Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Zagyi G. Ilona
  2017-08-25 19:00:23, péntek
 
 







ZAGYI G. ILONA


Alkony Zagyi G. Ilona: (Született Pásztó, 1967. augusztus 5. - ) Szülőfalumban, Szurdokpüspökiben /Nógrád megye/ él.

Egy egyszerű ember, egyszerű érzései. Megoszthatod!


Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt?



Alkony versek


Link


Link

Link







AKART


Egyszerre akart mindent,
jó módot, boldogságot.
Sokat is tett érte,de
talán túl sokra vágyott...

Szakadék tátongott előtte,
fölötte a híd lassan épült.
Szint beleroppant, mire
nehéz műve elkészült.

Fáradtan nézte az utat,
amit maga mögött hagyott.
Hol vannak a lepkék,
amit munka közben látott...

Hol vannak a virágok
elhervadtak hamar...
Nem lát gyerekeket,
nincsen gyerekzsivaj.

Hol van a nevetés,
amit néha hallott..
A szivárvány sincs már
régen feloszlott...

Nem vesztegetett percet,
most mégis sajnálja.
Nem állt meg ott, akkor,
hogy mindezt megcsodálja.

Már hiába kémleli, elszállt,
a pillanat már oda...
Boldognak kéne lennie,
de valahogy nincs rá oka.







ALKONY


Szomorú zsarátnokként pislog,
de még követel a halódó vágy.
A hamuból szökevényként röppennek,
a csillagfényű, apró titokszikrák.

Ágya hideg, de forróság emészti,
altatódalát dúdolja az elme,
nem akar kihunyni, riadtan kuksol,
reménykedőn vár egy ártatlan jelre.

Elveszni látszik, megadóan fárad,
a pernye már lágyan betakarja.
Csillapodik az emésztő láza,
üszkösödő magánya álomba fonja.

De nem engedi halni, élesztgeti,
melengeti az óvatlan pillanat,
s boldogan lobban életre még,
beragyogva, elfojtott álmokat...







AMI BENNEM VAN...


Elmondhatom merre, milyen úton járok,
de nem ugyanaz, ha a te lábad fárad.
Elmondhatom, milyen színű a szivárvány.
Szépséges lehet -e, ha magad nem láttad?

Elmondhatom, hogy mit érzek belül,
de ütemét az én szívem veri.
Elmondhatom, milyen a keresztem,
súlyát csak az én vállam ismeri.







AMÍG MESÉLEK...


Apró kezek tartják össze,
lelkem ábrándos csarnokát,
mosolygó gyöngyök díszítik,
rideg valóra néző ablakát.

Édes érintések melegítik,
ösztönzik a dermedő keringést,
csillogó tekintetek varázsa
fonja szorosra, a kötődést.

Főszerepet játszom e különös,
ártatlan, gyermeki világban,
s amíg hallgatják a mesémet,
magam is hiszek a csodákban...







ANYAI ÉRZÉS


Egy ösztön,
ami veled születik a világra.
Egy érzés,
ami örökre szól, nincs párja.
Egy mozdulat,
ami csak érted, neked szól.
Egy küzdelem,
ami óvni akar a világtól.
Egy tett,
ami lehetetlent nem ismer.
Egy gesztus,
ami mindig ott van kéretlen.
Egy hűvös kéz,
ami a lázas homlokod érinti.
Egy ölelés,
ami a szíved felmelegíti .
Egy sóhaj,
ami csak miattad hangzik el.
Egy élet,
ami az utadra készít fel.
Egy gondolat
ami nélküled sosem múlik el.
Egy tekintet
ami, távolról is téged figyel...







BEDRÓTOZVA


Kém szerkóban volt,
szívem, a rafinált.
kiderítsék,mikor,
mit, miért csinált.

Néha elveti a sulykot,
nincs meg az összhang.
Mást akarok én, és mást
a vészcsengő visszhang.

Szándékosan hátráltat,
de azért ő szalad...,
lelassít, így küzdelmem
a csapdájában marad.

Kaptam kis zsebrádiót,
a derekamra kötve,
okos kis elektródákat
ragasztottak a bőrre.

A kópé titkos terve,
így rejtve nem marad,
a lehallgató készülék,
káderezi azokat.

Sunyin lapul a drót alatt,
ez a különc szervem.
- Miért is kellett nekem
össze-vissza vernem...-

Tétován mozdul most,
megriadt a szentem.
Még az is lehet megjavul,
s nem kell többé mennem...







BENNE LÁTLAK


Benne látlak téged,
szemében tekinteted.
Hangjában felismerem,
szavad s a nevetésed.

Mozdulata idézi,
az egykori kicsi lányt,
ki bájos miértjeivel ,
a múltból visszatalált...

Mintha téged látnálak,
most pörög kacagva...,
boldogsággal tölt el,
életünk közös darabja...







BÚCSÚ...


Kézen fog az Újév,
küszöbén megtorpanok,
nyúl utánam a múlt...,
kicsit vissza fordulok.

Kedves emlékeimből,
lelkembe csomagolok,
legyen mit kibontanom,
ha zátonyra jutok.

Még egy-két gondolat, mit
majd szívemben hordozok,
s végül egy halk imám,
mi köszöni a tegnapot..







BŰVÖS JÁTÉK...


Apró gyöngyöket
rakott az ágakra,
a dermesztő reggel...

A tél mágiája:
csillanó ékkövek,
olvadó csöppekkel...

Mintha siratnák,
csupaszságukat a fák,
szomorú könnyekkel...

...ám csak éledő napfény
játszik szelíden,
túlhűlt ködcseppekkel.







CÉLÁLLOMÁS?


Olvastam minap:
Az élet célállomása.
Elgondolkoztatott.
Lehet ilyenem, míg életben vagyok?
A véget jelenti?
A csúcsot? S azon mikor vagyok?
Honnan tudjam,
hogy, akkor éppen ott vagyok?
Ha célt értem már,
lesznek újabb napok, ha benne vagyok?
De megnyugtat a tudat:
Nem, én még nem ott vagyok ...







CSAK ENNYI


Mit is szeretnék?
Kellenek a szavak...?
Csak nézz a szemembe,
ott láthatod azt...

Szeretnék még sok
boldog pillanatot,
majd kicsit őrzöm ,
s mindent visszaadok...

Nyitott könyv vagyok,
ha úgy akarod...
Tiszta vizű tó,
ha fel nem kavarod.

Mosolygós szivárvány
eső után az égen.
Csak vigyázz rám!
Kérlek szépen...







DALLAM A BÚS ÉGRE..


Ha felnézek az égre,
s a világmindenségre
gondolok.
Tudom, egy parányi rész,
s egyszer majd semmibe vész,
hogy vagyok.

Látok, hallok és érzek,
s ha nem is mindent értek,
telt tüdő.
Lélegzem... pulzál, lüktet,
magával sodor, sürget
az idő.

Közép tájon, mondanám,
éppen a sors vonalán
haladok.
Születő lét, körforgás,
színek, illatok, ízek
és zajok.

Gyűjtök minden érthetőt.
Szerethetőn éltetőt
számolok.
Napfényem a bús égre,
gyerekek nevetése...
dúdolok.

Erő... újrakezdéshez,
hogy mindig volt, van és lesz,
hihető.
Fák, lombok suttogása...
Forrás, víz csobogása
hűsítő.

Madár fészkel, költ, s itt hagy
dallamot: Nem magad vagy
tudhatod.
Szárnyal vágy itt és távol,
s az otthon, lehetsz bárhol,
visszahoz.







EGY GYERMEK SZEMÉNEK...


Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
életét tőlünk kapta,
nem esdekelt érte...
Hogy vágyott-e ide?
Csak beleszületett.
A helyet mi adtuk,
nem ő kéredzkedett.

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
ha boldog, elégedett,
visszaragyog a fénye.
Az arcára van írva
szinte minden érzése,
az ő kicsi lelkének
sóhaja, rezdülése...



Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Csengő kacagása
a szeretet zenéje.
Tán a legszebb dallam
egy szülő számára,
vidámsága a harmóniát
hozza a családba...

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Jó lenne a gond felhőjét
messze űzni tőle...
széppé tenni, mosolyokkal
tarkítani a gyermekéveit.
Szilárd, biztos talajra
tenni a jövő alapköveit.







EGYSZER FENT EGYSZER LENT


A valóság és a vágy
útja ritkán párhuzamos,
az élet tengere lehetne
áttetszőbb, de zavaros.

