Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
...a szeretet
  2016-12-20 16:00:01, kedd
 
 







Túrmezei Erzsébet: A HARMADIK...


Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Messzire mentél,
Fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész,
S a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
mert az a szeretet.







Túrmezei Erzsébet: A Harmadik

Link



SlidePlayer


Link

































 
 
0 komment , kategória:  Túrmezei Erzsébet   
Túrmezei Erzsébet
  2016-12-19 16:00:04, hétfő
 
 










TÚRMEZEI ERZSÉBET


Túrmezei Erzsébet evangélikus diakonissza, költő volt, akit a 20. század kataklizmái nem kíméltek meg. 1912. február 14-én született Tamásiban, szülei hetedik gyermekeként. Négy leánytestvére korán meghalt, két bátyja evangélikus lelkész lett. Már 6 évesen írt verseket. A gimnáziumot Sopronban, egyetemi tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. Már egyetemi évei alatt is a Fébé Leányköréhez tartozott. Ezt követően hallotta meg Isten szolgálatra hívó szavát, és lépett be a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületbe. 1941-ben avatták diakonisszává. 1951-ben, a Fébé feloszlatásával a balassagyarmati evangélikus szeretetotthonba került, ahol 1975-ig végezte szolgálatát.

1938-tól jelentek meg verseskötetei. Költeményeinek hitet sugárzó és hitet ébresztő mondanivalója evangélikus egyház határán túl is jelentős. Versei, műfordításai - német, angol és finn nyelvről - több kötetben jelentek meg. Részt vett az Evangélikus énekeskönyv szerkesztésében. Nyugdíjas éveit Budapesten, szeretetotthonban töltötte. 1989-ben a Fébé egyesület újraindulásakor főnökasszonnyá választották. Ezt a tisztséget 2000 májusában bekövetkezett haláláig viselte.
Balassagyarmat a rendszerváltozást követően, 1996-ban díszpolgári címmel tüntette ki.



Fény előttem, fény utánam - Túrmezei Erzsébet élete

Link











ADVENTI ÉJSZAKA


Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,

csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,

se sóhajtás, se jaj...
Se bűn, se szenny, se sár,
se szín, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.

Hiszen így volna jó.


De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,

szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár

a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön! ... Ne félj


Túrmezei Erzsébet: Adventi éjszaka Videó

Link








ÁDVENTI EMLÉK


Ha már lehullt a hó,
s fekete földünket befödte,
hogy szállott gyermekálmok röpte
a fényes ég felé,
az égi trón elé...
De Téged nem talált meg.

Az égi gyermeket kereste,
akiről, ha leszáll az este,
csodálatos mesék borulnak
vágytól égő gyermekszívekre.
Az égi gyermeket kereste,
és nem talált rád, nem ismert meg...
Hiszen Te nem vagy többé gyermek.

Szétfoszlottak a régi álmok,
meghaltak a mesék.
A karácsonyfa lángjait
oltogatták hideg szelek...
Még mindig nem ismertelek.
Sok évbe telt, s ha Te nem jössz elém,
Megváltóm, Uram, Messiásom,
ma sem ismerlek én.

Hála neked, hogy megkerestél.
Ó, most már van karácsonyom,
s ádventi, nagy csodavárásom.
Megcsaltak mind a régi álmok,
de benned nincs csalatkozásom.
Benned mindenem megtalálom.
A valóság szebb, mint az álom.







ÁDVENTI HARANGSZÓ

Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.

Valamikor,nem is régen...
csak húsz éve... negyven éve...
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,


tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.

Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt' a gyertya... és az ágát
szelek törték, tördelgették...
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden - oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.

Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak - fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.

Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba...
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.

Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is - szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!

Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme...
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.







ADVENTI HÁZ


Ádventi házunk van, sokablakos.
Minden este nyitunk egy ablakot.
Benn melegen kis fehér gyertya lángol,
és árad a fény minden ablakából.
Kis ablakokkal versenyt fénylenek
csodába bámuló gyermekszemek.

Ablaktábláin biztató írás:
eljő a mennyekből a Messiás.
S a nevét nevezik Csodálatosnak.
És fölemeli, akit megtaposnak.
És a békesség Fejedelme lesz:
szabadulást hoz, életet szerez.

Telnek a percek, múlnak a napok,
sorra kinyílnak mind az ablakok.
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret.
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek.
Mi áhítattal álljuk mind körül.
A ház sugárzik, és a szív örül.

Fehér falára festve sok gyerek.
Mind Betlehem felé igyekszenek.
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon,
kéz a kézbe', hogy kis kezük ne fázzon.
Sietve mennek mint a pásztorok.
Piros orcájuk bízva mosolyog.

De én egy másikat is ismerek.
Nem ilyen derűs, nem ilyen meleg.
Van-e gondom sok sötét ablakára?
Hiszen itt a karácsony nemsokára.
Nyitom-e sorra mindenegy napon
Krisztusra váró lélekablakom?

Mert az a lelkem is: ádventi ház.
És ha elalszik, hogyha nem vigyáz,
olyan sötét lesz majd karácsony-estén,
a fényt, vigaszt hiába is keresném.
Ha majd minden szem, minden szív ragyog,
akkor siratnám, hogy sötét vagyok.

Sötét lelkemen sötét ablakok,
táruljatok, örömre nyíljatok!
Ne legyen egy se zord, ne egy se zárva.
Ragyogjon mind a Messiásra várva!
Sötét ádventi ház, sokablakos!
Minden este nyíljék egy ablakod!







AHOL RÁNK JÉZUS VÁR


Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk
- a csendben!







AZ ALKALOM




Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint nap felköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.

Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.







AMERRE MOST JÁR


Annyi szívben felébred valami
hívogató vágy: útra kelni egyszer.
Járni, amerre Jézus lába járt.
Látni a Golgotát látó szemekkel.
Hallgatni az olajfák suttogó
beszédét... azt a titkos, bús beszédet.
A szent helyen, hol imádkozva vérzett,
belenézni a holdas éjszakába.
Ellátogatni kis Betániába,
mindenüvé, amerre elhaladt.
És lélekben királlyá gazdagodni
a szent, ezer emlékű út alatt.

Nekem ez a vágy idegen maradt.
Más volt a vágyam: Nőtt... növekedett...
lett belőle sóvárgás, akarat,
követelés: egyedül arra menni,
amerre Jézus lába most halad.

Nem von a régi csodák földje.
Új csodák életföldje vár.
Feltámadást, erőt ujjongva hirdet
a százvirágba zsendülő határ.
S az élő Krisztus feltámadva jár.
Magyar nyomort gyógyít. Édestestvérem
vak szemét nyitja színre, fényre meg.
S bár útait szememmel el nem érem,
A lelkemen sejtésük átremeg.

Mért mennék messze, idegen vidékre
keresni, földi útja merre vitt?
Most akarom a lépteit követni:
Az élő Krisztus lépteit.







