Belépés
liliana01.blog.xfree.hu
Az öröm abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben. Aki szétrombolt egy előítéletet, akár csak egyetlenegyet is, az az emberiség ... Szalóki Lívia
1947.08.05
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
Az igazság az utcán ment és ordított
  2021-05-26 20:28:49, szerda
 
 


Kosztolányi Dezső: Paulina

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.

Hol a pénzem? Megloptak! Tolvaj rivallt, tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj, egy hajóslegény kereket oldott.

Ez volt mondták többen s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt.

Ide azzal a pénzzel.

Nincs nálam.

Akkor velünk jössz, babám.

Nem sikoltott Paulina, nem. Én ártatlan vagyok s meg se moccant.

Indulj vezényelte az egyik katona az alacsony és kancsal s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona a magasabbik a karjához ért.

Ne nyúlj hozzám ordította a lány. Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska s végigkarmolta az orrát.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

Disznók sivalkodott s kibomlott vörös haja és izzott kék szeme, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.

Dögök üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De én kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentimusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

Miért kiabál? kérdezte a bölcs. Mit akar?

Igazságot felelte a költő.

Nevetséges jegyezte meg a bölcs. Minden indulat nevetséges.

Minden indulat fönséges szólt a költő. Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

Miért gondolod?

Mert úgy haragudott.

Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírtunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.


 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Az áprilisi délutánon
  2021-04-30 07:43:21, péntek
 
 


Kosztolányi Dezső - Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Harsány kiáltások tavaszi reggel
  2021-04-23 15:34:26, péntek
 
 


Kosztolányi Dezső - Harsány kiáltások tavaszi reggel

Élni először itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé.
Állni a fényben, inni meg enni,
csókba fürödni.
Nézni a kék nefelejcset a szélben,
barna göröngyön.
Érezni a gondolatok ragyogását
barna fejemben.
Menni a helyre, az éter elébe,
völgybe leszállni.
Lélekzeni, fölkiabálni rajongva
az égre, a napra.
Aztán egyszerre vad zuhanással
összeomolni.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Akarsz-e játszani
  2021-03-30 15:27:03, kedd
 
 


Kosztolányi Dezső : Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső : Az alkonyathoz
  2021-01-28 17:47:13, csütörtök
 
 


Kosztolányi Dezső : Az alkonyathoz

Szívem szívéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szívünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószívű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újólag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!

Kép: markazi tó, Heves megye Markaz község


 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Szeptemberi áhítat és szerelmi háromszög
  2020-09-02 17:13:26, szerda
 
 


Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
-
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.
-
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
-
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

A szeptemberi áhítat, Kosztolányi legutolsó költeménye először a Nyugat 1935. októberi számában jelent meg, később a Számadás című kötetben kapott helyet, annak alappillére lett.
Előzménye a Radákovich Máriával az újságírók visegrádi üdülőjében töltött két hét emléke. Ez egy kései szerelem volt, amely a halál árnyékában fogant. A költő ekkor már régóta küzdött a rákkal, több műtéten, rádiumbesugárzásos kezelésen is átesett. Betegsége súlyos volt, az utolsó stádiumban járt, de akadtak olyan időszakok, amikor viszonylag jobban érezte magát.
Egy ilyen időszakban ismerkedett meg utolsó szerelmével, s az érzés, az eufórikus boldogság állapotába emelte. ennek az időszaknak az élményvilága tükröződik a szeptemberi áhítat című gyönyörű versében, melyet Kosztolányi az asszony névnapjára írt, és küldött el száz szál rózsa kíséretében. Radákovich Mária szerelme vigasztalta és boldoggá tette a költőt élete utolsó tizenöt hónapjában.
A vers gyerekes ámulattal zengi, hogy az élet milyen szép. A halál közelsége, az életért való mámoros rajongást váltotta ki a súlyosan beteg költőből, aki az élet varázslatáról, csodájáról tesz hitet a versben. Ebbe a himnikus, ünnepélyes hangulatba simul bele az új szerelem nagy-nagy boldogsága. Kosztolányi újra bizakodó volt.
Volt azonban kis hiba, Kosztolányiné Harmos Ilona észre vette férjét és Máriát egy parkban. Arra számított, hogy nagybeteg férje és Mária liezonja a nyaralással véget ér. Nem így történt. Kosztolányi vissza ment Visegrádra Máriához és amikor lebuktak Füst Milán és felesége hozták-vitték a szerelmes leveleket, falazva a szerelmeseknek. Újabb lebukásuk alkalmával Kosztolányi mindent bevallott és megkérte feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett, de később mégis goromba levélben szóllatotta fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét:

,,Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen üzenetet, levelet, apróhirdetést, vagy csak jelt is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsétlen haláltól és öregségtől -sajnos joggal -rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyilt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint egy veszett kutyát.
Én minden apró részletet tudok, még azt is ami az erdőben történt. Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jó, vagy pedig tanuljon."

Még egy ideig ment a huzavona, de a betegség egyre inkább elhatalmasodott és Kosztolányi már csak Ilonát akarta, aki a nagybeteg költőt saját testével melegítette esténként és végtelen türelemmel és szeretettel ápolta haláláig.

Ilona kálváriája folytatódott, A tüzes cipőben című kötetében ír a második világháború zűrzavarában elveszett egyetlen fia utáni pokoljárásáról, az egymásra találásról. Nem kímélte az élet, de erős volt minden tekintetben.

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kék virágok közt
  2020-08-29 18:27:24, szombat
 
 


Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella - író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. század magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.

Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.

Kék virágok közt

Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: "Mi rossz tenélküled."

Nappal van... A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.

A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
"Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?"

A kék virágok integetnek:
"Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!"

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Augusztusi reggel
  2020-08-01 10:06:47, szombat
 
 


Kosztolányi Dezső - Augusztusi reggel

Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángtól vörös az égnek alja
és égni kezd az óriás pokol.

Az ember ébred - a láng sustorog -
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.

És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.

Véres sarokkal, bőszen ront előre
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.


 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Jártunk már így máskor is
  2020-04-25 19:17:37, szombat
 
 


Kosztolányi Dezső - Járvány

A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.

Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré
s a fürge higany - szótalan itélet -
felszökken a piros vonal fölé.

Benn vacsorálnak... nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.

A zord apákon terhes gyászos árny van
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifjú haldokol.

1905

Kép: Mária Földy festőművésznő barátság kövei
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
Kosztolányi Dezső : Nők
  2020-03-07 18:31:38, szombat
 
 


Kosztolányi Dezső : Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtől, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2021.05 2021. Június 2021.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 120 db bejegyzés
e év: 924 db bejegyzés
Összes: 4002 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 92
  • e Hét: 92
  • e Hónap: 6139
  • e Év: 73298
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.