi csukva volt,
amíg a húrja nem dalolt.

Zenél a vers mint izzó láva
amely a poklok táncát járja,
pergő ritmusú vad zenére
a versek csodás ütemére.

Zenél a vers mint íjnak húrja,
csak zenél, zenél, zenél újra,
ha figyelmesen olvasod
a zenét Te is hallhatod.








HÍVOGAT A HOLNAP


Didergő falevél
búcsú nélkül
hagyta el az ágat,
azt súgja itt a tél
az avarból
készít puha ágyat.
Hajnali köntösét
dérből szövi
a hold minden éjjel
betakarja majd a tél


lágyan hulló
fehér hópihével.
Didergő lelkemet
melengesd meg
hogyha jő az este,
mikor az ég alja
sötétvörös
festékkel van festve
hajnali köntösöm
sugara a
bámészkodó holdnak,
látod, már itt a tél
maradj velem
hívogat a holnap.







HOMÁLYOS EMLÉK


Már nem tudom
hogyan is történt,
és miért volt olyan
szép a nyár,
csak álltam ott
és azt vettem észre
szobámba osont a félhomály.


Átöleltél, én megremegtem
mint hideg szél
ha karjába zár,
az ajtó lassan becsukódott,
és szégyenlősen
kattant a zár.







JÁTSZD ÚJRA


Játszd el nekem újra
hogy szívemig érjen,
játszd hogy amíg élek
utamon kísérjen.
Kedves régi dallam
pezsdítsd fel a vérem
nem kívánok sokat,
kevéssel beérem.
Egy szál piros rózsa


Istenem de szép volt
csillagoktól fénylett
felettünk az égbolt.
Ott benn a kocsmában
zongorista játszott,
távolról hallgattuk
szinte nem is látszott.
Ott dúdoltad nékem
lágy volt az a dallam,
add meg ó Istenem,
hogy még egyszer halljam.







JÓ LENNE


Jó lenne várni Rád, mint vártam egykor régen,
Mikor a hold ragyogott magasan az égen,
Mikor kéz a kézben sétáltunk a gesztenyék alatt,
Ebből mára szép emlék maradt.

Jó lenne újra élni azt a boldog percet,
Mikor az ajkaddal az ajkamat kerested,
Mikor éreztem a csókodtól a szívem lángra gyúlt,
S a hold egy sötét felhő mögé bújt.

Jó lenne tudni azt, hogy mit hoz még a holnap,
Mikor az emlékek már nem a múltról szólnak,
Mikor átölelsz, és látom, hogy a szemed még ragyog,
Olyankor nem érzem, hogy mily öreg vagyok.

Jó lenne még pár évig kéz a kézben járni,
Mikor már nem csak sötét estéket kell várni,
Mikor párnát kérsz és takarót, mert hideg este van,
És szó nélkül is érted a szavam.

Jó lenne együtt menni majd a hosszú útra,
Mikor a kezem fognád, s felérnénk a csúcsra,
Mikor majd hiányzik, hogy az a másik nem lehet velünk,
És nem fogja már többé a kezünk.

Jó lenne hinni azt, hogy van még idő bőven
Mikor a Napunk, nincs még esti lemenőben,
Mikor a gyertya fénye nem azt jelzi, utunk véget ér,
És sírunkat még nem lepi a dér.

Jó lenne hinni azt, hogy nem fog nagyon fájni,
Mikor már egyedül kell a sírok között járni,
Mikor már válasz nélkül marad, amit csendben kérdezel:
Várlak! Mond, hogy mikor érkezel?







KELL EGY SZÓ


Néma tüzében a reggeli napnak
hajnali széltől reszket a tó,
fázom a szélben reszket a lelkem
kell hogy megérints, kell az a szó










KÉRLEK MELEGÍTS


Melegíts, mert fázom
hideg már az este.
Takaróm felhajtom
lényedet keresve.
Biztatlak, találd meg
esténként az ágyam.
Duruzsolj fülembe
borzongató lágyan.
Szikráidat szórjad
lángoló varázzsal,


izzó szenvedéllyel,
égető parázzsal.
Hozzád bújok akkor!
Ölelem a tested!
Halovány arcomat
rózsaszínre fested.
Levetem ruhámat,
Te vagy már a máglyám.
Melegedre vágyom
csodás cserépkályhám.







KIS VIRÁG


Virágként illatoztam egykor, kerteknek zöld ölén,
Hajnali harmat mosta arcom, rózsabokor tövén,
Napsugár fénye szirmaimat arannyal vonta be,
Ringó testemet szél ölelte, friss voltam és üde.

Letéptek engem is, hiába bújtam volna el,
Két szempár simul szirmaimra, már nem a szél ölel,
Hajnali harmat nem talál rám, de szirmom még ragyog,
Egy féltve őrzött illatos rózsaszál vagyok.

Minden virágnak az a sorsa, letépik, hogyha szép,
Hogy illatát szobákban ontsa ezentúl szerte szét.
Vázába téve álljon ott az otthon rejtekén,
És bejárja a kis szobát a melegség s a fény.

Múltak az évek, napra éjt, majd újra nappalt hozott,
A szépségem, az üdeségem rég megváltozott,
Az éltet adó rózsatőn is új bimbó ragyog,
És én már csak egy hervadó rózsaszál vagyok.

1985. augusztus. 11.










AZ LEGYÉL


Legyél az kinek születtél,
szikla fenn a hegytetőn.
Legyél víz mi lágyan siklik
vagy tova rohan lüktetőn.
Legyél fejemben gondolat
vagy szívemben egy dobbanás.
Az legyél kinek születtél,
csak az legyél és semmi más







MAGÁNY


Belesírnék az éjszakába
vigyázva
ne hallja senki,
a levegő is kérdőn
megállna
könnyemet a sötét rejti.
Kabátom szorosra fogtam
reszketőn
hideglelősen,
lépésem is halkan koppan
már nincs erőm
már semmi nincsen.
Üres utcák, magányos álmok,
gondolatom
magamba tartom,
hajnallik én tétován állok,
vársz-e rám
a túlsó parton.







A MARADÉK IDŐ


Már így 80 felé
lelassul az ember,
lépése is lassú
gyakran meg-megáll,
ilyenkor az emlék
köd fátyolból bújva
mint egy szép szivárvány
néha rátalál.
Már nem kergetik vágyak,
csak úgy csendbe kéne
eltölteni még
a maradék időt,
lassan mint egy patak
pár halk csobbanással
aminek a partján
pár szál ibolya nőtt.
És mint ahogy a szél
halkan szinte némán
öleli az erdőt
és a zöld mezőt,
úgy szeretné csendben
szinte észrevétlen
magához ölelni
a maradék időt...







MÁR NEM VÁGYOM


Már nem vágyom messzire, nincs ami csábít,
Már elmúlt felettem a régi idő.
És nincsenek terveim, már az sem számít,
Hogy arcomon egyre csak nő a redő.

A tükröm, ha rám néz, már nem kacsint vissza,
És nem tudom, ki van az üveg mögött,
Megtörlöm párszor, de látom, hogy tiszta,
A dörzsöléstől csak az üveg nyögött.

Már fárad a lábam, a léptem is lassú
De gondolatomban még mindig szalad,
Nem értem, az út eddig nem volt ily hosszú,
Az idő állt meg, csak a léptem halad?

Már messzire szálltak az éjjeli álmok,
Már nem nyugalom lett a hűs takaró,
És itt marad reggelig velem az álnok
Mint hívatlan vendég, mint rosszakaró

Ha mégis úgy érzem, hogy jó lenne menni,
A vágyak után, ami ég még belül,
Nincs ami visszatart, nem számít semmi,
Tudom, ha akarom, még sikerül.

Már látom az erdőt, a virágzó fákat,
Már arcomon érzem a nap sugarát,
S a szél lassan rezgeti távol az ágat,
És lerázza róla a nap aranyát.

