Regisztráció  Belépés
taltos1.blog.xfree.hu
Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul! Tatiosz: Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható. Ossian: A ritka tisztes... Gábor Gabriella Táltos
1940.08.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
Tudd a helyedet, ilyen tök egyszerű
  2017-02-07 23:58:43, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Náray Tamás: ,,Tudd a helyedet, ilyen tök egyszerű"




Annak idején - a 90-es évek első felében - Párizsból való hazatérése után az egyik első interjúját én készíthettem. Nem tegnap volt... Időnként összefutottunk, és mindig tovább morfondíroztam azon, amikről beszélgettünk. Nemcsak az általa tervezett ruhákat tartottam figyelemre érdemesnek, hanem őt magát is - a gondolataival, vélekedéseivel. Pár éve lenyűgözve olvastam első regényét, manapság pedig a neten követem az írásait. Év elején egy Facebook-bejegyzésével sikerült beledobnia egy kavicsot - vagy inkább követ - a sima víztükörbe, a ruhát ingyen kölcsönkérőkről, látszatvilágot hajhászókról...

A keltett hullámok elcsitultak már? Elmondtad a véleményed egy jelenségről, ami nyilván túlmutat a kölcsönruhákon. Betelt a pohár?

Kezdjük az elején... Nem a véleményemet mondtam el, hanem közöltem egy nyílt levélben, hogy nem adok kölcsön ruhát, és ezt azért ebben a formában tettem, mert nem akartam időt vesztegetni az egyénre szabott válaszokkal. Valamint világossá tettem, hogy
nem akarom szolgálni a hazug fennhéjázást.
Pénzért sem tenném, pláne nem ingyen. Ez nem vélemény volt, hanem egy döntés. Vidéki családból származom, ahol megtanultuk azt értékelni, amiért megdolgoztunk. Az volt az elv, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Azt is megtanultam, hogy attól nem leszünk mások vagy többek, mert valami olyan dolgot teszünk, vagy aggatunk magunkra, amivel hamis látszatot keltünk. Ha pedig többet akartunk, akkor tettünk érte. És ha nem sikerült, akkor tudomásul vettük. Slussz.





[bNáray Tamás
Forrás: Polyák Attila/Origo

Gondoltad, hogy a soraid ekkora hullámverést keltenek?

Egy-egy megnyilvánulásom várható hatásain előre soha nem gondolkozom. De azt érzem, hogy mi, akik bizonyos mértékig a nyilvánosság előtt élünk, nem mindegy, hogy miket mondunk. Ha már figyelnek ránk, akkor az a feladatunk, hogy próbáljuk meg az eligazodást segíteni. Mert minden ember alapvető célja, hogy boldog akar lenni. Nekem régi vesszőparipám, hogy a boldogtalanság legfőbb oka az irreális elvárás és a vágyakozás.

A vágyakozás szerintem inspirál! Bár egyik jegyzetedben ezt a szót lecserélted az ,,elképzelés", illetve a ,,terv" kifejezésekre. Találóbb és reálisabb talán...

A vágyakozást a magunknak legyártott mesékre értem. Vagyis amiknek semmi közük a valósághoz, az alapokhoz. És ugyanezt gondolom az álmodozásról is. Természetesen, ugyanakkor, ha nem lennének álmaink, akkor nem tudnánk miket megvalósítani. Na de valamiféle köszönőviszonynak mégiscsak lennie kell a vágyaink és a valóság között! Mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor bérletet váltottunk a biztosan bekövetkező csalódások vonatára.




Forrás: Polyák Attila/Origo

De sokan sikeres életre vágynak! Azzal mi a helyzet?

A siker soha nem cél, hanem következmény. A siker annak lesz a következménye, ha valaki valamit elszántan, hosszú ideig, teljes energiáját beledobva, magát az ügynek tetőtől talpig odaadva, jól csinál. És most ne beszéljünk arról, hogy természetesen van olyan közfelfogás szerinti ,,siker" vagy karrier is, ami pusztán a szerencsének vagy épp a kapcsolatoknak köszönhető, mert azt én nem tartom sikernek, akármilyen gazdagsággal vagy hírnévvel jár.

Mégis miért lett most fontos, hogy közzétedd, amit gondolsz?

Korábban is ugyanezeket mondtam, csak az újságírók többsége nem ezeket írta le, mert jobban érdekelte őket, hogy miben járok, festem-e a hajam, volt-e plasztikai műtétem, és hogy kivel élek...

Jó ideje már nem akkor olvashatok tőled, ha megkérdeznek... Sőt, interjút nem nagyon adsz, viszont rendszeresen megjelennek írásaid a neten.

Nem szívesen adok, valóban, mert nincs szükségem az interjú szövege alatt olyan emberek véleményére, akik nem ismernek, vagy előítéletekkel élnek, vagy egyszerűen csak gonoszak. Vagy közel sem tudnak, tettek annyit, mint én. Nem tűnik elég szerénynek, amit mondok, igaz?
Nos, szerintem a szerénység túl van értékelve nálunk, és én nem szégyellem, hogy van mire nem annak lennem. Sajnálom.
Az írás nagyon fontos lett számomra, és az áttörés a könyvem volt, amit alapvetően terápiás szándékkal kezdtem el írni, mert volt egy időszak az életemben, amikor a sok stressztől és bizonyos kilátástalannak ítélt helyzetektől - hogy finoman fogalmazzak - pszichésen meginogtam.





Forrás: Polyák Attila/Origo

Most megleptél. Kilátástalannak éreztél bármit is az életedben?

Igen, mert úgy ítéltem meg, hogy a szakmámban nem a helyi értékemen kezelnek. Ahogy persze itthon senkit sem. Nagyot hibáztam, hogy erre akkor odafigyeltem. A pszichés kimerüléshez hozzájárult a televíziózás és az újságok is. Rengeteg méltatlan helyzet volt! Mondok példát. Amikor a Szombat esti láz ment, és Stohl Andrásnak autóbalesete volt, egyik pillanatról a másikra Bereczki Zoli lett a műsorvezető. Már se idő, és főleg pénz nem volt arra, hogy új ruhatárat alakítsunk ki neki. Elmentünk, és vettünk néhány öltönyt, mire másnap megjelent az újságban, hogy Náray Tamás lebukott, a saját neve alatt közepes kategóriájú márkába öltözteti az RTL Klub sztárjait. Csak álltam megkövülten. Mi van? Ha titok lett volna, akkor nem viszem a Zolit magammal az üzletbe, ahonnan jelenthették az újságnak, hogy ott jártunk. Aztán a Csillag születikben - ahol fillérekből kellett a jelmezeket megoldani, főleg egy háromperces számhoz - volt egy fellépő, akinek állatos mamuszt kellett vásárolni. Hol lehet kapni? Nem a Cesare Paciottinál vagy a Sergio Rossinál, hanem a kínai piacon. Másnap mit írtak? Hogy lelepleződött a világhírű divattervező, a luxusmárka pápája, aki a kínai piacon turkál. Most kérdezem én, erre mi szükség van? Jóleshet bárkinek is? Ma már persze tudnám ezt kezelni, de akkor sajnos még nem tudtam...

Méltatlan történetek. Ezek ingattak meg?

Nem csak ezek. Mert ezek inkább csak ilyen ,,hab a tortán" sztorik. A sikerre nincs magyarázat, szokták mondani, és ez így is van, viszont az is van, hogy itthon nehezen viselik az emberek mások sikereit. A magyar divatkánonnak mi nem tetszettünk. Pontosabban a sikereink. Hangoztatták, hogy ,,Hát a Náray, az csak a nemzetközi divatházakat másolja." Vagy: ,,A Náray se nem divat, se nem stílus - az semmi." Meg hogy: ,,Remélik, a külföldiek nem azt fogják hinni, hogy ez a magyar divat!" Magyar divat!? Mi az a ,,magyar divat"? Ment az ítélkezés, a bírálat, a kritizálás, a lehúzni akarás... Művész vagyok, és érzékeny. Ha az érzékenységemet veszítem el vagy zabolázom meg, a kreativitásom látja a kárát. Persze próbáltam óvni magam, ahogy tudtam. De ha nem védekezel jól, van a negatív energiáknak egy szintje, ami akkor is elér, ha nem akarod.





Forrás: Polyák Attila/Origo

Miközben saját szalonunk volt Berlinben a Kurfürstendammon, Barcelonában a Passeig de Gracián, és Dubajba az Al Quasr luxusszálloda multibrand butikjaiba szállítottunk kollekciót, együtt a Nina Riccivel, a Versacéval, nem kell bizonygatnom, mert egyrészt magyar tanúm is van rá, Barta Sylvia, aki ugyanabban a ruhában ment be az üzletbe, amit ott árultak ötszörös áron... és hát az internet nem felejt, utána lehet nézni. De mindezeket például említésre méltónak sem találta a magyar sajtó. Csak a folyamatos pocskondiázás és szidalmazás zajlott. És egyszer csak sok lett... Annyira el voltam foglalva a napi munkával, hogy nem tudtam figyelni saját magamra, és egy szép reggelen arra ébredtem, hogy pánikrohamom van.
A sok stressztől és az állandó félelemtől egyszer csak kezelhetetlen és tolerálhatatlan módon lettek olyan rosszulléteim, hasi görcseim, hogy már-már alig bírtam létezni. Rettenetes időszak volt. Persze próbálkoztunk mindennel, de a végén megbetegedtem. Nem akarom részletezni, és sajnáltatni se szeretném magam, de maradjunk annyiban, hogy ez egy súlyos és nagyon csúnya betegség volt, és örülök, hogy végül túléltem, és legyőztem. Idáig sikerült eljutni.

Erről nem szólt a fáma...

Mert én nem vertem nagydobra. Minek roadshow-ztam volna vele? Az nem az én foglalkozásom, és nem hiszem, hogy bármiben is segített volna.

És erre jött terápiaként a könyv? Kiírtad magadból?

Igen. Találkoztam Farkas Erzsébettel, aki polgári foglalkozását nézve kvantumfizikus, és spirituális pszichoterápiával foglalkozik. Nagyszerű ember és csodálatos személyiség. Két évig foglalkozott velem, mire elkezdtem újra magamra találni. De közben tönkrement egy csomó minden körülöttünk, hiszen képtelen voltam olyan intenzitással dolgozni, ahogy kellett volna. Abba kellett hagyni az exportot is. Először csak szünetet tartottunk, de közben már utáltam mindazt, ami körülvett. A könyv pedig úgy született, hogy Erzsébet azt kérte tőlem, hogy kezdjem el leírni az életemet... Farkasházi Réka nagyon jó barátom, és a férje - a Libri igazgatója - épp akkortájt keresett meg azzal, hogy kéne nekik valamilyen jópofa, divatról szóló könyv. Mire azt mondtam, hogy olyat nem tudok, és nem is akarok már. Viszont megmutattam az írásaimat, és elkezdődött egy hosszú, közös műhelymunka, amiért örökre hálás leszek a kiadómnak, és aminek eredményeként megszületett a regényem. Addig eszembe sem jutott, hogy ilyet lehet csinálni - én csak írtam, írtam, írtam... Nem cél volt a siker. Következmény lett...

És az már a százezer példányon is túl van. Gyakorlatilag ez a kezdete annak, hogy azóta rendre megosztod, amit gondolsz? Kíméletlenül is akár?

Igen, mert sikerült megerősödnöm, és megértenem, hogy az a sok szenny, mocsok, az a sok sár és az a töméntelen mennyiségű rosszindulat, irigység nem rólam szól. Az arról szól, aki mondja.





Forrás: Polyák Attila/Origo

Hogyha azt keresem az írásaidat olvasva, hogy mik verik ki nálad a biztosítékot - a kulcsszavak az irigykedés, a kritizálás...

... a vélemény!

Mi a baj vele?

Én változatlanul azt gondolom - és keresztre lehet érte feszíteni -, hogy ha megkérdezem tőled, hogy szerinted jól áll-e nekem a fekete, akkor elvárom, hogy őszintén megmondd, mit gondolsz. De ha nem kérdeztelek, akkor kussolj, és vidd a véleményedet oda, ahova akarod, és mondd el annak, aki kíváncsi rá! Nem helyénvaló dolog mindig mindenről véleményt alkotni, és nem helyénvaló kéretlenül közölni azt, pláne nem ,,én csak őszinte vagyok hozzád" kijelentéssel. Mert az ilyesmi soha nem őszinte, hanem egyszerűen gonosz. Ilyesmire én sosem ragadtatnám magam, és nem is tűröm el, hogy velem szemben ezt valaki megtegye. Ráadásul Magyarországon össze vannak keveredve a fejekben alapfogalmak. Mert sokan nem véleményt nyilvánítanak, hanem piszkálódnak. Az emberek kilencven százalékát egyáltalán nem zavarja, hogy valamiről ítéletet mond, és közben nincs a tények birtokában.

A Facebookon az oldalad ,,publikus" - így bármit írsz, érkeznek a vélemények. Ez elkerülhetetlen, és te teszed lehetővé.

Nóra, nekem az írás nem arról szól, hogy kommenteket kapjak, vagy ne kapjak. Hát persze, ha ír, ír, ha böfög, böfög. De szerintem mindenkinek jobb az, ha tetszik valami, lájkolja, ha nem tetszik, akkor nem lájkolja. Slussz-passz, lépjen tovább. Tiltson le, állítsa le a követésemet. De hagyjon békén a pitlibe! Én se törődök vele, ő se törődjön velem. A világ legdemokratikusabb dolga a Fész - ugyanolyan, mint a távirányító. Nyomsz, továbblépsz, csókolom.





Forrás: Polyák Attila/Origo

De akkor miért fontos megírni és megmutatni?

Nem a kommentelők miatt fontos, meg azért, hogy ők visszaigazoljanak pró és kontra. Mert ez egyáltalán nem érint, nem érdekel. Hanem azért, mert amit kiteszek, nagyon sok embernek erőt ad, és például visszaadhatja az önbizalmát, önértékelését adott esetben. Megérti, hogy engem ugyanolyan problémák foglalkoztatnak, mint őt. Ugyanattól a kreténségtől szenvedek. Esetleg beszélünk megoldásokról. Én azokhoz akarok szólni, akiket érdekel, amit mondok. Máshoz nem.

Az is teljesen rendben van, hogy ha valaki olyan jellegű kommentet ír, amiben a személyes tapasztalataira hivatkozva másként lát, vagy élt meg valamit, és ezt kulturált formában megosztja velünk. Ez lehet nagyon hasznos mindnyájunknak. De amikor a hangnem személyeskedővé válik - tomikázik, lekezel, náraikámozik, és le se tudja írni a nevemet, meg jön a magánéletemmel, a hitemmel, a politikával, na, azt kikérem magamnak. Vissza a disznóólba, bocsánatot kérek a sertésektől, ott a helye, tanuljon meg viselkedni, nem utolsósorban a nagy magyar magyarul helyesen írni, és utána hozzászólhat! Nálam ez így működik. És nem szeretnék ezért elnézést kérni. Nem tetszik? Továbbléphetsz.

Tényleg megerősödtél. Sőt keményen fogalmazol.

Megtanultam a saját jól felfogott érdekemben a helyi értékükön kezelni a dolgokat. Nem vagyunk egyformák. És felesleges abba az illúzióba ringatnia bárkinek is magát, hogy bárkivel egyenlő. Mert ez nem igaz.

Átrendeződtek az életedben a hangsúlyok. Az egész a könyvírással kezdődött, aztán festeni is elkezdtél... Vagy újrakezdtél?

Aki olvasta a könyvemet, tudja, hogy festőnek készültem. Eddig is festettem, de tizenöt évvel ezelőtt került ki az első komolyabb munkám a műteremből. Aztán olyan négy éve fordultak igazán komolyra a dolgok, és azt gondoltam, indítsuk az egész életünket elölről, mert ez bizony zsákutca volt.

Zsákutcának nevezed azt, amire egyébként sokan ámulva bámulnak?

Igen. Ahhoz képest, ami a kezdetekkor a divatszakmában bennem volt, azt sajnos nem tudtam megvalósítani. Rosszul döntöttem. Magyarország erre nem volt jó terep. És biztosan bennem is volt hiba meg hiányosság bőven. Tulajdonképpen mindenki mondta, hogy ne jöjjek haza Párizsból. A legfőbb ellenlábasa az édesanyám volt. Az otthoni tanításokkal kezdtük. A rosszul meghozott döntés kezelésére mi a válasz? Hogy viseljük a következményeit emelt fővel. Egyebet nem tehetünk. Felesleges azon sopánkodni, hogy bár csak ne történt volna meg. A legjobb, ha az ember az energiáit arra fordítja, hogy mérsékelje a károkat, és utána új célokat tűzzön ki maga elé. Tovább kell menni. Minden úgy van jól, ahogy van, mert biztos valami miatt így kellett lennie. A saját sorsunkat nem kerülhetjük el.

Én nagyon sokat tanultam az elmúlt évek alatt, és bízom abban, hogy még van pár évtized előttem, amit sokkal kiegyensúlyozottabban és boldogabban fogok eltölteni. Úgyhogy minden megérte. És bár továbbra is foglalkozom ruhákkal, de mióta ideköltöztünk az Andrássy útra, a személyes érintkezéseket tekintve zártabb lett az életem.





