Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Versek a világirodalomból
  2018-02-12 19:59:56, hétfő
 
 







VERSEK A VILÁGIRODALOMBÓL









William Blake: A BETEG RÓZSA


Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.

(Képes Géza)







William Blake: KACAGÓ DAL


Ha az erdő zöld, ha a lomb kacag,
Csengőn kacarász a futó patak;
Kacajos kedvünk fel az égig zsong,
És visszakacag zajára a domb;

Ha felkacag ép zöldjével a rét,
A szöcske a színre kacagva kilép,
S dalol Emmuska, Zsuzsi, Marika
Aranyos csöpp szája: hahaha!

S ha madár ül a hűsben, friss, kacagó,
S az asztalon itt cseresznye, dió -
Gyere, légy boldog, a víg hahota
Dali kórusa felzendül: hahaha!

(Gergely Ágnes)







William Blake: A MOSOLY


Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.

S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,

Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,

Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomorúság.

(Devecseri Gábor)







Elizabeth Barrett Browning: HALÁLMADÁR


Éjszaka volt, a szívem zakatolt!
A Hold hidegen nézett le rám:
Nem tudsz aludni talán?

Egy árny suhant el az ablakom előtt,
Hatalmas szárnya szelte a levegőt.
Testemet jeges fuvallat járta át,
Tudom ő volt az, a Halálmadár.

Vészjósló éneke füleknek hallhatatlan,
Csak a lelkek reszketnek riadtan,
Ők hallják fájdalmas sikolyát már,
Tudják ő volt az, a Halálmadár!

A sötét éj leple alatt jár rabolni,
Éles karmait a húsodba ereszti,
Zsákmánya nem szabadul, vár!
Tudja ezt jól a Halálmadár!

Éjszaka van! Szívem utoljára dobban!
A Hold gúnyosan néz le rám:
Vársz valakit talán?

S tudom, ma eljön értem a Halálmadár!







Elizabeth Barrett Browning: HOGY SZERETLEK?


Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.


Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.

(ford:Szabó Lőrinc)







Elizabeth Barrett Browning: MONDD ÚJRA - 21. PORTUGÁL SZONETT


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Babits Mihály fordítása







Elizabeth Barrett-Browning: PORTUGÁL SZONETTEK, 20. SZONETT


Szerelmesem, ha arra gondolok,
Hogy itt voltál e földön már tavaly,
Én meg csak ültem egymagamba, jaj,
A hómezőn, s nem láttam lábnyomod,
S a csönd hangoddal nem harangozott,
S láncom szemeit számláltam: vihar
Se tépi ezt le - mondtam -, s hol a kar,
Erős karod?... -S most dúsan kortyolok
Létem csoda-kelyhéből! Furcsa, ládd:
Tett s szó nyomán nem látta éj, se nap
Izgalmad bennem - s a fehér virág
-A tied! - nem súgta, hogy te, te vagy
Közel. Ateisták ily ostobák,
Kik csak ha látnák, hinnék az Urat.
(fordította: Gáspár Endre)







Elizabeth Barrett Browning: MENNYIRE SZERETLEK / 43. PORTUGÁL SZONETT

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.







Elizabeth Barrett Browning: RÁD GONDOLOK!


Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

(Fordította: Kardos László)







Robert Browning: AZ ELVESZETT KEDVES


Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

Tóth Árpád fordítása







Robert Browning: ÉLET A SZERELEMBEN


Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!

Fordította: Babits Mihály







George Gordon Byron: AHOGY ITT JÁR-KÉL...


Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

Szabó Lőrinc fordítása







Robert Burns: LEVÉLHULLÁSKOR


Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:


hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, míg a csúcs hívogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

Fodor András







BÁRMI REZZEN


Bármi rezzen, a nyugati
szél a legédesebb,
hisz arra él a szép leány,
az, akit szeretek:

csörgedező víz fut elő
ott s zúg a rengeteg;
és én mégis éj-nap csak őt
látom, jó Jeanemet.

A harmatos virágban őt
nézem, mily szép, üde:
hangját trillázza a madár
s a szellők éneke:

rügy s bimbó mind ami hasad
bokron s rét s víz felett
s a fütty mind őt juttatja csak
eszembe, Jeanemet!

Szabó Lőrinc fordítása







Richard Dehmel: ARATÓ DAL


A föld határáig körül
arany kalásztenger terül.
Őrölj, malom, őrölj!

A nagy rónán nincs fuvalom.
Ég alján malmok, sok malom.
Őrölj, malom, Őrölj!

Sötétvörös az esti fény.
Kenyér! - kiáltja sok szegény.
Őrölj, malom, őrölj!

Az éj vihart hord. Rejtve vár.
Holnap indul a munka már.
Őrölj, malom, őrölj!

Vihartól tisztul a mező?
és nem lesz többé éhező.
Őrölj, malom, őrölj!







John Donne: JÓ REGGELT!


Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező új földet látogat,
más térképen néz új világokat —
világod én vagyok s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szívet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat —
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.

(Vas István ford.)







Antoine de Saint-Exupery: FOHÁSZ


Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!







Felix Falzari: BETELJESÜLÉS


Mit mondhatnék, te drága?
Elnémít az öröm,
ha rámnézel: a számra
egyetlen szó se jön.

A lényedből ragyogva
hull rám egy lágy sugár,
mi egykor álom volt: ma
valóság végre már!

De én e tiszta fényben
magamra nem lelek:
most valóságként élem
az álom-életet!

(fordította: Baranyi Ferenc)







Goethe: RÁD GONDOLOK


Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
A tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)







Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: TE KÖNNYŰ SZÉL, IRAMODJÁL...
(61. GHAZAL)


Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!

Perzsa eredetiből fordította:
Képes Géza







H.Heine: A KISASSZONY ÁLLT A PARTON


A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre


kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.








Johann Wolfgang Goethe: SEHOGYSEM


Nem tudsz te a világ kedvére tenni:
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!
(fordította: Kosztolányi Dezső)







Francis Jammes: A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI...


A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;


és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.

(Ford.: Radnóti Miklós)







Szergej Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT...