A vonat csak száguld a végtelen tájra,
Gondolatimnak csodás fonalán,
Álmaim ajtaját szélesre tárja,
Én átlépek rajta még egyszer talán?

Már nem vágyom messzire, nincs ami csábít,
Már nem fogok utazni, úgy gondolom,
Ha itt van az ősz, bizony már az sem számít,
A kabátomat majd begombolom.

Már nem vágyom? Dehogynem, vágyom én arra,
Hogy lássak még tavasszal rügyet a fán,
Ha úgy tartja kedvem, hát fakadjak dalra,
Kit érdekel, mi lesz majd ezután!







MERT NŐNEK SZÜLETTEM


Lehettem volna talán férfi,
csábító, markáns, kék szemű,
de nő lettem, kinek az élet
ki tudja miért nem egyszerű.
Férfiként írhattam volna
szerelmes verset, biztatót,
dicsérni benne a szende szépet,
vagy a vadul izgatót.
Öleltem volna a drága hölgyet,
imádtam volna illatát,
lehettem volna Rómeó
ki elcsábít sok Júliát.
Na de nőként?


Ha szembe jönne velem egy férfi
ki nagyon tetszik nekem,
nem mondhatom: pardon bocsánat
mondja elkísérhetem?
Meghívhatom egy gyertyafényes
vacsorára én magát?
Talán jobb ha meg sem várom
az illető válaszát.
Így hát megmaradok nőnek
ha már annak születtem,
mert az idő így is, úgy is
elsuhan majd felettem.

2017 március 8.







MEZÍTLÁB AZ ÚT PORÁBAN


Hogyha hívnál
veled mennék,
kísérnélek mint az árnyék.
Elmennék a
holdsugárral
őszi eső illatával.


Lábad nyomát
fogná lábam,
fény lennél az éjszakában.
Hogyha hívnál
csak egy szóval,
az lenne az altatódal.







MÉG ITT VAGYOK


Egy sárguló kis falevél vagyok,
Amit az ősz véletlen itt hagyott.
Egy lombtalan faágon élek én,
Még itt vagyok, még biztat a remény.

Egy megfakult kis sárga falevél,
Mi lehullik, tudom, ha jön a tél.
Nincs takaróm, nincs ruhám ami véd,
Még itt vagyok, még nem vagyok tiéd.

Tépáz a szél, az eső ver nagyon,
Fázom, didergek ködös alkonyon,
De rám a hold ezüst ruhát terít,
Még itt vagyok, a szívem melegít.

Megvívtam már sokszor a harcomat.
Ezernyi könny mosta az arcomat,
De felszáradt, mikor a nap sütött,
Még itt vagyok, az órám nem ütött.

Sok kedves szó, mit tőled kaptam én,
Meleg ruhát varázsolt énkörém,
Ez éltetett, bár színem megfakult,
Még itt vagyok, még visszatart a múlt.







MINDEN MEGVÁLTOZOTT


Lassan az emlékek
fakulóvá válnak
mint melege a régi
tovatűnő nyárnak
A simogatásod
már nem érzi a bőröm
az álmaim felett
nem te vagy az őröm.
Minden megváltozott
csak én vagyok a régi,
igaz hogy a lelkem
kevéssel beéri.
Nincsenek vágyaim
nem jósol a holnap,
megváltozott minden
a napok másról szólnak.
Az évfordulókat
csak a naptár jegyzi,
múló régi emlék
a szívemet edzi.







MOSOLYOG A REGGEL


Mosolyrügyeket bont a reggel,
Fák ágán csüng a nagykabát,
Aranyruhába vont sereggel,
Űzi a nap az éjszakát.

Pipázó kémények tövében,
Hópaplant húz a háztető,
Mogorván álló fák ölében,
Szunnyad a madáretető.

Feketén fénylő overállban,


Bogarat keres a rigó.
Felhő takarta mosdótálban,
Feloldódott az indigó.

Mosolyrügyeket bont a reggel,
Kalucsnit húznak jégcsapok.
Megtelnek harmatos meleggel,
Fázós kíváncsi ablakok.







NAPLEMENTE


A nap mielőtt lenyugszik, búcsút int a tájra,
Visszanéz, mert érzi, még valaki várja.
Rátalál, és simogatón átöleli csendbe,
Szó nélkül nem megy el, ez az élet rendje.
Amikor majd mi is a nyugovóhoz érünk,
Még egy búcsúszóra biztos visszatérünk.
Mi lesz az a szó, mit elhagy az ajkunk?
Amikor egy szempár könnyesen csügg rajtunk.
Egy szó, ami nála itt marad örökre,
Egy szó, ami megmarad a jövő időkre.
Mit mondanál, mikor oly nehéz elmenni,
Szeretnél maradni, de nem segít semmi.
Csak a fájdalom az, amit szíved érez,
De az a két szem pár, néma csendben kérdez.
Nincs sok időd, tudod hogy ütött az óra,
S te nem készültél fel még a búcsúzóra.
Ne menj el szó nélkül, kezét tedd kezedbe,
És mikor a nap már búcsút int szemedre,
Mielőtt lehunynád, végső üzenetnek
Elég lesz csak annyi, csak annyi: Szeretlek!
És a ragyogó nap lassan alámerül,
Néma sötétség lesz, minden elszenderül,
Ami eddig szép volt, az minden el múlott,
És egy fájó könnycsepp a kezedre hullott

2009.










ŐRIZEM AZ ÁLMOD


Magára húzta már takaróját az éj,
Az álom elkerül de jól vagyok, ne félj,
Gondolataimban kicsit elidőzöm,
Míg a csend átölel az álmodat őrzöm.

Ráérősen ballag a perc és az óra,
A hold is betéved még egy búcsú szóra.
Nézem őszes fejed talán nem haragszol,
Vigyázom az álmod


amíg mélyen alszol.

Múló éveinket már rég nem számolom,
Mint egy kinőtt ruhát dobozba rámolom.
Néhány régi emlék még visszalátogat
Ilyenkor, mikor így őrzöm az álmodat.

És mikor a vén hold kilép az ablakon,
Sötét éjszakának palástja kőrbe fon,
Ugye te is érzed? Ugye te sem bánod?
Amikor így néha őrizem az álmod.







ŐSZ



A kellemes meleg őszi napsütés mindég felmelegíti a lelkem.
Nadrágot pólót vettem fel, belebújtam a cipőmbe és egy könnyű kiskabátot terítettem a vállamra.
Sétára indultam. Nem messze tőlünk egy kellemes kis park van, oda vitt az utam.
Szeretem az ősz színeit, ahogy a zöld aranysárgává változik, és néhol a piros és a barna szín is helyet kér magának a rezgő leveleken.
Egy anyuka baba kocsit tolt el mellettem. Egy másfél év körüli huncut szemű kisfiú ült a kocsiban, és magyarázott valamit a kezében tartott gesztenye levélnek.
Egy vidám tacskó szaladgált körülöttük, majd meggondolta magát, és az út menti fák alatt végigtúrta orrával a lehullott lombot. Tetszett neki, mert többször is megismételte.
Igyekeztem kikerülni a megadóan elterült leveleket, amelyek fájdalmasan roppantak
a talpam alatt.


Megálltam! Egy színpompában játszó barnuló levél volt előttem.
Felvettem, vigyázva a tenyerembe tettem Őt.
Örömmel bújt meg a kezemben, és éreztem fázó remegését, amikor megsimítottam.
Ó te szegény fájdalmas szépség! A legszebb ruhádat vetted fel utolsó utadra.
Hazaindultam. Az a csodálatos érzés, valahogy eltűnt belőlem.
A fák komoran álltak az út mellett, nem tudom, hogy ők sóhajtottak-e, vagy az a bolondos szél, ami ott táncolt az ágak között.
A kis levél, itt van a polcomon. A szélei besodródtak, mint aki átölelni készül a fényt, azt a melengető napsugarat, ami kíváncsian megkereste Őt.