Forrás: Polyák Attila/Origo

Nem közelíthet meg mindenki?

Nem. Nem vagyok gazdag - félreértés ne essék -, de arra már nincs szükségem, hogy engem bárki is minősítsen. Működünk, van felkérésem film- és operajelmezek tervezésére, többnyire Amerikában és Spanyolországban, és egyéni ruhakészítés, kisebb kollekciók, és bemutatók is. Remekül eltartjuk a műhelyt, nincs evvel semmi probléma, szívesen csinálom. De a kitettségemet ennek az ostoba kritizálásnak megszüntettem. Emellett végre festek, találtam egy nemzetközileg is jól működő menedzsmentirodát, Barcelonában lesz a következő kiállításom, és közben tervezünk a Magyar Kultúra Házával egy irodalmi esttel egybekötött párizsi, berlini és bécsi kiállítást is.

És új könyvvel is készülsz...

Kettőn is dolgozom párhuzamosan. Hazamegyek, éjszakánként írok, és nem vagyok tőle fáradt, mert úgy érzem, hogy sikerült egy olyan külső és belső egyensúlyt találni végre - ennyi kínlódás után az életemben -, amikor meg tudom válogatni, hogy melyek azok a hangok, amik elérnek, és melyek azok, amik nem.

Ennek a külső-belső kiegyensúlyozottságnak egyébként szerinted mi a kulcsa?

Szembe kell nézni a dolgokkal. Fejezzük be az állandó hazudozást - elsősorban önmagunknak. És amennyi jutott, annyi jutott, vegyük tudomásul. Nincs más választásod. Ha nem veszed tudomásul, akkor is az van. Kinek teszel vele rosszat? Magadnak. Ne másokra mutogass, hanem nézz rá a saját életedre. Tudd a helyedet - ilyen tök egyszerű.

Te tudod már a tiédet?

Provokálsz? Igyekszem tudni, hogy boldog maradjak. Semmi szükség egy second life-ot létrehozni, ami aztán fájdalmas, hogyha a valóság szembejön a sarkon. Nem kell. Én megteremtettem magamnak a lehetőséget ahhoz, hogy arra koncentráljak, ami jó érzést okoz. És nem szeretnék abba belemenni, hogy nekem milyen könnyű. Mert aki azt gondolja, annak tiszta szívemből kívánom, hogy menjen át mindazon, ami az utóbbi tíz évben velem történt. Az is egy találó mondás, hogy nem minősítheted valakinek a terhét, amíg nem próbáltad annak a súlyát. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy vannak családok, ahol van négy-öt-hat gyerek, nincs iskolai végzettség, nem tudnak elhelyezkedni, dolgozni, és nincs pénzük. Próbálom megérteni, empatikusan viszonyulni hozzá, de az én életem nem ilyen. Ezért nem tudok hozzászólni az övékhez. És ez fordítva is igaz. Ők sem tudnak hozzászólni az enyémhez. Ennyi. És a legjobb, ha kölcsönösen nem is tesszük. Az élethez elsősorban jó döntések kellenek, amit tapasztalatok alapján tudunk meghozni, de kell tudás, ügyesség és neveltetés is, no meg azért a szerencse szerepét sem szabad alábecsülni. Mint ahogy számon kérni sem, ha elmaradt. Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie, amit pedig meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Vita nincs, slussz - ennyi.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Most már kezdem összeszedni magam...
  2017-01-16 23:02:25, hétfő
 
  Szily Nóra interjúja: Hajdú Péter: ,,Most már kezdem összeszedni magam..."




Szinte naponta megjelenik egy újabb hír róla és a házasságuk válságáról. A tavalyi év az élete minden területén változást hozott, és ahogy őt ismerem, biztos vagyok benne, hogy nem ezekre készült. Öt éve, amikor utoljára beszélgettünk, szinte minden korábbi álma valóra vált. És most?

Ha a 2016-os évedből rendeznénk egy filmet, mi lenne a címe?

Az árulás.

És ha három szóval kellene jellemezned?

Árulás, válás, talpra állás.





Fotó: Mudra László /Origo

Egy adott év végén készítesz ,,leltárt"? Végig szoktad gondolni, hogy mit is adott...?

A 2016-os év csak elvett tőlem.

Talán az Esti Frizbi szakmai elismerése valamelyest kompenzál, mert sokkal előrébb járok, mint 2005-ben, amikor először kerültem az ATV-hez. Most nagyobb sikereket érek el, és jobban meg vagyok becsülve, mint akkor. De anyagilag is rosszabb évet zártam, mint 2015-ben. Nem csak azért, mert eljöttem a TV2-től, hanem mert magánberuházás keretében elkészült egy orvosi központ, ami nagyon sok pénzt vitt el, és még nem üzemel. De a szakmai és anyagi szempontok most kevésbé relevánsak az életemben, mint az érzelmi dolgok, és 2016 elsősorban az érzelmi válságról - és ha még egy szót odatehetek - a csalódásról szólt.

Csalódásokról másokban, vagy akár önmagadban is?

2016-ban nem csalódtam magamban, azt gondolom, hogy őszinte és tisztességes játékot folytattam minden téren. De nem akarom, és nem is fogom kiadni a teljes igazságot, mert azzal valamelyest én is árulóvá válnék.

De ami történt, az nagyon kellemetlen, rossz ízű, büdös, nyálkás...





Fotó: Mudra László/Origo

Milyen jelzőt használjak még? Undorító. Pont. Most az árulásról beszélek. Hangsúlyozom, nem a házasságomra értem. Ezek a jelzők nem a feleségemre, a gyerekeim anyjára vonatkoznak, hanem az árulásról és az árulást jelentő időszaknak szólnak.

Öt éve ültünk le így, és akkor átbeszéltük az életed fő állomásait, a tudatos építkezést - aminek révén szinte minden teljesült, amire vágytál.

Igen. De 2016-ban szertefoszlott egy álmom, ami arról szólt, hogy a gyerekeim ne csonka családban nőjenek fel. Én elvált szülők gyermeke vagyok, és nekem az egyik legfontosabb az volt, hogy ők ezt ne éljék át... Próbáltam úgy feleséget választani, hogy erre figyeljek, és nagyon erősen hittem a kapcsolatunkban. Kata a barátom volt, a szövetségesem, a társam, a szerelmem - minden egyben.

Nyolc éven át így is tűnt.

Én azt gondolom, hogy valódi szerelem volt. Azt hittem, hogy ő az igazi, ezt komolyan mondom! És ha visszanézem az üzenetváltásainkat, egy-másfél évvel ezelőtt még ő is így fogalmazott. De hát, másként alakult...





Fotó: Mudra László/Origo

Kiplingnek van egy verse: A címe - "Ha":

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: ,,Kitartani",

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

Ezek a sorok minden szempontból jellemezték a tavalyi lelkiállapotomat. Nem akarok meggondolatlanul fogalmazni, se szentimentális lenni, de hívő vagyok, és nekem a házasság szentsége fontos volt. Hat hónapunk lett volna arra, hogy rendezzük a kapcsolatunkat, és nem sikerült. Pedig többször megbeszéltük, hogy újrakezdjük. Nem ment, és abba sem akarok belemenni, hogy miért nem. Én az utolsó utáni esélyt is megadtam magunknak, és borzasztóan szomorú vagyok, hogy ez lett a vége.





Fotó: Mudra László/Origo

De amikor beadtam a válókeresetet - fellélegeztem.

Rájöttem, hogy Katát el kellett engednem. Most már kezdem összeszedni magam... Viszont az, hogy esténként nem a gyerekeimmel fekszem le, nem én mesélek nekik, nem velük ébredek - változatlanul szomorúvá tesz.

Csendesek az esték, és aztán a reggelek is...

Csend van, igen. Nyilván a jövő nem a sebek nyalogatásáról és a sopánkodásról szól. A múlt év hatalmas tanulság volt nekem, és szerintem kellően megedződtem ahhoz, hogy a jövőben ne legyek naiv...

Na, ez a jelző nem jutna eszembe rólad...

Bizonyos szempontból pedig mégis az voltam - például a barátsággal kapcsolatban. Tudnod kell - az árult el, akiben a leginkább megbíztam.

Amikor nyáron arra jöttem haza, hogy üres volt a ház, Kata elköltözött a gyerekekkel, és én egy órát sírtam a gyerekszobában - ő volt az első, akit felhívtam. Nyilván túl közel engedtem magamhoz egy kígyót, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Teljesen félreismertem valakit, aki az életünk része volt. Mindent megosztottam vele. Nem fogom elmondani, hogy mivel árult el, de amit tett, az megbocsájthatatlan.

Azt gondolom, hogy nekünk az életben már nincs dolgunk egymással.





Fotó: Mudra László/Origo

Még a köszönés szintjén sem. Én megszakítottam a kapcsolatot apámmal, mert egy tízes skálán hatos erősségű fájdalmat okozott nekem. De amit a volt ,,barátom" tett, az tízből kilences volt. Nyilvánvalóan ez az ember számomra meghalt. Átnézek rajta. Ha ilyen történik, az ember két dolgot tehet. Vagy a vendettát választja, vagy egyszerűen leírja. Én az utóbbi mellett döntöttem, mert hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Azt gondolom, hogy a Jóisten X-re játszik.

Sok benned a megválaszolatlan ,,miért"?

Mára már minden összeállt. És most, hogy lassan már kifelé tartok ebből a krízisből, az is eszembe jutott - talán kellett ez a 2016-os év, a borzasztó nagy csalódás és árulás az életemben ahhoz, hogy kicsit újra két lábbal a földön legyek. Lehet, hogy már elemelkedtem egy kicsit... Bár nem gondoltam magamról, de a visszacsatolások alapján elképzelhetőnek tartom, hogy így történt. Én nem ezt a leckét adtam volna magamnak, de ha már ezt kaptam, ebből kell építkeznem. Most - sportnyelven szólva - éppen rehabilitálódom egy komoly sérülés után. Mikor Béres doktor megműtötte a keresztszalagot a térdemben, hat hónapig rehabilitációra jártam, mire vissza tudtam menni sportolni, és egy hetet mankóztam. Borzalmas volt. Most már a mankózás időszakán túl vagyok, de a rehabilitáció még tart. Csak sajnos nem fizikaiak a tünetek...

A sajtóban már megjelent, hogy mindkettőtöknek van új partnere...

Nekem nincs új partnerem, bár nyilván lehetne hat hónap különélés után.

Már le is fotóztak, Péter...

Ő nem a partnerem. Azért, mert meglátnak valakivel színházban, moziban, vagy bulizni, az nem azt jelenti, hogy új kapcsolatom lenne. De igen, nyitott vagyok már, elkezdtem ismerkedni, viszont egyelőre semmi többről nincs szó.





Fotó: Mudra László/Origo

Ami undorító, az például az a cikk, ami azzal a címmel jelent meg, hogy "Az interneten árulják Hajdú Péter lebuktató fotóját". Elolvasva persze kiderül, hogy nem is létezik ilyen fénykép! Ez mennyire gáz?

Egyesek bármire képesek? Hol a határ? Csak azért nem fáj annyira, mert annyi szemétséget írtak már le a magánéletemről, hogy edzett vagyok. De ne gondolják azt, hogy mindent szabad! Idén lesz húsz éve, hogy televíziózom, és tizennyolc éve ír rólam a sajtó. Még soha nem tartottam titokban a kapcsolataimat. Számos ismert barátnőm volt, és sohasem bujkáltam. Nem volt miért. Nem romboltam szét családokat azzal, hogy valakivel összejöttem, tehát mindig vállalható kapcsolatom volt. Nem is értem, hogy miért kell bárkinek máris előre rohanni...

Kata kapcsán is szárnyra kaptak már hírek...

Tőle kell megkérdezni. Az ő dolga.

Ha tisztában lennél vele - beszélnél róla?

Nem. Akkor sem. Ez nem az én ügyem, hanem az ő magánélete. És nem is lenne elegáns. Úgyis mindig minden kiderül... Ha nekem lesz valakim, akkor igenis el fogom mondani, mert nincs titkolnivalóm. Biztos, hogy nem családos nőt fogok választani, és nyilván újra fogom építeni az életemet mindenféle szempontból, levonva az előző időszak konzekvenciáit. Negyvenegy éves vagyok, szeretnék családban élni, és mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy átélhessem, hogy a gyerekeim mellettem ébrednek.

Azért, mert elsőre nem sikerült, nem azt jelenti, hogy feladom, és egyedül fogok megöregedni, kéthetente látom a gyerekeimet, hetente egyszer elugrom hozzájuk, adok nekik két puszit, és megcsinálom velük a leckét. Nem.





Fotó: Mudra László/Origo

Én igenis családban szeretnék élni, és az a legfontosabb, hogy megtaláljam azt, akivel el tudom képzelni az életemet, ha már Katával és a gyerekeimmel nem tehetem. Soha nem lettem volna annyira önző, hogy elhagyjam őket. De ha már így alakult, és egyedül maradtam, akkor boldogan akarom az életemet leélni, és nem akarok soha akkora csalódáson keresztülmenni, mint 2016-ban. Soha. Azt mondta nekem egyszer keresztapám, aki pap, hogy ha a körülmények erősebbek, mint te, bízd magad rájuk. Most nem tudok mást tenni. Ezt a helyzetet el kell fogadnom. Az életem legfontosabb részei, a gyerekeim és az édesanyám mindig mellettem lesznek, és valamelyest Kata is fontos szereplője marad az életemnek, hiszen szülőként közös, felelős döntéseket kell hoznunk. Noncsi és Dávid boldogsága a legfontosabb, és ennek kell mindent alárendelni. Minden más csak ezután jöhet. De szeretném, ha jönne, és tenni is fogok érte. Nem adom fel...

Azzal kezdtük, Péter, hogy ha 2016 film lenne, akkor mi lenne a címe. Ha te írhatnád 2017 forgatókönyvét, mi lenne a címe a vágyaid, szándékaid szerint?

Újrakezdés. Ebben minden benne van.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Ha a börtön maga a biztonság, akkor biztonságban vagyunk
  2016-12-28 23:35:07, szerda
 
  Szily Nóra interjúja: Réz András: ,,Ha a börtön maga a biztonság, akkor biztonságban vagyunk"





Kétkedésre fel! - fogalmazódott meg bennem, amikor a ,,Válogatott szorongásaim" és a ,,Még mindig szorongok" kötetei után Réz András trilógiájának harmadik darabját olvastam. ,,Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok..." címmel. Hm. Mitől vajon? Muszáj volt megkérdeznem...

A megelőző kettőbe is újra beleolvastam és az egyik meghatározó benyomásom az volt, hogy jóval többet kuncoghattam a korábbi írásaidon - a mostaniak inkább keserűek, mint édesek.

Tökéletesen igazad van. Én is sokkal többet kuncogtam, amikor azokat írtam. Az első, tizenhárom évvel ezelőtt még tényleg egy könnyed játéknak indult. Tele van viccekkel. Az volt az ambícióm, hogy olvasd el, nevess egy nagyot, mert ha nevetni tudsz, akkor megszabadulsz a szorongásaidtól, és akkor talán esetleg a másik emberre is képes vagy ráröhögni. Az nem rossz, mert az majd visszamosolyog, és aki nevet, az nem harap. Tehát lényegesen vidámabb könyv volt. Lehet, hogy könnyebb időszakot is éltünk... A másodikban már van egy csomó írás, amelyik látszólag édes-bús emlékezés, ott már magyarázatokat keresek, de még abban is élek azzal a lehetőséggel, hogy ráfordulok egy viccre, és valami szellemességgel megoldjuk az egészet.





Réz András
Fotó: Polyák Attila/Origo

... és oldjuk a feszültségeket..

...és oldjuk is. De már nem akarom. Sokkal nagyobb felelősséget érzek. Eltelt egy bő negyedszázad 1990 óta, aminek az első éveit én pontosan úgy töltöttem, mint mindenki más. Elkezdtünk valami hihetetlen dolgot, amiben soha nem bíztunk, hogy megtörténik. Csillogott a szemünk - ,,Tessék, itt az új világ!" Aztán egy idő után a csillogás kicsit megtört, ilyeneket mondtunk, hogy persze, nem tökéletes az amiben élünk, de hát gondoljunk a brit pázsit lényegére... Sok idő kell és ezek még a tanuló évek. Tényleg az volt az érzésem, hogy még szoknunk kell, gondolkoznunk és meg kell változnunk. Azt hiszem, az első hat-hét év nagyjából így telt. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy szó nincs róla, hogy másképp élnénk vagy gondolkodnánk. Nem éreztem azt, hogy bár anyagi nyereségeink nincsenek, de legalább értékbeli nyereségeink vannak. Pont fordítva lett. Miközben nem éltünk rettenetesen rosszul, közben egy állandó értékvesztési folyamatba keveredtünk bele. Ebben a könyvben benne van, hogy bocs, meddig tehetek úgy, mintha lényegében nem történt volna semmi? Meddig mondhatom, hogy a világ már csak ilyen? Nem, már nem tudok legyinteni és elütni mindent egy viccel. Lehet, hogy az is szerepet játszik ebben, hogy unokáim vannak. Tudom, ez így röhejesen hangzik.