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messzeszállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha...
(Rab Zsuzsa)







Szergej Jeszenyin:: ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

(Weöres Sándor fordítása)







Jevgenyij Jevtusenko: BŰVÖLŐ


Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása







Mihail Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)







Francesco Petrarca: KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)







Halina Po¶wiatowska: NEM IS TUDOM...


nem is tudom téged szeretlek-e jobban
vagy a vágyakozást utánad
csókjaid vagy a sóvárgást csókjaid után
egyfajta megnyugvást
azt hittem már sohasem írok verset
s most szívem szerelemtől duzzad akár egy folyó
s túlcsordul kilép- akár egy folyó
a sebes ár elragadja a szavakat
viszi a szavakat
és mind- mind a szerelemről vall
sóvárgásomról
teliholdként megújuló vágyaimról
tekinteted sugarában kihunyó vágyamról

(fordította: Zsille Gábor)










Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN


Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

Szabó Lőrinc fordítása







ALTATÓ


Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek, s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfű hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása







Rilke: A CSEND


Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.







Rilke: SZERELMES DAL


Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Kosztolányi Dezső







William Shakespeare: XLVII. SZONETT


Frigy köti szememet-szívemet,
S most egymást segítik hűségesen;
Ha éhes szemem arcodért eped,
Vagy sóhajoktól fuldoklik szívem,

Képeddel a szem festett lakomát
Ad a szívnek, kit vendégségbe hív;
S máskor társának a másik barát
Küldi szerelmes gondolatait:

Így vágyam vagy képmásod idevon,
Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;

S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.










William Shakespeare: AZ VAGY NEKEM /LXXV. szonett/


Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.







Percy Bysshe Shelley: DAL


A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.

Radnóti Miklós fordítása







Edmund Spenser: HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT


Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megújul.

(Szabó Lőrinc fordítása)







Theodor Storm: TENGERPART


Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.

Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.

Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rikoltoz -
öröktől, napra nap.

Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.

(Weöres Sándor fordítása)







Jules Supervielle: ÁTVÁLTOZÁSOK


Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsu lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.

Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényedet minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derűjét választod otthonodnak.

Illékony alakod vajon ma mibe röppen?
Hasztalanul keres a négy fal közt szemem.
De kattan a kilincs, ajtó tárul mögöttem,
s megjelensz igazi valódban fényesen.

Megállsz a küszöbön, felém nevetsz szilárdan,
míg én még száz tűnő arcod közt tétováztam.

(Rónay György fordítása)










Charles Algernon Swinburne: TENGER ÉS ALKONYÉG KÖZÖTT


Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

Babits Mihály fordítása







Charles Algernon Swinburne: VERSENGÉS


Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízű szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.

(Hajnal Anna fordítása)







Szádi: HALLGAT A SZÍV


Nyugalmam, erőm tőled van és nincs;
Tűr s hallgat a szív, nyugalma még sincs.
Mért jöttem e szívrabló-tanyára?
kiútja, szemem bármerre néz, nincs.
mindaz, ki szerelmes, érti: nálam
Nagy becsben az aggodalmas ész nincs.
Bejártam a kerteket gyümölcsért:
Oly szép, mire elfogódva nézz, nincs.
S lelkem se lehet különb ajándék,
Hisz benne neked csipetnyi méz sincs.
Tudják: szerelem mi, ők, akikben
Vágy már e világ után kevés sincs.
Ó, Szádi, ne féltsd fejed, se lelked,
Hisz senki se mondta még: remény nincs!
Lepkét szerelem sodort veszélybe
S hogy lángban elégett - már veszély sincs.

(Képes Géza fordítása)










Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM


Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom,
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap,
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök,
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak róla már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár -


...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény."
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)







Fjodor Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN


A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/










Vátszájana: KIT SZERETNEK A NŐK?


Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szívük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,


akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkívánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki színházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hírben, pénzben, észben,
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.

(Szabó Lőrinc fordítása)







Paul Verlaine: ÁLMODOM EGY NŐRŐL


Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
/Ady Endre ford./

forrás: mozaik.bloglap.hu







Paul Verlaine: MISZTIKUS ALKONYAT


Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfümjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamba lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

Szabó Lőrinc fordítása







Paul Verlain: ÓVATOSSÁG


Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Fordította: Szabó Magda)



Link












 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
William Shakespeare
  2018-01-21 19:30:35, vasárnap
 
 







WILLIAM SHAKESPEARE


William Shakespeare (1564. április 23?. Stratford-upon-Avon - 1616. április 23. Stratford-upon-Avon) angol drámaíró, költő, színész.

Az angol nyelvű drámaírás egyik legnagyobb alakja, világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető. Angliában mint a nemzet dalnokát tisztelik. Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, és színműveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Shakespeare azon kevés drámaírók közé tartozik, akik mind a komédia, mind a tragédia műfajában számos maradandó művet alkottak.

A Shakespeare életét igazoló adatok meglehetősen hiányosak, emiatt később a személyisége, de főleg a műveinek szerzői hitele is megkérdőjeleződött, ezektől a véleményektől függetlenül azonban a művelődéstörténet valós önálló személynek és szerzőnek tekinti.

A valaha élt legnagyobb költő és drámaíró. Művei utánozhatatlanok, főleg spontaneitása miatt. Hamar elhagyta szülővárosát és Londonba költözött. Az Erzsébet-kori Angliában pezsdült fel a színházi élet, így egymást érték a művek utáni megrendelései.







Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.

Shakespeare: Macbeth







"Az erény és a tudás nagyobb ajándék kincsnél és nemességnél."

Shakespeare







Az ember akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor külső alapján kész ítélni. Minden emberre szükség van, hiszen mindenki egy szín az élet palettáján.

Shakespeare







Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagállyal boldogságra visz,
De elmulasztva, teljes életök
Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.
Ily duzzadt tenger visz most minket is,
Használni kell, mig áradatja tart,
Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.

Shakespeare: Julius Caesar







Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Shakespeare: 75. szonett







"Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell,
S akit szeretünk,
Azt nem feledjük el."

/Az idézet William Shakespeare nevével híresült el a magyar weben, angolul azonban semmi ehhez hasonlót nem találni az Interneten. A költemény amatőr stílusa és az eredeti nyelvű változat hiánya miatt úgy gondoljuk, hogy a mű nagy valószínűséggel nem Shakespeare-től, hanem egy ismeretlen alkotótól származik.
Mivel a Citatum kizárólag híres emberektől származó idézeteket gyűjt, a fenti négy sort töröltük az oldalról./







Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
Vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?
Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút
Magamon úgy, hogy jajdulok bele?
Milyen érdemem becsülöm, amely
Ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádattal tölti el
Lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!
De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
Olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

Shakespeare: CXLIX szonett







Azt mondod, szereted az esőt, de mégis esernyőt használsz, amikor sétálsz alatta. Azt mondod, szereted a napsütést, de mégis rögtön az árnyékot keresed. Azt mondod, szereted a szelet, de amint feltámad, rögtön becsukod az ablakot. Na, ezért félek én, amikor azt mondod, hogy szeretsz engem.