AZ ŐSZI PARK MAGÁNYA


Naponta járom az utcát, a parkot,
A jó idő az ami gyakorta vonz.
Magam mögött hagytam az utca sarkot,
Csodálva láttam, a fák ága bronz.
Ritkuló lomboknak szakadt ruhája
Az ágakon rozsdásan csüngött alá,
Altató dalával a föld, aki várja,
Biztosan magához szólítaná.
Sugarát lopom a búcsúzó napnak,
Az nyakamra gondosan sálat borít,
Fák ágán a lombok lágy csókot kapnak,
S a csönd magányában a bánat szorít.
A kabátom szorosan fogja a gombot,
Átfázott úgy látom mára nagyon,.
Lábammal taposom a hallgatag lombot,
S a szunnyadó parkot magára hagyom.

/Tigram versének érdekessége csak annyi,
hogy nincs benne e, és é betű.- Köszönjük/







PARDON BOCSÁNAT


Üllőhely az nincsen, állni alig lehet,
Zsúfolt villamoson ez szinte élvezet.
Kinn a heves eső az ablakot mosta,
Itt benn a lábamat valaki taposta.
Mindég udvarias, és jól nevelt voltam,
És az illetőhöz kedvesen így szóltam:

"Bocsánatát kérem, hogy a lábamat tapossa,
Könnyű kis cipőmet elnyomja laposra.
Nem szokott ez gondot okozni énnálam,
De most véletlenül benne volt a lábam."
A fiú nem szólt, csak megdöbbenve nézett,
Ám a tekintete egyből megigézett.

Szeme érdeklődve futott végig rajtam,
Áthatolt testemen, mint a kés a vajban.
Éreztem arcomnak előtörő pírját,
S mint mikor valaki megássa önsírját,
És bele is esik legott, azon nyomban,
Úgy merültem én el, és voltam nagy gondban.

A villamos fékezett, leszállni készültem.
Hirtelen, testemmel a fiúnak feszültem,
Mert nem számítottam ilyen fékezésre,
És azt hiszem Ő sem a gyors érkezésre.
Bocsánat! Rebegtem, és gyorsan leszálltam,
Illata sokáig ott maradt még nálam.

1956. április







A PASIM BEÁJULNA


Végem van, a gondolatom
egyfolytában nála jár,
pedig már a cipőmön is
rég megszáradt az a sár.
Mióta az esernyőjét
megosztotta énvelem
fenekestől fölborult
a nyugodt békés életem.
Hosszú volt az eső útja,
csak a pasim meg ne tudja.

Betértünk egy kávézóba,
jó indok volt az eső,
jól esett a meleg kávé
jó az indok kereső.
Azóta gyakorta várom
hogy beboruljon az ég,
bőrig ázom nagyon fázom
ki tudja hogy hányszor még.
Talán erre visz az útja,
csak a pasim meg ne tudja.

Visszanézek múlt időkre
ma ez pont jó alkalom,
az emléke itt könyököl
mellettem a pamlagon.
Kinn zuhog az őszi eső,
elázott a lovagom,
az esernyő vígan mulat
az előszoba fogason,
rajtam kívül csak ő tudja
merre vitt a titkok útja..







ROMÁNC


Két megfáradt kezeddel ölelj magadhoz,
Ne bánd azt, hogy nászra nem csábít az ágy.
Rég elmúlt a szerelem, hát ne szabadkozz,
Hogy nem tombol benned már ifjúi vágy.

Az életünk tavasza, volt futó felhő,
A nyugtalan nyarunk, már rég elszaladt.
Az őszinte őszünk, mint igazi delnő,
Pár röpke idővel még tovább maradt.

Csend, és a két karod öleli vállam,
Legyél takaróm, majd ha eljön a tél.
Reményeim sok apró szikráját nálam,
Még őrizd, hogy ne vigye messzire a szél.

A kezemet simulva öledbe rejtem.
Ujjaid a hátamon vad táncot járnak.
Két huncutul csillanó szemedből sejtem,
Hogy parazsát szítod a hamvadó nyárnak.

A gondolatokból már, nem maradt semmi.
Az esti homályban feléled a vágy.
Úgy szeretnék ma éjjel az álmod lenni,
Míg halk szerenáddal elringat az ágy.







A RÓZSA TÖVISE


Még csak öt éves,
de testét már
annyiszor gyötörte
a fájdalom.
Könnyes szemében
fészket rak a kín,
és csak annyit mond
hogy fáj nagyon.

Apró kis bimbó,
kinek fakadó illatát
még nem szórta
szét a szél.
Csak néz rám
összeszorított ajakkal,
szenvedő szeme
hozzám beszél.



Mikor végre
nyugalmat nyert
agyongyötört
kicsiny teste.
Álmokat hintett
szép kék szemére
simogatóan
már az este.

Kinn eső szitál.
Könnyüket hullajtják
odafenn
a csillagok.
Takarj be éj
e késői órán.
Ne lássa senki,
ébren vagyok.







A SARKI SUSZTER


Suszter, ez volt csak kiírva
ott a sarki kicsi házra,
mint egy mesebeli kunyhó
olyan volt a suszter háza.
Sokszor elmentem előtte,
ott laktunk a falu szélen,
hallottam ahogy kopácsolt
a kaptafán nyáron, télen.
Egyszer piros szandált csinált
a lábamra, nagyon szépet
meglátszott hogy kitanulta
ezt a neves mesterséget.
Vasból volt a kaptafája,
arra húzta a cipőket,
foltot rakott a talpára,
vagy épp megsarkalta őket.
Hogy mi volt a tisztes neve
nem emlékezett rá senki,
Szerda bácsi, így ismertem
így szólította mindenki
Aztán egyik téli reggel
nem kelt föl az öreg Szerda,
az ablakban ott pislákolt
bánatosan egy szál gyertya.
A fejfára gyöngy betűvel
rá volt írva ez a pár szó
"Itt nyugszik az öreg suszter
a néhai Péntek László."







SORSOMNAK TENYERÉN


Talpam alatt megvénült az idő
elfáradva ballag már mögöttem,
az úton még pár szál virág kinő
táncot lejt az őszi szél köröttem.

Viselem az életem cipőjét
bár a sarka elkopott nagyon,
megkötöttem sokszor a fűzőjét
de kibomlott, most már úgy hagyom.

A sorsomnak ráncos tenyeréből
lopkodom az ottfelejtett torzsát,
és talán az öröm kenyeréből
kaphatok még pár parányi morzsát.







SZERETNÉLEK SZERETNI


Hidd el, megpróbáltam,
de nem tudlak szeretni.
Nem tudlak naponta
boldogan követni.
Miért zúdítod rám
hamvát az erénynek?
Szívemben mért nem adsz
helyet a reménynek?
Ó Te gonosz idő,
mért kell úgy sietni?
Mért nem hagyod magad
egy kicsit szeretni?







SZOMORÚ VAGYOK


Elveszett a hangulatom
olyan szomorú vagyok,
tegnap este még velem volt
de reggelre elhagyott.
Hívogattam, keresgéltem,
hegyeztem a füleim,
de csak annyit hallottam
hogy beszélnek a szüleim.
Tegnap anya is azt mondta
hogy nincsen hangulatom,
így aztán most mind a kettőt
mindenfelé kutatom.
Benéztem a szekrényekbe,
és apa kocsijába,
nehogy elvigye magával
majd a dolgozójába.
Nem tudom hogy milyen színű,
és azt sem hogy mekkora,
de már nincs időm keresni
vár engem az óvoda.
Mami, hogyha visszajönne
mondd hogy oviba vagyok,
ne a "mókusokhoz" menjen
mert ott vannak a nagyok.
Ugye elküldöd utánam,
a "nyusziknál" keressen,
nagyon fogok vigyázni rá
hogy máskor el ne vesszen







TAVASZI ZÁPOR


Tavaszi zápor arcomon patakként csorog.
Házak tövében a lámpák fénye ácsorog.
Csendes a város, víztócsát ölelget a tér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

Sietve lépek, ruhámon susog már a víz.
Ajkam szegélyén sós nedvet kínálgat az íz.
Ázott hajamba hideg fésűje még befér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.