Nem hinném! Talán másfajta felelősséget is érzel...

Hét évvel ezelőtt írtam egy regényt. A ,,Köldök" 1985-ben kezdődik és 2035-ben ér véget. Ötven éven át mindig egy másik szereplő meséli el egy napját, és abból derül ki, hogy a világ merre is változott. Az első nap a lányom születésének a napja lett. Föltettem azt a kérdést, hogy amikor ő ötven éves lesz, akkor hogy néz ki majd a világ. A Köldök legiszonyúbb víziója pontosan az volt, hogy az emberi kapcsolatok széthullnak, a hatalom minden határon túl képes kontrollálni az életünket, és hogy kasztok jönnek létre a világban.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Ezt érzed?

Jóval inkább, mint amikor a regényt írtam. Egyre inkább úgy érzem sok más emberrel együtt, hogy nem a saját életünket éljük.

Nekem az egyik mondatod, ami beégett az, hogy "a járványos elbutulástól be vagyok szarva".

Tényleg be vagyok szarva. És egyáltalán nem arról van szó, hogy a Pisa-teszten hogyan végzünk, vagy hogy a mai gyerekek már helyesen sem tudnak írni. Ezek tökéletesen lényegtelen kérdések. Amikor megpróbálják az okosságunkat tesztekkel pontszámokkal mérni, akkor a hideg szánkázik a hátamon. Az elbutulás inkább azt jelenti, hogy nem látunk át nagyon egyszerű helyzeteket és felfüggesztjük a józan paraszti eszünket. Hogyan történhet meg bárkivel, hogy a hatalomipar elvetemült emberei olyan gondolatokat plántáljanak a fejébe, hogy föladja a kapcsolatot a barátaival, az anyósával, az unokájával? Hát hogy a francba válhat számára fontosabbá egy olyan ember, aki nem rokona, nem üzlettársa, nem a barátja, nem földije - vagyis senki - azokkal az emberekkel szemben, akikkel együtt él, akikkel közös tervei vannak, akikkel gyerekeket nevel, főz, vagy éppen ünnepel? Az Isten áldjon meg ember! Ülj le, és gondold végig, hogy nagyjából milyen veszteségeket szenvedsz el akkor, hogyha külső gondolatok nyomására eltaszítasz magadtól mindenféle emberi lényeket, akikre szükséged lehet. Ezt értem elbutulás alatt, és ez az, ami rémes.

Arra noszogatsz, hogy legyen bennünk kétely. Ne higgyük és fogadjuk el a reklámok, a szimbólumok, a szlogenek üzenetét.

Semmi pénzért. Tökéletes, amit mondasz. Ugyanis az elbutulás az, amikor föladod a józan kétkedésedet.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Talán biztonságot ad, ha az emberek nem kétkednek, nem?

Amikor azt mondod, hogy biztonság, akkor el kell gondolkodnom a szó tartalmán. Miért lehet bennünket manipulálni azzal, amikor azt mondják, hogy ez a te biztonságod érdekében történik, a te egészséged érdekében, a te jóléted érdekében? Egyáltalán mit jelentenek ezek? Tessék elmagyarázni! Arra tetszik gondolni, hogy ha engem bezárnak a házamba, és este tíz után nem mehetek ki, akkor nem történhet velem baj, tehát biztonságban vagyok?

Vagy ha építünk egy nagy kerítést...

Valójában ki van bezárva? Kint vagy, vagy bent vagy ilyenkor? Ha a börtön maga a biztonság, akkor biztonságban vagyunk. Na, oda aztán tényleg nem könnyű bemenni. Ülsz a celládban, és abszolút nem fenyeget az a veszély, hogy terroristák, migránsok, cigányok, zsidók, illuminátusok, szabadkőművesek hordái jönnek, betörnek és valami rosszat csinálnak veled. Basszus, hát látom, hogy az emberek magukra húzzák a cellaajtót, majd ügyesen a kulcsot kidugják a lyukon, nehogy véletlenül eszükbe jusson kinyitni. Ez rémes állapot. Persze mondhatják erre, hogy az egész világon így van. Leszarom, hogy máshol hogy van, de a világnak az a darabja, amiért én felelős vagyok, ne legyen ilyen. Na, mondj egy viccet, amivel ezt le lehet tudni! Ezért tűntek el a viccek a könyvből, mert azt szeretném, hogy aki olvassa, az komolyan vegye magát.

Nem téged, nem mást, hanem önmagát. Higgye el, hogy képes gondolkodni, mérlegelni, dönteni...

Vagy legalább üljünk le, és dumáljunk a dolgokról.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Azt is piszkálod, hogy a számítógép előtt ülve habzsoljuk az információkat, ahelyett, hogy valós tapasztalatokat gyűjtenénk... De hát, tény hogy egyre inkább az online létezés felé megyünk!

Elmész te a tudod hova! Mi az, hogy efelé megyünk? Hát, még mindig van döntési jogunk! Nemrég beszélgettünk egy sráccal arról, hogy a piac miért rohadtul fontos. Hogy ott kereslet-kínálat működik nemcsak termékekben, hanem gondolatokban, művekben, eszmékben - tehát a piacot komolyan kellene venni. Egyszer csak elérkeztünk arra a pontra, hogy az életünknek egyre nagyobb hányadát fogjuk a monitor előtt tölteni, tartjuk a kezünkben a mindenféle okos eszközöket, kialakul egy sajátos tartásunk, aminek eredményeképpen már nem is látjuk magunk körül a világot. Nem is leszünk rá kíváncsiak, hiszen egy másik, kütyübeli világban leszünk jelen. Mondtam, hogy engem ez nem tölt el mélységes nyugalommal, mire ő azt válaszolta, hogy ,,a piac már csak ilyen"! Durván összevitatkoztunk, mert én ezt nem fogadom el. Meghozhat-e minden döntést a piac? Vagy van-e valami, ami felülbírálja a piaci döntéseket? Én egy vén trotty vagyok, úgy nőttem föl, hogy amikor döntést kellett hozni, léteztek még erkölcsi fenntartások, értékek , amik alapján mérlegelt az ember... Érdemes feltenni a kérdést, hogy kinek az érdekét szolgálja valami? A miénket vagy valaki másét, akinek profitja lesz belőle...

Megint csak visszajutottunk ahhoz, hogy mindig kérdőjelezzem meg, amit bárki vagy bármi sugall.

Figyelj, állandóan visszatérünk Mefisztóhoz, Luciferhez, vagy az ördög tudja kicsodához, a kétkedés szelleméhez...





Fotó: Polyák Attila/Origo

Kereslet - kínálat ide vagy oda, mindenesetre te alig vagy jelen az online világban. A Facebookon sem vagy fent.

Pontosan. Nem vagyok a Twitteren, sehol nem vagyok. Én nem tudom jól használni, mert nekem kell a létező hús-vér ember. Nem tudok bizalmi viszonyokat építeni, ha nem ül velem szemben az, akivel beszélgetek. Néha nagyon könnyűnek tűnne, hogy az állandó online-ban én is ott legyek, de nem fogok, a rohadt életbe! És amikor azt mondtam neked, hogy félek attól, amikor az emberek nem a saját életüket élik, ez egyebek között ezt is jelentette. Hát basszus, van egy életed, szeretnél valamit, akkor állj bele teljes valóddal! Azért ez rohadtul nehéz. Egyébként pedig beszélgessünk! Hadd érezzem a szagodat, hadd lássam a gesztusaidat, hadd lássam, hogy hogyan nézel rám, ha meg akarsz győzni valamiről.

Micsoda perverzió... Te a valóságban szeretnél élni, igaz? .

Ha szabad. Egyébként meg kurvára hatékony. Körülöttem pedig közben azt látom, hogy egyre többen úgy gondolják, el kell fogadniuk, hogy nincs beleszólásuk a saját életükbe.

De te ezt nem fogadod el.

Én meg nem. Nem megy. Valószínűleg azért, mert még a sokkal keményebb világokban sem éreztem úgy, hogy meg kell adnom magam, hogy be kell hódolni, mert az haszonnal fog járni. Kicsit mindig más nézőponttal éltem, és ez néha megdöbbentette az embereket. Mindig Örkényt szoktam idézni, amikor a groteszkről meg az abszurdról ír. Előrehajolsz, még egy kicsit, még egy kicsit, lábad terpeszbe teszed, majd fejjel lefelé hátrafelé nézel a két lábad között. És tessék. Leírja, hogyan változik meg a világ látványa. Nekem ez rohadtul tetszik. Változatlanul szeretnék más nézőpontot, csak már nem szeretném lezárni ezeket az ügyeket egy poénnal. Ebben a könyvben is arra törekedtem, hogy olyan kérdéseket tegyek föl, amelyekre lehet, hogy nem is lehet válaszolni - de elgondolkodni érdemes lenne rajtuk. Már csak a járványos elbutulás veszélyének okán is...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
…eldöntöttük, hogy kiköltözünk Németországba
  2016-09-04 21:52:57, vasárnap
 
  Szily Nóra interjúja: Istenes Bence: ,,...eldöntöttük, hogy kiköltözünk Németországba"




Azt hittem, hogy az apaságról fogunk elsősorban beszélgetni, hisz az a legnagyobb változás az életében... Igen, illetve mégsem. Mert egy másik nagyra is készül. Meglepődtem - aztán megértettem. Szurkolni fogok neki, akármerre indul. Az egyik legtehetségesebb tévésnek tartom, és az elmúlt évek alatt a szívembe is zártam. Az elfogultságot - vállalom.

2013-ban, amikor beszélgettünk, így fogalmaztál: ,,Határidő sokkal inkább a családi életemmel kapcsolatban van. Szeretném, ha 30 éves koromra lenne már egy biztos párkapcsolatom, ha lenne egy olyan lány mellettem, akivel szeretném leélni az életemet, és együtt nevelgetnénk egy gyereket."

Már akkor megmondtam?

Bizony! És azon méláztam, hogy minden megvalósult... Hiszel abban, hogy kellenek víziók?

Én inkább nagyon tudatos vagyok.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

A vágyaiban szerinted lehet tudatos az ember?

A tudatosság számomra azt jelenti, hogy hiszek abban, hogy mindennek oka van, hogy a gondolataink irányítanak, és éppen ezért igyekszem pozitívan gondolkodni. Ettől persze történnek rossz dolgok is, de én próbálom ezzel a szemlélettel élni az életem. Amikor neked azt mondtam, hogy szeretnék gyereket, én komolyan is gondoltam. Aztán a Jóisten megadta.

Folytatom az idézetet: ,,Azt hiszem a gyerekem lesz az, akinek aztán teljesen őszintén, gondolkodás nélkül tudom adni magam, azt a szeretetet, ami bennem van. Ő lesz az, akiben remélhetőleg nem fogok csalódni. Azt várom már, hogy ott legyen valaki, akinek mindenemet odaadhatom, amit tanultam, amit az életemtől, a szüleimtől kaptam. Lehet, hogy ezért várom ennyire. Nem az a lényeg, hogy fiatal apa legyek, hanem, hogy eljöjjön a feltétel nélküli bizalom pillanata." Megérkezett ez a pillanat?

Igen, azt hiszem - bár Nátán azért még nagyon pici. Érdekes, azt mondják, hogy a férfi nem érzi rögtön azt, hogy apává válik. De én annyira jelen voltam végig Adél mellett, hogy rögtön átjárt az érzés és a felelősség is... Most már eltelt három hónap, és persze látom, hogy ez az időszak még leginkább az anya-gyerek kapcsolatról szól, de a fürdetés az enyém, és olyan jó látni, hogy már érzi, hogy mi következik. Nem sír, tudja, hogy jön apa... Persze, várom azt az időszakot, amikor már másként is tudunk kommunikálni. Amikor tényleg elkezdhetek igazán adni neki. A gondolataimat, az érzéseimet... Igazából abban akarok neki segíteni, hogy megmutatom a világot. Lehetőségeket szeretnék neki kínálni, aztán majd kiválasztja, mit szeretne.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

Azon gondolkoztam, hogy vajon olyan lesz-e, mint te? A kockázatvállaló, időnként vakmerő srác... Aki annyira szabad!

Szeretném, hogy olyan legyen - igazi csibész!

És máris ott van az a csibészes mosoly a szemed sarkában!

Naná! Én imádnám, ha olyan lenne, mint én. Nehezebb lenne nekem egy ,,jógyerekkel".

Volt idő, amikor azon gondolkodtál, hogy rávarratod a kezedre: ,,No rules" - hisz nem szeretted a szabályokat. Hogy viseled, hogy a hétköznapokban egy apró emberke a főnök?

Most mindent ő irányít, persze. Ez tök érdekes, hogy szerintem rajta keresztül fogok egy csomó mindent megtanulni. Úgy gondolom, hogy ő a tükröm is lesz majd. Fura most szembesülni azzal, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, és akkor, amikor akarom. De közben meg nagyon nagy kincs, hogy az Adéllal annyira hihetetlen módon egymásra hangolódtunk! Sok mélységen mentünk együtt át, és ahogy kiderült, hogy gyerekünk lesz -szinte egyik pillanatról a másikra minden régi probléma, vitaforrás megszűnt. Annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy más nőt el sem tudnék képzelni magam mellé. Tökéletesen érezzük egymást! Hogy miben hogyan támogathatjuk a másikat. Adél tudja, hogy nekem szükségem van szabadságra, és meg is adja nekem. Elmehetek a haverokkal focizni vagy jetskizni - nincs ebből gond -, és utána boldogan rohanok haza hozzájuk. És fordítva ugyanez van. Nem akarom, és nem is hagyom, hogy a hétköznapok felőröljék, hogy besokalljon, belefásuljon a monotonitásba, ezért mindig kitalálok valami apróságot. Kimozdulunk együtt is, és támogatom abban, hogy egy-egy órácskára ő is elmehessen csajoskodni. Addig én vigyázok a gyerekre. Látod, ebben is tudatos vagyok. Meg akarom és meg is fogom előzni, hogy nehogy az legyen, amiről olyan sokat hallunk. Hogy beszürkülnek a kapcsolatok, amikor pici a gyerek.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

És mennyi a munka most? Az X-Faktort már forgatjátok, és mindjárt jön a ValóVilág powered by Big Brother.

Igen, nemsokára...

Az jutott eszembe, hogy 29 évesen gyakorlatilag a csúcsműsorokat vezeted, és már nem is először. Te mindig újabb és újabb kihívásokra vágytál, és most nem tudom, mi lehet a következő?

Hát, ez az...

Miért vagy csendben? Mi jár a fejedben?

Jó. Akkor most elmondom. Nóra, mi eldöntöttük, hogy kiköltözünk Németországba.

Tessék? Most?

Hamarosan. Természetesen minden munkát elvégzek, amiben számítanak rám ősszel, vagyis az állandó bázisunkat tesszük át Németországba. Korrekt srác vagyok, nem hagynék senkit cserben. De amint vége az őszi televíziós szezonnak, elkezdünk csomagolni, de ez nem jelenti azt, hogy feladnám az itthoni karrierem. Abban állapodtunk meg az RTL-lel, hogy bármilyen feladatra ugyanúgy készen állok a jövőben is, hiszen a csatorna alkalmazottja maradok, így ha szükség lesz rám valamilyen műsorban, akkor arra az időre visszatérek Magyarországra.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

Benne van az is, amit kapirgáltam? Nevezetesen, hogy a magyar televíziózásban a rendelkezésre álló lehetőségek közül már minden megvolt?

Abszolút nem volt meg minden, még nagyon sok mindent szeretnék csinálni, de most kicsit új impulzusokra, kihívásokra vágyom. Félre ne értsd, amit mondok! Miközben megtisztelő, amilyen feladatokat bíznak rám, de mégis azt érzem, hogy szükségem van a változásra.

Ez azt jelenti, hogy Németországban castingokra fogsz járni? Megpróbálod ott?

Már voltam Kölnben. Behívtak, és nagyon elégedettek voltak velem. Ajánlatokat is kaptam. Azt kértem, hogy fél évet hadd dolgozzak a háttérben - nem képernyőn -, hogy német társaságban legyek, hogy visszajöjjön a nyelv... Azt érzem, hogy hisznek bennem, úgyhogy előttem van a lehetőség... Ez az egyik része, a másik pedig a gyerek. Megtanulhatja a nyelvet, láthat egy másik kultúrát. Tudod, azt mondtam, szeretnék neki sok mindent megmutatni! Itt az idő, aztán majd meglátjuk. Ha úgy alakul, bármikor visszajöhetünk, sőt folyamatosan vissza is fogunk járni, akár az RTL-es munkák miatt, de a barátaink és a család miatt is időközönként hazajövünk.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

Adél mit szólt - bár ha belegondolok, számára is talán ez a legjobb időszak.

Nagyon támogatja ezt a döntést, mint ahogy mindenki a családban. Azt mondják, hülye lennék nem kimenni, ha van egy ilyen lehetőség. Persze nem akarom az itteni életem feladni, továbbra is szeretnék itthon is műsorvezető lenni, hiszen haza lehet jönni pár hétre.

