Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Wilhelm von Kries : VII. rész
  2011-05-13 18:02:18, péntek
 
 
Wilhelm von Kries:
Az angol háborús propaganda stratégiája és taktikája VII. rész -- Vége.

XII. A gyakorlati alkalmazás

A kereszténység jelszava

Ezzel Rogerson fejtegetéseinek a külföldre vonatkozó része be is fejeződött.
Az eseményektől bizonyos fokig már túlhaladott zárófejezetben szerzőnk
az angol belső front felé irányuló propagandával foglalkozik.
E részben a demokratikus szabadságjogoknak a háború tartalmára
szóló felfüggesztését ajánlja, éppen a konfliktusból való megmentésük érdekében.
Ez a fejezet azonban már aligha időszerű.
De annál időszerűbb az a kérdés, hogy mi lett Rogerson immár több mint kétéves receptjeiből.
A külföldre vonatkozó fejtegetéseinek aktualitását fölösleges lenne hangsúlyozni.
A nagy titkot természetesen ő sem leplezte le; éppen ezért befejezésül még fel kell
vetni a kérdést, hogy a Rogersontól előrelátott háború kitörése óta milyen irányvonalat követ
az angol propaganda, mi az angol világpolitika konstruktív tartalma. A legérdekesebb mindenesetre az, hogy jóllehet az angol háborús propaganda még nem álcázta le teljesen ágyúit,
a kérdésre ma már világosan meg lehet felelni. Amint már Rogerson is világosan kifejtette,
az angol propaganda célja, hogy Németországban békepárti és kormányellenes belső frontot hozzon létre. Azt, hogy annak az ,,idealizmus"-nak felébresztése, mely nélkül ennek a feladatnak megoldása elképzelhetetlen, milyen nehézségekbe ütközik, Rogerson igen világosan felismerte és előadta. Rendkívül jellemző azonban éppen Rogerson témakifejtésére, hogy annak a méregnek megnevezésétől, mellyel az angol propaganda már évek óta, éspedig teljesen tervszerűen dolgozik, bölcsen óvakodik. Ez a méreg a kereszténység uralomra helyezésének a jelszava.
A pozitív kereszténységnek olyan formában való megújítása,
ahogy ezt Anglia célul tűzte ki, tiszta imperialista gondolat.
Legnagyobb előnye, hogy mindent magában foglal, tehát totális.
A világháborúban használt jelszavak már hitelüket vesztették,
és Németországon kívül a kontinens többi részében is kilátástalan lenne velük kísérletezni.
A kereszténység jelszava lehetővé teszi a világháborús jelszavak sutba dobását,
de Anglia egyben arra is számít, hogy emlékük,
amennyiben bizonyos fokig készségessé tesz az új ,,igazságok" meghallgatására,
mégis használni fog. Mindenesetre reméli, hogy a ,,keresztény igazságok" hirdetésével
elkerülheti a világháborús propaganda hibáit. Az eljárás módja azonban nem változott. A világháborúban a német nemzet belső egységének megtörésére elég volt
a német idealizmusnak a világpolitikai helyzetre alkalmazott demokratikus szólamokkal
való megkísértése. Mint Rogerson minden köntörfalazás nélkül elismeri,
a falhoz állításnak ezt a módszerét már nem lehet megismételni, tehát más csalétekről kell gondoskodni. A kereszténység jelszavának hangoztatása mögött ez a szándék rejtőzik.

Az új propaganda egész rendszerének kifejtése itt nincsen módunkban.
Meg kell elégednünk azzal, hogy egyes főirányaira rámutassunk.
Mindenekelőtt utalhatunk arra, hogy alapgondolata
a szervezett keresztény papság felhasználása.

Anglia taktikai elgondolása egészben véve abból a téves felfogásból indul ki,
hogy vallási téren Németországban bizonyos kisebbértékűségi érzés tartja hatalmában
a lelkeket. Rogersonnak más összefüggésben kifejtett nézetei ebből a szempontból is érdeklődésre tarthatnak számot. Az azonban, amit az angolok ezen értenek,
egészen más területre tartozik. Az angolok főképpen a felékezeti megoszlásra építenek,
mely eredetileg Angliában is megvolt,
az angol uralkodók azonban diktatórikus eszközökkel letörték.

