|
2010-10-02 21:17:41, szombat
|
| |
| |
Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55
Képes Géza - Remeteség
Nem kell a nő s a bor; se pénz, se pompa,
rádió s nyomdafesték mámora.
Ős csend fülel rám szikla-templomomban -
visszás világ, nem látsz többé soha.
Át a poklokon, tivornyám, vér-vetésen
rohanj. Hogy véled csörtetek, ne hidd.
Én elmaradtam s kőfalakba vésem
az eljövő idők törvényeit.
Vesztedbe törsz, ember s megállni késő -
szebb életet szülnek majd a romok.
Biztatva csillog rám a fürge véső
s betűt betűre görnyedten rovok.
Hajamban, e csapzott, sötét bozótban
tétova ujjakkal vájkál a szél
s testemen, mit rég parfömmel locsoltam,
férgek csípésén serken ki a vér.
Mit sajnáljak? Szerelmes asszonyok vad
csókját? Ízükre sem emlékeze.
Magányom mell-verő imákra szoktat
s az ég felé rándul sovár kezem.
Sajnáljam a magasztaló barátot,
aki, mihelyt tud, hátulról ledöf?
Mindegyikkel felér e százszor áldott,
derekamat-ölelő szeges öv.
Vagy családomért ejtsek könnyeket tán?
Köztük éltem. Mit tudták, ki vagyok?
Most karcsu őz testvér-szeme nevet rám
s lehajolnak hozzám a csillagok.
S én várom, hogy az Isten is leszálljon;
eltárgyalunk, két derült kedvü bölcs.
Napsugaras tekintetén halálom
ugy érik, mint dús, ízletes gyümölcs.
Ha majd e szent gyümölcs ízesre érik
s husába vágom áhító fogam:
elnézek majd az érig - fel az égig,
mindentudón és - végre! boldogan -
S ha már rég nem leszek, egyszer talán
csontjaimhoz zarándokol a Holnap
fia s meglátja barlangom falán
az igéket, melyek csak neki szólnak.
Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55
Képes Géza - Őszi elégiák
Természet mostoha gyermeke, ember!
Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?
A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:
hová futsz, hogy az életed ne fájjon?
Növényt keresnél? irgalmas tavat?
cinikus hóval van befödve, jéggel.
Végtelenbe húzó vadludcsapat
bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.
E tájék nem gyülöl és nem szeret,
véres tragédiákra meg se moccan:
felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.
Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban
s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:
arcodon tüstént jégcsappá mered.
Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55
Képes Géza - Fáradhatatlan
A hervadó fű még erőt sugároz,
utat nyit eljövendő életeknek
s a föld sötét, vajúdó méhe reszket.
A szálló madár csőréből kihullt mag
sarjad - rögöt, sziklát repeszt, ha kell:
kő-akadályok úgy porladnak el,
mint vad vihar morzsolta korhadt deszka-szál.
Nem ellenségek élet és halál:
feléd a lét két külön arca int,
nézed őket s egyszerre megsuhint
az örök élet friss szele. Örök?
Igen! A lét tengerként hömpölyög
osztatlanul, elmúlhatatlanul:
egyik hullám felszökken, visszahull,
lelankad s már szüli a másikát,
erejét új hullámba önti át -
így robban, elpihen, megint felindul
és támadásra lendül, égre csattan,
felhőkbe tép, száll, száguld száz alakban.
De ugyanegy víz, ugyanegy erő
áll harcban, süllyedő-emelkedő,
pusztító és teremtő áradatban.
Élet, halál, víz, szél: fáradhatatlan,
harcuk nyomán új s új erők fakadnak
s a létnek vége sohasem szakadhat.
Fürge-fény és halál-fekete árnyék -
S az árnyék szüntelen nyomunkba jár, még
éjjel is ott virraszt ágyunk előtt
akár a hű kutya - de fény s homály
egymásért vannak mozognak és élnek.
S ha szemünk látja: vége lett a fénynek
s végső vak éj szakadt fejünkre már
(Fekszünk meredten mint kit éjfekete ár
visz - vízbefúltat - s parttalan az éj):
valahol messze, sugárból kovácsolt
feszítővasait felkapva, belegázolt
e Holt-tengerbe a hajnal, ne félj!
Dermedt a csönd, dagad s már égig ér,
az álomtalan álom szakadéknyi mély
és felfalta egymást az idő és a tér -
de az éj-falba bevakolt fény-mag él:
mint kétségben éghasgató remény -
A vak homály is más, mint végső tiszta fény? !
Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55
Képes Géza - Szeretlek
Benned szikrázó halmazban hever
sosem ejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.
Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -
S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik
életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.
Szabó Irénke...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2010-10 -01 , 7:55
Képes Géza - A XLII. zsoltár
Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a sz*rvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.
Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: ,,Hol az Istened?"
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.
Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.
Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?
Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.
Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Képes Géza 1. |
|
|
|
|
|
xMagazin
Offline