BETLEHEMI KENYÉRCSODA


Letekintett az éhező világra
Ő, aki minket öröktől szeret,
S a betlehemi jászol szalmájára
Odatette ínségünket szánva,
Irgalmasan - a Kenyeret.
Azóta évszázadok telnek,
S az a Kenyér ezernek meg ezernek,
Éhezők millióinak elég...
Neked, nekem!
Mindenkinek, aki a pásztorok nyomában eltalál oda,
Ahogyan ők azon a csendes éjen...
Hogy insége örökre végetérjen,
S másokat is boldogan hivogasson
Osztozni az égi Kenyéren.
Betlehemi kenyércsoda!







CSAK ALAGÚT


Ahogy az alagútba értünk,
egy kicsi lány fölsírt nagyon.
Édesanyja hiába békítette:
'Mindjárt kiérünk! Ne sírj csillagom!'
Végigkísért a rémült sírás,
végig a biztató szavak:
'Meglátod, milyen hamar világos lesz!
Meglátod, milyen szépen süt a nap!'
És ez a kedves, biztató szó
égi üzenet volt nekem,
amint egyre csengett a nagy sötétben:
'Hamar kiérünk! Ne sírj, gyermekem!''


Hisz Jézus is így biztat mindig
a sötét alagúton át.
A végtelennek tetsző éjszakában
egyre hallom vigasztaló szavát:
'Hiszen hazatartunk a fénybe!
Hamar elérjük a kaput,
és akkor minden sötétségnek vége!
Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!'
Kiértünk. nevetett a napfény.
A kisleány is nevetett.
'Csak alagút' - ismételgettem egyre
magamban a drága feleletet







ELINDULNI A KERESZT ALÓL


Boldog titok: a Golgotán
kezdhetek el minden napot,
megköszönve a meghálálhatatlan,
csodálatos áldozatot
s akkor csupa fény lesz a reggelem,
minden úton ez a fény jár velem.

Hisz bűnteher és gondteher
lehull és ottmarad
a szabadulást hirdető
krisztuskereszt alatt!
Szabad szívvel, kézzel indulhatok
ha várnak rám az új feladatok.

Biztatóbb, szebb és boldogabb
új reggel lehet-e:
elindulni mint Isten
megváltott gyermeke,
kinek szíve szeretetről dalol,
a Golgotáról, a kereszt alól.










ELJÖN


Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjben' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!

Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.


Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.







ELSŐ ÉS UTOLSÓ

Mintha minden napom a legelső volna,
új feladatokba vezetne, sodorna;
hisz a tegnap útja már mögöttem maradt,
vétke, mulasztása Jézus vére alatt.
Előre siettet mindig új kegyelme,
mintha minden napom a legelső lenne!

És mintha utolsó lenne minden napom,


végső lehetőség, utolsó alkalom...
Úgy váljék valóra, legyen terve tetté,
mintha soha többé holnap nem követné.
Hadd nézzek Istenem, minden új napomra:
mintha első lenne és utolsó volna.







AZ ENYÉM


Hogyha vesztes a harc, az enyém.
Ha nem megy a munka,
ha nincs eredmény,
ha hiába küzdök,
ha mégsincs remény:
munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,
homályos, tekergő,
elfödi a célt
ősrengeteg erdő,
hogyha egyre lejt,
alább meg alább,
felfele akar,
s lejjebb jut a láb:
tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,
bilincsek kötöznek,
ha jártomban titkos
kötelék kötöz meg...
érzem a nyomását,
viselem az átkát,...
nem mások kötözték!
Ismerem szövőjét,
ismerem kovácsát!
Teher és bilincs az enyém.

De ha bajok múlnak,


sebek begyógyulnak,
terhek semmisülnek,
bilincsek lehullnak...
ha könnyű a lelkem:
boldog, szabad szárnnyal
mindig magasabbra
ha dalolva szárnyal:
szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart
az út egyre előre...
hogyha mindenre rajt',
sebző gyöngyre, kőre,
már a cél fénye hull,
el nem takarja semmi...
megállni sem enged,
ernyedten pihenni:
bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,
ha élet kíséri,
ha lelkem a lelkek
mélységét eléri,
szemek felragyognak,
bús, szomorú arcok...
ha diadalmasak,
dicsőek a harcok:
az áldott munka
s a diadalmas harc az Övé.

Az enyém gyáva, gyönge,
az Ő lelke hatalmas.
Az enyém vesztes, terhes,
az Övé diadalmas.
Az enyém bűnös, átkos,
az Övé szent és áldott.
Bizony az Isten lelke
győzi meg a világot!
Legyen az Övé minden,
soha semmi az enyém:
a munka, út és élet!
Legyek én üres edény
és áradjon belém
és töltsön be az Övé,
az erős, győztes Lélek!







ÉLETED ÉS BILINCSED


Ha sorsod, hogy magyar vagy,
Büntetlen el nem vetheted.
Ne gondold magad vándormadárnak!
Fa vagy, s az Isten ide ültetett.

A fák nem kelnek útra,
ha esőtlen a nyár, vagy zord a tél.
Kiállják. Várnak esőt és tavaszt.
Életük és bilincsük a gyökér.

Fa vagy te is. Inség tépázza lombod.
Nagy a világ, könnyebb lesz másutt! - mondod,
és nem sejted, mi van a mélybe' lenn.

Indulsz és titkos gyökerek szakadnak.
Csak arra felelj, ne nekem, magadnak:
mi vár a fára, ha gyökértelen?!







ÉLETED DRÁGA TITKA


Életednek nagy, drága kincse van:
Megismerted a szálló évek során,
mi a véges, mi a határtalan.

Milyen határtalan a szeretet,
Kötözhet sebet, enyhíthet ínséget,
elérhet távoli testvéreket.

S milyen határtalan az imádságod:
Elvisz mennyei Atyád trónusához,
s vele az egész világot bejárod, hogy
széjjeloszd a kapott kincseket!

Ilyen határtalan az imádság!
Ilyen határtalan a szeretet!

S ez a Krisztusodban kapott
csodálatos titok
beragyogja utad és életed.










FELTÁMADT!


Egy édes titkom van nekem.
Fénnyel betölti életem,
mosolyra nyitja számat:
a Megváltó feltámadt!

Nem, nem maradt a sír ölén.
Ujjongok az örömtől én,
hisz nem vagyok már árva.
Nincs többé sírba zárva.

Velem van nappal, éjjelen.
Mindig velem, mindig velem.
Az úton Ő vezérel
oltalmazó kezével.

Virágok, illatozzatok!
Húsvéti, tiszta fény ragyog
elűzve minden árnyat:
a Megváltó feltámadt!


Túrmezei Erzsébet: Feltámadt - Horváth Ágnes

Link








FOGYNAK A FÉNYEK


Fogynak a sugarak, a fények...
elfogy az őszi napsugár.
Fogynak a kerti virágok...
elfogy a szín, a virág.
Fogynak a levelek a fákon...
elfogy a sárga levél.
Fogynak a dalok az erdőn...
elfogy és halkul a dal.
Fogynak a percek, az évek...
elfogy és elfut az év.
De nem fogy el Isten kegyelme...


mindennap új kegyelem.
És nem fogy el Krisztus szerelme...
mindennap új szeretet.
Nem fogy el a Szentlélek fénye...
mindennap új ragyogás.S fogyhat és futhat az év,
fogyhat az erdőn a dal,
fogyhat az őszi napsugár:
mindennap új kegyelemben,
mindennap új szeretetben,
mindennap új ragyogásban
visz az út hazafelé.