De az angol propaganda tulajdonképpen mégis abban az alapvető különbségben látja a kiindulási pontot, mely a németeknek az egyházhoz és valláshoz való viszonyát a többi nemzetekkel ellentétben jellemzi. Míg az angolok és franciák (az angolok később, a franciák hamarább) az egyházi hatalommal vívott küzdelmükből nemzeti és politikai szuverenitásukat csorbítatlanul tudták kimenteni --- és éppen így Olaszországnak az egyházhoz való viszonya is lényegesen különbözik Németországétól --- a német keresztény, akár katolikus, akár protestáns, a transzcendentális abszolutizmusnak hódol. A német népnek az egyházhoz való viszonyában vizsgált története arra vall, hogy a német hívő szükségét érezte, hogy a keresztény tanokban, akármilyen hitvallás alakjában jelentkeztek is, magát az isteni igazságot keresse. A német ember erősen hajlik a szellemi abszolutizmusra. Örökké a magában való lényeg (Ding an sich), a magában való jó, a magában való vallás és a magában való kereszténység után kutat. Arra is mindig hajlandó, hogy ebben a törekvésben mindent feláldozzon, ezért örök játékos marad, aki kész saját sorsát is kockáztatni. Németország ellenségei ezt a hajlamot, mely bizonyos fokig megkönnyíti a romboló erők munkáját, már évszázadok óta kihasználták. A középkorban az egyház és a pápaság az egyházi átok fegyverével nyúlt a németség belső életébe, hogy a császári hatalom iránti hűséget és alattvalói viszonyt belülről törje meg. Ma az angol propaganda próbálkozik hasonló célkitűzésekkel. Arra törekszik, hogy a tudás és az igazság utáni olthatatlan vágyát felhasználva, a németséget orránál fogva vezesse.

A dolog természeténél fogva ennek a propagandának leküzdése, amennyiben egyetlen hatásos ellenszere a reálpolitikai érzék felkeltése lehet csak, rendkívül nehéz. A katolikusok ugyanis érthető módon rossz néven veszik, ha egy protestáns hozza a pápa őszentségét szóba, de éppen így a protestánsok is felfortyannak, ha egy katolikus mutat rá a reformáció hibáira. Másrészt azonban mind a katolikusok, mind a protestánsok felháborodnak, ha rájönnek, hogy tudtuk és akaratuk ellenére az angol propaganda eszközeivé lettek. Jellemző erre nézve, hogy a németek nem katolikus és protestáns németekről, hanem német katolikusokról és német protestánsokról beszélnek.

Chamberlain álarc nélkül

Mielőtt a háborúban kirobbant ellentétek hátterében működő nagy erők
részletes taglalásába belebocsátkozhatnánk, helyes megvilágításba kell helyeznünk az angol politika apróbb fogásait. Mint a történelem mutatja, a német nép Európa legbékeszeretőbb népeinek egyike. Hódító háborút valaha is alig viselt.
Az Elbától keletre fekvő, eredetileg a német élettérhez tartozó országrészeknek
bekebelezése a történelem bizonysága szerint sokkal inkább ekével és kapával,
a kézművesek szerszámaival történt, és csak kis részben a lovagok kardjával.
Franciaország, hogy kelet felé birtokállományát gyarapítsa, támadóháborúkat folytatott.
Anglia a világháború alkalmával szintén kivette a részét a német területek kirablásából,
miután a westfáliai béke óta a régi német birodalom politikai kincseskamráját a legkülönbözőbb módokon fosztogatta. A német ember békekészségét Londonban is nagyon jól ismerik. Éppen ezért mindig a kívülről jövő támadások és betörési kísérletek, a békés polgári élet megzavarása elleni védekezés jelszavai kiabálnak az angol zászlókról. Semmi sem kényelmesebb, mint az az állítás, hogy a németség vezérférfiai a béke veszélyeztetői. Ez az állítás jellemző módon mindig akkor hangzik el, amikor a német vezéreknek akár a legszerényebb mértékben is sikerül bizonyos külpolitikai hatalomra vagy befolyásra szert tenniük.

Az angol államférfiak mindig szívesen öltik fel a béke misszionáriusainak álarcát. Chamberlain miniszterelnök előde, Baldwin lord a bel- és külföld előtt ezt a békeszeretetet egészen tudatosan állandóan szájában füstölgő pipájával akarta szimbolizálni. Utóda hosszas töprengés után az esernyőt választotta békeszimbólumául. Az angolok, akár az egyes eseteket, akár az egész külpolitikai fejlődést nézzük is, mindig gondoskodtak arról, hogy miniszterelnökeik békeapostolságának görögtüzes megvilágítást adjanak. A figyelmesebb megfigyelő azonban e mesterséges látszatok mögött könnyen felfedezi a valóságot.