Mikor tisztul kicsit,
mindig jön egy hullám,
majd egy újabb szélcsend
javít a pusztításán.

Törvényszerűen követi,
olyan mint a világrend.
Kudarcok és sikerek,
egyszer fent, egyszer lent.







ELMONDJÁK?


Elmondhatjuk. Beszélhetünk róla,
de elmondható az érzés?
Szavak formájában létezik,
aggódás, szeretet, megértés?
Beszélhetünk szerelemről,
elmondhatjuk, hogyan érzünk.
Beszélhetünk csalódásról,
fájdalomról, hogy belül vérzünk.
Beszélhetünk gyászról, elmúlásról,
könnyekről, az életuntságról.
Beszélhetünk, együttérzésről
életre szóló, barátságról.
Beszélhetünk anyaságról,
féltésről, gyermeki szeretetről.
Beszélhetünk a megtörtént, átélt,
érzelmi szerepekről.
Beszélhetünk, de a szó még
önmagában nem elég, kevés...
A szavak nem mondják el,
az érintést, az ölelést...







ELSŐ SUGÁR


Mezítláb lépek a fűben a
talpamat harmat simogatja,
hűvös érintése,jólesőn
a fájdalmat nyugtatja.

Csillan a nap sugara,
káprázata most az enyém,
tökéletesíti az idillt,
itt a könnyek mezején.

Kedvesen felszárítja,
a bársonyzöld szőnyeget,
bearanyozza a tájat,
miközben felvidít engemet.

A harmónia megmozdul,
megelevenedik a táj... ,
zenélni kezd az erdő,
társ benne minden madár...







ELTAPOSOTT SZÍV (MESE?)


Megtörten hevert a porban,
mikor a talp rátaposott.
Nem sírt, nem könyörgött,
hisz hozott már áldozatot.

A szív fájón sóhajtott,
nyilvánvalóan szenvedett.
A cipőtalp tán megsebezte,
nem szólt, nem is könnyezett.

Túlélt már sok csalódást
némán figyelte az ütemet ,
míg a ledér talp büszkén,
új áldozatot keresett.

Az új szív kedves, vidám volt,
tetszett neki a hódolója.
Nem sejtette, jajj dehogy!
Lehet holnap ő kerül a porba.







EMLÉKSZEL?


Szerelem volt?
Ugye emlékszel még...
Séta kéz a kézben,
csókok holdfénynél...
Elhangzott ígéretek
Elsuttogott szavak,
édes érintések,
csupa szép gondolat...

Elmúltak az évek?
Vajon mi változott?
Úgy érzed szereted,
mégis elhallgatod...
Nincs idő egymásra,
sem a szép szavakra?
Már ki sem mondjátok,
pedig él a gondolatba...

Mondanád, de mégsem teszed...,
elcsépeltnek látszik,
úgy gondolod bölcsebb,
pedig az érzésed játszik..
Ott van a nyelveden
a szó, hogy SZERETLEK.
Aztán mégsem mondod,
úgy érzed felesleg...

Milyen jó mégis hallani,
ha valaki kimondja...
Rájössz, hogy vágysz
az érzésre s a szavakra.
Nem számít hány éve,
sőt a kor sem lényeges.
A szó, hogy SZERETLEK,
soha nem lehet fölösleges.

Nem lehet, hogy elfogy
köddé válik az érzés..
Hogy kihal egymás között
a megértés és a féltés.
Ne engedd, elveszni,
hisz most is SZERETED.
Nézz a szemébe, lásd meg
a régi szerelmet...

Mondd el neki most is,
mint, akkor régen..
még ha nem is ragyog
éppen csillag az égen.
Érezze! Tudja !Mondd el,
újra és újra, százszor is!!
Hogy KELL neked! Hogy SZERETED,
SZÁMÍTHAT rád.., történjen bármi is!







AZ ESZTENDŐK TALÁLKOZÁSA


Szilveszter éjszakáján,
hol esztendők paroláznak,
az emlékezés és az esély
most egymásra licitálnak.

Ajtók, ablakok csukódnak,
nyílnak helyettük újak,
az Ó- és Újév ölelkezik,
itt nincs helye háborúnak.

A régi mutatja kincseit
némán, sebeit takarva,
hisz az új csábítón fehér
vonzerejét meg nem zavarja.

Tisztasága sokat ígér,
benne vágy, óhajok halmaza.
Mennyi elsuttogott fohász,
számtalan könyörgő ima.

Áldást kérő gondolatok,
fogadkozó szép szavak,
ajándékul lehetőség,
bár nincs rajta selyemszalag.

Reménykedik ma éjjel
a hittel burkolt fájdalom,
bizakodó vágy csillan
gyötört, sápadt arcokon.

Mosolyog a szerencse,
most szelíden simogat.
Az új esztendő sokat ígér...
Valóra váló álmokat...










ÉLETHŰ KÉPSOR...


Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna,
hogy kacagva futott, röpült a karomba.
- Kapj el! - csilingel, itt kering körülöttem,
időnként itt hagy, de mindig visszaröppen
az a hang...- Nem ér a nevem! -
Élethű képsor... eleven.
A múlt szürkeségén átüt - Gyere játssz még! -
Miért is nem? Idő... egy mesét mondanék,
összefolynak a betűk... a könyv bezárult.
Most sem értem miért, az a lap megsárgult.
Kértem volna, hogy több legyen
huszonnégy óra Istenem!
Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna
a rámsimult ébredés - "Szeretlek anya! "







ÉLETRE MELEGÍT...


Lábunk alatt puha avarszőnyeg,
az erdő téli békéje frissítő,
a fák összesúgnak a hátunk mögött,
mintha megállt volna az idő...

Forró tenyered öleli ujjaim,
s bár látom megfagyó leheleted,
véred perzselő lüktetése átjár,
életre hevíti fázós lelkemet...







AZ ÉN IMÁM


Imára kulcsolom most a két kezem,
Elmondom a vágyam, drága istenem....
Nem kincset szeretnék, nem is gazdagságot.
Nem is magam miatt mondok imádságot.
Gyermekeim sorsáért, aggódom nagyon,
az ő boldogságuk többet ér mint egy vagyon.
Küldj nekik hitet a nehéz napokra,
gondolatokat, amik a gondokat megoldja.
Adj nekik reményt, hogy bízni tudjanak,
erőt,egészséget, hogy el ne bukjanak.
Unokáim , tisztességgel nevelhessék,
Munkájuk gyümölcsét el ne veszítsék
Imádságaikat ne mondják hiába,
Vigyázz rájuk istenem... Rájuk, s a családra..







AZ ÉN SZERENCSÉM


Az én szerencsém vak,
mert ritkán talált rám,
de elvétve megfeneklett,
az életem zátonyán.

Vendégem sosem volt,
csak pillanatra maradt,
Épp, hogy rám tekintett,
máris tovább haladt.

Még, ha dobott is néha
egy két koncot kegyesen,
két kézzel nyúlt érte,
valamit visszavegyen.

Sosem könyörögtem...
nem kell a szánalma,
pedig jól jönne néha,
gyógyító oltalma...

Azért egy kiskaput,
mégis nyitva hagyok,
ha még időben idetalál,
tán hoz egy csillagot...







ÉRTED VAN...


A fájó emléket nem tudjuk kidobni,
az agy kéretlenül raktározza őket.
A saját akaratunk dönti el, hogy
ott bent miképp, mivé fejlődnek.

Szenvedhetünk fájón könnyezve,
újra és újra átélve, felidézve.
Semmit nem old meg a kesergés,
talán csak magadba fordulsz tőle.

Nézd a jelent!Látod hogy csábít?
A tiéd, s a holnap még érintetlen.
Figyelj a világ zajára : Mert
ÉRTED! MIATTAD van itt MINDEN!!!







FESTMÉNY


A festmény lassan elkészül,
viharos színtere szelídül.
Az ecsetvonások ritkulnak,
a paletta kínálata gyérül.

Lázasan dolgozik az idő,
tettével még nem elégedett,
újra és újra átfesti még,
mert megszépíti az emlékezet.

Vannak most is üres foltok rajta,
a holnap jótékonyan beszínezi,
egy nap minden a helyére kerül,
s sorsunk a festést, befejezi.







FÉLTÉS...


Ne félts, anyám! Tudd, hogy erős vagyok,
mint a tőled eltanult, ellesett jó.
Felcsendülnek eldúdolt dallamok,
s itt kering még a megbecsült, intő szó.
"Légy jó, fiam! Vigyázz magadra... másra.
Családra, gyermekre, szerető társra."
Megérett, megértett aggódó sor(ok)
Féltésed... mit a jelenbe áthozok.