Mit reagáltak az RTL-ben a döntésedre? Hiszen alapember vagy a csapatban!

Természetesen miután meghoztuk a döntést, leültem az RTL vezetőségével, és őszintén elmondtam nekik a helyzetet. Az RTL szempontjából nem változik semmi, folytatódik a közös munka, ahogy eddig, annyi különbséggel, hogy próbáljuk időben úgy alakítani a dolgokat, hogy az a csatornának kielégítő és számomra is teljesíthető legyen.

Lenne valami, amiért nem költöznétek ki?

Sokat gondolkodtam az elmúlt egy évben, hogy mi is az, ami igazán az én területem. Miben vagyok jó, miben érzem jól magam? Szeretek zenélni, imádom azt a fajta színpadi jelenlétet, de rájöttem, hogy nem vagyok zenész. Mindig meg fog maradni hobbiszinten, de nem az a hivatásom. Nagyon érdekel a színészet is. Akartunk egy közös estet az Adéllal, egy interaktív zenés, játékos estet az életünkről, a vicces helyzeteinkről. Ezt sem adtuk fel, de most halasztódik a baba miatt. Nagyon sok kreatív munkám van a tévé mellett, sok cégnek gyártok kisfilmeket. Tényleg kerestem az utam, kerestem magam, de arra jutottam, hogy változásra van szükségem. Erre ad lehetőséget Németország.





Fotó: Adrián Zoltán/Origo

Értem én...

A német televíziózásban vannak olyan formátumok, amelyekre nagyon vágyom. Ott is fut tehetségkutató és reality, amiket nagyon szeretek, de ezeken kívül még készül tíz másik műsor is. Sokkal nagyobb a piac, ez tény. És tök jó, ami itt van, csak egyszerűen másra is vágyom. És nem csak a munkában, hanem mindenben. Én továbbra is szeretnék dolgozni. Alkotni! Olyan dolgokat szeretnék csinálni, ami maradandó, Most vagyok fiatal, most szeretnék megragadni minden adódó lehetőséget, ez pedig ilyen.

Arra vágysz, hogy a személyiségedre építsenek egy műsort?

Németországban sokkal több műsorvezető-centrikus műsor van, mint például a Hagyjál főzni!, amit a jövőben is szeretnék csinálni. De rengeteg minden van a műsorvezetésen kívül is, az egyéni estektől kezdve a vicces napi sorozatokig. Amikor elkezdtem tévézni, Stephan Raabot, Oliver Pochert néztem. Azokat az embereket, akik nap mint nap szórakoztatták a nézőket 20 éven át. Előttem ők voltak a példák, én is ilyen szeretnék lenni! Meglátjuk, sikerül-e. Tudod, azt érzem, hogy tele vagyok energiával, lelkesedéssel, ötletekkel, és minden azt súgja, hogy itt az idő... Mikor, ha nem most?

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Azt hiszem, felnőttem
  2016-07-18 22:47:20, hétfő
 
  Szily Nóra interjúja: Kulcsár Edina: ,,Azt hiszem, felnőttem"




Beszélgettünk már két éve a Miss World előtt, aztán a sikert követően is. Szívembe zártam ezt a lányt - nem csak a szépsége okán. És azóta figyelgetem. Szurkolok, hogy okos döntéseket hozzon, és hogy mindaz, amit elérni látszik - ne csak talmi csillogás legyen. Rajta múlik.

Legutóbb a Nagy Duettben öröm volt látni, mennyire lubickoltál a feladatban. Elbambultam azon, hogy talán el sem tudtad képzelni anno, mennyi minden vár rád... Pörög az élet!

Hát, nem gondoltam, nem is reméltem, hogy ennyi feladat és lehetőség megtalál. A legjobb, hogy tényleg az álmaimat tudom élni azáltal, hogy ilyen sokan szeretnek és figyelnek rám.





Kulcsár Edina
Fotó: Szabó Gábor/Origo

Óriási rajongótáborod van, felkérés felkérést követ. Szerinted milyennek látnak? Ki vagy az emberek szemében?

Még mindig furcsa, bár azért már hozzászoktam, hogy észrevesznek, sőt egyre többen meg is szólítanak. Szerintem azért, mert viszonylag gyakran látnak a médiában, és érzik, hogy mennyire közvetlen vagyok. Annyira jó, hogy nem tartanak egy nyávogós cicababának! Örülök, hogy átjött, milyen vagyok valójában. Én nem tartom magam sztárnak - csak éppen jó időben voltam jó helyen, és minden kamerák előtt zajlott. De ha magamba nézek, akkor én ugyanaz a lány vagyok.

Nem lehetsz ugyanaz! De ez nem baj. Kérdés, hogy merre változol!

Értem, persze, de én az egyszerűségre gondolok. Nem felejtettem el, honnan jöttem, sőt! Minden napért hálás vagyok, hogy mindazt, ami történik velem, úgy élhetem meg, mint Kulcsár Edina. Nagyon nehéz szavakba öntenem, hogy mit érzek, amikor tényleg ekkora figyelem irányul rám...

A ,,királynőség", aztán az ,,első udvarhölgy" egy-egy pozíció volt, amit betöltöttél. Aztán egy lehetőség...

Így van, és csak kevesen tudnak élni vele. Szerintem a szépségverseny kerete lehet annak, hogy valaki a szépségét használja fel arra, hogy felfigyeljenek rá. De kell, hogy a szépség mögött legyen tartalom is! A külső önmagában kevés, vagy előbb-utóbb kevés lesz. Épp ezért fontos, hogy amikor nyílnak az ajtók, jönnek a lehetőségek, akkor merre indulok el, és hogyan teljesítek. Figyelnem kell arra, hogy mit képviselek, mire hívom fel a figyelmet, mi mellé állok oda... Az elején nagyon sokan megkerestek, hogy adjam a nevem különböző termékekhez, de a felkérések többségét igyekeztem visszautasítani pontosan azért, hogy ne használódjon el az arcom, és ne tudják azt mondani, hogy ,,na, a Kulcsár Edina - a csapból is ő folyik". Hiszen ez nem lenne jó. Folyamatosan mérlegelni kell. Pontosan ezért jó, hogy a mai napig tudom, honnan jöttem - mert számomra nem minden a pénz. Nekem sokkal fontosabb, hogy inkább lassabban és kisebb lépésekkel jussak el valahova... És bár még nem tudom pontosan, hol is lesz az út vége, de arra már rájöttem, hogy a hitelességet meg kell őrizni. Az emberek bizalmát a legkönnyebb elveszíteni, és én vigyázni szeretnék arra a szeretetre és bizalomra, amit tőlük kapok. Fontos, hogy minél többen megismerjenek, viszont nem szabad minden felületen ott lenni. Annyira nehéz ezt kisakkozni! De tanulom...





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Híresnek, ismertnek lenni nem is olyan könnyű, igaz? Máris kuncogsz...

Hát, nem bizony..., de én jól érzem magam ebben a világban! Ha valaki azt kérdezi, hogy szeretek-e szerepelni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Hisz akkor nem lehetnék itt. De közben meg nem vagyok az, aki az első sorban tombol, hogy hadd legyek én! A túlzottan törtető személyiség nem szimpatikus.

Nem törtettél, csak egyszerűen örömmel csináltad - legalábbis a Nagy Duettet. Mit hozott?

Talán ez is egy újabb lehetőséget. Nagyon sok levelet kapok, hogy ne hagyjam abba... Ha most a szívemre teszem a kezem, és visszagondolok a régmúltra - mindig is szerettem énekelni, és lehet, hogy ebben ki tudna teljesedni a személyiségem. Voltak rossz élményeim a gyerekkoromban, amik miatt megtanultam elrejteni a fájdalmamat, hogy ne bánthassanak... És ezzel együtt valahogy az örömömet is nehezebben mutatom ki. Szeretném végre kinyitni itt belül azt a zárat! És az éneklés erre pont jó, mert mindent kiadhatok magamból.

Ott vagy szabad?

Igen, olyan jó, amikor átszellemül az ember, és beleéli magát abba, amit énekel! Ha belevágnék, akkor csak olyan dalokat adnék elő, amik tényleg belülről jönnek, mert azt tudja az ember igazán őszintén átadni a közönségnek is.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Hát..., ezt majd el kell döntened! Hisz ezen kívül is rengeteg mindent csinálsz...

Igen, épp elég nagy a káosz, alig van szabad napom. Fut az Aktív, a Több, mint testőr. Élvezem a műsorvezetést, bár tudom, hogy még sokat kell tanulnom. Most forgatok valami mást is, de az még pár napig titok... Annyit elárulok, hogy kicsit a hétköznapjaimba is beleláthatnak majd az emberek! Építjük a ruhamárkát, és a szívem csücske a mentorprogram is, amit kitaláltunk. Sokáig dédelgettem a gondolatát, de mivel mindenki biztatott - belevágtam. Azt hiszem, elég tapasztalatot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy végre átadhassam másoknak. Nagyon sok lány vágyik arra, hogy modell legyen, vagy elinduljon egy szépségversenyen, de kevesen gondolják, hogy ez sokkal komplexebb annál, mint hogy az ember kilép a kifutóra, végigvonul és mosolyog. Ez csak a látszat, ami mögött rengeteg mentális felkészülés és sok minden más is van.

Sok lehetőség kínálkozik mostanság, és gyakran fűt-fát ígérnek a lányoknak...

Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Én nem ígérgetek senkinek, viszont olyan tematikát raktunk össze, ami révén mindenki tanul valamit erről a szakmáról és önmagáról is. Ráadásul olyan mentorok vannak még a segítségemre, akik a szakma legjobbjai. Foglalkozunk a külsővel, a szépségápolással természetesen, de ahogy mondtam is - ez nem elég. Hogy zajlik egy casting? Hogyan kell interjút adni? Mitől hatékony az önmenedzselés? Miért fontos az önismeret? Számos olyan téma van, amiben érdemes felkészülni. Én is elmesélem, mi mindenre jöttem rá az elmúlt években. Igyekeztem tényleg mindenre odafigyelni. És annyira jók a visszajelzések! Megérte dolgozni érte, mert az a legnagyobb öröm, amit a lányokon látok.

Mégiscsak az az érzésem, hogy némiképp túlvállaltad magad!

Még jobban meg kell tanulnom nemet mondani. Ez a legnehezebb, és a mai napig is itt ül a kisördög a vállamon. Ha kedvesen kérnek, akkor különösen nehéz..., tudod, inkább összeszorítom a fogam és elmegyek, még ha nem is nagyon tesz hozzá az életemhez.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Pedig ha te nem vigyázol magadra, akkor igazán senki nem tud...

Erre tavaly döbbentem rá... Ugye, azóta nem beszélgettünk, hogy véget ért a hatéves párkapcsolatom. Akkor csőstül jöttek a bajok. Rengeteget tanultam ez elmúlt több mint fél évben. Csomókat találtam a mellemben... Nem is akarom nagyon felidézni, mindenesetre abszolút hiszek abban, hogy a testünk jelez, ha valami nincs rendben. Amikor egy kicsit csendben kell maradni. Vagy legalábbis kellene. Óriási volt a stressz, indultak a tévés munkák, a vállalkozás..., és közben a magánéletem tönkrement. Az orvos annyit mondott, hogy ha nem változtatok az életvitelemen, a körülményeimen, akkor ez akár rosszindulatúvá is válhat, ami nyilván akár az életembe is kerülhet. Ez volt az a pont, ahol mintha fejbe vágtak volna! Átértékeltem mindent, és úgy döntöttem, hogy elkezdek rendet rakni magamban és magam körül. Nyilván az első lépés az volt, hogy a párkapcsolatomat lezártam.

Hat év hosszú idő. Különösen, hogy szinte gyerekfejjel kezdődött az a szerelem...

Tudod, anyukám mellett nekem nem volt ott az apu, és én annyira szerettem volna bebizonyítani, hogy nekem az elsővel sikerül! De aztán be kellett látnom, hogy nem... És ma már tudom, hogy jól döntöttem! Viszont akkor még nem volt vége a nehéz időszaknak, hiszen decemberben a nagybátyám - akivel együtt nőttem fel - kórházba került, napról napra egyre rosszabb lett az állapota, és január 29-én meghalt. Mindennap bent voltam a kórházban, és több embernek végignéztem a halálát. Ott ültem a kórterem sarkában, és olyan döbbenetes volt látni, hogy mennyin múlik egy emberi élet... Amikor elfehéredik, megdermed... Tényleg a közelembe jött a halál. Akkor volt a második figyelmeztetés, hogy ha az ember nem figyel oda önmagára, akkor tök mindegy, hogy mennyit hajt és hova jut... Akár egy pillanat alatt elveszhet az egész!

Felnyílt a szemed?

Ráébredtem, hogy semmi nem fontos. Sem a pénz, semmi, csak az, hogy tényleg ott legyünk egymásnak azokkal, akiket szeretünk. Annyira érdekes, hogy az emberek, ugye, amíg nem élnek át ilyet, addig apró-cseprő dolgokból csinálnak óriási problémát... Kórházból kijövet egész másként láthatsz mindent.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Talán már az új kapcsolatodban is némiképp máshogy létezel...

Olyan jó, hogy viszonylag hamar egymásba botlottunk... Nyilván sokat fejlődtem. Másoknak a bulik, a vásárolgatás, a barátnők a lényeg, nekem sokkal fontosabb hogy csináljam a vállalkozásaimat, hogy minden, amivel foglalkozom, az építsen, és ne lefelé vagy visszafelé haladjak, hanem előre és feljebb - és persze egy család felé... Azt hiszem, felnőttem. Szeretem az új életemet. Korán kelni, jönni-menni, emberekkel lenni, tenni a dolgom... És ebben ő partner. Intelligens, céltudatos és családcentrikus - szinte mindenről ugyanúgy gondolkodunk. Amikor hazamegyek, odabújhatok és elmesélhetem, mi minden történt aznap. Megtaláltam a társam, aki olyan, mint én, csak pasiban. Gondolkodunk arról is, hogy majd gyereket szeretnénk... Oké, tudom, még csak fél éve vagyunk együtt, mégis azt érezzük, mintha mindig így lett volna... És ez csodálatos.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
…most jó ennyire lazán létezni!
  2016-07-12 23:36:02, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Ördög Nóra és Nánási Pál: "...most jó ennyire lazán létezni!"




Lassan összerakhatnék a beszélgetéseinkből egy könyvet... Hiszen kétévente lehuppanok egyikükkel vagy mindkettőjükkel, és átbeszéljük az élet dolgait. Ismét a Nánási Stúdióban landoltam, épp gyerekzsivaj hallatszott a ,,babaszekcióból", és mi hárman gyorsan és észrevétlenül surrantunk fel az emeletre. Felsóhajtottam...

Mindig rácsodálkozom arra, ahogy épülget-szépülget körülöttetek minden.

N. P.: Szerelem és fantázia...

Ö. N.: Mindenhez ez kell...

N. P.: ...és összetartás.





Nánási Pál és Ördög Nóra
Fotó: M. Schmidt János/Origo

Kérdéseket sem kell feltennem, így könnyű dolgom lesz! Ezek a kulcsszavaitok?

N. P.: Igen, és a közös akarat.

Ö. N.: Meg a közös küzdés. Így lett a házunk és a stúdió is, hiszen ez is szerelem és fantázia. Láttad eredetileg ezt a helyet? Térdig állt a guanó, nem voltak se szintek, se ablakok, a lépcsőn pedig alig lehetett feljönni. De mi mindent beleláttunk már akkor, amikor még minden romos volt, és az volt a mázlink, hogy senki más nem...

...aztán megvalósult, és ahogy megjöttek a manók, nekik is lett helyük. Igazi bababarát munkahely. Bár most épp indul a nyári szünet, ugyebár. Letettétek a lantot?

Ö. N.: Én nagyjából igen, bár sose sikerül eléggé.

N. P.: Elmegyünk nyaralni nemsokára, úgyhogy kénytelenek leszünk - de azt hiszem, én mégsem fogom! Eléggé fotogén a családom.

Mondod mosolyogva, de hát látom én, ha a neten nézelődök, rendszeresen újabb és újabb sorozatra bukkanok róluk. Folyamatosan meg akarod őrizni a pillanatot?

N. P.: Szinte kényszeresen...

Ö. N.: Ahogy nőnek a gyerekeink, egyre több jó pillanat van, amit muszáj volna.

N. P.: És folyton az jut eszembe, hogy vannak olyan momentumai az életnek - apró, hétköznapi rítusok -, amiket újra és újra meg kéne örökíteni. Havonta, kéthavonta vagy félévente legalább. Ahogy beülnek az autóba a kutyával, ahogy fagyiznak, ahogy játszanak... Sajnos fogy a falfelület a házban. Mondjuk, itt a stúdióban van még!

Ö. N.: Az is fontos, hogy lássuk a képeket. Nem elég, hogy egy winchesteren tárolódnak - szeretjük, ha kint vannak.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Túl gyorsan rohan az idő? Próbáljátok elkapni, rögzíteni, ami épp elillanni készül?

