Belépés
liliana01.blog.xfree.hu
Az öröm abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben. Aki szétrombolt egy előítéletet, akár csak egyetlenegyet is, az az emberiség ... Szalóki Lívia
1947.08.05
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Én vagyok, Rozi néni...
  2021-03-14 10:12:18, vasárnap
 
 


"Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
- Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
- Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
- Maradjunk csak itt, Rozi néni.
- De itt füst van.
- Az a jó, Rozi néni.
- Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
- Tegyek még a tűzre?
- Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha."

Fekete István részlet: Otthon voltam
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István - Egyedül
  2021-01-25 18:01:32, hétfő
 
 


Fekete István - Egyedül

Tüzet raktam földes szobámban.
Makk hull a házam tetejére,
S egyedül vagyok, csak a szél jár...
Enyém a csend és enyém a határ
Borulása és verőfénye.

Minden az enyém itt most, minden!
...A pókhálótól a falevélig,
Üres fészek, halk nyári emlék,
- Távoli ködök és földes hajlék -
A bedőlt, bortalan pincéig.

Az előbb dőlt be... Odanéztem:
Dől?... Hát dőljön, ha dőlni akar.
Csak a pókháló ne szakadjon,
Arany falevél megmaradjon,
S amit az idő és köd takar.

A szépség, a simogató kéz,
Csíra a makkban: végtelen hit,
Hogy lesz még ünnep a világon,
Elmúlt könnyek a szempillákon
És elmúlt tél - ami melegít...

Tüzet raktam földes szobámban,
Makk hull a házam tetejére,
S egyedül vagyok, csak a szél jár...
Enyém a csend, enyém a határ
Holnapot váró reménysége.

(Keletkezési ideje ismeretlen)

 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István -Tél
  2021-01-13 23:35:24, szerda
 
 


Fekete István-Tél

Cinkék járnak szívem ablakára,
a madárkákat réget etetem.
De most már néha gondolkodni kezdek;
meddig tart vajon az élelem?...

Meddig tart kint a tél, bent a meleg,
szívem mikor fog elsötétülni,
s vágyaim utolsó, szép madara
mikor fog búsan elröpülni?...
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Ünnep után
  2021-01-08 11:20:21, péntek
 
 


Fekete István - Ünnep után

Elmúlt az ünnep, fáradt a város,
Sötét szobákban kopott fenyők,
Bús gyertyacsonkok és álmos mackók,
Bádogvasutak és törött hajók.
Künn hull a hó az ablak előtt.

Künn hull a hó. A nagy erdők alatt
Mint néma árny, oson a róka.
Surran a patak mohos híd alatt,
Sziszegő szél sepri a partokat,
S dúdol magának tegnap óta.

Régi a dal és régi az ünnep.
A tél havas csókja most meleg,
És tiszta, mint a szálló, szűzi hó,
Mint az imádság, a legutolsó...
Itt nem múltak el az ünnepek.
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István - Titkos kalendarium - október-
  2020-10-15 15:37:41, csütörtök
 
 


Titkos kalendárium (részlet)

A mulandóság sója, a dér már az
OKTÓBER
szülötte volt, amikor csak azok maradtak a kertben, akik nem vándorolnak, s egy-egy vendég, aki még vándorlásban volt. Egyik reggel az örvösgalamb pihent meg a hársfa száraz ágán, és amikor suhanó érkezésére peregni kezdtek a levelek, a fa már válaszolt is hangtalan kérdésére:
- Mi újság lenne? És az úton?
- Semmi. A varjak készülődnek, a libanép is úton van, az erdőben vágják már a fákat.
Ezzel felvágódott a levegőbe, mert a vadgalamboknak a kevés pihenő is elég.

Az utcán a kis kalauznő már télikabátot vitt a karján, a kutya bundája vastagodni kezdett, az idei cinkék vidáman tornásztak az ágakon, egy csúszka a farepedésekbe dugdosta a magvakat, amit megenni már nem tudott, mert előrelátó volt, s ezt így tanulta. Aztán kireppent a ház elé, mert fát hordtak a pincébe, és a törmelék között mindig akadt valami féreg.

Később füstölögni kezdtek a kémények,...

(1962)
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István - Csigabiga
  2020-10-08 12:42:59, csütörtök
 
 


Fekete István - Csigabiga

Elindult egy csigabiga ország-világ' látni,
Ungot, berket, öreg erdőt, nagy rónát bejárni.
Híres lenni, messze menni: ez volt minden vágya.
Hátán háza, tarisznyája, selyempárnás ágya.

Megy a csiga, megy sietve, egy hétig, két hétig,
Gyalogúton, kocsiúton végestelen-végig.
Ki a kertből, be a kertbe, hajh, de nagy a világ!
S nagy sokára el is érte egy ház magas falát.