A FORRÁSHOZ

,,Te nemcsak olyan forrás vagy,
amelyik engedi magát megtalálni.
Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el
megkeresni a szomjazókat."
Sören Kierkegaard

Tiszta- bővizű csodálatos Forrás,
keresd tovább a szomjasakat!
Látod, mennyien vannak!
Posvány vizével oltják szomjúságuk.

Szomjaznak, életre, szeretetre,
irgalomra és bocsánatra, jóságra,
igazságra, örömre, igazi szabadságra.
Szomjazók számlálhatatlan serege!
Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!

Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket,
ahogy szüntelen útban vagy feléjük,
meg se várva, hogy ők keressenek!
Milyen csodálatos titok!

Boldog, akit már megtaláltál,
s nem posványok mérgező vizét issza!
Ahogy ígérted, nem szomjazik soha többé,
és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad.
Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta,
keresd tovább a szomjasakat!







GYERMEK A RENDELŐBEN


A kisleány ott áll a rendelőben.
A furcsa gépek mintha mind őt lesnék.
S a doktorbácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"

Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.
"Halljuk!" - mosolyog rá a doktorbácsi,
hiszen ő mindig kész a feleletre.

"Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
"Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!

Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"

Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
valóigaz. De hátra még a másik.
"Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktorbácsit.

"Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!"
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis páciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.

Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz,
s szereti őt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tűri. Bízik benne.

*

Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne,
s az Ő feleletétől én se félek.

Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
és szabad bízó kisgyermekké lennem.

Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,
s fenn a kereszten vért hullatott értem.










GYERTYA




Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?


Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony...
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon...
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem


kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.

Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: ,,Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé."

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.







HA NEM TESZEK SEMMIT SEM


Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.







HARANGSZÓ


Napfényes dallamot zendítve meg
a szélbe' halkan hóvirág remeg:
giling-galang, fehér harang.

Soká, soká szunnyadt a föld alatt,
életre hívták meleg sugarak -
és most harangoz, percre sem pihen,
húsvét zenéje zeng a kelyhiben.
Amint a szélben egyre imbolyog,
olyan mint fénylő, tiszta mosolyok.

H arra járnak sápadt emberek,
a szívükön valami átremeg,
valami vágy, egy mozdulásnyi még...
Egy pillanatra közelebb az ég...
Giling-galang, fehér harang.

Életre hívott kis harangomat,
Lelked szele zengesse hangomat!
Fénylő napom, megmentő életem,
Jézus, neved, kegyelmed hirdetem.
Szunnyadtam én is lenn a föld alatt.
Életre keltett tüzes sugarad.
Lelkem harangja véredtől fehér,
és most, ameddig zendülése ér,
rólad, rólad harangozok vele,
Téged zeng, hirdet minden mozdulás:
Húsvét, új élet, nagy megújulás!

Hóvirágok fehér zenéjiben
suhanjon át minden sötét szíven
valami halk vágy... leheletfinom,
Jézus felé, mely újjá lenni von.
S amint a tavasz üde zöldje nő,
legyen belőle akarat, erő,
elpihenés a Megváltó szívén.
Boldog, boldog, aki már ott pihen.
Giling-galang, fehér harang.










A HARMADIK...


Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Messzire mentél,
Fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész,
S a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
mert az a szeretet.

Túrmezei Erzsébet: A Harmadik

Link








HIÁBA VÁR..


Megint hazaindulok nemsokára
Nagy néma csend borult a kis szobára
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt
Nincs már ott aki eddig hazavárt.

Békülten mondom: elköltözött
Nem lakik többé az élők között
Óh hogy várt mindig
milyen nehezen szorongva leste
mikor érkezem
S amikor egyszer csak elébe léptem
Úgy felragyogott az a kedves két szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára
És neki fájt minden búcsúvétel
Körültipegett anyai féltéssel.

Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért, csendesen ült melettem.
S belesűrítve minden féltő gondot
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!

Azután egyszer Ő is útrakelt...
Végső tekintetével átölelt és indult
hangtalanul, csendesen...

Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!

S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad
De csendje is tud drága titkokat
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám.







HISZEK A SZERETETBEN


Fehér szobánkban napsugarak járnak.
Kék őszi ég, nincs rajt egy kósza felleg.
Szívemben boldog, halk dallamok kelnek:
Hiszek a szeretetben.

Valamit kérve kértem, várva vártam,
s úgy tusakodtam a keserű "nem"-mel.
Most bízom, s várok békén, türelemmel.
Hiszek a szeretetben.

Hiszek benne, ha nem látom, ha látom,
Hiszek, ha ád és hogyha "nem"-mel éget.
Nem ismerek mélységesebb mélységet.
Hiszek a szeretetben.

Tudom, hogy enyém. És tudom: a létem
Szétosztogatni édes kötelesség!
Hogy mások is ujjongva hirdessék:
Hiszek a szeretetben.







HÚSVÉTI CSEND


Lelkem, dalolj a húsvét öröméről!
Csengjen a hangod, mint a hegyi csermely
fentről hozott kristályos-tiszta hangja,
mint a hóvirágok fehér harangja.
Legyen dalodban élet és erő...
fakadó rügyek, fesledő virágok:
a tavasz, mely meggyőzte a világot.
Legyen benne ragyogó diadallal
a hosszú éjszakát elűző hajnal!
Az a mosolygó, bíborfényű reggel,
melyben a sírban hasztalan keresték
gyászt illatozó, könnyes kenetekkel
a Názáreti Jézus drága testét,
mert élt, előttük feltámadva járt.
Visszhangozd szívük ujjongó szavát.
Húsvétról zengjen, zengjen hát az ének!
Lelkem, adj hangot húsvét örömének!
Figyelek... várok... Csend van, hosszú, tiszta,
mint mikor az ég harmatkönnyét issza
minden fűszál még... és hiába kérem:
ösvényein ott jár az élő Mester
feltámadottan, tündöklő-fehéren,
bűn és halál felett vett diadallal.
Ujjongó lelkem lépteire hallgat
és ezt a csendet hogy zavarná dallal?!







HÚSVÉT HAJNALÁN


Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír felé hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár,
és csattog az ének száll által a légen
fel, fel az ég felé... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttünk ment még,
és ajkén az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe,
és suhog a korbács és csattog az ostor.
Hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra csak. Úgy... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,


ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan







HÚSVÉT UTÁN


HÚSVÉT ELŐTT... nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt... zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt... ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt... arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt... szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt... kihamvadott remények.
Húsvét előtt... egy nagy ,,Minden hiába!"
Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!



HÚSVÉT UTÁN... el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után... futni a hírrel frissen!
Húsvét után... már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után... új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után... erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.