N. P.: Igen. Tele van az élet csodálatos pillanatokkal, és sajnos hajlamosak vagyunk elfeledni őket.

Ö. N.: Igen, de épp arról beszélgettünk minap, hogy a gyerekeink mennyivel nagyobb dokumentációt fognak kapni a saját gyerekkorukról ahhoz képest, amennyi nekünk van! Mennyivel többet láthatnak majd saját kisgyerek valóságukból... Nekünk maradt egy darab kazetta, amin dalolgatok, de azért az mégis olyan távoli. Párszor végighallgattam, és persze tudom, hogy én vagyok, mert a szüleim elmondták. Ehhez képest nekik szinte napi krónika készül az életükről... Azon gondolkodtunk, hogy felnőttként talán a személyiségükre is hatással lesz majd, hogy a saját szemükkel láthatják, honnan jöttek, milyenek is voltak pici koruktól kezdve.

N. P.: Csak az a nehéz, hogy ha mindig minden pillanatot rögzítenénk, akkor kellene még egy élet, hogy utána visszanézzük, amit addig láttunk.

Hogyha rögzíted, akkor közben azért jelen vagy?

N. P.: Ó, persze, én úgy vagyok igazán jelen.

Ö. N.: Neki ez nagyon megy! Nem figyelted még? Nem is a keresőbe néz legtöbbször, ha fotóz, hanem a kamera fölött kukucskál.

N. P.: Igen, az már nem okoz problémát. Inkább, hogy aztán ki kell válogatni. Aki nem szakmaként űzi a fotózást, az is sokat szenved ezzel, még akkor is, ha csak a telefonjával készít képeket. De azt szorozd fel! Ahány kép nálunk készül - már szinte követhetetlen. Bár a szám nem jelent sokat - csak annyit mondok, kb. havi 1,5-2 terabyte.

Felfogni nem tudom, de valami azt súgja hogy az nagyon sok lehet! És most a nyáron gyűlik majd tovább, igaz?

N. P.: Igen, csinálom azt, amit szoktam.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

És huncutul mosolyog megint...

Ö. N.: Persze, mert neki ez szerelem! Palkó, ugye, azt szoktad mondani, hogy az egy hobbi szakma, tehát te szerencsés ember vagy.

Mint ahogy te is! A klasszikus tévés munkáid most épp pihennek. Könyved - a ,,Pozitív" - elindult az útjára. Elég sűrű évadot zártál.

Ö. N.: Igen, és már tudom, mi lesz, és mikor kezdem ősszel a munkát. Ebben a maradék időben az a feladatom, hogy visszapótoljam a családomba azt a sok-sok energiát, amit a tavaszi intenzív hajtás felemésztett. A Kismenők időszaka már épp a határán volt annak, hogy elbírja a családi egyensúly. De most jó ennyire lazán létezni! Olyan dolgokra jut időm, amikre korábban nem. Elmentem végre sportolni, múltkor az egész napot a Normafánál töltöttük a gyerekekkel - érzem a bőrömön, hogy itt a nyár!

Egymásra is lesz időtök? Csak úgy kettecskén? Bármikor beszélgettünk kapcsolatról, összetartozásról, no meg arról, miként is lehet minderre vigyázni - ez rendre előkerült.

N. P.: Hála a jóistennek a nagyszülők annyira menők, hogy szinte minden héten el tudunk menni kettesben valahová.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ők a nagymenők!

Ö. N.: Bizony! Anyukám felhívott, hogy na, kislányom, diktáld be, mikorra vegyek ki szabadságot? Péter - Palkó apukája - is rendszeresen bejelentkezik: Gyerekek, a mai estémet fel tudom nektek ajánlani, éltek vele? Tele is vagyok tervekkel - könnyűzenei koncertekkel szinte már teleraktam a nyarat. Olyan sok program van: Veszprém Fest, paloznaki Jazz Piknik, és a Szigeten is legalább négy koncertre el szeretnénk menni... Nemsokára pedig a gyerekekkel megyünk nyaralni!

Aztán szeptemberben Mici az ovit, Venci a bölcsit kezdi. El sem hiszem! Nem oly rég még arról beszélgettünk, mennyire jó lenne, ha egy kisbabátok lenne... Ha visszanézünk erre a pár évre, mik voltak nagy tapasztalások?

Ö. N.: Hogy mik azok a dolgok, amikért keményen meg kellett küzdenünk? Számtalan volt. Egyébként ez a durva, hogy a szülés pokoli fájdalmas volt, de ha most visszagondolok rá, akkor már annyira nem is tűnik annak. Nyilván a kisbabás kornak is megvoltak a nehézségei... Például amennyit én a szoptatással szenvedtem az elején! Aztán a napközbeni altatás - nekem az volt borzalmasan nehéz. Micit egyszerűen nem lehetett letenni napközben. Nyilván Vencinél már sokkal rutinosabb voltam - ha nem akar, akkor nem alszik. És akkor mi van?

Tehát görcs kevesebb van benned?

Ö. N.: Sokkal.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Az ,,apafilm" miről szól? Hogy látod a küzdelmeket?

N. P.: Egy bizonyos részét magunk által keltett problémának értékelném, másik részét megértem, és persze van, amit én is nehezen viselek. Nyilván én sokkal lazább vagyok, de azért azt elismerem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor azért nekem is összerándul a gyomrom. Ilyen például a fogmosás... De ezt Nóri megírta a blogjában.

Igen, olvastam! Közben az is eszembe jutott, hogy miközben te boldog egykeként cseperedtél, most itt vagy már kétgyerekes apukaként...

N. P.: És nagyon élvezem! Valóban egykeként nőttem fel, és a szüleimmel elképesztő jó viszonyom volt. Egyébként ez a félsz egy kicsit bennem is van - erről is szoktunk beszélgetni -, hogyha körülnézel a világban, elég sok rossz példa van arra, hogy a szülő és a gyermekek között nem működik jól a kapcsolat. Annyira jó lenne ügyesnek lenni, és ugyanazt az elképesztő harmóniát, ami most itt, négyünk között - illetve Pityuval együtt ötünk között - van, megtartani végig!

Harmónia van, miközben természetesen csaták is zajlanak a gyerekekkel, és Nóri, te ezekről őszintén vallasz a blogodban. Bevállalva, hogy adott esetben kritizálják ahogyan és amit szülőként tesztek.

Ö. N.: Igen, mert közben meg azt is tapasztalom - és nekem ezek a legkedvesebb visszajelzések -, amikor azt írják, hogy ,,mintha rólunk szólna!" Ez megerősít abban, hogy na, jól van, akkor annyira nem csinálhatjuk rosszul! Olyanok vagyunk, mint bármelyik másik család. Igyekszünk a saját értékrendünk szerint, szeretetben és harmóniában nevelgetni a gyerekeket a lehető legkevesebb kötöttséggel és szigorúsággal. Egyelőre. Persze időnként koccannak az elképzeléseink... Például amikor kicsit előre szaladunk az időben, és arról beszélgetünk, hogy majd a suli hogyan is lesz? Jó tanuló - nem jó tanuló, mellé kell-e ülni, vagy nem... Palkó világéletében lázadó figura volt.

N. P.: Én nem lázadtam, én csak...

Ö. N.: ...nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólad.

N. P.: A mai napig nem izgat különösebben, hogyha valami nem úgy megy, mint ahogy más csinálja, vagy ahogy mások szerint kéne csinálni.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ehhez képest szépen megtaláltad a tökéletességre törekvő, eminens asszonykádat.

Ö. N.: Ezzel is tanítjuk egymást.

N. P.: És be is áll az egyensúly! Egyébként a jó tanuló-rossz tanuló kérdéshez csak annyit - bizonyára neked is vannak olyan osztálytársaid, akikre úgy emlékszel, hogy nahát, ők voltak az osztályelsők, az eminensek. És? Mindegyik boldogságra tudta váltani?

Hát... Azt hiszem nem.

Ö. N.: Semmilyen összefüggés nincs. De Palkó nem rossz tanuló volt, csak ami nem érdekelte, az tényleg nem érdekelte. És akkor azzal sem foglalkozott, ha a tanár kiborult. Egyébként néha nézegetjük a gyerekeinket, hogy na, vajon melyik milyen habitusú lesz ilyen szempontból? Van rá esély, hogy nem lesznek egyformák...

Te másként működtél Nóri, neked számítottak az osztályzatok, ha jól sejtem. Illetve tudom.

Ö. N.: Megint visszakanyarodtunk oda, hogy igen, én ,,jó kislány típus" vagyok alapvetően. Nekem általában szükségem van objektív visszaigazolásra, hogy amit csinálok, az jó vagy rossz.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Leginkább jeles.

N. P.: Ha lehet, akkor csillagos ötös!

Ö. N.: Valószínűleg igen, de egyébként azt hozzátenném, hogy az utóbbi években sokat lazultam már e tekintetben!

N. P.: Igen, ez jogos. És fordítva is igaz. Több dologról gondoltam, hogy na, hát ezzel nem kell foglalkozni, aztán most már én is úgy gondolom, hogy valamennyire mégiscsak kell.

Ö. N.: Ebben is hatottunk egymásra!

De milyen vicces, hogy már a sulinál tartunk, miközben ősszel még csak a bölcsit és az ovit kezdik! Jön az első leválás.

Ö. N.: Ne is mondd! Majdnem mindig elbőgtem magam - a beiratkozásnál, az első szülői értekezleten... De közben meg annyira büszke vagyok - én vagyok a Nánási anyuka!

N. P.: Én meg be vagyok tojva...

Mert?

N. P.: Milyen lesz elengedni a kezüket? Hozzászoktam, hogy itt vannak, hisz a stúdióban rendeztük be a hétköznapjaikat. Eddig...

Ö. N.: Körülöttük forgott a világ, és ez így természetes az első három évben, de amúgy tudom, hogy kifejezetten jót fog majd tenni nekik a közösség.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

...és nektek?

N. P.: Nekünk nem. Részemről biztos. Jobb lenne, ha itt szaladgálnának folyton... De hát ez nem az élet.

Eljött egy korszak vége.

N. P.: És hány ilyen lesz még! De nem baj, mert kicsit mindig változik az élet.

Mi lesz a stúdióban a babaszobával?

N. P.: Majd átalakul tanulószobává. Megőrizzük.

Ö. N.: Ha elhozzuk őket a bölcsiből, oviból, ide érkezünk.

Palkó marad a stúdióban, a gyerekek kezdik az ,,intézményes" hétköznapokat, te pedig épp a harmadik évedet kezded ősszel a TV2-nél. Már van mire visszatekinteni. Igazoltnak látod a döntésed?

Ö. N.: Abszolút. Tök jó dolgokat csináltam eddig! A Kismenőket imádtam - nagyon intenzív időszak volt. Előtte volt a Kocka, azt is nagyon szerettem, volt még a Rising star, az Ének iskolája... Mind nagy szerelem volt. És ezzel nem azt mondom, hogy amit korábban csináltam, az nem volt az, mert azokat a feladatokat is imádtam! Pont ez a jó, hogy mindennek megvolt a maga helye és ideje. De az biztos, hogy az elmúlt két év kihívásai mind hoztak olyan új érzést, amire vágytam...





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Érzést? Élményt? Mit igazán?

Ö. N.: Hogy újradefiniáljam magam. Nem tudom, hogy kifelé miben más, amit adni tudok. De talán lazábban, jobban meg tudom élni azokat a helyzeteket, amikben benne vagyok. Nem arra koncentrálok, hogy szakmailag tökéletes legyen, amit a kamerák előtt teszek. Képes lettem rácsücsülni az egészre. Vállalom azt, amilyen vagyok. És már sokkal kevesebbszer fordul elő, hogy elkezdjem megkérdőjelezni, hogy jól csináltam-e. Íme, én így tudok feloldódni, viselkedni, reagálni - ezt tudom adni... Magamat. A helyemen vagyok.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Leküzdöttem a félelmeimet, és belevágok
  2016-07-12 23:21:21, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Soma: "Leküzdöttem a félelmeimet, és belevágok"




Hamarosan koncertezik és workshopot is tart az Everness Fesztiválon. Kerek szülinapot ünnepelt nemrég. Erre készült el zenekarának - a Vanavannak - az első klipje ,,Csak játszottam" címmel. Biztos vagyok abban, hogy játszik tovább... És nem csak színpadon. De vajon ugyanazt, mint eddig? Vagy valamit már másként? Jelent valamit az ,,ötven"?

Arra gondoltam, hogy ha már szülinapi interjút írok - egy rítust ajándékozok neked. Hoztam néhány apró, illatos kelléket egy finom fürdőzéshez. Jó ötlet neked szertartást adni meglepetésnek?

Jó bizony - mert én is csináltam magamnak szertartásokat a szülinapomon. Tíz napon át ünnepeltem. Május 20-án az A38-on volt a születésnapi életműshow-m. Öt részre osztottuk a koncertet - öt korszakra - filmbejátszásokkal, múltidéző képekkel, az életem fontos vendégeivel. Színes, tarka este volt, amiért szakadtra dolgoztam magam, de megérte! Aztán pedig a családommal és a barátaimmal volt a Szeremley Vendégházban egy ottalvós buli, ami szintén komoly szervezést igényelt, ráadásul kitaláltam, hogy a szakács testvéreim és én főzünk... A szertartás ott sem maradt ki - a születésem órája-percében csináltam magamnak egy rituálét a családom és a legjobb barátaim körében, mert hiszem, hogy amit ekkor szívből kívánunk, az teljesül.





Spitzer Gyöngyi Soma
Fotó: M. Schmidt János/Origo

Lesz mire emlékezned a kerek szám kapcsán... Amúgy az ,,ötven" - mit jelent neked?

Kimondani azt, hogy ,,ötven" - fura. Szoktatni kell rá magam. Azzal tudtam az egészet megszelídíteni, hogy bevezettem egy kifejezést: ,,újgenerációs ötvenes" vagyok.

Töltsük meg ezt tartalommal!

Az újgenerációs ötvenes olyan, mint a régi, aktív negyvenes. Meg lehet nézni a statisztikákban, hogy mennyire kitolódott az átlagéletkor. El kell kezdenünk átkondicionálni a számokat. Gyerekkorunkban ha azt mondták, hogy Imre bácsi 80 éves, azt gondoltuk - jó, ha még el tudja látni magát... Ehhez képest gondolj Szipál Marcira, aki 92 évesen halt meg, és az utolsó éveiben folyamatosan azt mondogatta - Gyöngyikém, ilyenkor már egyetlen fontos dolog van, mindent, amit tudsz, adj át! Öt iskolában tanított! ,,Újgenerációs kilencvenes" volt, olyan mint egy régi, aktív hetvenes.

Igen... De ha visszagondolok, kamaszként a negyvenest, ötvenest is matuzsálemnek láttuk...

Képzeld, hogy én már ezt az újgenerációs ötvenest annyira bekódoltam, hogy a napokban valaki kérdezte, hogy hány éves vagyok és öntudatosan azt válaszoltam, hogy ,,Negyven... ja, bocs ötven!". Tehát én magamat negyvennek élem meg, ami azt jelenti, hogy most jutottam el oda, hogy felnőtt vagyok, integrálom a tudásaimat, a gyerekek kiröpültek, és én következem! Tele vagyok energiával, és emellett végre tudok nemet mondani. Szépen lekoptak rólam a megfelelni akarások. Akármennyire is mondjuk, hogy ó, nem akarunk megfelelni senkinek, de ez az egyik legerősebb kód az emberben. Igenis kiskorunktól kezdve meg akarunk felelni apának, anyának, a világnak, mindenkinek. Most jutottam el oda, hogy azt érzem - már nem akarok, és meg is engedhetem magamnak.

Deklarálhatjuk mi azt, hogy újgenerációs ötvenesek vagyunk, de azért a világ mégiscsak az ,,örök fiatalság" kultuszát tolja...

Épp a napokban tettem ki egy írást a közösségi oldalamra, aminek a nyitó mondata az volt: ,,öregszem és kövér vagyok". 4000 megosztást kapott, 11 ezer lájkot, több mint 800 ezer ember látta, és több százan kommentelték. Magam is meglepődtem, hogy ennyire beletrafáltam... Azt éreztem, hogy olyan volt ez a bejegyzés, mint amikor a fuldoklónak mentőkötelet dobsz. A ,,maradjunk mindig fiatalok, vékonyak, ránctalanok és boldogok" - akkora hazugságcsapda, amiből ha nem száll ki az ember, akkor teljesen megnyomorítja az életét.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Miközben mondhatják ránk, hogy a két vén csoroszlya itt nyafog!

Mondják! Kit érdekel? Én magamat is ki fogom parodizálni. Szívesen leszek a Muppet Show-ban a két öreg közül az egyik, akik fikázzák a világot az erkélyről. Ez is csak a korral jön el, hogy beszólogathatsz, mert már megteheted. Sok minden csak ebből a korból hiteles.

Akkor szembe is akarsz menni ezekkel az üzenetekkel? Nemcsak önmagadért, hanem segítendő másoknak is?