Qyazzirah Syeikh Ariffin török származású költő Korkuyorum c. verse, az idézet széles körben elterjedt tévesen Bob Marley illetve William Shakespeare nevével is.










AZ VAGY NEKEM


Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare: Az vagy nekem /LXXV. szonett/










Álmokból születtünk,
Egész életünk
Álmok tarka szőttese.
Sok színű fonálból szövődik,
Mint a mese.

Shakespeare










Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!

William Shakespeare:

Othello: III. felvonás, III. szín







Be furcsa, hogy az ember látja, milyen kacagnivaló bolond más, mikor szerelmes, mégis egyszer aztán kikacagtatja saját magát is, amikor szerelembe esik ő is. (...) Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bűbájol engem is, de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek.

Shakespeare: Sok hűhó semmiért







Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Shakespeare: LXXIII. Szonett







Boszorkánydal: részlet



Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt kit harminchárom
éjjel izzaszt hideg álom,
legelőször buta béka,
te kerülsz be a fazékba!

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.

Nádi kígyó az övem:
sülj meg, főjj meg odabenn;
gőte szeme, egy marok
denevérszőr, gyíkfarok,
siklófulánk, eb foga,
villanyelvű vipera:
bűvös erőd bonthatatlan
bugyorogjon a pokolban.

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.

Lócsont, sárkány pikkelye,
éji konkoly gyökere,
múmialé iszonya,
cápa sózott uszonya,
vaksötétben letépett
holdfényittas beléndek.

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka forr a katlan.

Szabó Lőrinc fordítása / III. Richárd/







Csinálj bármit, mindig az számít, hogy hogyan csinálod, és van-e kivel, mert ez csapatjáték, és már az is ajándék, ha figyelsz arra, aki rád figyel.

Shakespeare







Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.

Shakespeare: LXXV. szonett







"Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell,
S akit szeretünk,
Azt nem feledjük el."

/Shakespeare nevével híresült idézet, angolul azonban semmi ehhez hasonlót nem találni az Interneten. A költemény amatőr stílusa és az eredeti nyelvű változat hiánya miatt a mű nagy valószínűséggel nem Shakespeare-től, hanem egy ismeretlen alkotótól származik./







Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:
Szó eszme nélkül mennybe sose hat.

Shakespeare: Hamlet, dán királyfi







Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Shakespeare: XC. Szonett









Ha segíteni már nincs mód a bajon,
Adj túl minden keserves sóhajon,
Ki azon jajgat, ami megesett,
A régi bajhoz újat keresett.

Shakespeare: Othello







"Ha szépet láttam.. Téged láttalak,
Minden szépségbe már beléálmodtalak.."

(Shakespeare)


Megj.: Szerintem az idézet nem Shakespeare, hanem John Donne: Jó reggelt! c. verséből való!







Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.

Shakespeare: Macbeth





Ha valakiből ki akarsz hozni egy bizonyos tulajdonságot, tégy úgy, mintha az elérendő erény máris egyik alapvető vonása lenne; Előlegezd meg a jó hírnevet, amelyet ki szeretnél fejleszteni benne, és roppant erőfeszítést tesz majd, nehogy csalódást okozzon neked.

Shakespeare






A hű szerelem nem beszél, azt tett dicsőíti és nem szavak.

Shakespeare






Hízelgek a napnak: beragyogod,
Ha felhőfoltos is a végtelenség;
S a fekete éjnek: te csillagok
Nélkül is megaranyozod az estét.

Shakespeare: XXVIII. Szonett







Jobb ember, aki sír, amikor örül, mint az, aki örül, ha más sír.

William Shakespeare










Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?

Shakespeare: Hamlet, dán királyfi







Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;

S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.

William Shakespeare: XLVII. SZONETT







mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétlen,
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.

Shakespeare: A velencei kalmár







Mindenkit szeress, ne sokban bízz,
Ne bánts senkit, ellenséged inkább féljen,
Minthogy legyőzd, barátodat szívedre rejtsd,
Szidjanak hallgatásért, ne beszédért.

Shakespeare










Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

Shakespeare: Sok hűhó semmiért










Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat, hanem önmagunkban.

Shakespeare: Rómeó és Júlia







Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik.
Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban.
A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei.
A szerelem örök, ítéletnapig.

Shakespeare: 116. szonett







Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy

Szabó Lőrinc: LXXIII. Szonett - Alkony







Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.

Shakespeare: Hamlet, dán királyfi







Örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni...

Shakespeare







Sokszor művel balgaságot az ész,
Ha külsőből belsőt ítélni kész.

Shakespeare: Pericles, Tyrus hercege







Szerelmem oly mély és beláthatatlan akár a tenger,
Adhatok belőle, nekem csak annál több lesz, egyre több.

William Shakespeare







Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.

William Shakespeare: Ahogy tetszik

Fordította: Szabó Lőrinc







Tanuld olvasni a sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

Shakespeare: 23. szonett










A természet varázsát ontja bőven.
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!

Shakespeare







A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.

Shakespeare: Minden jó, ha vége jó






"A világban úgy bolyongok, mint a vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül."

Shakespeare: Tévedések vígjátéka






Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.

Shakespeare: Romeo és Júlia


Shakespeare szonettek - 154 db

Link








ZÚGJ TÉL!


Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
nem lehetsz oly gonosz,
mint az emberi szív:
nem látni, hogy ki vagy,
nem látni a fogad,
mikor belénk hasít.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

Fagyj meg, keserü ég,
fagyodnál jobban ég
az a kín, az a seb,
mellyel a rossz barát
emléke üti át
a csalódott szívet.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

/Ford.: Szabó Lőrinc/














 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Dante Alighieri
  2016-07-09 22:30:03, szombat
 
 







Dante Alighieri

Dante Alighieri (eredetileg: Durante Alighieri) (Firenze, 1265. május második fele - Ravenna, 1321. szeptember 14.) itáliai költő, filozófus, az olasz és a világirodalom nagy klasszikusa. Főművét, az Isteni színjátékot Babits Mihály a ,,világirodalom legnagyobb költeményének", Jorge Luis Borges a ,,valaha írt legnagyobb irodalmi műnek" nevezte. Műveiből életbölcsességek, axiómák bonthatók ki.


Dante, Alighieri (1265-1321)

Link











Dante: OLY FURCSÁK VAGYUNK...


Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,


S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk.










Dante: VOLT EGYSZER EGY SZERELEM


Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.



Ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz Nekem,
egy pillanatig zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen.

Csak nagy sokára mondanám azt:
Semmiség, csak egy elmúlt szerelem.
S csak egy sóhaj lenne minden.
S nem venné észre senki sem,

Hogy titokban könnyes lesz a két szemem.
De már látnak szemeim
Messze túl a könnyeken,
Még most is te vagy a mindenem.

S ha valaki most megkérdezné tőlem,
Mondjam meg mit jelentesz nekem,
Talán büszkeségből azt felelném:
Semmit, csak az egész életem!


/Ford: Baranyi Ferenc/


Volt egyszer egy szerelem

Link








Dante Alighieri: ISTENI SZÍNJÁTÉK
/A Pesti Bölcsész Akadémia keretein belül 2013. május 6. és május 24. között az ELTE Bölcsészettudományi Karán négy Dante életét és munkásságát bemutató előadás hangzott el Berényi Márk, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának PhD hallgatója előadásában. Az itt megtekinthető videó a 2. előadást mutatja be./

Link








Dante idézetek


"Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra."

"Sírjatok, szeretők: sír a Szerelem!
S tudjátok, miért? Mert hallgatnia kell,
hogy mindenünnen lányok jaja kel
s csurran szemükből fényes gyötrelem."

"A szerelem minden erény forrása, út a szellemi megtisztuláshoz és az erkölcsi tökéletesedéshez."

"Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg."

"Gyenge annak a szerelme, aki csak szavakban tudja kifejezni, hogy mennyire szeret."

"De akarat nem mindig úr az orcán,
s könny és mosoly fölött olyan hatalmas
az érzés, hogy a legőszintébb lélek
akaratán leginkább diadalmas."

"Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!"

"Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra."

"Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot."

"Még ha fél lábbal a sírban állnék is már, akkor is tanulnék."







Anekdota Danteról

Firenze utcáin sétálgatva Dante egy kovácsműhely előtt ment el, és bosszankodva hallotta, hogy a kovácsmester műhelye ajtajában az ő verseit énekli, de úgy, hogy a sorokat összevissza keverte. A költő bement a műhelybe és - se szó, se beszéd - a kovácsmester szerszámait, melyek igen szép rendben voltak a műhely asztalára helyezve, egymás után kezdte kihajigálni az utcára.
- Megbolondult, uram? - kérdezte felháborodva a kovács.
- Dehogy, uram - felelte Dante nyugalommal, miközben tovább folytatta a szerszámok hajigálását.
A kovácsmester méltatlankodva kiáltotta:
- De hisz, ezek az én szerszámaim!
Dante tovább működött:
- Éppen azért hajítom az utcára.
- De miért teszi ezt, uram?
A költő megtörölte a kezét, majd így válaszolt, befejezve a szerszámok kidobálását:
- Mert ön is az utcára dobja az én költeményeimet. Amikor önt énekelni hallottam, ugyanazt éreztem, amit ön érez most.
Ezzel otthagyta a csodálkozó kovácsmestert.























 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Browning
  2016-05-11 20:00:16, szerda
 
 




BROWNING


Elizabeth Barrett Browning (leánykori neve Elizabeth Barrett Moulton-Barrett) (Coxhoe Hall, 1806. március 6. - Firenze, 1861. június 29.), angol költőnő, romantikus verseivel szerzett helyet magának a világirodalom nagyjai között. Élete szintén lányregénybe illőre sikeredett. Volt benne tragikus betegségben töltött gyermekkor, szigorú apa, szerelem, lányszöktetés, boldog végkifejlet. Későbbi férjével, Robert Browninggal 1845-ben találkozott . Ekkoriban keletkezett Elizabeth Barrett Browning leghíresebb, magyarul is olvasható műve az 1845 - 1846 körül írt Portugál szonettek. Életét két kiváló regény is feldolgozta.


Ahol tilos a szerelem - Elizabeth Barrett-Browning, akinek mégis megadatott

Link



Robert Browning (Camberwell, London, 1812. május 7. - Velence, Olaszország, 1889. december 12.) angol költő, dramaturg. Felesége: Elizabeth Barrett-Browning.

Link








Elizabeth Barrett Browning: HALÁLMADÁR


Éjszaka volt, a szívem zakatolt!
A Hold hidegen nézett le rám:
Nem tudsz aludni talán?

Egy árny suhant el az ablakom előtt,
Hatalmas szárnya szelte a levegőt.
Testemet jeges fuvallat járta át,
Tudom ő volt az, a Halálmadár.

Vészjósló éneke füleknek hallhatatlan,
Csak a lelkek reszketnek riadtan,
Ők hallják fájdalmas sikolyát már,
Tudják ő volt az, a Halálmadár!

A sötét éj leple alatt jár rabolni,
Éles karmait a húsodba ereszti,
Zsákmánya nem szabadul, vár!
Tudja ezt jól a Halálmadár!

Éjszaka van! Szívem utoljára dobban!
A Hold gúnyosan néz le rám:
Vársz valakit talán?

S tudom, ma eljön értem a Halálmadár!







Elizabeth Barrett Browning: HOGY SZERETLEK?


Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.

(ford:Szabó Lőrinc)







Elizabeth Barrett Browning: MONDD ÚJRA - 21. Portugál szonett
(a Portugál szonettek-ből)


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

Babits Mihály fordítása

*

Mondd, újra mondd, és még egyszer - s megint,
Mondd, hogy szeretsz, mondd, mondd!
Bár minden újra mondott szó emlékeztet a kakukkra,
Gondold meg, hogy az új Tavasz se hint
Kakukkszó nélkül zöldes selymű színt
Mezőre, dombra, erdőkoszorúkra.
Én, Kedvesem, a mély sötétbe bukva
Jajongok kételkedve, nyögve, mint
Bús kísértet: "Mondd újra..." Az se sok,
Hogy mennyünknek millió mécse van,
S a rét ezernyi virággal ragyog!
Szeretsz, szeretsz ... mondd .... Zengd ezüst-arany
Trillákkal! - S ne feledd el soha, hogy
A lelkeddel is szeress - szótalan.

Fordította - Kardos László







Elizabeth Barrett Browning: MENNYIRE SZERETLEK / 43. portugál szonett

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével,
halálom órája után szerethetlek.







Elizabeth Barrett Browning - Portugál szonettek 35


Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress - Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

Fordította - Kardos László







Elizabeth Barrett Browning: RÁD GONDOLOK!


Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

(Fordította: Kardos László)







Robert Browning: ÉLET A SZERELEMBEN


Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; mig
ketten vagyunk a világban, én
a szerelmes és te a kőkemény:
egyik üldöz, a másik fut s buvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
és bárhogy igyekszem, hasztalan:
de mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Száritsd föl könnyed, ugorj, kacagj,
ha elestél, ujra kezdeni:
e hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villanjon szeme rám
a sötétből futva vissza, s óh!
ha összedől remény-palotám,
ujra építem! bár rohanó
örökké s
hűtlen
a Cél!

Babits Mihály







Robert Browning: AZ ELVESZETT KEDVES


Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ivén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

Tóth Árpád fordítása







Robert Browning: ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ


A szürke tenger, a fekete táj:
a hold, mint sárga, görbe kés:
s az álmukból riadó pici
hullámok tüzes gyűrűi,
mikor az öbölbe fordulok, és
csónakom a parton megáll.

Aztán egy mérföld sós homok:
három dűlőn túl a tanya:
ablak, kopogás, gyors sercegés,
kék gyufaláng, mely elenyész,
egy nő halk, boldog sikolya,
s két szív, mely egymáson dobog!

(Szabó Lőrinc)









 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Swinburne
  2016-01-27 22:30:13, szerda
 
 




Algernon Charles SWINBURNE







Algernon Charles Swinburne (1837. április 5. - 1909. április 10.) angol költő. Költészetére főleg Shelley és Keats hatottak.







AZ ÁLDOZAT
The Oblation

Kifosztva állok, mit kivánsz?
felizzó lelkem is tiéd.
Bár lenne száz tüzes szivem,
hogy érted égjen mind a száz
s ha érted égne, értenéd
dalom, szép szárnyas kedvesem.

Ha látom angyal-arcodat
a mindenség mind semmiség,
s ha ujjam újra rádtalál,
ha egy a vér, a gondolat,
akkor söpörhet büszke szép
kegyetlen szárnyad porba már.

Szerelmem ennyi, láthatod:
szerelmet oszt csak, kedvesem.
Pazarlón szórt, ki gazdagabb
és szárnyalt, kinek szárnya volt,
de én csak ezt adom. Szivem,
mely él, mig éghet, mint a nap.

Fordította: Tarbay Ede







ÁLMATLAN SZERELEM


Gyötrött fejét a Szerelem
nyugtatta rózsalevelen,
és szeme könnytől volt piros,
és sápadt ajka vértelen.

És jött a Bú, a Baj, a Gond,
megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj,
s rózsák rakták ki a vadont.

És az Öröm fényárba jött,


és a száján csókolta őt,
és a virrasztók vén hada
eltűnt ágyától, mint a köd,

és ajka égett, mint a vér,
és szeme vágyott a napér:
éjjel sírunk, de a Gyönyör
hajnalra újra visszatér.

Ford.: Kosztolányi Dezső







ÁRNY, CSÖND ÉS A TENGER

Hosszu éjszaka, álomágy
ég és víz, csuda mély és lágy
csak az árnymezü csönd zeng szét
nesztelen álom- s árnyzenét.
Hosszu éjeken ott fölül
fénnyel festve vad árny terül.
Kurta éjeken itt alul
dallal töltve a csönd lapul. -
Tudjuk, csillagok és hegyek
künn lágy éjszaka fénylenek
s látatlan, csupa sejtelem,
átborzongnak a tengeren
s hallatlan, s eleven mégis
tőlük zeng a viz és ég is
lenn közelén s fenn, távolán
zeng, fény-élesen, árny-puhán.

Fordította: Babits Mihály







BALLADA ÁLOMHONRÓL

Elrejtem a szívem rózsasziromban
távol a naptól, kert közepén
hó puha ágyban, lágy nyugalomban
rózsa alá rejtem szivem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban
nyugtalanabb bár mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtör a lombban
alszik a szél tenger melegén,
bánt még mindig a tűnt remény?
s gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj-álomban:
nincs meg a mappa semmi helyén
s édes bár a gyümölcse, halomban
nem hever árus áruhelyén.
Álomdana zeng a fák tetején
álomfecske száll a bogán.
Ebhang nem veri őzét rejtekén
se semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én
sem szerelem, sem csáb ezután
nem ér a fülembe, nem hat elém
semmi - csak egy titkos csalogány.

Fordította: Babits Mihály







BÚCSÚ

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízü, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mit se tud.

Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virad
s ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy hold virágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.

Babits Mihály







EGY NAP MEG EGY ÉJ

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.

Fordította: Szabó Lőrinc







AZ ELHAGYOTT KERT
A Forsaken Garden

Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
sürü gyom.

Délnek kanyarúl a lemart meredek part,
s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
s napon át.

Homályos, vak, fojtó a bejárat,
felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
sziklát kímél, de mezőt kifakít,
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
virul itt.

Nem lépne virágra a láb, itt járva;
holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
idejő.

A nap tüzel és az eső zilálja
az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vizen, száz évvel
ezelőtt.

Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
de a végső szirmok esőztek ott,
mig az ajkon, a pillantáson az érzés
lefagyott.

Vagy holtig együtt mentek - de mi sorsra?
Együtt haltak - de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
vagy rózsahinár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
Melyik szerelem mély mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
vagy az ár.

Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
aluszunk.

Ott már a halálnak nincs aratása,
mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sirokból újra világra
sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
él, míg ragyogás gyúl, zuzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
lezudúl.

Tenger dagad és meredély foka omlik,
s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborúl eléje minden,
diadalmas, nincs aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
a halál.

Weöres Sándor fordítása







AZ ELSŐ SZERELMES ÉJ

Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben,
s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben
fölöttük: hogy csillag lebeg vagy leng a lassu hold:
vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj: mit szerelmük csiholt -
nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk,
hogy lángra kapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk,
nem tudtak semmiről talán, - hogy van-e most világ,
vannak-e fák: nem érezték a rózsák illatát,
nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan,
mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban -
megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala,


hiába szállt az éji csend szétoszló illata,
magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje
a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe -
köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz
lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz.
Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje,
elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye,
napfénnyé rezdült át az árny, - ó nem volt még Szerelem
boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem...

Ford.: Végh György







KOSSUTH LAJOSNAK (To Louis Kossuth)

Apáink szemefénye is azóta.
Esthajnali jó csillagunk! neved -
mely délbe láng volt nagy idők felett,
hogy harminc év előtt állott a próba,

s orkánosan rázkódott Európa
villámba, szélbe - még ma is nevet,
s új korban új kor hirdetője lett.
De nem a múltért dicsérünk, hunyóba,

Kossuth, ki szívünknek, mint Landor, áldott,
hanem mivel a hangod most kiáltott,
az Isten trombitája, és a rossznak

most törsz neki villámszóró kezeddel,
s kardoddal, melynek éle nem veszett el,
most vágsz oda a zsarnoki orosznak.