Tavaszi zápor elillant néhány perc alatt.
Nedves kezével simított sok kis házfalat.
Kerítés alján még egy kíváncsi ér betér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.

Út menti fákon ott csüng, a nedves hajfonat.
Bújócskát játszik az ifjú pajkos alkonyat.
Utca kövénél, meleg szobám most többet ér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.







TE VAGY


Egy kincses sziget,
amit tudom, hogy nincs.
Vagy mégis létezik?
Nekem Te vagy a kincs.

Te vagy a nap, a viz,
a levegő a fák ágain.
reszkető falevél,
mit hozzám sodort a szél.

Szemednek fénye
igazi kincs nekem.
Ajkadnak ízét
oly gyakran élvezem.

Te vagy a sötét éjszakán a fény
ezüst sugarú biztató remény.
Az örök végtelen.
Nekem te vagy az életem.







TE VAGY AZ ÉLETEM


Ne zakatolj szívem
olyan nagyon.
Csillapodj kicsit,
ha kérhetem.
Te vagy nekem
az egyetlen vagyon,
mert te vagy nekem
az életem.







TÉLIDŐ


Kiéli harci kedvét a tél,
Zúdítja ránk a hideget.
Zsákjába mélyen elbújt a szél,
A fákon veréb didereg.
Kémények sűrű füstöt fújnak
Jelezvén, ott bent fűtenek.
A napok olyan lassan múlnak,
Erőt tavaszra gyűjtenek.
Köd bolyong lassan andalogva,
És elfáradva szétterül,
Fátylával utakat bevonva,
Mint vén anyóka csendben ül.
Virágot rajzol ablakokra
A fagy pennája, szépeket,
Csillogó nagy csokorba fonja,
És házról házra lépeget.
Út menti fákra dér telepszik
Bevonja mind az ágait,
Lassan csinálja, nem igyekszik,
Kiéli dölyfös vágyait.
Minden évszaknak van varázsa,
Még a tél is szép lehet,
De feléled majd a nap parázsa
És elűzi ezt a zord telet.

2009.







UGYE MEGIGÉRED


Ha már kezem érintése
egy emlék lesz csupán,
kutatni fogsz gondolatban
a múlt idők után,
látni szeretnél még egyszer
átölelni újra,
és pattanásig feszül már
a vágy kínzó húrja,
ugye megígéred
hogy nem fogsz sírni,
ugye megígéred
ki fogod bírni.

Magányos sétákat teszel
árva sírok között
ahol a néma fájdalom
is gyászba öltözött,
kezedben egy csokor rózsa


utadon elkísért,
s míg elrendezed síromon
csak azt kérded miért?
Ugye megígéred
hogy erős leszel,
ugye megígéred
hogy nem könnyezel.

Mikor az este elpihen
melletted az ágyon
csak kispárnámat öleled
szomorúan vágyón,
elköszönsz, de nem érintem
többé az ajkadat,
az álom űző éj után
lel rád a pirkadat,
derengő sugarát már
szemeddel eléred,
ugye nem fogsz sírni.
ugye megígéred.







AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS


A vonat fékez, megáll
de ránt még egyet,
összekoccannak
a megkopott kocsik
"leszállni végállomás"
hallom, de várok még kicsit.
Várok, kitudja mire még,
talán egy szóra
vagy egy ölelésre
mielőtt végleg beborul az ég.
Kis batyum árván ül a padon


szép lassan magamhoz veszem,
kicsit nehéz
de magammal kell vinnem
benne van az egész életem.
Az utolsó állomáshoz értem
a peron üres,
senki sem fogad,
megérkeztem,
s ha volt érdemem bűnöm
az nélkülem
a vonaton marad.







AZ UTOLSÓ OLDAL


Egy utolsó vers,
egy utolsó oldal,
és betelt a füzet
már nincs tovább.
Pár utolsó szó,
egy szép altatódal,
az elmúlt időkből
egy emlékvarász.
Megáll az idő
még egy pillanatra,
aztán elindul
már új utakon.


Mit hoz a jövő? -
azt még ne kérdezd
hisz azt én is csak
most kutatom.
Egy utolsó vers,
már betelt az oldal,
szép lassan becsukom
a fedelet.
Ne kérdezz semmit,
hiába tennéd.
Betelt a füzet,
nincs felelet.







ÚTRA KELNÉK


De jó lenne messze menni,
messze más határba.
Csizmám talpát meríteni
az utak porába.
Kísérőm a szél lehetne,
amíg el nem fárad.
Szomjam oltaná kulacsom,
amíg ki nem szárad.
Perzselő nap sugarától
felhő lenne árnyék.
Esőverte ruhám alatt
talán kicsit fáznék.
Zsendülő fű lágy ölében
lelne rám az este.
Takaróm lőn éj sötétje,
holdsugárral festve.
Ébredő nap simogatna
meleg mosolyával.
Mosnám arcom frissen fénylő
füvek harmatával.
De jó lenne messze menni
csak még utoljára.
Messze földre, az úttalan
utakat bejárva.







VAN AMI NINCS!


Nincs ékszerem, nincs bankbetétem.
Nincs nyaralóm Balaton mellett.
Ám sárga csekkem jött a héten,
Az a fenének se kellett.

Nincs plazma TV a sarokban.
Nincs bútorom, csak varia,
Gondolkoztam már barokkban,
De üres a ládafia.

Nincs légkondim, csak ventilátor,
Nincs riasztóm csak egy kutyám.
A teraszon is hó a sátor,
Söpröm minden délután.

Nincs fenn a polcon drága könyvem,
Nincs nemes szőrme kabátom.
Mégsem hullatom a könnyem,
Hisz van sok igaz barátom.







VELED VAGYOK


Azt mondod, nagyon régen láttál,
És nap, mint nap csak egyre vártál,
Telefonon többször kerestél
Azt mondod: miért nem feleltél
Kérdezed, hol vagyok?

Megtalálsz minden napsugárban,
Kis virágként az út porában.
Egy borús nyári alkonyon
Esőcseppként meleg arcodon.
Látod ez én vagyok.

Borús hideg őszi este
Fázósan bújsz be köpenyedbe
A szél, ki átölel ott Téged,
Még akkor is, ha nem úgy érzed,
A szél is én vagyok.

Veled vagyok a vágyaidban,
És rám találsz az álmaidban
Takaród vagyok minden éjjel,
Át ölelsz forró szenvedéllyel
Érezd, hogy ott vagyok.

Ha tiszta szívedből szeretnél,
Tudom, többé nem keresnél.
Minden percben rám találnál
Ölelő karodba zárnál.
Hisz mindég Veled vagyok.

1975. augusztus







VEVŐT KERESEK!


Eladnám, ha jönne vevő,
egy jó ajánlatot tevő.
Aki csak úgy alku nélkül
megvenné, de nem emlékül.
Kemény valuta az ára,
senkinek ne legyen kára.
Itt a kezem, csapjon bele!
Nem! Nem lehet csak a fele!
Vigye most el az egészet,
Nem aprózzuk! Nem kell részlet!
Egybe kérem. Egybe adom.
Kicsit kopott? Nem tagadom.
Régi darab, időt álló.
Adómentes. Nincsen káló.
Csomagoljam, vagy így viszi?
Hogy viccelek, most azt hiszi!
Nagyon sok a hetven nekem,
úgy gondoltam megfelezem.
Eladok harmincöt évet,
mi véletlen hozzám tévedt.
Sokallja az árát nagyon?
Hát ingyen is oda adom.












 
 
0 komment , kategória:  Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila  
Szabó Ila
  2016-11-07 14:00:25, hétfő
 
 







SZABÓ ILA

Link


Link










AJÁNDÉK


vágyléptű gondolat
csönd-szőnyegét
terítem halkan és
félve eléd
perc-gyöngyöm szétpereg
ősz íze vár
tétován száll feléd


két szemmadár
tavasz-fény nyár-dallam
álom-varázs
elindul hozzád egy
simogatás







ÁLOMBELI TÁJAKON...