Az épp elég szembemenetel, és példalehetőség másoknak, ha én jól érzem magam a bőrömben, és nem csinálok ebből problémát. Másrészt pedig eljött az a szakasza az életemnek, amikor sokkal jobban izgatnak szellemi dolgok. Hogy egy példát mondjak - beszereztem két Vekerdy hangos könyvet, és folyamatosan ezeket hallgatom a kocsiban. Szerintem az életnek az a luxusa, hogy ilyen szintű gondolkodó embereket hallgathatok, úszkálhatok azokban a szellemi finomságokban és mélységekben, amikre korábban nem volt talán nyitottságom, érettségem sem, mert jobban izgatott a szexualitás, a külcsín vagy más egyéb. Jó megérkezni erre a szintre - szintetizálni a tudást, befelé figyelni, és a belső hangomra hallgatni.

Mondtad, hogy egy új korszak következik újgenerációs ötvenesként...

Tisztáznom kellett magamban a saját szándékaimat. Év elejétől egy nagyon intenzív döntésfolyamaton mentem keresztül. Januárra kiürítettem a naptáramat, és belső rendrakást tartottam. Feltettem a kérdést - akkor most hova, merre tovább?

Mi volt a tétovaság tárgya?

Azt éreztem, hogy útelágazásban vagyok. Az egyik lehetséges irány az volt, hogy zenés gyógyszínházat csinálok. A csoportmunkában megszerzett tapasztalataimat ötvözöm az előadóművészi múltammal és a gyógyítással. Végiggondoltam és összeraktam, hogyan lehet ebből olyan egyedi, izgalmas műfajt csinálni, ahol a nézők nem csupán egy színdarab élvezői, hanem egy nagyon izgalmas, játékos, merész önismereti eseménynek a résztvevői is.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ez volt tehát az egyik opció. És a másik?

A gyógyító-tanító vonal. És abban mélyülni, hozzárakni, megtalálni, kifejleszteni a saját módszeremet. Azon törtem a fejem, hogyan lehetek hatékonyabb? Mindig csak kis csoportokkal foglalkozzak? Az elmúlt években körülbelül 1400 nő sorsát ismertem meg. Sok ez, vagy kevés? Egyénenként végighallgatni mindenkinek a problémáit, fájdalmait, megríkatni, próbálni feloldani, átérezni, eggyé válni - rengeteg személyes tapasztalatot jelent. De közben mégsem olyan sok. Nézőpont kérdése. Tízen éve vannak noteszeim, amikbe mindent beleírok. Januárban elővettem őket, összeszedtem hány előadásom volt, milyen témákban, miket csináltam, mikben voltam hatékony és sikeres, és mikben nem... Rendszereztem, hogy mit is csináltam eddig? Mihez értek? Igyekeztem kirostálni saját magam lényegét... És azt a döntést hoztam, hogy az eddigi utam azt mutatja, hogy nekem a gyógyító-tanító szolgálat dominánsabb, mint a művészi vonal.

Nagy döntés...

Igen, és el is kezdődött a gyászmunka. Bármi mellett döntesz, az mindig lemondás valamiről. De tudtam, hogy nem aprózhatom magam tovább. Mély krízisbe kerültem, mert elkezdtek jönni a félelmek. Úristen, ehhez az úthoz kell egy üzletasszonyi véna, ami nekem eddig nem volt! Tudom-e aktiválni ezt a karaktert magamban? Mennyire fogja ez torzítani a művésznőt, a játszó, örök gyereket, a spontán, intuitív személyiségemet? Rájöttem, hogy csak akkor lesz balansz, ha mellette megtartom a zenét is - másodvonalként. Hogyha a játékosságot, önfeledtséget, spontaneitást, kreativitást meg tudom őrizni, akkor képes leszek egyensúlyban maradni.

Hát, akkor most az ötventől jön...

...egy másik társadalmi szerep. Letisztultabb, közérthetőbb, Sokkal kevésbé a saját individualitásomon vagy önkifejezésemen van a hangsúly, mert ez egy feladat, szolgálat. Közben vívódtam magamban, hiszen tudtam, hogy ez folyamatos mókuskerék lesz, állandó meló! Rentábilis lesz, vagy nem? Elegen látogatják az oldalt, amit elindítok, vagy nem? Csupa kérdés, kétely... Nyilván nem véletlenül jöttek olyan álmok, hogy bebörtönöztek tíz évre. Még az álmom is üzente a szorongásaimat.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

Megvívtad a harcát...

...igen, leküzdöttem a félelmeimet és belevágok. Az asztrológus barátom is azt mondta, hogy komoly válaszút előtt állok, és a saját személyes érdekeim és vágyaim ellentétbe kerülhetnek a sorsfeladatommal. Az a dolgom, hogy egyre több emberhez eljutó információs csatornává váljak, ami szolgálat. És ez egyszerre örömmel és szomorúsággal töltött el, mert azt éreztem, hogy olyan, mint egy csapda. Nagyon kevés a szabad akartunk. Az összes pozitivista könyv és népszerű nézet, ami azt állítja, hogy bármikor megváltoztathatod a sorsod, és minden csak rajtad múlik - alázat nélküli illúzió... Iszonyú erők sűrűjében vagyunk benne. József Attila úgy írta: ,,Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált". Arra jöttem rá, hogy valójában az én szabad akaratom abból áll, hogy mennyire fogom szeretni, ami felé megyek. Aztán azt mondtam magamnak: ,,Gyöngyi ezt élvezni fogod. Dönts úgy! Lesz egy jó kis szerkesztőséged, irodád, mindennap jönnek a friss hírek, mit olvasnak, mit nem, mit szeretnek az emberek, mit nem - életre kel minden ötleted..."

Miből fogom tudni, hogy ami mellett döntöttél úgy működik, ahogy elképzeled, ahogy szeretnéd? Mondjuk, ha lehuppannunk az 55.szülinapodon...

Akkor már szeretném, ha lennének kiépült közösségek. Összeraktam egy olyan 12x1 alkalomból álló önismereti csomagot, amivel a site-on keresztül - önkéntesek vezetésével - épülhetnek közösségek olyan emberekből, akik nyitottak arra, hogy ne kifelé hárítsanak, hanem a belső úton keresztül kezdjék el a saját életüket kormányozni.

Másként akarsz hatni a világra. Pregnánsabban, hatékonyabban, megfoghatóbban.

És praktikusabban, igen. Még el sem indult a site, de már szervezek őszre egy hozzákapcsolódó rendezvénysorozatot, ,,a férfi és nő, vágya és árnyéka" címmel. Gendertudatos oldal lesz az Újegyensúly.hu.

Olvastam már, hogy úgy véled, a 21. században a nő jelentősége egészen más...

Sokkal nagyobb, mint valaha. Abban hiszek, hogy a világban akkor lesz egyensúly, ha olyan új egyensúly teremtődik meg, ahol nem kérdés egyrészt a nemek egyenjogúsága, másrészt pedig mindannyian elkezdünk a jobb agyféltekei minőség felé menni. Mi van a jobb agyféltekében? Intuíció, kreativitás, érzelmek... Én ezeket szeretném játékos módon aktivizálni. Rengeteg izgalmas egyedi ötletem van! Merthogy egy játékos Gyöngyi baba is vagyok.





Fotó: M. Schmidt János/Origo

... és Gyöngyi baba kitalálta az új játékát.

Sőt, életvégig tartó játékot! Ezért volt ez a négy-öt hónapon át tartó vajúdás, tipródás, álmok...

Munkára ítélted magad.

Ezt mondom! Hát börtönbe kerültem álmomban...

Az újgenerációs ötvenes úgy döntött, hogy önként dalolva bevonul a ,,börtönbe", és szeretni fogod. Lehet ez a vége?

Erről van szó, pontosan. Mert ez az én szabad akaratom. Ha nem azt teszem, ami a sorsfeladatom, az később hozna feszültségeket. Látom azokon az idős embereken, akik nem élték meg a feladatukat, milyen irigy, embergyűlölő, problémagyártó, keserű, negatív alakok lettek... Én tehát úgy döntöttem, hogy teszem a dolgom - még tíz-húsz évig melózok, és akkor is még csak újgenerációs hetven leszek, ami annyi, mint egy késői ötvenes. És akkor majd kitalálom, hogy mi legyen a következő szakaszban!

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Ilyet soha nem éltem át eddig.
  2016-07-02 23:30:45, szombat
 
  Szily Nóra interjúja: Pachmann Péter: "Ilyet soha nem éltem át eddig"





Tényleg ő volt a műsor meglepetése. A híradós, aki végre ledobhatta magáról a fegyelmezett szerepet, és kiderülhetett róla, hogy nemcsak lába van, de hangja, humora, stílusa is. Amikor gratuláló SMS-t írtam neki a műsor után, azt válaszolta: ,,Annyira szokatlan, furcsa érzések játszanak bennem, azt hiszem, boldog vagyok, és ez nagy dolog a mai világban..."

Telnek a napok. Halványodik már az érzés?

Még mindig megvan! Ez a fajta boldogság, amit most érzek, azért furcsa, mert amikor 24 éve elkezdtem a szakmát, azt hittem, hogy a híradózás majd megadja ezt. Aztán rájöttem, hogy nem, mert akkor valószínűleg nem lennék abban a szerepben hiteles. A híradózás inkább az elégedettség érzését hozta, ha jól tartottam kézben az adást, vagy reggelente ügyesen terelgettem az interjúalanyt. Az, hogy egy zenés, szórakoztató műsor révén most mindezt átélhetem, azt jelzi, hogy ki tudok nyílni - vagy ahogy mostanában divatos mondani - képes vagyok kilépni a komfortzónámból.





Pachmann Péter
Fotó: Szabó Gábor/Origo

Mi minden tartozik a boldogság érzésébe?

Veregetik a vállamat, és ez jólesik. Tizenévesen azt hittem, hogy majd maga a tévézés, és a népszerűség meghozza ezt. Akkor még mohó voltam, és nagyon szerettem volna ismert lenni. Most meg - talán bölcsebben - rájöttem arra, hogy a boldogságot nem abban mérik, hogy ismert vagy-e, hanem abban, hogy belül hogy érzed magad. Az ismertség önmagában nem boldogság, de a mögötte lévő teljesítmény már igen. Úgy érzem, hogy ez egy komoly teljesítmény volt. Nem mintha a hírek nem lennének azok.

De az a komfortzónádon belül van... Kipihented már magad?

Még nem, de ez most édes fáradtság és felocsúdás... Vasárnap volt egy hete, hogy véget ért a műsor, és az a pörgés, amiben három hónapig éltünk, nagyon hiányzik. Délben azt éreztem, hogy jó lenne elindulni, színpadra lépni, ahol táncikálhatok, énekelhetek... De hát már vége.

Jóval több dalt tudsz kívülről, mint amennyit a műsorban hallottunk. Régen feltűnt már, hogy a Facebookon dalrészletekkel, pontos idézetekkel írod le a napod vagy a hangulatod.

Gondoltam, megpróbálok némi egyediséget csempészni a közösségi oldalba. Ne csak az legyen, hogy csinálok egy képet kettőnkről és kiposztolom, hanem fogalmazódjon meg a hangulat is. Magyar szakos voltam, és talán ciki, hogy nem verssel csinálom, de nincs annyi vers a fejemben, mint amennyi dalszöveg. A zenei részletek tökéletesen át tudják adni az érzéseimet. De azok a zenék, amiket ki szoktam posztolni, nem nagyon voltak a műsorban, mert én inkább alternatívabb stílusból válogatom az idézeteket, amiket egyébként tényleg fejből tudok...





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Rockkoncertekre is rendszeresen jársz...

Igen, valamikor kamasz koromban kezdtem, akkor az Edda, Deák Bill, a Republik voltak a kedvenceim, mostanában már Quimbyre, Kowalskyra megyek...

És tombolsz a tömegben?

Persze, szeretem a tombolás részét, nem a hátul sörpultot támasztó pasi vagyok! Bár amióta a fiammal járunk, picit hátrébb szorultunk, mert nem látott ki a tömegből, én meg nem tudtam végig a nyakamban tartani. De most már megint egyre előbbre megyünk, hiszen lassan megnő! Viszont az elmúlt három hónapban kezdtem el igazán csodálni a zenészeket, merthogy én nem tudok két és fél percnél tovább úgy színpadon lenni, hogy ne fulladjak meg, ugyanis elfogy a levegőm. Ugrálni, táncolni és énekelni egyszerre óriási dolog még annak is, aki esetleg playbackről nyomja. Fogalmam sincs, hogy csinálják, minden elismerést megérdemelnek.

Egyébként, hogyha híradósként ott üvöltöd a dalt a tömeggel, nem szoktak rád furán nézni?

Most már nem. Korábban ha odasodródtak mellém, azt mondták, nem gondolták volna, hogy ilyen jó fej vagyok. Akkor mutattam, hogy figyelj, nekem is van lábam, hangom, énekelek, iszom a sört... Nemrég viszont voltam egy Kowalsky-koncerten, és hogyha negyven szelfit nem kellett csinálnom ismeretlen emberekkel, akkor egyet sem, és mindenki mondta, hogy szurkol nekem. Elképesztő, hogy ki mindenki nézte a műsort! Jöttek oda hozzám a fiatalok közös képet és aláírást kérni... - ilyet soha nem éltem át eddig.





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Lehet, hogy a Tényekben nem is láttak. Ez a korosztály már alig néz tévét, de ezt a szórakoztató műsort követték.

Lehet, ebbe nem is gondoltam bele. Azt hittem, tudták, hogy híradós vagyok, csak nem mertek megközelíteni, mert egy szürke zakós, mogorva embernek tartottak, aki a rossz híreket mondja esténként, és épp ezért nem egy népszerű figura. Most meg az asztalon táncoltam, bokszoltam - és hirtelen azt mondták: jé, ez is olyan, mint mi, figyeld már, pocakja van, jaj, itt most egy kicsit elrontotta, de attól még halál cuki... - tehát szerethetővé kezdtem válni.

Nem csináltál hiúsági kérdést abból a fránya pocakból... Nem igyekezted palástolni.

Akkor nem vállaltam volna ujjatlan atlétában bokszolást. Annyiban csináltam csak, hogy amikor kiderült, hogy indul a műsor, akkor elkezdtem fogyózni, de csak azért, mert a Mokkában láttam magamon, hogy némiképp mackós a test a képernyőn... Gondoltam, megpróbálok valamennyit lefaragni belőle. De a Kasza nem hagyott békén, folyamatosan ezzel cinkelt, és jól tette. Nincs ezzel baj.

Ha már az önelfogadásnál tartunk. Öt éve beszélgettünk - akkor voltál negyvenéves. Épp egyedül voltál válás után, és válaszokat kerestél jó pár miértre... Azt is megfogalmaztad, hogy hiszel a hétéves ciklusokban, és ahogy utánaszámoltam, tényleg 42 éves korodban jött a nagy és pozitív változás.

Igen, akkor rossz periódusomat éltem. Amennyire utánaolvastam, kettő rossz szakasz mindenkinek van az életében. Nekem nagyon jó gyerekkorom volt és a karrierem is nagyon gyorsan beindult, vagyis olyan szépen ívelt az életem, hogy talán szükségszerű volt, hogy jöjjön egy hullámvölgy. Az biztos, hogy a 35-42-ig nagyon rossz volt, és most ez a 42-49-ig tartó egyelőre nagyon erős. Ugye, pont a 42. születésnapom után két hónappal ismerkedtem meg a feleségemmel, egy évre rá született egy gyerekünk, most megnyertem a Nagy Duettet, itt vagyok, dolgozom... Reggelente a Mokkában vagyok, esténként a Tényekben Gönczi Gábort helyettesítem, úgyhogy azt is átélhetem, hogy fontos vagyok - és ne értsd félre, ezt nem nagyképűségből mondom!





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ezek tények...

...azt érzem, hogy nagyon összeáll az egész. Abban a hét évben a magánéleti válság a szakmai életemre is nyilván hatott. Tettem a dolgom, de ha az ember nincs jól, akkor például nem hívják el egy ilyen műsorba, mert olyan a kisugárzása, hogy nem is feltételezik, hogy ilyesmire képes lehet. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy most eszükbe jutottam. Látták rajtam, hogy jól vagyok, van egy biztos hátterem - egész mást közvetítek most magamról, mint akkor. Bíztak benne, hogy nem fognak elkapcsolni a nézők, és nem leszek unalmas... És úgy tűnik, nem is voltam az!

Amikor még egyedül voltál, és tipródtál - úgy fogalmaztál, szeretnéd a jövődet harmonikusabbra írni. Tetszett ez a mondatod. Milyen hozadékai lettek ennek az időszaknak?

Bár sose voltam egy önző pasi, de rájöttem, hogy ha sokat törődök magammal, a munkámmal, és nem szánok energiát és időt a környezetemre, akkor semmi sem fog működni. Nehéz ügy ez, mert most is rengeteget vagyok itt, sokat dolgozom, de még sincs olyan nap, hogy este ne beszéljük ki a feleségemmel, hogy mi történt, és ne kérdezzem meg a fiamat is. Ez az odafigyelés nagyon fontossá vált. A másik pedig, hogy rájöttem, hogy mindenkihez szeretettel érdemes közeledni. Furcsán hangozhat, de tényleg erre törekszem. Csakis a szeretetet próbálom keresni mindenkiben, vagy azt, hogy vajon miért fojtja el? Igyekszem meglátni és megérteni, mi lehet az oka, ha valaki mogorva és bumfordi velem.