Itt a csiga feltekintett, fel a magas égre,
S büszkén hitte, mindent bejárt, ez a világ vége.
Mert igaz, ment nem egy napig, de legalább százig,
És el is ért - szegény csiga -, el a szomszéd házig...

(1940)
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Léleksimogató Fekete Istvánttól
  2020-09-20 13:48:47, vasárnap
 
 


Fekete István - Szeptember

Még zöldek a fák és beszédesek a patakok. Még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titkon lehullt sárga leveleket.
Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak a mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak, és hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat! De a Tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.
Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az almáknak és a szilváknak, de eljön az est, és a sötétségben egyszerre titokzatos néma lesz a világ. Csak a bagoly imbolyog a csend hátán, és csak a méhek zúgnak a kasban, ahol a nyár édességét és a virágok illatát őrzi az aranyló méz.

A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a szántásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon, de ha az alkony végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.

És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattanik a kiáltás, de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

S a tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut és az álmokat, az erdőket és a mezőket, az élőket és a temetőket a virágos kalapú, meleg kezű, bús magyar Ősz.

(1948)
Az illusztráció Papp Gábor: Balatoni panoráma című festménye.

Léleksímogató, békességet, nyugalmat áraszt. Az ősz minden szépsége benne van.

 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Írta- Fekete István
  2020-09-13 15:44:43, vasárnap
 
 


Szeretem Fekete István írásait, számomra gyönyörűség olvasni minden sorát, elbűvöl, és örömmel tölt el. Áldott legyen emléke.

Két bika (részlet)

Sóhajtott az erdő.
A harmatcseppek halk koppanásokkal jártak az avaron, és a domboldalak lágy ködtakarót húztak arcukra, hogy jobban egyedül legyenek.
Az erdei utak bujkálva kanyarogtak, és a fák pókhálódrótokon küldöztek egymásnak üzeneteket.
A pókhálók lyukasak, kopottak voltak, mint a vén halászok hálója, és a halálra váró legyek olyan egykedvűen sétáltak rajtuk, mint az öregemberek a sírgödör szélén.

Az erdő sóhajtott.
A mókusok megálltak egy pillanatra. Fényes szemük gondolkodó lett, és letették a diót, melyet a barátok kertjéből loptak, kik valaha ezen a tájon éltek, de nem maradt más utánuk, mint az öreg diófa és az elmúlt, holdas éjek virrasztóinak kámzsasuhogása.
A nyulak maguk elé bámultak. Azt sem bánták volna, ha a rókák megrohanják őket, de a rókák is ásítva ültek üres fészkű kökénybokrok alatt, melyeken a hamvaskék bogyók érintetlenek és kemény húsúak voltak, mint a lányok ezen a vidéken.
A fácánkakasok felemelték egyik lábukat, és piros karikás szemük figyelő lett. A varjak néma magasságban szálltak, a mátyások hallgatagon borzolták bóbitájukat, és a felhők is tehetetlenül álltak a hegyek felett.
Az erdő - egy pillanatra - csüggedt lombbal érezte, a benne élő élettel, hogy kár mozdulni, kár szeretni, fészkelni, virágozni, mert a távoli völgyekből ide is eljön az Idő, és a ráncos arcú Ősz kötényébe sodorja az egész világot.
Csend volt az erdőn, és ebben a nagy csendben minden érezte, hogy halkan mozdul a föld, távolodik a naptól, és rákanyarodik a nagy Mindenség őszi országútjára.

 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István - Kökény
  2020-08-18 11:32:08, kedd
 
 


Fekete István - Kökény

Árokparton, poros útszélen,
zölden a nyárban és kéken a télben,
lapulva nézi a világot.
Őrzi a fészket és önmagát,
ingyen egy levelet oda nem ád,
sem vesszőt, sem virágot.

Szúr, amíg él, nem dísznövény.
Gébicsek laknak bokra ölén.
Ágán a gébics leskel, vigyáz,
hajnalban már kiül az ágra,
lecsap minden árva bogárra,
s a tücsök tovább nem citeráz.

Ilyen az élet - bólint a kökény -,
néha édes, de néha kemény,
ámbár tücsök is van elég.
Tavasszal nekem is volt virágom,
most bogyókkal teli minden ágam,
s majd meghalok a hóban.

Többet nem szól, mert vándor jön arra,
fáradtan zökken le a partra,
nyomában a déli álom.
Alszik az ember, alszik a kökény,
a fiókák a fészek ölén,
s a gébics őrködik az ágon.

(Keletkezési ideje ismeretlen)

Először a Tarka rét bővített, 1986-os kiadásában jelent meg. Tartalmazzák az Aranymálinkó (1998) és az Összegyűjtött versek (2008) c. kötetek is.