Chamberlain propagandája azon az állításon alapszik, hogy mint elhunyt atyjának, Joseph Chamberlainnek politikai örököse abból a gondolatból indult ki, hogy ő van hivatva annak a német-angol megértésnek megvalósítására, mellyel atyja annak idején kudarcot vallott. Ez az állítás már mindjárt miniszterelnöksége kezdetén forgalomba került, mindenesetre óvatos, de határozott formában. A valóságban azonban Chamberlain látszólagos kiengesztelődési politikája ellenére is csak az új német rendszer ellen irányuló felforgató propaganda ügynöke volt.

Chamberlain politikájának minden egyes fázisára itt nem terjeszkedhetünk ki. De valószínűleg még minden felnőtt ember emlékezetében élénken él az a fejlődés, mely végül is a müncheni konferenciához vezetett. Mint ma már tudjuk, a Münchenben megbuktatott angol politika a német hatalom ellen irányuló preventív háború politikája volt. Arra a szerepre, hogy ennek a háborúnak terhét angol támogatás mellett viseljék, Anglia Franciaországot és Oroszországot szemelte ki. Az angol propagandának azonban sikerült ezt a tényt eltitkolnia. Azt a kulisszát, amely mögött ennek a háborús játéknak nyugodtan és minden zavaró körülménytől mentesen sikerre kellett volna vezetnie, Chamberlain miniszterelnök derék családapai gesztusai szolgáltatták. A következő összefoglalásból, melyet a szerző részben saját tapasztalatai, kiegészítésképpen pedig az utólagos publikációk alapján állított össze, ez a tényállás világosan kiderül.

Az angol miniszterelnök egy alkalmat sem mulasztott el a világ meggyőzésére, hogy a béke megőrzéséért vívott harcában mindent megkísérelt, ami csak emberileg lehetséges volt, és hogy a béke megmentése nem az ő hibájából hiúsult meg. Azok a tények azonban, melyeket a német külügyminisztérium kiadásában közrebocsátott lengyel okmányok első sorozatában nyilvánosságra kerültek, éppen döntő pontjaiban cáfolják meg az angol állításokat és egyben az angol politika számára nagyon kellemetlen módon bevilágítanak annak az úgynevezett angol békepolitikának kulisszatitkaiba is, melynek látszólagos fénypontja az 1938 szeptember végén megtartott müncheni konferencia volt.

A "megértés Németországgal" cégjelzés alatt megindult chamberlaini külpolitika taglalásában csak úgy juthatunk el e politika valódi tartalmához, ha a stratégiát és taktikát gondosan elválasztjuk egymástól. Chamberlain taktikája a békeapostol, a becsületes közvetítő álarca volt, azé az emberé, aki lemondásában az emberi lehetőségek végső határáig megy el. A valóságos cél azonban nem a megértés volt, hanem egy európai háború útjára szabadítása, Németország, valamint Szovjetoroszország és Franciaország között. Ezt Raczynski gróf londoni lengyel nagykövet 1939. március 20-án kelt jelentése, melyet a német külügyminisztérium okmánypublikációja szintén közölt, világosan beigazolja. Raczynski gróf ezeket írja:

"A cseh válság utolsó szakaszának erőszakos megoldáson alapuló lefolyása az itteni közvéleményt mélyen megrázta és a kormány magatartásában is erjedési folyamatot indított meg. A hitleri Németország elszánt ellenfelei a legutóbbi eseményekben csak megerősítését látták annak, amit előre gondoltak és újabb bizonyítékát az erélyes fellépés szükségességének. A csehországi események azonban mégis csak azon hatás révén jutottak nagyobb jelentőséghez, amelyet a "kiengesztelődés híveinek táborára" gyakoroltak.

Ennek a felfogásnak hívei a jövőt illető nézeteiket és reményeiket rendesen óvakodtak feltárni. Általában csak arra a kijelentésre szorítkoztak, hogy Nagy-Britanniának meg kell elégednie Nyugat-Európa, továbbá természetesen a Brit Birodalom és a birodalmi összekötő utak megvédelmezésével. Közép- és Kelet-Európát ezzel szemben szerintük meg kell hagyni német expanziós területül. Itteni bástyáit Anglia nagyobb károk elszenvedése nélkül feladhatná.