GYERMEK KÉRDÉSEK


Mennyi titok és rejtély,
amit meg kell fejteni,
mennyi csoda és varázs,
mit be kell bizonyítani.

Álomszerű, valós mesék,
és mesékbe szőtt valóság,
tenger cseppben mért kérdés,
mert tényekben az igazság.

Lehet fű, fa, virág, madár,
bogarak, állatok. Érdekes.
Mi, hogyan, miért, minek?
Mind egyformán lényeges.

Csak győzd szusszal, felelettel,
hisz ilyen minden kisgyerek,
szeme hálás pillantása,
válaszokért köszönet...







GYÖKÉRFALVA lll. RÉSZ CIRIPKE AJÁNDÉKA


Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.

Jeges lehelettel,
beköszöntött a tél,
festett ablakokra,
jégvirágos csipkét.

Meleg kuckóba bújt
a sok apró lakó,
mosolygott is rajtuk
vidáman hómanó.

Ahol ő született,
ott örökké tél volt,
ott bizony a fákon
madár sosem dalolt.

Egy jégtömbön ragadt
sodródott az árral,
a forgó szél felkapta,
tréfás pajkossággal.

Varázserdő mélyén
tette avarágyra,
így lelt hómanócska
gyökér-lak otthonára.

Szomorú sosem volt,
sok itt a barátja.
Mindig van tennivaló,
kell az okos tanácsa.

Söprögette éppen
a száraz falevelet,
kosárral kezében.
Ciripke közeledett

Vajon mi lapulhat,
a szakajtó mélyébe?
Micsoda meglepetés,
mi előkerült belőle!

Nem volt rest az őszön,
már készült a télre,
puha sálat kötött,
készült mindenféle.

Volt csíkos, kockás,
vidám tarka-barka,
bizony jókor jött,
hasznos ajándéka.

Hómanó választott
széles, barna, kockást,
nyakába tekerte,
s mosolygott viszonzást.

Nem várt köszönetet
tovább sietett,
az arca ragyogott,
benézett mindenkihez.

Válogattak kedvükre,
kapós volt munkája.
Jánoska csíkosban
indult az útjára.

Katicáé pöttyös,
Csinkáé szívecskés.
Bodobácsé egyszerű,
a két apóé lepkés.

Ciripke büszke volt,
nem dolgozott hiába,
meleg sállal parádézik,
gyökérfalva minden lakója.







HA A FALAK MESÉLNI TUDNÁNAK...


Ha a falak mind mesélni tudnának,
nagyon sok titkot elárulhatnának.
Könnyes gyermekszemek esdeklése,
elfojtott sikolyok halk könyörgése.

Erőszak szülte félelem, mi ott ragadt,
bár elmúltak, visszhangozzák a falak.
Csendes zokogás, hogy senki ne hallja,
égbe kiáltó könny, lélek sebét marja.

Agresszív, alkoholgőzös lehelet,
a szelídség ellenfele nem lehet,
gonoszul tapos azokra akiket "szeret"
ott a józan ész nem játszik szerepet.

Falak közé zárt tragikus sorsok.
Értelmetlen tűrés, elfogadott átok.
Örülj, ha nem érted..., ha sosem látod.
Miért tűrik annyian a megalázottságot...







HA HIÁNYZOL


Nem találom a helyem,
az álom csak kerülget,
tán megállt az idő,
számolom a perceket.

Keres a kezem, bár
tudom nem vagy itt,
de játszik a gondolat
s ott nálad találkozik.

Oltalomért bújik hozzád,
mint máskor rendesen,
hiányzik a csendünk,
most magányosan ölel.

Üvöltenék, hogy meghalld,
de messze vagy nagyon,
randevúra hívlak éjjel,
mert rólad álmodom..







HA MESÉLEK


Csillog a szeme, mikor
a mesémet hallgatja.
szerető tekintete,
szívemet simogatja.

Nem mindig ért egyet,
sokszor belekérdez,
úgy jó, ha megérti,
a gyerek a mesémet.

Nem mindent hisz el, mert
nagy a valóság érzete.
Mégis imádja őket,
mert ilyen a természete.

Óriási a tárhelye,
szinte mindent befogad,
királyfi, hercegnő, törpe,
de imádja az állatosat.

Egyé válik a gondolatunk,
amíg tart a történet,
közelebb kerülünk egymáshoz,
ez a boldogságérzet...







HARKÁLY


Bekopogott hozzám,
a tetőről lógott.
Feketés tarka tollú,
s piros sapkát hordott.

Figyelemfelkeltő,
méretes madár volt,
finomságot keresett
a lécek között kotort.

Még nem láttam ilyet,
gyönyörködve néztem,
bánatomra észre vett,
ijedten tova röppent..







HÉTKÖZNAPI


Férfi:

Nézte őt, ahogy épp a
mosogató fölé hajolt...
Elszabadult tincsei,
összefogott haja alól,
pajkos táncba fogva
keretezték szép arcát,
de így is látszott rajta
fáradtsága, a szomorúság.

A keze túl vörös volt,
kissé dagadt és eres.
- Sokat dolgozik mostanában,
és itt vannak a gyerekek. -
Átkozódik magában.- Miért?
Miért ilyen keveset keres ? -
Pedig ő is sokat megy,
életük mégis szégyenletes.

Többet szeretne adni,
nyugodt, szép életet,
- boldoggá tenni, bearanyozni,
mert ő arra érdemes.
Itthon lenne a helye,
a házimunka sem kevés.-
Alig vannak már együtt,
ritkul a meghitt párbeszéd.

Letenni néha a gondot,
kicsit kalandozni,
Sóhajt: értelme sincs
a jelenben erről ábrándozni.
Nincs idő, fáradtak, s kevés
az ölelésre az alkalom .
- Hagyom pihenni őt
látom fáradt nagyon...-

Nő:

- Lám meg sem szólal, már
nem szeret tudom, érzem.
Fagyos a levegő,pedig,
vágyom rá, hogy átöleljen.
Eltávolodik tőlem, már
nem lát biztos szépnek.
Se idő se pénz magamra,
hiányoznak a beszélgetések.

Biztos van más, aki
vigasztalja őt - gondolja.
- Rég fogta már a kezét - ,
könnyét elmorzsolja...
- Neki csak a gyerekek
jutnak meg a házimunka,
De jó lenne visszamenni
csak kicsit a múltba...-

Szótlanul telnek a percek,
és eszükbe sem jut... ,
hogy hangosan kimondják,
érzésük, gondolatuk...







HIÁBA KÉRNÉK...


Hiába kérnék
csöndet,
a világ zajos,
rohan...

Hiába kérnék
nyugalmat,
őrület sodor,
dacosan...

Hiába kérnék
megértést,
tapossák egymást,
toleranciák..

Hiába kérnék
figyelmet,
takarnak, árnyékok,
tendenciák...

Hiába kérnék
gazdagságot,
életem könyvébe
nem ezt írták...

Hiába kérnék
boldogságot,
a létezőhöz, sors ír
fájó vonást...

Hiába kérnék
szeretetet,
az sugárzik vissza,
amit adok...

Hiába kérnék
megbecsülést,
megelégszem azzal,
amit kapok...







HÚSVÉTI MOSOLY...


Lustán bámészkodott a telihold,
furcsa dolog, amit észrevett:
Tojást őriz fészkében a nyúl,
talán valami tévedés lehet...

Micsoda madárfüttyös ébredés...
Kíváncsin kacsint felkelő napfény,
mi visszacsillant harmatcseppeken,
édes, tavaszillatot hordott a szél.

Lappangó titok a levegőben,
a kakas már elkukorékolta.
A gazdasszony ma is korán kelt,
bari bégetett az akolba`.

A tyúkot kiscsibék kísérték,
hívta őket hangosan kotyogva,
a békés, kapirgáló társaságot,
pajkos szellő végig cirógatta.

A kút káváján gerlepár pihent,
a sürgő mozgolódást figyelve,
ma bizony nem kell a vízre várni,
valaki a vödröket telemerte.

Ünnepi terítő az asztalon,
a vázában frissen szedett barka,
szorgalmas kezek gyűjtögették,
rendezték e díszes csokorba.

Hívogató, csábító teríték,
rajta illatos kalács és sonka,
mellette a kancsóban vöröslő,
garatingerlő, jóféle borocska.