ISTEN MADÁRKÁI


Isten madárkái tovahagytak minket.
Verebek lakják most fecskefészkeinket.
Isten madárkái messze délre szálltak.
Fényes napkeletig bizony meg se álltak.
Őket a hideg tél utol se éri.
Röptüket ragyogó napsugár kíséri.
Hozzánk tavaszt hoznak, tőlünk nyarat visznek.
Csalóka, szép ősznek egy percig se hisznek.
Istenem, ha én is madárkád lehetnék,
zord, hideg világban tavaszt hirdethetnék!
Milyen jó is volna! Jöhetne hideg tél,
dermesztőn, fagyosan fújhatna hideg szél:
messze délre szállnék, addig meg se állnék.
Én Istenem, bárcsak madárkáddá válnék!

Ó, adj nekem, kérlek, boldog fecskeszívet,
napsugárral teltet és Tehozzád hívet!
Adj nekem hitszárnyat, könnyű fecskeszárnyat,
ha jön a hideg tél, hogy Tehozzád szálljak,
szerető szíveden puha fészket rakjak,
s örökkön örökké Tenálad maradjak!







ISTEN MŰHELYÉBEN


Olyan jó élni Isten műhelyében,
ott formáltatni hűséges kezében
kemény vésővel, döngő kalapáccsal,
szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,
néhány vonással naponta egészül.
A Mester keze percre sem pihen meg.
Eszközei munkálnak, nem pihennek.

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,
akaratjára soha nem hajoltam,
dacos énemről lepattant a véső.
És hálát adni, hogy még most sem késő.

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,
amint nem sajnál drága életárat
odaadni, értem és odaadni másért:
egy megtörésért, hozzáfordulásért.

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket
szeretetével örök rabul ejtett.
Sziklatömböket döntött le a porba,
hogy átformálja szépséges szoborba.

Igen, csodálom Őt. Csak Őt csodálom.







ISTEN SZAVA


A jó Isten hozzánk
sohasem szólt szebben,
soha meghatóbban,
mint a szeretetben.

Szivünk dobogása
az Isten beszéde,
megérti a földnek
minden nemzetsége.

Minden falat, amit
megfelezel mással:
fölér Isten előtt
egy-egy imádsággal.

S mig födeled védőn
hajlik az árvára:
ha szalmafödél is
az az Isten háza.

Mert az Isten hozzánk
sohasem szól szebben,
mint a könyörülő
édes szeretetben.







JÉZUS JÖN


Jézus jön. Tán hajnaltáján,
mikor pirkad már az ég.
Szebb, mint az aranyló reggel
az ő dicsősége még.

Várva-várom, kész a szívem
tárni ajtót és kaput,
Kész a lábam nyomdokában
Járni, bár nehéz az út.

Jézus jön! Tán délidőben,
munkazajban, nap hevén.
Bár találna készenlétben,
csendben, hogyha int felém.

Jézus jön! Lehet, hogy este.
Sötétlő hegyek felett
felragyog, mint fényes csillag,
szebb hazába elvezet.

Várva-várom, kész a szívem
Tárni ajtót és kaput,
Kész a lábam nyomdokában
Járni bár nehéz az út.







KARÁCSONY ELŐTT


Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.

Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.

Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!

Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!

Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.


Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt

Link


Link


Link







KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG


Ha én betlehemi
pásztorgyerek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.

Ha volna egy szelíd
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék...
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna...
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek...
mért is nem lehetek
betlehemi nyájat
őrző pásztorgyerek!

Magyar földön járok...
el is múlt az régen,
hogy az a csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
Elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel,


Ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel,
még nem is kell járnom:
Odarepít engem,
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani neki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével,
Megtelik a szívem,
Szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.







KEGYELEMKENYÉR


Ha kimondod: kegyelemkenyér,
nincstelenek ínségére gondolsz,
segítségül szeretet nélkül
odavetett ingyen falatra.
Íze keserű
Elfogadni nehéz.
De élni kell,
hiszen a nyomorult test enni kér.
Megalázó még a neve is:
kegyelemkenyér.
De ez a név
egyszerre olyan drága lett nekem.
Napok óta
boldogan ismételgetem.
Titokzatos súlyát ámulva mérem.
Hisz azon élek én
esztendők óta: kegyelemkenyéren!
Naponta új erőt ad az úton.
Se megfizetni, megszolgálni,
se meghálálni nem tudom.
De ég-föld minden kincsével felér:
az élet Kenyere,
Jézus Krisztus, a Kegyelemkenyér!







KENYÉRNEK JÖTTÉL

Kenyérnek jöttél éhező világba,
világosságnak sötét éjszakába,
fényes hajnalnak, örök ragyogásnak,
vak zűrzavarban bizonyos tanácsnak.
Jöttél útnak, igazságnak, életnek,
s kicsiny gyermekként jászolba fektettek,
Jézus, Jézus!

Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen,
mért tévelyegnénk világtalan éjben
tanácstalanul és halálraváltan
és úttalanul a hazug világban,
amikor benned mindent megnyerhetünk,
kis jászlad elé odatérdelhetünk,
Jézus, Jézus!







KÉRDEZ A GYERMEK


"Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?"

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
"Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?"

Kint csillagfényes hideg este... tél...
Bent apja ölén kis leány beszél.
"Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?"

Az apa leteszi a gyermeket.
"Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?"
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
"Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?"







KIS ANGYAL KÉRÉSE


Odaáll egy kicsi angyal
Úr Jézus elébe,
belenéz a jó Megváltó
szerető szemébe.
Lehajol a nagy Király, hogy
könnyítsen a dolgán.
Megkérdezi nyájas szóval:
,,Mi baj, kicsi szolgám?

Jó-e, szép-e itt az égbe',
hova szíved vágyott?"
,,Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis... mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.



Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.

Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!"

Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.







KRISZTUSRA VÁRUNK


Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...
De elültetjük kis almafánkat,
Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.
Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
Mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.
Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
Munkában leljen, ne resten, tétlen!
Testvérek terhét vállalja vállunk!
Mert tudjuk, ki jön:
Krisztusra várunk.










A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET...


A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed,
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!







A LEGNEHEZEBB KÉRÉS


"Legyen meg a Te akaratod!"
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy "legyen meg a te akaratod!"

Inkább sikoltanék: "Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie? !"
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
"Én Istenem, hát ez a szeretet? "

Aztán elcsitul: "Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
"Ahogy te akarod, ne ahogy én!-
A békesség csak így lesz az enyém."

Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
"Add, hogy csupán Téged kívánjalak!-

"Legyen akaratod-, ha nap nevet.
"Legyen akaratod-, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!


Túrmezei Erzsébet: A legnehezebb kérés

Link











MA!


Holnap talán az ajkam néma.
Hogy ne maradjak
szerető szóval
senki adósa;
úgy szóljak még ma.

Holnap talán merev a lábam.
Segíts, Megváltóm,
hűséges szívvel
szüntelen veled
járni a mában.

Holnap talán karom se mozdul.
Ma szent örömmel
úgy tegye dolgát,
mint a Te szolgád
itt s a síron túl.

Holnap tán a szívem is hallgat.
De ma hirdesse
minden verése:
Áldom, Megváltóm,
mentő hatalmad.

A tegnapot befödte véred.
Tied a holnap.
Nekem csak mám van.
Segíts hűséggel
ebben a mában szolgálni néked!







MARADJ A HELYEDEN


Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!

Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a ,,miért",
és a te Igéd: bízni!

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!







MÉGIS


Milyen sokat kellene hinnem,
s mily keveset hiszek.
Mily keveset kellene vinnem,
s mennyi terhet viszek.