E tábor nem nyíltan kimondott, de talán legfontosabb érvének azt a várakozást tekinthetnők, hogy a németeknek a hozzájuk került területekkel kapcsolatos problémák megoldása sok gondot fog okozni, és hogy Németország e nehézségek, továbbá Oroszországgal való ellentéte következtében feszítőerejéből és terjeszkedési képességéből veszíteni fog. A jövőt úgy ítélték meg, hogy Oroszország és Németország között háborúra kerül majd sor, és az a háború mind a két országot gyengíteni fogja, természetesen nem a nyugati hatalmak közvetett előnye nélkül."

Raczynski gróf megjegyzése, bár a kelet-európai háborús konfliktusnak említett várása az egész angol politikának magja és célja, a chamberlaini ,,békepolitikának" csak egyik oldalát mutatja be. Megjegyzése egyébként hat hónappal a müncheni konferencia után kelt, közvetlenül tehát nem bizonyít. Ha azonban felvonultatjuk emlékezetünkben azokat az előzményeket, melyek a müncheni értekezlethez vezettek, az egykori lengyel diplomata nyilatkozatainak jelentősége meglepően megnövekszik.

Berchtesgadenben kezdett úgynevezett békemissziója során Chamberlain 1938 szeptember 22-én Godesbergbe érkezett. Szeptember 23-ika --- mint tudjuk --- a válság jegyében zajlott le, mely végül is a Dreesen szállóbeli búcsúlátogatást követő éjszakai tanácskozáson látszólag megoldódott. A világ közvéleményének azonban akkoriban nem jutott tudomására és az angol közvélemény is csak töredékesen tudta meg, hogy Chamberlain röviddel búcsúlátogatása előtt utasítást adott Prágának az általános mozgósítás elrendelésére. Ennek a miniszterelnök főhadiszállásáról származó ,,jótanács"-nak ténye bebizonyította, hogy Chamberlain csupán háborús politikája nyomainak eltüntetése céljából indult Berchtesgadenbe és Godesbergbe. A cseh mozgósításnak az lett volna a feladata, hogy Oroszországot és Franciaországot kötelezettségeikre emlékeztesse és a maguk részéről szintén mozgósításra, azaz a háború kirobbantására bírja. Mivel azonban ez a számítás nem vált be, Chamberlain, illetőleg a brit kormány elhatározta, hogy még több olajat önt a tűzre. Chamberlain Londonba való visszaérkezése után két nappal az angol külügyi hivatal ebből a célból bocsátotta ki hivatalos nyilatkozatát, melyet a német Fehérkönyv 14-ik okmány harmadik szakszóban közöl. Az angol-orosz kapcsolatok hiányosságának megemlítése után Raczynski így folytatja:

,,Annál nagyobb meglepetést váltott ki az angol külügyi hivatal szeptember 26-án este még máig sem egészen tisztázott körülmények között közzétett nyilatkozata, mely szerint Franciaország, ha Közép-Európában kötelezettségei folytán háborúba keverednék, Nagy-Britanniát és Oroszországot a maga oldalán fogja találni. E váratlan ,,nekilendülés" nyomában, mely inkább pillanatnyi hangulatból, mint meggondolt és közösen elhatározott tervből fakadt, a diplomáciai kapcsolatokban elhidegülés állott be --- a Szovjet a ,,müncheni" politikát bírálgatta, az angolok pedig azt remélték, hogy a német terjeszkedési vágy kelet felé fog utat törni. Az angol sajtó akkoriban sok teret szentelt az ukrán problémának és sejtetni engedte, hogy ez a terület nem tartozik az angol életérdekek szférájába. Sőt a kormány képviselőinek nyilatkozatai is ezen a vonalon mozogtak."

A jelentés döntő pontja a dátum.
A hivatalos angol politika már 1938. szeptember 26-án,
tehát három nappal a müncheni találkozó előtt,
a Németország ellen indítandó francia-orosz háborút sugalmazta.

--- Az angol külügyminisztérium nyilatkozatának azonban nem volt meg a kívánt hatása.
A következő napon ezért az angol kormány azzal akart nagyobb nyomatékot adni neki,
hogy a tengernagyi hivatalt utasította a flotta mozgósítására.
Ám Franciaország és Oroszország megint csak nem állt kötélnek.
A kényszerhelyzetbe került Chamberlain tehát csak akkor határozta el müncheni útját és
hogy lemond arról a háborúról,
melynek kirobbantására minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált,
amikor bebizonyult,
hogy az európai szárazföldön senki sem hajlandó háborúba bonyolódni.