Nem reagálsz rögvest, hanem próbálsz belegondolni a mögöttesbe?

Igen. Három év, amíg az ember egyedül van - baromi hosszú idő, unalmas és kétségbeejtő. Le tudja írni magát az ember. Holott akkor sokkal fiatalabb voltam, mégis azt gondoltam, hogy megyek a süllyesztőbe, vége az életemnek... Most meg - pedig eltelt három év, tehát, ha úgy vesszük, közelebb kerültem a halálomhoz - tele vagyok erővel, energiával, szeretem az életet úgy, ahogy van, és élvezem mindazt, ami történik velem. Mennyire meg tud változni minden!







Pachmann Péter
Fotó: Szabó Gábor/Origo

Értem én, de amellett nem mehetek el, hogy közben körülötted is sok a változás. Bár te ugyanabban a székben ülsz, épp nagyon megosztó, ami körülötted és feletted történik.

Szerintem a média mindig is instabil terület volt. Amióta itt vagyok, folyamatosan mentek és jöttek emberek, csak most nyilván a tulajdonosváltás miatt ez a reflektorfénybe került, és persze mindenki tudni véli a tutit. Nyilván én is tájékozott vagyok a tekintetben, hogy mit írnak rólunk, de azt gondolom, hogy ítélkezni teljesen felesleges. Tucatszámra kapok ítélkező véleményeket, hogy miért nem állok föl, miért nem megyek el? Miközben én csak dolgozni szeretnék! Kormánypárti lett a csatorna - mondják -, miközben ha az elmúlt tíz Mokka adást nézem, 70 százalékban beszélgettem ellenzéki politikusokkal és 30 százalékban kormánypártiakkal. Erről ennyit. Ha előveszik egy interjúmat, és azt mondják, hogy bizonyos kérdéseket nem tettem fel vagy alákérdeztem - akkor lehet, hogy visszanézném, és elkezdenék gondolkodni. A médiában soha nem tudunk mindenkinek megfelelni. Ugyanúgy, ahogy a 10 millió magyar labdarúgó és szövetségi kapitány országa vagyunk. Mindenki tudja, hogy azt a gólt hogy kell belőni, csak mindig egy ember van ott, és azt szidjuk, mert neki épp nem sikerült. Szeretném, ha összetettebben és alaposabban vizsgálnának meg helyzeteket az emberek, és nem csípőből ítélkeznének. Semmi sem fekete vagy fehér...

Nézzünk kicsit előre, a saját territóriumodat vizsgálva. Arra kérlek, hogy engedd szabadjára a fantáziád! Merre mozdulnál még?

Szerintem ki kéne használni, hogy jött ez az újfajta népszerűség a Nagy duett révén... Persze, ez nem azt jelenti, hogy ki kéne adnom egy lemezt, vagy falunapokra kéne járnom fellépni! Csak azt a fajta lazaságot, ami bennem van, használni lehetne valamilyen formában. Nem beszéltem még senkivel erről, csak azért mondom ki, mert rákérdeztél. Erre egyébként jó terep a Mokka is, ahol nem kell a monoton hangon híreket mondó ember képében feltűnni, de talán lehetne más is...





Fotó: Szabó Gábor/Origo

Talán eddig meg sem fordult a fejedben, hogy kilépj abból a dobozból, ami alapvetően a hírekhez köt...

Nem, nem fordult meg. Ehhez tényleg kellett az a változás, amit átéltem... Otthon minden tökéletes, a gyerekek is jól vannak egymással, a hétvégén négyesben utazunk Marseilles-be focimeccsre... Hát, mi kelljen még? Soha nem akartam főszerkesztő, programigazgató vagy vezérigazgató lenni - bár sokan számon kérték, hogy húsz év alatt miért nem léptem előre? Egyszerű a válasz - én azokra a pozíciókra sosem vágytam. Azt csinálom, amire mindig vágytam...

Lehet, hogy nem fölfele van az előre, hanem oldalvást, esetleg egy másik műfajban...

Igen, talán egy picit lehet terjeszkedni biztos. Majd meglátjuk! Egyelőre jó az elmúlt hónapok örömét élni...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Sosem voltam simulékony
  2016-06-14 23:31:47, kedd
 
  Szily Nóra interjúja: Kárász Róbert: ,,Sosem voltam simulékony"




Nyolc éven át a Mokka arca volt. Nem tudtam magamban igazán összerakni a képet, ki is ő, milyen is valójában? A pikírt pasi a Mokkában, aki elég megosztó figura - miközben 2011 óta vezeti az Ezer lámpás éjszakája projektet, 2012 óta a Fogadj Örökbe Egy Macit alapítványt, és márciusban nyitotta a Premier Kultcafét, ahol fogyatékossággal élők dolgoznak. A finom limonádét egy végtelenül kedves srác hozza, aki a bakiparádét emlegeti azokból az időkből, amikor még az RTL Reggelijében dolgoztam. Máris a szívem közepe lett ő is, és a hely...

Két hónapja nem vagy képernyőn, és úgy tűnik, minden percedet társadalmi ügyeknek szenteled. Most épp egy konferenciát szerveztél a fogyatékkal élők lehetőségeiről és nehézségeiről. De kicsit visszamennék az időben... Szeretném megérteni, hogy miért lett az utóbbi években annyira fontos számodra, hogy egymás után ilyen nagy volumenű projektekbe fogj.

Amikor elváltam, jártam egy jógatanárhoz, hogy feldolgozzam mindazt a változást - az összes nehézséget és nyavalyát - ami az életemben akkor volt, és ami még fontosabb, kerestem a módját, hogyan tudok bölcsen hozzáállni az egészhez...





Kárász Róbert
Fotó: Polyák Attila/Origo

...2010-ben járunk...

Igen. A jógatanár azt mondta nekem: ,,Idefigyeljen, a keleti bölcsek szerint a férfiak negyvenéves korukban válnak felnőtté. Utána hoznak meg minden olyan döntést, amiért teljes egészében tudják vállalni a felelősséget..." Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy sem. Mindenesetre ő ezzel próbált ösztönözni vagy megnyugtatni. Épp elmúltam negyven, és akkor köszöntek be ezek az ügyek az életemben. Addig is olvastam rengeteg cikket ezekről a jelenségekről, de sosem éreztem magamban késztetést, hogy lépjek, és én építsek fel nulláról valamit. De akkortájt valahogy másként érintettek meg, és eldöntöttem, hogy szeretnék ezzel foglalkozni.

Sokan odaállunk ügyek mellé, talán a lelkünk megnyugtatása okán is. De ahhoz, hogy az élére álljon az ember valaminek, ahhoz másfajta érzékenység kell. Amit talán rólad nem gondolnának...

Pedig összességében egy érzékeny pasi vagyok. Tudom, hogy ez sokak számára nemcsak hogy furcsa, hanem szinte már-már hihetetlen, de mindig is fontos volt a betyárbecsület, a segítőkészség... Hogy csak egy példát mondjak, amikor középiskolás voltam, nyaranta utcazenélésből tartottam fenn magam, és az összegyűjtött pénzből nemcsak én szórakoztam, hanem a vendégeknek is fizettem, hogy mindenki érezze jól magát.

Pedig tényleg úgy tűnik, hogy van egy kettősség. A pikírt, krakéler Kárász a képernyőn, és a macikat örökbe adó, a fogyatékkal élőket segítő, az eltűnt gyerekek ügyében ténykedő Kárász.

Mindkettő én vagyok.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Empátia az életben, ami nem látszik a képernyőn.

Szerintem ez nem igaz. Soha nem bántottam meg direkt senkit. Nem mondom, hogy nem vagyok kekeckedő, de mindig ott volt a mosoly a szemem sarkában. Bárkinek bármit mondtam, utána azt úgy tálalták - főleg a sajtó -, hogy abból csak a rosszat próbálták kihozni...

Amúgy tényleg igaz, hogy van huncutság a szemedben. Afféle kikacsintás.

Igen. Szeretem is néha provokálni a környezetemet, és elmenni a végletekig.

Mert?

Amitől meg tudok bolondulni, az a modorosság. Az a legnagyobb ellenségem és ellenfelem. Nem nekem találták ki, hogy legyünk bűbájosak a képernyőn... Ha azt látom, nem tudok vele mit kezdeni, és képtelen vagyok vele azonosulni.

Ha már az azonosulást nézzük, olvasgatva rólad, érdekes útjelzőkre leltem. A szigetvári srác, aki Pécsre járt középiskolába, volt eladó, aztán színésznek készült, tanár lett, és a végén az újságírásnál kötött ki. Próbálnám megérteni, mikor mi mozgatott.

Igazán nem tudom. Anyám elmondása alapján 10-12 éves koromban egy családi ebédnél azt találtam mondani, hogy majd én kiemelem ezt a családot... Mármint én, a kis szigetvári Robika, tudod?

Mosolyogsz...

Ahogy akkor mindenki. Aztán anyámék hamar felismerték, hogy ebben a gyerekben valamivel több extrovertáltság van, mint bennük.





Fotó: Polyák Attila/Origo

A szüleidben nem volt ez a kitűnni vágyás?

Nem... Apám szobafestő volt, aztán később ő is vendéglátós lett, egy kávézót működtetett Szigetváron. Anyám irodai alkalmazott volt egy vállalatnál.

Amúgy mit gondolt Robika, miért voltak nagyra törő elképzelései?

Anyám mindig próbálta elmagyarázni nekem, hogy ez biztos azért van, mert 4 évesen majdnem meghaltam. Barcsra jártunk strandra, és egyszer a csúszdához vezető lépcső tetejéről leestem a betonra. Koponyaalapi törést szenvedtem, és heteken keresztül nem tudták megmondani az orvosok, hogy meghalok-e, vagy ha nem, akkor milyen maradandó sérüléseim lesznek. Anyám szerint a Jóisten utánam nyúlt, hogy ennek a gyereknek valahol, valamiben, valamikor majd még dolga lesz az életben. Lényeg az, hogy amióta az eszemet tudom, mindig azt gondoltam, hogy én tényleg valami másra vagyok hivatott.

Megint ott van a szemed sarkában a kuncogás...

Mert ahogy te is mondtad, vajon azok, akik nem ismernek, és ezt a beszélgetést olvasni fogják, mennyire hiszik el mindezt? Vagy ami talán fontosabb - ebben a gyerekkori történetben van-e bármi sorsszerűség?

Egyébként hiszel a sorsszerűségben?

Amúgy igen, hiszek benne...





Fotó: Polyák Attila/Origo

...egy ideig abban hittél, hogy színészként fogsz kitűnni. Híres akartál lenni?

Az nem - inkább meg akartam mutatni magamból valamit. Amikor középiskolás voltam, jártam egy amatőr színjátszó társulatba Pécsett Dévényi Ildihez és a férjéhez, Moravetz Leventéhez. Sok biztatást kaptam, mert jól teljesítettem a csapatban, és jelentkeztem a főiskolára... De az is bennem volt - és ez nagyon fontos elv az életemben -, hogy előre elhatároztam, hogy csak egyszer futok neki. És itt kanyarodom vissza a sorsszerűséghez. Az volt a fejemben, hogyha a Jóisten vagy a sors nekem szánja ezt a pályát, akkor oda fogja adni. Elmentem felvételizni, és a harmadik rostán estem ki. Amikor Huszti Péter odajött hozzám, hogy menjek el a Nemzeti Stúdióba, és majd egy év múlva jöjjek vissza, akkor azt mondtam, hogy köszönöm szépen, Tanár úr, de én ezt csak egyszer akartam megpróbálni, mert ebből most már látszik, hogy ez nem az én világom.

Vannak helyzetek, amikre már utólag, érettebb fejjel azt mondja, neki kellett volna futni még egyszer...?

Bennem nem volt csalódás. Érdekes, hogy függetlenül attól, hogy nem vettek fel, ott, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy először megpróbálni és a harmadik rostáig eljutni nem rossz - de nem ez az én utam. És milyen az élet? Mindig valahogy visszanyúl, és visszaadja a tenyeredbe, amit kiejtettél, vagy nem fogtál elég erősen... Sok-sok évvel később, amikor már rádiósként dolgoztam Pécsett, Moravetz Levente megkeresett, hogy rendez egy darabot, és szánna benne nekem egy picike szerepet. Nagyon örültem, mint ahogy most is boldogan csinálom a Csiki-Csuki című vígjátékot Gergely Robival, mert olyan, mintha mindig az én közegem lett volna a színház.

Az is, csak talán ,,játszásiból"...

Igen, mert szeretem. Olyan, mint egy jópofa hobbi.





Fotó: Polyák Attila/Origo

És hova lett az újságíró? Április eleje óta nem vagy a Mokkában. Két hónap telt el. Ha ránézünk az életedre úgy, mint egy tortára - ez a szelet hiányzik, pedig két évtizeden át meghatározó volt.

Na, várjál, Nóra! Mi van akkor, hogyha nem egy torta van? Mi van akkor, ha valaki 30-40 éves korára már az összes tortaszeletet felhasználja? Aztán rájön, hogy van még egy másik torta is? Két hónap, azaz 60 nap telt el az életemből, ami tulajdonképpen semmi. A másik, a sorsszerűség, amiről már beszéltünk... Soha egyetlenegy olyan munkám sem volt emlékeim szerint, amiért küzdenem kellett volna, hanem előbb-utóbb megtalált. Ilyen volt a TV2 is. Én egyetlen e-mailt, önéletrajzot sem küldtem el, hanem műsorgyártóként dolgoztam, és volt egy pilot (próbaadás - a szerk.), amire annyira nem volt pénzünk, hogy a magamét is beleforgattam. Ezt látva keresett meg az akkori menedzsment, és így kerültem a Mokkába. Ugyanez volt annak idején a Magyar Rádióban is. Küldözgettem Pécsről a riportokat, és aztán Pikó András hívott a ,,Magyarországról jövök" című műsorba. Mindig azt csináltam, amiben jó tudtam lenni, és élveztem. Most azt gondolom, hogy ha média nélkül fogom leélni az életem, akkor is boldog leszek. Ha pedig mégis megtalál valami, akkor egészen biztos, hogy csak olyan munkát fogok elvállalni, amit szeretek. Jelenleg nem látok olyat, amiben Kárász Robi jól érezné magát, ezért nem is kopogtattam sehol.

Milyen az a feladatkör és feltételrendszer, amiben Kárász Robi jól érezné magát?

Olyan, amilyen a személyisége. Egyben komoly és szórakoztató. El tudnám képzelni magam szórakoztató műsorban, de híradóban is. Most már kellően tapasztalt vagyok, látod, már megvan az ősz halánték... Azt a rutint és tudást, amit megszereztem az elmúlt 15-20 évben, már senki nem fogja elvenni tőlem. De ha nincs meg a fogékonyság, az érzékenység a másik fél részéről, hogy ez a pali jó, még ha nem is egyszerű - az se baj. Sosem voltam simulékony.





Fotó: Polyák Attila/Origo

...nem titkolod el, ha véleményed van...

Szeretem kimondani azt, amit gondolok. Ez nem azt jelenti, hogy udvariatlan lennék, és nem is vagyok az a dúvad, aki azonnal, hirtelen haraggal odavág valamit. Szeretek mindent megbeszélni a környezetemmel. Az viszont jellemző rám - Rózával erről vannak is vitáink -, hogy a saját problémáimat inkább megtartom magamnak. Panaszkodni nem szeretek. Problémamegoldó pali vagyok.

Problémamegoldó... Hm. És olyan, aki a múlt tapasztalataiból tanul? Most nemcsak a szakmára gondolok, hanem a privát életedre. Hiszen - ahonnan indultunk - negyvenévesen váltál. Rózával hat éve vagytok együtt. Megfogalmaztál magadnak tanulságokat?

Ha az ember összerakja a puzzle-darabokat, akkor egy idő után már azt is látja, hogy hol volt hiány, vagy hova rakott le rosszul egy darabot. Alapvetően nem az volt a kérdés, hogy az tudatosuljon, hogy hibáztam-e, hanem az, hogy belássam - miben?! Hogy gyáva voltam addig, vagy nem voltam gyáva? Ugye, ezt baromi nehéz kimondani, főleg, szerintem, egy férfinak.

Csernussal nemrég erről beszélgettem épp. Az érzelmi intelligencia fejlesztésének egyik rendkívül fontos stációja, ha egy férfi például azt ki tudja mondani, hogy hibáztam, gyáva voltam...

Igen, ezek komoly szembesülések. Egyébként én magam úgy látom, hogy már máshogy élem az életem. Nem mentem át metamorfózison, tehát Kárász Robi megmaradt annak, aki volt, de talán jobban bele tudok állni a felelősség vállalásába. Az biztos, hogy olyan hibákat, amiket az első körben vétettem, ebben a kapcsolatban már nem követek el.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Sokat nem hallunk rólatok. Pedig akkor a bulvár tele volt a ,,hírrel".