Álombéli tájakon
bolyongok az éjben,
holdfénypatak csordogál
lábam alatt mélyen,
derekamig gázolok
csillag mezejében.

Álombéli tájakon
csönd-madarak szállnak,
felhőhegyek omlanak,
rám szakad a bánat,
vonszolódom, lépdelek,
jajdulok utánad.

Álombéli tájakon
már semmit se látok,
álombéli tájakon
üresek az álmok.







BÚCSÚZÁS


Legyél boldog, maradj tiszta,
mint ki forrás vizét issza,
s rajtamarad tisztasága,
tenyerén a csillogása
kigyöngyöző hűs forrásnak,
kicsobbanó igazságnak.







CSAK AZT


csak azt
a dúdolást
az illatot a dobbanást
szobám szépítő nyugtatást
a lélegzetnyi kézfogást
a szót a csókot az ájulást
csak azt
feledném bár
jó volna
minden
már







CSAK ÜLÖK


csak ülök
én már nem tudom
mit is akarok
az idő elfut nélkülem
én meg
maradok
vágyak tervem álmaim
már nem érdekel
és már
azt sem kutatom
hová tűntek el
arcok
hangok
illatok
minden idegen
másé már
a nyár az éj
csók és szerelem
csak ülök és már sehová
sosem érkezem
az idő kacag ravaszul
és elfut nélkülem
mindegy
nyerek veszítek
magam maradok
és még
azt sem mondhatom
hogy szomorú vagyok

csak ülök.







CSODA


tavaszt a téli éjszakán
ezt hoztad el nekem
a messze tűnő ifjúság
talált rám csöndesen
szemed szelíd szép bársonya
becézte két szemem
kezed meleg varázslata
dajkálta két kezem
s ha egyszerű vagy furcsa bár
szeretlek azt hiszem







CSÓK-SZIRMAIT


csók-szirmait
az elmúlt éjszakának
magammal hoztam tőled
a vállamon
s míg várok rád
ma egész nap
az illatával álmodom







EGYEDÜL


egyedül vagy
hiába zöld a fű
hiába csókolja
arcod a napsugár
életed celláján


kattant a lakat
kenyér víz könnytől keserül
egyedül vagy
egyedül







ELÉGIA


Messzire szárnyalt hát
most is képzeletem,
már csak a tűnő szép
emléked ölelem,
fáj, hogy a hajnalt nem
látom már sohasem
csók-sugaramtól hűs
ébredező szemeden.







EPILÓG


Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.







ESDEKLÉS


vaskapukat foggal nyitnék
mérges kígyót simogatnék

hosszú hajam levagdosnám
virágaim eltaposnám

kukoricán térdepelnék
Léthe-vizet meregetnék

istenemet megtagadnám
magamat is elárulnám

csak semmiért csak mindenért
félmaréknyi szerelemért







FEBRUÁR

egy szó
kibomló mozdulat
egy perc
ajándék pillanat
mi lesz velem
mi
nem tudom
ha fennakadva félúton
egy szó
kibomló mozdulat
egy perc
ajándék pillanat
még el nem ér







FÉLTELEK


Féltelek és féltem magam.
A szemed olyan messze van.
Keresem arcomon
vidám-borús szád,
erős-erőtlen két kezed,
forró-hűsítő percedet,
keresem édes-keserű éjszakád.
A hangod olyan messze van.
Féltelek, hogy elhagylak,
s hogy elveszítelek, féltem magam.







GOLGOTA


Igazságra, szépre, jóra,
tisztaságra hangolódva
keresztem a messzeség.

Összeroskad gyönge vállam,
fölsebzi a szálka hátam,
ó jaj, Uram, meddig még!



Harminckét szem gyöngyfüzéren,
egyedül már földön-égen.
Isten fia, mit remélsz?







GYÁVA


Vállalni önmagad,
hogy engem vállalsz,
nem kértem, úgyis
hiába.
Becsületre kértelek.
Magad is becsaptad,
te gyáva.







HARMINCNÉGY NYÁR...


Harmincnégy nyár múltán
az idő gyors lépte lohol.
Lombom szeptemberi szél
szaggatja, az arcomra
októberi felleg száll
le a gödrök medre felé.
A november bánatot ont
mosolyomra hamar, s eloson
tűnt szépségemmel az ősz.
De belül hajszálereim
duzzadnak az élettől,
lelkem fiatal még, hát
hozzád érnék, bújnék,
szívedhez simulnék,
mint ághoz friss levelek.
Vágyom sok szépre veled.
Vágynék... de tudom, soha el
nem érheti már őszöm
a te életed édes, szép,
tizennyolcadik tavaszát.







HÉTKÖZNAPI ADVENT


már csak
hármat alszom nélküled
aztán megérkezel
süteménnyel
teával várlak
szépítkezem
csöngetsz
alig várom
hogy felérj a harmadikra
ajtót nyitok
és szeretnék
rögtön hozzád bújni
de még nem
csak mosolygok
és gyere be
mondom
jó illat van
mondod
igen sütöttem neked
vártalak
s míg ülsz a konyhában
én csak nézlek
s hallgatom
hogy a fiam
miket mond és kérdez
összeveszünk rajtad mindig
kié legyél
s ha anyai szóval
ágybaparancsolom
duzzog
hogy még ne
de már nagyon vártam
hogy itt legyél
holnap iskola
mondom
s örülök
hogy nem hétvége van
így hamarabb érhetek hozzád
és indulna az ujjam
hajad
arcod érinteni
s a szádat nézem
indulnék
de még nem
a szobába megyünk
leülsz
s én csak
távolról nézlek
leülni melléd
nem
még nem
a gyertyaláng szemedben
egyre jobban éget
s a szádat
ahogy akkor
a vállamra tévedt
szinte érzem
most is
zene szól
szép az ágyad
mondod
s már ott vagyok
melletted
hogy én is lássam
tényleg milyen szép
így veled
izgatott vagy
látom
remélem
s hirtelen
gáttalan
parttalan
szenvedélyed sodrába lépek
és simogat
ringat az idő
már
nem félek semmitől
már csak
kettőt alszom nélküled
aztán megérkezel...







HITTEM


hittem hittel
csodálattal
bűntudattal
bocsánattal
fel-feltörő
emberséggel
túlcsorduló
fehérséggel
hittem D-moll toccátával
hittem könnyel
kacagással
alkonyattal
pirkadással
el-elszálló
madarammal
istenáldó
hatalommal
hittem örök kézfogással
hittem csókkal
ájulással
pofonokkal
árulással
múlt idejű
ragozással







HOPP, HA CSÓKOM


Hopp, ha csókom odaszállna
vállad szögletébe,
lila rózsát bimbózgató
tőrtüskék helyére,

Hopp, ha csókom simogatná
minden sajgó sejted,
elárulnák ajkaim, mit
úgyis régen sejtesz.

Hopp, ha csókom gyáva lenne,
s nem indulna mégse,
gyógyítson e csókomnyi vers
csók helyett cserébe.