Az, hogy Chamberlain az ugyancsak az idézett jelentésben említett ukrán komédiától, a Németország ellen két oldalról megindítandó háború nagyszabású stratégiai elgondolásától közvetlenül a müncheni találkozó után sem hagyta magát eltéríteni, csak természetes fejleménye az angol háborús politikának.

Mindebből most már világosan következik, hogy Chamberlain békegesztusa nem volt őszinte. Jellemző, hogy az esernyőnek a békét szimbolizáló jelentőségét az angolok éppen akkor ,,fedezték fel", amikor Chamberlain útra kelt Godesbergbe, hogy a háborús felelősséget Németországra kenje és egyben kierőszakolja a Németország elleni orosz-francia támadást. Chamberlain elutazásakor állítólag otthon felejtette esernyőjét, és egy tüstént forgalomba hozott sajtóhír nyomban arról elmélkedett, hogy egy derék, becsületes, házias, ízig-vérig polgáremberre, amilyen Chamberlain, milyen kínos hatást kell esernyője hiányának tennie. Ez az esernyő volt Chamberlain politikai szimbóluma, éppúgy mint elődjéé, Baldwiné a pipa és versenytársáé, Winston Churchillé a pörge kalap és a hosszú szivar.

Chamberlain taktikájának annak idején sikerült Anglia és a világ közvéleményét messzemenőleg megtéveszteni. Érdemes tehát arra emlékeztetnünk, hogy a hétről-hétre, hónapról-hónapra sokasodó történelmi tények megvilágításában erről a derék, becsületes emberről az világlik ki, hogy a háború előkészítői közül ő játszotta a legkörmönfontabb és a legtudatosabban felfogott szerepet.

Moszkva a chamberlaini politika igazi arcát már akkor is világosan felismerte.
Azt, hogy Berlin is tisztán látott, ma már felesleges lenne hangsúlyoznunk.
Az angol ,,megértési politika" igazi szándékainak bizonyítékait azonban nem volt mindig könnyű előteremteni. Azok a tanúbizonyságok tehát, melyekkel a német Fehérkönyv rávilágít az angol ,,kiengesztelődési politika" háborús céjaira, annál értékesebbek.

Angliának önként értetődőleg nem volt szándékában, hogy maga is azonnal beavatkozzék a háborúba. Amit Anglia akart, az az európai háború volt, olyanképpen, hogy belépésének időpontját saját megítélése szerint maga határozhassa meg. Ebbe a csapdába akkor még Franciaország sem esett bele és ezért sikerült még a béke megmentése.

Az angol háborús propaganda kicsiben.

Az angol háborús propaganda apró fogásai nagyrészt megfelelnek azoknak az útmutatásoknak, melyeket Rogerson könyvében kifejtett, néhány pontban azonban eltérést mutatnak. A Vezér és a nemzetiszocializmus ellen indított gyűlölethadjárat, különösen pedig a Vezér már szinte iparszerűleg űzött szidalmazása Rogerson szerint is (1. old.) politikai ostobaság. Az angol propagandának ezt az eljárását azonban nem a helyzet félreismerése, hanem az a sikertelenség magyarázza, mely működését az anyaországban és az egész világbirodalomban kísérte. Az angol támadóháború első napjaiban Chamberlain miniszterelnök ezt a jelszót írta az angol hadilobogóra: Harc a hitlerizmus és Hitler ellen. Időközben ezt a hadüzenetet a német nép elleni hadüzenet váltotta fel, a német nép létét fenyegető gyűlölethadjárat és a német vezér egyidejű gyalázása útján.

Ebben az összefüggésben nem annyira ennek az angol belső viszonyokra tekintő taktikának állandóan változó részletei érdemelnek figyelmet, mint inkább az a tény, hogy az angol propaganda a háború első nyolc hónapja után védekező állásba kényszerült. A német vezetőség minden mértéket meghaladó ócsárlása és a német népnek ugyanakkor meginduló szidalmazása kétségtelenül kapcsolatban van még a keresztény világbéke jelszavával, mellyel még bővebben is fogunk foglalkozni. Kiindulópontjában azonban már a középkori vallásháborúk mintájára megindítandó megsemmisítő keresztes hadjárat gondolata állott. De az ilyen világot mozgató jelszavak hatásosságába vetett hit ma már nem áll szilárd talajon, ezért különféle mesterkedésekre volt szükség.