Takaros, fonott kosárkában
kézzel festett, hímes tojások,
szívből, vendégeknek készültek,
ajándéknak szánták a jányok.

A lócán üldögélt a két cserfes,
egyik még a másik haját fonta,
miközben jókedvűn nevetgélt a
két virágszál, Juliska, Mariska.

Lopakodó árnyak közeledtek,
óvatos lépések a kert alatt,
riadtan röppentek el a gerlék,
nyomukban csak egy-két pihe maradt.

A víz loccsan... sikolt a jány,
riadtan pördül a rokolya,
kalap mellett díszes szalag,
széles a legények mosolya...







ITT VAGYOK


Én hallgatlak!
Mondd el nekem mi bánt,
nem jó ha bent marad.
Segítek! Űzzük el
együtt az árnyakat.

Én itt vagyok!
Mindig is leszek neked,
még, ha nem is látsz,
akkor is találjon rám,
hívjon a képzeleted...

Én megértelek!
Ne rejtsd előlem el
fájó lelked sóhaját.
Csitítsuk együtt,
háborgó viharát.

Én szeretlek!
Soha el nem múló,
féltő a gondolat,
szívem erei rajzolják,
mindennap arcodat.







A JELEN


A múlt gyógyítható
gyógyszere a jelen.
Nincsen olyan tegnap,
ami mind bűntelen.

Fonákra fordítható,
ha nem ítélsz tévesen,
ha okulsz a hibákból,
nem vagy esélytelen.

Ha jelentős csorba is
esett büszkeségeden,
balga ki azt hiszi,
hogy ő tévedhetetlen.

Minden nap, minden reggel
tele van új esélyekkel.
Ne siránkozz örökké,
ráérsz még ezekkel...

Ebben az életben rád
osztották a főszerepet,
emelt fővel játszd hát,
érdemeld ki a sikeredet.

Ez a darab csupa esély
és sok benne a rejtelem,
de a Jóisten úgy alkotott,
nem vagy tehetségtelen.

Az utolsó percig hinni
hogy nincs reménytelen,
mert ez, az életünk, sírig
tartó örökös küzdelem...







JELZŐFÉNY...


Arra indultam, s őszintén hittem,
ha szívem vezet figyel rám Isten.
Tán rossz helyen jártam, senki földjén,
hol sok a vihar, s húz a sors-örvény.
Senki nem űzött, önjelölt irány,
de hittel lobban jelzőfény tisztán,
mint fel-fel villanó viharlámpa,
s megmozdul a lélek tépett szárnya,
szelídülnek önpusztító szavak,
békére lel bennem élő harag .







KEDVES MIKULÁSOM


Esik hó, vagy nem esik,
sok gyerek róla álmodik,
piros ruhás, ősz szakállas,
arca pírja mézes-mázas.

Csizmája már sokat látott,
bejárta a nagyvilágot,
azt sem bánja, ha átfázott,
űzik-hajtják kívánságok.

Évente csak egyszer látom,
mivel jön, én dehogy bánom.


Szánon-e, vagy szarvasháton,
mindegy, mert én nagyon várom.

Néha csak úgy lopakodik,
kéményen jön, majd elszökik,
megtölti a csizmát, zoknit,
órákig nem tétovázik...

Létezése nem csak álom,
ajándékát megtalálom...
s mert évente visszavárom,
hű vendég az én barátom:
Drága kedves Mikulásom...







KERESLEK


Mikor elmentél, el sem köszöntem,
hogy mivé lettél és hol, nem tudom.
Mintha nevetnél, mikor bámulom
az eget, tán mosolyogsz fölöttem.

Még kereslek... a nap sugarában,
felhők könnyében, szél erejében.
Hold fényében, Imák erdejében,
s érezlek a vihar tépte fákban.

Még kereslek... szélcsengők hangjában,
zajokban, a természet csendjében.
A vadak, őzek tekintetében.
Illatokban, kicsiny vadvirágban.

Még kereslek... madarak dalában.
Tavaszban, nyárban, őszben és télben.
A szívemben, az áramló vérben,
s érzem, itt vagy minden változásban.

Érezlek... kérnek és illeszkednek
ragaszkodó képek. Itt vigyázlak...
Ha akarom mindig megtalállak,
csak a földben nem... ott nem kereslek.







KÉK MADÁR


Sosem kerestem a kék madarat,
azt sem tudtam , hogy létezik,
míg egy napon vállamra szállt ,
megpihentette rajtam szárnyait.

- Hosszú rabság volt ez - közölte,
- végre kinyílt ketrecem ajtaja ,
az akaratod zárva tartott, hiába
szállt a vágyad panaszos sóhaja.

Szíved mélyén éltem eddig bezárva,
majdnem elsorvadtak szárnyaim,
már azt hittem ez lesz a végzet,
ott veszek érverésed hullámain.-

Vádló tekintete, az elgyötört
panasza, fájón hasította tudatom,
de öröm volt látni, ahogy felröppent,
szárnyalt, boldogan, szabadon.

Nem szállt tőlem messzire, fölöttem
keringett vidáman, felszabadultan.
Mikor elfáradt, szívemben megpihent,
a rácsot,s a kulcsokat eldobtam.

Vendégem, mert a szeretet itt tartja,
céltudatos hitemből táplálkozik,
együtt éli velem a napjaimat, de
éjjel fölrepül egészen a csillagokig...







KICSIKE VÁGYAK


Édes kis pofid
oly gyakran ragyog.
Kicsike vágyaid
felhőkre rajzolod.

Lepkéket kergetsz,
tücsköt, bogarat.
Csillan a sziporkázó,
bűbájos gondolat.

Minden állat érdekes,
cica ül a fő helyen,
nincs is olyan jószág,
mire nem mondod: Szeretem!

Csattog a mezítláb,
köveken tereken,
nem számít, ha hideg,
hiába az intelem.

Gázolsz a patakban,
érdekel a béka,
mondod, a sikló is
isten ajándéka.

Virágot gyűjtesz, mindig
születésnapom van,
nincs is ez másképp,
ha itt vagy a karomban.

Rotyog az étel
a játék katlanban,
nem ettem jobbat, tán
csak álmaimban.

Mozdul a hinta,
vágyaiddal szárnyal,
nem lehet betelni
huncut mosolyoddal.

Elmeséled nekem,
a listád hosszú,
óriássá duzzad
a vágyott tennivaló.

Elolvad a nap is,
maga vagy a csoda,
varázslat a mozdulat,
minden bánatom oda.

Ha itt vagy, nem számít,
szívem hányszor dobban,
nem gyógyítja semmi
tőled soha jobban.







KINYÍLT DECEMBERBEN...


Egy aprócska
leheletnyi kékség,
egy dacoló
viruló szépség.

Blöfföl az idő
enyhén zavarban,
nyíló ibolya
a téli avarban.







KIS KERTÉSZ


Én egy kertet akarok!
Olyat mint a nagyok!
Majd én is locsolok,
ültetek és kapálok.

Sok, sok epret akarok,
most is vízért szaladok.
Haszontalan nem vagyok.
még a nap is ránk ragyog

Dolgoztak a kicsi kezek
Érnek már az eperszemek,
pirosak és szép kerekek,
pocakban lesz jó helyetek.







KÍVÁNOK!


Árvának családot,
családnak áldást!
Áldott köteléket,
egymáshoz tartozást.

Gyermeknek álmokat
beteljesülőset,
szülőknek türelmet,
jóra nevelőset.

Hontalannak otthont,
didergőnek meleget,
a koldusnak kiutat,
éhezőnek kenyeret.

Szegénynek szerencsét,
jól fizető munkát,
pozitív gondolatot,
kőkemény kitartást.

Gazdagnak emberséget,
hozzá nemes szívet,
magányosnak ölelést,
gyengének védelmet.

Betegeknek gyógyulást,
elveszettnek hitet,
cselekvőnek sikert,
hozzá becsületet.

Fiatalnak bölcsességet,
öregnek tiszteletet,
s kívánok még: hosszú,
tartalmas, Boldog Életet...







LEGYETEK TÜRELMESEK


Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
elfelejtek már dolgokat,
ha próbálom idézni, de nem megy,
a feledésbe merült, fehér foltokat.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
beszélek, s elakad a szavam,
ha a mondat közepén újrakezdem,
vagy ha ismétlem önmagam.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
nehézkesen, lassan mozdulok,
ha riasztanak az akadályok,
és sokszor visszafordulok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
túl sokat panaszkodok,
ha nem értek egyet azzal,
amit mondanak az orvosok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
szenilis leszek és gyerekes,
ha az öregkori hanyatlás
nem lesz hozzám éppen kegyes.