Ford.: Kosztolányi Dezső







Madonna Mia

Zöld almaág alatt,
hová szél el nem hat,
Úrnőmé ott a lak,
két lugast látsz ott,
ül esőöntözött
vörös rózsák között,
szolgálói között,
kik a virágok.

Nincs szolgálója hát,
fürtös aranyhaját
hogy aranygyűrün át
szép kontyba fűzze,
aranyruhás leány
nem áll jobboldalán,
mert méltó sincs talán
ily gyönyörűre.

Nincs mit viseljen más,
egy prémcsuklya csodás
rejti szemét, haját,
híme arany,
viselte hajdanán
egy holt királyleány,
s ha fagy, piros, vidám
ruhája van.

Mély pillái megett
szerelem szendereg,
mely hamar sír-nevet,
ébredve néz;
melle két madara,
édes, kegyes szava
mint nyájnak rét szaga
szívemnek méz.

Őneki harmatok,
esők szüz dallamok,
viráginak azok
víg italok -
lucfenyők tűiben,
ágak sűrüiben
ha kis szellő üzen,
szíve dobog.

Zöld levelekkel nő,
kévékkel érik ő,
felejt, emlékszik, s hő
szíve nem sír;
nyugodt felhők, egek
szemében fénylenek -
bús? bölcs? elégedett?
nincs róla hír.

Ki érti, tudja hát
keze milyen virág?
Kérdd ég s föld távolát,
jelent, jövőt,
mondd meg, mi fogható
lábához, milyen hó!
Édesem nézed? óh,
nem látod őt.

Mondd velem, mondd: fehér,
rőt, arany, mondd: kenyér
- az Úr szavával felér -,
mondd: bor, olaj;
móringja az idő,
órák úrnője ő,
szolgálja rózsatő,
sok szőlőfaj.

Dalom dicsérje őt,
mert Isten írta őt,
nem mérvén az időt
napnyugaton;
s hatalma jogarát
kezébe adta át,
édes földjét magát,
ezt jól tudom.

Úrnőmé a világ,
fölötte almaág,
homlokán mint virág
Isten jelen;
hiába szólanál,
Isten szavára vár,
több ő, mint a halál:
a szerelem.

Hajnal Anna fordítása







PERSZEFONÉ KERTJE

Ez itt a csönd világa,
Itt, minden ami bánt,
Holt szél, holt víz sírása,
Holt álom egyaránt -
Zöld, hullámló mezőket
Nézem az árny-vetőket,
Árnyék szüretelőket -
Álmos örvényvilág.

Meguntam mosolyt, könnyet
S embert, ki sír, kacag,
S mit hoz a holnap szörnyet
Annak, ki vet, arat,
Unok én napot, órát,
Észt, erőt, vágyak sóját,
Mákot adj! Mandagórát!
Csak azt, mi álmot ad.

Élet-halál határa:
Szem, fül itt vak, siket,
Holt szél holt vízen járva,
Roncsok, kísértetek
Hányódnak erre-arra,
Nem kérdve vízre-habra
Ki küld szelet kavarva -
Meddők e holt vizek.

Zöld árny-irtáson, lápon
Árny - s habvirág terem,
Zöld mákból meddő mákony,
Halotti szerelem;
Perszefonéi kertek,
Hol árny-bort szüretelnek,
Nincs-fürtből kádak telnek,
Halotti bor terem.

Holt sokaság seregben,
Meddő mezőben jár,
Imbolygó szenderekben
Születő fényre vár:
Te bús, magányos lélek,
Mennyben, pokolban késett,
Felhőbe-ködbe tévedt,
Oh hajnal, jössz-e már!

Ha hét életed lenne,
Mégis halállal hálsz,
Nem ébreszt szárnyas mennyben,
Nem bőget pokolnyárs -
Szép lennél mint a rózsa?
Szíved hunyna-csukódna?
Szerelem örök volna? -
A bánat rádtalál.

Túl portán, földi ajtón
Koszorús fővel áll,
S minden mi él s halandó,
Hűs kézhez talál,
Vágy-ajka oly mézes,
Szerelemnél merészebb,
Vegyülni vele édes
Találkozás, halál.

El nem kerüli senki,
Övé ki született,
Földanyját elfelejti,
Búzát gyümölcsöket,
S a tavasz és a fecske
Mind szárnyra kél egy este,
Nyári dal sír esengve
S a virág dérlepett.

Hervadt szerelmek járnak,
Vén szárnyuk csüggve fáj,
Hot évek, ványadt árnyak,
Holt vágyak, néma táj,
Elhagyott napok álma,
Vak bibók hófutt tánca,
Vad lombok, szélhintázta
Rőt lom, halotti báj.

A kétségtől ki véd meg,
Bú-öröm sem örök,
Holnap a ma kivénhedt,
Kifáradt, nyöszörög,
S a szerelem, a gyenge,
Lágy ajakkal, esengve
Sóhajt és sír remegve,
Hogy vágya nem örök.

Megszabadulni végre!
Menj remény, szerelem!
Nézünk hány istenségre
S köszönjük szüntelen,
Hogy nem örök az élet,
Hogy holt nem kel, nem ébred,
S folyó bármerre téved,
Tengerben elpihen.

Nem ébred nap sem csillag,
Nem változik a fény,
Tenger nem reng, nem harsog,
Nincs hang a csend szintén:
Holt lombok nem újulnak,
Napok évvé nem nyúlnak,
Örök álomba hullnak,
Hol az éj örökkön éj.










TENGER ÉS ALKONYÉG KÖZÖTT

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzám szökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...

Fordította: Babits Mihály







TRISZTÁN ÉS IZOLDA SÍRJA

Napfény s a hold derűje már hozzájuk el nem ér.
Nem tudja senkisem, mit rejt a tengermélyi éj.
Nem tudja senki Trisztán és Izolda néma sírját,
ott lent, hol a fájdalmakat szivükből elsimítják
a hallgatag hullámok és a lengeteg habok.
Nyugalmuk van már: mit élő nem kap meg: csak halott.
Olyan nyugalmuk, mit nem ad bizony a szerelem sem:
fény s árny lebeg sírjuk fölött a jeltelen vizekben -
kiket sem élet, sem halál el nem választ sosem:
ott lent, hol nincs új kísértés, új vágy, új szerelem.