Ebből a szempontból érdekes kiegészítő magyarázattal szolgál az angol hírszolgálat és az objektív igazság között tátongó szakadék. Ez is arra vall, hogy Anglia védekező helyzetben van. A norvégiai harctér eseményeiről kiadott jelentések az igazságtól való eltávolodásukban a világháború összes hazugságait messze felülmúlták. Sőt már a konfliktus kitörése elején, a lengyel háború idején is sikerrel kísérelte meg az angol hírszolgálat a világháborús ,,haditudósítások" túlszárnyalását. Nyilvánvaló, hogy a haditudósításoknak ez a faja már nem kül-, hanem csak belpolitikai célokat tarthat szem előtt. Londont láthatólag az a törekvés vezeti, hogy minden eszközzel megakadályozza, hogy az angol nép a helyzetről egységes képet alakíthasson ki magának. Az angol kormány a veszélyt már nem a hadihelyzet helyes vagy helytelen, hanem egyöntetű megítélésében látja. A hadihelyzet egységes megítélése alapján ugyanis egységes politikai arcvonal alakulhatna ki, természetesen a kormány ellen; ha azonban Smith és Brown teljesen ellenkező véleményen vannak, ez a veszély nem fenyeget.

Elég arra emlékeztetni, hogy az angol remények nem a népnek politikai vezetősége iránti vélt elégedetlenségében gyökereznek, hanem egyes német embereknek abban a sajnos meglehetősen elharapózott hajlamában, hogy személyes világfájdalmuknak éppen külföldiek --- jelen esetben az angolok --- előtt adjanak kifejezést. Ha az angolok a német nép természetét jobban ismernék, tudniuk kellene, hogy egyes németeknek ebből az egészen személyes jellemvonásából semmiképpen sem lehet a némét nép politikai magatartására, sem önbizalmának állására következtetni.

Az emberiség Istentől rendelt közössége mint politikai vezéreszme

Hogy a lényegre térjünk át, az angol propaganda az emberiség Istentől rendelt közösségének új eszméjével akarja a döntő hatást elérni. Ezt a gondosan kidolgozott és alaposan átgondolt eszmét az angol propaganda a keresztény tanok rendszerével hozta szoros kapcsolatba. Ennek az új gondolatrendszernek, melynek terjesztése egyelőre csak szájról-szájra, a szószéken vagy a katedrákon történik, legfontosabb világpolitikai képlete a csökkentett szuverenitás tétele. Az új rendszer éppen a westfáliai béke politikai alapeszméjének a fordítottja. A westfáliai béke azon elvre hivatkozva zúzta szét a németség akkori belső rendjét, hogy minden német fejedelemnek kijár a feltétlen szuverenitás és az a jog, hogy tetszés szerint tarthasson fenn külföldi kapcsolatokat (természetesen Párizzsal és Londonnal). Miután a Német Birodalom belső egységét helyreállította, jelenleg ismét egy újabb kísérletnek vagyunk a tanúi: miként lehetne kerülő úton, a keresztény vallás felhasználásával a Német Birodalom politikai szuverenitását atomizálni és ezzel az európai rendet megbontani. Ennek a célnak elérésére a következő hibás gondolatmenetet akarják politikai bölcsességként a német néppel elfogadtatni:

Az emberiség új közösségében --- hirdeti az angol egyház és az angol politikusok --- a nemzetek isteni rendelésen nyugvó közössége érdekében minden népnek engednie kell valamit politikai öncélúságából. E hangzatos tanításban abban rejlik a könnyen felismerhető csalási szándék, hogy a német népnek az új rend felépítésében egyrészt vallási megosztottsága, másrészt kereszténységellenes politikájára való hivatkozással csak kellő bűnhődés után akarnak szerepet engedni. A vádlók tehát ismét egy személyben bírákul is akarnak fellépni.

Magától értetődőleg egyes elfogulatlan angolok is felismerték ennek a propagandának igazi politikai tartalmát. A chelmsfordi püspök például a felháborodás hangján állapította meg, hogy a szigetország lakosságának 75 százaléka mit sem akar tudni a kereszténységről. Ám a magas angol egyházat, mely a közigazgatás rendfenntartó közegeinek támogatását élvezi, mindez nem zavarja és tovább is fennen hirdeti az angol berendezkedés mintaképül szolgáló keresztény jellegét. Ha valaki Angliában arra hivatkoznék, hogy a blokád semmiképpen sem egyeztethető össze a keresztény elvekkel, a kereszténység álarcában tüntető uszítók hajszájának tenné ki magát.