Legyetek türelmesek hozzám, ha majd
gyenge leszek, ápolásra szorulok,
akkor is, ha rigolyásnak,
fárasztónak bizonyulok.

Legyetek türelmesek hozzám, ha már
nem boldogulok egymagam,
ne engedjétek el öreg kezem,
legyen akármilyen haszontalan.

Legyetek türelmesek hozzám,
érezzem, nem vagyok egyedül,
érezzem, hogy becsülnek, szeretnek,
hogy nem éltem értelmetlenül...







A LEPKE VÉGZETES VÁGYA


Szegény kicsi lepke,
mikor eljött az este
fény után kutatott,
riadtan repkedve.

Csillogó lámpafény,
csábítón hívogat.
Vigyázz kicsi lepke,
megégeted magadat...

Ám boldogan repül,
igéző a ragyogás.
Későn veszi észre,
végzetes csapdáját.

Riadtan vergődött,
még bízott erejébe,
hiszen csak jót akart,
nem lehet még vége.

Kimerülten küzdött,
a sugárzó hőségtől,
menekült volna már,
a lámpa bűvköréből.

Hiába a tusája,
a látvány kegyetlen,
perzseli a szárnyát,
s a lepke védtelen.

Tudja itt a vége,
megöli a vágya,
inkább maradt volna,
örökké homályba.

Ártatlan kis lepke,
porbahulló léted,
tündérálom kísérjen,
emeljen fel téged...







LOMJAIM


Sok lomot gyűjtöttem,
amire semmi szükség,
Nehéz napok súlyos terhe
megannyi fájó emlék.

Bánat,szomorúság,könny,
baljós szerencsétlenség.
Akad közte,hitevesztett
űzött reménytelenség.

Évtizedekig gyűltek már,
az ólomsúlyú relikviák.
míg egy napon a sorsom,
takaritásra invitált.

A felesleges kacatokat
összeraktam egy zsákba.
Bedobtam a felejtésem
legmélyebb szakadékába.

Fellélegezve hagytam,
hagy menjenek kárba,
sosem segítettek, csak
lehúztak a sárba.

Nem mondom, hogy nem
maradt itt-ott szikrája...,
de másabb így az élet,
több a logikája...







MERT TUDOK HINNI MÉG...


Nézem, ahogy távolodik,
gomolyog, oszlik a térben,
azt hittem egyszer megértem,
s a szemem majd hozzászokik.

Kapaszkodtam az örvényben,
próbáltam megállítani,
tudtam erősnek látszani,
vakon veszni a sötétben.

Mennyi átélt, őrült vihar,
s lehet még elgyötört test épp,
ha csak a lelket tépi szét,
egy bénító érzészavar...

...de nem óv törékeny burok,
csak, hogy akarok hinni még,
s ha gátol sok-sok szakadék,
élni a völgyben is tudok...

Nézem, ahogy távolodik,
gomolyog, oszlik a térben,
áttör fény a szürkeségen,
érzem, ahogy kibontakozik.







MESEKÖNYV


Mikor a mesekönyv a helyén
a polcon, olvasatlan marad,
egyszerűsödnek a kérdések,
s válasz rájuk könnyebben akad.

Elmúlik lassan a gyermekkor,
eltűnnek a jóságos tündérek.
A mesék ártatlan kuszaságát
átírja a realitás, az élet.

De sosem múlik el nyomtalanul
a mese bölcsessége, tanulsága.
Mert ott lapul a sorok között,
a valóságos élet igazsága.

A könyv magánya nem sokáig tart.
Újra és újra gyermek kézbe kerül,
a lapok közt őrzött bölcsesség, egy
kis időre, édes semmiséggé csendesül...







MÉGIS MEGÉRTE


Eljutottam oda, hogy
semmim nem maradt,
mégis vagyonosnak
mondhatom magamat.

Gondtalan és gazdag
szerettem volna lenni,
a hatalmas vágyakból
valahogy nem lett semmi.

Előbb keltem mint a nap,
a hold küldött aludni,
míg rövidült az éjszaka,
nem volt idő álmodozni.

Még sem lettem tehetős,
nem ez volt megírva,
az álom elsikkadt lassan,
beolvadt a múltba

Csak az időt sajnálom,
amit elvesztegettem,
hogy akiket szerettem,
keveset öleltem...

Felesleges már a sóhaj
és , ha rátok nézek,
nem sajnálok semmit,
tőletek szép az élet.

Szemetekben ragyog
az én nagy vagyonom,
értetek megérte,
ez igazi hatalom...










MÉG NEM ISMEREM


Volt idő, mikor vágytam rá,
/most nevethetsz, bírálhatsz/.
Tengert, óceánt látni, bár
még nem ismertem a hazámat.

Munkával teltek a mindennapok
nem volt más csak az alázat,
kevés bérből, erre nem jutott,
még nem ismertem a hazámat.

Néha kirándultunk, bejártunk
zegzugos járatlan utakat,
az idő röpült a vágy maradt,
még nem ismertem a hazámat.

Gyönyörű tájak, amit az
ember képeslapokon láthat.
Még mindig várnak rám,
még nem ismerem a hazámat.

A Mátrát láttam, itt lakom,
a Bükk és a Bakony csábítanak,
a Balaton is csalogat.
Még nem ismerem a hazámat.

A sok csodás gyógyfürdő,
vízesések, misztikus várak.
Megannyi festői arborétum,
még nem ismerem a hazámat.

A széles nagy Alföldet,
a delelő gulyákat,
minden nagy folyónkat,
még nem ismerem a hazámat.

Templomok, az építészet
remekművei, káprázat.
Ott a skanzen, múzeumok,
még nem ismerem a hazámat.

A sok magyar dicső helyszín,
ami felidézi a múltat.
Mind, mind látni akarom,
még nem ismerem a hazámat

Nem csábítanak messzi tájak.
Itt, OTTHON mindent lássak.
Egy egyszerű vágy ez.Mert,
még nem ismerem a hazámat.

Bár hajamban csillannak már
az őszülő ezüstös szálak,
valóra váltom az álmaim,
talán még megismerhetem a hazámat.







MINDENKINEK VAN


Nem nehéz érzéseket összetörni,
lelket megsebezni, meggyötörni,
mert, aki szeret tudja tűrni,
bármi áron elfogadni,elviselni.

Miért kell mindent megígérni,
ha nincs benne érzés szemernyi?
Szerelemmel ámítani, hitegetni,
majd megalázni, tönkre tenni...

Az érző szívet kihasználni,
majd gonosz módon sárba dobni
A szánalom az nem szeretni...
a tengernyi könny meg nem éri.

Nehéz mindig visszanézni,
de tudni kell tovább lépni.
Emberi jussunk a csalódni,
mindenkinek van köldökzsinórnyi.







MOSOLY CSERE


Ajánlok egy cserét,
remélem élsz vele.
Mosolygok most rád,
küldj te is cserébe.

Egyszerű gesztus
nem kerül pénzbe,
felbecsülhetetlen
mégis az értéke.

Kelendő árucikk,
s nem az ára miatt,
kit mosolyogni látsz,
cserémre ráakadt.

Nem is bonyolult,
ez a kereskedelem.
Az adok-kapok boltot,
nagyon szeretem.

A sok mosolytól
nő az önbizalom,
ezért a boltomat,
bővítem, továbbadom...







MOSOLYOGJ


A hízelgő modor,
néha sunyi álca,
kétszínű szavait,
ő maga nem látja.

Jót nevet csak rajtad,
élvezi, hogy őrlődsz.
Mi vagy te kisgyerek,
a semmin tépelődsz?

A labdát visszadobni,
értelmetlen dolog,
vedd el a játékát,
azzal, hogy mosolyogsz...







MÓKUSKERÉK...




Pörög a mókuskerék megállás nincsen,
rohan az életünk megszokott szinten.
Beleszületünk csak véletlenszerűen,
tanulunk,átvesszük a ritmust az ütemben .

Ébreszt a nap, a hold altat útközben,
nagy utazás, honnan kiszállás nincsen.
Részt veszünk a forgásban a pezsgésben,
gyermekként, fiatalon , majd öregségben.

Nevetünk, sírunk, szenvedünk életünkben,
érzelmeink forognak szabálytalan körben.
Életet adunk, alkotunk forgás közben,
Létünk tartalmát mi szabjuk a kerékben.