Fordította: Végh György







VERSENGÉS

Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,

s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,

könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,



míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.

Fordította: Hajnal Anna












 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Paul Verlaine
  2016-01-06 22:00:17, szerda
 
 




PAUL VERLAINE


Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. - Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint.

Verlaine igen ellentmondásos személyiség volt. Képes volt a legpikánsabb részletekkel teli erotikus verset írni a Notre-Dame-ban, úgy hogy másnap már az erkölcsi tisztaságot dicsőítette olcsó kurtizánok piszkos ágyában. Nem hiába nevezték a ,,legdekadensebb dekadens"-nek.



Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia)

Link








ÁLMODOM EGY NŐRŐL


Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy Látomás,
aki sohasem egy, s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki
bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
mint elnémult drága szavak suhanása.

Fordította: Ady Endre







AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM


E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért híven.

Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

(Tóth Árpád fordítása)







CSAK HALKAN


Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Szabó Magda fordítása)







CSAK MENJ TOVÁBB


Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.

És főként föl ne add szíved reményét.
Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a húgod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.

Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.

Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett
győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.







EGY LÁNYHOZ


Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;

ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;

ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;

ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;

ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:

gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,

hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.







ÉRZELMES DIALÓG


Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!

- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!

Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

Juhász Gyula fordítása







ÉRZELMES SÉTA


Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

(Szabó Lőrinc fordítása)







GREEN


Gyümölcs, virág, lomb és ágak, ím, eléd teszem,
és szívemet is, mely téged vágy oly nagyon.
Kevés, tudom, hogy hozzád koldusmód érkezem,
ma mégis ez legyen az összes hódolatom.

Rohanva jöttem, dérré fújták a friss szelek
a homlokomra szálló, ékes harmatot.
Nem gyengít most fáradtság sem, letérdelek,
s veled álmodozva, tudom, otthon vagyok.

Fejem kicsiny melled fölé hajtom, kérlek, engedd,
míg csókjaidnak szent dallama zenél bennem,
az indulat is múlik, fejem fölé álmot lenget,
és míg pihensz, hagyj válladon szenderednem.


fordította: Paál Zsolt







HALLGASD A SZELÍD DALT


Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehellet:
Moha fölött fut így a csermely.

Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,

s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.

E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,

s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.

Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanítása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

Szabó Lőrinc fordítása







HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT


Hogy ragyog a tető felett
az ég azúrja!
Zöld lombját a tető felett
egy fa benyújtja.

Abban a darab égben egy
harang kalimpál.
A madárfüttyös, bús fa egy
kis cinkét himbál.
Óh Istenem, ott, ott zsibong
a város, ott van.
Milyen egyszerüen zsibong,
milyen nyugodtan!

Hát te mit tettél, te bolond,
hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
az ifjuságod?

Szabó Lőrinc fordítása







A HOLD A FÁK KÖZT


A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni óra!

Szabó Lőrinc fordítása







HOLDFÉNY


Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Szabó Lőrinc fordítása )







IDILL


Derűsen lobog a tűz a kandallóban
Bár kint hűvös, ködös éj lebeg
Gyengéden ölelő kíváncsi kezek
A meleg szobában szelíden fénylenek

Megcsillan egy égő szikra
Lágyan feszülő karodon
Elbódulnak a mély ráncok
Álom-színű arcodon

Egy érintés, mely örökké tart
A harmónia csendjében
S valahol itt legbelül
Kivirágzik a csendéden

Könnyű vagyok, mint a füst
Mely nesztelen száll a kéményen
Feloldódom színezüst
Meztelen lelked fényében.







KANDALLÓ ÉS ESTI FÉNY


Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpa körben;
felkönyökölni és álmodni, elbűvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már
a menyegzői árny s az édes-édes éj -
annyi halogatás után a szenvedély
óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz:
unja a heteket s minden napot megátkoz!

(Fordította:Szabó Lőrinc)







LA LUNE BLANCHE


Fehér a hold...
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...

Te drága, szép...

A tó dereng
Mint mély tükör s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...

Álmodni hí...
Égből szelid
Nagy béke száll
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...

Oh óra!... szent!...


/Tóth Árpád/







A LILA BUDOÁRBAN


Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testedet,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.

S ha félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód,
szerelmem
kemény, hegyes eperszem,
ha ajkam rátapad.

Ingecskédet lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.
-"Még, még, még, még,
még"-mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.

-"Még, még, még, még"-
zihálod,
ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz
néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.

(fordította: Faludy György)







A MEGHITT LÁMPAFÉNY


A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dőlve szőtt édes álmodozás
a két egymást kereső szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
előtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!







MONDD CSAK


Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek

végzet! - ó, szertelen életem óriási
élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
hajdan, téged egész erejével imádni

egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss

féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
idézd, kezedbe sorsomat miként adom
a szép jelenben és sok drága holnapon,
hogy emlékezetednek áldása feloldjon,

s kalauzom legyen a sötét utakon!

(fordította: Kálnoky László)







NAGY FEKETE ÉJ


Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj,
aludj minden vágyam!

Már semmi se fáj,
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...

Babits Mihály fordítása







NYÁR LESZ TEHÁT


Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

(ford: Szabó Lőrinc)







NAPLEMENTE


Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,

mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, búsan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...

(ford: Tóth Árpád)







NYÍLJ MEG SZERELMEM...


Nyílj meg, szerelmem, szépség,
hadd csókoljam, csodáljam
kagylócskád bíbor élét
az angyali mohában.

Hadd szívjam virágkelyhed
szirmai közt a nedvet
vonagló, duzzadt ajakkal,
míg homlokodon lázad
kigyullad, mint a sápadt
horizonton a hajnal.







ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT


Óh lelkem, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,

pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam,

s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Úgye, nem,

nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos száműzetésed?

S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:

mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!

Szabó Lőrinc fordítása










ŐSZI CHANSON


Tóth Árpád fordítása

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...


Szabó Lőrinc fordítása

Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem,
fordúl szivem,
keserűre.

Fullaszt az éj;
arcom fehér,
s ha az óra
üt: zokogok,
régi napok
siratója.

S megyek, megint
hányódni, mint
az elárvult
zörgő levél,
mellyel a szél
tovaszáguld







A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA


A reggel langyos és arany fényben úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.

Az álmodót úgy vonza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megmozdul s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

(Ford: Szegzárdy-Csengery József)







RITÁNAK


Sovány nőket nem állhatok,
de te lenyűgözöl, Rita,
érzéki, kissé négeres
ajkaddal. Erről nincs vita.