De az egész ,,keresztényi" gondolatmenet mögött meghúzódó titkos szándékoknak még korántsem értünk a végére. Ha az isteni akaratnak megfelelő keresztény emberi közösség nem valósul meg a földön, az angol világvaluta megtépázott tekintélyét nem lehetne már visszaállítani. Ehhez még az is szükséges, hogy a világpolitikai igazságszolgáltatás, a jó és rossz fölött való végső döntés jogát Anglia tartsa kezében. Az angol pénzügyi rendszer és váltójog csak ezeknek a feltételeknek megvalósítása esetén számíthat további sikerekre. Ezen a téren egyébként nem nehéz a pápai kúria és az angol bank gazdasági érdekközösségét felismerni. Joggal tételezhető fel ugyanis, hogy a jelenleg uralkodó devizaellenőrzési rendszer a katolikus egyház egyetemes pénzgyűjtő tevékenységét erősen akadályozza. A katolikus egyház világhatalmi helyzete ilyenképpen ugyanazoktól a feltételektől függ, mint a londoni Cityé. Nagyon is érthető tehát, ha azt az egyetemes rendőri hatalmat, melyet az angol flotta eddig gyakorolt, Őszentsége, a pápa sohasem bélyegezte szózataiban keresztényietlennek.

A protestáns gondolkodás hibái hasonlóképpen elég okot adnak az aggodalomra. Minthogy azonban az anglikán egyháznak sokkal több rokon vonása van a katolicizmussal, mint a protestantizmussal, ezek pillanatnyilag nem annyira időszerűek. Ha az egyetemes keresztény egyházzal szemben, a német protestáns kereszténységet is ugyanaz a szuverén magatartás jellemezné, mint amelyet a tanult francia vagy angol nemzeti egyháza részéről természetesnek vesz, akkor a protestantizmus ma talán világhatalom lehetne, a nélkül hogy az a veszély fenyegetné, hogy szembekerülne a német érdekekkel. Efféle törekvéseknek azonban egyelőre nyomát sem lehet látni, ezért a protestáns egyházat is fertőző gócnak kell tekintenünk, mellyel az angol propaganda nagyon is számol.

Az ellenség hivatalos propagandája erre a területre mindezideig még nem terjesztette ki működését. A vázolt gondolatmenet azonban mégis csak sejteti, mi az, ami még csak szerényen húzódik meg Rogerson fejtegetéseinek hátterében, de amire az angol támadó propaganda már megtette az előkészületeket. Rogerson érthető módon nem akarta már két évvel a háború előtt kiugratni a nyulat a bokorból. De akinek szemei vannak a látásra és fülei a hallásra, annak figyelmét az offenzíva rendszeres és következetes előkészítésének jelei nem kerülhetik el. Ezzel a propagandával szemben minden németnek bizonyos erőfeszítéssel ki kell tartania azon álláspont mellett, hogy mint ember, mint keresztény vagy akár csak vallásos férfi vagy nő ugyanazokra a jogokra tarthat igényt, mint bármely más nemzet fia. Amivel itt az angolok meg akarnak próbálkozni, az a keresztény világrend tudatos meghamisítása, természetesen németellenes éllel. Anglia és Franciaország azt remélik, hogy ismét nevetve ülhetnek be a német fajankó örökségébe.

Az úgynevezett Szövetségesek a közös legfelső haditanács 1940. március 28-án tartott üléséről a következő nyilatkozatot adták ki:

,,A világ két legnagyobb világbirodalma egyetértésben elhatározta, hogy a győzelem kivívására olyan rendszerben egyesíti minden erejét és erőforrását, mely majdnem a közös államisággal egyértelmű. Egyetértésre jutottak továbbá abban is, hogy a tartós béke megőrzésére e szoros kapcsolatot a háború győzelmes befejezése után is fenntartják. Ezen túlmenőleg Nagy-Britannia története folyamán először magáévá tette azt az egyes körökben már évek óta hirdetett, de az angol kormánytól eddig még soha el nem fogadott tant is, mely szerint Nagy-Britanniának állandó és közvetlen felelősséget kell vállalnia a rend, szabadság és az európai szárazföldön élő népek függetlenségének fenntartásáért."