HÓFEHÉR ÁGAKRA


hófehér ágakra
rügyeket csókolnék
százszorszép mezőben
virágban fürödnék
napsugár-dalokra
táncokat pörögnék
zubogó vizekben
titkokba merülnék
veled

de nincsen hely és nincs idő
csak lopott lenne a jövő
s hogy neked csalnod ne kelljen
s hogy nekem jobban ne fájjon
még most
búcsúzom hát, Isten áldjon







ÍRÁSJEL EGY MONDAT VÉGÉRE


útraváltál
belőlem-tőlem
lassan
a volt-van időben
s mint néma tó
a belőle tovacsobogó
folytonfolyású ágat
mindig búcsúztattalak
barát a barátot
de ez már
hisz te is látod
régen nem az
semmi sem
s mert rám zúdult
a félelem
egyszer gyűlöltelek is
magam-óvó menedékül
végül
túlélni
mint már sokat
elfogadtam távozásodat
bár fáj még
hogy útraváltál
belőlem-tőlem
s hogy e sebzett időben
szívünkön az árnyak
pengesuhogássá válnak
ennyi volt
néha szép is
hisz tudod
de vége
s mint az éj
csillagot az égre
múltunk földobom
halott fénynek
ennyit ér
én
így búcsúzom







A LEGSZEBB SZÓ


mint a virág rügyekbe bújva
mint a szó gondolatba hullva
mint a gyöngyszem tenger mélyében
mint a gyermek anyja méhében
rejtőzik mélyen csillag kékjében
ezüst porában álom borában
a tündéri fény
az örök remény
a legelső eltitkolt óhaj
a legvégső legszentebb sóhaj
a virágot bontó
a szót kimondó
gyöngykagylót szakasztó
gyermeket fakasztó
legszebb szó







MADARAK


Kóbor vágyad rám talált
egyszer messze ég alatt,
kerestünk épp valamit,
jöttél, befogadtalak.

Fények felé száguldó,
felhőjáró madarak,
megpihenő szárnyunkból
egy-egy ölelés marad.

Nyugtot ám sosem lelünk,
szállunk, szállunk hiába,
röpködésünk tolla hull
le, fájdalommá válva.

Várnak minket valahol
fészekre és búzára,
hajszolódunk mégiscsak
ádáz röptű halálra.







MAGAMHOZ


lefelé hullanak
a csillagok
szakadt madzagon
lógnak a napok
nincs már
se kint se bent
se fény se árnyék
összehullt
az ócska játék
a "rendet"
te sem így
képzelted el
szólnál
de kinek
senki sincs
távol s közel
te is tudod már
hol van
a "semmi ágán"
megfizettél érte
drágán

gyenge nem lehettél
erős nem tudtál lenni
míg volt hova
nem akartál hazamenni
és most visszasírod
a "szomorú, vizes síkot"
is mint valami csodát
hát "légy fegyelmezett"
és kívánj magadnak
szépen
"jó éjszakát"







MANÉZS


mindennapi kötéltáncon
talpam alatt zuhanásom
ölelésed nekem loptad
köszönöm hogy meghallottad
rémült némaságom







MESE


szegény ember első lánya
elindultam nagy csodákra
hét mérföldet bandukoltam
Óperencit átalúsztam
üveghegyet körbejártam
égigérő fára másztam
kásahegyet kanalaztam
sárkányokkal hadakoztam
hét esztendőt ledolgoztam
béka lett kit megcsókoltam
mit tudom én mire vágytam
de mindig csak mást találtam
szegény ember szegény lánya
hol lelsz nyugtot éjszakára







MIT AKARSZ, URAM...


Mit akarsz, Uram, velem,
mit akarhatsz még,
hogy a rám mért szenvedés
nem volt elég?
Ó, adj nekem nyugalmat és
csöndet, békét,
életem megérdemelt menedékét,
hitet bennem, valamiben,
s hogy megtaláljam önmagam
valakiben.










NAPRAFORGÓ

Napraforgó arcom
arcodhoz szorítom
szélfésülte szöghajamat
válladra borítom
szőlőinda karom
derekadra zárom
elröppenő gondolatod
mindig hazavárom







Ő


Elszálló szó az ajkamon,
de lelkemből egy darab,
elzengő dal a húrokon,
de fülemben marad,
a víztükrön egy csobbanás,
de mélyén ott a kő,
vállam alatt egy dobbanás,
de véremben a hő,
szivárvány hulló csepp alatt,
de minden fényben szín,
kenyérszeletből egy falat,
de enyhül minden kín,
üvegre karcolt jégvirág,
de visszatér a tél,
elérhetetlen délibáb,
de mégis bennem él.







SEGÍTS NEKEM...


segíts nekem
legyél a vállam
ha terheim már nem bírom
segíts nekem
legyél a lábam
ha látod már-már elbukom

segíts nekem
legyél a szárnyam
ha porba ránt a fájdalom
segíts nekem
legyél a társam
ha élni sincsen már okom







SOLVEIG DALA


húsz éve kereslek
minden szemben, fényben
téged láttalak
minden csókban, vágyban
téged vártalak
fonalam fut
pereg a rokka-idő
várlak
hazahúz talán még hozzám
ez a féléletnyi erő







SZERELEM


felhőknek szűzfehér fodrát
patakok ezüstkék sodrát
hegyláncok csipkés bérceit
bányák mélységes érceit
alkonyok első csillagát
hajnalok hímes harmatát
holtak porladó hamvait
magzatok kristály hangjait
őszök kicsorgó dallamát
tavaszok gyöngyöző illatát

odaadni vágyom
fogadd királyságom







SZIKLA


A sziklaszirt
nem indul el
a kismadár után,
de bánja-e,
vagy várja-e,
hogy visszaszáll talán?







SZONETT


Már túl vagyok sok mindenen. A rég volt
múlt nem gyötör, az elszalasztott álmok
nem fájnak már, a rám kiáltott átkok
hangját sem hallom. Tiszta kék friss égbolt

köszön rám reggelente, vár a munka.
És jólesik, ha egy tanítvány néha
az utcán rám köszön, mert benne él a
hajdan megélt órák emléke újra.

De mégis eltalál nyilával este
egy furcsa gondolat: vajon fiamnak
jó anyja voltam én? Tudott-e élni,

kibontakozni általam, és lelke
nem sínylődött-e ketrecben miattam?
S szeretni megtanult-e és remélni?







TALÁN


talán egyszer majd
te is megérted
hogy a szeretet fáj
árvasága
csontodig éget
s örvény mélye elől
nincsen menedéked

akkor majd
gondolj rám







TÁNC...


Lépegettünk előre,
oldalra és hátra,
észrevétlen belekezdtünk
valamilyen táncba.

Megint léptünk előre
s hátra kettőt nyomban,


hamarosan ott voltunk a
kiindulópontban.

Veled lépek, azt hittem,
szívünk ritmusára,
s kiderült, hogy számomra a
táncterem már zárva.







TITOK


messze szálló éveimből
egy rejtett pillanatot
tűnő boldogságaimból
egy visszatartott mosolyt
röppenő szerelmeimből
egy megbúvó ölelést

már régóta őrizgetek
de félek hogy észreveszed
s félek hogy nem kell neked







TŰZ

tűz-vesztembe
lepkeszárnnyal
jaj zuhannom
nincs megállás
bennem égő
bánat-tűzből
nincs többé
megváltás







AZ UTOLSÓ DAL


itt ez a dal az utolsó
hősi erényed érdeme lett
tőlem szikra nem ért el hozzád
hős csigaházad eltemetett
ó ha te tudtad volna
mennyire vártam a
lépted, a hangod, az arcod
futva futottál volna hogy elhozd
csókod a legszebb csókot
éjjel az álom-hálót
még rólad szövöm
és a sok álom-vágyad
megköszönöm
de reggel az álom-semmit
szertedobom
s torkomra feszült szerelemmel
érted a küzdést
- győztél -
feladom







ÚTON

megyek
talpam alatt az évek
szomorú mohazöld szépek
hamubansült vágyaim
morzsáiból élek

visz a lábam
a sűrűben a mécsvilágot
segíts
hogy megtaláljam







ÚTRAVALÓKÉNT EGY MESSZE UTAZÓNAK


Megindult alattad a föld.
Vascelládban
a párás ablakon át
nézed, hogy fut egyre messzebb
Magyarország.
Mire gondolsz?
Nem, ne mondd ki.