Hajad lágyékod göngörebb,
gyűrűdző prémét sejteti;
pupilládban nők, férfiak
összefonódott testei.

Szégyenkezést nem ismerünk
hírből sem. Ha szemérmesen
elfordulsz tőlem, sejdítem,
mi jár a fejedben, édesem.

Az, mit nem mer kimondani
a nyárspolgár, a mit elvetett
az illem. Nékem fontosabb
az illemnél az alfeled.

Derekad keskeny és sovány.
Mégis szép. Nézem ki, konok,
alig domború melledet
és Szodomára gondolok.

Vállad hegyes; szoknyádon át
medencéd keveset mutat:
ki melletted csak elsiet,
nem tudja, lány vagy fiú vagy.

De combod vastag és húsos,
s pompásan tartja feneked
két gömbjét. Ez a labdapár,
amelyért szívem eleped.

Ruhád lágyabbnak tünteti
fel azt, mi sima és kemény -
vetkőzz! Mérjük meg hasamat
hasacskád márvány mérlegén.

Tűz, szenvedély, érzékiség
árad lényedből. Oly buják
vagyunk! De vajon melyikünk
talál ki ma több figurát?

Mezítlen infánsnőm, siess,
csússzunk az ágyba. Jön az éj.
Hajnalra majd csak kiderül,
ki nagyobb k*rva: te vagy én?

(Ford.: Faludy György)
























 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Köszönet az életnek
  2016-01-03 18:00:32, vasárnap
 
 







Köszönet az életnek /Gracias a la vida /


Violeta Parra /1917-1967/ Chile legendás énekes-dalszerzője, akit a hagyomány a latin-amerikai népzene anyjaként tart számon. Chile egyik ikonja a zenei új hullám egyik tagja volt. A dalt 1966-ban, halála előtt egy évvel énekelte lemezre.

2011-ben életéről film készült. A film végigköveti Violeta életútját, láthatjuk, hogyan lett egy szegény család gyermekéből népszerű zenész és nemzetközi híresség. Az alkotók az "új, talán egzotikusnak tűnő sorsokra és dallamokra fogékony embereknek" ajánlották a filmet. Nem ajánlották azoknak, "akiknek komfortzónájáig már az utcai koldus éneke sem hallatszik el."



Dalszöveg
Előadó: Violeta Parra

Köszönet az életnek, amely annyit adott:
két szemet, hogy ha kinyitom őket
világosan látom, mi fekete, mi fehér,
a magasban az ég csillagos hátterét,
és ezer közül azt, akit szeretek.

Köszönet az életnek, amely annyit adott:
a hangokat, az ábécét, a szavakat,
amelyeket gondolok és kimondok:
anyát, barátot, testvért, világosságot,
a lélek útját, amellyel szeretek.



Köszönet az életnek, amely annyit adott:
ő adta a járást fáradt lábaimnak
hogy bejárhassak várost és vadont
partot és pusztát, hegyet és síkságot
és a te házadat, utcád és udvarod.

Köszönet az életnek, amely annyit adott,
ő adta a szívet, amely megdobban
ha az emberi elme gyümölcsét látom,
ha a jót látom, amely oly távol áll a rossztól,
ha tiszta szemeid mélyére nézek.

Köszönet az életnek, amely annyit adott,
a sírást és nevetést, hogy megkülönböztessem
a boldogságot és a szomorúságot:
a dal két anyagát, mindenki dalának
anyagát, amely egy és ugyanaz a dal.
Köszönet az életnek.







Violeta Parra - "Gracias a la vida"

Link


Link
















 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Swinburne: VERSENGÉS
  2015-04-19 17:00:12, vasárnap
 
 







Swinburne: VERSENGÉS

Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,


s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,


könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,


míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.

Hajnal Anna







Algernon Charles Swinburne "Atalanta in Calydon" Poem animation

Link



"The Garden of Prosperine" by Algernon Charles Swinburne

Link



Swinburne szép versek

Link


Link












 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Ballada a Parlamenthez
  2015-01-14 23:01:48, szerda
 
 







Villon: BALLADA A PARLAMENTHEZ - Faludy György átköltésében


Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is: fogjam be a pofámat?

Nem - ha a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak,
a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?

Nem: látjátok nem hiába firkálok,
mert ha e verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt soha ne fogd be a pofádat.







Villon - Faludy - Ballada a Parlamenthez





Link



Hobo Blues Band - Ballada a parlamenthez (Faludy mester tiszteletére)





Link



SL-Project / Parlamenti pillanatok

Link






 
 
1 komment , kategória:  Világirodalom  
Violeta Parra: Megköszönöm, hogy adtad...
  2012-02-17 12:20:12, péntek
 
 




Violeta Parra: MEGKÖSZÖNÖM, HOGY ADTAD...


Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál, élet:
két csillagot szememnek, hogy világba nézzek,
hogy meglássak tisztán feketét, fehéret,
fönn a magas égben fényes csillagnépet,
s lenn a sokaságban azt az egyet, téged.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
hogy két fülemmel halljam zajodat és zenédet,
hogy tücsökszót, madárdalt hallhatok nappal-éjjel,
ugatást és záport, dübörgő sok gépet,
és hogy néha reggel a te hangod ébreszt.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
nekem adtad a hangot s a szót, amivel élek,
szavaim csatáznak, szavaim becéznek:
szavak: anya, fivér, gyöngéd éji fények,
utamat mutatják hozzád, drága lélek.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
adtál két fáradt lábat, és utat, hova lépjek,
ismerem a járást síkon, hegyvidéken,
jártam völgyet, lápot, erdőt, várost, rétet,
s bárhová visz lábam, udvarodba érek.

Megköszönöm, hogy adtad, mit nekem adtál élet,
adtál dobogó szívet, melyet az öröm éltet,
vidul, hogyha látja virtusát az észnek,
vidul, ha a rút nem fojtja meg a szépet,
vidul, hogyha rám néz szemed tiszta kékje.

Megköszönöm, hogyha adtad, mit nekem adtál élet,
hogy tudom, mitől sírok, s nevetésre mi késztet,
bánat és öröm közt hányódik a lélek,
bánatól, örömből születik az ének,
amit én dalolok, enyém és tiétek.

ford.: Dobos Éva












 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 56 db bejegyzés
Összes: 3800 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 640
  • e Hét: 8801
  • e Hónap: 19691
  • e Év: 52342
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.