Törvényt alkot minden a keringésben,
rohannak a napok, ahogy a vér az érben.
Aztán nem marad a lélek megfáradt testben,
körforgásba kerül a világegyetemben...







MÚLTBÓL HOZOTT LÁNG...


Amíg létezik a nemzetnek múltja,
fiatal öregnek a kezét nyújtja.
Gyöngül az elfogyó gyertya lángja,
lobban egy másikon újra gyúlva.

Mesél, elevenné válik útja,
fény és sötét, öröme és búja,
születés és halál, sorsát tudja,
bízik benne, lesz mindig utódja.

Lesz, aki a lángot tovább viszi,
őrzi, kikacagja, megkönnyezi.
Becsüli, tán tönkre sose teszi,
nem felejti el, ha félreteszi.

A csengő himnusz, nem követel, kér,
amennyit adni tudsz, annyit ígér.
Mit jelent a zöld, piros és fehér,
szívedben égő láng, mondd meddig él...







NAPFÉNYES VÁGY


Mennyi árnyék, ami félelmetes...
szelídkékem eltűnne, ha hagynám.
Napestig sorolhatnám, hogy hányszor
tört meg az egészséges hatvány,
hisz vesztem el bennük jó néhányszor.
A Létem aprócska hányadosa
az a bizonyos végeredmény,
s ha tehetném el sem engedném,
lennék szenvedélyes, hű cinkosa...

Napfényes vágy... tudom, sorsköteles,
de ha csak örökké elsiratnám,
velem maradna-e szürkületkor?
Ha nem átéléssel foltozgatnám...
míg hiszem, velem van ébredéskor.
A részem... kell, jó a gyógyításra.
A torzulás ettől vérszegény...
Vágyam ott a remény képletén
tőlem erős... nincs más indoklása.







NAPLEMENTE


Nincsen könny a szememben,
titok sem a szívemben.
Benne élek az álmomban,
elfelejtett sóhajomban.

Mire vágytam a hajnalban,
valóra vált az alkonyban.
Nem üres vízió,káprázat,
tőled fakad a varázslat ...

Az alkonyat színei csodásak,
fénye szemed ragyogásának
tükre, amit most birtokolok,
igézet ez.Boldog vagyok...

Illúzió, hinné az ember. Téved.
Mert valóság festi a szépséget.
A naplemente lenyűgöző bája,
összetört szívek, gyógyító csodája.







NEHÉZ


Nemesít a munka. Mondják
Az állítás igaz, de érdekes...
Ki szakadásig dolgozik,
miért nem érzi ezt?

Ki pénzét most két keze
erejével keresi,
nem karriert épít,
csak életét tengeti.

Mikor hulla fáradt,
kedve miért nem remek?
Belerokkan idő előtt.
Ettől nem lesz nemes.

Nem lesz előkelő, inkább
csak kiszolgáltatott,
pihenő ideje nincsen,
élete nehéz, zaklatott.

Állj meg ember nézz szét!
Pihenj kicsit!...Nem lehet.
Otthon várja a család,
a felelősség, a gyerekek.

Mi az élet szépsége?
Nem kerget lepkéket...,
nem is ábrándozik már,
nem néz bárányfelhőket.

Hajnalban kel fel,
este zuhan az ágyba.
Semmire nincs idő,
pláne saját magára.

Robotol, párjával
kevés a párbeszéd.
Növekszik a távolság,
óvni kéne, ami szép...

így egyensúlyozik,
a megélhetés peremén.
Csak a csorbát érzi,
ólomsúlyú büszkeségén.

Hiába tanult, értéke
nem vehető most észre,
nincs alantas munka,
szüksége van a pénzre.

Míg verejtéke haszna másé,
nemet mondani nincs joga.
De tán soha meg nem tudja ,
milyen súlyú a koldus botja...







NEM ADOD FEL


Kóbor lélek a viharban,
játszik a fény és az árnyék.
Gyűlnek a fekete felhők,
cseppekben hullik rád még,
az elveszettnek látszó,
fájó, összetört világod,
míg keresed az ösvényt,
a káosz mélységét járod.

Lehetetlennek látszik, mint
röptéje szárnyatlan madárnak.
Bőrödön érzed leheletét,
a kínzó, sorstalan magánynak.
Kitartóan küzdesz, megtörsz,
mert egyedül gyönge az ember,
de a reményed veled él,
hogy boldog leszel egyszer.










NE VÁRJON HIÁBA...


Az ablaknál üldögélt,
kezét ölébe ejtette,
fájó, dagadt ujjait
kötényébe rejtette.

Messze járt gondolata,
tekintete távolba révedt,
el kell, hogy jöjjenek...
már rég látta őket.

Nincs harag szívében,
csak aggódó szeretet...
becses emlékei színezik
a már fakuló életet...

Anyák napja van ma...
ilyenkor mindig jönnek...
türelmetlenül számolja a
lassan vánszorgó percet.

Hozd el őket... istenem,
suttogja s halkul imája...
a kaput nézi reménykedőn,
hogy nem vár hiába...







NINCS ALKU...


Nem jön álom a szememre,
csak az óramutatót
hallom..., kattog sietve...

Az értelem csomókat bontogat,
szűkölő árnyak..., megoldás
kéne...,egyformán fontosak...

Minden itt van, hit, akarat,
ösztönös, késztető , mégis
elgáncsol, az egó alul marad.

Nem tudom áttörni a falat,
hiába vágyom rá, lelkem
burkának, fájdalmas feladat.

Alkut kötnék vele, mi élhető,
ám fájó egyezség, egy nem kért
szerep, melyben nincsen pihenő...

Gyöngülök, nincs hatalmam fölötte,
a szomatikus létezés, önzőn
kapzsi, mindent magának szeretne.

Fölényesen, gúnnyal taszítja a kezet,
nem érti, jajj, dehogy érti, saját
maga fölött hoz, ítéletet...







NYÁRSIRATÓ


Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.

Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.







NYÍLÓ RÓZSA


Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.



Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.







NYOMOT HAGYOTT...


Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.

Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Mentenék az iszonyatból
valami kedveset... enyémet.
Kímélném a borzalmaktól.
Talán odafönt, ha szétnézhet...
repüljön, keressen fészket.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Szárnyalása belőlem rész.
Látom hogy elszakad, nem bánom.
Kíséri e szívdobbanás...
majd lassan szétfoszlik az álom...
Fény játszik a szempillámon...

...de most is érzem, hogy féltek.
Jelent, jövőt... élő képet.







OKOS EMBER ELME


Okos ember elme alkot, játszik,
fölényes teremtő vágya ösztönöz.
Elmélete csodákat gyárt, amit
a technika, a színvonal is tükröz.

Fejlődünk általa, erősödünk,
mégis pusztít alkotó ereje,
a mű van, hogy egy pillanat, ám
egy élethosszig küzdhet ellene.

Sok a zseniális lángelme, mégis
az emberiség egy helyben topog.
Mert nem tűnik el a háború,
a nyomor, s az éhező zokog.

Mert büszke, akkor lehetne az ember,
saját gonosz vágyait legyőzné végre.
Békés, szeretett világot teremtene,
hol minden ember elégedetten élne.







Ő IS TUDJA


Beköltözött a fájó,
lelkem mélyére...,
nem űzi a holnap,
sorvadó esélye...

Még megölel, édesget,
ám hazug a vigasza,
el nem sírt könnyekben
úszik diadala...

Nincs hatalom, kegy,
amely kedvére tehetne,
szigorú szabályok,
márványba fektetve...

Szemébe nézek...,
s tudom, ő is tudja,
hogy készülnie kell,
az utolsó útra...

Tehetetlen érzés,
az imádság elakad,
már csak a szívem súgja,
a könyörgő szavakat...







ŐRANGYALT


Megkértem egy angyalt,
legyen mindig veled.
Vigyázzon helyettem rád.
Már nem fogod kezemet.

Megkértem egy angyalt,
mert aggódik szívem,
akármilyen erős vagy,
veled legyen hitem.

Megkértem egy angyalt,
bár felnőttél tudom,
őrizze a lépteid,
kanyargós utadon...

Megkértem egy angyalt,
mert ismeri a jó irányt,
terelgessen arra,
segítse a gondolkodást.

Megkértem egy angyalt,


teremtsen harmóniát
körülötted, békességet,
űzze a negatív energiát.

Megkértem egy angyalt,
óvja meg lelkedet,
tegye széppé napjaid,
töltse be a szeretet.