Alapvetően nem szeretek a magánéletemről beszélni. Az, hogy akkor léptem, olyan óriási döntés volt az életemben, hogy azt gondoltam - innentől kezdve még mi jöhet? Ehhez képest már semmi. Egyébként tényleg utána változott meg minden. Nem vagyok büszke arra, hogy elváltam, de azt követően egy olyan folyamat indult el az életemben, amiben fürdőzni tudok. Ahol most vagyunk, ahogy a napjaim telnek - így az egész életemet le tudnám élni. Komolyan. Olyan mértékű feltöltődést ad! És megint eszembe jut a sorsszerűség... Most, amikor megnyitottuk a Kultcafét, utólag raktam össze azt is a fejemben, hogy a családomban mindenki kocsmáros vagy vendéglátós volt. Apám úgy fejezte be a munkásságát, hogy váltott. A nagyapám Szigetvár leghíresebb kocsmárosa volt. Apám anyja szintén vendéglátós volt, érted? Lehet, hogy nekem most idepakolta a sors ezt a cuccot, hogy vigyem, vinnem kell ezzel a filozófiával?

Gyakorlatilag évekre adtál magadnak ezzel feladatot - kávézó, pékség, kulturális programok....

Eléggé kreatív vagyok, tehát ötletből nincs hiány. Ebben is látom a fejlődési és a fejlesztési lehetőséget, ugyanúgy, mint a Lámpásnál. Tehát ha nem lenne média, akkor sem unatkoznék. Most csak azért van faramuci helyzet, mert kéne egy meló, amiből pénzt is keresek, hiszen minden, amivel foglalkozom, egyelőre társadalmi munka.





Fotó: Polyák Attila/Origo

Vagyis kéne még egy tortaszelet...

Hát igen, de épp ez az izgalmas, hogy nem tudjuk, hogy hány torta van, vagy hányadik szeletnél járunk... Majd meglátjuk!

És a magánéletben akarsz még új ,,szeletet"? A patchwork család nagyon törékeny intézmény. Beállt egy kiegyensúlyozott működés?

Igen, de ez egy magától értetődő folyamat volt az életemben. Nekem a lányaim a legfontosabbak, és érzem, hogy számítanak rám. És ami a lényeg - őszintén tudunk beszélgetni! Amíg így van, addig nyugodt vagyok.

És nyitott is vagy? Egy új családra...

Mindabból, amiről beszélgettünk, már kiderülhetett számodra, hogy azt vallom - mindent akkor kell csinálni, amikor az ideje ott van. Igen, nyitottak vagyunk Rózával mind a ketten, és azt gondolom, hogy érezni fogjuk, éreznünk kell, hogy mikor...

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
0 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
Hirtelen megfordult az élmény, és a teljes szabadság érzése
  2016-05-31 23:49:59, kedd
 
  Lélekbúvár, Szily Nóra műsora: Bereczki Zoltán: ,,Hirtelen megfordult az élmény, és a teljes szabadság érzése tört rám"





Nagy a hajtás, sok a feladat, talán a kényszer is. Hogyan is lehetne megküzdeni a káros következményeivel? Stressz és stresszkezelés. Félévvel ezelőtt beszélgettünk a témáról Bereczki Zoltánnal és Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal. Zoli azóta látható a Pillanatfelvétel című darabban, most épp Amerikában koncertezik... Rengeteg feladatot vállal, és találtam vele olyan interjút, ahol ő maga fogalmazta meg, hogy némiképp lassítania kellene a munkában...

Érzed azt néha, hogy ,,túl sok"?

BZ: Hát, igen, mert az agyam mindig előrébb jár... Megvannak a jelen feladatai, és a jövőbeni álmaim is. Most is körülbelül félévvel előre tartok a fejemben.





Bereczki Zoltán
Fotó: Marton Szilvia/Origo

Egyidejűleg foglalkoztat a jelen és a jövő... Találtam egy játékos stressz-tesztet a neten. Feltehetek belőle néhány kérdést?

BZ: Persze.

Előfordul hogy kimerülten ébredsz?

BZ: Igen, például ma.

Van úgy, hogy éjszaka felriadsz?

BZ: Igen, éjszaka megtörtént.

Néha érzed azt, hogy nehéz koncentrálnod?

BZ: Előfordul, de ez nem jellemző.

És az, hogy elfelejtesz valamit?

BZ: Gyakran, de arra ráfogom, hogy nem az én dolgom. Hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy mindenkinek megvan a saját feladata a világban. Például nem kell telefonszámokat fejből tudnom, arra vannak eszközök... Nekem arra kell figyelnem, hogy szellemi téren legyek magas szinten.

Most félig tréfásan mentünk végig néhány kérdésen. Nézzünk mögéjük. Zoli nyilván lobog ebben a stresszben, hiszen imádja amit csinál. De nyilván van egy határ...

LI: Ezekre a felvetésekre szinte nincs ember, aki ne azt válaszolná, hogy előfordult már vele. Az a kérdés, hogy mi a trendje a mindennapoknak? Milyen az életvitelem? Ha van egy húzós két hetem, akkor tudom, hogy van eleje - vége, és az teljesen rendben van. De hogyha azt érzem, hogy évek óta szorít és nyomaszt, akkor biztos hogy változtatni kell. A stresszkezelésnél mindig előkerül a kérdés - hogy vagyok a változással és a változtatással?





impár Imre szakpszichológus
Fotó: Marton Szilvia/Origo

Zoli, te állandó változásban és változtatásban élsz. Műfajok, helyszínek sokfélesége jellemző az életedre. Rengeteg mindent kell összehangolnod.

BZ: Mi művészek, alkotók, kreatívok az idegrendszerünkkel dolgozunk, és a munkánk szakaszokra osztható. Kéthetes, egyhónapos, kéthónapos időszakok vannak, de napi szinten is szét lehet vagdosni. Most itt vagyunk egy műsorban és utána tudom, hogy lesz három órám amikor gyakorlatilag lekapcsolok, és nem engedem, hogy rám törjön bármiféle külső benyomás. Elmegyek ebédelni, nézem az eget, a bárányfelhőket, ha módom van rá, akkor beszélgetek a kislányommal, anyukámmal, szeretteimmel, a barátaimmal.

Tehát tudatosan figyelsz.

BZ: Abszolút tudatosan. És ez az utóbbi évek gyümölcse. Sok éven keresztül hagytam magam stresszben tartani, és én is stresszben tartottam magam. Azt gondoltam, hogy ez tesz kreatívvá. Mert ,,teher alatt nő a pálma" - jó pár ilyen közhely van, amik persze igazak, de közben az oldást, a lazítást sohasem találtam. Jó ideig nem is kerestem. Nyilván a húszas és a korai harmincas éveiben bírja az ember...

De aztán egyszer csak összetörtem.

Az, hogy váltottam - akár műfajt, színházat és életvitelt - nagyon sokban köszönhető annak, hogy addig bírtam, és nem tovább. Aztán nagyon tudatosan elkezdtem fölépíteni egy teljesen új életet.

LI: Az univerzális stresszkezelést hagyjuk a csudába! Az egészséges önvédelem, amiről Zoli is beszél - egyéni kell hogy legyen. Én úgy hívom-, hogy jó ,,probléma definíciót" kell kialakítani. Vagyis hogy nekem mi jelent gondot az életemben, és arra van-e válaszom? Van egy zseniális gondolat arra vonatkozóan, hogy mi a boldogság? A boldogság egy rés, ami az inger - tehát a minket érő hatás - és a válaszunk között van. Eldönthetem hogyan reagálok egy adott dologra. És ami szerintem szintén fontos, bár sajnos sokan nem adják meg maguknak - az az ,,énidő". Nem kell feltétlenül egy teljes nap, elég lehet pár óra is, de akkor tényleg kapcsoljak ki. Olyat tegyek, ami valóban feltölt.

BZ: Különben például ezt a kapcsolást, a gyors leeresztést ugyanúgy gyakorolni kell, mint a fociban a dekázást. Meg kell tanulni, hogy aztán egy idő után automatikussá váljon, és már végigszalad az emberen és fizikailag is on/off módba lehet kerülni.





Forrás: Facebook/Bereczki Zoltán, fotó: Éder Vera

LI: Van egy relaxációs technika, az autogén tréning, 12 hét alatt elég jól elsajátítható, és utána hihetetlen erőforrássá válik. Mindössze negyedóra. Sokat segíthet főleg akkor, ha kritikus, feszített időszak van. Egyetemistáknak szoktam mondani, hogy tessenek a vizsgaidőszakban relaxálni egy picit...

BZ: Ezt egy-egy kollegámon látom, hogy a hét órás előadás előtt 6-tól 6:15-ig kicsit a kanapén elnyúlik, pillanat alatt el tud aludni, amit nem biztos hogy módszerként megtanult valahol, hanem valahogy ösztönösen teszi és képes teljesen kikapcsolni. Megy körülötte az élet, és ő mégis el tud lazulni, aztán 6:15-kor így kinyílik a szeme, föláll, és megy tovább...

LI: Lehet az is egy technika, hogy pozitív precedenseket gyűjtünk. Ha már voltam ilyen helyzetben és sikeresen túljutottam rajta, akkor már ismerős az élmény és nem olyan riasztó. Önmagában ennek is lehet nyugtató ereje. Párszor már átéltem, és akkor sem dőlt össze a világ.

Vagyis képes vagyok a túlélésre, a megküzdésre, hisz van rá bizonyság a múltamban.

LI: Képes vagyok rá, igen.

BZ: Nekem a határidős kreativitás az, ami stresszt tud okozni.

Azt nem a múzsa csókjának hívják?

BZ: Hát, ez az! De nem mindig jön. Például amikor megígérem magamnak, hogy egy adott koncertig írok egy új dalt. Megvan már a refrén, de alakulnia kéne a szövegnek, stúdióba kellene menni, hátra van a hangszerelés is, és napokig nem megy az alkotás... Olyankor persze hogy az ember nem tud abba a bizonyos laza állapotba kerülni! Nekem ez visszatérő élményem. Erre mi a megoldás?





Forrás: Facebook/Bereczki Zoltán

LI: Néha ezt is meg kell magunknak engedni. De ki kell mondani, mert a változás akkor kezdődik, ha vállalom a felelősséget, hogy na, ez most nem megy. Utána a második lépés persze nagyon fontos, hogy össze kell raknom magam újra, és visszamenni az alapokhoz. Egy technikát hadd mondjak, amit nagyon szeretek! Ez a ,,top 10 nap". Kell egy nyugodt óra, hogy átgondoljam az egész életutamat. A kérdés így hangzik: Melyik az a 10 nap az életedből, amit legszívesebben újraélnél? Amikor ezt végiggondolod, szinte mindig mosoly jön az arcodra. Ha rá gondolsz és van egy nagyon stresszes szituáció, akkor ez a Top 10 nap picit meg tud tartani. Nem a bölcsek köve, de segíteni tud.

A saját erőforrásainkat mozgósíthatjuk.

LI: Az ,,erőforrások doboza" is jó technika. Bárki vehet egy cipős dobozt, kreatív emberek becsomagolhatják, színes matricákkal díszíthetik - de ami a lényeg, hogy 10 dolgot belerakok, ami nekem fontos, amihez kötődöm. Fotó, hűtő mágnes, hölgyeknél nagyon gyakori, hogy illatmintát tesznek bele...

Csupa olyan, ami számomra kedves, ami jó érzést okoz?

LI: És ami tölt. Ezt elteszem föl a polcra, és amikor érzem, hogy na, itt ez az őrületes kedd, akkor azzal indítom a napot a kávé mellett, hogy belenézek a dobozba. Vannak ilyen technikák. A saját módszerünket érdemes kialakítani. Van, aki azt mondja, hogy ez gyermeteg, semmi gond, akkor ő ezt ne csinálja, találjon mást, ami neki való! De ha kicsit mélyebbre megyünk, azért jobb ha látjuk - a stresszes életvitelért magunk vagyunk felelősek. Miért alakítottam így? Hisz magam tettem, nem más... Akkor pedig szintén csak én lehetek az, aki változtathat ezen.

BZ: Amíg mást hibáztatsz, amíg azt mondod, hogy a főnököm a felelős, amíg külső dologra mutogatsz, addig csinálod és benne maradsz. Nagyon sok embert látok a környezetemben, aki beleragad a stresszbe, a folyamatos önpusztításba, és nem képes azt mondani, hogy én tudok változtatni a dolgon. Majd ha a körülmények mások lesznek, majd ha jobb lesz az euro, és sorolhatnám... Mindegy, csak ne az ő felelőssége legyen a változtatás.





Forrás: Facebook/Bereczki Zoltán, fotó: Éder Vera

Te is így voltál sokáig?

BZ: Abszolút. És ez visszatekintve rettenetes dolog. Évek mennek el úgy, hogy az ember azt gondolja hogy ebből nincs kiút, mert nem én vagyok az ura a saját életemnek.

Aztán az ember magára veszi a felelősséget és mégis szabadabb lesz, nem?

BZ: Tudod, milyen az a pillanat? Elmesélem. Azért van óriási szerencsém, mert a koncertem háttérvetítéséhez azt találta ki valaki, hogy csináljak meg egy ejtőernyős ugrást. Soha életemben nem vágytam ilyen extrém élményre, de bevállaltam. Ráadásul kétszer kellett, mert rossz volt az idő, és nem lett megfelelő a felvétel. Vagyis kétszer is megcsináltatta velem a sors, vagy én magammal... Ki tudja, ugyebár, hogy mit vonzunk be? Amikor mentünk föl a repülővel az járt a fejemben, hogy nagyon jó lesz, óriási élmény, mindenki büszke lesz majd rám, amikor látja kivetítve... Közben a gatyám persze tele volt, úristen, hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe, iszonyú szorító, feszítő, stresszes érzés kerített hatalmába. De a legrosszabb pillanat az volt, amikor egyszer csak kinyílt a repülő ajtaja és ott voltam 3000 méter magasban, tudtam, hogy meg fog történni ez a dolog, de még ez sem a csúcspontja, hanem amikor kiugrottunk és elkezdtem gyorsulni. Akkor van 2-3 másodperc, ami halál közeli élmény, ott tényleg lepereg az ember élete... Bevillant, hogy miért is vagyok itt?! Aztán - ahogy mondtad - hirtelen megfordult az élmény, és a teljes szabadság érzése tört rám. Azóta minden alkalommal, amikor ilyen helyzetbe kerülök, amikor meg kell hoznom egy döntést, vagy változtatnom kell, és ismeretlennek és stresszesnek érzek egy helyzetet, akkor erre az ejtőernyős ugrásra gondolok.





Fotó: Marton Szilvia/Origo

Mindenki találja meg magának a saját ,,ugrásélményét"?

LI: Nagyon népszerű mostanában,hogy lépjünk ki a komfortzónából, mert a csodák azon túl történnek. De megint nem biztos, hogy mindannyiunknak ejtőernyős ugrást kell receptre felírni. Arra a kérdésre találjuk meg a választ, hogy nekem mi lenne az, amivel feszegetem a határaimat? Két dolgot ki kell mondani: egyrészt innentől kezdve nem magyarázkodom, nem panaszkodom, hanem vállalom a felelősséget és sokkal inkább arra figyelek, amim van, másrészt pedig kitűzök egy célt. Én célmániás vagyok. Egyik kollégám elnevezett vízióméternek. Állandóan azt kérdezem - mi a víziód, hova akarunk eljutni? Megjegyzem, a stresszkezelés egy agyament szó. A stresszt nem kell kezelni. Stressz van. Magunkat kell kezelni. Nem is tudom, hogy miért ez a kifejezés terjedt el... Ahogy beszélgetünk, érdekes, hogy legtöbbször a jelenből nézzük a jövőt, hogy mit, hogyan kellene? Mi van akkor, hogyha megfordítjuk és a jövőből nézünk vissza a jelenre? Feltesszük a kérdést, hogyha elérjük a nyugállományt, milyen életre szeretnénk visszaemlékezni? Abból a szemszögből nézve mi volt fontos az életutamon? Milyenek voltak a jó értemben vett szürke hétköznapok? Tudtam azokra figyelni, akik igazán fontosak? Vagy csak menetem az elvárások mentén? Ezen a ponton szót kell ejtenünk a nemet mondás képességéről is. Hogy képesek legyünk azt mondani - elég! Most kezembe veszem a sorsom, ha nem is mind a hét nap, de a péntekemet nem adom! És akkor - finoman fogalmazva - mindenki menjen a csudába...

BZ: Nekem a hétfőm ilyen. Ugye, mi pont fordítva élünk. Nekem a hétvége nem pihenős időszak, de a hétfő általában az. Az én életemben a hétfő a vasárnap, amikor nem engedem, hogy megzavarjanak. Ha van kedvem és örömet okoz, akkor dolgozom, de én döntöm el... Az a nap az enyém.

LI: És ami még fontos, hogy milyen önbeteljesítő jóslatokat viszünk bele a mindennapjainkba? Hozzáteszünk jelzőket. Már megint hétfő van, a ,,gyűlölt hétfő"! Ez önbeteljesítővé válik, jó ha résen vagyunk. Nem mindegy, hogyan címkézünk. Érdemes erre is figyelni!

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok
 
 
1 komment , kategória:  Szily Nóra riportjai  
     1/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 58 db bejegyzés
e év: 2103 db bejegyzés
Összes: 32148 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1379
  • e Hét: 1379
  • e Hónap: 77356
  • e Év: 1252113
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.