Jobb most a szavaknak
kamrák s pitvarok anyaméhe.
Gondolatod égszínkéke
remegve új csodákat sző.
Nekem már múlt,
mi neked még jövő.
Szép lesz, majd meglátod,
bár belekékül a száj,
beletörik a köröm.
Kemény harc lesz,
de győztes öröm,
s azt mondod majd egyszer:
köszönöm.
Most menj.
Hagyj futni mellőled
piros arcot
fehér házat
zöld akácot.
Menj, hogy visszatérhess.
Most hív a távol.
Úgy élj ott, hogy még
itt is élhess.
Lehet, egyszer arcod
elmossák a könnyek,
de ne hidd, hogy másnak
őszi estén
itt maradni könnyebb.







ÜZENET


Testet-lelket
símogató,
csókolgató,
szárnyat adó
perc-virágot
hozzon nyarad.
Nyílj ki magad.
Rügyeidből
virág váljon,
bábjaidból
lepke szálljon.
Tanulj adni
önmagadból,
hogy ki rád vár,
védjen, áldjon.







VAJÚDÁS


kinőtt a fű
csak belőlem
nem hajt ki a
bánat
bennem marad
örök vajú-
dásnak
jajgó teher
átkos teher
régen
karnyújtásra
fönn a kék ég
s nem érem el
mégsem







VÁGY


Áldanám a kelő holdat -
megigéző mosolyodat.

Borzolnám a fűzfagallyat -
érzékien omló hajad.

Csókolnám a száz fűszálat -
szeretkező szempilládat.

Ringatnám a domboldalat -
elbűvölő szép válladat.

Vállalnám az egész tájat -
minden vonzó porcikádat.

S meghalnék a sziklabércen -
minden veled-ölelésben.







VIRÁGOM


álmaimban
fölfedeztem
elindultam
megkerestem
tenyeremben
hazavittem
puha földbe
elültettem
friss harmattal
öntözgettem
gyöngéd nappal
melengettem
óva vártam
hogy kibújjon
ezerszerszép
virágom
s harmadnapra
ki is hajtott
égig érő
magányom














 
 
0 komment , kategória:  Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila  
Szabó Éva
  2016-07-18 22:30:29, hétfő
 
 







SZABÓ ÉVA


Szabó Éva / Hódmezővásárhely/ tanár újságíró, műsorvezető, riporter, szerkesztő, dramaturg, költő.
Tanári pályáját derékba törte az 1956-os forradalom. Október 31-én tagja lett a helyi pedagógusok forradalmi bizottságának, cikkeket írt a nemzeti újságban, és jelen volt a december 10-i János téri tüntetésen is.1957 márciusában diákjai előtt tartoztatták le. Ezután hat év szilencium következett.1964-től a Magyar rádió munkatársa lett; szerkesztő, riporter , műsorvezető és dramaturg volt.Ezzel párhuzamosan 1991 és 1994 között a Magyar Televízió szerkesztő-riportereként is dolgozott. Írásaival, verseivel 1953-tól jelen volta helyi napi lapban, a Viharsarokban, de a Délszigetben, a Vásárhelyi szóban , a Jelenkorban és az Alföldben is jelennek meg írásai.Számos nyelvművelő és szépirodalmi gyermekkönyv szerzője, szerkesztője, közreműködője volt.

Szabó Éva élete évtizedeken át volt egy a magyar rádió hangjával. Verseit olvasva szinte újra halljuk a Nyitnikék, az Óh-óh nagymami vagy a Vendég a háznál című rádióműsort. Verseiben jelen van a szerelem, az elmúlás, a találkozás, az útkeresés, a megérkezés, a csoda.

Szabó Éva 2001. október 29-én, autó balesetben hunyt el. 1965 óta volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere, dramaturgja. Évtizedekig készített gyermekműsorokat, egyebek között a Nyitnikék, a Diákfélóra és az Iskolarádió adása fűződik a nevéhez. Évekig munkatársa volt a Vendég a háznál műsorának. Nyugdíjas éveiben a Petőfi rádió éjszakai műsorait szerkesztette és vezette. Több könyve és lemeze jelent meg, ezek egyike a több mint negyven év verseit tartalmazó, 1994-ben a Pencil Kiadó gondozásában napvilágot látott Szög és kereszt. 1995-ben Aranytollal tüntették ki. 69 éves volt.


"Mire a szívem szárnyat bontott,
elrabolták a horizontot"







Szabó Éva - Szög és kereszt - Verscsokor

Link








ÁHITAT


Ruhátlan ez a szerelem
mint a lét
még magán érzi
isten ujjhegyét
nincs bűntudata
nincs benne szégyen
átmenekül a mindenségen
egymásba kulcsolt kezünkből
emel szívünk fölé katedrálist
kijátssza a halált is










BOLDOGSÁG VERS


Ha majd mezítláb elmegyek
felhőingben a tér felett,
Az óbudai fák alatt ha
megfordul az út velem,
S lábam alá, mint fű
simul a tejúton a végtelen,
Hogy odaát is jó legyen,
Ne szánjatok, hogy ennyi volt
hogy csak ez volt az életem.
Láttam fázni egy csillagot
és boldognak a gyöngyvirágot.







CSAK BÍRD KI SZÍVEM


Szürke az ég
a csend
az ág
szürkék az árnyak
emberek
arcomon elhamvad a láz
nem szítják fel új reggelek
halkabb a fény
a gondolat
és meddő minden szerelem
elcsatangolt az álom is
egyik holdtalan éjjelen
nincs bennem kétség
sem harag
már fájdalom is alig
s ez így lesz egész télen át
csak bírd ki szívem holnapig.






ENNYI


Menekülsz önmagadtól
tíz körömmel vájt résen
és néha azt álmodod
hogy szabad vagy egészen







FELEDÉKENYSÉG


A szemüvegemet mindig elhagyom,
de a fényt,
amely bejön az ablakon reggelent,
a megül a csészém fölött,
mindig gondosan elrakom.







HA A NYÁR UJJHEGYÉRE VETT


Gyermekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett -







HÉT CSODA


Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér,
egy szó, mely idejében jött,
egy darab ég a csönd fölött,
egy kéz, mely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.
161 o.







HÚSVÉT ELŐTT

Nekem a nagyhét ma is nehéz,
a feltámadás ma sem látszik,
csak a fájdalmas út
virágvasárnaptól a golgotáig
Én ma is látom azt a kis gidát,
akivel együtt sírtam gyerekkoromban,
amikor ott az udvaron
nagyapám kése villant
Nekem a nagyhét ma is nehéz,
incselkedik egy kérdés velem,
miért a latroké azóta is
kereszt helyett a kegyelem
Én ma is látom Jézus szemét
csak találgatom,hogy mit is érzett,
amikor ott a régi kertben
nagypéntek este visszanézett










INDULÁS ELŐTT


Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy ,,megérte"
egy ,,hinni kell"
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja







ISTEN HEG ÉN


Jól megvagyunk együtt
az isten meg én,
mint ház előtti alkonyi padon,
lábam lóbázva ülök tenyerén,
mindketten egyről hallgatunk,
de nem félem a jelt,
rég homlokomra írta,
tudom s tudja: leejt...







KÉRDEZTED - E ?


Akartál szeretőnek,
hozzád méltónak,
ki állja, tudja a csatát,
a nőstények alázatát.

Akartál anyának,
föld-türelműnek,
hogy magamba fogadjalak,
és csöndemben kihordjalak.

Akartál társnak,
szép homlokúnak,
kit szárnya is visz, hogyha kell,
de más csillag ne hívja el.

Csodálod, hogy ennyi kötésben
mégis szabad maradtam?
Mondd, kérdezted-e egyszer is,
Magamat minek akartam?

Kérdezted-e?







KÉZFOGÁS

Elindul egymás felé
két gyanakvás nélküli
szelíd tenyér
felér
egy értelmetlen jóra
szövetkező kötéssel
kemény
mint a fák törvénye
ágain kihajt a remény.








KÍSÉRJ VÉGIG

Rám szólt a szívem,hogy a játék
azt sem védi ki szépen játszik,
és nem segíthet a varázslat,
ha az út vége idelátszik.
Álmom a csillagokra mértem,
időm a földön érik,
egy kicsit maradj még velem
kísérj végig.