Megkértem egy angyalt,
ha elalszol este,
nyugtató álmot,
bocsásson szemedre.

Megkértem egy angyalt,
őrizzen az éjjel.
Cirógassa lelked,
gyógyító kezével.

Megkértem egy angyalt,
sose hagyjon magadra,
védelmezzen helyettem,
mintha jóanyád volna...







PECSÉT


Pecsétet tettem a szívedre.
Azt jelzi: FOGLALT ÖRÖKRE.
Időtálló rajta ez a viasz,
semmi nem oldja, enyém maradsz.







RÓLAD SZÓL


A holnap embere vagyok... ,
azzá tesz, amit ma alkotok.
Holnap már csak emlékként kapod,
mit most, tollamból itt hagyok.

Vannak, közte okosak, válaszok,
de hagyok hibát, javítsd, ha tudod.
Nem csaplak be, az igazat kapod,
de sose azt nézd, én mit akarok.

Az emberi tett sosem tökéletes,
hibát, mindig talál, aki keres.
Nincs olyan, aki sosem hibázik,
más bukása javunkra nem válik.

Saját életed egyedi történet,
nem kellenek hozzá példaképek.
A szíved diktálja az ütemet,
az ész játssza hozzá a szerepet.

Ha az összhangod megtalálod,
nem kell tanácsokra várnod.
Más helyetted úgy sem éli meg,
egyedül te érzed mi a helyes.

Túl fontos, ahhoz az életed,
hogy más hibáit kutasd, keresd.
Önmagad légy, hisz vág az eszed.
Éld meg a jelent, ÉREZZ,SZERESS!







SZÁMOLOK


A világ közepe, ahol én vagyok,
jól látni innen a holdat, a napot.
Megvilágított úton életerő.
Távot, magasságot és időt mérek.
Folyton számolok, abból, ahogy élek.
A grafikonon izom s lélekerő.

Magamhoz mérem a jót és a rosszat,
valós történet hatvány és a szorzat,
ível, de mindig jön egy hullámtörő.
Amikkel dolgozok halmozott tények,
egyszerű művelet mert átélt lényeg,
ahol sürget folyton egy időmérő.

Az egyenletben itt-ott zárójelek,
részeredményből óvok, őrizgetek.
A plusz és mínusz mindig visszatérő.
Törtek, s egészek torlódnak a sorban...
de nincs kész képlet, még túl sok titok van.
Míg le nem blokkol a fogyasztás mérő.







SZÁMOLOK...


Szinte érzem, ahogy szöknek a percek,
tovatűnnek, mint volt-nincs buborékok.
Letisztul párlat, megvalósulások.
Nyomok, öröm, s gyász. Feketék, fehérek.

Számolok...
Időt, éveket, esélyt a jóslatban.
Ültettem fát a jóság erdejében,
hol nem számít, hogy kapok-e cserébe,
hogy marad -e sebem még beforratlan.

Számolok...
Barátot, együtt érzést, kéz melegét,
szerencsét, reményt, őszinte szavakat.
Valóra váltható édes álmokat,
a szerető szívek megbecsülését.







SZELÍD TOLVAJOK


Hová lesz a kukorica,
zsémbelődök magamban,
csak pár tyúkom kóricál,
kapirgál az avarban...

Megöntöm az etetőket,
reggel, amint fölkelek,
majd térülök, fordulok,
s lám a vályúk üresek...

Meglesem úgy döntöttem,
hová lesz a termény,
dehogy bánnám, ha nem
drága pénzen venném...

Az ablak mellé ülök,
mint egy jó detektív,
jajgatok és nyögdösök,
a reumám most aktív.

Látok cinegéket,
morzsát szedegetni,
díszes fácánkakast,
peckesen lépkedni.

Egy-két veréb csipeget,
ám elűzi a vércse,
később egy pár gerle
jő, potya eleségre...

Nem is nézem tovább,
túl sok itt a vendég,
az udvarra ballagok,
kicsit söprögetnék...

Megáll kezemben a söprű
itt költik a reggelit,
két suta látogató,
dézsmálja a tengerit...

Két, karcsú, szürkésbarna,
fehér pöttyös szépség,
nem szelelnek el,
bár meglep a közelség

Tétován álldogál
a két szelíd tolvaj,
mosolygok rajtuk,
tán érzik, nincs baj.

Mátyásszajkó röppen,
éktelen lármával,
a két jószág mozdul,
sebesen elnyargal...

Nem kellett egy pillanat,
már se hírük, se hamvuk
csak az üres vályú jelzi,
a sok kosztost jól tartjuk...
ÉREZZ,SZERESS!!







SZERETEM...


Érzek egy illatot, egy ízt,
látok egy képet, érintem...
Beindulnak a hormonjaim,
postásként súgják: szeretem...

Megnyíló receptorokon át,
mint, ahogy kulcs a zárban,
fordul, kattan az érzék,
sodor, egy édes áramlásban...







SZERETEM


Szeretem, ha nevet a szemed,
látom íriszében képzeletemet.
Ha csábító fénye elvarázsol,
szerelmed szikrája benne táncol.

Megmártózom lázas tengerében,
partot érek szíved közepében.
Megpihenek a lágy fuvallatban,
elveszek az édes gondolatban.

Élesebbé válnak most a fények,
talamuszig szálnak a jelzések.
Végre tisztán látom a képet...,
nincs többé vakfolt..., mert nézlek.

A fekete-fehér, színesre változott,
szivárvány váltja a szürke árnyalatot.
Hazatalálnak a kóbor, vágyódó álmok.
Most ÉLNI tanulok.., a szívedbe LÁTOK!







SZILVESZTERI-ÚJÉVI BABONÁK


Ne maradjon üres: asztal
se hűtő, se kamra,
egész évben hiányt szenvedsz,
ha valami elfogyna.

Lisztes edény, zsíros bödön,
cukor, só, fűszertartó
legyen tele, ne csak félig,
mert a kevés ritkán jó.

Szárnyast azt nem ehetsz,
a szerencsénk szétkaparja,
ám halat se tálalhatsz,
mert messze úszhat Fortuna.

A rétesed gazdag legyen,
az életed is gazdagszik.
Lencsét azt sokat egyél,
pénztárcád így gyarapszik.

Mézed bizony legyen otthon,
hogy a csókot ízesítse,
mert a szerelem hosszú lesz,
ha méz ma az ajkad dísze.

Készíts gombócot, bele
cetliket, nevekkel főzendő,
ami a fazékban elsőként
jő fel, talán ő a nagy ő.

Süssünk pogácsát, egyikbe érmét,
kié annak sorsa nem kordul,
ám el kell fogynia éjfélre,
mert biz visszájára fordul.

Kölcsönadni, kölcsönkérni,
talán a legtilosabb,
beosztani amink van,
az a legbiztonságosabb.

A szemét az hadd maradjon,
most semmit ki ne dobj,
mert mi az, ami szerencsét hoz,
azt bizony soha nem tudhatod.

Ha teheted ne veszekedj,
mert egész évben azt teszed.
Ám igazán szerencsés akkor leszel,
ha reggel az aranyvizet te mered...







A SZÍVEMBE RAJZOLTALAK


Csak az enyém vagy és mégsem,
s habár fogva nem tartalak.
Hunyt szemmel álmodlak ébren...
nem rabnak, mégis magamnak,
a szívembe rajzoltalak.

Élethű kép, nem lát így más,
minden részlet mélyről fakad.
Hagyom, hogy röpülj! Nincs tiltás,
mert így akarlak, szabadnak...
a szívembe rajzoltalak.

Most messze jársz, s én engedem.
Addig érezlek, hallgatlak,
míg a dobbanás eleven.
Te tudod, hogy visszavárlak...
a szívembe rajzoltalak.







TALÁN ILYEN


Nem legenda az igazi,
gőz erővel törhet rád,
mert, hiszen a szerelem
nem ismeri a logikát.

Mondják róla, hogy vak,
s talán nem is hiába.
Nem lát, nem hall az ember,
nem figyel a hibákra.

Váratlanul kel életre,
az ereje hatalmas,
míg uralkodik feletted,
könnyen megváltoztathat.

Ekkor születhetnek
a legnagyobb tettek,
a legeslegszebb dolgok,
a legcsodásabb versek.

Karjában tartja az ember
szinte az egész világot.
Ha rá talál a szerelem,
nem fájnak a szilánkok.

Van, akinek sikerül,
hozzájut mindjárt elsőre,
de létezik olyan is,
kinek sosem jut belőle...