 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
Fekete István - Augusztus
  2020-08-18 11:26:59, kedd
 
 


Fekete István - Augusztus

Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg a cséplő, és a torony felett gólyák örvénylenek.

Tanítják a fiatalokat a hosszú útra.

Valamikor keselyűk kerenghettek így a csataterek vérpárás felhői felett, amikor már elszállt a kürtök rivalgása, és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén.

De most békesség és csend ül az augusztusi tájon, csak a gólyamadár röpteti fiait a torony felett. Szikrázik a kereszt a messzeségben, és felette folyik a fárasztó torna, hogy a gólyanemzetség fiataljai fáradhatatlan szárnyakkal kelhessenek messze útra kisboldogasszony táján, amikor csendes, litániás ének zsong ki a templomból, és virágüzérek sóhajtják szomorú, halódó illatukat a kőkereszt omladozó párkányán.

Sárga tarlóban kolomp kondul, és lógó nyelvvel ballag a pumi. A juhásznak kétszer is kell mondani, ha tereltetni akar. Meleg van. A tarlókon apró kék virágok fakulnak, az utakon és legelőkön pedig sudár virágjában pompázik a királygyertya. Csupa ragyogás a határ, csupa útra készülő pompa.

Gerlék és örvösök szemezgetnek a vadmohar kihullott magján, és csapatosan rebbennek fel, ha árnyék suhan el felettük. A fecskék alacsonyan szállnak, és csak akkor vágódnak fel, ha megjelenik görbe szárnyú örök ellenségük, a kabasólyom. Szidják a fekete fejő hóhért, mely ritkán megy el üres kézzel. Hiába hajtják, hiába vagdosnak feléje. Karmai közt aléltan vergődik a kis idei fecskemadár, aztán elereszti szárnyait, és nem fecske már többé, csak - élelem.

Az augusztusi párában mindenütt madárrajok mozognak, mégis néma a határ. Nem búg a vadgalamb, nem kurrog a gerle, s az erdők tavaszi visszhangossága, fészket rejtő álmodozása oda van.
Ki törődik most a fészekkel? Nincs szükség rá. Buksi gébicsek ülnek körülötte, és levágnak néha az aszott fűszálak közé, ha szöcskék vetődnek arra.

A puszták körül már új kazlak nőttek. Friss szalmaszag leng a szérűkben, és a maggal megrakott szekér nehéz zökkenőkkel ballag a magtár felé.

Alkonyattal a por lehúzódik a völgyekbe. Vörösen hunyorog a nap, lángol a horizonton, és ilyenkor bíborba öltöznek a jegenyék.
A vidéki házak bolthajtásos, öreg pipázóiban az augusztusi délután árnyai járnak, és felkúsznak a fegyvertáblákra, melyek felett kitömött madarak néznek mérgesen az ablak felé, pedig jobb szeretnének lefelé, a puskákra vetni gyilkos pillantásokat, mert azok az okai, hogy nekik éveken át kell kiterjesztve tartani szárnyaikat, ami nagyon fárasztó lenne, ha a kitömő nem használt volna jóféle drótot...

A puskák ilyenkor még csak ásítoznak, és titkon odahallgatnak, hogy mit mondanak az urak, amikor tarokk közben szivarfüst foszlányozik a levegőben, és a kadarka nyomán csillogóvá válnak a gondolatok, mint az ősz végi napsugár, mely tüzet és szívet kölcsönzött a bornak, hogy derüljenek néha és megtalálják szívüket az emberek.
Ilyenkor tudódott ki az is, hogy az öreg Kirnert a fiú kapja meg ebben az évben, hiszen:

- Én is boldogult apámtól kaptam - mondta a házigazda -, szebb ajándékot úgysem adhatnék neki.
Az öreg Kirnert meghatotta a dicséret, de el is szomorította.
- Nem sok jót nézek ki a gyerekből - súgta a rátarti húszasnak -, múltkor úgy forgatta ezt a nyomorult flóbertot, mint a béres a lőcsöt. Hát csak engem fogjon meg olyan hányavetin: úgy pofon rúgom, hogy a Fiastyúkot meglátja fényes nappal!

A kis húszas kajánul és diszkréten ásított.
- Attól a negyed kiló portól rúghatsz is, bátyám... Csodálom, hogy rosszul nem leszel tőle...
- De lövök is, öcsém! Lövök is! Még ma is. Láthattad. Mint a ménkű. Ha zörögnek is a csontjaim...
- Csend legyen odafent! - mordult mérgesen egy rozsdás elöltöltő, melynek kétujjnyi torka papírvékonyra volt már kilőve. - Ki mer itt öregségről szólni? Jövő héten kimegyünk gazdámmal, az alispánnal fogolyra. Egy marék por, egy kis csepű, két marék aprógöbecs, megint egy kis csepű. Jól leverve. Felszáll a fogoly, mint a felhő, közibük vágom a göbecset... aztán már csak szedni kell e tömérdek madarat. Így szoktuk ezt mi. Én meg az alispán. Mindenütt minket néztek. Mondta is a királyi fiskus a gazdámnak:

,,Válassz a négyesemből egy szürkét, Pista, odaadom a puskádért."
,,Nem válok én ettől meg, amíg élek!"- mondta az alispán. Hát nem is váltunk. De már régen nem láttam. Persze temérdek a dolga. Követválasztások...nagy diéták... nem ér rá. Talán a jövő héten mégiscsak elmegyünk fogolyra... Addig meg csak aludjatok odafent.
Az öreg Kirner integetett a kis húszasnak, hogy ne szóljon közbe. Még kikottyantaná, hogy az alispán fehér kezeit rég összetették már a díszes mentecsat felett, s azok a kemény kezek nem fognak már időtlen időkig mást, mint egy búcsújárta rózsafüzért...
Így aztán csend lett az öreg szobában, hol az emlékek alkonyodó árnyékában tétován megáll az idő.

A jegenyéken verebek csiripelik esti mondanivalójukat, és búcsúztatják a napot, mely véres világot vet az öreg ház ablakaira, mintha fáklyák lobognának bent, kivont kardú, merev hajdúk között, kik utoljára vigyáznak gazdájukra, az alispánra...
Aztán elhamvadnak a tüzes ablakszemek, s a nap lehúzza magát a kukoricás mögé, mely rejtelmesen súg-búg, ha az est arra száll apró szelek nyomán, melyek az erdő hűvöséből jöttek. A tarlókra ilyenkor kibaktat a nyúl, kisurrannak a foglyok, s a barázdában sietve oson a róka.
Valahol még dohog, búg a gép, valahol meg dalolnak.
Túl a dombon feketén hallgat az erdő. Lomb se rezdül, ág se hajlik, a tunya melegre némaság kapaszkodik, és már rég felragyogtak a csillagok az ég örökös végtelenségében, amikor elpattanik egy-egy gally, és halkan törik az avar valamely legelőre vagy vízre igyekvő vad lábai alatt. Halk neszek szöszmötölnek az éjszaka fekete takarója alatt. Megállnak néha, hallgatóznak, és újból megindul a zörgés.
Egyforma, szabályos léptekkel jön az őz, összefolyó iramban a róka, és a baktató huppanásokkal a nyúl. Az erős törés szarvast jelent, és ha koca jön malacaival: mintha gereblyét húznának a levelesen. A malacnépség nagy igyekezettel megy a kukorica felé, és megfeledkezik a köteles óvatosságról. Egy-egy nyikkanás azonban azt bizonyítja, hogy az öreg emse oldalba csípte a rendetlenkedőt. Utána csend. Aztán újból megindul a soklábú gereblye.

Az erdőszélen megint elcsendesedik a család, s aztán már csak azt hallani, amikor itt is, ott is roppan a kukorica.

Hűsül az est. A csillagok még szebben ragyognak, a Tejút selyme kifehéredett a mindenség boltozatán, és titkos hívogatások, messze hangzó madárkiáltások szólnak a levegőben. Néha szárnyak suhognak a fel-fellobbanó tüzek felett.

Augusztus van. A nappal még tündöklő és forró, a természet terített asztalán még nyüzsög az élet és eleség, de a vándormadár már megindult a messze évezredes út jeltelen országútjain.
A természet örök naptárlapjain bizonyára fel van jegyezve, mikor kell indulni a fecskének, mikor a gólyának és mikor a többieknek. Eljön az idő: mennek. Most még csak a legkorábbiak utaznak, a legóvatosabbak, és ijedten libbennek magasabbra, ha alattuk az őrtüzek lobbot vetnek, és durran a puska.

A suttogó, lopakodó neszek most már befelé húzódnak az erdőbe.
Elmúlt éjfél.
Az öreg emse jóllakottan vezeti vissza fiait a sűrűbe, aztán már csend van a kukoricásban.

Ködök kelnek a völgyek alján, ónos harmat száll a sás levelére. A keleti ég alján világos csík mutatja, hogy egy éjszaka megint lehullt az idő soha vissza nem forduló kerekéről. Álmosan kiált a hajnalban ébredő csóka, és hangjában - amint az végigvág az alvó erdőn - benne van, hogy közelget immár a nyár végi utak foltos ruhájában is ragyogó vándora, a furulyaszavú szeptember.

Forrás: Facebook, Fekete István rajongói oldala
 
 
0 komment , kategória:   Fekete István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2021.05 2021. Június 2021.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 114 db bejegyzés
e év: 918 db bejegyzés
Összes: 3996 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 35
  • e Hét: 1377
  • e Hónap: 5754
  • e Év: 72913
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.