KIRÁNDULÁS


Egy hátizsák a vállamon,
sorsom van benne. Vállalom.
Tudom, mindennek ára van,
azt is, ami még hátravan.







LEHETETT VOLNA SZERELEM


Behálózni a másikat
hány szeretkező szó akadt,
hogy kérlelt, hogy sírt,
hogy dalolt,
adtad magad, ha átkarolt,
micsoda forró szája volt,
ha egyik a másikra forrt,
csak amitől a csodát vártuk,
csak azt az egyet nem találtuk,
két gondolatjel közt
- elveszett -
mi lesz velem,
mi lesz veled,







MAGAM VAGYOK

Reggel indultam,
egyszál ingben,
mezitláb.
Semmim sincsen.
Hazamennék,
de nincs hova,
nincsen kihez,
az éjszaka
sötét, sűrű,
hideg a hold is,
a csillagok vakok.
Magam vagyok.







MÁR MOST TUDOM


Még csak tavasz van.
Micsoda tavasz!
Mennyire más
és mégis ugyanaz
ez a mámoros újulás.
Én már most tudom,
ha jön a tél
fekete varjakkal,
téged ír zenébe
az ágak kristály
vonalrendszerére
kottázott
madarakkal
a délutáni csend
az ablakom alatt.







MÁR ÚGY SZERETNÉM...


Már úgy szeretném, hogy ne kelljen
törvényt tisztelni magam ellen,
ott hol a törvényt én szabom
nekem ne mondja senki meg,
hogy mit gondolok, s mit hiszek.
Tőlem nem kérje senki számon
hétszer- hét-lángú ifjúságom.
Istenfélő én sose voltam
s ha a szerelmet pazaroltam
fizettem érte, s megbocsátom...







MESE MAGAMRÓL


Voltam a legkisebb fiú,
ki sárkányt álmában látott,
de hétszer is elindult
legyőzni a világot.

Csak mentem, mendegéltem,
mintha igaz se lenne,
a kincs, amit találtam,
befér a két szemembe.

Elmaradt a csoda,
nem tudtam hős se lenni,
hogy életben maradtam,
ezt kell még megfizetni.







MONOLÓG


Kő voltál:
vizem nyugalmát felkavartad.
Ár voltál:
széthordtad biztonságát a partnak.
SZél voltál:
csöndemnek titkát elfecsegted.
Árny voltál:
megloptad Napját a két szememnek.
Víz vagyok:
kő-nehéz a múlt bennem.
Part vagyok:
magam tartom a medrem.
Csönd vagyok:
kagylóhéj hallgatásom.
Nap vagyok.
mindig más láthatáron.







MIKULÁS


Gyermekkoromban láttam őt
- már este volt- a ház előtt
egy szánon, ott ült a bakon,
és benézett az ablakon,
kényesen lépdelt a lova,
ködöt habzott a tompora,
úgy járt a szikrázó havon
mintha lépkedne csillagon,
nappal soha, csak este jött,
aztán eltűnt a kert mögött,
de visszavárom minden évben
a gyerekkori hóesésben,
abban a boldog piros lázban,
amelyben mindig mikulás van,
s a jégvirágon át belop
kis cipőmbe egy csillagot.







NEKED


Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pilanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.







NEM VAGY ITT

Átfutsz rajtam
mint szél a vízen
vagy mint a víz
ha átoson
medre peremén
s ringatózik
a délutáni partokon
nem vagy itt
szavak nélkül
beszélgetek veled
s hallgatom
mit zakatoltak
mikor elmentél
a vonatkerekek
neked







NYÁRVÉGE


Lekísérlek az állomásra,
elmegy az utolsó vonat veled,
állok és nézem, míg a nyárfa
utánad küld egy sárgult levelet.

Távolból, hol elhajlik az út,
a lila alkony még visszalobog,
fölöttem az ég észrevétlen
a csöndbe ejt egy hullócsillagot.







OTTHON


Lent Vásárhelyen méz ízű a reggel
Az esték ágán ért gyümölcs a hold
A tejút mentén kikirÍcsek nyílnak
A nyár telt testén ruhát sose hord
Mezítláb jár a rét füvén a hajnal
Hajuk bontják a reggeli füzek
És az almafák pirulva mutatják
A részeg napnak duzzadt mellüket
Rakott szekéren érkezik az alkony
A tiszamenti fák alól haza
Lőcsére akasztva lámpaként világol
Az augusztusi éj hullócsillaga.







SZEMÉLYI SZÁM


2 19 10 05 XXXX
ennyi voltál.
Az hogy találkoztál valakivel
még nem volt találkozás
Az hogy barátkoztál valakivel
még nem volt barátság.
Az hogy beírtak az anyakönyvbe
kaptál egy szakszervezeti beutalót
a munkaérdemrend aranyfokozatát
és saját halottjuknak tekintettek
még semmire sem bizonyíték.
Voltál-e egyszer is CSILLAG
valakinek a tenyerében?...







SZEPTEMBER


Szedelőzködik már a nyár
beszövi fehér bikanyál,
mint festő vásznán a festék,
elcsorognak kéken az esték

Van még egy őszöd, aztán a tél,
de ott már minden hófehér,
nincs több tavasz, az már a másé,
a te időd az elmúlásé,

Süt még a nap ,de nem ragyog,
hóba fagynak a csillagok.







SZÉTESETT VILÁG


Szétesett világén most összeraklak,
szilánkjaidbólnem kérek magamnak.
Új kertet formázokúj betűt vetek,
újból és újra az Égből merítek.

Merítek magasból vetni való magot
Magas Égi fáról földre hulló valót,
Kerek esztendőben Vízöntő jegyében
Magyarország helye Világ közepében.

Születni, születni Világ közepében,
Csendesen jönni Teremtő kedvére.
Felnőni, felnőni életvizet inni,
Sötétség hatalmát erővel legyőzni.

Szétesett világ, én most összeraklak,
Szilánkjaidból nem kérek magamnak!
Új hitet formázok, új betűt vetek,
Újból és újból az Égből merítek.







SZÜLETÉSNAPOMRA


Megnőttek a fák.
Nagyok.
Velük élek együtt.
Vagyok.
Hogy-hogy nem megszülettem.
Valami végre.
Lettem...
Nem én akartam.
Különös parancsra tettem.
De a kockázat enyém.
Okozat vagyok,
el én számolok.







SZERELEM


Szerelem,
ha egyik a másikát
repülni hagyja,
de ha zuhan
fél szárnyát kölcsön adja.







A SZERELEM IS HASZTALAN...


Az ember milyen nyugtalan
ha egy-egy napra nyugta van
mert ha álmokat nem terem
akkor a csönd is gyötrelem
és ha a szándék magtalan
a szerelem is hasztalan







TENYÉRJÓSLÁS


Tenyeremen nyárfák nyíltak
mindkettőbe sorsot írtak
csukom: nem tudom rejteni
ha kinyitom: megfejteni
pedig tudja minden nyárfa
mi van magányba zárva
beleírva két tenyerem
sok-sok kusza vonalába







VÁLTOZATOK


Kamaszkoromban:
a testem nem szerettem
csak árnyékom kerestem

Ma csak árnyékom látom
a testem nem találom

Halottkoromban:
a testem lesz árnyékom
árnyékom lesz a testem

EGYBEESTEM







IDÉZETEK

"Tudom, már nem akarni,
már csak kibírni kell,
ami még hátravan."
(Már tudom)

"- ha szemedben
nappal is látszik
a MÁSIK
( Szerelem)

"mikor a lélek halni készül
az elmúlással összebékül"
(Végül)

Egy ponton
ahol megfordul az út
a kanyarban
mindig eltűnik valaki...
(Utak)

Megélek vízen és kenyéren,
nem ugrom ki az ablakon,
egy csillagon is ellakom,
ha végső őszömet megérem.











 
 
0 komment , kategória:  Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.