Kik szeretik egymást,
tudnak összecsiszolódni,
ebből látszik igazán,
hogy az érzés valódi.

Igazivá, akkor válik,
ha örökre megmarad,
ha megbecsült az érzés,
és óvod a másikat.

/ Diadalt arat, ha a
kitűzött cél ugyanaz,
ha együtt élitek meg
a vágyott álmokat./










TALÁNY


Nem tudom hová, meddig és mennyi.
Tanultam sírni, tudok szeretni.
Féltem, de voltam vakmerőn bátor.
Nem vagyok más, csak egyszerű vándor.

Nem tudom hová, meddig és mennyi.
Lelkem útját hányszor kell megtenni?
Most még itt vagyok, még visz a lábam.
Kiszabott út. Fohász a zsoltárban.

Szeretnék látni, kérdés ezernyi.
Libben a kendő, csak egy leheletnyi.
Nem tudom hová, meddig és mennyi,
fény leszek -e, vagy csak oszló semmi.







TEHETETLENSÉG


Szigorúan
terpeszkedik
körülöttem a köd.

Vágyam
a fény után,
lázasan ösztönös.

Időm síkján,
sorban állnak,
védtelen percek.

Vívódásom,
cseppekben
adagolt méreg.







A TÉL ZAVARBAN...


Ködfüggöny mögé bújik a tél,
szégyenlős, lányos zavarában,
apró virágok mosolyognak a
gomolygó pára misztikumában.

Hiszékeny ágon rügy pattan,
ám megtorpan szinapszisa,
álmosan pislog a szürkeségbe
a rászedett, előcsalt rózsa.

Erejét bizonygatva próbál,
metszőn, hajnali derengésbe,
de csak díszes csipkékre telik ,
megcsúfolja gyöngesége...

Nem adja föl, tudja megerősödik.
Borít még hótakarót a világra...,
ám titokban, mikor senki sem látja,
fájó könnye hull, a kíváncsi fákra...







TUDOM, HOGY AZ ERDŐNEK LELKE VAN...


Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
szinte hallom csendes lélegzetét,
a változás örök lüktetését,
fényben, színekben, harmóniában.

Lelke van... Érzem. Türelemre int.
Csak csendben.... Még tart a téli álom.
Madár piheg a még csupasz ágon,
ébredő nap felhőkön átkacsint.

Lelke van... Történet kéreg alatt,
mit őriz háncs, elhalt sejtek,
mit a vén idő a törzsbe rejtett.
Évgyűrűk. A mű, életrajzolat.

Lelke van... Őriz titkot, sebeket.
Göcsörtös kín rejti mi bántja.
A szél tanúja, világgá kiáltja
a viharokat, néma könnyeket.

Lelke van... Mélyre nyúlnak gyökerek,
kapaszkodik, küzd az elemekkel.
Oly büszke,


mégis meghajlik ha kell.
Oxigént sóhajt, másnak életet.

Lelke van... Óvna szelídet s vadat,
bújtatnak az ágak s lombkorona.
Susog levelek elfedőzaja,
őriz halál hörgést, sikolyokat.

Lelke van... Az őszi lombhullásban,
nyári szomjúságban, rideg télben.
Magoncot nevel az ébredésben,
s boldog a tavaszi virágzásban.

Lelke van... Meg érint, amit érzek.
Nincs hamis, csak az őszinte vonzás.
Tiszta, mint az itt fakadó forrás.
Nincs varázslat, csak maga az élet.

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...
szinte hallom csendes lélegzetét,
a változás örök lüktetését,
fényben, színekben, harmóniában.







UGYE EMLÉKSZEL MÉG

Szerelem volt?
Ugye emlékszel még...
Séta kéz a kézben,
csókok holdfénynél...
Elhangzott ígéretek
Elsuttogott szavak,
édes érintések,
csupa szép gondolat...

Elmúltak az évek?
Vajon mi változott?
Úgy érzed szereted,
mégis elhallgatod...
Nincs idő egymásra,
sem a szép szavakra?
Már ki sem mondjátok,
pedig él a gondolatba...

Mondanád, de mégsem teszed...,
elcsépeltnek látszik,
úgy gondolod bölcsebb,
pedig az érzésed játszik..
Ott van a nyelveden
a szó, hogy SZERETLEK.



Aztán mégsem mondod,
úgy érzed felesleg...

Milyen jó mégis hallani,
ha valaki kimondja...
Rájössz, hogy vágysz
az érzésre s a szavakra.
Nem számít hány éve,
sőt a kor sem lényeges.
A szó, hogy SZERETLEK,
soha nem lehet fölösleges.

Nem lehet, hogy elfogy
köddé válik az érzés..
Hogy kihal egymás között
a megértés és a féltés.
Ne engedd, elveszni,
hisz most is SZERETED.
Nézz a szemébe, lásd meg
a régi szerelmet...

Mondd el neki most is,
mint, akkor régen..
még ha nem is ragyog
éppen csillag az égen.
Érezze! Tudja !Mondd el,
újra és újra, százszor is!!
Hogy KELL neked! Hogy SZERETED,
SZÁMíTHAT rád.., történjen bármi is!










ÚJRA ÉS ÚJRA...


Ősszel megöregszem mélabús sorokban,
rozsdás színekben, a kihűlt lábnyomokban.
Csodákat keresek gyermekként a télben,
kacag egy hóangyal... játszom hóesésben.
Reszket a test, de forró a leheletem,


s olvadnak hópelyhek meleg tenyeremen.
Ifjúvá válok, a múzsám a kikelet.
Csupa reményt írok, mert újjászületek.
A világra nyílok nyári napsütésben,
majd elölről kezdem, s mindezt újraélem.







VÁRNI VALAMIRE...


Hiszek a jövőben, így előre nézek,
mégsem esküdözöm és nem is ígérek.
Hallgatom a csendet, míg áttöri a hang...
imádkozni szólít a géphangú harang.

Keresett mennyország, sok dimenziós kép...
Ízek:" a' la carte "... lét-lapon maradék.
Szürke szoborarcok... tán pokolból szöktek.
Könnyező kőangyal... karjai töröttek.

Rögök alatt szavak... hiányos a mondat.
Kipontozott rész, egy-egy "talán majd holnap"
Szöknek a percek, mint sok színes buborék.
Várok valamire... ringat a hintaszék.

Valóság és álom, boldogság, szenvedés,
kontrasztból párhuzam... szapora szívverés,
mint a kapkodó rímek a papírlapon,
érzésekből szikrák... ünnepi izgalom.

Ó és Új év között éber a pillanat,
nem kérek... kívánok, sóhajom felszakad.
Érted és miattad... remélem megérzed!
Legyen szerencsés és Boldogabb Új Éved!







VENDÉGVÁRÓ


Édesanyám, felébredtem,
tavaszízű a pitymallat,
mintha madárdal csalogatná
a napkeltét az ég alatt.

Édesanyám, szép napunk lesz,
bár a szél felhőket kerget,
mégis, mintha azt suttogná:
- Ma mindent életre keltek...

Édesanyám, készülődöm,
az ajtóm fölött aranyág,
ablakomban reám kacsint
a játszadozó napsugár.

Édesanyám, megetetek,
a tojást is összeszedem,
friss vizet is viszek nekik,
az udvart is összeseprem.

Édesanyám, ragyog a ház,
oly tiszta, mint a patyolat,
fölvettem a legszebb ruhám,
még megfésülöm hajamat.

Édesanyám, megterítek,
most ünnepi az alkalom,
hímes tojás, édes kalács,
díszítettem is gazdagon.

Édesanyám, kopognak már,
nyitok ajtót a vendégnek,
verendánkon sorakoznak
a víg kedélyű legények.

Édesanyám, jöjjön kend is,
magának kell választ adni,
tudja, éppen azt kérdezik,
hogy: - Szabad-e locsolkodni?

Kicsi Kincsem







VOLTAM, DE VAGYOK...


Voltam becézés, eltanult lépés,
szerkesztett mondat, halmozott kérdés.
Voltam vágyódás, cél és utazás,
megszakadt álom, képlékeny vászon.
Voltam szárnyalás, mélybe zuhanás,
túlzott tanulság, múlandó vakság.
Voltam tévedés, egyszerű, békés,
kétely a hitben, fohász lélekben.
Vagyok a válasz, döntésem támasz,
öntörvény, létezés... vagyok, önbecsülés.
































 
 
0 komment , kategória:  Zagyi G. Ilona  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 1348
  • e Hónap: 26303
  • e Év: 143657
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.