Egyedül Rá kellene néznem,
s magamra révedek.
Ragyog a cél viharban, vészben,


s hányszor eltévedek.

Mégis... elcsüggedjek, megálljak?
Miért csüggedjek el,
Hisz oly keveset hiszek még,
s már az is fölemel.

Kis hitet, hogy megerősítsen,
míg tőről tőre nő,
s egész a célig elsegítsen;
mert hatalmas Isten Ő!







MI AZ ÖVÉ?


Az Úr Jézusé a tenger
meg a csillagok fenn az égen.
Ki tudná őket megszámolni?
Ott tündökölnek réges-régen.

Az Úr Jézusé a föld is:
hegye, völgye, meg minden bokra.
Kék egéből Ő visel gondot
minden mezőn a virágokra.

Az Úr Jézusé a kincs is:
arany, ezüst, gyémántok éke.
Ezért nem kell aggódni annak,
akinek Ő a menedéke.

Az Úr Jézusé itt minden,
a kis madárkák neki zengnek.
Csak azt mondd meg, királya lett-e
az Úr Jézus a te szívednek?

Az Úr Jézusé a felleg:
arra száll, merre Ő akarja.
A csillagoknak millióit
szelíden igazgatja karja.

Ha az övé már a szíved,
akkor kérd Őt este és reggel:
vezéreljen téged is híven
a ragyogó csillagsereggel.

Milyen öröm lesz tudni mindig,
ha csillogó szemükbe nézel:
Őket ott fenn és téged itt lenn
Ugyanaz vezet biztos kézzel.







A MINDEN, AZ MINDEN!


Minden gondomat reád vethetem.
Nemcsak az apró-cseprő gondokat,
a legnagyobbat is.

Nemcsak a nagyokat, nehezeket,
a legkisebbet is!

Mert a minden, az minden!

És minden lehetséges, ha hiszek.
Lehetetlen, megoldhatatlan,
elérhetetlen nincsen!

Mert a minden, az minden!

És Tebenned mindenre van erőm.
Mindenre, sokra, kevésre,
szűkölködésre és bővölködésre...
testvérek terhét vállamra vennem,
Teeléd vinnem!

Mert a minden, az minden!

S mindenért hálát adhatok.
Derűs napok, borús napok,
örömök, szenvedések...

Minden szereteted fénye ragyog.
Mindet azért adod,

hogy cél felé segítsen.

Mindért hálaéneket mondhatok.
Mert a minden, az minden!







MINDEN ÉVBEN


Indulunk újra Golgota felé.
Utunkra már a kereszt vet árnyékot.
de rajta túl húsvét öröme vár.
S kis Balázs csodálkozva kérdi:
,,Minden évben meghal?
Minden évben feltámad?"

Nem, kis Balázs, Ő egyszer halt meg értünk,
egyszer támadott fel győzelmesen!
De hosszan tépelődöm
gyermeki kérdéseden.

,,Minden évben?" Csaknem kétezer éve
minden évben kísérjük Őt
a fájdalmak tövises útján
s ujjongunk üres sírja előtt.

,,Minden évben?" Milyen év volna,
Hol várna békesség és menedék,
ha szenvedését, szent halálát,
feltámadását elfelejtenénk?!

Ha nem zengne többé Bach Passiója,
ha nem őrizné az emlékezet
azt a golgotai keresztet,
amelyen Jézus értünk vérezett!

,,Minden évben?" Tűnhetnek századévek.
És száguldhatunk kétezer fele,
a kereszt ma is egyetlen reménység,
a kereszt ma is győzelem jele.

Minden évben elindulunk feléje.
nem temetik el tűnő századok.
S akkor találunk erőt, békességet,
ha a keresztfa titka felragyog.







MOST MÁS MADÁR DALOL


Mióta Jézus Krisztus velem jár,
elhallgatott a fekete madár,
mely minden év után azt sírta: Kár!

Végig az úton, tűnő éveken
azóta más madár dalol nekem.
Erőm újul a csengő éneken.

Ha hervad a százvirágú tavasz,
arról dalol, hogy Jézus ugyanaz,
akár virág nyit, akár tél havaz.

Ha évek után évek tűnnek el,
és egyre sebesebben szállnak el,
- az örök ifjúságról énekel.

Arról, hogy mindig új a kegyelem,
és mindig egy, aki itt jár velem
fénylő nappalon, sötét éjjelen.

A célról, amint hívogatva int,
s minden lépéssel közelebb megint...,
melyért könny, küzdelem megérte mind.

Előttem száll, és énekel nekem.
Énekeit vele zümmöghetem,
amint megyek át tűnő éveken.

Újulva hallgatom új dalait,
amint reájuk sorra megtanít
a csodaszárnyú, szent madár: a HIT.







A NAGY KÍVÁNSÁG


Siet haza. Fáradt a lépte.
A kopott ajtót már elérte.
Ott hallgatózik egy parányit.
Aztán a kis családra rányit.

Az öt kicsinyt az asszony éppen
most fekteti le sorra, szépen.
Vidám, meglepett újjongás a
fáradt apa fogadtatása.

Leül a székre, hosszan hallgat.
Örül az öt csicsergő hangnak.
Esti imájuk, amint mondják,
mintha levennék minden gondját.

Karácsony este nincs már messze,
s ki mit kívánna, mit szeretne.
Elsorolgatja kérő szóval,
úgy beszélget a Megváltóval.

Egyiknek sincs nagy igénye.
Szegény gyerek mi sokat kérne?


Karácsonyfát, cukrot a fára.
Égő gyertyát zöld ágára.

Pénzt apukának tüzelőre,
új talpat a lyukas cipőre.
A kis Annus csak várja békén,
míg rá is sor kerül a végén.

S kicsiny kezét imára téve,
kitekint a csillagos égre.
Édes Jézus kérlek szépen,
hozz karácsonyra babát nékem,
beszélőt, alvót, aranyhajút.
Az égtől ide úgyse nagy az út.
S a ragyogó csillagboltokban
Tenéked bizonyosan sok van.

A bízva mondott kis imácskák után
a fáradt szempillácskák lecsukódnak.
És az édes álom
öt gyermeket hord szelíd szárnyon.
Hallgatagon, szomorú szemmel
tekint az asszonyra az ember.

Úgy fölment mindennek az ára,
dehogy telik alvó babára.
Kicsi Annus, nagyot kívántál.
Ha szüleid szívébe látnál, és tudnád,
hogy ott marcangol és éget,
vissza is vonnád a kérésed.

Vagy mosolyognál bízva szépen,
hisz' de én az Úr Jézustól kértem.

Telnek a napok, gyorsan frissen.
Nem lelnek tétlenül senkit sem.
Annuska is dolgozik, fárad.
Kér anyukától rongyocskákat.

Kisímítgatja, összerakja.
"Minek kislányom?"- kérdi az apja.
S hittel fele a gyermek szája:
"Ez mind az új babám ruhája!"

Elérkezik a szívrepesve,
esengve várt karácsony este.
Cukrot raknak a fenyőfára.
Égő gyertyákat zöld ágára.