A nyilatkozat középpontját Anglia és Franciaország majdnem közös államiságának,
mint a háború utáni nemzetközi rend alapjának,
továbbá Anglia Európa fölötti fővédnökségének bejelentése alkotja.
A következmények a semleges országok szuverenitásának a blokáddal kapcsolatban való figyelmen kívül hagyásában már meg is mutatkoztak.
Azok a törekvések, melyek az úgynevezett felsőbbrendű etikai és politikai fogalmaknak értelmezését és körülírását Anglia hatalmi körébe akarják utalni, mindenesetre világosan felismerhetők. A végső cél láthatólag a keresztény angol főhatalom elidegeníthetetlen jogainak elismertetése, hogy keresztes hadjáratot hirdethessen a német kormány vagy Anglia bármely más ellensége ellen.

Ami a német népet illeti,
a cél a fáradságosan kivívott német egység belülről való szétzúzása.
Aki ügyének jogosságában, fajának törvényeiben és meggyőződésének
igazságában kételkedik, nem lehet saját igazának jó katonája.
Az angol propaganda a német nemzet belső és külső szétdarabolására tör.
A magunk részéről nem tehetünk jobbat, minthogy fejtegetéseinket
a Vezér 1940. május 10-én kelt felhívásával zárjuk.
Amit annak a katonai, politikai és szellemi küzdelemnek lényegéről és
célkitűzéseiről mondani lehet, mely nemcsak ma, hanem még hosszú ideig fog minden európai embert foglalkoztatni, ez a felhívás teljes egészében magában foglalja. A német nemzet sorsával együtt egész Európa sorsa forog kockán. A felhívás így szól:

,,A nyugati harcszíntér katonái!

A német nemzet jövőjéért vívott döntő küzdelem órája elérkezett.

Az angol és francia hatalmon levőknek háromszáz éven át az volt a céljuk,
hogy az európai helyzet valóságos megszilárdulását megakadályozzák,
főként pedig hogy Németországot gyengeségben és ájult tehetetlenségben tartsák.

Ettől a céltól vezetve csupán Franciaország is két évszázad alatt
31-szer izent Németországnak hadat.
Azonban évtizedek óta a brit világhatalom irányítói is azt a célt tartották szem előtt, hogy Németországot egységének megvalósításában minden áron megakadályozzák és hogy a Birodalomtól mindazokat az életfontosságú javakat megvonják, melyek egy 80 milliós nép fennmaradásához szükségesek.

Anglia és Franciaország ezt a politikát követték, minden tekintet nélkül arra,
hogy adott esetben milyen kormányformája volt Németországnak.

Ami ellen törtek, az mindig a német nép volt. Ezt a célt felelős államférfiak ma nyíltan be is ismerik. Németországot szét kell zúzni --- hirdetik --- és csupa kis államra kell darabolni. Akkor aztán a Birodalom elveszti politikai hatalmát és ezzel együtt annak a lehetőségét is, hogy a német nép életjogait ezen a világon biztosíthassa.

Ezért utasították vissza minden békekísérletemet és ezért üzenték meg nekünk a múlt év szeptember 3-án a háborút.

A német nép nem érzett gyűlöletet és nem töltötte el ellenséges érzület
az angol vagy francia néppel szemben.
Ma azonban az élet vagy halál kérdése előtt áll.

Haderőnk vitéz csapatai
az Angliától és Franciaországtól elsőnek ellenünk küldött ellenséget,
a lengyeleket néhány hét folyamán legyűrték és ezzel a keletről fenyegető veszedelmet elhárították.
Erre Anglia és Franciaország elhatározta, hogy északról fogják
Németországot megtámadni.
Április 7-étől kezdve a német véderő ezt a kísérletet is csírájában elfojtotta.
Most azután megtörtént, amit már több hónap óta mindig
mint fenyegető veszedelmet látunk magunk előtt:

Anglia és Franciaország azzal próbálkozik,
hogy figyelmünket nagyarányú félrevezető manőverrel Délkelet-Európa felé irányítva
Hollandián és Belgiumon keresztül a Ruhr-vidékre törjön.

A nyugati arcvonal katonái!

Ezzel elérkezett a ti órátok.
A német nemzet sorsát a következő évezredre a mai nappal kezdődő küzdelem dönti el.

Tegyétek meg kötelességeteket.

A német nép áldást kérve áll mellettetek.

Hitler Adolf!"
 
 
0 komment , kategória:  Wilhelm von Kries : VII. rész   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 673
  • e Hét: 2327
  • e Hónap: 9048
  • e Év: 374538
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.