S egy olcsó, kis baba is vár a
nevető szemű Annuskára.
Jaj, ha majd sír: "Nem ilyet kértem!
Miért is nem tud beszélni, mért nem?"

Valaki zörget. Beeresztik.
Megkérdik nyájasan: "Mi tetszik?"
Csomagot hozott a szomszéd házból
egy szomorú édesanyától.

Ő küldi szeretete jelét,
meghalt kislánya játékszerét.
Hogy így áldozzék emlékének.
A szülők csak ámulnak, néznek.

Kibontják. Ó, csodák, csodája,
ott az Annuska nagy babája.
Mama, sír a szó a szájáról,
nagy, kék szeme csukódik, zárul.

Láttán ennek a szép csodának,
mozdulatlan, mély csendben állnak.
S kis Annuskával kéz a kézbe,
közéjük mintha Jézus lépne.

Szelíd szemrehányással szólva,
hozzájuk mintha Jézus szólna:
Hát van, amit a hit nem nyer meg?
Mért nem hisztek, miként e gyermek?







NEM EJT HIBÁT!


Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!










NE MENJÜNK EGYEDÜL!

Halk hóesésben karácsony előtt
megyek az úton egyedül.
Mind halványak, ködbeveszők
az Ipolyon túli hegyek.
Most Betlehem felé megyek.
Bent a szívemben az öröm
boldog glóriát hegedül.

Fehér utamra hirtelen
árnyék vetődik, vádló kérdés:
A pásztorok is együtt mentek,
a bölcsek is hárman hódoltak...
Mit mond a betlehemi Gyermek,
hogyha senki nem lesz velem,
ha egymagamban érkezem?!

Hát az én szívem nem dobolja
karácsony örök riadóját:
"Menjünk el m i n d Betlehemig!"?
Kinyújtom kereső kezem:
ráncos, öreg kezek,
kicsiny gyermekkezek
simuljanak belé!

Induljunk együtt Betlehem felé!
Együtt a gyászolókkal,
az egyedülvalókkal!
Hiszen a nagy örömből
mindnyájunknak telik! A jászol mellett
ma mindnyájunkra üdvösség derül!
Halk hóesésben Betlehem felé
ne menjünk egyedül!







A NÉMA VÁD


Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc.
Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi... és Őt nézem én
hónapok óta... hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán,
a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen
szobám falán... s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
s hitetlenül harcoltam ellene.
"Tudom, hogy miattam vagy szomorú.
Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked.
De a szakadt húr felujjong-e még,
ha fájó könnyed reápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint
a magasságokat merő zene?"
Sokszor szíven talált a néma vád.
"Tudom, Uram, hogy másképp kellene"

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc,
Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán
feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett.
Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik
a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven
a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád.
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak,
és újra reggel, újra este lett
és újra este... holdas... hangtalan...
Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet
nagyon, kimondhatatlanul nehéz!

Ó, az a város! És ó, az a szív!
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
Te megsiratott Jeruzsálemed.







NYÁR


Uram, áldalak a nyárban.
Aranykalászos határban
száll most hálával teli
trónusod elé az ének,
tüzéért a nap hevének,
mert a szemet érleli.
Esőcseppek záporáért,
hajnalok hűs harmatáért,
mindenért az ég alatt
vigassággal áldalak.

Friss vetés, szép zöld ígéret
magot hozott és megérett,
s amint lengeti a szél,
zizegő, szelíd szavával,
hitet tevő himnuszával
nagy jóvoltodról beszél.
Boldog, aki érti, hallja,
s míg aratni indul karja,
miközben rend rendre dűl,
Téged dicsér egyedül.

Minden kicsiny búzaszemben
térdre kényszerítesz engem,
csodatevő Istenem.
Kezed odatette áldva
a nyár gazdag asztalára
mindennapi kenyerem.
S asztalán a keresztfának
Fiadat is odaszántad,
hogy benne legyen nekünk
kenyerünk és életünk.







ÖREG BIBLIA


Míg élt, betűzött reggel-este,
Erőt, vigaszt bennem keresve.
A kis szobára boldog csend ült,
Könnye sárgult lapjaimra perdült.
Mindig a menny felé vezettem,
S úgy szerettük egymást mi ketten.

Aztán elment. Örököltek
Engem, a régi, kopott könyvet.
Az új örökös magatelten
Nézett körül házon-kerten,
S mit nem ítélt elég becsesnek,
Eladogatta az ószeresnek.

Egy darabig megtűrt. Én vártam.
Erő volt lapjaimba zártan!
Élet, vigasztalás, békesség...
Múltak a nappalok, az esték...
De nem nyitott ki... nem kellettem...
Ott porosodtam elfeledten.

Most eladott az ószeresnek.
Kik öreg Bibliát keresnek,
Talán belépnek ma, vagy holnap,
S szomjú szívvel megvásárolnak.
Aztán olvasnak reggel-este,
Erőt, vigaszt bennem keresve!
A könnyük lapjaimra perdül,
S kis otthonukra boldog csend ül...







ŐSZ


Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!







ŐSZI KÉK ÉG


Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.


Oly ritkán kap fel kéklő egekbe...
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég...
az őszi kék ég.







PILÁTUS UDVARÁN

Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus, vagy Barabás...

Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Pilátus zsúfolt udvarán
mind a ketten előttem állnak,
Melyiket akarom?

Barabás ... úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
Tüzek parázslanak.

Mozdul acélos karja,
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.

Pogány hatalom ... pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen, a testnek és a földnek
Krisztus, vagy Barabás?

Farizeusok bujtogatnak:
"Te Barabással vagy rokon,
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!

Te megtagadod ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!

Ők nem élhetnek mind a ketten,
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.

Bélpoklos, rút tisztátalannak
érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg Őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!"

A fejsze is utolsót csattant,
nem suhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus, vagy Barabás?

Pogány erő és pogány szépség ...
Tagadjak mindent ... magamat? ...
"Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!"

Azóta is nap mint nap jő
a sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen? Ő vagy én?

Én ... földi, poklos és fekélyes ...
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
Sohase Barabás!

Elébe hullok, s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet,
Aztán keze, - újjáteremtőn
érinti lelkemet.










PÓTVIZSGA SZERETETBŐL


A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.

Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.

Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!

Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni: - Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.

Szereted? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - Hiába próbálom.

Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.

A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.

De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.

Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.

Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.

Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.

Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.

Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.

De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.

Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem
Semmi vagyok







PÜNKÖSDI KÉRÉS


Egyszer volt, hol nem volt egy kisleány...
- régi meséből őrzöm ezt a képet -
Akinek virág nyílt a lába nyomán...
Amerre járt, ,,virágot lépett".

Mi volna, hogyha bármerre megyünk,
Nem virágokat taposnánk, tépnénk...
Gyönyörű csoda történnék velünk,
És mi is mindig ,,virágot lépnénk".

Nem mese volna, boldog valóság!
Amerre járunk, szeretet-rózsák,
Jóság, szívesség, hűség nyílnának!

,,Virágot lépnénk", milyen szép lenne!
Végy szállást bennünk, Krisztus Szentlelke!
Vidd végbe rajtunk ezt a csodádat!







PÜNKÖSD UTÁN


Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.

Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!
S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten.
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni.
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!







SZERESS, AMÍG SZERETNI TUDSZ!


Szeress, amíg szeretni tudsz,
Amíg szíved érzőn dobog,
Mert ha már e tűz kihűlt,
Ha benned e láng ellobog,

Ami ezt a veszteséget felülmúlna
Nincs olyan kár!
Koldusnál is koldusabb vagy
Hogyha nem tudsz szeretni már!

Szeress, amíg szeretni tudsz!
Olyan rövid az életed!
Gyűlölettel, rút önzéssel
Szépségeit tönkre NE tedd!

Szeress, amíg van alkalmad
Éreztetni szereteted.
Jöhet idő, mikor tennéd ezt,
De nem teheted!

Fordulhat a sorsod balra,
S arra leszel utalva majd
Hogy a mások szeretete
Enyhítse a gondot, a bajt.

Szeress, amíg szíved dobog,
Szeress, amíg ajkad lehel,
Úgy visz Jézus, a szeretet
Országába a Mennybe fel!







SÍRFELIRAT


,,Volt valaki: unott és fáradt,
beteg, merengő, szüntelen.
Csak néha fogták meg a lázak.
Nem ismered?" - Nem ismerem. -

,,Volt valaki: keresett egyre
és soha semmit nem talált.
Azért vált egyre könnyesebbre,
azért szerette a halált,
azért volt minden álma, vágya
a semmi és végtelen!
Mintha most is előttem állna...
Nem ismered?" - Nem ismerem. -

,,Most már halott. A sírkövére,
kért, írj te néhány mondatot.
Talán emlékszel a nevére...
Remélte, hogy meghallod."

- Jó. Ráírom: Én: aki voltam.
Meghaltam. Elvégeztetett.
Halál voltam, jobb nekem holtan.
Megismertem az életet,
a Krisztust. Éljen Ő helyettem.
Testem, lelkem reáhagyom.
Legyen Ő minden mindenekben.
- Jó lesz-e így?
,,Jó lesz nagyon."







TALÁLKOZÓ A JÁSZOL MELLETT


Messze vagyunk, s talán magunk vagyunk,
de most találkozót adunk,
és a jászolnál mind-mind ott leszünk.
A Királynak tisztességet teszünk,
a Királynak, aki lejött közénk,
s nem volt, hová fejét lehajtsa.
Mi, boldog népe,
odatérdepelünk elébe,
s meghallgatjuk, mi a parancsa:
Örömhírt vinni szerteszét!
Világosságot, mert nagy a sötét!
Elhirdetni, hogy Ő itt van jelen!
Futni a fénnyel át az éjjelen!
Őrizni reggelig!
Szívünk a szent örömmel megtelik.
Hiszen ha ez a Gyermek a miénk lett,
feledtet minden fájó veszteséget,
minden keserű könnyet letörül.
Karácsonyi béke ölel körül.

Győzve a távolságon, téren,
boldog betlehemi találkozóra
várlak, testvérem.







TAVASZ


Istenem, megint tavasz van.
Dicsérlek az új tavaszban,
s róla mondok éneket.
Szeretném rügyét, reményét,
minden illatát és fényét
megköszönni Teneked.
Minden lelkes cinkehangot,
minden hóvirágharangot,
hazatérő madarat,
simogató sugarat.

Áldalak a tarka rétért
és a sarjadó vetésért.
Áldalak, hogy a magot
alig hogy mi elvetettük,
reménységgel eltemettük,
hűs esővel áztatod.
Dolgos méhet, könnyű szellőt,
édes illatot lehellőt,
mindent köszönök neked.
Köszönöm az Életet.

Azt a húsvéti, hatalmas,
halálon is diadalmas
Életet, kit a tavasz
minden fénye hódolattal
szolgál, hirdet és magasztal:
a feltámadt Krisztus az!
Ne is érjen soha véget
ez a tavaszi dicséret:
hiszen azt az Életet
megköszönni nem lehet!







TAVASZI IMÁDSÁG


Tavasz! Színek, fények, illatok!
Simogató, meleg sugarak.
Zsendülő vetések közt járhatok
felhőtlen, kék ég alatt.

Bimbók bomlanak fákon, bokrokon,
orgonák nyílnak nemsokára.
S tavaszi reménnyel vágyakozom
"Krisztus jó illatára".

Mert az megújult életekből árad,
s minden virágillatnál édesebb.
Felüdül tőle a fáradt,
begyógyul tőle a seb.

Megszépül tőle az élet,
könnyűvé lesz a nehéz.
A szív boldog tavaszra ébred,
segíteni mozdul a kéz.

Élő Krisztus, végy lakozást bennünk!
Virágok illatoznak szerteszét.
Segíts a Te jó illatoddá lennünk!
Árasztani szíved szeretetét!







TE VAGY A MADARAM


Hallom, hogy csicseregsz,
alig ébred a reggel.
Tele van a szívem
tavaszi énekeddel.
Hisz olyan édes és
üde zamatja van:
"Nyitni kék, nyitni kék!"
Te vagy a madaram!

Mert itt maradsz velünk,
nem mégy el messze délnek,
mikor a fák, füvek
nálunk aludni térnek,
s pereg a falevél,
esőző, szép arany.
Te sohsem menekülsz.
Te vagy a madaram.

Süvöltözhet a szél,
tolladra tél havazhat:
te akkor is tudod
titkát az új tavasznak.
A hóbelepte kert
hallgatag, hangtalan,
s te vígan énekelsz.
Te vagy a madaram.

Mint arany-napsugár,
röppensz fekete-sárga,
selymesen ragyogó
ruhádban ágról-ágra.


Mint akinek vidám,
gyönyörű titka van:
hogy tavasz lesz, tavasz!
Te vagy a madaram.

Titoktudó madár,
csicsergő kis testvérem,
így szeretnék veled
átsuhanni a télen,
dermedő szíveket
derítve untalan:
Véget ér! Véget ér!
Te vagy a madaram.

Riasztó fagyban is
a rügybontó sugárig
híven kitartani!
Hűtlen, ki könnyen válik.
Százszor hazát cserél,
azért hazátalan.
Téli vigasztaló:
te vagy a madaram.

Véget ér! Véget ér!
Híre se lesz a télnek!
Virágos fák körül
víg méhek döngicsélnek.
Vérázott földeken
vetést érlel a nyár.
Te vagy a madaram,
kicsi cinkemadár!...
titoktudó madár.







ÚJ NAPOK ELÉ


Minden nap nem lehet mosolygó nyár,
Se minden óra csupa napsugár!
De a legborúsabb nap is lehet
Csupa Istenbe vetett bizalom,
És csupa szeretet!







VALAMI MINDIG VÁR


Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk
- a csendben!







VENDÉGVÁRÓ KISLEÁNY


Vakolatlan volt a ház.
Semmi szépség, semmi máz.
Deszka, állvány és vödör,
létra és meszesgödör.
De Csöppike látta már:
mesekastély! mesevár!
Csupasz falak álltak ott.
Ő szép házról csacsogott.

Most igazán szép a ház.
Tovatűnt a létraváz.
Tisztaság kívül-belül.
Sok tarka szőnyeg terül.
Függöny minden ablakon.
Künn a kertben sok virág.
Látni édes, pici fát...
gyorsan gyökeret ereszt.
Megkeresi az ereszt
messziről jött fecskenép.
Ó, hát hogyne lenne szép!

Kismadár és kisgyerek
csacsog, cseveg, csicsereg.
S a kiskapun Csöppike
ki-kinéz: érkezik-e?
- Nagyra, négyévesre nőtt.
Minden étkezés előtt
összeteszi kis kezét:
,,Jézus, vendégünk Te légy!" -
Most szalad és kitekint.
Milyen csalódás megint!

Hát hiába tartogat
illatos virágokat?
Hát hiába segített,
míg anyuka terített,
adni tányért, poharat?


Ó, mennyiszer kiszaladt
az égi Vendég elé.
Hát nem jön errefelé?
,,Anyukám, mikor jön el?"
,,Csöppikém, csak hívni kell!"

Délután. Ragyog a nap.
A homokban játszanak
odakint a gyerekek.
Építenek hegyeket,
városokat, tornyokat.
Édesanya varrogat.
Egyszerre csak... ott terem
a kicsi lábujjhegyen.
Összeteszi két kezét:
,,Jézus, vendégünk Te légy.
Jöjj el hozzánk, légy velünk.
Áldd meg a mi ételünk!"
S bizakodva mosolyog.
,,Miért ezt imádkozod,
Csöppikém, most délután?"
,,Nagyon várom, Anyukám!"

Ó, hogyha így keresik,
Jézus jön, nem késhetik.
Jön és tovább se siet.
Beragyog házat, szívet.
Őrködik azok felett,
akiknek vendége lett.

,,Csöppikém, megérkezett,
és itt van, nem érezed?"
Fekete szemcsillagok
mélyén hit fénye ragyog...
Még a nap sugara is
bearanyozza a kis
imára kulcsolt kezet...

A Vendég megérkezett!







ZSOLTÁR KARÁCSONYRA


Uram, örül és vigad a szívem.
Dalok zendülnek benne rólad
s hál'adó himnuszok,
hogy jászolban születtél.
Azon vigadozom,
hogy jászolban születtél,
nem puha palotában.
Selyem és cifra bársony
körül lágy hódolattal
nem fogta gyenge tested.
Értelmetlen szemekkel
szelíd juhocskák lestek.
Szegénységben születtél
és a szívtépő nyomorban.

Szegény, üres a szívem
azért merem én mégis
a színed elé vinni,
azért merem én hinni,
hogy lakhelyed lehet
a szomorú és árva.
Az minden reménysége,
hozsannás vigassága,
hogy jászolban születtél,
megváltó Istenem.
Azért zendülnek át
téged dicsérő, boldog énekek,
halk glóriák szegényes szívemen.







Fordítások:









AMÍG LEHET

Ha édesanyád is öreg lett,
és te magad is "öregebb",
ha - miket addig meg se érzett -
nem bírja már a terheket...
ha kedves hű szeme se lát úgy
az életbe, mint azelőtt,
ha lába ügyefogyottan
nehezebben hordozza őt:
legyen támasza erős karod,
és kísérése örömed!
Üt az óra, amikor sírva
utoljára kísérheted.

És ha kérdez, felelj a szavára!
Ha újra kérdez, akkor is!
Ne türelmetlenül! Gyengéden,
ha megkérdez, harmadszor is!
Magyarázz meg mindent derűsen,
ha valamit nehezen ért!
Üt az óra, melyben
tőled többé semmit se kérd.

németből: Túrmezei Erzsébet










BÍZOM CSENDESEN


Uram, mert erősen tart hű kezed,
Bízom csendesen.
Mert szereteted hordoz és vezet,
Bízom csendesen.
A bátorságot, erőt Te adod.
Dicsérlek ! Szent a Te akaratod.

Uram, mert megváltottad életem,
Bízom csendesen.
Mert vérző bárány lettél érettem,
Bízom csendesen.
Veled győzök le poklot és halált.
Formálj engem bárányarcodra át!

Mert Atyádnál közbenjársz érettem,
Bízom csendesen.
Mert győzelmesen Te jársz énvelem,
Bízom csendesen.
Rád nézek, ha ellenség ostromol.
Jobb menedéket nem lelnék sehol.

Bár a jövendő újra köd lepett,
Bízom csendesen.
Tudom, Te véghez viszed tervedet,
Bízom csendesen.
Ha nem látok, csak egy lépésre még.
Te magad jársz velem, és az elég.

Ismeretlen szerző után németből fordította: Túrmezei Erzsébet







KICSIT TÖBB...


Kicsit több békesség, jóság, szelídség...
kevesebb viszály, irigység...
kicsit több igazság úton-útfélen...
kicsit több segítség bajban, veszélyben...
kicsit több "mi" és kevesebb "én" ...
kicsit több erő, remény...
és sokkal több virág az élet útjára!
- mert a sírokon már hiába.

(Túrmezei Erzsébet fordítása
ismeretlen szerző után németből)







KŐ AZ ÚTON


Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.

M. Feesche után németből fordította Túrmezei Erzsébet







Dorothea Verchau: MAGÁNYOS?


Nem! Magányos nem vagyok.
Hisz soha nem vagyok magam.
Ha szól az Úr s szavára hallgatok,
minden magánynak vége van.
Ha kis szobámban egyedül vagyok.
s figyelek csendesen .
bennem sok drága ige felragyog,
s vigasztalást nyújt erőt ad nekem .
Hisz annyi nehézségen mentem át
hosszú, fárasztó életutamon.
Miért vágynék arra, a világ mit ád,
ha hetem engem hazafelé von?!
Imára kulcsolom fáradt kezem,
- tudom, Uram többet nem kíván -,
s éltem új fényben szemlélhetem,
ámulhatok Isteni uralmán.
Közelsége elűz minden magányt,
Szent üzenetein gondolkodom,
hitem már jövőbe lát.
Milyen öröm: vár örök otthonom..!
Világ nem nyitok már ajtót neked.
Csak Te légy velem, Uram Mesterem!
Köszönöm áldott közelséged!
Velem vagy! A magányt nem ismerem.

Németből ford.: Túrmezei Erzsébet










-







 
 
0 komment , kategória:  Túrmezei Erzsébet   
Túrmezei Erzsébet: A harmadik
  2014-01-11 18:35:49, szombat
 
 




Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.









Szeretet
/Idézetek,virágokkal gyönyörű zenével. A számot hallgatva s látva, olvasva a benne leirt szöveg, egyszerüen szavakba nem lehett önteni, hogy milyen. A "szeretet" a világon a legfontosabb, anélkül az ember nem létezhet!/

Link



Márai Sándor: A szeretetről

Link



csak a szeretet

Link



Idézetek a szeretetről - Tatiosz.wmv

Link



A szeretet nem fogy el sosem..wmv

Link



Videó a szeretetről

Link



Bandari: Melody of love (Dal a szeretetről)

Link










 
 
0 komment , kategória:  Túrmezei Erzsébet   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 473
  • e Hét: 1276
  • e Hónap: 26231
  • e Év: 143585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.